2011. június-július
Chicago: XXX, 2006.
Azt hiszem, hogy csak a 70-es évekbeli lemezeit ismertem, vagy talán még a 80-as évekből. Igényes zenének tartottam, ami jazzes alapon ügyesen tud slágeres maradni, s mindig belecsempész a jazzen kívül valamilyen más hangzást is, pl. funkyt, keményebb rockot vagy r ’n’ b-t. A Blood Sweat & Tears-szel gyakorta én is összetévesztettem, hasonló hangzásvilág, mindkettőnél nagyon jő és meghatározó szerepű a fúvósszekció. Olyan jellegzetes amerikai könnyűzene, aminek az alapját pont ez a két banda tette le, s hosszú évtizedekre példaként állhatott hasonló hangzásvilággal kísérletezőknek. Mert van jópár követő, az biztos. Nos, pozitív hozzáállással hallgattam ezt a lemezt, s nagyon nagyot csalódtam. Semmitmondó slágerek, fúvósok alig, az az amerikai mainstream rock, ami nekem nem éppen a kedvencem, de ráadásul még abból is a leglimonádébb. Nem mondom, néha érződik, hogy nem amatőrzenekar, de ez akkor sem jön be nekem. (C)
Creedence Clearwater Revival: The very best of, 1986.
Creedence Clearwater Revival: Best of
Az amerikai hippi korszakból talán ez az egyik olyan formáció, amit legkevésbé ismertünk. Én mondjuk a blues őrületem idején több lemezét is megkaptam kazettán az egyik levelezőtársamtól, de tudom, hogy ezelőtt semmit nem tudtam az együttesről. SF-i banda, de talán a legkevésbé hozza a friscói stílust. Egyrészt nincs pszichedelia, kevés a belenyomulós hosszú szám, a rock hangzás persze erőteljes, de néha egy-egy countrys tinglitangli is besikeredik, meg olyan feldolgozás, mint a Mary Lou (bár van olyan feldolgozása is, mint az I put a spell on you, ami meg a blues vonalat erősíti). Itt van két lemezen (ami egyébként 3 LP eredetileg) két és félóra zene, jónéhány átfedéssel, hiszen mindkettő best of lemez, s egészen kedvet csinált régi zenéket hallgatni Yt-on is a napokban ilyen zenéket nézegettem, hallgattam, és ettől az együttestől is találtam néhány egészen jó koncertfelvételt. (C+ / C+)
Procol Harum: A White Shade of Pale, 1967.
Az „egyetlen ismert számmal” rendelkező zenekarok közé sorolhatjuk, ámbár hozzátehetjük, hogy Angliában azért 1967 után is sikeres maradt, évekig, de világviszonylatban az első berobbanó számuk sikerét már nem tudták megismételni. Nem is baj, mert én nem vagyok odáig a sikerszámért, a Fehérnél is halványabb árnyékért, s jobban tetszik erről a lemezről is az akkori kor jellegzetes hangzású rockzenéje. Animals, Yardbirds és a többi 60-as évekbeli zenekarokkal nagyon hasonló a stílusa. Úgy emlékszem, hogy volt egy Muza kiadású PH lemeze valamelyikünknek a 70-es években (Mártonnak?), ami szerintem válogatás lehetett, s ezt az egy lemezt ismerem ettől az együttestől, szerintem azóta nem is hallottam (a rádióban persze biztos A white shade… számukat). (C+)
Jimi Hendrix Experience: Live at Winterland, 1968.
Jimi Hendrix: New years eve 1969-70, Fillmore East
Jimi Hendrix: The Isle of Wight Festival (soundtrack), 1970.
Most egy kicsit a 60-as évek bűvöletében kezdtem zenéket hallgatni, ami a fenti lemezeknek köszönhetők, ill. JH 68-as koncert CD-jének. Így hát elővettem régen hallgatott JH koncertfelvételeket, s egymásután napokig ezeket hallgattam. A kedvencem a Fillmore East, ez számomra a legélvezetesebb, a leginkább tükrözi JH zsenialitását. Persze minden lemezén csodálhatjuk a virtuozitását, inkább ez csak a szubjektív élményből jöhet. JH valóban minden idők legnagyobb gitárosa, a játéka olyan dús, lehengerlő, változatos és átélt, hogy ma sem tudunk jobbat. A trióhangzás nekem egyes zenekaroknál kissé üres, de JH triója fantasztikus, különösen a dobosai (Buddy Miles és Mitch Mitchell) nagyszerűek, olyan technikával játszanak, hogy ezt sem könnyű überelni. JH örök kedvenc marad, s jó néha újrahallgatni. (B+ / A- / B)
Rober Fripp & David Sylvian: Darshan (EP), 1993.
Annak idején nagyon örültem ennek a CD-nek. Igazán nagyon dögös szám, belemenős, hosszú verziók, ahogy kell. A CD már nincs meg, most mégis hozzám keveredett valahonnan. Fripp és Sylvian együttműködéséből több lemez is jelent meg, egyik jobb, mint a másik, de mindegyik egy kicsit másabb. Én szeretem ezt a vadulósabb stílusukat is, sőt, talán még jobban is, mint az elvontabbat. Ezen egyébként két akkori King Crimson tag is játszik (Trey Gunn, Jerry Marotta), tulajdonképpen olyan ez, mint egy King Crimson lemez, amin David Sylvian közreműködik. Zeneileg indokoltnak tartom ezt a megközelítést. (B+)
Cseh Tamás: Jóslat (Katona József Színház, Bp.), 1984.
Azt nem tudom, hogy élőben melyik műsorát hallottuk-láttuk a legtöbbet, de az biztos, hogy ezen is ott voltunk jó párszor. Szabó Tomitól van ez a kazetta, még azokból az időkből. Aztán a 90-es évek végén CD-re írattam (akkor én még nem tudtam), s most másoltam át egy ismerősömnek mp3-ra. Évek óta nem hallottam, most itt volt az alkalom, hogy meghallgassam. Mindig tudtam, hogy mennyivel másabb a hatása, ha csak dalokat hallgatunk, vagy előadóestként a szövegeket is. Ezt a műsort hallgatva, leginkább most éreztem CsT hiányát, hogy a dalok megmaradtak, de ezek a műsorok mennyire hiányoznak majd (meg most is). Mindegyik műsora valamilyen formában biztos megvan örökítve, de ettől még hiányzik. Hallgatom, s látom magam előtt az egész műsor alatt, a mimikáját, az egész szituációt. Fura ez. (B+)
Interpol, live 2008.
Amerikai együttes, bár a hangzása alapján angolnak gondoltam volna. Post punk bandának írják, talán 1997 óta létező formáció, 4-5 lemezzel a hátuk mögött. A Joy Division hatása nagyon érezhető, de ez engem egyáltalán nem zavar, sőt, talán e miatt tetszik. Rádióból csíptem el, olykor lehet ilyen jó kis ismeretlen zenéket felfedezni, da ma már jóval ritkábban. (C+)
The Herbaliser Band, live, 2008.
Angol jazz-funk zene, 1995 óta működik, 8-10 lemezük van. Egészen jól van ötvözve az elektronikus zene a jazzesebb, funkysabb hangzással. Jó kis fúvós bejátszások, bigbandes is, de 60-as évek végi hangulatot teremtő fuvola vagy szaxis szólók is akadnak bőven. Hangulatos, bulis kedélyt varázsló, pörgős zene, olykor hip-hop és rap elemekkel, de végig jól tartja az arányokat, legalábbis ez az 58 perc ilyen benyomást keltett bennem. (C+)
Taurus, Budai Ifjúsági Park koncert, Bp. 1973.
Egy legendás együttes fura kanyarokkal. Radics Béla ennek a zenekarnak az alapításánál már hírhedt zenész volt, a szűk magyar underground egyik fenegyereke, akiről mindenki tudta, hogy nagy tehetség, de ekkorra már az is kiderülhetett, hogy nem igen tud beilleszkedni a profi zenészek világába. Mégis ez egy ilyen próbálkozás volt, hiszen Som a Neotonnal már lemezt csinált. Balázs Fecó igaz, itt a legfiatalabb zenész, de már neki is volt a háta mögött siker, és a Metró feloszlásával ott volt Brunner Győző és Zorán, akik már tényleg profiknak számítottak, lemezekkel, országos és külföldi turnékkal és egyéb ilyen, akkoriban kiváltságos dolgokkal (pl. még tévé- és filmzenék és szereplések stb.). Zorán a rossz nyelvek szerint nem tudott mit kezdeni magával, kellett neki valami átmeneti zenélés a Metró feloszlása után, s ezért ment bele egy ilyen együttesbe, ami alkatilag sem illett hozzá. Szó, ami szó, ez erről a bootleg koncertanyagról is érződik. Nem sok szerepe van, több számot Fecó énekel, amiket ő írt, jobbára elkövetkezendő Korál slágerek ezek, és Zorán hangja sem elég erős egy ilyen keményebb zenéhez. Radics Béla egy-egy hosszabb számban megcsillogtatja a tudását, igazi hendrixes futamok, jó kis prog-rock hangzás, amit leginkább RB és Fecó gitár-orgona összjátéka teremt meg. Magyar kuriózum ez a felvétel, kortörténet. Nem sokáig tartott ez a zenekar, egy-két kislemeze megjelent, de nagylemezről nem is álmodhattak 1973 környékén. Vajon hány ilyen felvétel maradhatott meg az utókornak? (C+)
Daniel Lanois: Acadia, 1989.
Ez volt az első lemez, amit megismertem tőle. És ha jól tudom, DL első lemeze is egyben. Mint zenei producer hamarabb szerzett nevet, mint zenész, hiszen ezelőtt a lemez előtt a U2 lemezeit boronálgatta (pl. Joshua), ebben a tevékenységben Enot megelőzve (majd útjaik zenészként érnek össze, s nem a U2 babusgatása miatt). Nagyon kedveltem ezt a lemezt, kazettáról sokat hallgattam. Most ennyi idő után is kedvelem, szeretem, nagyon kellemes. (B)
Monty Python: Sings, 1989.
A lemez lehet, hogy 89-ben jelent meg, de igazából a hatvanas évek végi és hetvenes évekbeli sikereiknek a dalairól van szó. Afféle válogatás lemez ez. Bár maguk a zenék meg olyanok, mintha inkább az ötvenes évekből származnának, kicsit főként esztrád hangulatúak. Amit felismertem, a többség a Brian életéből való, s rajta van a Gyalog galoppból a Cameloti lovagok dala is. De egyik sem vetekedhet, a legzseniálisabb dalukkal, az Always look ont he bright side of life-fal, ami a legnagyobb sikerük is volt, s itt, a lemezen az első, nyitószámként szerepel. (C)
Roger Eno: Lost in translation, 1994.
Hát ez is egy régi ismerőslemez, amit már évek óta nem hallottam. Szeretem RE néhol, jó értelemben kissé romantikus, vagy szentimentális(?) kellemességét, azt, hogy szép zene, de nem lép át giccsbe, kléjdermanusos nyálasságba. Brian Eno kétségtelenül az ambient zenében nagyobb klasszis, de RE-nak is vannak értékei. Nekem olyanok a lemezei, mintha mindegyik filmzene lenne. Valamilyen lélekbúvár film illene ezekhez, meg sok kellemes táj. (B-)
George Benson: Backtracks, 1999.
Annyi helyen kerestem a neten, de sehol sem jelölik, hogy kikkel játszik ezen a lemezen GB. Nagyon jó kis jazz zene, nagyon erős dob és zongorajátékkal, nagyon kíváncsivá tett, kik lehetnek a zenésztársak. Nagyon csodálkozom, hogy sehonnan sem tudtam meg, mert ez biztos, nem egy elfeledett lemeze lehet, nagyon igényes jazz, csupa jó zenészekkel, olykor GB gitárjátéka inkább háttérbe szorul, s a zongora lép elő szólóhangszerré, de mint írtam a dobjáték is nagyon meghatározó. GB-nak régebben volt néhány populáris lemeze, aki ezt a lemezét ismeri meg, el sem hinné, hogy egy és ugyanazon zenész. Kellemes csalódás volt ez a lemez, mert nagyon kedvelem az ilyen jazzt. (B+)
Broken flowers (Music from the film soundtrack, film by Jim Jarmusch), 2005.
Az egész lemez nagyon eklektikus, hiszen a komolyzenétől a metálig, a jazztől a reggae-ig csomó műfaj képviselve van legalább egy számmal, de Mulatu Astatke nagyon erős ezen a CD-n. Mint zene is, de úgyis, hogy 12 számból az egyharmada, 4 szám tőle van (bár az egyik feldolgozás, kicsit újabb hangszerelést kapott, de így is nagyon jó, sőt!). És 4 nagyon jó szám ez. Annyira, hogy amikor Astatke után bugyuta reggae jön, inkább visszaléptetném a CD-t, hogy még újból MA szóljon. Pedig most ismertem meg MA-t, pár hete rengeteget hallgattam a CD-jét, de mégis nagyon jó volt ezen a CD-n is felfedezni. Ha valami még tetszett, akkor a Greenhornes nevű formációelső és utolsó száma. (B)
My Blueberry Nights (Music from the film soundtrack, film by Wong Kar-Wai), 2007.
És egy másik filmzene. Nagyon jó ez is, ezen Ry Cooder szerepel többször, de Cat Powernek is két száma van, mindkettő nagyon jó. Ry Cooder a szokásos amerikai feelinget hozza, de nemcsak „slide-ban”, hanem kissé keményebb gitárjátékban is. De sorolhatnám a többit is, pl. Norah Jones, aki a film főszereplője is, egy nagyon szép számmal szerepel, de van egy erős r ’n’ b – soul válogatás is itt (Tarantino után szabadon): Otis Redding, Ruth Brown, Amos Lee, Mavis Staples. Mindegyik nagyon jó szám. Cassandra Wilson gyönyörű hangján egy nagyon mélabús Neil Young dal a kedvencem. De nagyon kellemes szám a Hello Stranger is. (B+)
Air: The Virgin Suicides (Music from the film soundtrack, film by Sofia Coppola), 1999.
Nem is olyan régen, tavasszal láttam ezt a filmet. Akkor írtam róla, s azt is, hogy jó a filmzene, sok hetvenes évekbeli zene van benne. Ez a lemez csak az Air filmhez írt zenéjét tartalmazza, tehát más előadótól nincs a CD-n track. Ez a CD is teljesen a hetvenes évek progresszív zenéjét hozza, a végén mintha az Aphrodite’s Child 666-ról lenne a befejező szám. A filmből persze erre a zenére nem igen emlékszem, az ilyen soundtrackek általában a film nélkül is vagy megállják a helyüket, vagy nem. Ez a lemez azoknak, akik az ilyen zenét kedvelik, biztos film nélkül is élmény, én is elfogadhatónak tartom. (C+)
Neil Young: Sugar Montain – Live at Canterbury House, 1968.
A NY diszkográfiáiban nem találtam, majd a google-ba a címet beütve a Wikipédián külön oldalt találtam erről a lemezről. 1968. november 9-10-ei koncertek felvételeit 40 év után, 2008-ban adták ki egy CD/DVD albumban. Tehát nem holmi kis bootleg CD, hanem egy amolyan ünnepi kiadvány. Éppen 1968-ban jelent meg egyébként az első lemeze is, tehát fontos év 1968. Nekem nagyon bejött ez a dobozgitáros feeling. Mindig is szerettem az ilyen felvételeket, Johnny Cash-től is a kedvencem az American Recordings, ami szintén régi felvételeket tartalmaz, s szintén egy szál gitárral. Tavaly nagyon örültem a NY Greendale, 2004-es lemezének, a régi vágású rock hangzása miatt, ennek meg a régi vágású „pol-beat”-es hangulatért. A Crosbys időszakát is szerettem egyébként, s ez nyilván ahhoz van időben és zenében is közel. (B+)
Robert Fripp & Brian Eno: The Equatorial Stars, 2004.
Azt hiszem tavaly volt kedvencem tőlük a The Costwold Gnomes, 2006-os lemezük. Ez ahhoz képest egy kissé egysíkúbb, vagy ambientesebb, nem tudom. Mindenestre ez most nekem kevésbé jött be. Ebben az évben inkább Eno Small Craft on a Milk Sea 2010-es lemeze tetszett. Ezt a lemezt most kétszer hallgattam meg egymásután, de leginkább elkalandozott a figyelmem, nem tudott lekötni, pedig 48 perces, nem hosszú. A legjobban az 5. track (Ankaa) tetszik, az igazán kiváló hangzása miatt, a mély hangok és a magas hangok könnyű hullámzása fejhallgatóval egészen gyönyörű hatást tud elérni. Olyan mintha a tenger alatt éppen egy sötét sziklabarlangba úsznál, feletted meg halrajok, és fénytől megvilágított hullámok. És az Altair c. szám egy kicsit megtöri az egyhangúságot, e miatt még ez, ami leginkább tetszik a lemezről. (B)
Balázs Elemér Group: Memories, 2009.
A múltkoriban már volt nálam egy másik CD, amit a testvérpárból Balázs József nevén adtak ki, de ugyanúgy dobol rajta BE. Ezen meg BJ billentyűzik, de ettől még kétféle zenei világ a két formáció. BE amúgy meg nagyon sok formációt járt már meg, sok jó lemezen, együttesben játszott. Ezt, a BEG-ot meghatározza a két énekes, Winand Gábor és Hajdú Klára. Winand régi motoros, a HK-nak csak a nevét ismertem, meg fotókat, ami alapján akár manökennek is gondolhattam volna. A férfi-nő ének többnyire felváltva kap szerepet, amúgy meg érdekes párosítás. Winand nagyon Al Jarreau-s, HK-nak szép hangja van, bevallom, leginkább azok a dalok tetszettek, amiket ő énekelt. Nagyon szép, átélt számok ezek. Amitől kiver a víz, az a mostanában divat, hogy népdalt vagy cigánydalt jazzesen előadnak, nem átdolgozzák, hanem jazzesen nyomják. Még viccnek is rossz. Szerencsére csak egy ilyen szám van rajta. A zenekar hangzására még talán Pat Metheny lehetett nagy hatással, legalábbis nekem ez jön le. Amúgy hallgatható mainstream jazz, a vájtfülűeknek is. (C+)
Jethro Tull: Best of, 1993.
Jethro Tull: Heavy Horses, 1978.
Jethro Tull: Minstrel in the Gallery (in extra bonus CD), 1975.
Lehet, hogy van már 10 éve is, hogy nem hallgattam JT-t. Pedig a jó öreg JT és Ian Anderson nem rossz, és valamikor nagyon kedveltem. Legalábbis 4-5 lemezét igen szerettem. Ezért is volt ez a dupla válogatás (2,5 óra) kellemes meglepetés. Nagyon jól összefoglaló, kronológiailag áttekintő best of…, amivel olyan szempontból is meg vagyok elégedve, hogy a kedvenc korszakaimból/lemezeimről talán több szám is van az albumon, s a kései, már nekem nem annyira kedvelt időszakából viszonylag kevesebb felvétel. Nem tudom, meddig volt aktív a JT, mindenestre a 70-es éveket nem tudta überelni, s nem igen volt már olyan fényes, zeneújító név sem. Egy ideig próbált a divatokhoz igazodni, majd visszatért a gyökerekhez, s beállt a nosztalgia zenekarok közé, hogy újból eljátszhassa a régi aranykorszakának legismertebb dalait. Idáig követtem, de az is lehet, hogy még a mai napig koncerteznek. És még lemezeket is adnak ki. Nem tudom. Ez egy régebbi válogatás, így mindenképpen az én ízlésemnek jobban megfelelő korszakai vannak előtérben. Jó volt hallgatni, s mindjárt előkapok egy régi lemezüket, mert kedvet kaptam rá. Egy válogatásnak lehet ilyen kedvező hatása is. És itt van a tarsolyban rögtön két lemez a 70-es évek derekából. Milyen érdekes, hogy annak idején a Heavy Horses számomra egy finomabb, szebben megmunkált zenének tűnt, mint az előző JT lemezek, és most bevallom, kissé unalmasabb, mint a Minstrel…, amiről már sokszor olvastam, hogy a legjobb JT lemeznek tartják, s én is szerettem a War Child és a Heavy Horses lemezek mellett, de most egyértelműen nekem is ez az erősebb. (B / B- / B)
Japan: Gentlemen Take Polaroids, 1980.
Japan: Tin Drum, 1981.
Japan: Oil on Canvas, 1983.
A legendás J. A new wave egyik legnagyobbjának számít, pedig mire a new wave eszkalálódott volna, addigra meg is szűnt, amúgy meg 1974-ben alakult, tehát a hullám előtt jóval. Ez a három legmarkánsabb lemeze, a legjobb időszakából, 1980 és a feloszlás közötti időszakról van szó. Mindössze amúgy meg 6 lemezük jelent meg. Valami miatt hetediknek sorolják az 1991-es Rain Tree Crow lemezt is, ami egyrészt a rövid időre újra összeállt J-tagok lemeze, másrészt szerintem nem is igen építhető annyira a J-re, mint előzményre (annál inkább a DS szólópályájára). Ez egy újabb korszak inspirációja (nem mellesleg gyönyörű lemez), én külön választanám a J-től. Szóval a J nem véletlenül volt olyan meghatározó, hiszen jellegzetes hangzása (a billentyűsök újszerű hangzása mellett) nagyon karakteres zenészeket tömörített. David Sylvian jellegzetes énekhangja, gitárjátéka mellett Mick Karn basszusjátéka is mással nem összetéveszthetővé teszi a J-t, s Richard Barbieri szintije volt hivatott az új hangzás „sine qua non”-ja, elengedhetetlen feltételévé válni. Nekem mindig is a Canvas volt a kedvencem. Most is, de nagyon jó a másik két lemez is. Mindegyiket öröm volt hallgatni, újrafelfedezni magamnak a J-t. (B / B / B+)
Szemző Tibor: Az élet vendége – Csoma legendárium, 2008.
A SzT féle filmzenék egészen másabbak, mint az átlagos filmzenék. Először is, vagy ő maga a film rendezője, vagy a Forgács filmeknél alkotótárs, másrészt ezeknél a filmeknél nem pusztán aláfestésről van szó, nem dizájnzene, hanem legalább annyira jelentős, mint a mozgókép. Az egyik nincs a másik nélkül, hogy a legeslegegyszerűbben fejezzem ki. Nagyon szeretem a filmeket és Szemző zenéjét is. Azokat is, amik filmekhez kapcsolódnak, és azokat is, amik nem. Ez a lemez is nagyon jó, film nélkül is. Ami számomra feltűnő, hogy a saját stílusa jól felismerhető, de nagyon húz a Hortobágyi László féle keletiesség felé. Persze, nyilván itt a téma is adja ezt, de ettől még lehetne másképpen is keleties. Ez a lemez olyan, mintha SzT HL-val közösen készítette volna (legalábbis HL közreműködne rajta). Ez engem nem zavar, csak érdekes. (B+)
Panta Rhei: koncert (bootleg) 1976. december 10. Debrecen
Az első korszakának a lezáró időszaka lehetett ez. Ezt mi még nem ismertük koncertekről, én is csak később, rádióból. Ugyanis viszonylag sok felvétele maradt meg a rádióban ebből a korszakából. Ekkor még a fúvóssal az előtérben erősen jazz-rockos beütésű volt a PR, s a debreceni jazznapokon kívül még sok más fellépésük is volt, amiket a rádió felvett. S valóban, itt van néhány későbbről jól ismert PR szám (pl. Mandarin), de kevésbé progrockos, inkább az akkori cseh és lengyel jazz-rockhoz hasonlít, ill. a Doldinger Passport jut még eszembe ebből a korból. Kellemes meglepetés volt ez a bootleg CD, s egészen jó felvétel, talán ez is egy rádiós felvétel lehet. Mindenesetre hiánypótló, az már biztos. (B+)
Beatrice: koncert (bootleg) 1981. március 21. Ipolyszög
Rolls Frakció: koncert (bootleg) 1983. BIP, Bp.
Bikini: koncert (bootleg) 1983. szeptember 23. BIP, Bp.
A Beatricétől van néhány bootleg koncertfelvételem. Több időszakból is. Ez a mostani egészen jó felvétel, s már a B utolsó időszakából való, amikor kacsingattak az underground világ felé, s több olyan számuk is volt, ami inkább efelé húzott, s nem a közönség elvárásait elégítette ki. Az egy-két évvel ezelőtti szöveges poénkodások sokkal egyértelműbbek pl., itt már elvontabb poénokat enged meg magának Nagy Feró, a közönség nagyrésze inkább üvölt, s nem is figyel ezekre. Azt a 8-10 bejáratott számot akarják, a többi csak töltelék nekik. Pedig nagyon érdekes ez az átmenet, még utólag is. Zeneileg semmit nem változott, viszont a szövegvilág már túllép a csöves-csóró-lepukkanáson. (C+)
A Rolls Frakciótól az 1982-es Csepeli Ifjúsági Parki koncert sok ezer kazettán került kézből kézbe (magnóból magnóba), míg ki nem adták CD-n. Én is ezt ismertem, még a 80-as években vette fel nekem valaki. A RF-nak volt egy szűk, de annál inkább lelkes rajongótábora. A RF egy kicsit direktebben volt politikus, mint a Beatrice, sokaknak ez tetszett. Aztán a zenei megszólalás volt ami még sokaknak vonzóbb volt, hiszen a punkkal szemben ez már inkább újhullámosan, éppen ezért nem annyira nyersen szólt, mint a Beatrice. Ez a koncertfelvétel jól szól, örültem neki, hogy egy ilyen jó anyagot is sikerült szereznem. A koncert repertoár egyébként adott, talán nem is volt több száma a RF-nak, mint amennyi egy koncert idejébe belefért. (C+)
A Bikini 1983-ban tényleg berobbant a zenei életbe. Nagy Feró a Beatricét egyesítette a Rolls Frakcióval, s minden olyan zenei újítást belevittek ebbe a projektbe, amit főleg a Beatrice nem bírt volna el. Meg a szövegek is másabbak, itt már tényleg kiélheti magát, hogy egy másabb ízlésvilágnak is megfelelő, kedvelni való. Bikinis koncertfelvételem nem volt eddig, ezért külön örültem ennek. Ez a koncert viszont még a kicsit önmagát kereső zenekart mutatja be. Olykor nem túl jól jönnek be a poénok, s több olyan szám is van, amik nem éppen koncertre születtek (az első lemezükön vannak rajta), nem is igazán tudják eljátszani ezeket. Persze, ennyi év távlatából még ezek az öngólok is érdekesek. A közönség nem is vevő még igazán erre a zenére, a kórus kitartóan és egyfolytában beátricsézik, őket csak az érdekli, hogy a Ricse számok is elhangozzanak. (C+)
Koncertekről
Európa Kiadó (Modem, 2011. június 16.)
Amikor legutóbb Debrecenben voltak, sajnos nem tudtam elmenni a koncertjükre, mert beteg voltam. Pedig készültem, sajnáltam is nagyon, de még utána hogy’, hiszen mindenki nagyon dicsérte, milyen nagyszerű koncert volt. Így most duplán vártam az eseményt. A MODEM-ben némileg furcsállottam, mert azt gondoltam kicsi a belső udvar egy ilyen koncerthez. De nem volt kicsi, s nagyon jól illett ehhez a zenéhez és hangulathoz ez a környezet. Persze nagyon nosztalgikusérzés ezeket a számokat hallgatni, a rengeteg buli és házibuli, fesztiválok és mi minden még, ami hozzá köti az ember múltját ehhez a zenéhez. Azért mégis egy ilyen koncert nemcsak nosztalgiáról szól, még akkor sem, ha közönség negyedét, de min. ötödét ismerem, s sok olyan régi baráttal, ismerőssel futhattam össze, akikkel régen találkoztam. Azért az „itt és most” is fontos. A Balatonnak nem egy koncertje volt erre példa, sajnos negatív értelemben, hogy mennyire le tudja gyengíteni az élményt, ha csak úgy összelöknek egy koncertet. És most másik pozitív példának a Sziámi jutott eszembe, hogy milyen jó koncertjein voltam a kétezres években (is). De visszatérve az EK-ra, igazán jó koncert volt. Pont ilyet vártam. Az EK mindig is erős volt zeneileg, régen sok fúvóssal is játszottak, majd később pedig Másik János mellé került be az együttesbe Varga Orsi, aki annak idején azt a célt is szolgálta, hogy ha Másik más zenei elfoglaltsága miatt nem tud játszani egy-egy koncerten, akkor se maradjanak billentyűs nélkül. De amúgy meg két billentyűs erősíti koncerteken a hangzást. Most is itt voltak mindketten, nem okoztak csalódást. De az egész zenekar sem, nagyon jól szóltak, fegyelmezettek voltak, igazi profi módjára nyomták. Menyhárt Jenő sok évet kihagyott, amíg az USA-ban volt, de még előtte is voltak évek, amikor valami sértődött korszakában nem volt hajlandó koncertezni. Amúgy sem az a tipikus profi zenész, így lehetne a gyenge láncszem a zenekarban, de ellenkezőleg, kifejezetten jó formában volt. A számok meg hozták a régi hangulatot, a végére igazán szépen felpörgették a közönséget. Szóval, jó volt, nemcsak nosztalgiázó bulin lehettünk. (B+)
CAMPUS FESZTIVÁL 2011.
Az idei fesztiválon mindössze csak egy este maradtam kint (a szokásos civil sátras munka után). Illetve hazajöttem, és több réteg ruhát vettem fel, meg esőkabátot, mert nagyon rossz idő volt. A másik két napon este esett az eső, nem is volt kedvem, fagyoskodni és megázni. Szombaton azt mondják, hogy a TCs egyfolytában szakadó esőben játszott. Szóval, csütörtökön nem hagytam volna ki a Csík zenekart. Koncertjeikről, lemezeikről már sokszor írtam. Most sem csalódtam. Fantasztikusan jó hangulatot teremtettek, pedig elég sok autentikus népzenét is játszottak. A mostani nagyszínpados attrakció az volt, hogy Presser és Lovasi közreműködött (Kossuth-díjasok fellépéseként titulálták). A Yt-on számtalan koncertfelvétel van, ahol Lovasival játszanak, és van néhány Presserrel is (olyan nincs, hogy ők ketten meg a Csík). Nos, ezeket ismerve nem volt számomra annyira nagy meglepetés. Lovasi hozta a formáját, talán Presser egy kicsit enerváltabb volt, legalábbis nem kapott túl sok szerepet. Nagyon szeretem viszont Szabó Attila játékát. Hihetetlen jól imprózik, jamel, az együttes nagy motorja. Az is érdeme, hogy Csík Jani mellett tud másodprímás is lenni, alázattal kísérni, de ha eljön az ideje akkor féktelenül játszik. Egyébként 10 éve volt Csík Janinak egy balesete, ami után sokáig nem tudott hegedülni, az Attila ekkor helyette játszott, ha jól tudom, így került a zenekarba. Szerencsére maradt is. A Csík után a nagyszínpad következő fellépője, az aznap nagy dobása a Republic volt. Körbemászkáltam a fesztiválon, végül úgy döntöttem, belehallgatok a R-ba. Az első negyedóra olyan volt, amilyennek lennie kell egy sztárzenekarnak: lendületes, pörgős, a közönséget lelkesítő. Aztán utána jött néhány újabb szám, olyan kissé szentimentális valamik, amik nagyon leültek, nem igazán nagykoncertre valók. Persze a rajongóknak ez sem volt rossz. Utána pedig egy lendületesebb szám, benne magyar nótás blokkal. A közönség tombolt, én meg menekültem, mert borzalmas volt. Pont a Csík után jó példa volt, hogy mi az, ami jó a könnyűzene és népzene párosításból, s mi az, ami pocsék. Na, hát ez az volt. Mindegy, kóválygás közben találkoztam néhány ismerőssel, beszélgettem, elütöttem az időt, amíg nem kezdődött a Dr. Valter Gypsy Jam Band. Éjfél előtt a víztoronynál volt a koncertjük. Ez legalább kárpótolt a Republicos nótázásért. Most már Menyáéknak a repertoárja is bővebb, több olyan számot játszottak, amiket még nem hallottam tőlük, s egészen jók. A zenésztársai is kezdenek belejönni ebbe a műfajba, úgyhogy egyre közelebb vannak a siker kapujához. A koncertet sajnos nagyon befolyásolta, hogy elkezdett esni, s egyre hidegebb lett, ill. a víztoronyból nagyon hangosan kiszűrődött a gépzene, bár ezt nem lehetett hallani, ha játszottak, az eső azonban mindenestre megtizedelte a közönséget. Pedig a zene jó volt. (A- / C / B-)
Rolls Frakció: koncert (bootleg) 1983. BIP, Bp.
Bikini: koncert (bootleg) 1983. szeptember 23. BIP, Bp.
A Beatricétől van néhány bootleg koncertfelvételem. Több időszakból is. Ez a mostani egészen jó felvétel, s már a B utolsó időszakából való, amikor kacsingattak az underground világ felé, s több olyan számuk is volt, ami inkább efelé húzott, s nem a közönség elvárásait elégítette ki. Az egy-két évvel ezelőtti szöveges poénkodások sokkal egyértelműbbek pl., itt már elvontabb poénokat enged meg magának Nagy Feró, a közönség nagyrésze inkább üvölt, s nem is figyel ezekre. Azt a 8-10 bejáratott számot akarják, a többi csak töltelék nekik. Pedig nagyon érdekes ez az átmenet, még utólag is. Zeneileg semmit nem változott, viszont a szövegvilág már túllép a csöves-csóró-lepukkanáson. (C+)
A Rolls Frakciótól az 1982-es Csepeli Ifjúsági Parki koncert sok ezer kazettán került kézből kézbe (magnóból magnóba), míg ki nem adták CD-n. Én is ezt ismertem, még a 80-as években vette fel nekem valaki. A RF-nak volt egy szűk, de annál inkább lelkes rajongótábora. A RF egy kicsit direktebben volt politikus, mint a Beatrice, sokaknak ez tetszett. Aztán a zenei megszólalás volt ami még sokaknak vonzóbb volt, hiszen a punkkal szemben ez már inkább újhullámosan, éppen ezért nem annyira nyersen szólt, mint a Beatrice. Ez a koncertfelvétel jól szól, örültem neki, hogy egy ilyen jó anyagot is sikerült szereznem. A koncert repertoár egyébként adott, talán nem is volt több száma a RF-nak, mint amennyi egy koncert idejébe belefért. (C+)
A Bikini 1983-ban tényleg berobbant a zenei életbe. Nagy Feró a Beatricét egyesítette a Rolls Frakcióval, s minden olyan zenei újítást belevittek ebbe a projektbe, amit főleg a Beatrice nem bírt volna el. Meg a szövegek is másabbak, itt már tényleg kiélheti magát, hogy egy másabb ízlésvilágnak is megfelelő, kedvelni való. Bikinis koncertfelvételem nem volt eddig, ezért külön örültem ennek. Ez a koncert viszont még a kicsit önmagát kereső zenekart mutatja be. Olykor nem túl jól jönnek be a poénok, s több olyan szám is van, amik nem éppen koncertre születtek (az első lemezükön vannak rajta), nem is igazán tudják eljátszani ezeket. Persze, ennyi év távlatából még ezek az öngólok is érdekesek. A közönség nem is vevő még igazán erre a zenére, a kórus kitartóan és egyfolytában beátricsézik, őket csak az érdekli, hogy a Ricse számok is elhangozzanak. (C+)
Koncertekről
Európa Kiadó (Modem, 2011. június 16.)
Amikor legutóbb Debrecenben voltak, sajnos nem tudtam elmenni a koncertjükre, mert beteg voltam. Pedig készültem, sajnáltam is nagyon, de még utána hogy’, hiszen mindenki nagyon dicsérte, milyen nagyszerű koncert volt. Így most duplán vártam az eseményt. A MODEM-ben némileg furcsállottam, mert azt gondoltam kicsi a belső udvar egy ilyen koncerthez. De nem volt kicsi, s nagyon jól illett ehhez a zenéhez és hangulathoz ez a környezet. Persze nagyon nosztalgikusérzés ezeket a számokat hallgatni, a rengeteg buli és házibuli, fesztiválok és mi minden még, ami hozzá köti az ember múltját ehhez a zenéhez. Azért mégis egy ilyen koncert nemcsak nosztalgiáról szól, még akkor sem, ha közönség negyedét, de min. ötödét ismerem, s sok olyan régi baráttal, ismerőssel futhattam össze, akikkel régen találkoztam. Azért az „itt és most” is fontos. A Balatonnak nem egy koncertje volt erre példa, sajnos negatív értelemben, hogy mennyire le tudja gyengíteni az élményt, ha csak úgy összelöknek egy koncertet. És most másik pozitív példának a Sziámi jutott eszembe, hogy milyen jó koncertjein voltam a kétezres években (is). De visszatérve az EK-ra, igazán jó koncert volt. Pont ilyet vártam. Az EK mindig is erős volt zeneileg, régen sok fúvóssal is játszottak, majd később pedig Másik János mellé került be az együttesbe Varga Orsi, aki annak idején azt a célt is szolgálta, hogy ha Másik más zenei elfoglaltsága miatt nem tud játszani egy-egy koncerten, akkor se maradjanak billentyűs nélkül. De amúgy meg két billentyűs erősíti koncerteken a hangzást. Most is itt voltak mindketten, nem okoztak csalódást. De az egész zenekar sem, nagyon jól szóltak, fegyelmezettek voltak, igazi profi módjára nyomták. Menyhárt Jenő sok évet kihagyott, amíg az USA-ban volt, de még előtte is voltak évek, amikor valami sértődött korszakában nem volt hajlandó koncertezni. Amúgy sem az a tipikus profi zenész, így lehetne a gyenge láncszem a zenekarban, de ellenkezőleg, kifejezetten jó formában volt. A számok meg hozták a régi hangulatot, a végére igazán szépen felpörgették a közönséget. Szóval, jó volt, nemcsak nosztalgiázó bulin lehettünk. (B+)
CAMPUS FESZTIVÁL 2011.
Az idei fesztiválon mindössze csak egy este maradtam kint (a szokásos civil sátras munka után). Illetve hazajöttem, és több réteg ruhát vettem fel, meg esőkabátot, mert nagyon rossz idő volt. A másik két napon este esett az eső, nem is volt kedvem, fagyoskodni és megázni. Szombaton azt mondják, hogy a TCs egyfolytában szakadó esőben játszott. Szóval, csütörtökön nem hagytam volna ki a Csík zenekart. Koncertjeikről, lemezeikről már sokszor írtam. Most sem csalódtam. Fantasztikusan jó hangulatot teremtettek, pedig elég sok autentikus népzenét is játszottak. A mostani nagyszínpados attrakció az volt, hogy Presser és Lovasi közreműködött (Kossuth-díjasok fellépéseként titulálták). A Yt-on számtalan koncertfelvétel van, ahol Lovasival játszanak, és van néhány Presserrel is (olyan nincs, hogy ők ketten meg a Csík). Nos, ezeket ismerve nem volt számomra annyira nagy meglepetés. Lovasi hozta a formáját, talán Presser egy kicsit enerváltabb volt, legalábbis nem kapott túl sok szerepet. Nagyon szeretem viszont Szabó Attila játékát. Hihetetlen jól imprózik, jamel, az együttes nagy motorja. Az is érdeme, hogy Csík Jani mellett tud másodprímás is lenni, alázattal kísérni, de ha eljön az ideje akkor féktelenül játszik. Egyébként 10 éve volt Csík Janinak egy balesete, ami után sokáig nem tudott hegedülni, az Attila ekkor helyette játszott, ha jól tudom, így került a zenekarba. Szerencsére maradt is. A Csík után a nagyszínpad következő fellépője, az aznap nagy dobása a Republic volt. Körbemászkáltam a fesztiválon, végül úgy döntöttem, belehallgatok a R-ba. Az első negyedóra olyan volt, amilyennek lennie kell egy sztárzenekarnak: lendületes, pörgős, a közönséget lelkesítő. Aztán utána jött néhány újabb szám, olyan kissé szentimentális valamik, amik nagyon leültek, nem igazán nagykoncertre valók. Persze a rajongóknak ez sem volt rossz. Utána pedig egy lendületesebb szám, benne magyar nótás blokkal. A közönség tombolt, én meg menekültem, mert borzalmas volt. Pont a Csík után jó példa volt, hogy mi az, ami jó a könnyűzene és népzene párosításból, s mi az, ami pocsék. Na, hát ez az volt. Mindegy, kóválygás közben találkoztam néhány ismerőssel, beszélgettem, elütöttem az időt, amíg nem kezdődött a Dr. Valter Gypsy Jam Band. Éjfél előtt a víztoronynál volt a koncertjük. Ez legalább kárpótolt a Republicos nótázásért. Most már Menyáéknak a repertoárja is bővebb, több olyan számot játszottak, amiket még nem hallottam tőlük, s egészen jók. A zenésztársai is kezdenek belejönni ebbe a műfajba, úgyhogy egyre közelebb vannak a siker kapujához. A koncertet sajnos nagyon befolyásolta, hogy elkezdett esni, s egyre hidegebb lett, ill. a víztoronyból nagyon hangosan kiszűrődött a gépzene, bár ezt nem lehetett hallani, ha játszottak, az eső azonban mindenestre megtizedelte a közönséget. Pedig a zene jó volt. (A- / C / B-)
