könyv-film-színház, 1999-2006

Könyvespolcról - Bernard Malamud: Új élet

Európa zsebkönyvek sorozatban jelent meg 1986-ban, és ez volt a sorozat 301. kötete (!) Malamud 1961-ben adta ki a könyvet, Szilágyi Tibor 1974-ben fordította le magyarra. 1986 előtt csak egyszer adták ki ezt a regényt magyarul (gondolom, a fordítás után közvetlenül). Az Alföldi Nyomda nyomta 31.000 példányban (!) A könyv ára 38 Ft volt (!) Őrületesek ezek a számok!: van, amely hatalmas a maiakhoz képest (pl. példányszám), van ami (az ára) meg hihetetlenül kevésnek tűnik.
De lássuk, mit tudhatunk meg az íróról Szabolcsi Miklós: Világirodalom a XX. században (Gondolat, 1987.) c. könyvéből: “Az amerikai realista regényvonulat külön, jelentős áramlata az amerikai zsidó próza: Saul Bellow mint legkorábbi képviselője, rajta kívül Bernard Malamud (1914-1986), utóbb Philip Roth, Joseph Heller, a kanadai Mordechai Richler és mások számíthatók ide. Egy első, másfeledik generációs, frissen asszimilált zsidó lakosság és a belőle kinőtt középosztály értelmiségi életét, szokásrendszerét, hiedelmeit, félelmeit és neurózisát hozza felszínre ez az irodalom, az új világban, az új társadalomban való helykeresés sajátos sikereit és kudarcait. Azon túl, hogy a huszadik században oly nagy szerepet játszó, keletiből amerikaivá váló zsidóságot írja le, ez az áramlat a századközép értelmiségi hasadtságának, idegenségének, belső neurózisának is hű tanúja. Még tágabban: a kisebbségi létből többségivé válás nehéz útjára, az országokon belüli és országok közötti növekvő mobilitás okozta mély törésekre vet világot.”
A fenti leírás több íróra értelmezhető, mindezek ellenére találó gondolatok akkor is, ha csak Malamud e regényét vizsgáljuk.
A regény egy év eseményeit mondja el, s ötven éve, 1950 augusztusában kezdődik el. Egy, USA nyugati partján lévő vidéki kisváros főiskolájára tanársegédnek érkezik a regény főszereplője, a 30 éves New York-i fiatalember. Csak annyit tudunk róla, hogy valamikor alkoholista volt, s most új életet akar kezdeni egy teljesen új környezetben. Az új környezet viszont új kihívásokat is jelent. Sokan tartózkodóan fogadják; a romlott nagyvárosból jött idegen, akit ettől a “helyi” világtól elütően gondolkozó, esetleg veszélyes és felforgató egyénnek gondolhatnak. Hamar kiderül, hogy előtte már volt egy nagyvárosból származó tanársegéd itt, aki mindössze egy év alatt teljesen felforgatta a főiskola és a város életét, amiért csúfosan távoznia kellett erről a vidékről. Az újdonsült kolléga egyre többet megtud az elődjéről, érzi, hogy könnyen ő is sorsára juthat, ha nem vigyáz magára. Márpedig hősünk új életet akar, most indul a karrierje, eddig csak középiskolában tanított (ott sem sokat), minden vágya, hogy egykor, ha nem is ezen a főiskolán, de főiskolai professzor válhasson belőle. A főiskola közel 30 éve mit sem változott. Ez a vidék, - benne a város büszkeségével, a főiskolával - maga az állandóság. A főhőst lenyűgözi a vidék természeti szépsége, de elejétől kezdve nehezen boldogul az emberekkel, s a tanítás kezdetétől tisztában van azzal, hogy a tanszék elvei és módszerei a legelavultabbak lehetnek az egész kontinens összes oktatási intézményei között. Egy kezdő és idegen nem sok reformot tud behozni az ilyen gondolkodású tanári karba. Még azok is gyanakvóan méregetik olykor, akik szimpatizálnak vele, s nem mindig kap biztatást, helyeslést. Mennyire legyen/lehet valaki konformista - teszi fel sokszor magának a kérdést. Úgy tűnik, itt már mindenki megbékélt a sorsával, nincs ilyen gondjuk a régóta itt élőknek.
A regény ráérősen, kissé lassú tempóban indul, hogy a végére egyre gyorsabbá, pergősebbé váljon. Fordulópont a történet szempontjából a szerelem megjelenése. Először szerelmes ez a férfi, így minden jót-rosszat, ami a szerelemmel jár, most tapasztal meg először. Kapcsolata ráadásul a főnökének a feleségével szövődött, ami külön bonyodalmakat jelent. A titkos randevúk (az egymást figyelő, kémlelő kollégák között) nem veszélytelenek. A férfi az új életét, a leendő karrierjét kockáztatja, s tudja, ha most elbukik, akkor végérvényesen veszíti el önbizalmát.
A regény a végére néhány fordulat hatására izgalmassá válik. Szép, elgondolkodtató a befejezés, ami az egy év után távozó tanársegéd történetéből leszűrhető: talán nem a regény elején kezdődik az az új élet, hanem akkor, mikor befejeződik, s ezzel befejeződik egyben a főhősünk életében is egy nehéz időszak, s kezdődik egy új élet, ami ki tudja, mennyire lesz nehéz vagy könnyű. (1999)


Jeffrey Robinson: Manipulátorok
Vásárló leszel, ha tetszik, ha nem
Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

A 90-es évek eleje óta sokak szerint elszabadult a pokol. A televíziók, rádiók és az újságok ontják a reklámokat, sokszor több terjedelmet és időt biztosítva számukra, mint a tartalomjegyzékben és programelőzetesben megjelölt cikkeknek és műsoroknak. A zeneszámokat és a filmeket megcsonkítják, értékes műveket, cikkeket sűrítenek, hogy minél több helyről köszönjön vissza ránk a reklám. A postaládánk dugig reklámkiadványokkal, úgyhogy a tetejéről már könnyen kihúzhatja helyettünk más a hivatalos és magánleveleinket, előfizetett újságjainkat. Az utcán lépten-nyomon megállítanak felmérésnek álcázott vásárlási ajánlatokkal, a lakásunkat pedig üzletkötők bombázzák a (szerintük) legjobb ajánlatokkal. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy váratlanul kiderül az egyik kollégánkról, rokonunkról vagy barátunkról, hogy terméktanácsadó, ilyen-olyan hangzatos menedzser - egyébként közönséges üzletkötő -, aki meghív minket szeretettel termékbemutatóra, amit aztán órákig kell végigkínlódnunk másik 3-4 házaspárral; kóstolgatni a biotermékeket vagy teákat, megcsodálni a 22.(!) századi lábos és vájling csodákat, csodaszerekről hallgatni a hihetetlen - Jézust megszégyenítő - hatásokat. Aztán, hogy szent legyen a béke, megvesszük a legolcsóbb teát (a bolti ár tizenötszöröséért), egy ormótlan bögrét, amiben állítólag még a rossz bor íze is jobbá válik, vagy aláírunk valami papírt, csak hadd mehessünk már haza (a legravaszabb, mikor vacsorára hívnak, s éjjel 11-kor úgy érkezik haza az ember, hogy már alig várja a hűtőszekrény kifosztását, mert ugye ezek a bio- meg egyéb micsodák nagyon jók, de nem éhes embereknek találták ki).
Ezért is jó, ha néha egy kicsit mögé is láthatunk a dolgoknak, mert nem nagyon értjük, hogy mi a közös a PR-menedzserek, az utcai (munkanélküli) kérdezőbiztosok, az unatkozó úriasszony terméktanácsadók vagy a biztosítási ügynökök között.
Ezért jó ez a könyv. A szerző aprólékosan, ugyanakkor sok humorral elemzi a reklámok világát. Ízekre szedi a fogyasztásra buzdító, átlátszó, illetve körmönfont trükkjeit, maró gúnnyal leplezi le azokat a fogásokat, amelyekkel a cégek a fogyasztás növelése érdekében élnek. Sokat foglalkozik a tömegkommunikációval is. Tippeket ad, hogyan érhetjük el, hogy kevesebbszer csábítsanak olyan termék megvételére, amire semmi szükségünk sincs. (2001)


Vekerdy Tamás: Honnan? Hová?
Tíz beszélgetés életről, halálról, szerelemről
Holnap, Bp. 2001.

Ebben a könyvben egy pszichológus "civilben" beszélget három tinédzserrel azokról a kérdésekről, amelyek a fiatalokat foglalkoztatják. A kamaszok kérik, hogy a történet elmesélője most, ezekben a beszélgetésekben ne pszichológusként viselkedjen, hanem civilként. Így nincs pszichologizálás, lélekelemzés, nagy kitárulkozások, megnyílások, csak spontán civil beszélgetés, de azért nem adják ezt olyan könnyen... A pszichológus fenntartja a jogát ahhoz, hogy legalább felnőtt lehessen a tinédzserek között, s az élettapasztalatait, olvasmányait a témákkal kapcsolatban megoszthassa a kamaszokkal. Így végül sokkal több is lesz a beszélgetésekből, mintha csak a pszichológus beszélne belőle: a tizenéveseket (és az olvasókat) megismerteti a regék, mondák, mítoszok, vallások és a filozófia különböző álláspontjaival, az élet, a halál, a szerelem, a szeretet, a siker, a boldogság és még jópár olyan fogalommal kapcsolatosan, amik nemcsak a fiatalkorban foglalkoztatják a legtöbb embert. Az olvasó e mellett viszont nagyon pontos pszichológiai "bemutatását" kapja a tinédzserekben lezajló érzelmi és gondolati "tobzódásnak". (2002)


Amélie csodálatos élete

Az Amélie csodálatos élete tényleg egy csodálatos film. Lenyűgöző Jeunet játékossága, s az, hogy egy ilyen filmben milyen nagyszerűen képesek a színészek is játszani.
Végig a filmben a játékosság mellett gyönyörű, a költői metaforákhoz hasonló, roppant finom jelzések, megjelenítések, amelyek a megértést és a befogadást is nagyban elősegítik.

Már az egész, ahogy indítja Amélie életét: a szeretetéhség/hiány kihat az egész életére, hiszen az apa betegségnek diagnosztizálja azt, aminek természetesnek kellene, hogy legyen. Ennél szebben, a léleknek és a tudatnak is érthetőbben nem lehet megértetni, hogy mennyi múlik a szülő-gyerek kapcsolaton. Ha Amélie-nek nem ilyen lett volna a gyerekkora, akkor nem indította volna meg egy régen volt kisfiú kincses doboza, nem érezte volna azt, hogy ezeket a 40 évvel ezelőtti kincseket vissza kell juttatni a gazdájának, mert lehet, hogy ez nagyon fontos lesz számára. És ahogy ezen munkálkodik, ekkor kezd felfigyelni mások magányosságára és szeretetéhségére: a régen elhagyott házmesternő szerelmi bánatára, a trafikosnő hypochonderségbe bújt magányára, az elhagyott férfi paranoiáig fajuló féltékenységére. Felismeri a félhülye zöldséges kifutó fiúban az érzékeny embert, s azt is, hogy a fiút a főnöke csak azért tartja, hogy különbnek érezhesse magát nála. Egyébként itt jegyzem meg, hogy szerintem a zöldséges gonoszságára nem gonoszságból csinálja a cselvetéseit, tehát nem bosszú ízű dolgokról van szó, hanem a magabiztosságát töri meg, azt a magabiztosságot, ami minden percben pofozná a kifutó fiút. Amélie apja gyászában olyan gyöngéden babusgat egy kertitörpét, ahogy sohasem tette ezt meg a neurotikus feleségével és a szeretetre éhes lányával. Amélie elveszi tőle a kertitörpét, ami megint gonoszságnak tűnik, de ezzel "gyógyítja" ki apját a rigid, leragadt gyászából.
És mindezeket micsoda fergeteges humorral adja elő a film (pl. a kertitörpe "turistáskodása" valami eszméletlen ötlet, fantasztikus geg!).

Az "Üvegember"-rel a kapcsolata is nagyon szépen megformált a filmben: a hiányzó szülő-gyermek kapcsolat bontakozik itt ki, s a festmény ad lehetőséget, hogy ne konkretizálják, de minden szó mégis a helyén legyen. Egymást próbálják formálni. Sok a közös vonás bennük, ezért virágnyelven is értik egymást. Dialógusaik is olyan szál a filmben, amire érdemes odafigyelni.

Jeunet a filmben nem mond a világról és az emberekről ítéletet (nincs konkrét jó és rossz), de nem is takar el, vagy hanyagol el a valóságból semmit. Szépen aládolgozik a fiúnak a jellemébe az a környezet, amiben él: ótvaros pornó "multiplex" eladója, s e mellett még a vidámpark szellemkastélyában halálnak maszkírozva szolgálja ki az emberek perverzitását. Ebben a közegben tudja megtartani a tisztaságát és az abból adódó másságát. Mert másabb, mint a többi ember ("megszállott", mint Amélie és az Üvegember). Ugyanúgy, mint Amélie, ő is keres valamit, az embereket akarja megérteni, először a lábnyomaikból, majd azokból a fotókból, amelyeket összetépve eldobnak, mert úgy érzik, nem jól sikerültek (milyen gyönyörű és finom: lábnyomok és összetépett fotók, a versek talán, amelyek tudnak ilyen finomságokkal a lélek-keresésről szólni). És az egymásra találásukban is mennyi báj és ötlet van. Olyan ártatlan film, hogy még a nagy titok, a fotóautomaták "fantomja" is olyan mellékszál, mintha egy ifjúsági film gyermetegsége lenne (pl. Emil és a detektívek, Utánam srácok, Keménykalap és krumpliorr stb.).
Hát ebben a filmben aztán valóban nincs semmi deviancia! Minden kockája játék, humor és humánum.

Annyi minden van ebben a filmben. Az is csodálatos, ahogy egy párhuzamot állít fel: Amélie arra a hírre kapja fel a fejét, hogy városában világra szóló tragédia történt: Diane balesete. Ettől a mozdulattól ejt el valamit, ami elvezeti a régen volt kisfiú titkaihoz. Ekkor változik meg az élete, hiszen ettől kezdve kezdi érdekelni mások sorsa. És még egész Párizs hetekig a világhírű Diane tragikus sorsáról beszél, addig ő felfedezi a kisemberek ("kissé" tragikus) sorsát. Ez is egy olyan dimenziója filmnek, ami attól szép, hogy nem harsány.
Megint megerősítette bennem ez a film, hogy az igazán nagy művek olykor nem tűnnek grandiózusnak, sokszor pl. talán csak roppant viccesek a legtöbb embernek. De rétegei vannak, s finom szálakkal összeszőtt az egész történet, mégis minél inkább bogozgatod ezeket a finom szálakat, annál inkább rájössz, hogy minden a helyén van, pedig elsőre nem is gondolnád, hogy ennyi réteget találsz. (2002.)


Esélyes diploma
Szerkesztette: Juhász Béla Szilárd
Debreceni Egyetem, 2004.

Esélyes diploma – a furcsa cím mögött egy most megjelent könyvecske rejtőzik, amit az Egészségügyi-, Szociális és Családügyi Minisztérium támogatásával a Debreceni Egyetem Mentálhigiénés Program munkatársai készítettek. Hat tanulmány foglalkozik azzal a „rémmel”, amivel a felsőoktatás padsoraiban eleinte még nem törődnek a hallgatók, s valójában nagyon összetett kérdés: álláskeresés, munkanélküliség, diplomások foglalkoztatása (és nem foglalkoztatása) stb.
Mindjárt a könyv elején (előszó és bevezető nincs) Adomán János tanulmánya rögtön a kész tényekkel szembesít minket: a diplomások és főleg a pályakezdő diplomások aránya a munkanélküli rátában folyamatosan nő. És nőni fog. Hiába, a felkapott szakok hallgatói sem örülhetnek: túlképzés van, nem mindenkinek sikerül a szép és megható diplomaosztó után olyan munkahelyen/beosztásban elhelyezkedni, amihez 4-5 évig keményen tanult. Mi hát a megoldás? Élethosszig tanulás, rugalmasság, mobilitás, kreativitás? – csupa elcsépelt szavak, de azért lehet ezekben valami, ha egy kicsit jobban elmélyedünk e témában. Szentkatolnay Miklós a szociálpolitikusok alaposságával ismerteti meg az olvasót tényekkel, adatokkal és egy gyakorlatban kipróbált képzési modellel, amit a diplomás pályakezdő munkanélkülieknek dolgoztak ki. Balog Lajos és Balcsók István egy-egy dolgozata is pontos képet rajzol ábrákkal és számadatokkal felvértezve; még az előbbi írás kitekint a makrovilágba, az Unióba, addig az utóbbi a megyénket hasonlítja össze az ország más tájékaival.
A könyv végén Berényi András klinikai szakpszichológusként a munkanélküliség mentálhigiénés aspektusait elemezte. Átfogóan foglalkozik a munkanélküliség élményével, amit bizonyos lelki folyamatok lezajlása miatt olykor nevezhetünk munkanélküliség-neurózisnak, de a jól ismert kiégési szakaszok is felismerhetők a reményvesztett embereknél. A kudarcélmények nagyon megviselhetik a munkanélkülit, s egyaránt rossz tünetek következ(het)nek be a magatartásában és a szociális magatartásában, valamint a testi és lelki egészségében. Mindemellett a munkanélküliség tényét felfoghatjuk úgyis, mint változást, ami ha szenvedéssel és erőfeszítéssel jár, de végződhet pozitívan is. (2004)


Metadolce, avagy egy félédes színház

Szinglikék, szingli-lét…
Komoly tanulmányok és komolytalan filmek, még komolytalanabb bulvárlapok hálás témája ez manapság. Éppen ezért nem könnyű megfelelni a várakozásoknak, ha ezzel kapcsolatban ír darabot az emberlánya. Falussy Lilla a friss dramaturg-diplomás, és fiatal drámaíró mégis megpróbálkozott ezzel. Olyannyira sikerült, hogy tavaly a Komédium Színház drámaíró pályázatán díjat nyert színdarabjával, s a Csokonai Színház ezt az évadját rögtön ezzel a darabbal kezdte (Metadolce – félédes társkereső játék).

Amikor huszonvalahány évesen kiesik az ember az iskolapadból az Életbe, még szeretne Élni (jól és nagyon), s minél kevesebb korlátot, felelősséget magára erőltetni. A szabadságvágy elég erős bennünk, s olykor még egy-egy nem tökéletes párkapcsolatot is úgy élünk meg, csak nyűg volt a nyakunkon.
Aztán az évek teltével nem minden perc, óra, este pörgéssel telik, amikor az üresjáratok már-már napokat, esetleg heteket jelent, valami megváltozik. Bennünk is. A bulikon nem rossz az ivararány, de egyre kevesebb a számításba jöhető partner (mindenkinek van barátnője, s vannak, akik a feleség mellé szeretnének egy kis kalandot). És egy kicsit később, milyen érzés, ha pl. a gyerekkori volt barátnőtől jön meghívó esküvőre – a lánya(!) megy férjhez?

A színdarab egy igazán (félédes) játék a Csokonai Színház művészei jóvoltából. Árkosi Árpád rendező tényleg játéknak fogja fel, amitől nem feltétlenül kell félni, nem lesz az előadás operett-szagú. A színészek remekelhetnek, és meg is teszik. A Hősnő, Majzik Edit az első pillanattól az utolsóig a színpadon van, mégis újabb és újabb arcát tudja megmutatni. A Hős, Garay Nagy Tamás szerepe jutalomjáték: számtalan férfi karakterébe kell bújnia rövid időn belül, s a nézőkkel felismertetni egy-egy jellemet, figurát. Nem könnyű feladat egyik sem, de roppant nehéz Kóti Árpád Karnak nevezett szerepe is, hiszen a legtöbb jelenetet úgy kell végigjátszania, hogy nincs is szövege, de ő sem hagyhatja el a játékteret az előadás alatt. Ilyen feladatot csak az igazán profi színészek tudnak megoldani. A darab végén, mintegy „freudi fordulatként” azért neki is adatik hagyományosabb színészi munka.
(2004.)


Drogfogyasztók felsőfokon
Szerkesztette: Murányi István
Debreceni Egyetem, 2004.

A Debreceni Egyetem Mentálhigiénés Program egyetemi kutatók bevonásával (Szociológia Tanszék, Neveléstudományi Tanszék, Magatartástudományi Intézet) indított el egy kutatási programot, „Drogfogyasztók felsőfokon” címmel, s amely során az egyetemen előforduló kábítószer-fogyasztói magatartásra, a fogyasztási szokásokra, és a szerhasználat okaira keresték a választ. A kutatási program júniusban lezárult, s most már könyv formájában ismerkedhetünk meg az eredményekkel. A kötet hét tanulmányt közöl négy szerzőtől; a szerkesztői feladatokat Murányi István szociológus látta el.
Bojda Bea írásából a társadalmi és oktatási folyamatok, változások hatásairól, az ifjúsági kultúraváltás jellemzőiről tudhatunk meg bővebbet.
Szentkatolnay Miklós egyik cikke részletesen bemutatja a Mentálhigiénés Program eddigi tevékenységét, illetve a drogprevencióban játszott szerepét emeli ki. A másik tanulmány a survey kutatási eredményeket és a fókuszcsoportok összehasonlító elemzését ismerteti. Megtudhatjuk azt is, hogy az alkoholfogyasztás mennyire nagy szerepet játszik a hallgatók életében. Fókuszcsoportokban az általános vélekedések szerint a hallgatók 80%-a rendszeresen vagy alkalomszerűen szokott alkoholt fogyasztani, s a többség nagyobb mennyiséget is (a 80%-os arány 20 ezer hallgatót jelent). A lányok majd annyi alkoholt fogyasztanak, mint a fiúk.
Pék Győző Drog és magatartás című írásából a személyiségdiszpozícióktól kezdve a különböző pszichológiai irányzatok megközelítéséig, a terápiás lehetőségekig kapunk ismereteket. A másik tanulmányában a „beavatlak az élményembe” típusú közlések fordulatait, mikro-grammatikai változásait elemzi.
Murányi István első írásában a jelen kutatási program előzményeit is megemlíti: a Münnich Ákos által vezetett vizsgálat eredménye tavaly jelent meg, szintén tanulmánykötetben: A kábítószer kipróbálásának okairól – az egyetemi hallgatók körében végzett vizsgálatok alapján. Ezzel, de más egyetemeken végzett kutatási eredményekkel is összehasonlítja a saját rezultátumaikat. A droghasználat szempontjából a különböző karok közötti különbségeket is megismerheti az olvasó. A másik tanulmány az interjúk alapos elemzését tárja elénk, s a könyv végén az interjúkból kivonatokat is olvashatunk. (2004)


A kábítószer kipróbálásának okairól
Az egyetemi hallgatók körében végzett vizsgálatok alapján
Szerkesztette: Münnich Ákos (Eötvös Kiadó, Bp. 2003.)

A könyv szerzői, szerkesztője, lektora a Debreceni Egyetem munkatársaiból, PhD és nappali tagozatos hallgatóiból állt össze. Céljuk volt, hogy az egyetemisták körében végzett felmérések alapján szisztematikus és átfogó képet adjanak a kábítószer kipróbálásának feltételezett, illetve lehetséges okairól. A kutatásukat többek között a GYISM és a DE Mentálhigiénés Program is támogatta, a Debreceni Egyetem hét Karán, illetve Intézetében végezték 9 hónapon keresztül (összesen 1955 diákot vontak be a vizsgálatokba).
A könyv hat fő részből áll, amelyek többszempontos elemzésekkel válaszokat keresnek a kábítószer kipróbálása mögött meghúzódó hatások és hatásmechanizmusok „hogyanjaira és miértjeire”. Többek között vizsgálták az egyetemista életmódnak és életkörülményeknek, a személyiség eltérő jellemzőinek, valamint a különböző baráti és társas viszonyoknak a hatásait. A soktényezős hatások egymásra épülésének egy összetett modelljével átláthatóbbá kívánták tenni a beavatkozás lehetséges célterületeit.
A kábítószerre történő rászokás valószínűsége nagymértékben függhet egyrészt az erre (és más függőségekre) hajlamosító személyiségjegyektől és az egyén értékrendjétől, másrészt a környezeti hatásoktól, az egyén életvitelétől, elégedettségétől és a személy jövőjébe vetett bizalmától is. Megvizsgálták azt is, hogy a hallgatók életvitelében, szabadidős tevékenységében feltárhatók-e olyan elemek, melyek hajlamosíthatnak a kábítószer használatára. Megtudhatjuk, hogy mennyire informáltak a hallgatók a kábítószerekről és a prevenciós lehetőségekről, ezzel összefüggésben elemzik a hallgatók társaik kábítószer-használatának indítékaira vonatkozó toleranciáját is.
Helyszűke miatt mind a 17 tanulmány témáját, aspektusát és eredményét felsorolni sem tudjuk, inkább olvasásra ajánljuk a kötetet azoknak, akiket érdekel a téma, az egyetemi hallgatóság attitűdje a droggal kapcsolatosan, illetve azoknak a szakdolgozatot íróknak, akik munkájukhoz hasznosítani tudják ezt az átfogó tanulmánygyűjteményt. (2004)


Gézagyerek, Herner Ferike és a többiek…

Valamikor 14-15 éve két szentesi srác, Szőke Bandi és Badár Sanyi hirtelen kerültek be filmjeikkel, előadásaikkal a köztudatba. Ők voltak képesek úgy hadoválni, hogy a kis történeteik egyfajta agymenésként a banalitásuk mellett valamilyen sajátos életszemléletet is mutattak. Az életből ellesett jelentéktelen pillanatok, beszélgetésfoszlányok így váltak befogadhatóvá, szórakoztatóvá és érdekessé.
A színház könyörtelen műfaj, nem elég a jó szöveg, a jó színész, tudatosan vállalt dramaturgia nélkül minden szétfolyhat vagy ellaposodhat. A színházi szerző, Háy János természetesen tisztában van ezzel, s a jól megírt figurák és szövegeik színházi közegben megállják a helyüket.
A Gézagyerek szerencsés csillagzat alatt került a Csokonai Színház deszkáira: a szerző, a darab és a színház alkotógárdája nagyszerű egymásra találásáról volt szó. Olyannyira, hogy hely híján le sem tudom írni, hány díjat, elismerést, vendégjátékot élt meg az előadás. A folytatás nem maradhatott el. Háy látta, hogy az általa megírt szerepek a színház színművészei révén igazán élnek; Herda Pityu és Banda Lajos az csakis Kóti Árpád és Miske László. A következő darab, a Herner Ferike faterja már úgy íródott, hogy a szerző maga előtt láthatta, hús-vér emberekként a szereplőket; tudta, kik fogják eljátszani, s ez inspirálta is.
A Herner Ferike faterja a szerencsés kezdet után inkább balsorsra ítéltetett. Kezdődött azzal, hogy a Gézagyerek rendezője, Pinczés István Zalaegerszegre került, s a Csokonai vezetése nem kívánta a folytatást a repertoárjába felvenni. Pinczés Zalaegerszegen megrendezte a Herner Ferikét, de érezte, hogy ezt a darabot vétek nem eljátszatni azokkal a debreceni színészekkel, akik a szerzőnknek már-már alkotótársai voltak, vagy legalábbis nekik is köszönhető, hogy ez a következő darab megszületett. A nyári színházi esték jó alkalomnak bizonyult, ilyenkor a színész szabadságon van, s a kenyéradó színházát könnyebben „megcsalhatja” egy-egy vendégjátékkal. Kabán egy nyilvános főpróbát láthatott a közönség, majd a debreceni Régi Városháza udvarán még egy előadást, de a nagy várakozások ellenére többet nem, mert Bakota Árpád lábtörése miatt remény sem volt későbbi időpontokra tenni az elmaradt előadásokat.
Az őszi fesztivál újabb lehetőséget adott a darab bemutatására. De ekkorra már a közönség lelkesedése alábbhagyott, félházzal játszották, megint csak egyszer.
Pedig a darab jó, a színészek is, a rendezés is. Ahogy hallgatjuk a melósokból munkanélkülivé váló, közmunka programon résztvevő három „árokparti filozófust” (Kóti-Miske-Bakota), ahogyan az életről, a világról hadoválnak, nagyon élnek a figurák. A banalitás itt is szórakoztató, de elgondolkodtató is. Főként azért, mert a parttalan dumálások egymásra felfűzve már nem is annyira értelmetlenek. A szerző megdolgozott azért, hogy ez így „üljön”. Színészeink pedig hozzák a karaktereket. Az egyetlen negatívum is a körülményekből fakad: érződik, hogy nem repertoáron tartott előadásról van szó, amit legfőképpen a dinamika sínyli meg. Mindettől függetlenül, én remélem, hogy még egypárszor Debrecenben láthatjuk ezt a darabot, s természetesen Kóti Árpád, Miske László és Bakota Árpád főszereplésével. (2004)


Morvai Krisztina – Simek Kitti: Kitti
Rettegés és erőszak – otthon
Rejtjel Kiadó, Bp. 2005.

Néhány évvel ezelőtt egy kislányról harsogott a sajtó: nevelőapját éjszaka álmában lőtte le. Nincs talán az országban olyan, aki ne hallott volna erről a tragikus esetről. A vigéc sajtó-média lecsapott az ügyre, számára sikeresen kifacsarta a lehető legtöbb példányszámra, nézőszámra tupírozott esetet. A nagy porkavarás után a kislány és édesanyja ottmaradt a szégyenben és a tanácstalanságban, a tragédia számukra nem ért véget, csak folytatódott…
Ha volt valami hozadéka annak, hogy a kamerák össztüzébe került ez a kislány, akkor az az, hogy az érdeklődés középpontjába került a családon belüli erőszak. A közvélemény és a szociális szféra egyaránt sürgetni kezdte az eddigi tehetetlenség helyett a hatékonyabb gyakorlatot (a politika nem kerülhette meg).
A családi titkolt szégyen nem magánügy, hanem komoly bűncselekmény. Az erőszakra nem hathatós megoldás a jogi hercehurca, az akta ide-odatologatás, hanem azonnali szakmai segítséget kell nyújtani. Bizony, sokszor ki kell ezeket mondani, hogy mindenkinek egyértelművé váljon, még akkor is, ha egyesek szerint a vízcsapból is a családon belüli erőszak témája folyt mostanában. És talán érthetőbbé válik a probléma súlya, ha jobban megismerjük a hátterét is. Ezt a célt szolgálja ez a könyv is.

A könyv tulajdonképpen egy hosszabb interjú Kittivel, aki elmondja az életét, a család mindenkori helyzetét, a tragikus eseményhez vezető utat. Már az első oldalakon szimpatikussá válik ez a most 16 éves kislány, aki finoman szólva koravén, ugyanis hihetetlenül bölcsen látja élete eddigi történéseit. Az abúzusról, a terrorról, az áldozattá válásról tud úgy beszélni, hogy nem megy bele a részletekbe, de mégis őszinte, mégis át tudjuk érezni a fájdalmait, a tehetetlenségét. Mindemellett az olvasóban kavarog valami felháborodásszerű, hogyan történhetnek meg ilyen rémségek, éveken keresztül és büntetlenül…
Az áldozat higgadtan, objektíven próbál beszélni a történtekről, a tényeket szépen különválasztja a saját belsőélményeitől. Mintha ez bosszantaná az interjú készítőjét, s bele-belekotnyeleskedik, s a szakember kezd nagyon szubjektív elemeket behozni, olykor érződik e miatt az elfogultsága. Ami duplán baj, mert a szakember köntösében még inkább etikailag kifogásolható ez a magatartás, hiszen ezzel befolyásolhatja a négyszemközt megnyíló interjúalanyt, de az olvasót is. Persze akkor sem lenne ez szerencsés, ha újságíróként nyúl a témához, de lehet, hogy Morvai Krisztina egyszerűen csak nem ismeri az interjúkészítés szabályait, s valami sajátos műfajt akart bevezetni. Jobb lett volna, ha előbb konzultál egy lektorral. Egyébként ez a mai könyvkiadás amúgy is neuralgikus pontja, spórolásból egyszerűen elfelejtették a lektor „munkakörét”, össze is tévesztik a korrektorral (aki nagyon hasznos tevékenységet folytat, bár ügybuzgóságból az általa nem ismert szakmai nyelvezetet átszabhatja úgy, hogy lektor legyen a talpán, aki ráismer az eredeti gondolatokra).
De visszatérve Morvai Krisztina szövegéhez: a szakmailag tényleg hasznos információi, meglátásai fontosak, kellenek a könyvbe, de nem a beszélgetésbe becsempészve, hanem akár egy-egy fejezet zárásaként, vagy az interjút záró tanulmányként. Így valószínűleg átgondoltabb lett volna, kevésbé a szubjektivitás pongyolaságába merülő.
Nagyon jónak tartom a függeléket, amiben megtalálhatjuk a családon belüli erőszak áldozatait segítő szolgálatokat, 1995-2003 közötti időszakból statisztikákat, törvényeket, országgyűlési határozatot, és a rendőrség módszertani útmutatóját. (2005)


Vlagyimir Viszockij: Farkasösvényen
Szerkesztette Viczai Péter
ÚMK, Bp. 2005.

Vlagyimir Viszockij, a brezsnyevi korszak művész-fenegyereke, a Jurij Ljubimov nevével fémjelzett moszkvai Taganka Színház vezető színésze 42 és fél évet élt. Mindkét végén égette élete gyertyáját, s talán négyszeresen is – költőként, színészként, énekesként, magánemberként. Egyedi énekstílusa és nem szokványos színészi tehetsége egy tehetségtől félő világban bontakozott, melyben az üldözött értelmiségi mártíriumát viselte. Ugyanakkor milliók rajongtak érte, és sokan példaképüknek tekintették a karizmatikus személyiségű, legendás művészt. Egyszerre volt tiltott magnófelvételeken terjesztett szabadsághős, valamint látványos sikerű színházi előadások és tévéfilm-sorozatok sztárja. A hatvanas-hetvenes években személye fogalommá vált nemcsak Moszkvában, hanem az egykori szocialista országok értelmiségi körei, máskéntgondolkodói között is. A gyakran gitáros Hamletként emlegetett „össznépi Vologya” ma is aktuális költészete mára bevonult a klasszikusok közé. Napjainkban már a világ számos országában ismerik verseit, dalait. 25 éve, 1980-ban halt meg.
Ma már elképzelni is lehetetlen, hogyan terjedtek a dalai. Többen állítják, hogy még életében, egy-két évtized alatt többszázezer, akár milliós nagyságrendű, hihetetlen rossz magnószalag és kazetta másolatok keringtek. Hazájában ezek a magnófelvételek tiltottak voltak, hiszen ezeken a felvételeken olyan dalok is elhangozhattak, amiket koncertjein nem mindig játszhatott. A piacgazdaság erre azt mondaná, hogy mekkora nagy üzleti lehetőséget hagytak ki. Na, de nemcsak hazájában, hanem a környező szocialista országokban is nagy kultusza volt a dalainak, főként Lengyelországban, de Magyarországon is.
Viszockij először Magyarországon 1974-ben járt egy filmforgatáson, majd 1976-ban a Taganka Színházzal. A társulat érkezése előtt nem sokkal halt meg Latinovits Zoltán. A magyar közönséget megbabonázta Viszockij játéka. Ezután sokan úgy nevezeték: „az orosz Latinovits”. Valóban, lehetett bennük sok közös vonás. A színtársulat 3 darabot hozott magával, több mint kéthetes turnéjuk során Budapesten kívül Debrecenben is felléptek. A három darabból a legnagyobb hatása a Hamletnek volt. Viszockij Hamletje a nemzetközi színháztörténet szerint is mérföldkőnek számított, hiszen 4-5 korszakos jelentőségű Hamlet alakítást szokás említeni, köztük Viszockijét.
Mészáros Márta filmrendezőnknek közismertek az orosz családi-művészi kapcsolódásai. Ő Viszockijjal is baráti viszonyban volt, de mindössze egy filmjében játszott, s ez arról nevezetes, hogy ebben a filmben Viszockij francia feleségével, Marina Vladyval játszhatott együtt. Ez a házasság amúgy nagyon különös sorsú volt, hiszen egy francia világsztár feleség és egy szovjet állampolgár férj, akinek mozgása eléggé korlátozva van, nem is élhettek szokványos párkapcsolatban.
Debreceni vonatkozás még az is, hogy hazánkban az elsők között volt a Hangfogó és a Csokonai Színház színészei 1988-ban, akik Viszockij-emlékműsort készítettek. Azóta sok ilyen próbálkozás volt, monodráma, előadóest stb., amikből legismertebb Hobo műsora, s ezt 1998 óta folyamatosan műsoron tartja.
Egyre több Viszockij verset fordítanak le magyarra, ez a kötet újabb 65 fordítást tartalmaz. A legendás zseni után, ha színházi játéka alig, de a versei és most már CD-ken a dalai fennmaradtak. Jellegzetes rekedtes hangja, temperamentumos éneke nemigen feledhető.
1985 óta a bolygók nemzetközi katalógusának 2374-es csillaga az ő nevét viseli. Csillag volt… lett. (2005)


Vlagyimir Viszockij

Narkósok

Regényt írni, meséket se vágyom,
Nem olvasok sci-fi műveket,
Narkósok közt döglök itt az ágyon,
S érzem, én is narkóssá leszek.

Háborús sebet gyógyít az ottan,
Biztonsági kúrát vesz amott…
Elég legyen, testvérek a drogban,
Felejtsétek el az anyagot!

Szörnyű döbbenet uralja lelkem,
Káosz dúl agyamban, rémszerű;
Ahol fekszem, itt a kórteremben
Pille járja, szipó és a tű.

Ez a lelkét narkózta halálra,
Az örök magányában rekedt;
Hagyjátok a morfint valahára,
Inkább apomorfint szedjetek!

Skizofrén a szomszédom a szélen –
Kit a nővér titokban szeret –,
Azt mondja: „Ha elfogyott a pénzem,
Szedek inkább Zimin-cseppeket.”

Narkó-foltos egyiknek a lelke,
Másiknak a szívét rágta szét;
Rólatok, fiúk, de jól lehetne
Írni – kár, hogy nem írok mesét.

1969

Erdélyi Z. János fordítása


Mérő László: Maga itt a tánctanár?
Pszichológia, moralitás, játék és tudomány
Tericum, Bp. 2005.

Még abban az időben, amikor a kereskedelmi képcsatornák nem hódíthatták el a majdan nagyban sztárolt műsorvezetőket, volt az állítólag legműveltebb tévésünknek egy valóban nagy műveltséget megkívánó vetélkedője, ahol ezen könyv szerzőjét, mint játékost ismerhettük meg. A fél ország drukkolt neki, sokan viszont már akkor úgy gondolták, hogy nem ér, mivel Ő nem átlagpolgár, nem amolyan mezei játékos. Pedig akkor még ki sejthette, hogy néhány év múlva Mérő László is affajta közismert, médiában gyakran szereplő személyiség lesz. Köszönheti ezt annak, hogy a kilencvenes évek második fele óta négy - a tudományos műfajban - hihetetlenül sikeres könyvet írt, s ezzel a közelmúltunk legnépszerűbb tudósai közzé „verekedte” magát (csak néhányat közülük: Popper, Müller, Csányi, Vekerdy, Ranschburg…). A könyvek sorrendben a következők voltak: Észjárások; Mindenki másképp egyforma; Új észjárások; Az élő pénz. Könyvei külföldön is megjelentek, a Mindenki másképp egyforma 1999-ben elnyerte az „Év tudományos könyve Németországban” díjak egyikét. De a külföldi sikerek nélkül is elnyerte szimpátiánkat. Az eredetileg matematikus, műszaki tudósból majdan doktorált pszichológussá, illetve a gazdaságpszichológia professzorává váló tanárember stílusa korántsem szigorú tudományos, és nem merev tanáros, hanem finom humorú, könnyed, de mégis elgondolkoztató, tartalomban sokat adó, számtalan hétköznapi kérdésen elmerengő, illetve olyan szemszögből okfejtő, ami nekünk még sohasem jutott eszünkbe. Azok, akik mindig is utálták a matematikát, s a fensőséges bölcsészet felé fordultak, most ettől a matematikus-pszichológustól, tehát hiteles forrásból megtudhatják, hogy a matematika nem az a számtan, amit annyira gyűlöltek, hanem egy olyan tudományág, ami sok mindennek az alapja (logikától akár a zenéig terjed a paletta). Nem erőlteti ránk a matematikát, csak mellesleg bemutatja az értékeit, de olyan természetesen, hogy az ember kezdi magát szégyellni azért, mert ennyire nem értette a lényegét annak idején ott, az iskolapadban. És hát a pszichológia és a matematika több ponton is találkozik, például a játékelméletekben vagy a gazdaságpszichológiában (azért én nem lennék olyan pszichológus, aki a bux-index „ide-oda” pszichológiai hátterével foglalkozik, ennél a játékelmélet izgalmasabb területnek tűnik).

Nos, a fentiek nemcsak az említett négy könyvére, hanem a most – tavaly év végén – megjelent új könyvre is érvényesek. Az új könyv valójában tárcagyűjtemény, hiszen a Magyar Narancsban 2003-tól rendszeresen megjelenő cikkeinek a válogatása, s csak egy-két írás átdolgozott, bővített. Tehát olvashattuk már ezeket az írásokat, mégis így, könyvbe rendezve - és tényleg gondolatilag is rendezve – egészen más élmény, mint külön-külön olvasva.
Megtudhatjuk, hogy mit is jelent ez a cím, elárulom, egy viccből származik, bár arra nem derül fény, hogy miért ezt a viccet választotta szlogennek az író. Talán azért, mert nem tartja magát sem tánctanárnak, sem illemtanárnak, bár lóizé ide vagy oda, azért szól a tánctanárokról (trendekről) és az írások mégiscsak a kívánatosabb illem (moralitás) felől tekintenek a világra.
Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek rövid írásokat olvasni, szeretik az olyan könyveket, amelyeknek van(!) stílusa, de azoknak is, akik egy-egy ilyen cikk elolvasása után hosszasan képesek töprengeni a mondandóján. (2006)


De Sade pennája

Januárban egy kicsit szomorúan ültünk be a stúdiószínház széksoraiba. A színház vezetőváltása sem politikailag, sem egyéb módon nem érint bennünket, de! Eleve ellentmondásosak az előző igazgatóval kapcsolatos bírálatok: hol azt vetik a szemére, hogy „táncos-komikus”, így előtérbe helyezte a szórakoztatást, hol pedig az a baj vele, hogy olyan műfajokat engedett burjánzani, amik nem költséghatékonyak (balett és stúdió). És ez utóbbi miatt voltunk szomorúak. Színházi embertől azt hallani, hogy ötven-hatvan embernek játszani egy előadást nem költséghatékony, ez talán több is, mint szomorú, hiszen ha egy közgáz-menedzser, művészetileg tapló ezt mondja, akkor még mentegethetjük, hogy szegény, nem érti a műfaj lényegét, nem tudja, hogy a stúdiószínjátszásnak éppen ez a varázsa, ebben az intimtérben olyan előadás születhet, ami máshol nem…

A Doug Wright De Sade pennája éppen olyan alkotás, amit nem lehet több százas nézőközönségnek, nagyszínpadon hitelesen, átélhetően előadni. Persze, színházban mindent lehet, sőt sokszor a rendezők direkt olyan koncepciókkal nyúlnak darabokhoz, hogy műfaji határokat feszegessenek. Ezt a darabot viszont nem tudnám másabb közegben elképzelni, csak a stúdió légkörében, még akkor is, ha az első sorban ülvén a színészek többször nagy szobortalpazatokat toltak a lábamra…

De Sade márki neve tudjuk, fogalom (szadizmus), de annyi ellentmondásos dolgot írtak már róla, hogy nem igazán képes az átlagolvasó kiigazodni ezek közül. Éppen ezért róla írni regényt, színdarabot, vagy éppen forgatókönyvet eléggé hálás dolog. Az ambivalens személyiség mellett még ott van a szexualitás is, ami aztán meg megint vonzza a művészetre éhes polgárt. A témát azonban feldolgozhatja az irodalomtudomány éppúgy, mint a bulvár, lehet regényt, színdarabot, forgatókönyvet felületes hatásvadászatra építve írni, de lehet mély tartalommal is megtölteni.

Jelen darabunk érzésem szerint nem vonul be a nagy művek közé, de jól megírt darab, sok lehetőséget ad a rendezőnek és a színészeknek arra, hogy egy emlékezetes előadást tudjanak kihozni a színdarabból. A rendező, Almási Tóth András többnyire él is ezzel a lehetőséggel.
Mertz Tibor először márkiként az előítéletünkkel szemben túlságosan más egyéniségnek tűnik; ilyen szelíd tekintetű ember hogyan lehet képzetünkben az immorális megtestesítője?! Játéka azonban hamar elhiteti velünk, hogy a cinizmus nem egyszínű.
Szente Vajk abbéja maga a naivitás. A márki és az abbé párbajában nem elsősorban a pap, hanem a naiv fiatalember bontakozik ki, aki az öregrókával szemben elkeseredetten tehetetlen. Ezért végső cselekedeteiben nem az egyházi előzmények, az inkvizíció jut az eszünkbe, hanem inkább az ember lelki folyamatai. Persze, a darab hajaz arra, hogy akkor most ki is dicstelen, az üldözött vagy az üldöző, s mi, a mi kis történelmi múltunkkal hogyne lennénk erre a gondolatra is vevők.
Az előadás erőssége tehát Mertz és Szente játéka, de Sallai Nóra alakítása is tetszett. Bakota Árpád önmagához képest most egy kicsit fénytelen volt.
Összességében, érdekes előadást láttunk, s a stúdiószínpadi közelségben együtt éltünk a színészek játékával, a folyamattal. És szeretnék még sokszor ehhez hasonló élményeket stúdióközegben. (2006)


Csernus Imre – Kígyós Éva – Popper Péter:
Titok, elhallgatás, őszinteség
Saxum – Mesterkurzus sorozat, Bp. 2006.

Őszintén akarok élni – hirdette a Piramis együttes a hetvenes évek „bamba nemzedékének” a már akkor is falvédőszövegnek tűnt próféciát. De vajon miért érezzük sokszor hiteltelennek azt, aki az őszinteségre hivatkozik? Lehet-e tényleg őszintén élni? Mit jelent valójában az őszinteség? A témaajánlatok meglehetősen személyesek, így a három előadó, ha akarná, se tudná elkerülni a privát hangvételt. Mivel a könyv magáról a titokról szól, már a cím elolvasása után enyhe remegés fut végig az idegszálainkon, irodalmi élményeinkből és személyes tapasztalatainkból szőtt függöny gördül a szemünk elé. Nos, e képzeletbeli függöny mögül három előadó kukkant ki. Kígyós Éva, Csernus Imre és Popper Péter egyre többet mutat meg a titok színpadából, és saját személyiségéből is. Megtudhatjuk, hogy az elásott titkokat előbb-utóbb kiforgatja egy szintén képzeletbeli eke, de ha mégsem kerülnek felszínre az elfojtott emlékek, akkor mérgezni fogják a személyiség talaját. Mi az, amit a jóság nevében el kell hallgatnunk, mikor és milyen körülmények között oldjuk fel a titok pecsétjét?
Hogy milyen torzulásokhoz vezetnek a kibeszélhetetlennek tűnő traumatikus mozzanatok, azt olyan konkrét példákon keresztül mutatják be, mint az abortusz, a közeli hozzátartozó börtönbe kerülése, vagy a családon belüli erőszak. Kígyós Éva a tudományos magyarázatokon túl misztikus területekre is téved, felhívja a figyelmet arra, hogy a Tejút-rendszer spirálisan elhelyezkedő csillagai pont úgy néznek ki, mint a sejtmagunkban lévő dezoxiribonukleinsav spirálja, ráadásul a két spirál arányszáma is megegyezik egymással. Szerencsére Kígyós nem lépi át a Rubicont, és nem kerül a new age lélektanának ingoványos területére, a tudomány fogalmi rendszerében próbálja megtalálni a választ az olyan kérdésekre, hogy miért vagyunk a Földön, és mi az értelme az életünknek.
Kígyós kozmikus gondolatait remekül kiegészíti a földhözragadtabb nyelvezetű Csernus. A „bevállalós” lélekgyógyász például utal a Bazi nagy görög lagzi című filmre, a fiatalok parti kultúrájára, és a kábítószer személyiségromboló hatásaira. Végül Popper Péter esztétikai, filozófiai, nem egy esetben szépirodalmi utalásrendszerekkel fűszerezett bölcsességei teszik teljessé a titok, az elhallgatás és az őszinteség témakörét. (2006)