2011. január

Karafiáth Orsolya: Maffia klub – filmzene, 2008.

Az utóbbi évtized legismertebb költőnője, s valóban a legkarakteresebb, elég tudatosan építi a karrierjét, imázsát. Az alternatív zenekarosditól a komoly kötetekig, s még ráadásul azzal is tud mit kezdeni, hogy átlagon felül jól néz ki, legalábbis sokaknak ez egy költőnőnél eléggé abszurd, hogy jó nő, aki ezt még szégyentelenül ki is domborítja extrém fotókkal és ruhákkal. Nekem rögtön tetszettek a versei, s kezdetektől drukkoltam neki, hogy sikerüljön lebontani ezt a „jó nő nem lehet tehetséges, csak kurva” szemléletet. Ami persze nem magyar jelenség, szociálpszichológiából ismert, hogy a nők (meg aki jól néz ki), azok mások szemében nem tehetséggel rendelkeznek, hanem legfeljebb vonzerővel, s velük szemben mindenütt kivételeznek (tipikus példa a vizsgák, ott mindig felmerül ez). Nos, szimpátiával figyeltem karrierjét, hallottam is erről a regényről a megjelenésekor. Ez az első regénye egy tucat nőről szól, akiknek mindnek viszonya volt egy Lajos nevű hapsival, úgy a barátságuk kezdetétől a történet idejéig. Egy nagy baráti társaság rajza lehet ez, ami kortársaink többségénél eléggé meghatározó élmény. Na persze, „női regény” is egyben, hiszen a fontos szál az, hogy minden nőnek viszonya volt a központi figurával, aki eltűnt, s így a nők „kitárulkozásai” adják a regény gerincét. A felvetett sztori, a kiindulópont nem rossz, lehet ebből jót írni, azonban a kritikákból úgy tűnik, hogy versben KO vitathatatlanul erősebb, s olyat is olvastam, ahol nagy melléfogásnak tartották a művet. A CD filmzene címe azt jelenti, hogy filmes feldolgozáskor ez lenne a zenéje, de még a film nincs meg. Most a regényről nem tudok írni, mivel nem olvastam, csak a zenéről. Rengeteg mindenki itt van ezen a lemezen, pl. Péterfi Bori, Palya Bea, Lovasi stb. csupa mai „krém”, de mégis az alaphang egy húsz évvel ezelőtti magyar alternatív feeling. A számok szinte kivétel nélkül mind születhettek volna a nyolcvanas évek végén. Önmagában van néhány jó szám rajta, de összességében az egész nagyon gyengécske, olyan középszerű. Nem áll össze egy jó „válogatásalbumnak” sem. A számok között pedig KO nagyon amatőr hangon-stílusban összekötő szövegeket olvas fel a regényből, ami meg már nagyon bénává is teszi a lemezt, a hallgatásának az élvezeti szintjét iszonyúan gyengíti. Aki eddig KO-t egy libának gondolta, azt ez a „teljesítmény” igazolná (ha meghallgatná), én meg sajnálom, mert én drukkolok - még mindig - neki. (C)

Makám: Orient Occident, 2007.

Tavaly már két M lemez kapcsán írtam az együttesről. Akkor az egyik CD a legújabb, 2009-es Yanna Yova c. lemeze volt, ami az új stílusuk szerint készült: énekkel és modern dalszövegekkel. Ez az album viszont kicsit visszament, a főként 90-es évek zenéihez, s instrumentális számokat tartalmaz. Számomra inkább ez a jellegzetes M sound, még a népzenésebb, vagy a legutóbbi, inkább csak oldalhajtások, útkeresések. (B)

Presser: Szent István krt. 14. – színházi előadás zenéje, 1998.

Azt hiszem, hogy ez egy olyan színházi előadás, amiben a Popfesztivál óta eltelt 20-25 év Presser musicaljei szólalnak meg nagyon vegyesen (de nemcsak azok, pl. SR emlékére LGT lemezről van, vagy a címadó szám meg gondolom, ehhez a darabhoz készült), a CD-ről ki nem derülve, hogy milyen fonalra fűzhették fel ezeket a dalokat, ill. mi alapján válogatták pont ezeket a dalokat. A címadó dalból következtetni lehet, hogy ez most nem egy musicalválogatás, hanem magára a Víg Színházra utaló lehet, a színház közelmúltját bemutató(?), megéneklő(?) előadás. Ez nekem a harmadik meghallgatás után esett le, nem mintha nem tudtam volna, hogy a CD címe az maga a színház (postai) címe, de ezt a dalt Kern énekli, s ettől olyan tipikus „Kernféle pesti vekengés”, mint ami néhány lemezéről ismert már. Egyébként annak, aki szereti ezeket a darabokat, számokat, talán nem sokat ad hozzá, de nem is lesz ellenszenves. Olyan egyszer meg lehet hallgatni kategória. (C+)

Madredeus: Movimento, 2001.

A Wenders Lisszaboni történet c. filmjéből ismertem meg, s azután kaptam tőled az Ainda c. CD-jüket, amit nagyon szerettem, sokat hallgattam. Ez a lemez is szép, kellemes, kissé visszafogott, mint egy ír folk beütésű világzene lemez, nagyon szép hangszereléssel (most nem jut eszembe a címe annak a Clannad lemeznek, aminek a hangulata nagyon hasonló). Szeretem az énekesnőnek a hangját, ezt a kissé borongós, mélázós hangulatot. A portugál Muzsikásnak neveztem régen, s abban talán találó, hogy az énekesnőnek hasonlóan csodálatos, egyedi hangja van, mint a mi SM-nak. Érdekes, hogy 12-13 év alatt (amióta ismerem) mindössze csak ezt a két lemezt tudtam beszerezni tőlük, s nem is hallottam egyebet, pedig biztos van néhány lemezük. Nem tudom, mi lehet az oka. (B+)

Nikola Parov & Herczku Ágnes: Megéred még, 2009.

Amikor először hallgattam, rögtön a régi Muzsikás ugrott be, hogy annak idején ők voltak az elsők, akik nagyon finoman ötvözték könnyűzenével a népzenét, s ettől nem lett folk-rock vagy bármi más öszvérműfaj, hanem továbbra is maradt magyar népzene. Ez az album ebben nagyon hasonló. Tetszik, ahogy az alapok váltakoznak, a balkáni és a magyar népzene nem itt forr össze először, de nagyon eredeti, ahogy egészen bluesos felfogásban is megszólalnak. A hangszerelés is az én ízlésemnek való, na és HÁ hangja amúgy meg tényleg kiváló, nemcsak itt, de más lemezeken is szívesen hallgatom. Egyébként több közös lemezük is van, és az NP Quartet tagja is HÁ, vagy legalábbis állandó közreműködője. Az egyik legjobb modern népzenei felfogás ez, s szerencsére akad még néhány ilyen igazán izgalmas mai próbálkozás rajtuk kívül is. És NP-nak is nagyon tetszik a hangja, előadásmódja, kár hogy csak egy számot énekel végig, a többiben jobbára csak vokálozik. (A-)

Snog: Shop (singles), 1993.

Snog: Cliché (singles), 1994.

Snog: Born to be mild (singles), 1993.

Azt sem tudom, mikor hallottam utoljára. Kíváncsi voltam, ennyi idő után tetszik-e még. És azt kell mondanom, hogy számomra semmit nem változott, bár az elektronikus zenékhez való kapcsolatom lehet, hogy igen, de ezt a zenét még mindig olyannak tartom, amiben sok jó elem, ötlet, hangszerelés van. Tudom, nagyon szubjektív vagyok, és sok nagyon elismert zenét lehúzok ebből a műfajból, még ezt a viszonylag kevésbé ismert melbourne-i formációt meg elfogadom, de vállalom. Sokszor leírtam már, nehéz engem meggyőzni, de a zene érzelmekre hat, s ha valami bejön az embernek, akkor bejön, s legfeljebb agyalhatok, hogy miért pont ez, s a másik meg miért nem, olykor találok rá magyarázatot, de van, amikor nem. Az elektronikus zenéket nem ismerem, így teljesen a laikus őszinteségével mondhatom valamire, hogy ez tetszik, ez meg nem, nem befolyásol semmi, csak a hangok. (C+)

Alice in Chains: Black gives way to blue, 2009.

Arra már nem emlékszem, hogy mit (melyik lemezt) és kitől kaptam még a 90-es években kazettán az AIC-től. De tudom, hogy hallgattam, s nem tartottam rossznak, bár ez a műfaj nem az én világom. Persze mindegy már, hogy akkor mi is volt a véleményem, hiszen ez egy frissnek mondható lemez, egy olyan együttestől, ami hosszú évek után állt össze, ráadásul a frontember halála után új énekessel. Cobain halála után a seattle-i grunge talán ismertebb lett az egész világon mintha csak a Nirvana, Pearl Jam stb. együttesek sikere tette volná azzá. Ebből nézve nem véletlen, hogy az AIC-es Layne Staley halála (8 évvel Cobain után) óriási „szenzáció”. Ezután újból összeállni nagy merészség, félő, hogy hiányolni fogják az énekest, meg csak üzleti próbálkozásnak tekintik az újjáalakulást. Ahogy most olvastam, ehhez képest nagyon jó a fogadtatása ennek a lemeznek (Bp.-en voltak a lemez megjelenése után nem sokkal, s nálunk is ováció meg minden). Nekem, a metálszerű zenéket kevésbé ismerő-szerető hallgatónak is emészthető lemez, ami néhol tényleg a Nirvana időszakát emlékezteti, de akár a heavy metal hőskorát, a Black Sabbath hangzását is olykor. Amúgy meg néhány szám nagyon dögös, kifejezetten zúzós a gitár. Erre szoktam mondani, hogy ebből a műfajból soha ennél rosszabbat. (C+)

Pearl Jam: Back spacer, 2009.

Az elején rögtön leírom: közepes, nem hideg, nem meleg. A 90-es évek elején nagyon berobbantak (persze, nemcsak ők, Nirvana, Red Hol Chili Peppers, INXS, Midnight Oil stb.), az akkori újhatásokból nem ők voltak számomra a legjobbak, de vállalható zenének tartottam. Egy lemezük volt felvéve, amit kedveltem (bár nem sok lemezt ismertem tőlük, igaz, akkoriban sokan kedvelték, átfutott rajtam sokféle felvétel, talán PJ is). Talán nem ők voltak a leghangosabbak, legszenzációsabbak, azért ismertnek mondható együttes volt. Úgy tűnik, hogy a 90-es évek óta olykor fel-feltűnik, van közönsége. Ez a singles hosszúságú lemez viszont számomra felejthető. (C)

Muse: The resistance, 2009.

Ha vicces akarok lenni, azt mondom, hogy van bennem ellenállás ezzel a lemezzel szemben. Nekem nagyon tetszett eddig a M lendületessége, olykor jó dögös megszólalása, de mindez nem pl. metálos sematikussággal, hanem sokféle zenei háttérrel. Itt is nagyon tetszenek a zongorás részek, amik tisztára a klasszikus orosz romantikát idézik (később olvastam egy cikkben, hogy talán Chopin dallamok ezek). Az első szám teljesen elüt a lemeztől, főként a lendületessége, s mintha gondoltak volna az alter diszkókra is, táncolható. Utána viszont nekem kissé vontatott ez a lemez (kivétel azért van). Megjelenik egy totál Queen hangzás és éneklési/vokálozási mód, ami engem eléggé el tud idegeníteni. Aztán meg az a kicsit túlhaladott szimfonikus rock sound, ami régen sem jött be nekem. Hát ez így együtt túl sok nekem, ill. túl kevés. Tényleg sajnálom, hogy ez nem jött be, pedig nyáron az előző, 2006-os (Black hole & revelations) lemezük tetszett. (C)

Placebo: Battle for the sun, 2009.

Kb. 8-9 éve Lajos mutatta először egy David Bowie-val közös élőfelvételről (akkoriban kezdett engem bombázni VCD-kel), s mondta, hogy nagyon jó együttes, a jövő nagy reménysége ez az együttes, na meg a Tool. Azóta már jobban megismerhettem (annyira nagyon nem, csak kissé jobban), és nekem is tetszik. Ez a lemez is jó, de ennél jóval keményebbre és alternatívabbra emlékeztem. Hiába néztem a Wikipédián is, nem tudom, melyik lemezét hallottam, s úgy tűnik nem is írtam akkor róla, így nincs most mihez hasonlítanom. Olyan 5-6 éve, egy szobaátrendezés után nagyon sok CD-t elajándékoztam olyanoknak, akiknek az a zene éppen tetszik, s talán akkor szórtam ki azt a P lemezt is. Lajostól régebben kaptam egy egész CD-nyi klipet tőlük, amik szintén tetszettek, az a CD még megvan. Nos, visszatérve erre a lemezre, lendületes, jó ritmusú lemez (a jó ritmust úgy is értem, hogy maga az album felépítése is jó). Buszon, villamoson, reggel álmosság ellen kiváló. (C+)

Can: Delay, 1968.

Can: Tago Mago, 1971.

A neu! után itt egy másik krautrock német banda (bár én inkább e helyett a megnevezés helyett bármit jobban szeretek: pszichedelikus, avantgarde, experimental stb.). Nekem nagyon bejött, mindig örülök, ha régi „kincsekre” bukkanhatok, mindig elcsodálkozok ilyenkor, mennyi minden történt/született régen is, érdemes kutatni a régi zenék után. Ahogy látom, eléggé meghatározó zenekar volt, ismertnek is nevezhetnénk, a YT-on sok felvétele van, s ami feltűnő, hogy a 70-es évek elejéről (főleg a Tago Mago idejéből) viszonylag sok koncertfelvétele van (múltkor írtam, hogy neu! egyetlen rövid élőfelvétellel rendelkezik a YT-on). A zenéjük igazán a korszellem szerint a pszichedelikus és a kissé öntörvényű elvontság között lavírozik, szerencsére az előbbi túlsúlyával. Jellegzetes, de mégis egyedi zene, s ha hasonlít is a német kortársakhoz (pl Van Der Graaf Generator), azért nekem egyes elemeiben meg inkább az amerikaiakhoz (pl. Iron Butterfly, Soft Machine, Gretaful Dead stb.). Mindezek mellett a YT-on két olyan koncertrészletet is láttam, ami meg a punkot előlegezi meg (általában ezekre az együttesekre ez nem jellemző, ha megmaradtak vagy újra létrejöttek, akkor legtöbbször inkább a jazz-rockhoz, progrockhoz lyukadtak ki. Tehát nagyon felismerhető a kor, behatárolható a zenei világ, mégis megvan az eredetisége. A Delay valószínű, az első lemezük (de mégis egészében kedvelhetőbb, mint a Tago Mago, ami úgy tűnik, a legismertebb lemezük, annak ellenére, hogy dupla lemezként több egész oldalas hosszú számot tartalmaz, eléggé elvontra sikeredett részekkel. Ebben az időben jellemző ez is, dupla lemezen inkább megengedhetők a hosszú számok, az „elszállás”, s sok ilyen lemezt ismerünk (Freak out!, Yeti, 666, Ummagumma, Soft Machine stb.). Néhol már nekem is sok a Tago Magon az elvontaskodás, idegesítő sivító hang meg ilyenek, de ez sem tudja kedvemet szegni. Ami még említésre méltó, hogy Holger Czukay „anyazenekara” ez, innen indult a pályafutása basszusgitárosként. Ja, és az sem lehet véletlen, hogy a Tago Mago kiadója a Liberty, ugyanaz, mint az Amon Düül II. Yetijének. (B+ / B+)

Pink Floyd: The piper at the gates of dawn, 1967.

A Can után meghallgatni a PF első lemezét egészen érdekes volt, főként, hogy már nagyon régen hallottam. Nekünk nem ez volt a kedvenc lemezünk a PF hőskorából, leginkább az Ummagummát tartottuk a legjobb lemeznek. Jobban is köztudatban volt, több LP is volt belőle a „piacon”, még ez inkább ritkaság számba ment. Syd Barrett ezen a lemezen még játszik, ill. ő a fő zeneszerző is, de már a megjelenés után nem igen volt használható, kiesik a zenekarból. Az utókor ezt a lemezt tartja a pszichedelikus rock első nagy áttörésének, ill. az utána jövőkre nagy hatásúnak, ami bizonyára így is van. Már ezen a lemezen is érezhető, hogy a stúdió adta lehetőségeket maximálisan kihasználják, még ezekben az időkben hasonló stílusú zenekarok nagy része az élőjátékra fektette a hangsúlyt, beindulni, egy szuszra felvenni, utólag keveset finomítani stb. Bár a Beatles már évek óta készítette az olyan lemezeket, amelyeket élőben nem igen tudtak volna eljátszani, egyre több hangsúlyt fektettek a különleges megszólalásra, de a progresszívebb zenekarok stúdióban is úgy akartak hangozni, mint élőben, a slágerek pepecselését más kategóriának érezhették. A PF viszont az albumnak akart olyan pszichedelikus hangzást kialakítani, ami különleges, így az élő előadástól elrugaszkodott, effektekkel, különböző trükkökkel készítették azokat a hangokat, amiket hangszerrel nyilván nem lehet színpadon reprodukálni. A kor technikáját kiaknázva újított, s ez későbbiekben is jellemző az együttesre, ezzel vált egy stílusnak az első számú zenekarává végig a feloszlásukig.

Erik Satie: Piano music mélodies (Reinbert De Leeuw), 1995.

Arra már nem emlékszem, mikor, de már egy rövid kis CD-t kaptam tőled ES zongoradarabjaival, és van egy másik CD-m is. Szeretem ES zenéjét, van benne valami ünnepélyes melankólia, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Mindemellett intim zene is, finom, csöndes részekkel, lassan kibontakozva, bár többnyire rövid szerzemények ezek. Egyre népszerűbb ES, ami talán azért van, mert a zenéje nem annyira korhoz kötődött. (B)

Film

Antikrisztus (Antichrist, by Lars von Trier, 2009. Charlotte Gainsbourg & Willem Dafoe)

A híre persze már régen izgatott, jó sokára végre megnéztem. Mielőtt bármit írnék, kissé csalódás volt ez a film. Triertől láttam néhány filmet, nagy kedvenceim vannak tőle (egy Top100-ba talán min. két filmet is betennék Triertől), de az általam látott filmjei közül egyiket sem tudnám gyenge filmnek nevezni, inkább csak vannak, amik kevésbé jöttek be nekem. Ezt viszont nem tartom jó filmnek, inkább gyengének. Két dolog miatt áll meg a lábán: a színészek, és a rendező profizmusa. A Dogville olyan felkavaró film, hogy pont ez mutatta meg, hogy nem kell horrorfilm ahhoz, hogy az ember gyomrát felkavarja, hogy morális érzékünket is lehet úgy bombázni, hogy ettől nehéz lesz a filmről racionálisan gondolkodni. Ez a film a horror összes lényeges elemét használja, s kicsit azt a sematikusságot is magába olvasztja. Nem szoktam horrort nézni, de azt hiszem, ez a film két jelenetével a legek közé írta be magát, nekem mindenestre az volt. Bizisten, ilyet még vásznon nem láttam, s nem hiszem, hogy a lebénító hatása a film befogadását segítette volna (és másoknál sem). Tehát a mérleg egyértelműen a Dogville felé billen, nem kicsit, hanem nagyon-nagyon. A film egyébként tényleg gyönyörűen kezdődik, Handel zenéjére a lassított felvétel, a szeretkezés és a tragikus baleset párhuzamossága olyan intimmé teszi az egészet, filmtörténeti csemege ez a jelenet. A további része pedig Bergmant juttatta eszembe, hány filmjében is van olyan főszereplőnő, aki lelki válságon megy keresztül?! De a két karakter is valahogy nagyon emlékeztet a Jelenetekből Liv Ullmannra és Erland Josephsonra. Persze aztán az Édenbe megérkezésük hozza el a horror műfajt, ami még nem lenne baj, csak innentől pl. a nő-férfi, férj-feleség kapcsolat sincs már olyan hiteles, ill. e helyett a horroros feszültségteremtésre apellál. Az izgalom csepegtetése, ill. először a külvilágból jövő zajok és képi elemek adják az okot az ijedtségre, hogy aztán a kifejlett annál inkább szaftosabb legyen. A horror gondolati építkezését is átveszi. Van egy nagyon egyszerű, a leghülyébbnek is jól a szájába rágott történet, ill. misztikus párhuzamtörténet, ami lassacskán fejlődik ki (gyerek elvesztése utáni gyász, ill. a nő szakdolgozatának a témája), s a horrorokban bevált szokás, hogy a végére tesznek valamit, ami az eddigiekből nem következik, ez adja meg a titokzatosság csúcsát, a megfejthetetlent, amit mégiscsak meg akarunk fejteni, pedig tudjuk, hogy az alkotók csak poénból lökték elénk ezt, hadd rágódjunk rajta. Itt ezt a Dafoe-val szembejövő arctalan női sereg tölti be, ők lennének a megkínzott nők a történelemből? Azt hiszem, hogy erre nincs a filmből lekövetkeztethető logikus (horrorban is létezhet logika) magyarázat, ez egy olyan befejezés, hogy sok mindent bele lehet gondolni. És még van egy elem, amit a horror szeret, ez pedig a szimbólumok, lehetőleg minél többszöri feltűnése. Itt a három koldust megjelenítő őz-róka-varjú, de a szimbólumokhoz tartozó értelmezés már kevésbé van kifejtve, mint amennyiszer képileg megjelenik. Bár lehet, hogy ez is tudatos. Trier tehát nem összecsapott filmet készített, hanem véleményem szerint nagyon tudatosan horrort, hiszen szépen beépíti a filmbe a műfaj sajátosságait. A baj szerintem, hogy megelégedett ezzel. A Riget misztikus és horrorisztikus filmje túlmegy ezen, sőt, a kórház a város szélén sorozatok paródiájaként telepakolja humorral, különböző figurák jellemábrázolásával, s több szálon is működik a film. Az Antikrisztus viszont belefolyik egy horrorba és abba ragad. Szeretem Triert, csak azt tudom elképzelni, hogy ez neki egy szakmai kihívás volt, egy minőségi horrornak az elkészítése, s nem ez lesz a továbbiakban a stílusa. Bár az egyik cikkben elképedve olvastam, hogy a Zentropa számítógépes játékot is akar csinálni a filmből, meg lehet, hogy folytatása is lesz. Érdekesek egyébként a kritikák. Nagyon megosztó ez a film (általában az ilyen filmek már csak ilyenek), vannak, akik remekműnek mondják, de sokan lehúzzák. Az egyikben azt írja az egyik kritikus, hogy nagyon jók a színészek, de az ilyen brutálhoz nem kellenek jó színészek, bárki játszhatja, akkor is csak a brutalitás marad meg belőle. Természetesen ezzel nem értek egyet, hiszen nagyon jók a színészek, s ahhoz, hogy még a brutális végkifejlet is megálljon a lábán, igenis kellett, hogy kimagasló színészek játsszák. Charlotte Gainsbourgh nagyon megérdemelte a Cannes-i díjat. A másik cikkíró el van képedve, hogy ezt a filmet Tarkovszkijnak ajánlotta, egy rajongó szerint viszont a film Édenje ugyanaz, mint a Stalker Zónája. Ezt csak azért írtam le, hogy látni lehessen, milyen ellentmondásos véleményeket váltott ki. Két dologban azért mindenki egyetért, s ezt már én is megerősítettem: ez pedig a színészek nagyszerű játéka, és a film kimagasló képi világa. És több helyen is megjelent, hogy amikor Trier írta a forgatókönyvet, súlyos depresszióban volt, pánikrohamai voltak. A forgatás alatt sem volt túl jól, de már kevésbé volt beteg. Valószínűleg ez is benne van ebben a filmben. De én abba nem mennék bele, hogy milyen előjellel van benne. (C+)

Te, aki élsz (Du levande, by Roy Andersson, 2006.)

A tévében véletlenszerűen láttam ezt a filmet. Olyan szempontból nem véletlen, hogy szeretek a közszolgálati tévéken késő este sugárzott, főként európai filmeket nézni, mert általában egészen jó filmeket lehet látni. Sokat fel is vettem, meg tudod, hogy vannak klasszikusan kedvenc országaim (olasz, francia), de elég régóta figyelem a többit is (dán, svéd, finn, spanyol stb.), és az új évezredben felfigyeltem Európán kívüli (koreai, japán, tajvani, iráni stb.) országok filmjeire is. Egy alig ismert európai filmet nem adnék oda egy agyon reklámozott amerikaiért. Unom a hamburgert, még a kissé ízetlenebb, kevésbé sikerült tájjellegű kaják az inkább érdekesek. De ezt szajkózom már elég régóta. Nos, ez a film nagyon jó. Haláli és sajátos humora van, olyan érdekes képi világot tud teremteni, hogy tényleg igazán egyedi, új „íz”. A képi világára jellemző, hogy nagyon csupasz, egyszerű, színtelen világban játszódik, amitől olyan kissé prolivá válik az egész, ill. régiessé. A kamera valamelyik sarokban áll, s ebbe beszélnek bele a szereplők, még a beszélő környezetében lévők olyan merevek, mint maga a kamera, vagy inkább egy fotóhoz pózolókhoz hasonlóak. Ez az összhatás olyan elidegenítő, s közben pedig a jelenetek tele vannak geggekkel, amelyek humora így egészen egyedivé válik. Kaurismakinál nagyon hasonló a világlátás, humor, de mégis kicsit másabb. Nem tudom jobban leírni a film hangulatát, a történetét pedig még inkább lehetetlen, mert sok kis szkeccsből áll össze, amikben egymástól független szereplők olykor találkoznak, vissza-visszatérnek a filmben, leginkább ugyanabban a kocsmában tűnnek fel, ahol záróra előtt kolompolnak, hogy már csak egy utolsó körre van idő, mert holnap is lesz nap. (B+)

Könyv

Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak (Titkos szolgák a magyar rock körül, 1960-1990) Magyar Narancs-Tihanyi-Rév, 2005.

Ezt a könyvet már régebben olvastam, csak írni elfelejtettem róla. Illetve dehogyis, egyfolytában akartam, sokáig szinte „fejben” kezdtem el, de aztán annyira sok gondolatom összegyűlt róla, hogy már nem volt könnyű leülni és elkezdeni gépbe pötyögni. Amúgy az olvasása is sokáig tartott, kb. 800 oldal, így elég hosszú ideig foglalkoztatott a téma. Nagyon izgalmas olvasmány. Úgyis, mint kordokumentum, úgyis, mint egy krimi. Kordokumentum(ok) könyve – egy hosszú korszaké, ami több kiskorszakból állt, s az elejét leginkább ilyen-olyan történetekből, írásokból ismerjük, de igazán nem sok közünk van hozzá. Mi már nem ismertük a nyakkendő nélkülit, farmernadrágost, hosszú hajút üldöző koncertrendezőket. Így számomra a könyvnek ez a része a legtávolibb, történelmi időkben zajló része. Sok mindent olvastam már erről az időről, ismerünk néhány ügyet, ami a felszínen bonyolódott (pl. az Illés együttesnek a három ügye, a pécsi kukarugdosás, a londoni interjú és a miskolci fesztiválon Bródy beszólása, vagy Radics Béla züllése, a Kex, ill. főleg Baksa-Sós extrémitása, Koncz Jelbeszéd lemezének fura betiltása, Erdős Péter és a Beatrice közötti párbaj stb. stb.), de a titkos ügynökök szemszögéből egyáltalán nem ismerjük ezt a világot. A régi szockó időkből ez is leginkább az írók, rendezők, esetleg színészek megfigyeléséből ismertebb nekünk, mintahogy a hatalom és a művészet közötti feszülő ellentéteket is az elmúlt 20-22 évben általában ezeknél a művészi területeknél ismertük meg jobban. Tehát vissza a könyvhöz, érdekes, hogy eleinte (a 60-as években) mi is volt a hatalomnak érdekes, sokszor mennyire szánalmas az egész, de erről lentebb. Aztán a későbbi időszakokról már saját élményeim is vannak, ráadásul az irodalmi színpados időszak miatt egy kicsit jobban is tájékozódhattam arról, hogy a rendszer mit nem szeret. A betiltott Tiszatáj, Mozgó Világ és egyéb ilyen dolgok már a mi generációnknak ismertek voltak. Meg néhány szamizdat is. A csöves, punkos, újhullámos, alternatívos időszakokra már ráismerhettem. Nyilván erről az időszakról sem volt ilyen besúgós ismeretem, itt viszont pont e miatt volt nagyon érdekes, hogy ebben a korszakban már érintett vagyok, mégis mennyire nem tudtunk ezekről a dolgokról. A krimi izgalma is átélhető, hiszen vannak olyan részek, ahol több besúgó jelentés egymáshoz kapcsolódása nagyon érdekes, mivel a jelentők egymásról nem tudtak (pl. Cseh Tamás albérlete és annak titkos házkutatása stb.). Érdekesek a szereplőkkel készült interjúk a könyv jelenéből. Mennyire másként gondolnak ezekre a dolgokra, vagy emlékeznek-e arra, hogy miket gondoltak akkor. Haláli fura, pl. szintén Cseh Tamás, (akit egyébként sokáig megfigyeltek), hogy be akarták szervezni, de lemondtak róla, alkalmatlannak ítélték erre. CsT alig emlékszik konkrétumokra, érződik, hogy nagyon el akarta az egészet felejteni akkor, s ma már tényleg nem tudja, hogyan is volt az egész, csak egy nagy homály, mint egy részeg éjszakáról. SzT hatalmas kutatómunkát végzett, egyszerűen csodálni lehet, mi mindent tudott összeilleszteni. A zenét viszonylag jól ismerve a politikai háttérbe belekukkantani is érdekes. Furcsa, hogy mennyire ott volt mindenütt a politika és a sunyiság. Másrészt nagyon kiábrándító és szánalmas, hogy mennyi embert be lehetett szervezni, mennyien vállaltak bármit, egyes konkrét jutalomfalatkákért, de olykor csak azért, hogy a lojalitásuk majd hosszútávon hasznot hozzon (pl. ORI vizsgabizottsági tagságtól, egész nyáron balatoni hajón haknizásig mi minden fért ezekbe!). Karrieristák, cinikusak, pénzéhesek mellett voltak, akik valóban félelemből lettek spiclik. Vagy ott van Vikidál, akinél meg talán a kisebbségi komplexus, a prolisága miatt gondolhatta úgy, bármikor mehet vissza a kalapácshoz, kiüldözhetik, ha akarják. Ő talán szánalmas, de van néhány jelentés, amiben kifejezetten undorító cinizmus van (pl. Cintula saját bulijáról és saját magáról! ír jelentést). A másik véglet pl. Dinnyés, ő meg alkoholbeteg lett, hogy békén hagyják, s állandóan részegen lépett fel, ezzel is igazolva beszámíthatatlanságát (emlékszel, mi magunk is féltettük, amikor Debrecenben az egyik fellépésén részegen miket mondott? Abban az időben nyilvánosan bárkit elvihettek volna ilyen szövegekért, igaz példát nem tudunk rá, de elvileg benne volt a pakliban). A könyv tehát nemcsak politikáról szól, nemcsak történelem, hanem emberi sorsokról, megkockáztatom pszichológiai szempontból is nagyon tanulságos olvasmány. Régen olvastam már ilyen könyvet, ami akár hónapokig járt a fejemben, s nagyon nagy hatással volt rám. Ez ilyen volt. De most itt befejezem, erről a könyvről igazából nagyon sokat beszélgetni lenne érdemes. Beszélgetni a könyvről, meg azokról, amiket kivált az emberben (emlékek, érzések), a korról, és arról, hogyan is vagyunk/voltunk mi ezzel. (A)