2004.

Emile Rulez: Zazie az ágyban[1]

Öcsémtől kaptam karácsonyra. Nem ismertem, bár a nevet sokat hallottam, olvastam, nyári fesztiválok stb. Valami új alternatívnak gondoltam. Kellemes meglepődés volt, mert egészen érdekes zene és szövegek. Először a zenében a jazzes hangzásra figyel fel az ember, s arra, hogy mégis milyen korszerű, eleven. A szövegnél pedig a gúnyos, ironikus hangvétel a feltűnő. Az énekes ráadásul Berki Tamás módra énekel „jazzesen”, s ez az előadásmód még inkább poént sejtet. A harmadik meghallgatásnál már azt is észrevettem, hogy egy kissé koncept lemez, hiszen a dalok rövid történetek, amiben mindig ugyanazok a szereplők: Zazie, Erdély(?) és Winkler(?). Kissé Cseh Tamásos fikció fickók… És amikor már elég jól ismeri az ember a dalokat, akkor jobban összeáll a kép, s a tahózás mögött a komolyabb tartalom is érdekessé válik. Nem mondom, hogy korszakalkotó, de az biztos, hogy nemcsak érdekes színfolt, hanem eléggé egyedi, lehet ebből még tökéletesebb is. {****}


Beatles: 1(1962-1970)[2]

A lemez teljesen olyan, mintha tudatosan válogatott lenne, a legismertebb, legjobb számokból. Nekem ez bejött, még az 1965 előtti számok is, pedig azok közül nem olyan sok tetszik (azért a Love me do kedvencem). Tényleg fura, hogy egy 80 perces CD-re ráfért az összes No.1. Bár 9 évről van szó, évente kb. 3 szám. Mindenképpen jó válogatás lemez. Ennél bővebben a klasszikus 2+2 (piros-kék) válogatás az, amit nem lehet „überelni”, pedig gondolom, több száz B válogatás is van a világon (és biztos, van olyan is, aki gyűjti ezeket). B. CD-m így már van egy-kettő, de pl. Lennon CD-m egy sincs (s kazettán se sok volt, talán 2). A nagy példaképünk, mintha kikopott volna az érdeklődési körünkből, s a B. sokkal jobban ott lenne, nem? {****}


Muzsikás: Dúdoltam én: Sebestyén Márta[3]

Az egyik legklasszikusabb M. lemez. Érdekes, hogy ez nekem nem volt meg sem lemezen, sem CD-n, csak kazettán, de ettől függetlenül jól ismerem, sokat hallgattam. Volt idő, amikor még bulikon is, kb. hajnal felé hallgattuk, pont ezt a lemezt. Volt valami varázsa ennek a zenének a megfáradt buli hangulatban. A sok szép bánatos dal illeszkedett a csöndesebb, fáradtabb együttléthez. Emlékszem, egyszer pl. többször is meghallgattuk, annyira jól esett, s mert más népzene nem is volt fellelhető (de ha lett volna, akkor sem hiszem, hogy ugyanez a hangulat lett volna). Szóval, ez egy népzenei „kultikus” lemez, s elsősorban nem is népzenei, annyira jól sikerült, hogy nem azért szereted, mert népzenei. Emlékszem arra is, hogy 10-11 évvel ezelőtt írtam neked ennek a lemeznek kapcsán, hogy ez az igazi hungarian blues. Régen hallottam, de nem kopott semmit sem ez az album. Talán a M. csúcspontja is, itt nagyon eltalálták a magyar népzenéből azt, amit a mai ember lenyűgözve képes hallgatni. {*****}


Muzsikás: The Bartók Album (Featuring Alexander Balanescu)[4]

A M-nak lehet egyféle csúcspontja a fenti lemez, ez viszont a zenei csúcspontja. Ez a lemez úgy is írhatnám, hogy a profizmusuk csúcsa. Igen, ez tökéletesen érezhető, s szerintem nem kell ahhoz ismerni a magyar népzenét, a magyar folk zenekarokat, hogy a világon bárhol ezt megállapítsák: ez nagyon profi. Erre nem is lehet kevesebbet adni, mint 5*, de ettől függetlenül az én szívemhez közelebb áll a fenti lemez, s nemcsak nosztalgiából. Azt a hangulatot nem tudja überelni ez a lemez, de nem is szeretném ilyenformában rangsorolni, mert ez olyan lenne, mint a szubjektív és az objektív hasonlítgatása. Mindkét „csúcspontra” „szükség” van, s talán ettől lett a világon is ismert-elismert zenekar a M. {*****}


Björk: Family Tree[5]

B nekem egyre inkább nem jön be. Ezen a két CD-n többféle stílus van: „hagyományos” elektronikus hangszerelt, aztán van komolyzenei hangszerekkel kísért (vonós meg billentyűs és csembalós vagy hárfás?). Egyre inkább nem értem egyik vonalat sem. Ha nem tudnám, hogy mennyire lelkes, akkor azt mondanám, hogy nem önálló stílusa van, hanem kialakította a „B modorosságot”, s azt használja mindenütt. Ezeket a dalokat sokszor idegesítőnek érzem, mert zeneileg nem adnak pluszt, esztétikailag nem vonzóak számomra, viszont B rendíthetetlenül hajlítgatja a hangját, mint egy modern operaénekes, az egész olyan szétzilált, vagy valami ilyesmi. Tudom, Te másképpen vagy vele, de én csak az első lemezét szeretem. Egyébként nem pikkelek rá, s összességében, ha nem is tetszik, ezen a lemezen is van 5-6 szám, ami viszont tényleg bejön, annyira, hogy csak ezek 5*-osak lennének nálam. A 35 számból 15-öt mentettem ki egy CD-re (66 perc), ennyi nekem elég (szívesen megmutatnám, hogy melyik az a 15).{***}


Marianne Faithfull (?)[6]

Kazettán még mindig megvan MF egyik 60-as évekbeli válogatása, amit tőletek kaptam, s eleinte nem tetszett (a Csörpi-csipi-csipp számoktól kibuktam). Aztán meg elkezdett tetszeni: 1991 körül kaptam, s majd kb. 3-4 év múlva jött be. Ez a CD másik válogatás, mert a fent említett szám rajta sincs. A kazettán lévő lemeznek sincs címe, csak annyi, hogy 1964-1970. De ez a CD is ugyanabból a korból van, s persze sok szám azonos. Tényleg jó néha ezeket a kis tingli-tangli számokat hallgatni, de van néhány szám, ami a korhoz képest nem is annyira tingli-tangli, leginkább Sally Oldfield jut az eszembe róluk. {****}


Cesaria Evora: Cabo Verde[7]

Nagyon kellemes zene. Mindig olyan érzésem van, hogy valamihez hasonlít, de nem tudom, mihez. Van valami romantikája ennek a zenének. A nosztalgikusság is jó szó rá. A latinos hangzást kedvelem, s ez is hangulatos, olyan kortalan zene, amiben csak apró jelei vannak a zenei stílusoknak (pl. jazznek stb.). Szeretem az ilyen kortalan zenéket. Az ilyenek lehetnek pl. jó filmzenének, mert nem kötődnek szorosan egy korhoz. A Live á L'Olympia CD-t 1999-ben 5*-osra vettem, talán az egy fokkal tényleg jobb lemez, de ez is tetszik.{****}


Tangerine Dream (válogatás, 1974-1976)[8]

Nem volt soha kedvencem, bár egy-két lemeze tetszett, s ebből a műfajból talán ez a formáció volt számomra az egyik legjobban elfogadott. Ma már nem is tudom, hány lemezét ismertem, a Rubyconra emlékszem, hogy tetszett. A többit fel sem ismerném, mint ahogy erről a válogatásról is a fent említett lemezről egy szám volt csak ismerős. És ez nem jobb, mint a többi. Talán a Rubycon egységesen tetszhetett, de az is lehet, hogy a teljes lemez sem jönne be most már. Ezeket a zenéket főként Lajos révén ismertem meg, de aztán B. Eno hamar „kiütötte” a repertoárból. A Delta és a hasonló műsorok ügyesen használták fel aláfestésül az ilyen zenéket, ezek mindig felcsigázták az érdeklődésemet, de nem volt olyan „korszakom”, amikor nagyobb figyelmet fordítottam volna erre a műfajra (pedig sok más egyéb zenénél voltak meghatározó időszakok). Azért abban az időben nem volt ennyire mostohagyerek ez a műfaj a progresszív zenében. Nagyon sok rajongója volt, a lemezek is forogtak a mi kis szoci piacunkon, talán több érdeme is van, mint amennyit a hálátlan visszaemlékező tulajdonít neki. De ma már nem hiszem, hogy nagy réteg lenne odáig a 70-es évek szintetizátorosainak. {***}


Liszt: Symphonic Poems (Tasso, Orpheus, Les Préludes, Hungarian Rhapsody)[9]

A Werther előadáshoz a főnököm ajánlotta a Tassot. Ilyet régen sem csináltam, hogy más által „hozott” zenét szerkesszek műsorba. Egészen másabb így, hiszen ismeretlen zenét kell „bedolgozni” a műsorba. A 22 perces művet párszor meghallgattam, a CD kijelzőről időtartamokat írtam fel, hangulatokhoz hangulatokat párosítottam, s egy nekivágással felvettem a 15 zenei betétet (2,5 percestől 40 másodpercesig). Nagyon sokan dicsérték a zenét, meg voltak vele elégedve. Én pedig Francira csodálkoztam rá, hogy a mai, amerikai típusú filmeknek mennyire ez a gyökere (gondolom nem csak ő, hanem ennek a romantikus korszaknak a többi zeneszerzői is). Szinte alig van olyan része, ami nem menne el egy mai, kissé romantikus filmnek a zenéjébe. Viszont egészen nyugtató volt komolyzenét hallgatni. A szakdolgozat írásához előveszem az általad hozott Bach és egyéb komolyzenéket. Legjobb alkalom lesz ez arra, hogy a komolyzenéket meghallgassam.{***}


Seňor Coconut: Kraftwerk Salsa Mexico[10]

Haláli jó ez a lemez. Nagy ötlet, a K. ilyen latinos, szalszás stílusban, senkinek sem jutna eszébe ez az őrültség. Az egész K. zenét nagyon lazán kezeli, poénkodik vele stb. Merész lemez, ilyen szempontból. Nekem tényleg az tetszik, hogyan lehet ilyen őrült elgondolásban feldolgozni (nálunk pl. Dj. Sterbinszkyt a 100 tagú Cigányzenekar dolgozná fel, nem lenne semmi). Azt már megszoktuk, hogy a „modernebbek” „visszanyúlnak” számokért, zenékért, stílusokért, de ilyet még nem igen hallottam. Maga a zene nem rossz, bár túlságosan poénre „épülő”, ez először jól hat, de később pont ettől válhat uncsivá a zene. {****}


Kraftwerk: Tour de France (soundtracks)[11]

Ellenben ez a lemez nekem már első hallásra is nagyon unalmas volt. Az egésszel van bajom: nem eléggé ötletes, olyan, mintha már hallottam volna, ez valószínűleg azért van, mert nem lép túl a régi hangzásán (ami csak azért baj, mert azt sem kedveltem), nagyon gyengécske ez a hangszerelés, mégha mondjuk egy kicsit a hifi hangzást élvezhetném a sok kütyü miatt, de még erre sem eléggé jó. És tényleg, nagyon unalmas számomra, hogy egy szintetizátorhang kavarog egy ideig, majd kapcsolódik hozzá egy dobgép, aztán bekapcsolódik egy enervált emberi hang, aki elmond egy rövid szöveget párszor, aztán újból elölről: jön a szinti-hang kavargás, dobgép bekapcsolódás, manus-hang bekapcsolódás, kissé megkavarni pl. átvált a férfi hang „űr” hanggá és vége. {**}


Lee Hazlewood: For every solution there’s a problem[12]

Valahol Leonard Cohen és Johnny Cash között helyezkedik el, ez zenére, hangra egyformán értendő. Ennek a lemeznek viszont a zenéje eléggé tingli-tangli a másik két névhez képest (teljesen olyan a zene, mint a magyar „mű-country”: Bojtorján, 100 Folk és a többi). Kár, mert egyébként jó lenne, tetszene. J.C. hangszerelésben sokkal jobbak lennének ezek a dalok. Ennek a lemeznek a hallgatásakor kezdtem értékelni J.C.-t jobban, hogy biztos ő a műfajának a királya. Ez az ürge is lehet már 100 éves, s biztos halom lemeze jelent meg. Az is biztos, hogy különböző színvonalúak. Én nem ismerem a zenéjét, csak a nevét, s lehet, hogy van ennél jobb lemeze is. {***}


Bill Miller – Robert Mirabal and The Smokey Town Singers: Native Suite[13]

A név nagyon ismerős, de hiába kutattam, nem találtam meg. Pedig biztos, hogy valami van tőle, de azt sem tudom, hogy CD-n vagy kazettán. Nagyon tetszik ez a lemez, talán az indián zenei feldolgozások közül ez a legjobb (amit ismerek), leginkább zeneileg színes, s eléggé autentikusnak tűnik. Pont 3 évvel ezelőtt, a szakdolgozat írása közben hallgattam sokat a Steve Roach féle CD-ket. Azok teljesen nyugtató hatásúak voltak rám. Ezt még nem tudom, lehet, hogy dolgozatírás közben kell hallgatnom. Tény, hogy ezeket a zenéket én nagyon kedvelem. {*****}


Charlotte Gainsbourg: Lemon Incest[14]

Ez tetszik jobban. Már az első szám ("Saláta") igazi fransziás. A kis csacsogó-nyafogó női hang mellé egy kulturáltan dohánytól (Gitanes) edzett férfihang, majdnem enervált dialógusban, ez a francia modern sanzon jellegzetes mintapéldánya. Aztán az egész lemez kitart ezen hangulat mellett. A 70-es évek francia filmjei elevenednek meg a szemem előtt. Ezt segíti a rafinált hangszerelés, ami óvatosan modernizál, ha ilyen füllel hallgatom, akkor észre sem veszem, hogy bizony ez már másabb, csak a szép idők megszokott filmzenés hangzását hallom. (****2001.)

Isabelle Adjani: Pull Marine[15]

Ez a lemez sem rossz, de sokkal eklektikusabb. Erről nekem inkább a magyar színészlemezek jutnak eszembe (pl. Szakácsi Sándor). Néhol Adjani is nyafkás-fransziás, de már a hangszerelés is sokkal erőteljesebb. Kicsit a musicales és könnyűzenés elemek miatt tetszik kevésbé, bár nem sok ilyen van, de mégis. És ennek ráadásul nincs filmes hangulata. (***2001.)

Most már mindkét lemez kevésbé tetszik. Néhol még idegesít is. Még most is CG-ot tartom jobbnak, de itt is vannak nagyon gyenge számok. Az IA lemezről pedig legfeljebb 1-2 szám, ami elmegy. A franciás hangulat most is bejön, csak már kevesebb helyen érzem ezt a feelinget. {***/***}


Wayang első koncertje[16]

Kazettán sokat hallgattam, mert kedveltem ezt a koncertanyagot. Szerintem jó volt ez a koncert, volt egyéni hangjuk, s többet soha nem hallottam őket ilyen jónak. Szinte minden koncerten egy-egy picivel rockosabbak lettek, s a végére már teljesen másabb hangzásuk lett. Annyira, hogy koncerteken alig lehetett a billentyűst hallani, elnyomták. Pedig (itt még legalábbis) Jéger játéka nagyon dominált. Én nem is értettem, hogy miért hagyták el az eredeti hangzást, talán így jobban lehet nyomulni a fesztiválos-bulis koncertekre, gondolták. Borosnak is jól állt ez a melankolikusabb stílus. Tény, hogy ezzel a zenei anyaggal nehezebb lett volna érvényesülni, s kevésbé váltak volna ismertté. Bár nem biztos, hiszen lehet, hogy ezt is megszerette volna a közönség (legalábbis egy rétege). Egy biztos, ez az 1983-as koncert sok olyan pozitívumot mutatott fel, amit a rockosabb hangzás lesöpört, és kár érte. Ezt a kazettát én is meg szerettem volna csináltatni CD-re, mert egy kuriózum és szeretem is. Ezért örültem, hogy Tőled megkaptam. Jó a hangminőség, de sajnos néhol pattog (ahogy lenni szokott, az első percekben nem, aztán néha egy-egy sercenés, és a vége felé egyre több. Ez egy kicsit rossz). {****}


Yves Montand: Olympia 81 - Extraits[17]

A franciák közül most ez jött be leginkább. Ez tényleg hamisítatlan francia-párizsi hangulat, sanzon és kissé a hatvanas évek filmjeihez illő jazzes beütés, melankólia, némi humorral stb. YM-ot, mint énekest kevésbé ismerem, természetesen hallottam már, de nem tudnám megmondani, hányszor és mit. Ettől függetlenül nagy „sanzonos”, ezt tudom. Charles Aznavour, Gilbert Bécoud és társaik jóval ismertebb slágergyárosak voltak. A magyar tánczenére egyébként nagyon hatott az olasz és a francia trend. Talán ha nem is jobban, mint az angolszász, de hasonló mértékben. Különösen Máté Péternél érződik ez. S tudjuk, hogy MP magyar dalai (1-2 mindössze) franciául is nagy sikert arattak („vice-versa-effect”). Talán ezért fogadom el jobban MP-t, mint a többi magyar tánczenés bagázst, mert ezt a franciás hangulatot érzem ki a dalaiból (egyébként a nosztalgia mániában most ő is sorra került már). Amikor ezt a lemezt el kezdtem hallgatni, rögtön ő jutott eszembe a magyarok közül. YM-nak a hangja is jó. A lemezen van egy kabaré tréfa, amit gyerekkoromból ismerek, magyarul is eljátszották ezt, a szerelmes távirat telefonos feladását: Kiss Manyi volt a postás kisasszony, a férfira már nem emlékszem, de valami nagy színész volt (Básti, Mensáros vagy hasonló). Legalább 35 éves. Biztos Ti is ismeritek. {****}

Lou Reed: Magic & Loss[18]

LR-nek kb. 4 korszaka volt: 1. Velvet Underground; 2. a szóló karrier releváns eleje (Berlin, Sally…, Walk On the Wild Side stb.); 3. a 70-es évek végétől a 80-as évek végéig egy kis pangás; 4. Megújulás a 80-as évek végén és a 90-es évek elején. Tulajdonképpen minden korszakából vannak kedvenc lemezeim, még a pangó időből is: az 1983-as Legendary Hearts. De eleinte nagyon szerettem a 70-es évek elejét, volt, amikor a VU volt a kedvenc, s az 1988-as New York pedig rögtön a megjelenés után nagyon bejött. Nem sokkal később a Drella és ez a lemez: 5 éven belül 3 nagyon jó lemez, amit már nem nagyon várt az ember, hogy ennyire kiugróan jó lemezei lesznek még. De szerencsére lettek. Pedig zeneileg nem annyira újítóak, a hangulatuk viszont tagadhatatlanok. Különösen az 1978 és 1986 közötti lemezekhez viszonyítva, amelyek kicsit a „Bob Dylan-kórban” szenvednek, annyira laposak, szinte nem tud mit kezdeni egy lemeznyi idővel. Kivétel a fent említett L. Hearts, mert annak van hangulata, nekem mindig egy kicsit a Balatonhoz hasonlít az a lemez. Ezt a lemezt nagyon szeretem, olyan nagyvárosi magányos, s ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem, mint a régebbi Tom Waits lemezek (olyan „american búsulós” zenék). Szerintem a hangja ezekhez a zenékhez illik jobban, mint a nyomulós, harsányabb rockosabbhoz. {*****}


James: Stripmine[19]
James: Laid[20]

Az 1988-as lemez hallgatásakor arra gondoltam, hogy elírtad a CD-n, ez nem a J. Legalábbis nekem, ami fel van véve (Wah Wah, 1994.) az egészen más zene. Ez egy gyenge, kis angol alternatívocska, ami a divatos retrós hangzást keveri a slágerességgel és egy kicsit Pulp, egy kicsit stb. (értsd The The meg ilyenek). Egyszóval, nem tetszett. Akkor jutott eszembe, hogy van még valami más J. CD is, amit nem hallgattam meg, s ekkor találtam rá a Laidre. És ez már igazán jó zene: jól hangszerelt, változatos, kellemes dallamok váltakoznak az igényesebb hangzásokkal stb. Úgy tűnik, ez már egy kiforrott zene (ezután jött a BE közreműködése a fent említett lemeznél). Nem tudom, mennyire idős banda, az is lehet, hogy 88-ban még csak kezdők voltak, de az is lehet, hogy csak én untam rá az akkori hangzásukra, ezért volt nagyon ellenemre (egyébként az sem lenne rossz zene, csak én nekem nem tetszik). Ezt a másik lemezt viszont kedvelni fogom. {*** és ****}


Laurie Anderson: Mister Heartbreak[21]

A 80-as évek nagy zenei megújulása nekem ez a lemez, ez a korszak. LA, Peter Gabriel, Brian Eno, David Byrne stb. az új hangzások, amik elevenek, frissek voltak, s még ma is jók, még most is nagyon szeretem ezeket a lemezeket. A hangzásban nagy változás, hogy nem 4-5 zenekari tag egy-egy hangszerére épül a zene, hanem ennél jóval másabb: olykor kevesebb hangszerrel, de máskor több, különféle hangszerrel produkált számok, amik 4-5 (vagy több) percében több váltás, vagy újabb hangszerek megjelenése színesítik a zenét. Magyarul, nem a dob-gitár-basszus-billentyűs örökös hangzásában marad a zene, hanem nagy kreativitással elhagy ezekből hangszereket, helyettük más és más hangszereket épít be, de van, hogy egy-egy számban pl. éppen, hogy egyszer hallasz egy szokásos elektromos gitárszólót, egyébként meg eddig jelen sem volt a gitár. Ezt a hangzást én nagyon imádtam. Érdekes, hogy Presser is hamar rábukott erre a hangszerelésre, s a Lárika és a Révész Sanya lemezei (1985 körül) hasonló zenei dramaturgiával készültek. Ezért lettek ezek a lemezek is a kedvenceim. Tehát LA ezen lemeze számomra egy korszak kezdetét jelenti, s ma is nagyon kedves számomra. {*****}


Fatboy Slim: Halfway between the gutter & the Guardian (Singles)[22]

Nekem ez a pörgős techno nem éppen a kedvencem. Nem mondom, hogy annyira rossz lenne, vannak ilyen zenék, amikkel már valamelyest megbarátkoztam. Minél kevesebb benne a jól ismert „techno-panel”, annál inkább hat rám. A Korai Öröm egyre inkább kezd hangzásban ezekhez a zenékhez hasonlítani, de még egy határon belül van. Ez sem annyira egysíkú, az első szám még tetszik is. A CD-n van két klip is, amiből az egyik képileg elég ötletes, a másik viszont nagyon szokványos. Ezenkívül van még rajta egy zenét keverő program, ahol különböző hangokat, hangszereket lehet választani (12-ből 9-et lehet egyszerre beüzemelni). Ezeket aztán össze lehet keverni, berakni, elhagyni stb. Monoton zene jön ki belőle, de a 9 különböző hangminta összekeverési lehetősége viszonylag nagy, el lehet vele játszadozni. Én is, legalább negyedórát élvezkedtem vele, mire ráuntam. Gondolom, hogy az ennél sokkal bonyolultabbakkal már tiszta dj-nek érzi magát az ember. Egészen kreatív játék lehet, na de hát azért a végeredmény akkor sem olyan, mint az igazi zene. {***}


? „unknown” (9 tracks – 50:00)[23]

A talált zenéknek „történelmük” van. Az első, a Négy évszakra olaszul beszélő srác (fateromék olaszból, 1978), aztán a török-arab diszkókazetta (szintén fateromék törökből, 1979), s utána még számtalan. Most már a CD-k lesznek ilyen: „megunom-eldobom”, mint régebben a kazetták (filléres értékek). A talált zenéknek mindig volt valami varázsa, ismeretlen zene, ismeretlen minden, sokszor még egy név sincs kiindulópontnak. A talált zenék e miatt talán felülértékeltek is (a török-arab diszkó mindenképpen az volt a részemről, bár én máig hiszem, hogy abban az ótvar zenében megéreztem az etnó-worldmusic-világzene hangulatot, amit kicsit később a zsidó énekesnőnél Offra Hazanál is).
Ez a zene tetszik nekem, s talán nem a fentiek miatt. Retrós, kicsit visszalép a progresszív rock, pszichedelikus rock időszakára, de e mellett érződik, hogy mostani zene (pl. a hegedű játéka, az alternatívos beütések stb.). Valószínű, hogy angol demó, de az is lehet, hogy valami újság melléklete volt? Az ilyen zenéket kedvelem, bár a „brit” (modern) rock és alternatívtól egy kissé eltávolodtam. 1990-1994 között Zsupos Sanyi (ill. kb. még 1998-ig Oláh Jani) annyi ilyen zenével árasztottak el, hogy nem is tudnám összeszámolni, hány együttes lemezét ismertem meg. Persze, tőled is kaptam. Ez a zene akkoriban is jobban tetszett volna. A számok felépítése annyira jellegzetes „prog-rock” hangzást ad ennek a zenének. {****}


John Lennon: Rock ’n’ Roll[24]

A legutóbb azt írtam, hogy nincs egy JL CD-m se, Beatles meg már jópár. Milyen nagyra tartottam JL-t, s közben a zenéjét legalább 15-20 éve nem is hallgatom, mintha maradandóbb lenne a B. És tényleg igaz. Mindig azt mondtam, hogy a B. sikerében a „nagysága”, a világ legnagyobb, legismertebb stb. zenekara is benne van. Közel 35 év után ezek a „marketinges” pluszhatások kikophattak (mint ahogy pl. Edith Piaf sem éppen azért tetszik nekem most, vagy 1980-ban, mint a kortársainak, 1940-ben vagy 1960-ban). Szóval, meg kell állapítanom, hogy a B., az B., s tényleg maradandóbb, mint a tagjainak a zenéi. Én persze kb.1966-tól (Bors őrmester) tartom egyéniségnek (a teóriám az, hogy felnőttek a nagyságukhoz, megtanultak hangszereken játszani, zenét szerezni, sőt, még énekelni is ebben az időben tanultak stb.). Persze, JL-nak legalább egy 80 perces CD-re való jó anyaga van az 1969 és 1980 közötti időből (amiből eleve 5 év hallgatás volt). Tehát vannak maradandó JL számok, és George és Paul is hasonlóan tudhat magának „örökzöldeket”, de sok is a töltelék mindháromnál. Tudom, hogy lassan 30 éve győzködsz a B. mellett. Nos, lassan, de beért. Még 30 év és Madonna, Kylie, Szécsi, Apostol, Pulp stb. tekintetében is megváltozik a véleményem, ízlésem.
Tehát, nem volt JL lemezem, gondoltam, 900 Ft-ért meglepem magam, egy nem gagyi CD-vel. Ennyit megér JL, mégha nem is a legjobb lemeze. De eléggé csalódtam. Ezekhez a számokhoz semmit nem tett hozzá szerintem, jobbak az eredetiek. 30 évvel ezelőtt sem lehetett ez olyan jó. Nem is értem a motivációt. Legfeljebb azt, hogy ezek JL legkedvesebb r ’n’ r számai, és szerette volna egy lemezre, egy csokorba szedni. Talán. Mindenesetre a 70-es években még nem volt akkora nosztalgia-hullám (majd csak később), a punk születése idején. Azt hiszem nekem az a régi JL válogatás lemez, meg az Imagine tetszett annak idején. Talán azokat kellene megszereznem… Ez a lemez 39 perc 38 másodperc, s azért vagy két szám egészen jó róla.{***}


Dido: Life for rent[25]

Már annyira nem emlékszem az előző lemezre, csak arra, hogy nem volt rossz. Úgy gondolom, hogy színvonalas slágerzene ez, könnyed, de mégsem igénytelen. Érdekes, hogy itthon annyira nem hallani róla, mintha kevésbé lenne ismert. Persze, lehet, hogy csak én vagyok alulinformált. Mindenestre, ha Britney rosszul aludt, s bevett két altatót, vagy Jennifer egy nap alatt hetvenötször veszett össze a pasijával, vagy Madonna kínjában szektákba jár okosodni, vagy Kylie milyen krémmel keneti be a fenekét koncert előtt, hogy feszesebbnek tűnjön, - nos, mindez mintha nálunk nagyobb hír lenne. De az is lehet, hogy ez a nő nem ad lehetőséget a bulvár sajtónak, hogy cikkezzenek róla, így nem hír értékű. A zenéje egy kicsit nekem a Transvison Vamp-et juttatja az eszembe, az 15 évvel ezelőtt volt hasonló. És ami nem utolsó, szép hangja van.{****}


Gatecrasher: Late set[26]

Hát ez a fajta zene még mindig számomra élvezhetetlen, nemcsak, hogy nem tud lázba hozni, hanem a puffogás az agyamra is megy. A kezdet eléggé light, kissé a gregoriános „zenekart” idézi, akiknek nem jut eszembe a nevük, de őket még el tudtam viselni, legalábbis évekkel ezelőtt egészen bírtam azt a zenét. Aztán viszont elindul ez a rendíthetetlen puffogás, ami 5 perc után lefáraszt, nemhogy 77 percig hallgassam. Továbbra is az a véleményem, hogy a puffogás nem zene, nem ritmus, a sótlanságot fedi el, hogy legyen valami. Ez még akkor is így van, ha olykor nem is olyan rossz megoldások vannak a zenében. A technoból ezzel nem tudok mit kezdeni, s tánczeneként sem tudom elfogadni, mert erre én nem tudok táncolni. {**}


Rahat Nusrat Fateh Ali Khan (?)[27]

Nagyon jó, fergeteges, magával ragadó zene. Azt szeretem ezekben az arab-ázsiai zenékben, hogy teljesen magával ragad a ritmusa. Ez pedig a sok hasonló zenéből is kiemelkedő, szerintem legalábbis. Olyanok ezek a számok, hogy lehetnének kétszer ilyen hosszúak is, azt sem vennéd unalmasnak. Az ősi ritmusok, dallamok világa. Talán nem véletlen, hogy a techno is kezdett efelé nyúlni, amolyan trance-válfajok ritmusában ott van. Bár én még nem nagyon találkoztam ilyen zenével, de erről olvastam a Panjabi Dj. kapcsán, aki nagy siker lett, „light” vonulata lehet ennek, de nekem tetszett az ő zenéje is. Egyébként, ha már Panjabi annyira siker, akár ezt a CD-t is be lehetne tenni, hiszen ez is kiváló táncolásra. Bár nem tudom, mit szólna hozzá a diszkó-nagyérdemű. {*****}


Les Negresses Vertes: Trabendo (Realisé et mixé par Howie B.)[28]

Első hallásra érződik, hogy ez a LNV zenéje „techno-gépi köntösbe” csomagolva. Az egyébként olykor nyersebb LNV itt hol valóban tele van rakva, színesítve elektronikus hangzással, de több helyen is elenyésző a kütyüs megoldás, mégis másabb, mint az eredeti zenekar. Ezek a számok inkább ambientes hatásúak, nehéz lenne megtalálni benne a tüzes, energikus bandát. Persze, nemcsak ilyen energikus ez az együttes, franciás melankolikusságot is hordoz a zenéjük, bár még ehhez képest is teljesen új hangulatot kapunk ezektől a számoktól. Első hallásra csalódásnak tűnt ez a lemez, valami színtelen-szagtalan, csak úgy elfolyó zenének tűnt. Majd másodjára hallgatva éreztem rá a koncepciójára, s egyre több érdekesebb zenei hangot kezdtem felfedezni benne. Most már kifejezetten tetszik, ötletes megoldások, jól megkomponált számok ezek. Érdekes, hogy alkalmazza a trombita és a tangóharmonika hangokat, amelyek az eredeti LNV-ben meghatározóak. Amiért nem tetszett először, pont az az érdeme: nem harsány, inkább finomabb a hangzása, leszámítva az elmaradhatatlan technós doblüktetést, ami legtöbbször ott van. {****}


Red Hot Chili Peppers: Roadtrippin’ (Singles)[29]

Egészen jó ez a három szám. Úgy 90-91 környékén, emlékszem, berobbant ez az együttes. Egy lemeze fel is volt véve, ami tetszett. Friss, eleven zene, nagyon jó, fantáziadús basszus alapokkal (ami nem túl gyakori még a rock zenekaroknál sem). Az énekes is egyéniség stb. Akkoriban a Nirvánával volt az „új hang”, nem is hiszem, hogy sikerességben volt különbség köztük. Aztán KC tett róla, hogy a N örökös kultuszzenekarrá váljon, a RHChP pedig a nagy feltűnés után kissé háttérbe került. Ez nem biztos, hogy elszürkülést jelent, mert az is lehet, hogy nem engedtek a divatcsábításnak, a példányszámnövelő nyomásnak, s maradtak a saját útjukon. De az is lehet, hogy csak számomra tűntek el, s továbbra is fókuszban voltak/vannak. Mindenesetre, nem rossz, hallgatható, bulis is, s a basszus, az tényleg nagy ajándék ebben a zenében. {****}


Saláta 4. (Aline & Paul Xmas 2001.)[30]

A brit-poprock, vagy mostanában sokat hallom a modern rock kifejezést. Tulajdonképpen ez a meghatározó ennél a válogatásnál. 16 előadóból mindössze csak 6-ot ismertem. Egészen jó válogatás, a számomra gyengébbek is elmennek: vagy öt tetszik jobban (Tricky, Spacek, Coldplay, Goldfrapp), vagy öt kevésbé, de azért jó (Lamb, Laika, Bradley Dawn, Olive), a többi a gyengébb. Annak idején én is csináltam egy hasonló válogatást, amikor kiselejteztem vagy 8-10 kazettát hasonló együttesekkel (Pulp, Blur, Suede, Radiohead stb.), s az a válogatás jobban tetszett, mint a teljes lemezek, pedig volt olyan előadó, amelyiknél nem kerestem a legjobb számát, a legelsőt másoltam át (bár sokszor a legelső szám tényleg a legjobb vagy az egyik legjobb szám). Így sokkal színesebb, még egy-egy általam nem annyira kedvelt zenekar teljes lemezére hamar ráunok. {****}


Goldfrapp: Black Cherry[31]

Már a múltkori lemezük is tetszett (meg is tartottam). Ez is jó, sőt, lehet, hogy még jobban megtalálták a hangjukat ezen az albumon. Csak annyi a hibája, hogy nagyon rövid. De minden szám jó pergős, ötletes, újszerű, kicsit olyan korszakukban lehetnek, mint a Juh Tú az Achtung Baby-nél. A zenei megoldások „nagyvonalú” kezelése is a U2-t juttatja eszembe. A buzi rádiókban miért nem megy ilyen zene? Pedig ez szerintem sikeres, up to date, nem túl rázós, szóval, minden megvan ahhoz, hogy népszerűvé válhasson nagyobb körben is, de a mai ízlés(?) annyira szűk, hogy csak a legidiótábbaknak hagy lehetőséget. Még egy negatívum: a borítók roppant gyengék, mintegy gyenge posztmodern viccelődés. Igazából nem sokat tudok róluk, amiket írtál, mondtál, azokat meg már el is felejtettem. Ezt a lemezüket erősnek érzem, gondolom, úgyis, mint a saját eddigi lemezei között, de úgy is, mint a mai zenék között. {****}


Mihály Dresch Quartet – Archie Shepp: Hungarian Bebop[32]

Igazi jó jazzlemez, kellően hagyományos, de amellett egyáltalán nem elavult. A mi jazzfesztiválunk, ill. a Kamaraerdei néhány fesztivál évekig hozták ezeket a minőségi zenéket. Amikor ilyen zenét hallgatok lemezről, mindig egy kicsit ott érzem magam a Sportcsarnok bal oldali lelátóján, meg a Bartók teremben, meg a műv. központban, és a Pest külrészén, az erdő közepén, sátorponyva alatti székeken ülve. Nekem az ilyen jazz zene mindig az élő hangulatot teremti meg. Ha szigorú akarok lenni ezzel a lemezzel szemben, akkor azt mondom, hogy egy olyan fúzió lett, ami nem a korábbi AS, s nem is DM. Persze, ezt lehet pozitívan is értelmezni. Azért vannak részek, amelyek például igazán DM hangzás. Az érzésem az, hogy DM kiváló zenész, mégis nem ebben a zenei világban tud kibontakozni, hanem a saját útján. Nagyon kíváncsi voltam erre a lemezre, hiszen egy élő legendával játszik együtt (nagy öreg, 70 körüli), aki élete során a legnagyobbakkal játszott együtt, és a free jazz egyik úttörője, talán a 1950 utáni jazz - mondjuk 25 - legkiemelkedőbb egyike. Ehhez képest a lemez legjobb részei azok, ahol DM a saját világát hozza. Ez nem baj, elvégre a cím is erre utal. Jó lemez, de DM eddigi lemezei közül nem ez a legjobb. Legjobb az utolsó szám és az utolsóelőtti. Mintha itt lendülnének be igazán, s itt kéne folytatni, hogy egy szenzációs zenévé váljon. {*****}

Váradi Róma Café: járok-kelek…[33]

Azt hiszem, hogy ezt a lemezt nem kell minősítenem… A VRC jól el lett dugva, de én már másnap megtaláltam miközben lapozgattam a CD-ket. Egy éven keresztül a vízcsapból is az szólt, hogy a VRC egy igényes, színvonalas cigányzene. Hát, ez minden, de nem igényes. Azért mert jazzes alapot adnak a szarnak, attól igényes? Bármelyik szabolcsi „ötödrangú” cigányzenész jobb ennél, mert az legalább autentikus, s nem ilyen hányinger, megjátszott és mesterkélt. Nagyon tudok lelkesedni az igazi cigányzenéért, s én a cigányzenét játszók helyében kikérném magamnak, hogy ezt annak vegyék. {0}

As If By Magic (Five Cool, Soft & Soulful Tracks) Singles[34]

Tarantino révén kezdtem odafigyelni az ilyen zenékre, s éppen ő miatta szerettem meg ezeket a zenéket, s éppen ő miatta tudom értékelni az igazán különleges, jó zenéket az amerikai „só meg egyéb bizniszből”. Viszont ez azt is jelenti, hogy tényleg csak a nagyon jókra izgultam rá, s a millió „egykaptafa” továbbra is hidegen hagy. Ez az öt szám is arról győzött meg, hogy azok a válogatások, amik tetszenek, azok igazi gyöngyszemek, s nem is lehet olyan könnyű kutakodni a rengeteg zenében, bár még biztos van sok jó zene. Az én ízlésemhez nem minden ilyen válogatás klappol. {***}


David Bowie: Never Let Me Down[35]

Nekem ezek a bulisabb számok jönnek be DB-tól. Egyre inkább eltávolodtam tőle. Az új lemezei már annyira hideg-ridegek, hogy némely szám szinte idegesített. A Tin Machine keménységét sem szerettem. Az énekmódja is egyre kevésbé jön be, mint Adrian Belew a KC-ban. Persze, nem mondom, hogy DB a Tonight-os számokkal remekelt nagyot, inkább ezekkel, amelyek ezen a válogatáson vannak: elég dögösek, de mindenképpen fogyaszthatóbbak, mint a mostaniak. Az 1987-es válogatáslemez 1999-es digitálisan újrakevert változata, s még néhány számítógépes „extra” is van rajta (képek, szövegek, lemezborítók, amelyek egyébként nem tetszenek stb.).{****}


The Matrix Soundtrack[36]

Egészen jók ezek a lendületes, indulatos zenék. Kiemelkedő a Ministry, ez úgy tűnt fel, hogy nem is láttam, ki az előadó. Kb. 13-14 éve fedeztük fel ezt a zenekart, a 90-es évek eleje-közepe óta nem is hallgattam. A trash keverve új hangzásokkal nem is olyan rossz. A hagyományosabb nekem tök unalom, de ezek nagyon jó hangzásokat is elegyítenek a kemény metálos gitárhoz. Még a technós beütéseket is bírom, mert annak a monotonitását is megtöri ez a kevercs. Agymosó zenék, ezekre jól be lehet pörögni tudatmódosító szerek nélkül is. Csak azon csodálkozom, hogy a 10 évvel ezelőtti Zsupos Sanyi zenék semmivel sem voltak annak idején másabbak, akárhogyan is figyelem, ezek mind akár régebbi - azokból az - időkből is származhatnának. A leggyengébb a Rammstein, és nem a német miatt, vagy a kissé neonáci himnusz feeling beütése miatt, hanem, mert idétlen ez az ének, pont az az indulatos lendület hiányzik belőle, ami a többiben tetszik. A csúcssztár, M. Manson és Prodigy sem rossz, de érződik, hogy ezek másabbak, de azt nem tudnám megmondani, hogy miben. Gyenge a Rob D is, viszont tetszik a Hive, a Monster Magnet és a Rage Against The Machine is. Ez utóbbi nekem a Living Colourt juttatta az eszembe.{****}


FCD (The Guardian FreeCompactDisc)[37]

Hát ez a negatív meglepetés, mert ezen olyanok vannak, akiket ismerek, és kedvelek, de ez pont a számomra gyenge számok válogatása. A Moby-t nem is ismerném fel, mintegy 70-es évek űr-szinti maszlag lenne, Benkő Laci bácsi tolmácsolásában. A Goldfrapp a Baccara-diszkót eleveníti fel, szintén 35 év távlatából, s a Moloko-tól sem hallottam még ilyen gyenge számot. Legjobban - az általam nem ismert - Damien Rice tetszett. {***}


Pulp: Hits[38]

Végre már nem kell lehúznom olyan zenét, amit pedig Te szeretsz. Néha szívesebben írnám azt, hogy tetszik, csak azért, hogy ne akadj ki azon, hogy nekem nem jött be. És ráadásul ez a P tetszik, ami miatt már egy párszor kikeltél, hogy miért nem tetszik nekem. Ez a válogatás lemez egészen jó. Nem tudom megmondani, hogy mit nem bírtam ebben az együttesben, de ezen a lemezen semmi olyat nem érzek, ami idegesítene vagy idegen lenne. Persze, az is lehet, hogy csak érdektelen volt a számomra, s az nagyította fel a negatív hozzáállásomat, hogy Te ezt kifogásoltad. A számokból csak vagy 3-4-et ismertem fel, de azt hiszem, hogy legalább 3 lemezt ismerek tőlük, gondolom, így erről a lemezről több számot is ismerhetek. Kellemes, laza zene, a Prefab Sprout mellé kerül a polcra, s nemcsak ott. {****}


John Cage: The Seasons[39]

Olyan csöndes, finom zene, mint Arvo Part. Bár itt több a „kilengés”, s néhol elkalandozok, mert nem köt le annyira, de ettől függetlenül jó. Jaj, hogy eltávolodtam a komolyzenétől. Az első 20 percben alig tudtam magamat ráhangolni. Talán koncertekre kellene újból járni, az talán elég erős hatás lenne. Mintha az ember füle megkérgesedett volna a sok erőteljesebb zenétől, s ez már nem elég ingerküszöb. Ettől a zenétől 25 éve elájultam volna, most meg jó-jó, de amikor lejárt rögtön beraktam valami „mozgalmasabbat”. Hát, így változunk. Ui.: Azért pár nap múlva másodjára meghallgatva már sokkal inkább hatott. {****}


Meredith Monk: Book of Days[40]

Nagyon jó ez a lemez. Mindig szerettem az ilyen emberi hangokból felépített zenét. Az Egy Kiss Erzsi Zenében is ezt a kiaknázhatatlan és formabontó hangzást produkáló felszabadult éneket szeretem. De ugyanígy a Zap Mama vagy Sheila Chandra, Diamanda Galas, de a meselemezen Bobby McFerrin ugyanezt nyújtja nekem. A Világgégében volt eszkimó, lapp és indián sámán ének, ami hasonlóan gazdag volt, bár néhol viszont meglepően hasonlított a dadaista hangköltészethez is. Az EKEZ biztos, hogy ismeri ezt a MM lemezt, mert sok helyen bejön, de az is lehet, hogy nem. Ez azért csak egy kortárszene, ámbár annyira játékos és sokszínű, hogy túl is mutat a szokványos kortárszenén. És még ráadásul szép is, kinyílik tőle az ember. Az elmúlt hetek legjobb zenei élménye volt. Sokan pont ettől valószínűleg a falra másznának, én meg imádom, viszont én meg az operaáriáktól tudnék megbolondulni, ha hosszabb ideig kellene hallgatnom. Ja, igen! A 13. számban nem D. Galas hallható?{*****}


Manos Hadjidakis: Gioconda’s Smile[41]

Az ötvenes-hatvanas évek európai (fekete-fehér) filmek zenéi ugranak be, ez olyan Zorba-szerű görög filmzenéhez hasonlít, de nemcsak göröghöz. Nem rossz, elsőre egészen elkapott a hangulata, de utána ráuntam. Van ez így. Most nem jönnek be ezek a régi hangulatok (lásd múltkor a franciákat, akik pedig régebben jobban tetszettek).{***}


J. S. Bach: Oboe Concertos (soloist D. Boyd)[42]
J. S. Bach: Violin Concertos (soloist J. Lamon, L. Melsted, D. Greenberg)[43]
J. S. Bach: Musical Offering[44]
J. S. Bach: Die kunst der fuge (Keller Quartet)[45]
J. S. Bach: Goldberg Variations (soloist Schiff András) 1982-1998[46]
J. S. Bach: Goldberg Variations (soloist Trevor Pinnock cemballo)[47]

A barokk zenét mindig is kedveltem, de én valahogy az olaszokhoz húztam. Ez lehet – gondoltam – véletlen, de nemcsak az, hiszen Bach-ot nem lehet megkerülni, ha ilyen zenét hallgatsz. Mégis, talán az lehet az ok, hogy az olaszok könnyebbek, légiesebbek. A másik - általánosságban igaz – ok, hogy a laikusok nem nagyon tudnak mit kezdeni a nagyéletművekkel, hiszen minél kisebb, annál átláthatóbb, annál jobban el tudod dönteni, hogy szereted-e vagy sem. Az ilyen nagyokkal szemben határozatlanabbnak érzed magad. A harmadik ok pedig az, hogy az első élmények meghatározóak: aki „Bachos” családba született, biztos egyértelműbb a zenei ízlése, még aki a Vivaldi évszakjaival ismeri meg a komolyzenét, annak talán bizonytalanabbul fejlődik a zenei ízlése. 12-13 éves koromban habzsoltam a komolyzenét, s érdekes B. akkor is kimaradt (száz mást hallgattam Corellitól Sztravinszkijig).
Direkt a szakdolgozat írásához tartogattam ezeket a CD-ket, hogy nyugodtabb zenéket hallgassak az írás közben. Ez be is jött. Leginkább a hegedűkoncert és talán az oboakoncert tetszett. Szép a Schiff András lemez is. Két héten át jóformán csak ezt a 6 CD-t hallgattam, nem volt unalmas, de utána jólesett valami „dögös” zenét is hallgatni.{****}


P. J. Harvey: To bring you my love[48]

Ezt a lemezt teljesen elfelejtettem, pedig kazettán megvan legalább 7-8 éve. Most fedeztem fel, teljesen véletlenül került a kezembe. Vonaton walkmanen hallgattam, s rájöttem, hogy ez egy nagyon erős lemez. Igazi húzós zene, de mégis tele van emóciókkal. Nem tudnám megmondani, hogy mi a sorrend PJH lemezei között, de talán ez az egyik legjobb lemeze. Tele van „drámaisággal”, s ami nagyon jó ezen a lemezen, hogy jól felépített, mint egy koncept album. Ennek a lemeznek örülnék CD-n. Nem emlékszem, hogy neked megvan-e. A Dry volt sokáig a kedvencem, s biztos, hogy régebben ez a lemez nem tetszett annyira, mint most. {*****}


Fields of The Nephilim: Earth Inferno (Live)[49]

Ezt még nekem 1991-ben vetted fel. Akkoriban, emlékszem, nem nagyon tetszett. Talán valamikor a 80-as évek végén ismertem meg a Joy Divisiont, s nagy hatást tett rám a lecsupaszított hangzásával. Úgy emlékszem, hogy ezt valami JD utánérzésnek gondoltam. Most az egyik csoporttársam (rendőr, százados talán) kiderült, hogy nagyon szereti ezt a zenét. Először, tizenévesen Doors rajongó volt, aztán Iggy Pop, most pedig ez és Nine Inch Nails. Nem is nagyon ismerek olyat, akik ezt a két zenekart ismernék, nemhogy rajongók lennének. A NIN-t is tőled ismertem meg, talán nem sokkal a FOTN után. Pont Lajosnál láttam egy olyan NIN VCD-t, ahol az énekes őrülten, beállva szétveri az összes hangszert a színpadon. Megígértem, hogy Lajostól ezt a NIN VCD-t megszerzem neki. Közben kiderült, hogy Lajosnak rengeteg NIN VCD felvétele van. Ezt a kazettát meg a srácnak adtam, mivel én nem rajongok annyira érte. De előtte meghallgattam, s meglepődtem, hogy jobban tetszik, mert köze sincs a JD utánzáshoz. Az énekes valóban hasonlóan énekel, néhol a zene is olyan puritán, de összességében egészen másabb zene. Több helyen VHK-s is. Nem tűnik 13 évesnek sem, ma nagyon sok hasonló zene van, ami még jóval gyengébb is. Ilyen az ízlés és a pillanatnyi beállítódás, hangulat: meg nem mondanám, hány zenével jártam már így és vice versa, ill. hány lenne még, ami most jobban tetszene, mint régebben. De ez egyáltalán nem baj. {****}


La Musica Tremenda (Tunes we loved in 2000)[50]

Jaj, ne! Az ilyen gépzenéktől megfájdul a fejem. Legfeljebb 3-4 szám, ami számomra elviselhető, amelyekben van ének (pl. Midfield General, Baby D.). Ez nem az én világom. {**}

Cameron Allan: 35.000ft[51]
Cameron Allan: The Umbrella Woman[52]

Ez a két lemez már kazettán is nagyon tetszett. Amikor legutóbb Lajosnál voltam, elkértem volna CD-re másolni, de nekem adta azzal, hogy ő úgy sem hallgatja, eladni sem tudja. Örültem neki. Nem tudom miért, de ezt a két lemezt hallgatva olyan nosztalgikus érzésem támad, mintha egy régi filmnek a zenéjét hallanám, de a filmre már nem emlékszem, csak homályosan egy-egy képre, mozdulatra, beállításra. Tényleg olyan, mint egy filmzene, de nemcsak európai vagy amcsi film lehetne, hanem akár magyar film is. Nem tudom, mi fogott meg ebben a zenében, talán a könnyedsége, finom hangulata, de még ma is tetszik. Amíg most az Infót szerkesztettem, egyhuzamban képes voltam hallgatni 4-5-ször is, s nem untam. {*****}


Sonic Youth: Dirty[53]

A kilencvenes évek elején, amikor Zsupos Sanyi elárasztott alternatív kazettákkal, leginkább a Ministry, a The Ex és a Sonic Youth tetszett. A SY pszichedelikus gitárnyúzása, visítása fogott meg, olykor Amon Düül-ös hangzások (itt is a 3. szám olyan). Erre a lemezre halványan emlékszem, egy-két szám beugrott (pl. a 6. korai Eno-s, a 11. pedig Velvet-Nico szerű számok). Úgy érzem, hogy ma sem rossz ez a zene, eleven, aki ilyenre kapó, annak magával ragadó. Nekem talán az utóbbi időben csömöröm van az ilyen „gitárcentrikus” alternatív zenéktől, ezért most nem mindig kívántam hallgatni ezt a lemezt sem, de ha hallgattam, akkor tetszett. {****}


Phaedra (színházi előadás szerkesztett zenéje)[54]

A színházi előadás eléggé vegyes, összességében közepes, bár vannak benne jó dolgok, s három színész játéka kifejezetten tetszett is. Leó volt az ügyelője, s mivel tetszett a szerkesztett zenéje, ezért megszerezte nekem. Így, CD-ről hallgatva is tetszik, az előadástól elvonatkoztatva. Vannak ismerős zenék benne (Garbarek, Jarrett), de a többit nem ismerem (lehet, hogy Te jobban ismered ezeket). Azt sem tudom, hogy egyes részek mennyire az „összemixelések” eredménye, vagy eredeti. Gyanítom egy-két résznél, hogy a stúdióban lettek zenék összeházasítva (ma már számítógéppel nem olyan bonyolult eljárás), mindenesetre ügyes, ha így van. {****}


The Aphex Twin: Classics[55]

Az ipari-zenés részek kifejezetten tetszenek, de összességében mégiscsak fárasztó nekem egy ilyen lemez. Néhol a Korai Öröm feeling fedezhető fel (az első és az utolsó szám), ami szintén jobban tetszik. Hogy ez a műfajának a legjobbja? Ezt én nem tudom megítélni, mert annyira nem tudok az ilyen zenékben különbséget tenni, mint pl. az autókban sem (nem tudnám 5-6 autó közül pl. megállapítani, hogy melyik a legdrágább vagy legolcsóbb típus), de nem is igen próbálkozom ezzel. Sajnálom, hogy a KÖ megváltozott, de mégis úgy érzem, hogy amit ők játszanak, az ebben a műfajban is kuriózum lehet. Nem azért, mert több benne a hangszer vagy, mert nekem jobban tetszik, hanem úgy tűnik számomra, hogy a kreativitásuk ebben a műfajban sem laposodott el. Ő hozzájuk képest nekem ez a zene közepes. {***}


Suede: Sci-fi Lullabies[56]

Néhány lemezt megismertem ettől az együttestől (de ez régebben volt, tudod Zsupi és Olé kazetták). Egy, úgy emlékszem, egészen bejött, de több olyan is volt, amiért nem tudtam lelkesedni. Kicsit ellaposodott vagy túl sok töltelék számokkal volt tele, már nem tudom. Egy biztos, hogy a 90-es évekből meghatározó együttes, az énekesnek is eléggé egyedi hangja van. Azokból, amiket ismerek, talán ez a legjobb lemeze. Most jövök rá, hogy több lemezükben is az nem tetszett, hogy egysíkúnak tűnt számomra. És ez a lemez azért jó, mert változatos, sok jó szám van rajta, s még a pszichedelikus vonal sem maradt le róla.{****}


DJ’s Russ Jones & Cliffy presents Future World Funk (the third dimension of afro, funk, dub & future world beats)[57]

Nagyon tetszik nekem ez a lemez. Pont ezt az arányt kedvelem, mikor az „etno” és a „techno” ilyen formában keveredik. Nem töri meg a modern hangzás, azt hiszem először ennek Peter Gabriel volt a mestere. A végén lévő 3 szám tetszik a legkevésbé (egy nagyon nem), viszont több olyan is van, ami szinte lázba hoz (pl. a 9. vagy a 7. stb.). Van olyan szám, ami a Fela Kuti hangzást, hangulatot idézi. Nektek is felvettem, kíváncsi vagyok, neked fog-e tetszeni. Leó azt mondta, tud még ilyen lemezeket szerezni, kíváncsian várom. {*****}


After Crying: Demo[58]

Mikori demo lehet ez? Befutott együtteseknél nem szokás demót készíteni, különösen nem 21 perceset. A zene eléggé vegyes, így talán lehet valami régi felvétel, mondjuk 1990 körüli, s azt adták ki kislemezen? Van két szám, ami tetszik, s azt az AC-et hozza, amit én szeretek (ami nagyon közel áll a régi King Crimsonhoz, a példaképükhöz, mégis másabb, mert a hangulat, a gitár hasonló, de a komolyzenei beütés azért elég erős). Aztán van olyan szám, ami simán elmenne csehszlovák jazz-rocknak úgy 25 évvel ezelőttről. A leginkább nem tetsző szám, az utolsó. Ez az a Hacki Tamástól Herb Alpertig vonulat, a modernesen hangszerelt rádió-szünetzene, kissé elkoptatott klisékkel (Claydermanust és Acker Bilket ne is említsem). Az AC nem ez, legalábbis nekem nem ez. Küldök is neked egy CD-t, amin igazán jó AC van.{***}


King Crimson:Islands[59]
King Crimson: Earthbound[60]

Én ezt a pár korai KC lemezt sohasem tudom megunni. Egyes részeit ugyanolyan „áhítattal” hallgatom, mint 25 éve. Régen rangsoroltam, melyik tetszik jobban, ma már nem tudnám. Tény, hogy az Islands kedvencem volt, az Earthbound-ot pedig a koncert „vadságáért” szerettem. A legjobb együttesnek tartottuk, s sokan 1978-79 körül ezt viccnek gondolták, mindegyik progresszívet nagyobbnak vélték. De ha megnézem az akkori repertoárt, hát nem sok van közülük, akik egy-egy lemezükkel még ma is lázba hoznának, nemhogy az összes lemezükkel. Csak néhány név: ELP, Jethro Tull, Yes, Genesis, Mike Oldfield, Mahavishnu stb. Egyiket sem kedvelem már annyira, s nem is tartom olyan jelentősnek a zenéjüket. Bár lehet, hogy egy-kettőnek a korában hatása nagyobb volt, ezt nem vitatom. Igaz, nem nagyon lehet ezt rangsorolni, kinek volt nagyobb hatása? Pl. Cream, Rolling Stones, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, AC/DC – néhány a keményebb vonalból. Biztos vagyok benne, hogy mindenki mást választana. És akkor ott van még, hogy valaki úgy gondolja, hogy saját korára mondjuk ez, az utókorra meg az volt nagyobb hatással. Olyan ez, mint az a cikk, ami azon elmélkedett, hogy ki újította meg az angol popzenét (Police, U2 és Cure nevekre emlékszem, de ennél több volt felsorolva). Nem túlságosan objektív. Az Earthbound viszont az akkori jazz-rock lemezeket - szerintem - lepipálja, csak Miles Davist nem. Milyen jó lett volna, ha a mesterszalagról hirtelenjében az ismert 45 perc helyett 70-80 percet rittyentettek volna CD-re. Megérte volna. {*****}


David Sylvian: Blemish[61]

Állati ez a lemez, az első számtól felállt a szőr a hátamon. Nem is zene, annyira visszafogott, mégis annyira magával ragadó hangulata van. Fájdalmas és depressziós, de közben az egyszerűségével mégis gyönyörű. DS megtört hangja, hangfoszlányok, „tétova” hangszerek, minden olyan esetleges, de mégis utánozhatatlan összhatás. Olyan érzésed van, hogy soha nem hallottál ehhez még hasonlót sem. Kíváncsi voltam a címre – ritkán tulajdonítok neki jelentőséget –, bár most ezzel sem tudok mit kezdeni: folt, hiba, szégyenfolt. Ha csak azt nem, hogy ezek a jelentések sem túl vidámak. Inkább egy „szépen” megbomlott elme történetét jobban bele tudnám képzelni a lemez mondanivalójába. Ennél a lemeznél azt érzem, hogy ennyi időtartam ideális (43 perc), ennél hosszabb ebből azért nem lenne jó, mert így sűrítve a hatásos. Sőt, ha csak a kedvenceim lennének: 1,4,6 és az utolsó szám mindössze, akkor még tömörebb lenne, bár így a hangulata változna. Az utolsó szám ugyanolyan frenetikus, mint az első (a 4-el együtt gyöngyszemek). És hogy a hangszerelés – kedvenc téma - se’ maradjon ki: kevesen tudnak az elektronikus hangokkal ilyen jól bánni (kevés, de hatásos effektek): Peter Gabriel, Laurie Anderson, Jon Hassell, Eno. {*****+*}


The Guardian FCD[62]

Ez most jobb, mint az előző volt. Az új PJ Harvey szám tetszik - természetesen - a legjobban. Szeretem ezeket a visszafogott, mégis feszült hangulatú számait (Nick Cave-vel ennek a nagymesterei). A Keane olyan tucat-brit-popnak tűnik, persze ettől még lehet nagy nevű. A Kid Symphony haláli, a Vadnyugat zenéje Gennyes Rózsi stílussal házasítva, nem semmi. Ami tetszik, hogy a Vadnyugatból nem egy dallamot vettek át, hanem végig bele van szőve a zenébe, a harmonikán kívül több más motívum is. Jó az Amy Winehouse (miért nem cellar?), olyan „énfajta” mai pop, mint a Goldfrapp, Moloko stb. De jó pl. a Chikinki is. A Nick Drake nem olyan Donovan típusú előadó volt? Figyelem! Ezt most nem értékelésképpen írtam, azt hiszem, ilyeneken szokott elcsúszni a levelezés… {****}


The Flaming Groovies 68perces gagyi válogatása[63]

A Media Marktban Anna mondta, hogy vegyek magamnak egy CD-t, Jó – mondtam, s a 99 Ft-os turkálónak az aljába nyúltam, s ezt húztam ki. Valami rémlett, ismerős név, a Yardbirds idejéből, 60-as évek közepe, vagy valami ilyesmi. A zene haláli, ötvenes évek tingli-tangli r ’n’ r-ja mellett a fent említett zenekarhoz hasonlító r ’n’ b, s néhol olyan nyers hangzással, hogy punknak is elmenne (komolyan, 2-3 szám tiszta punk). Ennyi pénzt megért. {***}


Kraftwerk: Radio Activity[64]
Kraftwerk: Trans-Europe Express[65]

Azt hiszem, hogy ezt a régit sem tudom megszeretni, de régen sem voltam oda érte. Talán a „ja tvoj robotnyik”-os lemezt még valahogy kedveltem (LP-n nekem is megvolt). Nem mondom, hogy van némelyik számnak hangulata, de nekem teljesen elrontja az egészet, a vicces kis dallampötyögés: pity-pity-pi-pi-pity-pi-pity… Nekem idegesítő. A Radio A. szám sem lenne rossz pl., de ettől elmegy a kedvem. Hogy tisztább legyen a kép: a második lemez 2. és utolsó száma kimondottan tetszik, mert ezek nélkülözik az általam nem kedvelt elemeket. Ha meghallgatod, akkor érthetőbb lesz. És akárhogyan nem tudod megérteni, de én jobban vonzódom még a fent említett tingli-tangli r ’n’ b-hoz is. Ez van. {***}


Les Gilbert: Kakadu Billabong[66]

Jó. Kár, hogy nem a szakdoga írása közben fedeztem fel, s Bach mellett még egy üdítő hangforrás lett volna az éjszakában ez a CD. Az a jó, hogy egybefüggő, nem zavarja meg semmi (szöveg, szünet stb.). Így teljesen természetes. {*****}

Dresch Quartet Neszmélyi Jazz Fesztivál[67]

A rádióból csíptem el ezt is. Ez most megint egy nagyon jó D koncert volt. Az az igazi hévvel játszott, s szinte észrevétlenül mennek át népzenébe, de úgy, ahogy néha sikerül, olyan átadással, nagy átéléssel. Nagyon jó, ezt is meg kell csinálnom CD-re. Jó lenne már saját gépemmel kazettákról CD-t csinálni. Lajost rá kellene vennem, hogy jöjjön el hozzám, segítsen ebben, mert a technikám megvan hozzá, csak nem tudom használni. Ez egy új fesztivál, három volt eddig. Ez a borvidék egyre híresebb, s úgy tűnik, hogy nem véletlenül, van marketing, különben egy ilyen helyen miért tartanának jazz fesztivált. Gondolom, pár év alatt a „bor” is, és a „jazz” is jól fog járni ebből a kapcsolatból. A debreceni borkarneválon már kétszer is felfedeztem a neszmélyi Hilltop borait. Finomak, minőségiek és a design is tuti.{*****}


Ornette Coleman: Dancing in your head[68]

Egy dobozban találtam ezt a kazettát. Valószínűleg a legutolsó kazettaszállítmányod utolsó darabja, s ezt még nem hallgattam meg azóta sem. Pedig ez már jó régen volt. Nagyon tetszik ez a lemez. Ezt a fajta jazzt nagyon szeretem. Nekem ez a vonal jön be nagyon. Idesorolom Archie Sheppet és Lester Bowie-t. Szerintem Grencsó zenéjének is ez a gyökere. Ez a freebe átmenő, de mégis emocionális jazz, nem hideg, hanem igenis érzelem dús zene. Mindemellett nagyon lendületes, igazi kreatív zene. Valamikor a pesti Kamaraerdei Jazz Fesztivál repertoárja vonultatott fel ilyen zenéket. Nem voltak üresjáratok, s az ilyen lemezek mindig ezekre a koncertekre emlékeztetnek.{*****}


Stan Getz: The best of roost years[69]

Ez olyan afféle „korai idők” lemez lehet. A dátum nélküliség miatt csak saccolni tudom, hogy az ötvenes évek eleje. Első hallásra régi, s talán nem olyan magvas zene, de ha a hangszeres teljesítményét figyeljük, nem is olyan tingli-tangli zene ez. Kellemes jazz, érződik a későbbi „zseni”. Most így, átgondolatlanul három-négy nagy vonulatot látok magam előtt: a fenti free-vonulat (többek között a fent említettekkel), aztán a Coltrane-Parker-Rollins féle jazz nagymesterek, s talán Davis egy önálló út, s Getz-Baker fémjeleznek egy utat a jazz nagy fejlődési ívében. Persze, lehet még nevekkel dobálózni, ez most csak egy hirtelen jött felosztás, s bizonyára ide vagy oda másokat is be lehet tuszakolni (és igazából csak egy korszakról szól, de a legmeghatározóbb és talán a leghosszabb korszakról). Itt még nagyon swinges, nemigen sok helyen leled fel azt az érzelmesebb hangvételt, amit kedvelünk tőle.{*****}


Lounge Lizards: Live in Berlin Vol. 1.[70]

A koncert 2. részét Tőled kaptam gyári CD-n. Ez viszont Leónak van meg. Én átmásoltam ezt magamnak, Leónak meg az enyémet. Szeretem a zenéjüket, ez is jó, de nem a legjobb lemezük. A koncert ezen részében ráadásul van egy-két kisebb üresjárat is, ami persze csak a nagyon jó részekhez viszonyítva gyengébb.
Itt van a dilemma, hogy a zenekarra, a zenéjükre 5*-ot adnék, de összehasonlítva a többi, nekem kedvenc lemezemhez képest ez a CD nincs olyan jó, kevésbé jött be, tehát önmagához képest csak 4*, és nem Bangó Margithoz, Tabányi Mihályhoz vagy Karel Gotthoz képest.
Egyébként nem értem, hogy miért nem dupla CD-n adták ki, hiszen úgy lenne az igazi. A kettő együtt másabb hatású is. {*****}


Nick Cave & The Bad Seeds: Live Seeds[71], B-sides 1992-1994

Ez volt a kedvenc koncertlemezem NC-től. Már legalább 2 éve nem hallgattam kazettáról, most újból hallgatva megállapítom, hogy tényleg nagyon jó, ugyanúgy szeretem, mint régen. Azóta már gyarapodtam több NC lemezzel, de ez még mindig marad kedvenc. Vannak koncertlemezek, amelyek olyan „kerek-egész” albumok. Ez is olyan, ezért is szeretem. Vannak nagyon jó koncertzenék, csak az album olyan mintha félbemaradt volna a koncert, vagy csak a közepéről van kiragadva egy részlet stb. Ezért hiányérzeted van, mégha hosszú lemez, akkor is (pl. múltkor írtam az Earthboundról, s ezt elfelejtettem negatívumnak említeni). A végén jók a kis részletek, csak olyan sok jó szám van benne, hogy bosszantó, hogy nem végig vannak. Mindegyik megérne egy teljes számot, de néhány kifejezetten kiemelkedő is lehetne. Kár, hogy csak ennyit tesznek közzé, pedig a stúdióban nem hiszem, hogy ennyire töredékesen lennének ezek meg. Ami meglepő, hogy ezek között sok szám tisztára Doorsos, amit lemezeken nem érzek. A Tequilás szám meg pl. olyan vicces-ironikus, ami nem jellemző NC-re (legalábbis ritka), éppen ezért egy újabb „színfolt” lehetett volna, ha megjelenik.{*****}


Bëlga: Majd megszokod (1.)[72]
Bëlga: Jön a Gólem! (2.)[73]

Amiket Te a Ganxstára írtál, úgy gondolom, hogy ezekre érvényes inkább. Azt már megbeszéltük, hogy mit gondolok G-ról, s hogy e miatt ezt a fajta iróniát én nem veszem be. De én úgy érzem, hogy pont ez az a zene, ami hordozza azt az iróniát, amiben benne van a „le kell menni kutyába” motívum is, de egyfajta „rátekintés” is (a belga a magyar szóhasználatban kívülállót is jelent). Itt sem igazán tetszenek azok a számok, amelyek nagyon belemennek az alpáriságba, s mindössze ez a „poén” (1.: az óvódás, buszos, BKV-s számok). Ezzel ezek a számok nem sokkal különbek a G. színvonalától. De vannak egészen kimagasló számok, amit végigröhög az ember (1.: Magyar Nemzeti hip-hop, Sámán-dal, Disznóhúsról szóló dal, ill. az utolsó szám a hashajtóról; 2.: Az a baj stb.). Zeneileg is egészen színes, legalábbis ebben a műfajban. Itt azért érzem, hogy van egy kis régebbi magyar alternatív beütés, ami számomra lágyítja, emészthetőbbé teszi. De a szövegekben is érződik ez a beütés. Legjobban a politikusok nevéből összekreált szám tetszik. Ez haláli. Maga az ötlet és a kivitelezés is. A G. hallgatása közben az az érzésed, hogy egész nyócker egy nagy maffiából áll, abból is – amerikai mintára – a nagymenők (pénz, kocsik, nők, nagy élet stb.) vannak leginkább megénekelve. Ez pedig sokkal életszagúbb, lásd példának a paprika biznisz elmesélését, vagy a régi diszkó számokba beleszőve a mai magyar éjszakai pörgés nevetségességét. Az is tetszik, hogy jól tudják hozni a különböző karaktereket (cigány, nagymenő, laza, hajléktalan stb.) szövegben és hangban is. Sokszor a parodisták túllőnek, ezáltal kevésbé hiteles. Ettől függetlenül nem lesz a kedvencem, bár a 32 számból tudnék csinálni egy 12-13 számos „light” válogatást, ami számomra élvezhetőbb lenne, mint ez a két lemez. Egyébként a második lemez erősebb, jobb, mint az első.{***}


Snatch Soundtrack a Guy Ritchi film[74]

A Blöff c. film zenéje. Van rajta 3-4 nagyon jó szám, de sajnos Dóka másolt CD-jén nincsenek feltüntetve az előadók, bár valamelyik lemezboltban megnézhetném annak a pár jó számnak az előadóját, kik is azok. Szóval, tényleg nagyon jó számok között van néhány töltelék is (sőt, nekem nem tetsző lapos diszkó is). Az egész lemez teljesen Tarantinósra van véve, a válogatott számok többségének a stílusa, a számok közötti dumák stb. Ez mondjuk nem baj, bár sejtem, hogy magával a filmmel is hasonló lehet a helyzet, ami már rosszabb (tudom, nagy siker volt, majd valamikor megnézem). {****}


Sometimes God Hides: The Young Persons’ Guidee to Discipline[75]

Tudod, imádom a válogatásokat. Ez nagyon meglepő gyári válogatás, mert olyan, mintha én, vagy Lajos, vagy bárki csinálta volna. 1996-ban mit keres egy „gyári” válogatáson régi King Crimson? De pont ettől tetszik nekem annyira. A Fripp számok is nagyon jók, pont ilyet várok tőle, és nem azt a „félelmetes” katyvaszt (The gates of hell or paradise? – ez vicc lenne, nem így emlékszem a címre). Az ismeretlenek is jók, sőt, A. Belew száma is tetszik. Azok közül, akiket nem ismerek, szinte mindegyik jó, nem tudnék kiemelni (talán California Guitar Trio vagy Trey Gunn, Ten seconds). A Tony Levin is jó, egy kicsit kilóg, de így jó. És az is tetszik, hogy zárásnak egy nagyon szép KC dal került. Én is hasonlóan szoktam „kevergetni”. {*****}


Brian Eno: January 07003 Bell Studies for the Clock of the Long Now[76]

Nagyon érdekes ez a lemez. A kezdés olyan, mintha a Sátántangó alig hallható harangozása lenne. Finom, csöndes lemez, de ez már nem is ambient, inkább a kortárszene felé kacsingat? Mindig tud újabb formát hozni, ez a lemeze sem igazán hasonlítható az előzőekhez (mint pl. a Neroli sem). Majd fejhallgatóval is meghallgatom, biztos úgy egy kicsit másabb. Szeretem Eno ilyenféle lemezeit, nem „látványosak”, de nagyon harmonikusak, letisztultak. {*****}


Lemon Jelly: Lost Horizonts[77]

Nekem is tetszik ez a lemez. Van valami kellemes lüktetése ennek a zenének, amitől olyan jó hallgatni. Az egész album egyébként eléggé eklektikus. Többféle stílust is „érint”, de egyik sem meghatározó, így nem is tudom mihez hasonlítani. Lassan megszoktam, hogy Lajos lelkesedése olykor eléggé szubjektív, s nem mindig egyezik meg az enyémmel (sokszor az általa megkedveltekhez nagyon hasonló zenék ellentétes véleményt váltanak ki belőle). Úgy érzem, sokszor valami megtetszett neki, amit imád abban a zenében, és ezért van érte odáig. Ez is jó példa erre: szerintem jó ez a zene, de annyira nem formabontó vagy korszakalkotó. De az biztos, hogy sokkal színesebb, izgalmasabb, mint a Bent vagy az Air (különösen az utóbbi volt nekem nagyon lapos). És zenei stílusban szerintem nem is hasonlóak ehhez a zenéhez. Mivel ebben több olyan elem is van, ami a 70-es évek progresszív zenéjéhez is visszanyúl.{****}


Einstürzende Neubauten: Perpetum Mobile[78]

Nagyon jó ez a zene. Tetszik a hangszerelése, igazán friss, egyáltalán nem lapos, sok helyen alkalmazza azt, amit én szeretek: a gyors hangulati váltásokat, egy-egy csöndesebb részbe hirtelen be-betörő pörgés stb. De a hangulata is jó, kissé melankolikus is, de mégsem. Tényleg nagyon jó Blixa hangja. A német nyelv egyáltalán nem zavar, ha szar lenne a zene, akkor a német is idegesítő lenne. Az ilyen módon „technicizált” zenéket nagyon kedvelem (főleg az elektronikus dobokat). Vettél már fel nekem tőlük lemezt, ami úgy emlékszem, szintén tetszett (időközben megtaláltam a kazettát: Tabula Rasa, 1993.). Úgy emlékszem, Zsupos Sanyitól is kaptam kazettákat, de erre már nem mernék megesküdni.{*****}


Van Morrison: Early Years 1967-1968[79]

Már régóta vágytam ilyen 60-as évekbeli életvidám zenére. A Bitlisz-Sztonsz vízválasztón egyértelműen a Rolling felé húz ez a zene, mégis nekem sokkal jobban bejön, mint az akkori Jagger Művek. Erre én sem tudok válaszolni, miért van az, hogy a 60-as évek R ’n’ B-át szeretem a Yardbirdstől a korai Manfred Mann-en keresztül John Mayallig mindent, de a Rolling Stones-ért nem vagyok oda. 20-25 éve is úgy gondoltam, hogy pl. a Jethro Tull első két lemeze sokkal jobb ebben a műfajban. Szóval, ez a VM válogatás kiköpött RS, mégis nekem nagyon tetszik. Még az énekstílusa is hasonlít MJ-re, bár a hangja már itt is jellegzetes. Egymásután többször is meghallgattam, olyan jól esett egy ilyen tiszta hangzású régimódi hangulat. {****és 1/2}

Eleni Karaindru featuring Jan Garbarek: Music for films by Theo Angelopoulos[80]

Nagyon szép zene. Nekem nagyon tetszik. És nem is a JG játéka, hanem maga a zeneisége, pl. az énekelt részek is. Nagyon érződik, hogy filmzene, de ez nem baj. A zene hangulata nagyon jó, néhol a Greenaway filmzenéket juttatja az eszembe (leginkább az énekelt rész a középkori hangulatával – de ez a „leghúzósabb” is a lemezen). Szeretem a komolyzenei elemeket benne. S ehhez néha nem is olyan jó JG. Egy kicsit elhúz Kenny G. és Szent Martin felé, ahogy a komolyzenei hangzást („drámát”) megtöri fajsúlytalan játékával. JG játéka ezen a lemezen akkor a legjobb, amikor aláfestő, ill. az utolsó számban. {*****}


Amon Düül II.: Phallus Dei[81]
Amon Düül II.: Yeti[82]
Amon Düül II.: Carnival in Babylon[83]
Amon Düül II.: Wolf City[84]

A Phallus Dei a Dionüszosz ünnepekre utal, amelyeket a modern happeningek ősének tekintenek. Ekkoriban a happening, a psychedelia, az LSD és egyéb tudatmódosító, -tágító és -homályosító dolgok kéz a kézben jártak. A Szelíd Riderek is karneválra mennek (bemódosulva-homályosulva), és a másik cím megint egy ókori utalás, plusz a karnevál, ami megint csak a nagyfesztiválok elődjeinek lehetne tekinteni? Nem tudom, de nekem még mindig nosztalgiám van eziránt a kor iránt. És én még mindig kedvelem a psychedelikus rockot. Számomra ez sokkal közelebb áll a jazzhez, mint a hideg-kottaszagú jazz-rock, vagy egyéb, egyébként jazzes hangzású zenék. Itt az improvizáció, a közös zenélés lendülete ugyanúgy beindítja a zenét, mint a jazzben teszi. A PhD lemez is tetszik, s olykor régi VHK-s hangzásokat vélek benne felfedezni. Nyers zene, itt már minden olyan, mint a Yetin, de mégsem, hiányzik még egy kis íz, egy kis „kötőanyag”. {**** és ½ *}
A CinB már kevésbé tetszik, ez amolyan „hippikorszak kuriózumnak” megy el. Ilyen zenékkel viszonylag sokkal találkoztam az elmúlt 20-25 évben, s a felfedezés öröme mellett azért sok egykaptafára menő zenék is vannak ebből a korszakból, ill. a középszerűség is kihallatszik olykor. Ez a lemez nagyon hasonlít a kor hasonló zenekaraira, s a Yetis Amon Düülhöz kevésbé. Vannak számok, ahol egyáltalán nem találni AD-ös hangzást, így nem is mondanám meg, hogy ők azok. Van, ami inkább hasonlít a Panta Rhei-hez, mint önmagára. A lemez kezdése pl. olyan, mintha az Ács Enikős PR lenne (a későbbiekben is előfordul hasonlóság). A közepe táján azért 2-3 szám egészen jó. Nekem a 6. szám tetszik a legjobban, ez a „leg-yetisebb”. Nem hiszem, hogy ma még létezne az AD II. Szerintem is a CinB a leggyengébb lemez. Az utolsó szám úgy gondolom, hogy kb. 5-10 évvel későbbi, mint a lemez (a hangzásából ítélve, mert egészen másabb), de nem rossz.{***}
A WC sem igazán hasonlít a Yetihez, talán valamivel jobban, és jobb zene, mint a CinB. Nekem legalábbis jobban tetszik. Ez talán leginkább zeneileg a korai Pink Floydhoz hasonlít (a „prizma” előtti időszakot értem ezalatt). Több benne a „progress” hangzás, s ezért nem a hippi-feeling jut eszembe. Szóval, nem rossz, a kor progresszív zenei vonalában megállja a helyét, de ezt egyáltalán nem tartom fejlődésnek. A nyersebb, útkeresőbb hangzás kezd itt letisztulni az angolszászok „modorához”. Észrevetted, hogy mennyi progresszív zenekar kezdte r ’n’ b zenekarként, majd a 70-es években teljesen elhagyták a r ’n’ b nyersességét, eleinte a progresszív rockban is némelyik a „vadabbak” közzé tartozott, hogy később egészen fogyasztható zenét produkálhassanak (pl. Jethro Tull, Fleetwood Mac, Supertramp, Manfred Mann, Moody Blues, hogy néhányat kapásból említsek). Nekem az utolsó szám tetszik a legjobban erről a CD-ről {****}
És a Yetia tényleg a legjobb. A leglendületesebb, és a legimprovizatívabb, a legérdekesebb, különlegesebb hangszerelésű, de nem elvontkodó. A misztikusságot a különleges hangzásukkal érik el, ill. a nem sablonos énekmóddal. A hegedű képes a nyers hangzású zenét átemelni egy másabb zenei világba. Minden számban van valami, ami nem szokványos, e miatt olyan fura. A borító pont ugyanilyen. Sokszor hallottam már ezt a lemezt, mégsem unom. Mindig felfedezek benne valamit, ill. mindig élvezem a különlegességét, nem laposodik el számomra. {*****}


Iron Butterfly: Ball[85]
Iron Butterfly: In A Gadda Da Vida[86]

Az Amon Düül II. után kedvet kaptam egy kis pszichedelikus rockhoz, s bevittem a munkahelyemre hallgatni az IB kazettámat. Meglepődve tapasztaltam kb. 20 év távlatából, hogy a „pszi-rock” nagy „alapegyüttese” semmi olyat nem ad számomra, mint az AD II. Először is: az ének inkább hasonlatos sokszor a Byrds-höz, s a Beatles is tudott ennyire „elvont” lenni, ha akart. Tény, hogy a nagynak tartott alapmű, a Gadda Da Vida jobb, s a címadó, hosszú szám egészen kiváló, de összességében ma már nem tűnik olyan kimagaslónak a két (legjobbnak mondott) lemeze alapján. Sok helyen inkább az orgonajáték miatt a Doorshoz hasonlít. Nem rossz, de nem is „kult”, legalábbis a számomra nem az. Persze, ettől függetlenül lehetett a maga idejében korszakalkotó, s sok utód merítkezhetett ebből a zenéből (pl. a Marilliont érzem ilyennek). Ennél sokkal izgalmasabb, különösebb az AD II. {***}


Emil.RuleZ: Hisztis[87]

Akármennyire kiakadtál ezen a zenekaron, nekem tetszik. Szeretem az iróniáját, s a hangszerelést, könnyed jazzes elemekkel, de mégis mostani hangzás. A szövegek többsége szerintem jó, s nem túl direkten, de azért egy kis kor-kórrajz is van benne. Önmagával is ironizál, de jól felismerhetőek az „életből” vett „típusok” is. A számok többsége egy történet, egy szereplővel, akiről mintha csakúgy mellesleg szólnának, de akármennyire is laza jellemrajzzal vannak megjelenítve, mégis valamilyen hétköznapi „drámának” a történetét kapjuk a dalból. Én a zene mellett ezt értékelem benne leginkább. Nem is tudnék mai magyar előadót/együttest, amelynél ez működne. {****}


Prefab Sprout: The Gunman & Other Stories[88]

Nagyon jó, kellemes hangulatú lemez. Jó hallgatni, olyan üde, tiszta, nem csöpög a countrytól, inkább csak jelzésszerűen van benne a country néhány eleme (meg steel stb.). A hangszerelés nagy finom, mint a többi lemezüknél, s korszerű. Az utolsó szám mutatja, hogyan lehet ezt elrontani, mert az tisztára olyan, mint pl. egy Delhuszadzson: „fiúk, hozzunk mán össze a lemezre egy vadnyugatis számot is, olyan jól néznék ki egy klipben kóbójként!” Az ucsó szám iszonyatosan gyenge a többihez képest. De ezt levéve, jó lemez, kár, hogy ennyire rövid. {****}


Q Magazine Essential Dance[89]

Ez a válogatás talán az elmúlt 1-2 év leggyengébbje. Langyi teknődiszkó, ezt nagyon nem bírom. Ezt a műfajt úgy tudnám röviden jellemezni, hogy a 80-as évek eleji diszkó-újhullám (pl. Modern Takony) felerősítette a 70-es évek dobgépes diszkó hangzását. Azóta virul ez a puffogás, amitől idegbajt kapok. Még a Moby és a U2 sem tetszik. Talán a Fatboy Slim elmegy (bár a kislemeze jobb ennél), s a Midfield General. A többi nem tudott lekötni, a Pet Shop Boys hangzásától meg különösen hidegrázást kapok (előre látom a végzetemet: erre a megjegyzésre oldalakat fogsz írni, hogy a PSB milyen elfogadott, posztmodern, meg humoros, sőt, filozófiai tanszéket lehetne rájuk építeni, de én akkor is frászt kapok az ilyen zenétől). Egyetlen nagyon jó szám van a CD-n: a Moloko. Ez tényleg jó. Szóval, ennél sokkal jobbb QM válogatást is kaptam tőled. {***}

Batucada[90]

Ez is egy Dóka másolt CD, fogalmam sincs, hogy mikori, csak az előadók vannak feltüntetve. Számomra ismeretlen nevek, bár mintha egy-kettő rémlene (pl.: Sergio Mendes, Boozoo Bajou, Jazzanova, De-Phazz), de ez nem jelent semmit. Nekem tetszik ez a stílus is, talán ez lehet az acid-jazz, vagy nu-jazz, ezekben a meghatározásokban teljesen járatlan vagyok, csak annyit tudok, hogy a modern technós hangzás mellett nagyon finom jazzes elemek színesítik, s olykor egészen átmegy jazzbe. Ezen a CD-n nemcsak azok a hammond orgonás stb. jazzes hangzások vannak, amelyeket annak idején Annával órákig hallgattam a Fashion TV révén, hanem több olyan szám is, ami tiszta latin-jazz, rendesen énekelt, tipikus hagyományos jazz-tánczene. Nekem ez az igazi „modern” zene, mert teljesen megújítja a régi hangzású jazzt, viszont mégis építkezik a régiből. Nem hallani rádióban ilyen zenét, s csak a nagyon „alternatív” szórakozóhelyeken megy. Kár, mert ebben van fantázia, s nem annyira elvont, hogy a mai fiatalközönség ne kedvelné még jobban meg. {*****}


David Byrne: „The Catherine Wheel”[91]

Brian Eno - David Byrne: My Life in The Bush of Ghosts (1981): Talán tényleg ritka az ilyen lemez, amire ennyire érvényes, hogy kortalan. Annak idején, amikor a lakatlan szigetes listát írtam, még nem volt ennyi technokol rapid zene. Most is lepipál bármilyen modern hangzású, elektronikus és nem elektronikus zenét ez a lemez. Ez nem elavul, hanem egyre korszerűbb lesz. Örültem, hogy ezt a CD-t ajándékoztad, mert ezt biztosan meg is vettem volna. (1999*****)

Ezt írtam annak idején az Eno-Byrne lemezre, s azért halásztam elő, mert úgy emlékeztem, hogy a most szóban forgó lemezre is kitértem 5 évvel ezelőtt. Ugyanis én nagyon sokáig ezt a két lemezt ikertestvérnek éreztem. Persze a My Life kissé Enosabb és a Wheel kissé „Heccesebb”, de ez természetes (az egyik gyerek az apához, a másik az anyához hasonlít inkább). Hangzásban talán a My Life áll közelebb a mai korhoz, de erről a lemezről sem mondaná meg az, aki nem ismerte, hogy nem sokára 25 éves lesz. Byrne fénykora volt ez, hiszen e két lemez mellett még a Heads is ekkor csinálta a legjobb lemezeit. 89-ben a Rei momo még egy jól sikerült új út, utána az Uh-oh sem rossz, de utána mintha eltűnt volna. Nem ellenkeztem az ellen, hogy egy bulisabb zene felé menjen el, hiszen az előbb említett lemezek igazán jók, de úgy gondoltam, hogy ez a „komolyabb” vonal lenne az igazi. Nézegettük lemeztasakon, később CD-borítókon a felsorolt sokféle Byrne „projektet”, de igazából talán nem is ismertünk meg egyet sem azok közül. És úgy emlékszem, hogy a lemezek többsége dél-amerikaiak felkarolása volt, nem saját lemez. Aztán a köztudatból a TH-szel együtt el is tűnt. Abból a korból ma már ezerszer inkább (el)ismernek másokat, mint korszakalkotókat (pl. Police, Dire Straits, Boj George, Blondie, Joy Divsion, Bob Geldof, Art of Noise – hogy csak egy párat fejből említsek, s különböző stílusok kavarásában). Pedig ez a zene aztán az új hullám legérdekesebb és legkorszerűbb zenéje volt. Egyszerre volt kényes hallgatóknak, „alternatívoknak” és bulizóknak is tetsző. Ha csak egy zenekart akarnál a 80-as évekből megmutatni, bizony a felsoroltak közül egyik sem tudna úgy megfelelni ennek, mint a TH. És az az igazság, hogy én sem hallgattam már nagyon régen, nekem is eltávolodott a korral, ettől függetlenül lehet, hogy újból tetszenének a lemezeik (talán most kazettáról meghallgatok párat a kb. 6-ból). {*****}


Jerry Lee Lewis: Greatest Hits[92]

50 éves a R’n’R, s ez most jó ürügy arra, hogy ezerféle antológiát, válogatást meg egyebeket nyomjanak ki. Hallgatva ezt a CD-t, meg kell újból állapítanom, hogy nagyon nem csípem a táncdalszerű, laza kis dalocskákat, életérzés ide vagy oda. Szeretem viszont a „beindulóst”, pl. a Bill Haley féle, még bőgővel nyomatott kezdeti számokat, vagy az első gitárcentrikus számokat Chuck Berrytől. Pedig régen egészen ki voltam békülve JLL már-már ragtime-os zongorajátékával, Buddy Holly majdnem nyálas dalocskáival. Egyedül Elvis nem jött be soha. Most ez sem. {***}


Ella Fitzgerald: The Essential Ella[93]

Régebben odáig voltam az ilyen 40-50-es évek hangulatáért, érzelmesen előadott dalok kissé visszhanggal, háttérben, mint valami hangulatvilágítás mögött finoman fúj a bigband stb. A mozgalmasabb daloknál is nagy hangsúlyt kap az átéléssel előadott ének, itt viszont már a fúvósok is beleadnak mindent. Ha jól tudom, akkor súlyozásnak hívják, amikor egy-egy taktusba bele-bele fújnak. És ennek a feelingnek a legnagyobb énekesnője EF. Ő tényleg örökzöld, soha sem lehet megunni. Biztos, hogy az az átélés, ahogy énekel még szebbé teszi a hangját, s e miatt öregen sem kopott meg. Nagyon jó volt hallgatni ezt a CD-t, még mindig szeretem ezt a zenét, és EF-ot is. A számok nagytöbbségét ismertem, de ez egyébként mindegy is. A számok is örökzöldek. {*****}


Ella Fitzgerald & Louis Armstrong: Ella & Louis[94]

Nem tudom, hány E&L lemezt hallottam már, mindegyik nagyon jó volt. Az Isten is egymásnak teremtette ezt a két hangot. L ugyanolyan átéléssel énekel, mint E, s ez a semmire se jó rekedthang átlényegül, a csúnyasága válik széppé. Azt a lemezt még nem tudtam megszerezni, amit valamikor a 90-es évek elején hallottam a Yesben. Mindig azt hiszem, hogy majd most, s kissé csalódás, hogy nem az. Ettől függetlenül ez a lemez is nagyon jó, de annak az volt a különlegessége, hogy rock & roll számokat énekeltek: rock & roll jazzesítve, ill. jazz örökzöldek rockenrollosítva. El is neveztem ezt a stílust jazz & rollnak. Egyébként több előadó is van, akik hasonlóan ötvöztek, pl. Fats Domino, de a tőled kapott Earl Grant is idetartozik (szerintem). A Yesben vagy háromszor egymásután lement a lemez, olyan fergeteges tánchangulatot teremtett, hogy hatása alá került mindenki, s elég hosszantartóan. Ritka, amikor mindenki elfogadja (és órákig!) a betett zenét, s senki nem akarja kicserélni a kedvencére. 40-50 év távlatából is tudott hatni ez a tényleg igazán bulis zene. A legtöbb E&L lemez valószínűleg utólag összeválogatott lemez, ez az említett lemez biztos nem az, s ennek is van évszáma, ami miatt gondolom, hogy ezt is így egyben adták ki annak idején, bár itt lehet néhány bónusz szám, hiszen 54 perc annak idején majdnem két lemeznyi anyag. {*****}


Miles Davis: Filles de Kilimanjaro (soundtrack)[97]

Ez az a tökéletes, kortalan MD stílus, ami felülmúlhatatlan. Nagyon szeretem ezt a hűvös (elegáns), mégis lüktető, eleven jazzt, ami leginkább MD nevéhez fűződik, s tulajdonképpen sokan innen nőttek ki (még a Weather Report is). A 30 évvel ezelőtti legtöbb amcsi filmből sem hiányozhatott, szinte az amerikai nagyvárosok képével nőtt össze ez a hangzás. Iszonyatosan profi zene, de mégsem unalmas. Néha a jazzben nehezen összepárosítható ez a két fogalom (meg talán a filmekben is, tényleg, a képzőművészetben is van ilyen?)… Sajnos, nem tudjuk, mikori lemez ez. Szerintem a Silent a way utáni, legfeljebb pár évvel (kb.1971-1972, mert utána betört a rock a zenéjébe). De miért van az embernek lexikona? Megnéztem, nem sokat tévedtem, csak nem a Silent utáni, hanem pont az előtti lemeze (1968). Hát persze, hiszen a Silent jazz-rockosabb lüktetése ebből a zenéből nőtt ki. MD az egyik, akinek érdemes lenne az összes lemezét összegyűjteni, s egymásután végighallgatni (nem kevés idő, de megérné). Ez a lemez egyébként úgy látom, az egyik kedvencem lesz. {*****}


The Future Soumd Of London: FSOL: ISDN[98]

Első hallgatáskor egészen feldobott, különösen azok a részek, amelyek nekem teljesen Szemzőt juttatják az eszembe. A feszes basszus, nem dobgépes hangzású, de mégis feszes, egyenletes dob – ez mind SZT lemezeiről ismerős nekem (na, persze, azért lehetne itt Enot vagy Hortobágyit is említeni, de nekem egyértelműbb SZT). Aztán a második hallgatásnál kezdtem unni az üresjáratokat, lehet, hogy hangulat kell hozzá, s lesz, amikor be fog jönni, de most a CD-ből kihagytam volna vagy 20-30 percet. Ettől függetlenül nem tartom rossz zenének, van benne fantázia, még ha az én ízlésem nem is erre ugrik a legjobban. {****}

Essential Drive
Rock Star Limo, 1995, gangsta car
Q Magazine 21 tracks for you motoring pleasure

Azt hittem, hogy ez a Q-M válogatás fog legjobban bejönni, mert sok a régi zene rajta. És amúgy is szeretem az olyan válogatásokat, ahol nagyon keverednek a korok. Aztán rájöttem, hogy a langyi zenéket sem régen, sem most nem szeretem, s ezen elég sok az ilyen zene. A brit-poprock újabb hajtásait legtöbbször ezért unom, s a régi Slade/Mud/Sweet/stb. se nagyon jött be nekem. Persze, a köztes időben is volt újhullám meg egyebek, amik nem az én világom volt. Erről a CD-ről – én magam lepődtem meg a legjobban – igazán két-három szám tetszik: Jonathan Richman, The Jam, The Black Crowes. Az REM-et egy kicsit meguntam, ez a Suede szám pedig nem egy nagy szám, beleolvad a többi középszerűbe. Amik tetszenek: JR igazi punk, a Jam meg igazi postpunk, a BC meg igazán jó rock. Nem hittem volna, hogy ezeket a számokat fogom kiszúrni, de ezekben van igazán élet. Na, meg Hendrixben, aki elavulhatatlan, főleg, hogy az utóbbi 10-15 évben CD-kre teljesen kisuvickolták a felvételeit. Lenny Kravitz a retrós hangzásával sokszor tűnik régebbinek, mint JH. {***}


Ike & Tina Turner: The very best of…[99]
Ike & Tina Turner:Rockin’ ’n’ Rollin’[100]

Lehet, hogy a Tarantino filmzenék hatása, de nekem most bejönnek ezek a funkys zenék. Egészen jó, bár szinte érződik, hogy a két korszak között vannak eltérések, mégpedig úgy, hogy nem biztos, ugyanazok a számok tetszenek, amik annak idején voltak a nagy slágerek. A húzósabb számok tetszenek, s még olyan szám is van, ami tisztára LGT II. vagy III. Egyébként most voltam Békéscsabán 3 napos konferencián és az esti buli attrakciója egy helyi zenekar volt: 12 tag, ebből 5 fúvós és funkyt játszottak. Állati jó volt, nagyon érezték ezt a zenét, s külön jó volt látni a fúvósok és a ritmusszekció együttdolgozását. Ha már LGT… Magyar számokat is játszottak, természetesen funky stílusban, s olyanokat is, amik nem kimondottan funkynak íródtak, pl. az Embertelen dalt, s nagyon jó volt. Visszatérve ezekre a CD-kre: lehet, hogy nem véletlen az, hogy Tina meg tudott újulni. Ezen azt értem, hogy a tehetségével már akkoriban is kitűnt. Bár pont a Tarantino filmzene lemezek mutatják, hogy az elmúlt évtizedek több ezer előadójából nem mindenki lett világhírű, aki jó zenét csinált, s mégis hihetetlen jó számok is vannak ismeretlenektől (vagy bennfentesebbeknek kevésbé ismertektől). A közelmúltban egyébként – ezt ezekből az írásokból is láthattad, olvashattad – jópár régi zene megfordult a kezem között (pár hete Jerry Lee Lewis pl.) az ötvenes évek rock & rolljától a hatvanas évek r & b-ig, vagy a hetvenes évek rockjától a szintén akkori kor progresszív rockjáig, s mondhatom, hogy a legtöbb műfaj sokkal jobban megfakult nekem, mint ez. Még akkor is, ha ezt a zenét én annak idején a disco elődjének („bölcsőjének”) tartottam. Ez ugyanolyan eleven, mint régen. És bizony néhány prog-rock annyira színtelen, vagy ami rosszabb, erőlködés a mai ízlésnek. Mindez viszont csak a best of lemezre érvényes, mert a másik nagyon gyenge. Talán újrahangszerelték a 70-es évek rockosabb stílusában, nem tudom, de nem tetszik, főként a másikhoz képest.{**** / ***}


Morcheeba: Fragments of Freedom[101]

Ez egy jó értelemben vett slágerlemez. Jól eltalált hangszerelés, nem retró, nem technó, nem nyálas amcsi biznisz-pop stb., hanem jó hangulatú, kellemes zene. Nem nagy szám, lehet rá mondani, de nem könnyű ilyet sem csinálni, pengeéle: hiszen, ha pl. egy kicsit slágeresebb, akkor vagy laposabb, vagy nyálasabb. A legutóbb megismert zenék közül Didóhoz tudnám hasonlítani. Pedig régebben, szerintem másabb volt ez az együttes, inkább rétegzenének számított. Annak idején talán két lemezét is ismertem, bár most már csak halványan rémlenek. Az ilyen slágerzenét szeretem, nem túl erőszakos, intellektuálisnak is nevezhetném. {****}


The Durutti Column: Domo Arigato[102]
The Durutti Column: Obey The Time[103]

Érdekes zene. Az első meghallgatásra olyan tingli-tangli valami, nem nagy durranás, ráadásul néhol számomra kifejezetten az ízlésemmel eltérő. Aztán további hallgatásra szimpatikusabb lett. Továbbra sem mindenben tetsző, de hallgatható, sok elemében kifejezetten izgalmas zene. Eléggé eklektikus. A new age-től a technósabb zenéig, sőt, még Enós, de Dead Can Dance hangzásokat is vélek benne felfedezni. Nekem a legjobban tetsző szám meg tisztára After Crying. Kicsit a Lemon Jellyvel rokon ez a zene. Mindettől függetlenül nem rossz, talán nekem a régebbi lemez tetszik jobban. Magáról a formációról viszont semmit sem tudok, vagy kéne tudnom? {****/****}


Futurism & Dada Reviewed (1912-1959)[104]

Megszereztél egy olyan CD-t, amin rajta vannak azokból a klasszikus dadaista hangkölteményekből is egy-kettő, amelyek a Világgége rádióműsor elődjében, a hangköltészeti műsorban szerepeltek, s én szinte mindegyiket felvettem annak idején (kb. ’92-93 körül). Mindig is szerettem a hangkölteményeket. Weöres szerintem lenyűgöző, s hogy Annával sokáig mondogattuk ezeket a sorokat, még inkább „megnyíltak” a versek. A dadaista versek és a mi nagy költőnk versei között nem sok különbség van. Ezek a hangköltemények a hangzásukkal, dinamikájukkal magával ragadóak. Egyszerűen jó hallgatni. Sohasem elavultak. De ezek a zenék annál inkább. Azóta a mindenkori kortárszenék túlhaladták ezeket a zenéket. A zenében már szinte nincs újdonság és meghökkentő, hiszen már a csend is zenedarab pl. A hangköltészet viszont ismeretlenebb műfaj, kevésbé kiaknázott, jobban tud meglepetést okozni. Sajnálom, hogy nincs több hangköltemény ezen a CD-n. A zenék viccesek, így nem annyira uncsik, de a visszaemlékezések a korra, nyilván nem többszöri hallgatásra valók. {****}


Deisus & Sergey Krivobokov: Russian Medieval Chant[105]

Nagyon szép lemez. Én mindig is vonzódtam a gregoriánhoz. Nincs az az éteri hangokat utánzó szintetizátor, ami szebben szólna, mint ezek a középkori kórusok. Valami fantasztikus akusztikájuk volt a román és a gótikus templomoknak, kolostoroknak stb. Ezekből a művekből árad, hogy a megszólaltatói igenis, tudatosan használták az akusztikát. Az emberi hangból varázsoltak, s mindezt a szakrális misszió/küldetés szolgálatába állították. Ez a lemez különösen szép. {*****}


At The Cafe Bohemia Vol. 1.
The Jazz Messengers – Art Blakey, Horace Silver[106]

Én ezeket a régi jazzkoncert-lemezeket imádom. Annyira jó hangulatuk van, s ez is zeneileg egyáltalán nem „gyengült” 50 év alatt. Most is friss, eleven zeneként hat. A Jazz Messengerstől volt lemezem is (I love jazz sorozatban), kazettám is. Sokat nem tudok róla, de mindenképpen legendás együttes volt. Itt úgy tűnik, hogy több szólistát is felvonultat. Én leginkább egy olyan jazzklubot tudnék elképzelni, ahol ilyen zenék szólnak. Annyira kedvelem ezt a lemezt, hogy egymásután sokszor meghallgattam, s egyáltalán nem untam. {*****}


Music for the Millennium[107]
14 tracks – B Magazine

Ezek a zenék eléggé hangulatfüggők nálam. Amikor beraktam először, gondoltam, na, végre valami olyan válogatás, ami csupa jó slágerrel van tele. És tényleg jó volt hallgatni, minden szám szimpatikus volt. Talán, amikor harmadjára hallgattam, már kevésbé tetszett egy-két szám, de ettől függetlenül nem rossz. Erős szokás szerint a Moloko, de a Garbage és a Touch & Go is. És van még vagy öt, ami igazán jó. {****}


Binder Károly: in illo tempore[108]

Tudom, elfogult vagyok. Nekem Binder koncerteken is bizonyította, hogy nagyon jó. A magyar középszerű jazzutálatodat néha szerintem kiterjeszted mindenkire, aki magyar, aki jazz, meg nem lehet mérni világklasszissal, az már májnsztrém szarság. De Binder nem az, s úgy gondolom, hogy tőle Te is sok mindent jobban elfogadsz. 1983-ban itt fújt neki Dresch, a jazz napokon, az első Misi megmozdulás, amiről tudunk. És még hányszor lépett föl itt, nálunk! Voltam olyan koncertjén, ahol minden hangot úgy varázsolt elő a zongorából, hogy az fantasztikus volt. És ami nekem mindig elvarázsoló, gyönyörű, szívnek szóló dallamok keverednek mindennel. Binder szerintem nagyon jó zenész. Ettől függetlenül is tetszett volna ez a lemez, de szerintem a magyar jazz-zenének is egy jó lemeze, 1985-ből. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy neked ez a lemeze tetszett. {****}


Henry Mancini & His Orchestra: The Pink Panther[109]

Hát ez egy klasszikus lemez. A rózsaszínpárducot mindenki ismeri, talán az egyik legismertebb jazzmotívum. Magát a filmzene lemezt viszont nagyon kevesen. A főcímzene és a többi filmzene között egyébként nem sok kapcsolatot vél fölfedezni az ember. Ezek a számok jazzes hangzásúak, de tipikusan francia filmzene beütéssel, néhol felülírva a jazzes hangzást a franciás, párizsias hangulattal, „sztereotípiával”. Amúgy jó, nosztalgikus hallgatni, de nem olyan átütő. Kis, bohókás hangulat a hatvanas évekből, szinte szemed előtt látod (csakis) fekete-fehérben a jól ismert párizsi utcaképet. {****}


Revolutions – Music for Tomorrow (14tracks Select 03)[110]

Most úgy látszik bejönnek nekem a válogatás CD-k. Ez is tetszik, sokszor meghallgattam, nagyon kellemes volt. Alig van rajta olyan, talán két rap, ami nem tetszik, s alig van rajta olyan, amit ismernék: Moby - megszokottan jó, PJ Harvey – megszokottól eltérően nem kemény, de jó, Lemon Jelly – jó szám, Oasis – meglepően jó szám, yetisen pszichedelikus. De van számomra egy-két ismeretlen, ami nagyon tetszik: Soulwax, Alfie, Cousteau, de különösen ez a különös nevű: Gorky’s Zygotic Mynci. Ezekről semmit sem tudok, de ezek a számok jók. {*****}



Tom Waits VCD[111]

18 felvétel kb. a 70-es évek közepétől-végétől 2002-ig:
v Walking Spanish (live – mid80’s maybe Tenco with Italian) tehát csak saccolni lehet az amatőr-felvétel időpontját, a kis rövid részleten magát úgy kíséri, hogy egy kalapáccsal valami üllőfélét ver.
v Chocolate Jesus (TV-show, 1999) érdekes felállás: bendzsó, bőgő, dob és harmónium kíséri.
v All The World is Green (TV-show, 2002) ez meg még érdekesebb: bőgő, cselló, klarinét és vibrafon a kíséret. Nagyon szép szám, olyan igazi szívhez szóló. A kedvencem ez lett. A klarinét is olyan bús-keserédes hangulatot varázsol.
v What’s He Building (klip) Nagyon érdekes klip. Fekete-fehér, kicsit a magyar 60-as, 70-es évek filmeseit idézi, vagy Forgács Péter filmjeit. Persze, maga a szám is különös, hiszen nem énekel, hanem „szaval”, s a zene sem a megszokott zene, hanem inkább „zajszőnyeg” a szöveg alatt.
v Tango Till They’re Sore (live) és
v Eggs & Susage (TV-show) mindkettő a számomra kedvenc jazzes korszakából való, valamikor a 70-es évek második feléből. Igazi jó akusztikus quartet (dob-bőgő-szaxi-zongora).
v Hold on (klip) jó klip 1999-ből, de maga a szám is igazi sláger.
v Gospel Train és
v I’ve Been Changeg német nyelvű tv-műsorból valók, az előző egy lemezfelvétel a stúdióban, úgy hogy mi nem halljuk a zenét, csak TW énekét, s látjuk, ahogy üvölt mint az őrült, a szám ismerete nélkül eléggé elriasztó, de az elkészült számba már másképpen illeszkedik ez az őrjöngés. A másik felvételen csak úgy magának játszik a stúdióban.
v In The Neighborhood (live) 1985-ből egy nagyon jó koncertrészlet, sok fúvóssal, dögös hangzással.
v Piano Has Been Drinking (TV talk-show, kb. a 80-as évek eleje) tahó talk-show, nagyon bunkó műsorvezetőkkel (olyanok, mint a többi amerikai műsorvezetők: bunkók, beképzeltek, harsányak, tahózzák a vendéget, és mindezek mellett ronda képűek), TW rájátszik az egészre (alkoholistaként dülöngél, lejmol stb.), de a szám jól sikerült.
v Smugglers Waltz egy perces kis szösszenet az egész,
v Goin Out West (live) nagyon jó koncert, mindent beleadva énekel.
v God’s Away On Business (klip) klip a legújabb időkből, és itt már öregúr, kár tagadni. Kicsit - az ilyen sokat látott/megélt arcával - Nick Nolte-hoz hasonlít.
v Big in Japan (live) 1999-ből amatőr felvétel, de a hang jó, a nagy vaskeréknek, amit vernek - egészen jól kijön a hangja itt is. Jó kis koncert lehetett.
v Burma Shave (live) kb. 20 éves felvételen egyedül zongorázik.
v Down Town Train (klip) nagyon jó klip, igazán TW-hez illő hangulat, feeling, egy kicsit persze a Jarmusch hatásal/beütéssel.
v Aint Going Down to The Well No More (tv felvétel) stúdióban, bendzsóval énekli, közben a lábával egy csörgőn dobol. Jó szám.
Hát ez a 18 szám. Nagyon jó volt megnézni (kb. 65-70 perc) együtt ezeket. Egy kis életmű-kalauz. Persze, egy megszerkesztett másabb, de ennek pont a spontaneitása is jó. Lajos nagyon ügyesen csinálja ezeket a válogatás VCD-ket. Eddig tv-n keresztül nem szerettem „bámulni” a zenét, de ezek a VCD lemezek olyan változatosak, hogy nem unalmas többször is megnézni. {*****}


David Bowie VCD[112]

13 felvétel 1967-től 2002-ig:
v David Bowie & Moby: Cactus (TV-show) 2002-ben, Moby gitározik és énekel.
v The Concert for NYC (live) 2002-ben, a NYC áldozatainak emlékére tartott nagy monstre koncert. 11 perces fellépés elején ülve, egy kis vacak billentyűs ketyerén játszva énekel, aztán egy jó kis zenekarral belendül. Nagy ováció, meg minden. Itt magához képest öregnek néz ki, de ez sem áll rosszul neki.
v David Bowie & Mick Jagger: Dancing in the street (klip) Klasszikus klip 1985-ből, ma már kissé vicces (ruhák, egyebek).
v Space Oddity Egy ősklip 1967-ből. Űrhajós ruhák, pózok, szintén kissé vicces mai szemmel, de ezt a számot mindig nagyon szerettem. Itt még szinte kölyök, kb. 20 éves lehet, teljesen tinédzseres arcvonások.
v Live by Request (TV-show) 16 perces zenei rész egy 2002-es show-ból. A szokásos show-műsor elemek (betelefonálókkal beszélgetés pl.) mellett nagyon eredeti hangzásban játszanak. Sziporkáznak zeneileg is, de itt nagyon fiatalos is kinézetre.
v The Hearts Filthy Lesson (klip) Az Outside lemezről egy képileg, vizuálisan nagyon erős klip. Szinte félelmetes hangulatot kelt, de a zene is elég kemény. Nem egy mindennap játszott klip lehetett. Az ilyen „elvont” klipek legfeljebb rétegműsorokban mennek.
v I’m Afraid of Americans (klip) Ez is jó klip, a szám is jó. Itt tiszta Leó.
v The Man Who Sold The World (TV-show) A 70-es évek elejéről, szörnyű szerelésben, inkább egy, a 20-as évek orosz dadaista-futurista balettjébe valók.
v David Bowie & Bing Crosby: Little Drumming Boy A 70-es évekből egy kis karácsonyi közös éneklés a nagy öreggel. Nem egy nagy szám, inkább csak egy „korlenyomat” vagy múltdarabka.
v David Bowie & Iggy Pop (TV talk-show) A szokásos talk-show, 1977-ből. Rövid részlet beszélgetésből, rövid közös zenélés.
v David Bowie & Queen: Under Pressure (klip 1982-ből) Meglepetés volt, erről nem tudtam, hogy van közös számuk. Egészen jó szám, s a klip sem rossz. Ebből a korból ez a klip a legszínvonalasabbakhoz tartozó lehetett.
v David Bowie & Placebo: Without You I’m Nothing (live) Pár éves lehet ez a tv-felvétel. A banda erősen alternatív beütésű, de a jobbakból, elég kemény zenéjük van (mint pl. Ride). Lajosnak nagyon tetszik ez az együttes. Ismer tőlük mást is. Nem rossz, bár lehet, hogy egy teljes lemezt kellene tőlük megismernem ahhoz, hogy teljesebb legyen a kép.
v David Bowie & Tina Turner: Tonight (live) Szintén klasszikus klip a 80-as évekből. Ezt a számot mindhárom formában szeretem, van olyan CD-m, ahol egymásután van a három felvétel (Tina-David, David, Iggy). Ez a klip és a Jaggeres nyilván nem maradhat ki egy ilyen átfogó képválogatásból.

Ez a VCD is jól sikerült. Annyira, hogy egészen megkedveltem még azokat a számokat is, amelyek olyan korszakból vannak, amit egyébként én nem nagyon bírok. Itt is jól válogatott Lajos, változatos, jól átfogja DB pályafutását, már amennyi 65-70 perc képes anyagba belefér. És itt is van egy-két kuriózum felvétel, archív érdekesség stb. És jó zenék. Az utóbbi évek koncertzenekara nagyon érdekes hangzású és szokásosan érdekes figurák is (kopasz néger basszgitárosnő pl.). Szerintem tetszene nekem koncerten.{****}


[1] 2003.
[2] ?
[3] 1987. Hungaroton
[4] 1999.
[5] 2002.
[6] ?
[7] 1997.
[8] 1996.
[9] ?
[10] 1999.
[11] 2003.
[12] 2001.
[13] 1996.
[14] 1986.
[15] 1983.
[16] 1993.
[17] 1981.
[18] 1992. Sire Recs.
[19] 1988.
[20] 1993.
[21] 1984.
[22] 2001. Skint Recs.
[23] ?
[24] 1975. EMI-Parlophone
[25] 2003.
[26] ?
[27] 2001.
[28] ?
[29] 2000. Warner Bros.
[30] 2001.?
[31] 2003.
[32] 2002.
[33] 2002. BMG
[34] 1999. Universal
[35] 1999. EMI
[36] 1999.
[37] 2003.
[38] ?
[39] 2000.
[40] 1990.
[41] 1964.
[42] 1990.
[43] ?
[44] ?
[45] 1998.
[46] ?
[47] 1980.
[48] 1995.
[49] 1991.
[50] 2000. Mixmag
[51] 1988. Virgin
[52] 1987. Virgin
[53] 1992. MCA
[54] 2004.
[55] 1990.
[56] 1997.
[57] 2001. Union Square Music
[58] 2000.
[59] 1971.
[60] 1972.
[61] 2003.
[62] 2004.
[63] ? (mindegy)
[64] 1975.
[65] 1977.
[66] 1990.
[67] 2003. augusztus
[68] 1973.
[69] ?
[70] 1991.
[71] 1993.
[72] 2003.
[73] 2004.
[74] ?
[75] 1996.
[76] 2003.
[77] 2003.
[78] 2004.
[79] ?
[80] ?
[81] 1969.
[82] 1971.
[83] 1972.
[84] 1973.
[85] 1969.
[86] 1968.
[87] 2003.
[88] 2001.
[89] 2001.
[90] ?
[91] 1981.
[92] ?
[93] ?
[94] 1957.
[97] 1968.
[98] 1995.
[99] 1999. Prism Leisure
[100] 1999. Laserlight
[101] ?
[102] 1985.
[103] 1990.
[104] ?
[105] 2001.
[106] 1955.
[107] 2000.
[108] 1985. Gong, Hungaroton
[109] 1963.
[110] 2000.
[111] Lajos szerkesztette 2004-ben
[112] Lajos szerkesztette 2004-ben

a Amon Düül II.: Yeti
A kedvenc lemezem CD-re került. Most éppen hallgatom és meg vagyok vele elégedve. Még mindig tetszik, nem fakult. A pszichedelikussága meggyőző, nem érzem elcsépeltnek, túlhaladottnak. Pedig ebben a műfajban is van jó pár zene, ami mai füllel elég mosolyogtató (ha ezek a zenekarok slágereket játszottak volna, akkor még ma is hallgatnák). Ma is megvan a titokzatossága, s most figyelem, hogy milyen jól van felépítve a lemez; az improvizációk a megfelelő időben jönnek, van kellő idő a bevezetésre stb. Tehát tényleg nem volt alaptalan az 1980 körüli lelkesedés. Lehet, hogy ennek borítót is csinálok, hiszen annyira "összenőtt" a zenével a borítója (számomra). Egyébként nem töltöm az időt azzal, hogy mindegyik CD-nek csináljak borítót. Csak annak, amelyiknél fontosnak érzem. Ez pedig megérdemli. (2001.****)