The Necks: Sex, 1989.
A N legjobb lemeze, azok közül, amiket én ismerek. Legalább 20
éve ismerem, és nem tudok vele betelni. Ha nagy ritkán előveszem, egymásután
háromszor is meghallgatom. Tudom, van, akinek 10 perc után unalmas lenne, de ez
a zene órákig nem tud nekem unalmassá válni, mégpedig a finom, apró változás,
ami a közel egy órában viszi előre a zenét, ahhoz ilyen sok idő kell, hogy
megérjen, hogy rá tudj hangolódni. Mint a Tarr Béla Sátántangójánál. Egyszerűen
tökéletes ez a szépen felépített zenemű. Arvo Part jut erről eszembe. Lehet,
hogy nincs sok közük egymáshoz, de mégis. (A)
The Phil Collins Big Band: A Hot Night in
Paris (live), 1999.
Meglepően jó lemez, kellemes, hangulatos, dinamikus, a big band
hangzás jól használva, de mégis nagyon jó szólók is hallhatóak James Carter
szaxistól. De nemcsak ő a húzónév, mert George Duke billentyűzik. Szóval, ebben
a műfajban, amit ki lehet hozni, azt megteszi. Phil Collins dobol, de azonkívül,
hogy az ő nevét viseli a zenekar, nincs előtérben, talán egy kicsit
erőteljesebb, dinamikusabb a játéka, mint egy big bandes dobosnak szokott, de
ez egyáltalán nem baj, csak hasznára válik a zenének, főleg, hogy ez egy
koncert. (B-)
Snétberger Ferenc: The Budapest Concert,
1996.
Snétberger Ferenc: Balance, 2002.
Hat év van a két szólókoncert között, az egyik helyszín Budapest,
a másik Berlin. SF pályáját meghatározó két helyszín, hiszen a Trio Stendhal
felbomlása után Németországban telepedett le, a mai napig ott tanít. Az elmúlt
két évtizedben persze nemcsak tanított, sok lemeze jelent meg (főként
külföldön), sok koncertet adott, és nagyon sok ismert zenésszel játszott együtt
(most éppen csak Bobby McFerrin jut eszembe). A szólókoncert gitárnál szinte
adja magát, hogy flamencós lesz, ami nem baj. SF is flamencósan játszik, de
nagy intelligenciával, finom váltásokkal, olyan igazi csemegezene. Azt hittem,
ennyi gitár szólóban kicsit uncsi lesz, de egyáltalán nem, nagyon szép a
gitárjának a hangja, jó minőségű felvételek kiadnak minden finom rezdülést,
csuszit a nyakon stb. Tényleg jó hallgatni, és nem tudnám eldönteni, melyik a
jobb lemez. (B / B)
Jan Garbarek Quartet: Afric Pepperbird,
1970.
Már régen elfelejtettem, hogy ez milyen zseniálisan jó lemez.
Garbarek az utolsó zenei időszakával jut eszembe, ha meglátom a nevét, esetleg
a 80-as évekből. A korábbi időszak,
főként a Terje Rypdal, Andersen és Christensenes időszak egyre kevésbé. Pedig
ezek álltak zeneileg a legközelebb hozzám. Már az első fél percben
felpezsdültem, áááh, hiszen tudtam, hogy régi lemeze, de már olyan régen
hallottam ezt a hangzást, hogy futkározott a hideg a hátamon a gyönyörűségtől.
Micsoda erő, micsoda hangzás. Még ma is fantasztikus. (A)
Bran: Int én bec / Kismadár, 2011.
Azt hiszem, elég régi zenekarnak számítanak. Ír-kelta folkot
játszanak. Talán mintha franciául is énekelnének, ami valószínűleg bretagne-i
zene lehet. Kulturált, szépen előadott számok, finom hangszerelés, kissé a régi
„íreskedő” zenekarokat juttatja eszembe, bár itt nincsenek elektronikus
hangszerek, csak eredeti (népi) hangszerek. Szép elcsöndesülő pillanatai
vannak, lefekvés előtt a sötét szobában egészen jó levezetés. Nem tudom, hány
lemezük van, én hozzám csak most keveredett ez a CD. A Yt-on rákeresve
meglepődtem, hogy van egy ugyanilyen nevű cseh zenekar, akik ráadásul szintén
folk zenét játszanak és szintén nem sajátot, hanem franciás világzenét, amiben
már még jobban ott a bretagne-i hangzás is. És nagyon jók ők is. Sőt, egy
kicsit hozzám ez a franciás, keltás folkos-jazzes hangzás közelebb is áll. (B-)
Lajkó Félix: Remény, 2007.
A rádióban most volt egy 2012. novemberi, szegedi koncertje,
kereken egy óra, s kedvet kaptam még LF-et hallgatni. A Remény került
leghamarabb a kezembe, s újra megállapítottam, hogy ez az egyik legjobb lemeze,
vagy legalábbis nekem az. A most hallott szegedi koncert is nagyon tetszett, de
ezt a lemezt most úgy hallgattam, mintha eddig nem is ismertem volna, pár napig
utcán, munkahelyen, itthon is jólesett. Kíváncsi voltam, mit írtam erről a
lemezről, de nem találtam, amin csodálkoztam, hiszen tudom, hogy már évekkel
ezelőtt is nagyon tetszett. Talán azért nem írtam róla, mert annyira evidens,
hogy nagyon jó, vagy már olyan sokszor írtam LF játékáról, hogy ismételni tudom
csak magamat. (A)
Napra: Jaj, a világ! 2007.
A zenekar kb. 10 éve alakult, ez az első CD-je. Érződik erősen is
rajta, hogy még az útkeresés fázisában vannak. A zenekarvezető énekes-gitáros
erősen domináns, miközben az ellenszél a folkos hangzás és a női énekhang. A
gitár-basszus-dob olykor keményen csatázik a hegedű-cimbalom-stb. népi
hangzással. Ettől eléggé feszültségteli a zene, de kiegyensúlyozatlan és olykor
idegesítő is ez az egymásnak feszülés. Amikor viszont kiszolgálja a népzenét,
akkor meg olyan kissé gagyi népieskedésnek tűnik. Az ének sokszor nagyon jó, de
olykor nem túl szimpatikus, kicsit művi. A gitár pl. egy számban kegyetlenül
erős, Frippes-Crimsonos tónussal. Összességében nem rossz, de valószínűleg a
folytatásból derült ki, hogy egy szerethető stílusuk alakult-e ki vagy sem.
(B-)
Vágtázó Csodaszarvas: Csillaglovaglás, 2011.
Amikor megjelent, hallgattam, de csak egyszer tudtam
meghallgatni. Azóta sok koncertet láttam tévében, Yt-on és élőben is hallottam.
Most került a kezembe a CD, hogy alaposabban megismerjem ezt az albumot. Azt
vettem rögtön észre, hogy ez még inkább folkosabb, mint az előző (Végtelen
Ázsia), pedig már az is errefelé húzott az első lemezhez képest (Tszta forrás).
Nincs ellene kifogásom, szeretem a népzenét, elég sokat is hallgatok mindenféle
formában (autentikus, folk-rockos, világzenés, etnós stb.), de amit a VHK-ból
átcsempészett Grandpierre Attila, az egyre vékonyodik, már csak részben jelenik
meg az az elementáris hatás, amit képes kihozni a zenekaraiból. Az első lemez
még inkább sámánisztikusabb hatású volt, és ez illett az előző projekthez is (Vágtázó
Életerő), ami a VHK-ból valami átmenet volt a VCSSZ-be (a VHK 2001-ben szűnt
meg, a VCSSZ 2005-ben alakult). Ezen a lemezen pedig inkább népdalnak tűnő
betétek vannak, amik elég szépek, meg kell hagyni, de ilyet sok együttestől
hallhatok, amit hiányolok, azt meg mástól nem várhatom. Mivel koncertfelvétel
(2010. dec. 17. – A38) azért vannak jó kis beindulós részek is. (B+)
Lovász Irén: Szerelmes virág, 2008.
LI első lemeze volt a Hortobágyi Lászlóval készített Világfa, ami
akkoriban eléggé meghatározó lemez volt, nemzetközi sikert is ért el, na, meg
többféle kiadást is. Megnéztem, ez a most hallgatott viszont már a 12. lemeze.
Szólólemeze, hiszen sok lemezen szerepelt, s vagy öt évig a Makám tagja is
volt. A legkülönlegesebb az 1998-as Supreme Silence, az észt Peeter Vaki
kortárs zeneszerző tibeti és szanszkrit nyelvű lemeze, amire direkt LI-t kérték
fel. Ez a 2008-as lemeze egy kellemes reneszánsz lemez, korhű hangszerekkel és
hangzással, csak egy kicsit néhol népzenei elemekkel is díszítik. LI hangja itt
is szép, énekstílusa jól igazodik ehhez a zenéhez. Több dalt is ismertem,
mégpedig a 70-es évek végéről, egy Bakfark Lanttrió lemezről, amit akkoriban
nagyon szerettem (Reneszánsz zene Erdélyből, azt hiszem, ez volt a címe). (B-)
Makám: Zarándokének, 2008.
Az egyik legegységesebb lemezük, ezért is meglepő, ha megnézzük a
zenészek névsorát a borítón, hogy mennyien közreműködtek itt. Grencsót emelném
ki a nevek közül. Meg a hegedűt, hogy mennyire feszes alapot ad ennek a
zenének. Ezekből az évekből több lemezüket ismerem, de talán ez a legjobb.
Legalábbis nekem ez most nagyon bejött. A M tényleg az első számú magyar
együttes ebből a világzene katyvaszból, s már elég régóta (persze akkor, ha
folknak titulálunk olyat, mint a Muzsikás, meg más skatulyába tesszük pl. a
Vágtázó Csodaszarvast stb., de mindenképpen hosszú évek alatt alakítgatott
stílusa van a M-nak, ami az egyik legmarkánsabb itthon). Azt is szeretem náluk,
hogy a női énekeseket nagyon jól „hasznosítják”, hogy ilyen csúnyán fejezzem ki
magam, de a lényeg, hogy eddig még mindegyik női énekes jó választás volt,
pedig volt néhány. (B+)
Nina Simone & Piano, 1969.
Az ötven éves pályafutásából inkább csak a 70-es, 80-as évek
lemezeit ismertük. Az ötvenes és hatvanas évekből viszont csak a temérdek
válogatás CD-ket. Ez a lemez ezért is volt nekem most nagyon kellemes
meglepetés. Másrészt ez a zongorás melankolikusabb hangulat is nagyon bejött.
Nem mintha máskor nem lennének ilyen számai, s a Yt-on is sok koncert van fent,
pl. a Montreux Jazz fesztivál, ahol túlnyomórészt zongorán kíséri magát, de ez
olyan koncept lemeznek tűnik (hiszen a cím is erre utal). Az érzékenysége is
talán, ezen a lemezen jobban kijön. (B+)
Koncertekről
Sziget, 2013. (Shutka Roma Rap, !!!, Dry the
River, Calexico, Kusturica & No Smoking)
Sziget
A Sziget elmúlt 20 éves,
és törvényszerű, hogy változik. Nagyon sokan évek óta fikázzák ilyen-olyan
szempontból. Ezekbe most nem mennék bele nagyon, inkább csak felsorolásszerűen.
Igen, egyre kevesebb a magyar vendég, így kevesebb is az olyan program, ami
nekünk szól és az nem kimondottan zene vagy cirkusz. Más kérdés, hogy a
csúcsidőszakában, amikor jóval több volt, a látogatottsága is nagyobb volt-e
ezeknek a programoknak? Egyre drágábbak a jegyek, egyre inkább a külcsínre
helyezik a hangsúlyt. Igen, az összefüggés itt megvan, drágák a jegyek, e miatt
nem tudnak olyan tömegével ott lenni a magyar fiatalok, mint a többi
fesztiválon (ill. egész nyáron jól eloszlanak a többi fesztiválon). A külcsín
viszont nem baj, ha egyre jobb, s ez eddig nem úgy tűnik, mintha a tartalmi minőség
rovására ment volna. A külföldiek ízlését próbálják kiszolgálni. Ez is igaz,
hogy a nemzetközi fellépők sorában nagyon sok, számunkra eddig még ismeretlen
név van, de gondos válogatással próbálják a nagy választékból a legjobbakat
elhozni, amivel nem jár rosszul a magyar „up to date” zenerajongó. Nagyon
sokszor hallottam már, hogy a Szigeten hamarabb itt volt ez és ez, mielőtt
kisebb-nagyobb sztár lett belőle. Ennek a hazai zenefaló réteg pedig
valószínűleg örülhet, kifejezetten jó érzés lehet zenéket felfedezni még akkor,
amikor ez csak kevesek kiváltsága. Szóval ennyit a fikázásokról. Egyébként nem
vagyok nagy szigetes fan, ritkán megyek, de azt elismerem, ami az érdeme. És én
még mindig jól éreztem magam itt. Most sem volt ez másként. Mivel most is,
szokás szerint csak egy napot voltam, abból is a nappali részét a civil
szigeten dolgoztam, így csak este tudtam elindulni zenét hallgatni.
!!!
A kora esti nagyszínpadon
ez az együttes nyomta, még elég nagy hőség volt, jól esett a színpad sávban
állni, hogy fentről kapja az ember a vízpermetet. És így pont a színpaddal
szemben egészen kemény basszusok nyomták az ember mellkasát, ami eléggé
határozottá tették ezt a zenét. Rock és elektronika ügyesen keveredik benne,
egészen energikus jelenség. Utána akartam nézni a bandának, de sem a google,
sem a youtube nem ismeri fel a három felkiáltójelet, nem is tudom, hogyan lehet
akkor megtalálni. (C+)
Shutka Roma Rap
A világszínpadon
bemelegítő zenekarként ez a nagyon furcsa, nagy létszámú zenekar játszott. A
cigányzene és a reggae, na, meg a rap teljesen természetesen keveredett
egymással, ami első hallásra nagyon fura egy mix volt. De aztán egészen meg
lehet szokni, leginkább a jó zenei megoldások miatt. Élvezhető jó kis szólók
voltak, bár a közönség annyira nem lelkesült, valószínűleg egy későbbi
időpontban több hallgatója lett volna és akkor nagyobb hangulatot is tudnak
csinálni. Mert biztos tudnak, ez ennyiből is kiderült. (C+)
Dry the River
Az A38-as sátor mellett
haladva tűnt fel a kihallatszó, Sigur Rósos éteri zene. Rögtön bementem és nem
is csalódtam, mert ezt a fiatal zenekart nem ismertem, de nagyon magával ragadott.
Gyönyörűen szóltak, és tényleg a SR-hoz hasonló érzelemteljes, ugyanakkor jó kis
pszichedelikus zene ez. Mint megtudtam, eddig mindössze egy lemezük van, bár
nem tudom, lemezen milyenek, de koncerten nagyon bejöttek nekem. Igazi
meglepetés volt ez a koncert, ráadásul még az elején csíptem el, így
örülhettem, hogy majdnem egy teljes koncertet élvezhettem végig. (B+)
Calexico
Ezt a koncertet vártam a
leginkább. Talán 2 vagy 3 lemezüket ismerem, kedvelem a zenéjüket, bár nem
hallgatom olyan sűrűn (ezért sem tudom, hány lemezét is ismerem). Gondoltam,
hogy ez a zene koncerten jó lesz, s nem is csalódtam, valóban nagyon kellemes volt.
Intelligens, de azért a jó kis hangszeres részek kihozták a folkos elemeket.
Nagyon jó zenészekkel léptek fel, a fúvóstól kezdve a ritmus szekcióig minden
nagyon telitalálat. (B+)
Kusturica & No Smoking
És a legvégén EK zenekara,
ami gondoltam, hogy nem lesz rossz, de egy ilyen fergeteges show-ra nem
számítottam. Egyrészt nagyon jó zenészekkel lép fel, ő maga sem gitározik
rosszul, de van köztük egy-két virtuóz (hegedű, tangóharmonika), meg olyan
hangú zenésze is, aki vétek, hogy keveset énekel. Ez már garantálja a
minőséget. Másrészt, nemhiába rendezőről van szó, a koncert egy igazi show, ami
végig tele van eseményekkel. Nem a zene helyett van cirkusz, hanem a zene
mellett így is szórakoztat. Mindezt nagyszerűen érezve, lendületesen. Annyira
így van, hogy a koncert alatt senkinek sem hiányoztak a filmek zenéi, végig No
Smoking számokat játszottak, csak az utolsó negyedben ajándékozták meg a
közönséget egy kis örömködéssel, ami persze nagy ovációt kapott. Olvastam, hogy
régebben Kusturica lement a színpadról, mert a közönség a számok közben
állandóan a filmekből ismert számokat akarta hallani. Nos, itt a közönség a NS
számokat is imádta, nem volt ideje sem mást is igényelni. (B+)
Filmekről
Django elszabadul (Django Unchained)
by
Quentin Tarantino, 2012. fsz. – Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio,
Kerry Washington, Samuel L. Jackson, Franco Nero
Azt hiszem, Tarantino megint megcsinálta. Egyszerűen élvezi, hogy
játszik velünk, feszíti a húrt, s előre röhög rajta, hogy mit fognak szólni a
rajongók és a habzó szájú ellenkezők. Látom, ahogy a vágószobában, munka közben
vihog, s angolul valami olyasmit dörmöghet, mint a magyarban a „nesztek,
parasztok!’ Az egész életmű kihívás, a régi videókölcsönzős a huszadrangú
filmekből tákol össze minőséget. De azért az idézőjel mindig ott van. És egyre
jobban ott van. Egyre több olyan elem van, ami egy kicsit elidegeníti az embert
(mint Brecht V-effektje?). Na, azért ez nem kellett volna – mondanád, mire QT
meg azt mondja, dehogynem, különben túlságosan besimult volna az ízlésedbe, így
meg feszengsz, mert tetszik, de mégis kikérnéd magadnak, hogy ilyet mégsem
kellene, mert ez idegesítő, hogy tetszik, hiszen közben meg ésszel tudod, hogy
blőd. Ennek az ügyes arányát kevergeti, mint ahogy Almodóvar is penge élen jár
olykor a giccses és a nem giccses között. QT provokál azzal, hogy kisujjból jó
filmet tud csinálni jó színészekkel, mindeközben pedig nagyon gagyisra veszi az
egészet. Ebben a filmben is, pl. a lövésekre szökőkútként spriccoló sebek, vagy
szinte légnyomásként testeket elröpítő hatásuk eléggé idegesítőek, főleg egy
hagyományos westernben nincs helye ennek. A hepiend a parádés lóval, meg már
fizikai fájdalom, merénylet a jóízlés ellen. Mégis Samuel L. Jackson, DiCaprio,
Waltz nagyszerű játéka mindent tud feledtetni. Főként SLJ-t emelném ki,
hihetetlen ez az átváltozás, egyszerűen eszméletlen alakítás, egy némafilmben
is tudnál mindent szöveg nélkül a nézéséből. (B)
Che Guevara: A motoros naplója (Diarios de
motocicleta)
by
Walter Salles, 2004. fsz. – Gael García Bernal, Rodrigo De la Serna, Mercedes
Morán, Mía Maestro
A Che kultusz töretlenül él, mint mém. Így alig van kultusz,
mármint olyan legenda, ami kapcsolódna konkrét eseményekhez, vagy magához az
emberhez, hanem van a világ egyik első street art portréja, s valami ködös
gondolat a szabadságról, forradalomról stb. A pólók és egyéb tárgyak Che
portréinak semmi közük nincs már a valaha élt emberhez, önálló életet élnek.
Igaz, Chenek sem volt már köze ahhoz a forradalmárhoz, aki talán tényleg a
népek felszabadításáért kezdett el harcolni, s aztán a győztes harc után
Kubában, magas rangban, azzal múlatta az időt, hogy találomra végeztetett ki
embereket. A szociálisan érzékeny, humánus ember a hatalomban könyörtelen
szélsőséges lett. Persze, az ilyen proletárdiktatúrákban fel sem tűnik ez, de
az utókornak sem, hogy a népek forradalmára vagy 4-5 évig, a kubai politikai
elitjeként nem az az idealisztikus forradalmár volt (azért elment az őserdőbe
forradalmárként meghalni, talán ez annulálta az életéből a diktatórikus időt és
szerepet).
A film a legendás
dél-amerikai, 1952-es motoros nagy kalandjáról szól, amit a motoros naplójából
ismerhetett meg a világ. A barátjával több országot érintő, nagy körutazást
terveztek, ami miatt az egyetemen évet halaszt, s 24 évesen igazi nagy kalandnak
szán. A naplóból kiderül, hogy ekkor ismeri meg a dél-amerikaiak nyomorúságos
életét, ezután fordul a politika, s a forradalmi eszmék felé. A film
szerencsére nem ezzel zárul, hanem csak a narrátor szövegből tudjuk meg, hogy
egy életre meghatározó lett számára ez az utazás, megváltoztatta őt magát is.
Aztán sűrűn írt, de gyorsan levetített szövegből tudjuk meg csak, hogy ki is
lett ebből a fiatalemberből, hogyan is halt meg. Még ez is sok. Mert ez nem
propaganda film és nem is az a hagyományos életrajzi, inkább egy road movie,
ami speciálisan egy 1952-es naplót dolgoz fel. Ebben van a lényege, s ezt
tartva tud érdekes maradni, rögtön meginog a film, ha egy kicsit eltér ettől.
Néha próbálkozik, de aztán visszatér a vidám fiúk kalandjához, ill. a másik
karakteréhez, ami kicsit dokumentumfilmesként mutatja a tájat és az embereket.
Talán ezek a pillanatok a legeltaláltabbak. Nézhető film, de nem lett nagyon
jól sikerült, leginkább az az érdeme, hogy a fiatal főszereplők
idealisztikussága nem lett politikai műmáz. (C+)
Kémiai éhség (Fame chimica)
by
Paolo Vari, Antonio Bocala, 2003. fsz. – Marco Foschi, Matteo Gianoli, Valeria
Solarino
A filmen nagyon érződik, hogy amolyan kult-filmnek (is) készült,
de valójában pont ez, ami nem igen sül el olyan jól a filmben. Nem mondom, a
rap, ami arról szól, hogy az egész világ romlott, a kémiai éjség meg nagyúr
(mint régen az igazi éhezés), nem rossz megközelítés, és az sem baj, ha a
főszereplők szerethetők. Stb. De a film ennél jobbat tud, a proli lakótelepet,
a munkanélküliségnél valamivel jobb tré melózást, s mindezek világában élő
idősebbek és főként fiatalok, ill. a betelepültek reményvesztett életét elég
szépen, szociografikusan bemutatni. Ez tényleg jól működik a filmben, nem
erőltetetten, apránként ismerjük meg ezt a világot. Kicsit az angolokhoz
hasonlóan tárja elénk a modern világunk veszteseit, akik olykor megroggyannak,
de leginkább csak vegetálnak. (C+)
Lélegzet (The Air I Breath)
by
Jieho Lee & Bob DeRosa, 2007. fsz. – Forest Whitakar, Kevin Bacon, Brendan
Fraser, Andy Garcia, Sarah Michelle, Julie Delpy
Mindig szerettem az ilyen filmeket, ahol a különböző sorsú
szereplők - egynéhány dramaturgiai csavarral – véletlenül összetalálkoznak. Nem
mellékszereplő senki, mindenkinek megvan a maga sorsa, előzménye, amit
megismerünk, mielőtt még a filmben keresztezné egy másik szereplő útját. A film
cselekménye alatt aztán apránként bogozódnak ki (vagy össze?) a szálak, érnek
össze az idősíkok. Sokan (pl. Hartley, Jarmusch, Tarantino) játszogattak már
ezzel, ezelőtt a film előtt pár évvel az Ütközések (Crash) ért el nagy sikert,
s szintén hasonló dramaturgiával dolgozott. A Crash a rasszizmusról szólt, ez a
film meg a modern ember boldogtalanságáról. Négy epizód, négy ember, négy cím:
boldogság, öröm, szomorúság és szerelem. És mindenütt ott a pénz, ami valójában
igazgatja a világot, s így mindenki sorsába beleszól, s méghozzá egy
maffiavezér személyével elég drasztikusan. A Crash után is sokáig
gondolkodtatott a film, szerintem ezzel is ugyanígy leszek. Még annyit, a
színészek kivétel nélkül nagyon jók, de ha lehet kiemelni, Forest Whitakar 19
percben egy egész életet képes volt bemutatni, hihetetlenül nagyszerű színész.
(B)
Puszta formalitás (Una pura formalitá)
by
Giuseppe Tornatore, 1994. fsz. – Gérard Depardieu, Roman Polanski
Jutalomjáték a két színésznek. Amúgy is, az ilyen kamaradarabok
sok lehetőséget adnak a színészeknek, de ebben a filmben tényleg igazán a két
szereplő közötti feszültség viszi az egészet. Ha ők nem lubickolnának a
szerepükben, akkor a film eléggé sekélyes lenne. Még így is olykor nagyon
leült, vontatott volt, idegesítően félbemaradt jelenetek stb. Ettől függetlenül
a két színész játéka nagyon jó, ezért a forgatókönyvi, dramaturgiai és
rendezésbeli hibákat el is nézi az ember. RP méltó vetélytársa filmben GD-nek.
(B-)
Intim vallomások (Confidences trop intimes)
by
Patrice Leconte, 2004.
fsz. –
Sandrine Bounaire, Fabrice Luchini
A film azok közé a francia filmek közé tartozik, amiket lehet úgy
nézni, mint finom humorú, kellemes hangulatú filmet, de lehet mélyebb
gondolatiságot is felfedezni benne. És ami még tipikus: nagyon jó színészektől
kapjuk mindezt. Ebben a filmben is a legjobb színészeket választották ezekre a
szerepekre. A történet lehetne banális is, egy házassági krízisben lévő nő a
tipikus, nagy párizsi lakóház folyosóján véletlenül a terapeuta helyett az
adótanácsadóhoz megy segítséget kérni. A jelentéktelen, szürke fickó először
azt hiszi, hogy ez a szöveg bevezető ahhoz, hogy aztán válásnál hogyan is
legyen a vagyonmegosztás c. fejezetre rátérjenek, de mire rájön, hogy őt terapeutának
nézték, már késő. Ciki bevallani, meg valahogy a kíváncsiság és a nő miatt is
inkább folytatná ezeket az üléseket, s a szomszéd pszichiátertől, mint egy
szupervizortól kér tanácsot, hogyan folytassa. A szakember úgy látja, nem is
áll messze az adótanácsadás a terápiától, s a kliens problémája is olyan,
amihez egy empatikus laikus is elegendő. A film árnyalt humorral nyúl a
komédiákból harsányabban megszokott félreértések játékához, bonyodalmához. A
két főszereplő jellemfejlődése sem mesterkélt, szépen, aprólékosan, jól
felépített karakterek „boncolódnak” itt. A heppiend kicsit elnagyolt, de ennél
a filmnél még ez is megbocsátható. (B)
Angyal a jobb vállon (Fararishtay kifti
rost)
by
Jamshed Usmanov, 2002.
fsz.
- Uktamoi Miyasarova, Maruf Pulodzoda,
Kora Tilavpur
Nagyon szép film, bár tudom, ezt sokan értetlenül hallanák, mi
lehet szép egy nyers, dokumentarista stílusú, lepukkant világvégén játszódó
filmben. Hát, pont ez az egyszerűség, minden ismert stílustól mentesen,
természetesen. Retur a la nature, Rousseau után szabadon. Vissza kell menni a
természeteshez, hogy meg tudjunk újulni, meg tudjon újulni a film is. Nem
véletlen, hogy pl. az iráni filmek fesztiválokon hódítanak elég régóta, de a
volt szovjet tagállamok filmjei is. Sőt, én még régen láttam a szockó időkből
is filmeket a világvégéről, azt sem tudom, milyen köztársaságokból (akkoriban
mindet grúznak vagy örménynek tudtuk be, mert róluk hallottunk valamivel
többet). Néhány nagyon megragadt bennem. Történetet szinte el sem lehet mesélni,
annyira kevés fordulattal működnek ezek a filmek, de érzés szintjén annál
inkább több van bennük. Még akkor is, ha nagyon kemény, nyers világban
játszódnak, a szereplők legtöbbször alig fejezik ki az érzéseiket. De a film
nagyon szépen benned alakítja ki ezeket. Ebben a tadzsik filmben is hasonló
módon történik minden. Bár ez már szinte akciófilm, hiszen a főszereplőnek a
helyi maffiával és az azzal összeszövetkezett politikai vezetővel gyűlik meg a
baja. A film ettől a történettől függetlenül négy emberre fókuszál, a
főszereplő mellett az anyjára, a gyerekére, és arra a lányra, akivel elkezdődik
a kapcsolata. Az anya-nagymama, a tipikus töpörödött anyóka, aki gondolkozás
nélkül feláldozza magát a fiáért, sőt, a halált még örömmel is fogadja. Nagyon
furcsa európai aggyal-szemmel az, amikor mindenkinek cukorkát osztogat, azzal,
hogy ünnepeljék vele azt, hogy holnapra meg fog halni. Mindezt teljes
természetességgel. Fura az ilyen filmeknél, hogy azt írják filmvígjáték. Az
ilyen film a Hollywoodhoz szokottnak tragédia, de még a jobb filmeket nézőnek
is elég távoli a humora. Néhány helyen azért jól érthető, pl. az a mesébe illő
jelenet, amikor a tanácselnök elintézi telefonon a magasságosnál, hogy hamarabb
haljon meg az öregasszony, cserélhet az ő anyósával, akinek éppen most kellene
meghalnia. Érdekesek a mozis jelenetek, a Moszkvából jött vagány Marlborót
szív, de a moziban nem Hollywood, hanem Bollywood a nyerő, az áll hozzájuk
közelebb. A nagymama története szerint a láthatatlan angyalok jegyzik jó és
rossz tetteinket, a jobb vállon ülő a jót, a bal vállon ülő a rosszat. Életünk
végén derül ki, ki írhatott fel többet.
Szóval, szép film. Vajon miért pont a jobb vállas angyal a film a címe?
(B+)
Az ördöggel cimborál (Sympathy for the
Devil)
by
Jean-Luc Godard, 1968.
fsz.
- Rolling Stones
Azt gondoltam, még egyszer megnézem ezt a filmet. Elsőre (pár
éve) nagyon sok mindent nem tudtam elolvasni, és egy nagy üres katyvasz maradt
meg csak a szövegekből. Hát, sok helyen nem lettem okosabb most sem. JLC a
címadó szám stúdiófelvételét filmezi, közben pedig mindenféle jelenetekben
jelennek meg szövegek az akkori up to date világról. Ami 68 legközepe. Ebben az
évben pezsdül meg a világ (elsősorban Párizs és Prága, de Berlin és USA is). 68
azóta fogalom. JLG pont ebben az évben készít egy filmet a RS-ról, ami meg
szövegeiben tökre 68-ról szól. A felbolydult világ felbolydult értékrendjéről.
Meg a szexről, drogról, black powerről, egyéb emberjogi dolgokról, békeharcról,
forradalomról és egy csomó baloldali utalásról. Marx, Mao és trockisták
számtalanszor elhangzanak a filmben. Könyörgöm, tudja-e ma valaki, mi az, hogy
trockista? Az egész 68-ból talán ez kopott ki mára leginkább, a baloldali
ideológiák (a többi ma is ismerős – szex, drog stb.). Az amcsik vietnami
háborúját meg mindig van mivel behelyettesíteni (Afganisztán, Irak, talán nem
sokára Szíria, majd borítékolható Irán is). Ez a film mára mindezért egy fontos
kortörténeti dokumentum, és kevésbé élvezhető film. A stúdiófelvételek nem
annyira érdekesek az átlagnak, hiszen azt látja csak, hogy számtalanszor
gyakorolják, felveszik ugyanazt a számot, talán annak csemege ez, akit
érdekelnek az ilyen kulisszatitkok. Egyébként már a 60-as évek végi ifjúság is
tanúja lehetett ebből a filmből, hogy a sztárság nem mindig csillogás, sok
unalmas meló is van mögötte. A felolvasott szövegekből sok mindent nem értek.
Olyan, mint egy angol Dixie, aki a képtelen vízióit, történeteit hadoválja
egyre-másra. Brezsnyev kefél valakivel, meg a pápa is flörtölget, egy csomó
kommunista vezetőt emleget, akik nevei ma már keveseknek mond valamit. A filmes
megoldás talán valamivel érdekesebb. Jancsó ekkor már ismert volt a hosszú
snittjeiről, a kamera „körbeforgásáról”, a kamera és a szereplők érdekes térbeli
együttmozgásáról. Nos, Godard itt nagyon szépen átveszi ezt a jancsói
technikát, és egy Eve nevű lányt 9-10 percig így filmeznek egy hosszú snittben,
aki ráadásul kérdésre azt erősíti meg, hogy Budapesten született. Szerintem ez
nem véletlen. Akkoriban ez a film biztos erős üzenetet hordozott (az sem lehet
véletlen, hogy pont ennek a politikus szövegű RS számnak a stúdiófelvételét
rögzíti a film, és nem egy másik számét), de mára ebből csak az ért valamit,
aki 68-al és az akkori politikai-társadalmi kérdésekkel valamennyire tisztában
van. (B-)
Angyal a hóban (Snow Angels)
by
David Gordon Green, 2007.
fsz. –
Kate Beckinsale, Sam Rockwell, Michael Angarango, Olivia Thirlby
Áramlat (Undertow)
by
David Gordon Green, 2004.
fsz. –
Jamie Bell, Josh Lucas, Dermot Mulroney, Devon Alan, Kristen Stewart
Két hónappal ezelőtt láttam az Angyal a hóbant. Érdekes
atmoszférája volt a filmnek. Azt hittem kanadai film. Na, nem azért, mert havas
a táj, hanem az az isten háta mögötti, erdőszéli kisváros, a hétköznapiasság,
az inkább angolokra vagy az északiakra hasonlító nyers valóságábrázolás köszönt
vissza. Ez pedig amerikai környezetben inkább kanadai filmekben jelenik meg
így, nem államokbelieknél. A filmben egy válás és egy öngyilkossági kísérlet
utáni helyrerázódás időszaka helyett csak újabb tragédia jön. Ez jól fel van
építve, a szürke vidék érezzük, hogy lapossága mellett tartogat valamit. Elég
komor film. (B-)
Most pedig egy előző
filmjét láttam, és kiderült, hogy amerikai a rendező. Ez a film már nagyon is a
megszokott amcsi környezetben van, farm (szintén az isten háta mögött), ott meg
dolgos apa a gyerekeivel. A farm szokásos melói mellett legfeljebb tévé van meg
sör, meg olykor vásárolni bemenni a legközelebbi kisvárosba, ami szintén csak
egy porfészek. Ezt már sok filmből ismerhetjük. Innen gyerek és tinédzser csak
elvágyódni tud, olyan helyekre, amit mondjuk csak a tévében láthat. A tragédia
itt is hamar bekövetkezik, s innentől a film üldözéses road movie. Két kiskorú
testvér kalandja ez, de felettébb sem annyira romantikus, mint olykor más
filmekben az ilyen menekülős-vándorlás bele a világba. Viszont thriller
elemekkel megtűzdelt a film, így izgalmas. Azt is mondhatnám, hogy végig az
izgalom feszültsége ott van. És ha már a thrillert célozta meg, miért ne legyen
hepiend a végén. Meg kell mondanom, hogy itt cseppet sem ront a filmen a
pozitív végkifejlet, inkább a dialógok csúsztak le néha az ilyen B-kat
lövöldözős filmek szintjére. Na, és az a nagyon direkt mese az érmékről meg
Kharónról. A két fiú viszont nagyon hitelesen játszik. (B-)
Hős (Hero / Ying xiong)
by
Yimou Zhang, 2002.
z. –
Tan Dun, fsz. – Jet Li, Maggie Cheung, Tony Leung Chin Wai, Ziyi Zhang, Donnie
Yen
A Repülő tőrök klánja előtt készült két évvel, de ez is már
tökélyre fejlesztett mindent, amit csak lehet egy ilyen filmben: a mozgást, a
zenét, a látványt, a színek varázsát, a színészi játékot, a monumentalitást, a
misztikát és a bonyolult interperszonális kapcsolatokból adódó szövevényes
történetet. Ez a két film azt hiszem, túlszárnyalhatatlan, műfajteremtő
alkotások. De vetekszik bármilyen thrillerrel, fantasyval stb., nemigen lehet
kisujjból ilyen izgalmas és különös világot kitalálni, mint amit a történelmi
Kína nyújt. Rengeteget tudnék írni a látványról, de a hatásteremtés összes
eleméről, pl. a zene is mennyire jó ebben a filmben. A történetet az emberek
közötti viszonyok bonyolítják és teszik izgalmassá, egyben kiszámíthatatlanná,
és nem a keleti harcművészet a feszültségteremtés fő formája (mint ahogy a sok keleti
tucatfilmekben megszokhattuk). Gyönyörű
filmezés, egyszerűen tátva marad a szád ettől a képi világtól. Ahányszor
megnézed, annyiszor újból tud hatni. Úgy nézem ezeket a filmeket, mint
gyerekkoromban a Leone westerneket. És hasonlóság van is: ugyanúgy picit
misztifikált hősök párbajoznak hatáskeltő elemekkel megspékelve (látvány, zene
stb.). Csak mondjuk több tartalommal, mint a westernek jó-rossz konfliktusa.
Azt szoktam mondani, hogy ezek a keleti filmek közelebb állnak Shakespeare-hez,
mint a thrillerhez. Ezek igazi sorsdrámák. Ez a két film a profizmusával a
filmes lehetőségek korlátait feszegetik. Iszonyú nagy teljesítmény, mondom én,
aki soha nem szerette a piff-puff akciókat és a pénzfaló monumentalitást. (A-)
A bűn szépsége (Lepota poroka)
by
Zivko Nikolic, 1986.
fsz. –
Mira Furlan, Petar Bozovic, Milutin Karadzic, Mira Banjac, Eva Ras
A 80-as évek vége felé elég sok jugoszláv filmet mutattak be
nálunk. Akkor láttam először ezt a filmet, de több szatirikus filmet (pl. A
kém) és Kusturicát is (A papa szolgálati útra ment). Az utóbbi azért fogott meg
nagyon, mert az ötvenes évek és az ábrázolása semmiben sem volt másabb a
hazainál és a mi filmjeinknél (na, és persze, meg amúgy zseniálisan jó film, EK
kiemelkedő tehetsége már itt is érezhető). A kémnél és más filmeknél pedig a
társadalmi kórrajz volt, ami tetszett. Ez a film is talán idetartozik inkább.
Akkoriban azt éreztem, hogy a humoruk nem áll távol a magyartól, de még inkább
a csehekéhez hasonló. Azt véltem, hogy ez adódhat a „k und k” -s gyökerekből.
Akkor még nem tudtam, hogy a jugó filmesek közül nagyon sokan a prágai
filmművészetire jártak (mert ez akkor európai színvonalú volt), s ez is hatást
gyakorolhatott a jugó filmekre.
Erre a filmre csak
halványan emlékeztem. Most megnézve, egészen jó film. A humora mellett valóban
nehéz kérdést tár elénk: milyen az, amikor a modernizációból néprétegek
maradnak ki, történetesen itt a vidék, ami a balkáni viszonyok mellett még
messzebb van a modern társadalomtól, mint mondjuk a magyar paraszti kultúra.
Minden népnek megvan az a hagyományokon, tradicionális erkölcsi normákon
alapuló értékrendje, ami a modern kor felfogásával ütközhet, de mondjuk azért
Európa jobbik (és nagyobbik) felén már elég régóta nem lehet (és nem akarnak)
nőket házasságtörés miatt „fejbe verni”. Balkán egyrészt a kecskepásztoros,
sziklás-hegyes világával a bibliai korokat idézik, mintha azóta megállt volna a
világ, másrészt Jugoszlávia a szockó időkben jobban fejlődött a térség
országainál, sokkal nyitottabb volt a nyugatra, szabadabban élhettek az emberek
(bár ez így nem teljesen igaz, lásd a koszovói albánokat). De ami igaz, az
igaz, s mi, szomszédos magyarok is jól tudtuk, hogy nagyon sok jugoszláv
dolgozik nyugaton, és nemcsak kuli munkát, amiből hazatérve sokan olyan
vállalkozásokat hoznak létre, amiről nálunk álmodni sem lehet (A kém c. film
alaptémájában ez van). És a tengerpart, az idegenforgalom olyan lehetőségeket
teremtett, ami szintén a vállalkozó szelleműeknek volt paradicsom, mert özönlöttek
a nyugati turisták (nagyobb víz, nagyobb biznisz, mint a mi kis Balatonunk). És
ez a film pedig ebben a közegben játszódik. Az alapprobléma mégis a két
kultúra, az „ókori” és a modernkori ütközése, ami rengeteg vicces szituációt,
poént, geget teremt, de ezek mögött mégis tragikus emberi sorsok lehetnek. A
főszereplő asszonyt látjuk, hogyan kezdi átértékelni a kemény erkölcsi
normáikat, hogyan érti meg, hogy egészen más értékrenden alapul azoknak a
kultúrája, akiket a tengerparton kiszolgálnak. A tragédia nem marad el, hiszen
amikor ezek az értékek ütköznek, olyankor emberáldozatok is szoktak lenni. Az
irodalom hányszor megmutatta ezt már nekünk. A film végig nagyon élvezhető,
humora visszamenőleg is jól illik ahhoz, amit ebből a filmkultúrából megszokhattunk,
de végig tart egy feszültséget az emberben annak a primitív szokásrendnek a
megismerése, ami számunkra nagyon idegen, így ez a feszültség a tragikus szál
kibontakozását jól előkészíti. (B)
Könyvekről
Philippe Curval: Ó, de szép ez a New York!
(Ah,
Que c’est beau New York!)
f. –
Xantus Judit, Magvető, 1986.
A XX. századi irodalom tele van olyan sorsdrámákkal, amelyek a
főhősök végzetes pokoljárását írják le. Egy krízis, amiből valami
tudatvesztéses pokoljárás, ámokfutás lesz, hogy a végzetét mindenki elérje. Nem
is a vesztébe rohanó ember története igazán az izgalmas, hanem, hogy melyik író
hogyan tudja ezt a lelki állapotot visszaadni. Persze, maga a történet is sokat
számít, mennyire hiteles, de talán az kap el jobban, hogy mennyire lehet a
főhőssel azonosulni. Ebben a kisregényben úgy gondolom, sikerült egy olyan
férfit elénk tárni, akivel lehet azonosulni, a végzetes utazásában a
kiábrándultságát átélni, s maga a történet is izgalmas, krimiszerűen bonyolódó.
(B-)
Slawomir Mrozek: Menekülés Délre
(Ucieczka
na Poludnie, 1965.)
f. –
Kerényi Grácia, Móra, 1981.
Annyira nem ismerem SM életét, munkásságát, nyilván az abszurd és
groteszk színházi nagy stílusteremtő darabjait inkább. Meg azt, hogy a 60-as
évektől töretlenül játsszák mindenütt a világhírű darabjait. Most olvastam,
hogy 1963-ban hagyta el Lengyelországot, utána bejárta az egész világot.
Érdekes, hogy ez a könyv mégis az emigrálása után nem sokkal jelent meg (lehet,
hogy akkor ez még nem volt egyértelműen emigrálás). Amúgy hazájában nem igen
volt betiltva, ha haza nem is ment, a világsikert jól fogadták. Egyébként
nálunk is nagyon népszerűek voltak - már a 70-es évektől - a darabjai, minden
színház és színjátszó csoport kedvencei voltak a kamara jellegű színművei.
Érdekes az is, hogy ez az ifjúsági kisregénye magyarul pont 1981-ben jelenik
meg először, amikor a lengyeleknél a nagy balhék mennek. Ez a kisregény az a
tipikus ifjúsági kategória, amikor nagyobb gyerekek kerülnek krimiszerű
kalandokba. Egy kicsit ironizál ezzel a műfajjal, s finoman a rendszerrel is,
na, meg a lengyel mentalitással is. De mindezt nem túl direkten, hogy ne térjen
le nagyon a „vernei útról”. Kikapcsolódásnak elég jó kis olvasmány (B-)
.jpg)
