2012. január 28., szombat

2012. január


















2012. január





Sonny Rollins: Worktime, 1955


Sonny Rollins: Volume 2. 1957.




Van jónéhány lemezem SR-től, de minden újabb hanganyagnak nagyon örülök. Ezek is nagyon jó lemezek. SR mai napig nagyon termékeny (most novemberben volt először koncertje nálunk), de az ötvenes években ontotta a lemezeket. Minden évben több lemeze jelent meg, ha jól emlékszem volt olyan év, amikor 5 is. Az ötvenes évek közepe amúgy annak a korszakának a vízválasztója is lehetne, hiszen előtte Miles Davisszel, utána pedig Dizzy Gillespie-vel alakított formációt, amik úgymond legendásak voltak. De saját lemezein is nagynevű zenésztársakkal játszott, itt pl. a vol. 2-n, Art Blakey dobol, Horace Silver és Thelonious Monk zongorázik, a másikon Max Roach dobol, Ray Bryant zongorázik. Jazz alapművek. (B+ / B+)


http://www.youtube.com/watch?v=_waHZE1GLwM


http://www.youtube.com/watch?v=8MpE3NJWu0g


http://www.youtube.com/watch?v=Bun7ZvMmI7E


http://www.youtube.com/watch?v=ZvA6nd1aqWg





Diana Krall: Love Scenes, 1997.




Ezt a lemezét már ismertem, most kb. 10 év után hallottam újra. Én kedvelem DK-t, utóbbi időben több, inkább populárisabbnak számító zenét hallottam tőle, amikkel egyébként nincs semmi bajom. Most nagyon jó volt tőle egy igazi jazz lemezt hallgatni, a klasszikus zongora-bőgő-dob hangzást, s hozzá a jellegzetes, szép hangját. Jazzben is érzelmes éneke-játéka, mindehhez a zongorajátéka finom, sokszor kicsit széttördelve, árnyaltan illeszkedik a többi hangszerhez. Nagyon jó este, éjszaka hallgatni. Ha jól emlékszem, akkor az átütő sikere 1999-ben volt, a When I Look in Your Eyes lemeze. Én is ekkor, ezzel a lemezzel ismertem meg. (B)


http://youtu.be/Yr8xDSPjII8


http://www.youtube.com/watch?v=_p_JxDGVqXg&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=70ix5odKWJk&feature=colike




Joji Hirota Taiko Drummers: Japanese Taiko, 2004.




A taiko dob ősi hangszer Japánban, olyan, mint a tabla Indiában. Maguk a taiko dobegyüttesek viszont nem olyan régóta törtek be a zenei életbe. A taiko dobolásban jellegzetes a fegyelmezett együttzenélés, a pontos koreográfia, ami színpadi előadásban a mozgást is értendő. Hatalmas dobokkal, észveszejtő mozgással, halál pontos dinamikával, kemény fizikai teherbírással elkápráztatják a közönséget, mindeközben a dobok, a ritmusok lázba hozzák, egyfajta ősi „feeling” veszi hatalmába. Igen, az ősi transz, a tűz körüli tánc és dobszó a kollektív emlékezetünkben erősen ott lehet. A világot járja néhány taiko show, pazar kiállással, nagyszerű dobosokkal, hangszer arzenállal és hatalmas színpadi látványelemekkel. Nálunk már többször járt a Yamato, s most újból jön. Joji Hirota csapata is ilyen. Ez a lemez mégsem varázsolt el. Jó nagyon, de ez tényleg élőben teljes. A Yt-on megnéztem néhány élőfelvételt, köztük erről a lemezről származó számot is, s sokkal jobban élveztem, mint csak CD-ről hallgatva. Ahogy egy-egy rész begyorsul, a karok gépies mozgása, a dobolás egymásközti „felosztottsága”, mind így, látvánnyal együtt sokkal jobban magával ragad. És itt most nem azokra a show elemekre gondolok, amikkel megspékelik ezeket az előadásokat (tűzijáték, fénytechnika, emeletes színpad stb.), hanem arra, hogy mennyire fontos ennél a zenénél a zenészek játékának a látványa. Valószínűleg ezért is lett ez a zene az a műfaj, ami a világot leginkább élőben hódítja meg. (C+)


http://www.youtube.com/watch?v=fxKeXkbbGD0&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=lCAiZ4ns3ZM&feature=colike





David Yengibarjan & Frank London: Pandoukht, 2003.




Örmény fiú, a 90-es évek közepe óta, kb. 20 éves korától él Budapesten. Tangóharmonikásként viszonylag nehezebb bekerülni jazz zenekarokba, de őt hamar befogadták. Nagyon jó stílusa van, tud illeszkedni bármilyen jazzes, világzenés műfajhoz. Astor Piazzolla azért néha mégis beugrik a zenéje hallatán, de ez inkább a saját berögzültségemből fakad. Nem sok lemeze van, ez volt a második lemeze, de mások albumain elég sokszor közreműködik. Most már nemcsak magyar zenészekkel, CD-ken, hanem külföldön is sokat jár, zenél. Nagyon szép játéka van, keleties, de improvizatív.


Frank Londont nem kell bemutatni, a Klezmatics nevű együttese megújította a klezmert, sőt, divatba is hozta. Régóta Klezmer Brass All Stars nevű együttesével készít lemezeket, koncertezik (bár talán a Klezmatics is létezik még), de e mellett sok ismert, nagy nevű, de kevésbé ismert zenészekkel is zenél. Legutóbb lemezt készített Boban Markoviccsal, Pesten is volt koncertjük. Ezen a lemezen is jó. A harmonika és a trombita jól passzol egymáshoz. (B)


http://www.youtube.com/watch?v=zdQ3a4xlWS8&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=M9mGzoFTQFc&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=e82WIAdGbFw&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=3Lm9UBJmU1M&feature=colike





Fleck Béla - Edgar Meyer - Zakir Hussain (Detroit Symphony Orchestra: The Melody & Rhythm, 2009.




Azt hiszem, megjelenésekor hallottam, olvastam róla valamit, de már teljesen elfelejtettem. Első percektől fogva tetszett, nagyon érdekes a bendzsó. Eddig leginkább szokványosan a countryban és a dixielandben hallottam, de itt kifejezetten érdekes hangszer. Olykor teljesen keleties, mintha valami echte indiai hangszer lenne, olyan jól szól együtt a tablával. A bőgő játéka is tetszik, kifejezetten jó, amikor szólóhangszerként lép elő. Talán a szimfonikusok néha elviszik ezt a trióban jó összjátékot, s a gyors lendületes részeivel a 70-es évek progresszív rockzenei szimfonikus próbálkozásokra emlékeztet, vagy alapból olyan „filmzenés” a hangzás. De van, amikor csak nagyon finoman aláfestenek. A bendzsóról még annyit, hogy általában vidám zenékben halljuk, itt viszont a fémes hangja egészen más hangulatot tud kifejezni, csodálom, hogy eddig nem fedezték még fel, hogy nemcsak a szokott műfajaiban és western filmekben van helye ennek a hangszernek.


Fleck Béla amerikai magyar, ott született. Elismert bendzsós, Chick Coreával is van közös lemeze. Felcsigázta az érdeklődésemet, keresni fogom lemezeit, különösen ez a Coreával véghezvitt duó tűnik izgalmasnak. (B+)


http://www.youtube.com/watch?v=g7J2llnX1g4&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=GYlT_2qv3yg&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=2eTyIolxWcE&feature=colike


http://www.youtube.com/watch?v=7bQmkFH38j8&feature=colike





Zuboly: Értem a kujonságot, 2007.




Ha egyszóval akarom leírni, akkor azt mondhatnám, hogy a folk Belgája. Ez két okból is helytálló, egyrészt a hip-hopos elemek elég erőteljesen keretet adnak a zenéjüknek, a másik pedig a humorra kihegyezettség. Első hallásra egy nagy összemixelt massza alapvetően népzene, hip-hop, de popzenétől a jazzig, az operettől kezdve a magyar nótáig minden előfordul benne (még egy kis komolyzene is). Az alap szaxi, bőgő, és beatbox (szájdob) egy kis dobgéppel megspékelve. Erre jön még rengeteg hangszer (furulyától a dorombig, xilofontól a dudáig sok minden, amit éppen egyszerre 4 zenész meg tud szólaltatni). A hangszerelés változatos, jó megoldásokkal. A szaxi kifejezetten jó benne. Nem hiába, hiszen Ágoston Béla, a Délalföldi Szaxofonegyüttes és a Grencsó Kollektíva tagja a zenei motorja és fúvósa ennek a zenekarnak. Ez az első lemezük. Azóta már legalább 2 lemezük jelent meg, eléggé népszerűek lettek. Nagyon sok zenei idézet van ezen a lemezen, két ilyen igazán jól sikerült tetszik nekem, a Muzsikás átdolgozás, a Másfél millió lépés Magyarországon sorozat főcímzenéje, az Indulj egy úton refrénje alatt a régi Chris Isaak sláger, Wicked Game jellegzetes kappanhangú áriája telitalálat, de jó poén a régi Panoráma tévéműsor szignálja is, ami egyébként Tangerine Dream, itt szintik helyett mindenféle ilyen-olyan hangszerek játsszák a jól ismert dallamot. A poénok is általában ülnek, sokadik hallgatás után sem unalmasak. (B-)


http://youtu.be/kEqh0ggDMYw


http://www.youtube.com/watch?v=9xPI1cVkyzI&feature=related


http://www.youtube.com/watch?v=ns70Mve0zfI&feature=related


http://www.youtube.com/watch?v=RSvZuWfEO60&feature=related


http://www.youtube.com/watch?v=RSvZuWfEO60&feature=related





Berecz András: Legényes, 2007.




Azt hiszem, hogy ez az egyik legismertebb lemeze, s ahogy meg tudom ítélni, a legjobb is. Régóta ismerem BA-t, régebben jobban kedveltem, a szerénységét, ízes beszédét, egy igazi jelenség. Aztán hallottam mostanában kevésbé szelíden, ő is beállt valamelyest a politikai állásfoglalók közé, ami nem lenne annyira baj, de bennem egy kicsit más imázsa volt. Egyébként tavaly Kossuth-díjas lett. Ő tényleg egy elhivatott kutató, meséket, dalokat gyűjt főként. Meseelőadóként tűnt föl először, ma is az elsőszámú mesemondónak tartják. Bár korán megalakította az Egyszólam együttest, lassan vált közismertté népzenészként. A hangja nagyon jellegzetes, kissé fátyolos, benne van egy csomó fájdalom, neki elhiszem, hogy egy nép több évszázados keservét sűríti egy-egy nótába. Ez pl. ilyen album, nagyon szép, balladisztikus dalai a legjobbak. És azért van egy kis mesemondás is, hiszen koncerteken sem igen tudja különválasztani az éneket és a prózát. (B-)





Angelique Kidjo: Logozo, 1991.


Azt hiszem, vagy 15 éve kaptam Tőled ezt a lemezt kazettán. Most újra kezembe került. Azóta már hallottam mást is tőle, újabbat, s 2010-ben itt volt Nyíregyházán, a Vidor fesztiválon. Ez a lemeze sikeres volt, Santana, Peter Gabriel és Branford Marsalis közreműködése is garantálja, hogy nem valami tinglitangli zene. És tényleg egészen jól hangszerelt, kellemes, bár nagyban hasonlít a szintén a 80-as évek végén feltörekvő Mory Kantéhoz. És amúgy általában azokhoz az afrikaiakhoz, akik Párizsban szocializálódtak a nemzetközi könnyűzenéhez. Ez a lemeze a 3. volt, de 20-25 év alatt nem sok albumot készített, kb. 10-et. (C+)






http://www.youtube.com/watch?v=iIX60_8vYkA&feature=colike




Clannad: Pastpresent, 1989.



A C sokáig nagy kedvencem volt, aztán ahogy az ír folktól és new age világától eltávolodtam, egyre kevésbé hallgattam. Most kezembe került az eddig legismertebb lemeze, ami egyébként válogatás, de olyan, mintha egy egységes album lenne. Ez azért van, mert a 80-as évek felfelé ívelő lemezeiből lett összerakva. Nagyon meglepő, hogy 1970-ben alakultak, valahogy a 70-es évekről semmi infó és zene sem jött át. A C két sikeres évtizede a 80-as és a 90-es évek. A legjobb, igen szép profi munkái ekkor jönnek sorra, szinte minden évben jelenik meg lemezük. A mai napig léteznek, de már e században jócskán lecsökkentek a lemezkiadások. A legismertebb, legjobb kelta-ír folk alapú zenekarból majdcsak az egyik legismertebb világzenei együttessé nőtték ki magukat ezekben az évtizedekben (bár világzenében valószínűleg ezt a címet a Dead Can Dance kaphatná). A legsikeresebb időszakának szép lenyomata ez a lemez. (B)









LGT: 424 - Mozdonyopera, 1997.



Milyen furcsa is az, ahogy elfordul az ember olyanoktól, amiket/akiket igazán szeretett. Itt van az LGT, kis hazánk no. 1. együttese, legalábbis mi nagyon sokáig így gondoltuk, Presser zenei istenként, megkérdőjelezhetetlen nagyság volt számunkra. Aztán a 80-as években, a magas színvonalú (s nem mellesleg korszerű) Loksi után egyre kevésbé felelt meg maximálisan a zenei ízlésünknek. A Nyugatiban tartott búcsúkoncert felizzította bennünk a rajongást, de aztán főként a Presser (egy kicsit Somló) lemezei visszavetettek minket a jelenbe, be kellett ismerni, az évek eljártak. Bár én a Presser szólólemezekkel inkább voltam lojális, az a minimál-hangszerelési stílus, amit alkalmaz, nekem tetszik, s az öreges, motyogós énekstílust is el tudom fogadni, valahol rendben van az, hogy ilyen életérzések is megjelennek. Az LGT sorlemezeken való visszatérése viszont már kevésbé tudott meggyőzni. A Mozdonyopera 1997-ben jelent meg, 13 évvel az utolsó sorlemez után, de ez így nem mond semmit. Ha azt mondom, hogy az aktív LGT utolsó lemeze, az Ellenfél nélkül 1984-ben jelent meg, tehát a régi rendszerben, akkor, amikor még egy kis szellő sem jelezte a rendszerváltozást, így már sok idő. Viszont 1992-ben volt a búcsúkoncert a Nyugatiban, ami egyértelművé tette, hogy az LGT már nem létezik. Addig csak lebegtették, hogy van-e vagy nincs az LGT. Igaz, lemezek és koncertek nélkül kvázi létező együttes valójában nem létezik, de a Beatles óta néhányszor el lett játszva ez a játék. Egyébként az LGT 1987-ben lépett utoljára fel, ami tudatosan a Tabánban volt. Tehát 1992-ben, 5 év hallgatás után bejelentik, hogy elbúcsúznak, majd erre 5 évre mégis jelentkeznek egy új lemezzel. Eléggé következetlen ez az egész. Úgy magyarázták, hogy teljesen titokban vették fel az anyagot, meglepetésnek szánták, ajándéknak. Tehát nem jött újra össze a banda, csak ez egy ilyen ad hoc souvenir. Ehhez képest erre rá 5 évvel újból lett LGT új lemez, s a Szigeten is volt vagy két óriáskoncertjük. De ennyi év után ez már nem számít, csak az, hogy mi maradt az utókorra. Most nem tölteném az időt, hogy miért hallgattam újból meg ezt a lemezt, tény, hogy akkor, 1997-ben én is örömmel vettem egy új LGT lemezt, de aztán nem igazán tetszett. És 15 év után azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem is emlékeztem a zenére. Még halványan sem. Úgy hallgattam, mintha most először hallanám. Ami rögtön szembetűnő, hogy a Presser lemezekkel ellentétben ez nem olyan borongós, hanem inkább monumentális akar lenni zeneileg, s a szövegvilág is olyan jópofizóbb. Egy kicsit semmitmondó, de jól megírt szövegek (tehát modern világ, modern tinglitangliság). A zene egyébként szerintem most jobban tetszhet nekem, mint annak idején, azt az LGT X. és az Ellenfél nélkül között kialakult zenei feelinget akarja újrapolitúrozni, amit már annyira nem kedveltünk, de azért nem is ez a popzenénk gyengepontja. (C+)



Suzanne Vega: Solitude Standing, 1987.


Suzanne Vega: Days of Open Hands, 1990.

Suzanne Vega: 99.9F, 1992.


Akkor nosztalgiázok még egy kicsit. Valahogy most így alakult, hogy sok régi CD került a kezembe, s hosszú idő után újra ezeket kezdtem hallgatni. Igen, SV-t is régen hallgattam már. Újdonságot nem is nagyon ismerek tőle, ezt a három sikeres lemezét viszont megjelenésük után nem sokkal már kedvenceim között tartottam számon. Egyébként 1985 óta alig 10 lemezt adhatott ki, nem vitte túlzásba. Mert az első lemeze 1985-ben jelent meg, sokáig úgy tudtam, hogy a Solitude… az első lemeze, hiszen ez volt a kirobbanó siker. Csak később ismertem meg az első lemezét. Nem rossz lemez az sem, de a második lemeze lett közismert, szinte minden száma sláger, leginkább a Luka, Tom’s Diner, Calypso, ám többet is sorolhatnék, s e mellett bulikon is mindig hallható lemez volt (érdekes, jól megfért a Balaton, Trabant, Kontroll és egyéb magyar alternatívok mellett). Mai füllel is hallgatható, kellemes zene, egységes színvonalon. Mindegyik lemeznek van valamilyen érdeme, legalábbis nekem a két későbbi soundja karakteresebb, hangszerelése kimunkáltabb. (B- / B- / B-)






Einstürzende Neubauten: Tabula Rasa, 1993.



Az első lemez, amit megismertem tőlük, de nagyon régen hallottam már. Igazából hamarabb olvastam róla, mint ahogy megismertem. A 90-es évek eleji fanzinok kedvenc együttese volt, gyakorta istenítették az indusztriál elektronikus rockzenekart (azt hiszem, így nevezték ezt a zenét). A NIN és a Rammstein között volt valahol a zenei palettán. Na, meg Blixa Nick Cave-vel való közös zenélése is kíváncsivá tett. Ez már a sokadik lemezük, hiszen a 80-as években szinte minden évben jelent meg lemezük. És ez már nem olyan, mint a korai EN, ez már ügyesebben használja az elektronikát, a hangsúlyok is eltolódnak. Ez persze engem nem zavar, s most is jó lemeznek tartom. (B-)







Patti Smith: Dream of Life, 1988.



Ősszel az 1975-ös Horses lemezét hallgattam újra, s teljesen kiakadtam, hogy mennyire jó zene ez még ma is. Kétségtelenül nagyszerűek a 70-es években készült lemezei, tele van izzással, feszültséggel. Így volt kedvem mást is hallgatni PS-től. Sok-sok év után ezzel a lemezzel tért vissza 1988-ban. Életkori hatásnak is beszámítható lehetne, hogy kevésbé vad, de inkább az a meghatározó, hogy zeneileg is igazodik a korához, elvárásaihoz(?). Ez nem szemrehányás, de tény, ezen a lemezen jobban érződik, hogy elmúlt majd’ 25 év. Ha védeni akarom, akkor azt írhatom, hogy PS hangja semmit sem változott, ugyanolyan érzelmileg felkavart, mély, s itt, hogy kevésbé vannak vad tónusok, ez az érzelmi töltet szépen kidomborodik. (B-)






Captain Beefheart & His Magic Band: Trout Mask Replica, 1969.



A legzaklatottabb lemeze, vagy 20 éve nem hallottam már. Meglepően hosszú, dupla lemez ez abból az időből, ráadásul sok rövid számmal, s még ezeket is rövid betétek, beszélgetések, zajok stb. törik meg. Az akkori ízlésvilágnak mindenesetre egy jó nagy seggberúgás, Zappa Freak out! lemezével rokon. Valamikor kedvencem volt ez a lemez, ma már kissé fárasztóbb. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, hanem ez a szétesettsége ma már kizökkent engem, s igazán azok a pszichedelikusabb vagy bluesosabb számok tetszenek, amik zeneileg beindulósabbak. (B-)







Filmekről, videókról




PG Csoport: Nem sietünk sehová – koncert, 2006. október 19. Lovarda, Debrecen (DVD)



Most novemberben (2011.11.11.) volt a 25. születésnapi koncertjük a Kölcseyben, én meg pár héttel ez esemény után a 20. jubileumi koncertjük DVD-jével ismerkedem. Nem hiszem, hogy sok különbség lenne a 2006-os Lovarda, meg a mostani koncert között. Azóta talán egy lemezük jelent meg, s a közönség valószínűleg most is a régi, közismert slágerekre volt kíváncsi. Másrészt egy szerény zenekarról van szó, nincs semmi külpompa és cécó, legfeljebb azzal színesít, hogy sok vendégzenészt hív meg (kötelezően Lukács Lacit pl.). Ezeknek a daloknak a többségét ismertem lemezekről, koncertekről, pedig nem sok lemezüket ismerem (szerintem a 25 év alatt 8-9 lemezüknél több nincs is, ami persze hazánkban egy vidéki együttesnél soknak is mondható). 1989-ben jelent meg az első lemezük, az Alföldi zene, ami kifejezést aztán műfaji meghatározásnak is használtak (ügyes húzás, a marketingben kellenek ilyen önmeghatározások, mint annak idején Szikorának a csikidám is stb.). Szerintem a magyar könnyűzenében nem rossz helyet harcoltak ki maguknak, bár ennél azért lehet, hogy többre is vitték volna, ha nem vidékiek, meg egy kicsit törtetőbbek. Egy színfolt a sok közül mindenesetre, s nemcsak Debrecenben vannak, akik kedvelik a zenéjüket. Néhány daluk egészen telitalálat, zenében és szövegben is. Még mindig az a véleményem, hogy Jantyik hangja valahol D. Nagy Lajos és Dinnyés közt határozható meg. Maga a koncertfelvétel olyan háromnegyed óra, s bónuszként van werkfilm, képgaléria mellett 4 régebbi klip is. A Kocsmadal klipjében meglepődve fedeztem fel rengeteg ismerőst, s kicsit nosztalgikus hangulatba hozott, gondolatban letűnt idők kocsmáiba révedtem, s most éreztem igazán, hogy már csak vizuálisan sem jön vissza ez a feeling, már csak az ezentúl kiűzetett cigizés miatt is. (C+)









Koncertekről



Matthew Mitchell Triotonic, feat. Harcsa Veronika

2012. január 26. MODEM – Új jazz

MM – g. & voc., Horváth Balázs – db., Sárvári Kovács Zsolt – dr.


Új-zélandból valahogy hozzánk keveredő MM már jó ideje itt él, zenél. Pályafutásáról semmit sem tudok, csak ennyit. A MODEM egy koncertsorozatot indított, minden hónap utolsó csütörtökjén, új jazz néven. A koncepció az, hogy olyan új jazz zenekarokat mutasson be, akiknek a zenéjük is újszerű, a jazz kereteket túlfeszítő, vagy más műfajokkal fuzionáló. Nem rossz ötlet, nagyon örülök neki, főleg, hogy bérletet is lehet rá venni, s előre tudható, milyen zenei csemegék várhatóak. Így azt is mondhatom, hogy az új jazz sorozat egy egyfajta „új jazzklub” is. Ennek a projektnek a beindítására a legjobb választás volt ez a formáció. Szerintem nagyon egyedi hangzással, HV-nak nagy improvizációs lehetőséget adó zenéjükkel megérdemelte a figyelmet és a teltházat (bár ez a 3. emeleten lévő új terem szerintem nem alkalmas koncertre, nem túl nagy, ráadásul hosszúkás, s ez a csőhatás nem túl szerencsés. De jön a jó idő, s akkor már kint is lehet koncert az udvaron.). Tényleg érdekes zene volt. Olykor nagyon minimalista, lassan kibontakozó bevezetések, amiket vagy HV éneke vagy MM gitárjátéka lendített előre. Ilyenkor a gitáros tisztára a 60-as évek hippis rockzenéjét idézte egy-egy motívum erejéig, de a nagyon improvizatív részek is ezt a kort juttatták eszembe, csak a pszichedelikusabb zenékre asszociáltak. A trió ilyenkor tudott kibontakozni leginkább, a bőgő a hagyományosabb jazzhangzást, míg a dobos elég vegyes, de jó játékkal remekelt. MM játéka sem volt mindig rockos, a hosszabb darabokban voltak a jazzesebb megszólalásai. HV pedig megint bizonyította, hogy minden műfajban otthon van. Ez a zene nagy lehetőségeket adott neki, hogy maximálisan kibontakoztassa a hangját, a zenei ötleteit, ami nagyon jól sikerült is. Nagy átéléssel tud énekelni, teljesen magával tudja ragadni az embert. Ebből a szempontból a kisebb terem intimebbé teszi ezt a hangulatot, felerősíti az énekesnő karizmatikus előadásmódját. Nagyon szép pillanatokat produkált, az biztos. (B)



Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)