2013. III.
Grencsó Kollektíva: In Ragtime, 1997.
Érdekes, hogy a Villa Negrával egy évben jelent meg, hiszen ez is
- ahhoz hasonlóan - olyan kiruccanás más stílus felé. GI kicsit a nosztalgikus
dallamokat akarja egy kicsit másképpen előadni. A Villa Negra talán markánsabb,
nagyobb volumenű átdolgozás. Ez a lemez sem rossz, de szerényebb koncepció, ha
lehet ilyen fontoskodva fogalmazni. A ragtime kevésbé van átdolgozva, igazság
szerint inkább abban másabb a megszokott hangzástól, hogy itt a két fúvós és
egy harmonika megszólaltatásával olyan századfordulós vurstli feeling van végig
jelen. Ez egyáltalán nem rossz, olykor ettől amúgy kissé eltér kisebb
kitérőkkel, de néhány meghallgatás után elveszti a báját. Viszont igazán nagyon
jó lenne filmzenének. A hallgatása alatt állandóan ez jutott eszembe, hogy
nagyon ott lenne egy korabeli film alatt. (B-)
KTU: 8 Armed Monkey, 2005.
PAT MASTELOTTO - TREY
GUNN - KIMMO POHJONEN
Eszméletlenül jó ez
a lemez. Már nem tudom hányszor vettem
elő, hallgattam, de mindig kiráz a hideg, annyira félelmetesen jó. Ez a TG féle
warr gitár hihetetlen, hogy egyszerre hozza a basszust (de még milyet, nem mindenhol
lehet ilyen zsigerekig ható basszust hallani!), s még legalább két elektromos
gitárt is helyettesít. A harmonika meg egyszerűen fantasztikus, hogy ilyen
hagyományos hangszert hogyan lehet rendhagyó módon is megszólaltatni, mert ez
egyszerűen egy csoda. A King Crimson 21. századi „leszármazottja” ez a zenekar.
Kár, hogy csak két lemezt adtak ki, s úgy tűnik, már nem is lesz folytatás.
Pedig akkora kreatív erő ez a 3 figura, hogy biztos még sok lemezzel tudták
volna hozni a színvonalat. (A)
Chalga: Sabir, 2006.
A zenekar csupa olyan zenészből alakult, akik már valahol
játszottak (pl. Makám). Ez volt az első lemezük. Érdekessége még a 3 női tag,
az ének mellett a hegedűs és a fúvós hangszeres nő. Pont a legdominánsabb két
hangszer. Különösen a fúvós nagyon jó. A zenét kapásból a világzene skatulyába
rakhatjuk, de ők városi folkzenének hívják. Ezt a kifejezést már hallottam
párszor, talán alternatív folk-rocknak lehetne konkrétabban megnevezni. És ez
inkább áll rájuk is. Nagyon erős szlávos, bolgáros, törökös, balkános
beütésekkel, de magyar népzenei hatásokkal is meg van spékelve. Az ütős hozza a
keleties erős alapokat, a basszus és a fúvós olykor inkább jazzes, de nagyon
jó, lendületes, jó ívű számok állnak össze ebből a műfaji és népi kavalkádból.
(B)
Wynton Marsalis & Eric Clapton: Play the
Blues, live, 2011.
Amikor meghallottam, hogy ez egy ilyen dixielandes big band
koncert, kicsit elkedvetlenített. Nem valami izgalmas. Nem lehet egy jó száz
éves műfajban újat hozni? Dehogynem, akiben vannak ilyen előítéletek, annak ezt
a lemezt meg kell hallgatnia. Egyszerűen izzik a hangulata, amit elsősorban a
nagyszerű zenekar játékának köszönhetünk, Eric Clapton, és még Taj Mahal
vendégzenész is csak masni a tetején. Ezek a zenészek – WM-szal az élen – úgy
játsszák ezt a műfajt, hogy nem lehet megunni. Igazi new orleansi feeling egy
kis blues-zal tarkítva. A jazzt sokszor érzem, kár skatulyázni, csak jó zene
van. Amikor nálunk a jazz napokon a New Orleansból jött zenészek jameltek,
abban ott volt minden. És még rapelni sem szégyelltek. (B+)
Yunus Emre
Erdal Salikoglu - Kobzos Kiss Tamás:
Lásd, mit mível a szerelem
Gel, gör beni ask, neyledi (türküler –
dalok)
Nagyon érdekes ez a lemez. Egy kétnyelvű album, s ezen Yunus
Emre, XIII. századi szufi költő verseit törökül és magyarul is eléneklik
ugyanabban a számban. A középkori és török hangzás egyáltalán nem idegen,
hiszen a magyar népzenében ottmaradtak ezek a hatások. Ha csak a magyar verzió
lenne, talán nagyon fel sem tűnne, hogy itt a török a domináns. A versek is
érdekesek, olykor a népdalszerű fordulatokon túlmutató bölcseletek. KKT itthon
a régi zene egyik legismertebb művelője, a török ES a borító szerint szintén
szakavatott előadója ennek a műfajnak, találkozásuk különleges alkotás lett, érdemes meghallgatni. (B-)
MTV Icon – LGT, 2008.
Ez is amcsi koppintás, de ez legalább jó ötlet. Előadók,
együttesek tisztelegnek azzal, hogy az éppen ikonná emelt zenekar/előadó
egy-egy számát feldolgozzák, előadják egy show keretében. Tehát feldolgozzák,
nem tribute zenekarként megpróbálják élet(lemez)hűen másolni. És ebben van a
lényeg. A CD-n 12 előadó 12 jól ismert LGT számot játszik, olykor egészen meghökkentő
előadásmódban. Nem egységes színvonal és nekem sem tetszik mindegyik szám, de
roppant kreatív vállalkozás. Egészen másként is rácsodálkozhatunk egy-egy
számra. Úgy a harmada telitalálat, de a többit sem fikázom, elmegy a többi
között. (B-)
Kulka János, 1994.
Kulka János: Akarod vagy sem, 2010.
Amikor az újabb lemezét végighallgattam, úgy éreztem, hogy az
előző lemeze jobb volt. Már nem hallottam legalább 15 éve, ezért előkerestem.
Meglepődtem, mert így a kettőt összehasonlítva zeneileg inkább mégiscsak ez az utóbbi
az erősebb, ill. KJ is kevésbé bizonytalanul énekel (inkább olyan Máté Peteres
stílusban). Az első lemez nagyon Presseres, nagyon a 80-as évek feelingje.
Mindkettő nagyon színészlemez, témákban olykor konkrétan, de azt a több
évtizedes hagyományt követve is, hogy a dalok olyan kis életképek, merengő
filozofáló vagy sors-elbeszélő stb. És persze nem maradhat el a sanzon feeling
sem. Többségében a csöndes téli hangulat, és így van ez jól. Ami még érdekes,
hogy Cseh Tamás halála után boldog-boldogtalan énekli a Cseh-Bereményi
örökséget. Egyik nagykoncert fellépői után megállapítottam, hogy minél
képzettebb, profibb énekli, annál kevésbé jó. KJ a Fehér babákat azért énekli
jól, mert nem énekel jól, és színészként közelíti meg a dalt. A
színészlemezekben is ez tud olyan plusz lenni, ami az énekesi nívó mínuszát
kiegyenlíti. (B- / B-)
Koncertekről
VHK (Roncsbár, 2013. december 20.)
Azt hallottam, hogy csak ideiglenesen, addig, amíg kedvük van,
állnak össze. Hiszen Grandpierre Attilának egyrészt ott van a Csodaszavas,
amivel – a facebookon látom – jó sokat koncerteznek, másrészt a Vágtázó Életerő
is létezik, valahol a VHK és a VCSSZ közötti zenei térben. Tehát nem biztos,
hogy a VHK-t olyan sokszor láthatjuk még. Én éppen 30 éve voltam az első
koncertjükön, már akkor legenda volt a zenekar. Már ekkor lenyűgözött az az
elementáris katartikus erő, ami ebben a zenében van. Akkor elneveztem
free-rocknak (ha jazzben van free, akkor a rockban is lehet), ami azért inkább
a pszichedelikus rock ilyen-olyan hajtásai közé talán besorolható is lehetne. A
VHK-hoz hasonló zenét sok zenekar játszott-játszik, de mégis a VHK annyira
felismerhető, egyedi, hogy évtizedekig tudott rácsodálkozni zenéjükre az egész
világ. Tényleg van benne valami misztikus csoda. Jó néhány koncert után
természetesen most is ezt várom, hogy ez a csoda megtörténjen, olyan zenét,
amit csak a VHK tud nyújtani. Régi szokás szerint, ami ma már inkább ritkábban
fordul elő, iszonyú nagy késéssel kezdődik a koncert. Addig ráhangolódás van,
főleg a külsőségre. Újból megállapítom, hogy a VHK „pólós-zenekar”, ami azt
jelenti, hogy koncertjükre szinte kötelező az együttes pólójában megjelenni.
Nem sok ilyen zenekar van, mert pólója szinte minden zenekarnak van, de ezeknek
a viselete nem számottevő még koncerten sem. Első számú a Tankcsapda, de az
Edda és a Republic is valószínűleg jó helyezést érne el a pólós rajongók
tekintetében. És a VHK is, mert minden koncertjén minden második-harmadik közönségtag
pólóban feszít. Aztán a tetkók. Rengeteg a tetkós, de mind feltűnő és nem
szokványos tetoválással. Az egyik ismerősömnek egy pesti srác mutatja a két
karján végigfutó rovásírást. Csak ezután figyelek fel egy olyan harmincas
lányra, annak a vállán is rovásírás. A VHK érdekes módon olyanok bálványa, akik
sohasem értenének semmiben sem egyet egymással. A szinte skinheadbe forduló
jobbos, az ősmagyarkodó, vagy a liberális elvű mind nemcsak zenét, hanem
filozófiát is talál a VHK-ban, ami talán majdnem ugyanaz, csak másként
értelmezik, vagy más értékrendet erősítenek náluk. Talán még ebben is
egyedülálló zenekar. Szóval, most is a zene hatása alá került az ember. És most
is érezni lehetett a katartikus erőt. Bár volt néhány zavaró tényező a zenekar
tagjaitól. Az egyik gitáros nem állta meg, hogy szép metálos riffeket nyomjon,
ami lágyította a nyers, durva hangzást, így teljesen ellenerőként lépett fel. A
másik meg Attila énekei közé ékelt mindenféle idióta hangot, visított,
röfögött, bugyborékolt meg mittudomén, milyen idegesítő hülye hangokat
hallatott. Ez meg már szinte komikussá tette az egészet. Emlékszem az egyik
gitárosra, aki annak idején hihetetlen félelmetesen üvöltött, ami az
eksztázisban fetrengők kedvence lehetett, s így volt funkciója. Ettől inkább
elidegenedettem. Maga a koncert összélménye mégsem rossz, jó érzés volt még 30
év után is elvarázsolódni a világ egyik legegyedibb zenekarától. (B+)
Videók, DVD-k
Corvus Corax: Cantus Buranus, Museumsinsel
in Berlin
2005. august 19-20. full live performance
(83 perc)
Apocalyptica meets Wagner (Wagner Reloaded)
– full live show, leipzig, 2013. 5. 7. (117 perc)
Hogy miért írok egyszerre erről a két koncertfelvételről? Talán
ott kezdhetném, hogy az elmúlt évtizedben pl. ez a két együttes volt, akiket
meghallva elállt a lélegzetem. Ilyen nincs. Olykor már azt hiszi az ember, hogy
nincs új a zenében, annyi mindenféle irányzat, stílus alakult, hogy nehéz olyat
találni, amire azt mondanád, hogy a hangzásában teljesen egyedi. Erre jön egy
cselló kvartett, betorzítja a hangszereket, s úgy riffelnek vonóval a húrokon,
hogy még a metálban sem lehetett előttük ilyet elképzelni. Meg jön - a régi
kifejezéssel élve - régi zenét játszó duda-dob zenekar, s középkori feelingben
olyan pszichedelikus zenét játszik, hogy az már tudatmódosítás. Mindkettő, a
finnek és a németek is az alternatív kategóriából szép lassan a
népszerűségükkel kezdtek kilépni, s kicsit a mainstream felé kacsingatni, de
sajátos hangzásukat megtartva, ügyelve arra, hogy ne kommercializálódjanak. A
nagy show már ennek az új időszaknak a sajátossága. Az ilyen zenét kevésbé
szerető-ismerőknek a mega show, hangzás és látvány teszi befogadhatóbbá. Ez
egyáltalán nem baj, ha nem megy a zene rovására. Tény, hogy ezt a két szuperprodukciót
a szimfonikus zenekar lágyítja, de ez egy másfajta műfaj lett, színházi
nagyprodukció nagyzenekarral, ami más hatáselemekkel dolgozik, a látvány és az
előadásmód a hangsúlyokat máshova teszi. Gondolom, e miatt sok rajongó lehet,
hogy fanyalog, de még többen csak ámulnak ezeken a monumentális előadásokon. Én
is nagyon élvezem ezeket a csúcsprodukciókat, s élőben még inkább
fantasztikusak lehetnek. A kedvenc regényírónk is írhat olykor színdarabot,
ami, ha másabb is, mint a megszokott epikája, attól még lehet szeretni az ilyen
próbálkozását is. És továbbra is maradhat kedvencem az az elementáris erejű
zenekar (ill. mindkét zenekar), amivel legelőször találkoztam. (A- / A-)
Filmekről
Gyermekeink (A perdre la raison)
by
Joachim Lafosse, 2012.
fsz. –
Niels Arestrup, Tahar Rahim, Émilie Dequenne
Nehéz erről a filmről írni. A vége annyira megrázó, hogy nem is
tudsz ettől elvonatkoztatni. Maga a film jól követi egy családi élet, egy
partnerkapcsolat alakulását, szinte már dokumentarista módon kiemelve a
lényeges pontokat. A film nagyon hitelesen mutatja be egy elromló házasság
folyamatát, és nagyon szépen odatesz minden elemet, úgyhogy nem igen lehet
egyértelműen bűnösöket kikiáltani. Ahogy az életben szokott lenni, mindenki
valamivel hozzájárul az élhetetlen, elromlott viszonyhoz. Bár itt azért
egyértelműen van áldozat, ill. áldozatok, hogy ki mennyit tett ehhez a
végkifejlethez, ezt nem lehet patikamérlegen kimutatni (ami igaz, a férj
felelőssége szembetűnő). A főszereplő feleség krízisét ennél talán jobban be
sem lehetne mutatni, halál pontosan ott van minden jel, a cry for help, és a
többi elem. A film tárgyilagosan mutat be mindent, de amikor egy kést ellop a
boltból, mintha nagyon más hatása lenne ennek a filmnek. Pedig a film nem vált
stílust, csak a nézőt veszi elő a rossz érzés, amit hála a kegyetlen
rendezőnek, majd szépen haza is fog vinni. Tényleg azt kell mondanom, hogy
nagyon kegyetlen a rendező, ilyen filmet én még soha nem láttam, ahol ennyire
magára hagyott volna a film az érzéseinkkel. Ezt úgy tudja elérni, hogy a
feszültséget paradox módon azzal növeli, hogy a filmen semmit nem
látunk-hallunk a tragédiából, de tudjuk, hogy mi történik. Túl megy Hitchcockon
is, és el is gondolkoztat, hogy a nagy véresfilmeket készítő rendezők
tulajdonképpen nem is borzasztanak annyira, valahol a sok rémséges látvány
felold is egyben. Egy ilyen film ezerszer borzasztóbb érzéseket ad, mint a nagy
mészárlós látványok. Az elmúlt év egyik legnagyobb hatású filmje ez, habár
lehet, hogy a filmművészetre mégsem lesz akkora nagy hatása, de aki megnézi,
biztos nehezen szabadul a film keltette érzésektől (A-)
Birodalom (Riget)
by
Lars von Trier, 1994/1997.
fsz. –
Ernst-Hugo Jaregard, Kirsten Rolffes, Udo Kier, Ghita Nirby, Otto Brandenburg
A találkozás nagyon furcsa volt. Valami filmet akartam felvenni
több mint 10 éve már, de a videónál a csatornát elfelejtettem beállítani, így
az egyik Birodalom részt vette fel a magnó. Mikor visszanéztem, nagyon
furcsának láttam, de mivel nem érdekelt, egy kb. negyedóránál többet nem néztem
belőle. A következő héten újra megismétlődött a figyelmetlenségem (úgy tűnik, a
hét pont azon nap éjszakáján játszottak a másik csatornán jó filmeket).
Hetekkel később néztem, meg a felvételt, s csodálkozva láttam, hogy ugyanaz a
film, mint előzőleg, és nem az, amit fel akartam venni. És ekkor már megnéztem,
nagyon furcsa filmnek találtam, majd meglepve láttam a végén Trier
záróbeszédét. Akkor jöttem rá, hogy ez nem egy film, hanem Trier misztikus
horror sorozata, amiről régebben olvastam a Filmvilágban. És ez is milyen
misztikus, hogy elkerülte a figyelmemet, de addig került fel a videómra, amíg csak-csak
megismerhettem. Azonban ekkor már nem ment a sorozat, amit nagyon sajnáltam.
Talán egy év múlva adták újra, s ekkor már videóra vettem (majd később DVD-re
másoltam). Nagyon megkedveltem a humorát, az öniróniát, s azt hogy a misztikus
félelemkeltés ellenére akár még szerethető is ez az egész. Egyben még sohasem
láttam. Amikor felvettem, ill. átmásoltam, néztem is, de pont azért vettem fel,
mert mindig szerettem volna egyben megnézni. Most a Modemben egy éjszaka egyben
lejátszották, aminek megörültem, nem hagytam volna ki a lehetőséget, hiszen
itthon biztos nem tudtam volna magamat erre csak úgy rávenni. Reggel fél ötig
tartott, de megérte. Egészen másabb élmény volt így megnézni. És semmit sem
fakult számomra, amióta nem láttam. Triernek egy fontos alkotásának tartom, ami
a sokszínűségéről is árulkodik. (B+)
Fanny és Alexander (Fanny och Alexander)
by
Ingmar Bergman, 1982.
fsz. –
Pernilla Allwin, Bertil Guve Kristian Almgren, Pernilla August, Lena Olin,
Erland Josephson
Műhelytitkok - Fanny és Alexander (Dokumnet
Fanny och Alexander)
by
Ingmar Bergman, 1986.
fsz. –
Ingmar Bergman, Sven Nykvist, Gunnar Björnstrand, Erland Josephson
A karácsonyi hangulat miatt, vagy talán amiatt, hogy most, az
ünnepek alatt van időm egyfuttában végignézni egy 3 óránál is hosszabb filmet,
no, meg a másfélórás werkfilmet, amibe csak bele-belenéztem, amikor felvettem a
tévéből. A filmet már azt hiszem, kétszer vagy háromszor láttam, de olyan, mint
egy nagyregény, hosszú idők után újra elő lehet venni, mindig tud újat adni. És
valóban, ez a film olyan, mint egy nagyepika, akár egy XIX. századi orosz
nagyregény. IB egyetlen ilyen filmje (a korai filmjeit nem ismerem, ezekre most
nem utalnék), szokatlanul elbeszélő, „kosztümös” film. De egyben azt is
mutatja, hogy IB nemcsak az elvontabb vagy a „kamara” filmekben képes
remekelni, ezt a jobban emészthetőbb műfajt is képes nagyon erőssé,
karakteressé tenni. Ezért olyan nagyhatású film. A werkfilm is nagyon izgalmas,
akár órákig is el tudnám nézni a jelenetek beállítását, majd a sikertelen és a
sikeres felvételek megszületését. És milyen fantasztikus látni, hogy IB a
jelenetek többségében ott van a szereplőkkel, csak pár centi választja el
tőlük, éppen csak, hogy nem látszik a képben. Ez a közelség adja a
meghittségét. A hollywoodi rendező meg száz méterről dirigál… (A- / A-)
Könyvekről
Feldmár András: Ébredések
(Jaffa,
2012. Bp.)
Feldmár András: Szabadíts meg a Gonosztól!
(Jaffa,
2011. Bp.)
Amikor hazajött a rendszerváltás után, Debrecenben kezdett
tanítani. Volt szerencsém élőben hallani, s aki őt még a 90-es évek közepén
hallotta, nemigen kapta fel a fejét később a Csernus doki keménységére. Bizony,
olyanokat mondott, hogy felszisszentek a nézőtéren a jobbára a segítőszakmák
képviselői, tanárai és hallgatói. Amikor olyanokat mondott, hogy ő nem
lustaságból nem fogad sok beteget, nem dzsentris nagyzolásból ebédel két órán
keresztül, majd teniszezik vagy sétál egyet, mielőtt újabb beteggel
foglalkozna. Ő mindezt a betegek érdekében teszi, karbantartja, kényezteti azt
a „műszert”, amit a beteg segítésére használ. Amikor hazajött viszont olyan
kollégákat látott itthon, akik teljesen le vannak amortizálva. Lepukkantak,
testileg, szellemileg és lelkileg. Ő ilyen emberektől nem kérne segítséget,
mert nem hitelesek, hiszen látszik rajtuk, a saját életüket sem tudják rendbe
tenni. Megvallom, engem is irritált, sértő kijelentések ezek, hiszen, mintha mi
tehetnénk arról, hogy egy ilyen országban élünk, ezt a szerepet kaptuk. Persze,
lehet egyénileg változtatni, el lehet menni külföldre, jobb körülmények közé,
vagy más munkát választani, amiből egy jó középosztályra feltornázza magát az
ember, kellő vagyont gyűjt, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia, s akkor
lehet úgy élni, ahogy FA is élt Kanadában. De ettől még azok a körülmények nem
változnak, hogy kis hazánkban a segítőfoglalkozásúak vannak legrosszabbul
beárazva: a pszichiáter az orvostársadalom alján, a szociális munkás meg az
alsó középosztály lecsúszó ágánál valahol. Ez van. Feldmár meg pont ezeket az
embereket baszogatja? De aztán csak igazat kellett adnom neki, igen, valóban
efelé kell törekedni, amit ő mond, és amúgy meg sok minden nemcsak pénz
kérdése. Mondhatta volna finomabban is, de akkor meg nem ráz fel a
mondandójával. Néhány könyvét olvastam már, soha nem csalódtam benne. Mindig el
tud gondolkoztatni, ha teljesen nem is értek vele egyet, de nagyon megkedveltem
a nyíltságát, egyértelműségét. Az első találkozás feszültsége már régen volt,
azóta tudom, nem ő mond rosszat, nekem kell megértenem az ő álláspontját, s
akkor ez már egy párbeszéd, ami akár meggyőzhet arról is, hogy neki van igaza.
(B / B)
