2010. május

2010. május

Richard WRIGHT: Wet dreams, 1978.

A Pink Floyd billentyűsének az első szólólemeze. Ha jól emlékszem, ezekben az időkben jelentek meg a többieknek is a szólóalbumai, s az Animals után gyakorta pletykahírként jelent meg a PF felbomlásának a jóslása. Az igazság az, hogy pl. Gilmour első lemezére már nem is emlékszem, jópár éve hallottam utoljára, így most nem tudnám összehasonlítani az időben is kb. akkori lemezzel. Ez egy korrekt, szépen összerakott lemez, harmincegy-két év után is hallgatható. Van benne szép zongorafutam, jól megkomponált gitár és szaxi szóló, és a hangulata a korból ismert, kissé melankolikus, olyan távolba révedő, filmen pedig a nagytotálos táj feeling, hogy „képletesen” elkapjam a hangulatát. (B-)

California Guitar Trio with Tony Levin & Pat Mastelotto: Live at the Key club, 2001.
California Guitar Trio with Tony Levin and Pat Mastellotto, 2002.

A két lemez egyidőből származik, anyaga is ezért átfedéses, magyarul a koncerten eljátsszák az album több mint egyharmadát. Mindkét lemez tele van átiratokkal, vagy ismert zenékből idézetekkel, amik leginkább arra utalnak, hogy nem akarnak állatira újat létrehozni, itt inkább a közös zenélésen van a hangsúly. Ezért, meg a trióság miatt is önkéntelenül eszembe jut McLaughlin-Meola-Lucia formációja. Ez azért vidámkodóbb, lazább, nem kényeskedik, bárhonnan merít (country, western stb.), s a koncerten jönnek a jól ismert gitáros zenék feldolgozásai, Shadows, Apache, Caravan. De azért van itt King Crimson, Yes és Mahavishnu is (az utóbbi különösen szép színfolt). A koncerten üdék ezek a 40-50 éves számok, ahogy nagy lelkesedéssel játsszák, na meg Tarantino filmzenéi óta egy kicsit másképpen is hallgatjuk ezeket az öreg dalokat (örökzöldeket?). Ma már a Kossuth rádió idegesítő szünetzene-klisé sem jut eszembe. Feltűnő, hogy rövidek a számok, még a koncerten is, s még akkor is, ha kis bohóckodással beleszőnek egy-két más motívumot is, vagy egy ismert dallamot. Tehát nincs nagy „erőlködés”, szólózás, stb., csak úgy érzésből kapjuk a számokat. A stúdiólemez hangszerelése elevenebb, korszerűbb, a koncert viszont felszabadultabb zene. (B / B)


David Byrne: Grown Backwards, 2007.

Himnikus, nagy ívelésű dalok váltakoznak olyan kis vicces, játékos röpke dalokkal. Egyik sincs ellenemre, de összességében ez a lemez sem ilyen, sem olyan. Nagy DB rajongó nem lát ebben semmi rosszat, de nekem hiányzik valami koncepció. A Dialog Box viszont egy húzós szám, ami a Talking Heads fénykorát hozza. Talán az ilyen számok hiányoznak nekem. Bár TH-et is régen hallgattam, az utóbbi években egy kissé talán eltávolodtam tőlük. (B-)

Jah Wobble: Take me to God, 1994.

Elég fura egy lemez, eklektikus, és a sok ilyen-olyan váltások miatt szinte nem is tudom, mikor hallok újabb számot. E mellett lendületes, nem is tűnik hatvanvalahány percesnek. Azután, hogy Enoval is készített lemezt, nem ilyenre számítottam. Sok a meghívott énekes (pl. Sinead O’Connor), kicsit olyan „nagy csapat”-munka, s gondolom, nemcsak énekesek, hanem a zenészek is lehettek itt jópáran. Hangulatában nekem olyan, mint ezelőtt a lemez előtt majdnem 25 évvel a 666 volt. Ha jól hallom, Sheila Chandra is énekel ezen a lemezen. Akkor Irene Papas volt a kuriózum, ebben az időben meg talán Sheila. (B+)


John Cale: Hobo Sapiens, 2004.

A megszokott melankólikás dalok mellett vannak újabb hangszerelésűek, de olyanok is, amik inkább a régi prog-rockot juttatja az eszembe. Kicsit ingadozó ez a lemez, de nem rossz. Én szeretem JC-t, s van néhány nagyon jó lemeze, de van ennél gyengébb is, inkább középszerűbb. (B)


Kertész Imre: Sorstalanság

Nem olvastam végig, már csak egy kevés hiányzott, de túl sok idő telt el, míg újra kézbe vettem, s ilyenkor már kevés motiváció van újból elkezdeni. Nagyon jó hallgatni, felerősíti azt a fura érzést, hogy mennyire ambivalens az elbeszélés: egyrészt hasonlóan a mesélőhöz, én sem harcosként vagy protestálóként éltem meg a saját „táboromat”, a katonaságot, hanem kissé beletörődve, elfogadva (holott tudtam, hogy az ilyen típusú figuráknak, mint én, mennyire életveszélyes terep a „vademberek” világa, mégis kívülről néztem az egészet), de itt a főhősünk miközben hihetetlen empátiával, elfogadással látja-éli a világot, a szembenálló kegyetlenség, igazságtalanság az ember igazságérzetét feszíti. Maga a történet, az elbeszélés ettől lesz másabb, mint a többi hasonló témájú holokauszt regény, mert itt nem a műben, hanem az olvasóban születik meg a morális megközelítés. (A)


Manu Chao: La Radiolina, 2007.

A latin országokban félistenként imádják, ha nem istenként. Lassan nagyobb kultusza lesz, mint Che-nek. Hiába, a latin országoknak kellenek az istenített forradalmárok. De nem akarok gúnyolódni, biztos megérdemli, ezen a lemezen is a klip, - ami bónuszként van rajta – teljesen ennek a képnek megfelelő: éhező afrikai gyerekek, gettók, amcsi katonák elfognak embereket, polgárháborús utcai lövöldözések, merényletek stb. A szövegeit nem értem, de szinte biztos, hogy azok is ezekről szólnak. A fura az, hogy tudtommal spanyolgyerekként Párizsban nő fel, az apja valami híres fószer, s a punkzenével megismerkedve kezd el zenélni, s ekkor ismeri meg a párizsi szubkultúrát, amiben a volt gyarmatok menekült-áttelepült százféle nációi kultúrája-zenéi vegyülnek. A Mano Negra a spanyol mellett még elég sok hatást ötvözött, de a Manu Chao albumok már elsősorban latinosak. Ez a lemeze kevésbé tetszik, mint az előzőleg megismertek, de leginkább a Clandestino esperando la ultima ola… (1998.) a kedvencem. Ez a lemez a gyors tempóival hozza a punk gyökereket, mégis inkább erősen latinos a feeling, viszont hangszerelésben jóval egysíkúbb, mint az előző lemezei. Kicsit talán populárisabb is. Egyébként nekem szimpatikus figura, nálunk már többször is járt, Sziget sztárvendég is volt. Nagy amcsi ellenes, erősen a régi baloldaliságot meg az új zöldségszerű antikapitalista ideológiát hangoztatja. Ez már olyan pont, ami nem áll távol egy párizsi értelmiségtől sem (68), és egy spanyoltól sem (Franco diktatúra), nahát, a latin világtól meg pláne nem. (B-)


Marianne Faithfull: North Country Maid, 1966 (1990).

Nagyon tetszik ez a lemez. Emlékszem, lassan 20 éve, hogy mennyire utáltam azt a kazettát, amit küldtetek a 60-as évek slágereivel. Annyira nem tetszett, s aztán eltelt néhány év, s kezdtem megkedvelni ezt a régi zenét is, hiszen az „újkori” MF-t akkor is szerettem. Az a válogatáslemez persze nem lett a kedvencem, de jó hallgatni azokat a régi számokat. Ez a lemez viszont nagyon jó, a 60-as évekből kuriózum, de egészen modern a korához képest. Egyébként meg kiköpött Pentangle, az 1969-es Basket of light jut az eszembe. Talán mentségemre csak annyit tudnék hozni, hogy ha a 60-as évekből ezt a MF lemezt ismerem meg előbb, akkor sokkal elfogadóbb lettem volna. Ez 20 évvel ezelőtt is tetszett volna, ez tuti. (B+)


Depeche Mode: Playing the Angel, 2005.

Mint tudod, nem vagyok nagy DM rajongó, sőt, ez volt az az együttes, amit sokáig nem kedveltem, s hosszú évek után kezdtem valamelyest értékelni (A Cure-t pl. jóval hamarabb megszerettem). Azt a mázt, ami meg „beragyogta”, kifejezetten rühelltem, ez a darkos, depeches világvége feeling nekem színtiszta hülyeségnek tűnt, abban a zenei világban, ahol az igazi alternatív szubkultúra (az előretörő fanzinok kedvencei) már tényleg produkáltak nagyon letargikus, zeneileg is többnyire igazán újszerű lemezeket. A DM ezekhez képest egy kikupálódott, diszkóban is eladható, jó marketinggel elnyomott zene volt. Kjúros vagy, vagy Depeses? A Cure legalább humorérzékkel rendelkezett. Persze 20-25 év távlatából minden indulat megszelídül, a DM egy - a korában - jól hangszerelt, slágergyanús zene, nem annyira progresszív, de mégis nagy hatással bíró. Sok követője volt, bizonyára voltak, akik ezen a slágerességen túlhaladtak, s voltak gyenge utánzatok, na meg még inkább erőltetett, slágerlistára felkúszni akarók. Valamikor a 90-es években úgy tűnt számomra, hogy a DM már nem akart annyira milliós példányokra hajtani, s ekkor inkább engedték, merték magukat hagyni játszani, nekem ettől kezdve lettek élvezhetőbbek a lemezek. A stílusuk semmit sem változott, talán egy kicsit keményebb, mindenesetre nem a kezdeti DM „csinált” feeling, hanem egyszerűen csak hallgatható, jól szóló zene. Ez már lassan két évtizede tart, s ez a lemez sem világmegváltás, de korrekt zene, (B-)


Belga: Platina, 2010.
Belga: Gyémánt, 2010.

Érdekes ez a beindulás, 4 hónap alatt 4 album megjelentetése, ráadásul ingyen vagy újságmellékletként.
A Platina alcíme: oktatási segédanyag, és minden szám főként egy tantárgyhoz, és 1 vagy 2 pedig másképpen, de az iskolához kapcsolódik. Tehát konceptlemez, ami nem áll távol a B-tól. Már a kezdetektől látom, hogy a hülyéskedés mellett alapjában véve igenis komolyan gondolják azt, amiről szólnak. Éppen ezért írhattam neked azt, hogy manapság ilyen jó kis szociografikus helyzetjelentést nem igen kapni más zenékből. És mindezek mellett azt is érzem, hogy komolyan gondolják, hatást tudnak elérni a számaikkal, magyarul olyan dolgokról szólnak, amit fontosnak tartanak, s olykor népnevelői célzattal. Egy kicsit ebben a lemezben is ezt látom, a tantárgyak „megzenésítése” mintha azt a célt is szolgálnák, hogy valami megragadjon a fejekben. Sok tantárgynál éreztem, hogy dereng nekem is valami, de már régen elfelejtettem ezeket a valamiket (képletek pl.). De ez csak egy dolog, hogy ha sokat hallgatom a lemezt, akkor megtanulok néhány fontos, érettségin is szükséges dolgot (képleteket, angol rendhagyó igéket, magyar nyelvtani szabályokat stb.), egy-két szám ezen túl megy, s a gondolkodásra fókuszál, magyarul nemcsak a bemagolható megtanulandó az érdekes, hanem a számban rejlő gondolatok arról, amiről énekelnek. Két ilyet tudok kiemelni, az egyik hazánk demográfiai helyzete, illetve ennek az összefüggései, amit nagyon frappánsan össze tudtak foglalni. A másik a magyarországi történelem a II. világháború idején. Ennek a nagyon erős szélső jobbos nyomulásnak az is a táptalaja, hogy az elmúlt 20 évben egyszerűen megfordították a gondolkodást a 45 előtti időkről, s ugyanúgy, mint a szockó időkben, ma is a valóságtól elrugaszkodva csak egyféle „igazságot” szajkóznak azok, akik valami miatt ezt fontosnak érzik. Ez a szám tényeket közöl, amelyekből a hülye is látja, hogy nem éppen dicsőséges múltról van szó. A zene egyébként egészen változatos, esztrádos dixie-től kezdve sok minden van jelen, a szövegek nem mindig nagyon humorosak, viszont ötletesek, s azt is látni kell, hogy ez egy elég nagy falat volt, önként vállaltak egy olyan témát, ami azért korlátoz is, kevesebb szabadságot biztosít, mégis a kreativitásuknak köszönhetően jól sikerült ezt az akadályt is venni.
A Gyémánt alcíme: hagyományos Belga. És ez igaz. Jellegzetes B, abból a fajtából, ami nem koncept. És mindjárt itt mondanám a negatív érzéseket. A hagyományos jelző egy kicsit ma már azt is jelenti, hogy a jól bejáratot stílusokban, poénokban utazik. Ha így folytatják, bizony beszűkül(het)nek. Mintahogy itt is van néhány olyan dal, aminek már van előzménye (pont az első két szám: az első diszkó, a második meg lakodalmas paródia, s ezeknél talán az előző számok egy halvánnyal jobbak voltak). A másik, amit talán már írtam is, hogy van annak veszélye, hogy zseniális humoruk van, ugyanis így a kevésbé poénos számok érdektelenek maradnak, s állandóan poénteljesítményre ösztönözhet. Egyébként a 13 szám többsége nagyon jó. Az első hallgatásnál végigröhögtem, alig tudsz poénokat megjegyezni, annyi rád ömlik. Most is az a véleményem, hogy ma hazánkban nincs, aki akár irodalomban, akár zenében, akár más műfajban is képes lenne ilyen kegyetlen humorral ábrázolni, reflektálni a világunkra, ez az igazi kor/kórkép. Mindig van a lemezükön olyan számuk, ami maró humorú, de egyébként kiábrándítóan mutatja meg a valóságot, most a 7. szám, a Sorban című egyszerűen tökéletes. Ha valakinek el kellene mondanom, hogy milyen nálunk a közhangulat, hát csak ezt a számot kell megmutatni: ilyen. Hihetetlen, tömören benne van mindaz, ami miatt ilyen neurotikus a jó magyar, s mindezt ügyesen, jól dramatizálva tálalja. Nagy poén a fesztivál-feszt igyál-szeszt igyál. Itt is nagyon maró, de minden a helyén van. A kommentelők királyáról szóló dal is haláli. Ha nem tudnánk, hogy mennyien sportot űznek ebből, mint a blogolásból vagy a chatelésből, akkor ez a szöveg a helyére teszi ezt. A főnök-beosztott kapcsolat kicsit az előbb említett supermarket sorban álló történetnek a rokona, de jól érzékelteti az indulati töltést. Meg kell említenem azt a paródiát, ami a tipikus himnikus popszámokat gúnyolja ki. Mennyire sematikusak ezek a számok zeneileg, és a szövegük is, ezt is nagyon eltalálták. Ja, és A piki lapika is nagyon tetszik. Tehát összességében megint sikerült nekik a legjobbat kihozni magukból, a humorérzék és a világlátás adekvát módon van jelen. (B / B+)

Balanescu Quartet: Possessed, 1992.

Milyen fura, hogy ez már klasszikussá vált, pedig még csak 18 éves album. Jó ez, ha véletlenül újratalálkozol egy zenével, igazából az évekkel későbbi meghallgatás jelöli ki számodra a zene súlyát. Az update találkozás mindig egy kicsit elfogult, akkor sokszor nagyon be kell jönnie a zenének, hiszen friss, új hús. Aztán lehet, hogy évek múlva már csak halovány valami, nem túl lényeges zene. Ez a BQ lemez ma is élvezetes, jól eltalált feldolgozások, igazán kihasználja a lehetőségeket, egyáltalán nem unalmas, eleven zene. Pedig ez is lehetett volna nagyon direkt, a könnyű siker formálója, nem hibázunk túl nagyot ilyen feldolgozásokkal… De mondom, az idő dönt, s évek múltán sem tudnék ilyeneket rámondani. (B)


Giles, Giles & Fripp: The cheerful insanity of Giles, Giles & Fripp, 1968.

Egy évvel a KC első lemeze előtt egy fura lemez. A borító olyan, mintha a Folytassa… sorozatból lennének a szereplők, a zene meg néha olyan mókás, mintha egy korai Monty Python lenne. Többségében viszont azért nem rossz zene, a legtöbb szám egy csöppet sem gyengébb, mint mondjuk a korabeli Nice. Ha jól emlékszem, akkor állati nagy bukás volt, néhány darabot tudtak csak eladni a lemezből. E miatt oszlottak fel, így Fripp másokkal kezdett együttzenélni, amiből lett a KC, s kezdetben nagyon nagy sikere volt, amit mai ésszel fel nem lehet fogni, hogy abban a nagy zenei kavarásban az egyik, kissé populáris - a kutyát nem érdekli, a másik, ami az akkori közízlésen jócskán átlép, az meg még listás lemez is lesz. Persze nem mellékes háttér (marketing), hogy a Rolling Stones híres Hyde-parki koncertjén az (egyik?) előzenekar a pár hónapos KC volt. Ez megalapozta a hírnevet. Később már ez nem hatott annyira, a későbbi lemezek már csak rétegzenének számítottak a piacon. De vissza a GG&F-re. Nekem tetszik, s most ugyanúgy, mint mondjuk 20 éve (B)

Robert FRIPP with Bill Rieflin & Trey Gunn: Birth of a giant, 1999.

Fripp gitárjátéka jellegzetes, jó kis eleven zene, akár új Crimsonnak is elmenne. Az ének viszont tisztára David Sylvian, nem gondoltam volna, hogy ez a Bill Rieflin énekel. Így ezeket a számokat meg Rain Tree Crow-nak is hihetnénk, ha nem tudnánk, mi szól éppen. Kedvelem ezt a hangzást, a Spy thriller c. szám különösen tetszik. Szóval, jó lemez, talán a mai viszonylatban kissé rövid (kb. 50 perc körül). (B+)


Trey GUNN: One thousand years, 1994.

Nekem nagyon tetszik ez a lemez, nemigen tudnám mihez hasonlítani, ill. minden számról más jut eszembe, hol Fripp, vagy Jon Hassell, de akár még Szemző Tibor, vagy Miles Davis is, ill. a 80-as évek utáni jazz-rockból kinőtt zenék. A hangszerelése igazán az én világom, de az ének is nagyon jó, különlegessé teszi ezt a zenét. Van egy kis deja vu érzésem, mintha már hallottam volna ezt a lemezt, de ez nem valami utánérzés, inkább azért mert nagyon bejön minden hangja. (B+)

Kornélkül: Meddig halvány a kép, 2009.

Ezt kaptam egy írott CD-n meghallgatni. Nagyon nem tudok mit nyilatkozni, a múltkori Icon után ezek a magyar együttesek már nem nagyon lepnek meg. A közös bennük, hogy a 70-es évekbeli hangzás- és szövegvilágot nagyon tudják hozni, de ez inkább lehervasztó, mint erény. Ez a mostani e mellett próbálgatja a pár évvel későbbi magyar újhullámos feelinget is idevarázsolni, ill. angol nyelvű számaikkal meg a britpopot gyakorolgatja. Ezek egyébként bármilyen erre szakosodott adón megállnák a helyüket, én biztos nem szúrnám ki, hogy nem angol sikercsapat az előadó, de ettől függetlenül, ez a lemez majdnem meghaladta a tűrőképességemet. (C-)

Trey GUNN: The third star, 1996.
Trey GUNN: Raw power: surfacing vol. 1., 1999.
Trey GUNN: The Joy of Molybdenum, 2000.
Trey GUNN Band: Live Encounter, 2001.
Trey GUNN: Untune the Sky, 2003.

Azt hiszem, mindegyik azért jó, mert egy kicsit másabb. Pont az a lemez tetszik kevésbé, amelyik nem annyira karakteres, úgy is mondhatnám, azzal üt el a többitől, hogy ez nem olyan lemez, ami elütne.
A Third star nagyon erős lemez, az instrumentális számok húzósak, a KC-hoz méltó, jól megkomponált váltások, nagyon pontos játék. A vokális számok meg különleges hangzásúak (mint az 1000 vearsnél is). Toyah is énekel ezen a lemezen, meg számomra ismeretlen Alice, mindkét hang nagyon jó. Az utóbbi a címadó dalt, mintha lengyelül énekelné, de nem vagyok benne biztos. Két dobos adja az alapot. Olykor így az egyik tablázik, ami telitalálat ehhez a zenéhez. A The Joy… és Live Encounter felállása is hasonló, erőteljes a dob és a gitárhangzás. A King Crimson mellett a KTU zenei koncepciója is megjelenik. Élvezetesek ezek a dinamikus, jól és jókor váltásokkal megtört, színesített számok. Annyira magával tudnak ragadni a lendületességükkel. Talán kicsit fura, de a 90-es évek elején a KC akkori új lemezeit kevésbé tudtam kedvelni. Valószínűleg azért is, mert Belew nekem nem illett a KC-ba, de a hangzást sem annyira bírtam. A Discipline-t annak idején, a KC megújulásaként ünnepeltem, de aztán a többi lemez egyre kevésbé tetszett. A váltás, ha jól emlékszem, akkor a Thrak volt, ezért újból lelkesedtem (kíváncsiságból azért elolvasnám az akkori levelemet erről a lemezről, mit is írtam, de határozottan úgy emlékszem, hogy ekkor ez nagyon bejött, s utána sorban, a többi KC lemez is. Egyébként valahol tuti, hogy megvannak a gépben, vagy ilyen-olyan lemezen a régi leveleim, de kinek van ideje megkeresni). És ott is már Fripp és Belew mellett Gunn, Levin, Mastelotto a meghatározó zenészek. A Raw power… ezektől másabb, inkább jazzesebb, ambientesebb zene, valószínűleg azért is, mert ebben van, és még szóló hangszer is a trombita. Sokkal több a kissé hűvösebb, meditatív szám. Nekem ez tetszik kevésbé, nem azért, mert nem jó, hanem ilyen zenét több mindenkitől hallhatok hasonló színvonalon, még a dögös-tökös lemezek azok nagyon csak ettől a klikktől ilyen jó. (A- / B / B+ / B+ / B)


Ornette Coleman: The Shape of Jazz to Come, 1959.
Ornette Coleman: Dancing in your Head, 1975.

OC az egyik nagy kedvencem. A free jazz egyik legnagyobb fúvósa. Hihetetlen energia, ötletesség, nyomulás némely száma. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy kb. 40-50 éve milyen állati élmény lehetett ezeket a zenéket élőben hallani. Megnéztem, s jól sejtettem, az 59-es lemez a nagy klasszikus quartet: OC, Don Cherry, Charlie Haden, Bill Higgins. Ez a csapat évtizedekig készített együtt lemezeket. Egyébként OC is rengeteg hasonszőrű nagyágyúval zenélt. Ahogy néztem, elég sokat hallottam is élőben közülük, de őt nem. A free jazz mellett pl. Pat Methenyvel is több lemezt készített. Ez egy klasszikus lemez tőlük, legalábbis a leírásból ez tűnik ki, hogy „hivatkozási pont”. Az 1975-ös lemez pedig egyszerűen a csúcs, főként az első szám! Ez nem semmi, olyan zene, ami fergeteges, a free jazz gyöngyszeme. Látom, két gitárossal vették fel. A másik nagy kedvencem, Miles Davis Agartha című oszakai koncertlemeze is 1975-ös, és ugyanilyen újító, a gitár ott is jól bekeményíti a hangzást. Talán nem véletlen, hogy egy évben készült ez a két lemez, mindenesetre nekem ez is kedvencem lett. Csak azt sajnálom, hogy egy ilyen fantasztikus lemezt eddig még nem ismertem. (B+ / A)

Pat Mastelotto & Trey Gunn: TU, 2007.

Az első szám fantasztikus! Kezdődik egy éteri zenével, bár gyanúsan valami feszültség lappang benne, aztán egy brutális zenei (be)törés, hihetetlen hévvel, kolosszális energiával. Ezen a lemezen, ha csak ez az egy lenne jó szám, már akkor megérte, de nem csak ez a szám, hanem az egész állati. De ilyen lemezkezdést, ez tényleg nem semmi, a rocktörténet egyik legjobbja (a Schizoid Man is ide tartozik, 40 év előttről). Szóval, a lemez végig bírja tartani ezt a feszes feszültséget, nagyon dinamikus, egészen érdekes megoldások az elektronikus effektekkel ötvözve, de mindvégig a gitár/bassz és a dob fantasztikus összjátéka, ötletes megoldásai jellemzik ezt a lemezt. A hirtelen leállások, váltások a kemény hangzást még feszültebbé teszik, úgy bírnak ezzel „játszadozni”, hogy nincs az a metalzene, ami ennél észtvesztőbbet produkálna. El tudom képzelni, hogy koncerten mekkorát szólhat ez a hangzás. Úgy látom egyébként, hogy a TU majdnem KTU, csak a finn tangóharmonikás hiányzik. A KTU egy-két éve volt számomra a csúcs (most is az), ez a lemez nem kevesebb, bár az a harmonika sem semmi. Ez a G&M páros nagyon összeszokhatott a KC-től a Gunn szólólemezein át a KTU-ig, igazán remek lemezeket produkálnak együtt. Így egymásután megismerni ezeket a lemezeket külön érdekes, izgalmas volt. És alig várom, hogy újabbakat is „vadásszak”. A KTU és ez a TU lemez volt a csúcs, de a többi Trey Gunn lemez is nagyon jó. Mindig szerettem az ilyen műfajokon átívelő zenéket, amik úgy tűnnek, hogy kortalanok is, hiszen nagyon sokszor az ilyen albumoknál tűnik úgy, hogy megjelenésük után akár 20-25 év múlva is mainak érzi az ember. És ez nem elfogultság, mert azok is így vannak ezekkel a zenékkel, akik korábban nem is ismerték, és sokszor csodálkoznak, hogy nem mai zenéről van szó. Még ami talán különlegessé teszi TG zenéjét, az pedig az ún. warr-gitár. Ez a (ha jól emlékszem 12 húros) gitár lehetővé teszi, hogy egyszerre szólózzon és a basszust is játssza, mint ahogy a billentyűs hangszereknél van a két kéz megosztottsága. Azt nem tudom, hogy a Tony Levin által használt sticks nevű gitár miben különbözik a warr-gitártól, hiszen mindkettőnek ugyanaz a lényege: egyszerre szólót vagy dallamot játszani a basszussal vagy egyéb kísérettel. Talán a különbség az, hogy két egymástól független figura találta ki, s külön-külön kezdett el fejlődni. Az érdekesebb inkább, hogy egy együttesben két ilyen különleges hangszereket megszólaltató zenész találkozott, ráadásul olyan zenekarban, ahol a hagyományos gitáron sem akárki játszik. (A)

könyv-film-színház, 1999-2006

Könyvespolcról - Bernard Malamud: Új élet

Európa zsebkönyvek sorozatban jelent meg 1986-ban, és ez volt a sorozat 301. kötete (!) Malamud 1961-ben adta ki a könyvet, Szilágyi Tibor 1974-ben fordította le magyarra. 1986 előtt csak egyszer adták ki ezt a regényt magyarul (gondolom, a fordítás után közvetlenül). Az Alföldi Nyomda nyomta 31.000 példányban (!) A könyv ára 38 Ft volt (!) Őrületesek ezek a számok!: van, amely hatalmas a maiakhoz képest (pl. példányszám), van ami (az ára) meg hihetetlenül kevésnek tűnik.
De lássuk, mit tudhatunk meg az íróról Szabolcsi Miklós: Világirodalom a XX. században (Gondolat, 1987.) c. könyvéből: “Az amerikai realista regényvonulat külön, jelentős áramlata az amerikai zsidó próza: Saul Bellow mint legkorábbi képviselője, rajta kívül Bernard Malamud (1914-1986), utóbb Philip Roth, Joseph Heller, a kanadai Mordechai Richler és mások számíthatók ide. Egy első, másfeledik generációs, frissen asszimilált zsidó lakosság és a belőle kinőtt középosztály értelmiségi életét, szokásrendszerét, hiedelmeit, félelmeit és neurózisát hozza felszínre ez az irodalom, az új világban, az új társadalomban való helykeresés sajátos sikereit és kudarcait. Azon túl, hogy a huszadik században oly nagy szerepet játszó, keletiből amerikaivá váló zsidóságot írja le, ez az áramlat a századközép értelmiségi hasadtságának, idegenségének, belső neurózisának is hű tanúja. Még tágabban: a kisebbségi létből többségivé válás nehéz útjára, az országokon belüli és országok közötti növekvő mobilitás okozta mély törésekre vet világot.”
A fenti leírás több íróra értelmezhető, mindezek ellenére találó gondolatok akkor is, ha csak Malamud e regényét vizsgáljuk.
A regény egy év eseményeit mondja el, s ötven éve, 1950 augusztusában kezdődik el. Egy, USA nyugati partján lévő vidéki kisváros főiskolájára tanársegédnek érkezik a regény főszereplője, a 30 éves New York-i fiatalember. Csak annyit tudunk róla, hogy valamikor alkoholista volt, s most új életet akar kezdeni egy teljesen új környezetben. Az új környezet viszont új kihívásokat is jelent. Sokan tartózkodóan fogadják; a romlott nagyvárosból jött idegen, akit ettől a “helyi” világtól elütően gondolkozó, esetleg veszélyes és felforgató egyénnek gondolhatnak. Hamar kiderül, hogy előtte már volt egy nagyvárosból származó tanársegéd itt, aki mindössze egy év alatt teljesen felforgatta a főiskola és a város életét, amiért csúfosan távoznia kellett erről a vidékről. Az újdonsült kolléga egyre többet megtud az elődjéről, érzi, hogy könnyen ő is sorsára juthat, ha nem vigyáz magára. Márpedig hősünk új életet akar, most indul a karrierje, eddig csak középiskolában tanított (ott sem sokat), minden vágya, hogy egykor, ha nem is ezen a főiskolán, de főiskolai professzor válhasson belőle. A főiskola közel 30 éve mit sem változott. Ez a vidék, - benne a város büszkeségével, a főiskolával - maga az állandóság. A főhőst lenyűgözi a vidék természeti szépsége, de elejétől kezdve nehezen boldogul az emberekkel, s a tanítás kezdetétől tisztában van azzal, hogy a tanszék elvei és módszerei a legelavultabbak lehetnek az egész kontinens összes oktatási intézményei között. Egy kezdő és idegen nem sok reformot tud behozni az ilyen gondolkodású tanári karba. Még azok is gyanakvóan méregetik olykor, akik szimpatizálnak vele, s nem mindig kap biztatást, helyeslést. Mennyire legyen/lehet valaki konformista - teszi fel sokszor magának a kérdést. Úgy tűnik, itt már mindenki megbékélt a sorsával, nincs ilyen gondjuk a régóta itt élőknek.
A regény ráérősen, kissé lassú tempóban indul, hogy a végére egyre gyorsabbá, pergősebbé váljon. Fordulópont a történet szempontjából a szerelem megjelenése. Először szerelmes ez a férfi, így minden jót-rosszat, ami a szerelemmel jár, most tapasztal meg először. Kapcsolata ráadásul a főnökének a feleségével szövődött, ami külön bonyodalmakat jelent. A titkos randevúk (az egymást figyelő, kémlelő kollégák között) nem veszélytelenek. A férfi az új életét, a leendő karrierjét kockáztatja, s tudja, ha most elbukik, akkor végérvényesen veszíti el önbizalmát.
A regény a végére néhány fordulat hatására izgalmassá válik. Szép, elgondolkodtató a befejezés, ami az egy év után távozó tanársegéd történetéből leszűrhető: talán nem a regény elején kezdődik az az új élet, hanem akkor, mikor befejeződik, s ezzel befejeződik egyben a főhősünk életében is egy nehéz időszak, s kezdődik egy új élet, ami ki tudja, mennyire lesz nehéz vagy könnyű. (1999)


Jeffrey Robinson: Manipulátorok
Vásárló leszel, ha tetszik, ha nem
Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

A 90-es évek eleje óta sokak szerint elszabadult a pokol. A televíziók, rádiók és az újságok ontják a reklámokat, sokszor több terjedelmet és időt biztosítva számukra, mint a tartalomjegyzékben és programelőzetesben megjelölt cikkeknek és műsoroknak. A zeneszámokat és a filmeket megcsonkítják, értékes műveket, cikkeket sűrítenek, hogy minél több helyről köszönjön vissza ránk a reklám. A postaládánk dugig reklámkiadványokkal, úgyhogy a tetejéről már könnyen kihúzhatja helyettünk más a hivatalos és magánleveleinket, előfizetett újságjainkat. Az utcán lépten-nyomon megállítanak felmérésnek álcázott vásárlási ajánlatokkal, a lakásunkat pedig üzletkötők bombázzák a (szerintük) legjobb ajánlatokkal. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy váratlanul kiderül az egyik kollégánkról, rokonunkról vagy barátunkról, hogy terméktanácsadó, ilyen-olyan hangzatos menedzser - egyébként közönséges üzletkötő -, aki meghív minket szeretettel termékbemutatóra, amit aztán órákig kell végigkínlódnunk másik 3-4 házaspárral; kóstolgatni a biotermékeket vagy teákat, megcsodálni a 22.(!) századi lábos és vájling csodákat, csodaszerekről hallgatni a hihetetlen - Jézust megszégyenítő - hatásokat. Aztán, hogy szent legyen a béke, megvesszük a legolcsóbb teát (a bolti ár tizenötszöröséért), egy ormótlan bögrét, amiben állítólag még a rossz bor íze is jobbá válik, vagy aláírunk valami papírt, csak hadd mehessünk már haza (a legravaszabb, mikor vacsorára hívnak, s éjjel 11-kor úgy érkezik haza az ember, hogy már alig várja a hűtőszekrény kifosztását, mert ugye ezek a bio- meg egyéb micsodák nagyon jók, de nem éhes embereknek találták ki).
Ezért is jó, ha néha egy kicsit mögé is láthatunk a dolgoknak, mert nem nagyon értjük, hogy mi a közös a PR-menedzserek, az utcai (munkanélküli) kérdezőbiztosok, az unatkozó úriasszony terméktanácsadók vagy a biztosítási ügynökök között.
Ezért jó ez a könyv. A szerző aprólékosan, ugyanakkor sok humorral elemzi a reklámok világát. Ízekre szedi a fogyasztásra buzdító, átlátszó, illetve körmönfont trükkjeit, maró gúnnyal leplezi le azokat a fogásokat, amelyekkel a cégek a fogyasztás növelése érdekében élnek. Sokat foglalkozik a tömegkommunikációval is. Tippeket ad, hogyan érhetjük el, hogy kevesebbszer csábítsanak olyan termék megvételére, amire semmi szükségünk sincs. (2001)


Vekerdy Tamás: Honnan? Hová?
Tíz beszélgetés életről, halálról, szerelemről
Holnap, Bp. 2001.

Ebben a könyvben egy pszichológus "civilben" beszélget három tinédzserrel azokról a kérdésekről, amelyek a fiatalokat foglalkoztatják. A kamaszok kérik, hogy a történet elmesélője most, ezekben a beszélgetésekben ne pszichológusként viselkedjen, hanem civilként. Így nincs pszichologizálás, lélekelemzés, nagy kitárulkozások, megnyílások, csak spontán civil beszélgetés, de azért nem adják ezt olyan könnyen... A pszichológus fenntartja a jogát ahhoz, hogy legalább felnőtt lehessen a tinédzserek között, s az élettapasztalatait, olvasmányait a témákkal kapcsolatban megoszthassa a kamaszokkal. Így végül sokkal több is lesz a beszélgetésekből, mintha csak a pszichológus beszélne belőle: a tizenéveseket (és az olvasókat) megismerteti a regék, mondák, mítoszok, vallások és a filozófia különböző álláspontjaival, az élet, a halál, a szerelem, a szeretet, a siker, a boldogság és még jópár olyan fogalommal kapcsolatosan, amik nemcsak a fiatalkorban foglalkoztatják a legtöbb embert. Az olvasó e mellett viszont nagyon pontos pszichológiai "bemutatását" kapja a tinédzserekben lezajló érzelmi és gondolati "tobzódásnak". (2002)


Amélie csodálatos élete

Az Amélie csodálatos élete tényleg egy csodálatos film. Lenyűgöző Jeunet játékossága, s az, hogy egy ilyen filmben milyen nagyszerűen képesek a színészek is játszani.
Végig a filmben a játékosság mellett gyönyörű, a költői metaforákhoz hasonló, roppant finom jelzések, megjelenítések, amelyek a megértést és a befogadást is nagyban elősegítik.

Már az egész, ahogy indítja Amélie életét: a szeretetéhség/hiány kihat az egész életére, hiszen az apa betegségnek diagnosztizálja azt, aminek természetesnek kellene, hogy legyen. Ennél szebben, a léleknek és a tudatnak is érthetőbben nem lehet megértetni, hogy mennyi múlik a szülő-gyerek kapcsolaton. Ha Amélie-nek nem ilyen lett volna a gyerekkora, akkor nem indította volna meg egy régen volt kisfiú kincses doboza, nem érezte volna azt, hogy ezeket a 40 évvel ezelőtti kincseket vissza kell juttatni a gazdájának, mert lehet, hogy ez nagyon fontos lesz számára. És ahogy ezen munkálkodik, ekkor kezd felfigyelni mások magányosságára és szeretetéhségére: a régen elhagyott házmesternő szerelmi bánatára, a trafikosnő hypochonderségbe bújt magányára, az elhagyott férfi paranoiáig fajuló féltékenységére. Felismeri a félhülye zöldséges kifutó fiúban az érzékeny embert, s azt is, hogy a fiút a főnöke csak azért tartja, hogy különbnek érezhesse magát nála. Egyébként itt jegyzem meg, hogy szerintem a zöldséges gonoszságára nem gonoszságból csinálja a cselvetéseit, tehát nem bosszú ízű dolgokról van szó, hanem a magabiztosságát töri meg, azt a magabiztosságot, ami minden percben pofozná a kifutó fiút. Amélie apja gyászában olyan gyöngéden babusgat egy kertitörpét, ahogy sohasem tette ezt meg a neurotikus feleségével és a szeretetre éhes lányával. Amélie elveszi tőle a kertitörpét, ami megint gonoszságnak tűnik, de ezzel "gyógyítja" ki apját a rigid, leragadt gyászából.
És mindezeket micsoda fergeteges humorral adja elő a film (pl. a kertitörpe "turistáskodása" valami eszméletlen ötlet, fantasztikus geg!).

Az "Üvegember"-rel a kapcsolata is nagyon szépen megformált a filmben: a hiányzó szülő-gyermek kapcsolat bontakozik itt ki, s a festmény ad lehetőséget, hogy ne konkretizálják, de minden szó mégis a helyén legyen. Egymást próbálják formálni. Sok a közös vonás bennük, ezért virágnyelven is értik egymást. Dialógusaik is olyan szál a filmben, amire érdemes odafigyelni.

Jeunet a filmben nem mond a világról és az emberekről ítéletet (nincs konkrét jó és rossz), de nem is takar el, vagy hanyagol el a valóságból semmit. Szépen aládolgozik a fiúnak a jellemébe az a környezet, amiben él: ótvaros pornó "multiplex" eladója, s e mellett még a vidámpark szellemkastélyában halálnak maszkírozva szolgálja ki az emberek perverzitását. Ebben a közegben tudja megtartani a tisztaságát és az abból adódó másságát. Mert másabb, mint a többi ember ("megszállott", mint Amélie és az Üvegember). Ugyanúgy, mint Amélie, ő is keres valamit, az embereket akarja megérteni, először a lábnyomaikból, majd azokból a fotókból, amelyeket összetépve eldobnak, mert úgy érzik, nem jól sikerültek (milyen gyönyörű és finom: lábnyomok és összetépett fotók, a versek talán, amelyek tudnak ilyen finomságokkal a lélek-keresésről szólni). És az egymásra találásukban is mennyi báj és ötlet van. Olyan ártatlan film, hogy még a nagy titok, a fotóautomaták "fantomja" is olyan mellékszál, mintha egy ifjúsági film gyermetegsége lenne (pl. Emil és a detektívek, Utánam srácok, Keménykalap és krumpliorr stb.).
Hát ebben a filmben aztán valóban nincs semmi deviancia! Minden kockája játék, humor és humánum.

Annyi minden van ebben a filmben. Az is csodálatos, ahogy egy párhuzamot állít fel: Amélie arra a hírre kapja fel a fejét, hogy városában világra szóló tragédia történt: Diane balesete. Ettől a mozdulattól ejt el valamit, ami elvezeti a régen volt kisfiú titkaihoz. Ekkor változik meg az élete, hiszen ettől kezdve kezdi érdekelni mások sorsa. És még egész Párizs hetekig a világhírű Diane tragikus sorsáról beszél, addig ő felfedezi a kisemberek ("kissé" tragikus) sorsát. Ez is egy olyan dimenziója filmnek, ami attól szép, hogy nem harsány.
Megint megerősítette bennem ez a film, hogy az igazán nagy művek olykor nem tűnnek grandiózusnak, sokszor pl. talán csak roppant viccesek a legtöbb embernek. De rétegei vannak, s finom szálakkal összeszőtt az egész történet, mégis minél inkább bogozgatod ezeket a finom szálakat, annál inkább rájössz, hogy minden a helyén van, pedig elsőre nem is gondolnád, hogy ennyi réteget találsz. (2002.)


Esélyes diploma
Szerkesztette: Juhász Béla Szilárd
Debreceni Egyetem, 2004.

Esélyes diploma – a furcsa cím mögött egy most megjelent könyvecske rejtőzik, amit az Egészségügyi-, Szociális és Családügyi Minisztérium támogatásával a Debreceni Egyetem Mentálhigiénés Program munkatársai készítettek. Hat tanulmány foglalkozik azzal a „rémmel”, amivel a felsőoktatás padsoraiban eleinte még nem törődnek a hallgatók, s valójában nagyon összetett kérdés: álláskeresés, munkanélküliség, diplomások foglalkoztatása (és nem foglalkoztatása) stb.
Mindjárt a könyv elején (előszó és bevezető nincs) Adomán János tanulmánya rögtön a kész tényekkel szembesít minket: a diplomások és főleg a pályakezdő diplomások aránya a munkanélküli rátában folyamatosan nő. És nőni fog. Hiába, a felkapott szakok hallgatói sem örülhetnek: túlképzés van, nem mindenkinek sikerül a szép és megható diplomaosztó után olyan munkahelyen/beosztásban elhelyezkedni, amihez 4-5 évig keményen tanult. Mi hát a megoldás? Élethosszig tanulás, rugalmasság, mobilitás, kreativitás? – csupa elcsépelt szavak, de azért lehet ezekben valami, ha egy kicsit jobban elmélyedünk e témában. Szentkatolnay Miklós a szociálpolitikusok alaposságával ismerteti meg az olvasót tényekkel, adatokkal és egy gyakorlatban kipróbált képzési modellel, amit a diplomás pályakezdő munkanélkülieknek dolgoztak ki. Balog Lajos és Balcsók István egy-egy dolgozata is pontos képet rajzol ábrákkal és számadatokkal felvértezve; még az előbbi írás kitekint a makrovilágba, az Unióba, addig az utóbbi a megyénket hasonlítja össze az ország más tájékaival.
A könyv végén Berényi András klinikai szakpszichológusként a munkanélküliség mentálhigiénés aspektusait elemezte. Átfogóan foglalkozik a munkanélküliség élményével, amit bizonyos lelki folyamatok lezajlása miatt olykor nevezhetünk munkanélküliség-neurózisnak, de a jól ismert kiégési szakaszok is felismerhetők a reményvesztett embereknél. A kudarcélmények nagyon megviselhetik a munkanélkülit, s egyaránt rossz tünetek következ(het)nek be a magatartásában és a szociális magatartásában, valamint a testi és lelki egészségében. Mindemellett a munkanélküliség tényét felfoghatjuk úgyis, mint változást, ami ha szenvedéssel és erőfeszítéssel jár, de végződhet pozitívan is. (2004)


Metadolce, avagy egy félédes színház

Szinglikék, szingli-lét…
Komoly tanulmányok és komolytalan filmek, még komolytalanabb bulvárlapok hálás témája ez manapság. Éppen ezért nem könnyű megfelelni a várakozásoknak, ha ezzel kapcsolatban ír darabot az emberlánya. Falussy Lilla a friss dramaturg-diplomás, és fiatal drámaíró mégis megpróbálkozott ezzel. Olyannyira sikerült, hogy tavaly a Komédium Színház drámaíró pályázatán díjat nyert színdarabjával, s a Csokonai Színház ezt az évadját rögtön ezzel a darabbal kezdte (Metadolce – félédes társkereső játék).

Amikor huszonvalahány évesen kiesik az ember az iskolapadból az Életbe, még szeretne Élni (jól és nagyon), s minél kevesebb korlátot, felelősséget magára erőltetni. A szabadságvágy elég erős bennünk, s olykor még egy-egy nem tökéletes párkapcsolatot is úgy élünk meg, csak nyűg volt a nyakunkon.
Aztán az évek teltével nem minden perc, óra, este pörgéssel telik, amikor az üresjáratok már-már napokat, esetleg heteket jelent, valami megváltozik. Bennünk is. A bulikon nem rossz az ivararány, de egyre kevesebb a számításba jöhető partner (mindenkinek van barátnője, s vannak, akik a feleség mellé szeretnének egy kis kalandot). És egy kicsit később, milyen érzés, ha pl. a gyerekkori volt barátnőtől jön meghívó esküvőre – a lánya(!) megy férjhez?

A színdarab egy igazán (félédes) játék a Csokonai Színház művészei jóvoltából. Árkosi Árpád rendező tényleg játéknak fogja fel, amitől nem feltétlenül kell félni, nem lesz az előadás operett-szagú. A színészek remekelhetnek, és meg is teszik. A Hősnő, Majzik Edit az első pillanattól az utolsóig a színpadon van, mégis újabb és újabb arcát tudja megmutatni. A Hős, Garay Nagy Tamás szerepe jutalomjáték: számtalan férfi karakterébe kell bújnia rövid időn belül, s a nézőkkel felismertetni egy-egy jellemet, figurát. Nem könnyű feladat egyik sem, de roppant nehéz Kóti Árpád Karnak nevezett szerepe is, hiszen a legtöbb jelenetet úgy kell végigjátszania, hogy nincs is szövege, de ő sem hagyhatja el a játékteret az előadás alatt. Ilyen feladatot csak az igazán profi színészek tudnak megoldani. A darab végén, mintegy „freudi fordulatként” azért neki is adatik hagyományosabb színészi munka.
(2004.)


Drogfogyasztók felsőfokon
Szerkesztette: Murányi István
Debreceni Egyetem, 2004.

A Debreceni Egyetem Mentálhigiénés Program egyetemi kutatók bevonásával (Szociológia Tanszék, Neveléstudományi Tanszék, Magatartástudományi Intézet) indított el egy kutatási programot, „Drogfogyasztók felsőfokon” címmel, s amely során az egyetemen előforduló kábítószer-fogyasztói magatartásra, a fogyasztási szokásokra, és a szerhasználat okaira keresték a választ. A kutatási program júniusban lezárult, s most már könyv formájában ismerkedhetünk meg az eredményekkel. A kötet hét tanulmányt közöl négy szerzőtől; a szerkesztői feladatokat Murányi István szociológus látta el.
Bojda Bea írásából a társadalmi és oktatási folyamatok, változások hatásairól, az ifjúsági kultúraváltás jellemzőiről tudhatunk meg bővebbet.
Szentkatolnay Miklós egyik cikke részletesen bemutatja a Mentálhigiénés Program eddigi tevékenységét, illetve a drogprevencióban játszott szerepét emeli ki. A másik tanulmány a survey kutatási eredményeket és a fókuszcsoportok összehasonlító elemzését ismerteti. Megtudhatjuk azt is, hogy az alkoholfogyasztás mennyire nagy szerepet játszik a hallgatók életében. Fókuszcsoportokban az általános vélekedések szerint a hallgatók 80%-a rendszeresen vagy alkalomszerűen szokott alkoholt fogyasztani, s a többség nagyobb mennyiséget is (a 80%-os arány 20 ezer hallgatót jelent). A lányok majd annyi alkoholt fogyasztanak, mint a fiúk.
Pék Győző Drog és magatartás című írásából a személyiségdiszpozícióktól kezdve a különböző pszichológiai irányzatok megközelítéséig, a terápiás lehetőségekig kapunk ismereteket. A másik tanulmányában a „beavatlak az élményembe” típusú közlések fordulatait, mikro-grammatikai változásait elemzi.
Murányi István első írásában a jelen kutatási program előzményeit is megemlíti: a Münnich Ákos által vezetett vizsgálat eredménye tavaly jelent meg, szintén tanulmánykötetben: A kábítószer kipróbálásának okairól – az egyetemi hallgatók körében végzett vizsgálatok alapján. Ezzel, de más egyetemeken végzett kutatási eredményekkel is összehasonlítja a saját rezultátumaikat. A droghasználat szempontjából a különböző karok közötti különbségeket is megismerheti az olvasó. A másik tanulmány az interjúk alapos elemzését tárja elénk, s a könyv végén az interjúkból kivonatokat is olvashatunk. (2004)


A kábítószer kipróbálásának okairól
Az egyetemi hallgatók körében végzett vizsgálatok alapján
Szerkesztette: Münnich Ákos (Eötvös Kiadó, Bp. 2003.)

A könyv szerzői, szerkesztője, lektora a Debreceni Egyetem munkatársaiból, PhD és nappali tagozatos hallgatóiból állt össze. Céljuk volt, hogy az egyetemisták körében végzett felmérések alapján szisztematikus és átfogó képet adjanak a kábítószer kipróbálásának feltételezett, illetve lehetséges okairól. A kutatásukat többek között a GYISM és a DE Mentálhigiénés Program is támogatta, a Debreceni Egyetem hét Karán, illetve Intézetében végezték 9 hónapon keresztül (összesen 1955 diákot vontak be a vizsgálatokba).
A könyv hat fő részből áll, amelyek többszempontos elemzésekkel válaszokat keresnek a kábítószer kipróbálása mögött meghúzódó hatások és hatásmechanizmusok „hogyanjaira és miértjeire”. Többek között vizsgálták az egyetemista életmódnak és életkörülményeknek, a személyiség eltérő jellemzőinek, valamint a különböző baráti és társas viszonyoknak a hatásait. A soktényezős hatások egymásra épülésének egy összetett modelljével átláthatóbbá kívánták tenni a beavatkozás lehetséges célterületeit.
A kábítószerre történő rászokás valószínűsége nagymértékben függhet egyrészt az erre (és más függőségekre) hajlamosító személyiségjegyektől és az egyén értékrendjétől, másrészt a környezeti hatásoktól, az egyén életvitelétől, elégedettségétől és a személy jövőjébe vetett bizalmától is. Megvizsgálták azt is, hogy a hallgatók életvitelében, szabadidős tevékenységében feltárhatók-e olyan elemek, melyek hajlamosíthatnak a kábítószer használatára. Megtudhatjuk, hogy mennyire informáltak a hallgatók a kábítószerekről és a prevenciós lehetőségekről, ezzel összefüggésben elemzik a hallgatók társaik kábítószer-használatának indítékaira vonatkozó toleranciáját is.
Helyszűke miatt mind a 17 tanulmány témáját, aspektusát és eredményét felsorolni sem tudjuk, inkább olvasásra ajánljuk a kötetet azoknak, akiket érdekel a téma, az egyetemi hallgatóság attitűdje a droggal kapcsolatosan, illetve azoknak a szakdolgozatot íróknak, akik munkájukhoz hasznosítani tudják ezt az átfogó tanulmánygyűjteményt. (2004)


Gézagyerek, Herner Ferike és a többiek…

Valamikor 14-15 éve két szentesi srác, Szőke Bandi és Badár Sanyi hirtelen kerültek be filmjeikkel, előadásaikkal a köztudatba. Ők voltak képesek úgy hadoválni, hogy a kis történeteik egyfajta agymenésként a banalitásuk mellett valamilyen sajátos életszemléletet is mutattak. Az életből ellesett jelentéktelen pillanatok, beszélgetésfoszlányok így váltak befogadhatóvá, szórakoztatóvá és érdekessé.
A színház könyörtelen műfaj, nem elég a jó szöveg, a jó színész, tudatosan vállalt dramaturgia nélkül minden szétfolyhat vagy ellaposodhat. A színházi szerző, Háy János természetesen tisztában van ezzel, s a jól megírt figurák és szövegeik színházi közegben megállják a helyüket.
A Gézagyerek szerencsés csillagzat alatt került a Csokonai Színház deszkáira: a szerző, a darab és a színház alkotógárdája nagyszerű egymásra találásáról volt szó. Olyannyira, hogy hely híján le sem tudom írni, hány díjat, elismerést, vendégjátékot élt meg az előadás. A folytatás nem maradhatott el. Háy látta, hogy az általa megírt szerepek a színház színművészei révén igazán élnek; Herda Pityu és Banda Lajos az csakis Kóti Árpád és Miske László. A következő darab, a Herner Ferike faterja már úgy íródott, hogy a szerző maga előtt láthatta, hús-vér emberekként a szereplőket; tudta, kik fogják eljátszani, s ez inspirálta is.
A Herner Ferike faterja a szerencsés kezdet után inkább balsorsra ítéltetett. Kezdődött azzal, hogy a Gézagyerek rendezője, Pinczés István Zalaegerszegre került, s a Csokonai vezetése nem kívánta a folytatást a repertoárjába felvenni. Pinczés Zalaegerszegen megrendezte a Herner Ferikét, de érezte, hogy ezt a darabot vétek nem eljátszatni azokkal a debreceni színészekkel, akik a szerzőnknek már-már alkotótársai voltak, vagy legalábbis nekik is köszönhető, hogy ez a következő darab megszületett. A nyári színházi esték jó alkalomnak bizonyult, ilyenkor a színész szabadságon van, s a kenyéradó színházát könnyebben „megcsalhatja” egy-egy vendégjátékkal. Kabán egy nyilvános főpróbát láthatott a közönség, majd a debreceni Régi Városháza udvarán még egy előadást, de a nagy várakozások ellenére többet nem, mert Bakota Árpád lábtörése miatt remény sem volt későbbi időpontokra tenni az elmaradt előadásokat.
Az őszi fesztivál újabb lehetőséget adott a darab bemutatására. De ekkorra már a közönség lelkesedése alábbhagyott, félházzal játszották, megint csak egyszer.
Pedig a darab jó, a színészek is, a rendezés is. Ahogy hallgatjuk a melósokból munkanélkülivé váló, közmunka programon résztvevő három „árokparti filozófust” (Kóti-Miske-Bakota), ahogyan az életről, a világról hadoválnak, nagyon élnek a figurák. A banalitás itt is szórakoztató, de elgondolkodtató is. Főként azért, mert a parttalan dumálások egymásra felfűzve már nem is annyira értelmetlenek. A szerző megdolgozott azért, hogy ez így „üljön”. Színészeink pedig hozzák a karaktereket. Az egyetlen negatívum is a körülményekből fakad: érződik, hogy nem repertoáron tartott előadásról van szó, amit legfőképpen a dinamika sínyli meg. Mindettől függetlenül, én remélem, hogy még egypárszor Debrecenben láthatjuk ezt a darabot, s természetesen Kóti Árpád, Miske László és Bakota Árpád főszereplésével. (2004)


Morvai Krisztina – Simek Kitti: Kitti
Rettegés és erőszak – otthon
Rejtjel Kiadó, Bp. 2005.

Néhány évvel ezelőtt egy kislányról harsogott a sajtó: nevelőapját éjszaka álmában lőtte le. Nincs talán az országban olyan, aki ne hallott volna erről a tragikus esetről. A vigéc sajtó-média lecsapott az ügyre, számára sikeresen kifacsarta a lehető legtöbb példányszámra, nézőszámra tupírozott esetet. A nagy porkavarás után a kislány és édesanyja ottmaradt a szégyenben és a tanácstalanságban, a tragédia számukra nem ért véget, csak folytatódott…
Ha volt valami hozadéka annak, hogy a kamerák össztüzébe került ez a kislány, akkor az az, hogy az érdeklődés középpontjába került a családon belüli erőszak. A közvélemény és a szociális szféra egyaránt sürgetni kezdte az eddigi tehetetlenség helyett a hatékonyabb gyakorlatot (a politika nem kerülhette meg).
A családi titkolt szégyen nem magánügy, hanem komoly bűncselekmény. Az erőszakra nem hathatós megoldás a jogi hercehurca, az akta ide-odatologatás, hanem azonnali szakmai segítséget kell nyújtani. Bizony, sokszor ki kell ezeket mondani, hogy mindenkinek egyértelművé váljon, még akkor is, ha egyesek szerint a vízcsapból is a családon belüli erőszak témája folyt mostanában. És talán érthetőbbé válik a probléma súlya, ha jobban megismerjük a hátterét is. Ezt a célt szolgálja ez a könyv is.

A könyv tulajdonképpen egy hosszabb interjú Kittivel, aki elmondja az életét, a család mindenkori helyzetét, a tragikus eseményhez vezető utat. Már az első oldalakon szimpatikussá válik ez a most 16 éves kislány, aki finoman szólva koravén, ugyanis hihetetlenül bölcsen látja élete eddigi történéseit. Az abúzusról, a terrorról, az áldozattá válásról tud úgy beszélni, hogy nem megy bele a részletekbe, de mégis őszinte, mégis át tudjuk érezni a fájdalmait, a tehetetlenségét. Mindemellett az olvasóban kavarog valami felháborodásszerű, hogyan történhetnek meg ilyen rémségek, éveken keresztül és büntetlenül…
Az áldozat higgadtan, objektíven próbál beszélni a történtekről, a tényeket szépen különválasztja a saját belsőélményeitől. Mintha ez bosszantaná az interjú készítőjét, s bele-belekotnyeleskedik, s a szakember kezd nagyon szubjektív elemeket behozni, olykor érződik e miatt az elfogultsága. Ami duplán baj, mert a szakember köntösében még inkább etikailag kifogásolható ez a magatartás, hiszen ezzel befolyásolhatja a négyszemközt megnyíló interjúalanyt, de az olvasót is. Persze akkor sem lenne ez szerencsés, ha újságíróként nyúl a témához, de lehet, hogy Morvai Krisztina egyszerűen csak nem ismeri az interjúkészítés szabályait, s valami sajátos műfajt akart bevezetni. Jobb lett volna, ha előbb konzultál egy lektorral. Egyébként ez a mai könyvkiadás amúgy is neuralgikus pontja, spórolásból egyszerűen elfelejtették a lektor „munkakörét”, össze is tévesztik a korrektorral (aki nagyon hasznos tevékenységet folytat, bár ügybuzgóságból az általa nem ismert szakmai nyelvezetet átszabhatja úgy, hogy lektor legyen a talpán, aki ráismer az eredeti gondolatokra).
De visszatérve Morvai Krisztina szövegéhez: a szakmailag tényleg hasznos információi, meglátásai fontosak, kellenek a könyvbe, de nem a beszélgetésbe becsempészve, hanem akár egy-egy fejezet zárásaként, vagy az interjút záró tanulmányként. Így valószínűleg átgondoltabb lett volna, kevésbé a szubjektivitás pongyolaságába merülő.
Nagyon jónak tartom a függeléket, amiben megtalálhatjuk a családon belüli erőszak áldozatait segítő szolgálatokat, 1995-2003 közötti időszakból statisztikákat, törvényeket, országgyűlési határozatot, és a rendőrség módszertani útmutatóját. (2005)


Vlagyimir Viszockij: Farkasösvényen
Szerkesztette Viczai Péter
ÚMK, Bp. 2005.

Vlagyimir Viszockij, a brezsnyevi korszak művész-fenegyereke, a Jurij Ljubimov nevével fémjelzett moszkvai Taganka Színház vezető színésze 42 és fél évet élt. Mindkét végén égette élete gyertyáját, s talán négyszeresen is – költőként, színészként, énekesként, magánemberként. Egyedi énekstílusa és nem szokványos színészi tehetsége egy tehetségtől félő világban bontakozott, melyben az üldözött értelmiségi mártíriumát viselte. Ugyanakkor milliók rajongtak érte, és sokan példaképüknek tekintették a karizmatikus személyiségű, legendás művészt. Egyszerre volt tiltott magnófelvételeken terjesztett szabadsághős, valamint látványos sikerű színházi előadások és tévéfilm-sorozatok sztárja. A hatvanas-hetvenes években személye fogalommá vált nemcsak Moszkvában, hanem az egykori szocialista országok értelmiségi körei, máskéntgondolkodói között is. A gyakran gitáros Hamletként emlegetett „össznépi Vologya” ma is aktuális költészete mára bevonult a klasszikusok közé. Napjainkban már a világ számos országában ismerik verseit, dalait. 25 éve, 1980-ban halt meg.
Ma már elképzelni is lehetetlen, hogyan terjedtek a dalai. Többen állítják, hogy még életében, egy-két évtized alatt többszázezer, akár milliós nagyságrendű, hihetetlen rossz magnószalag és kazetta másolatok keringtek. Hazájában ezek a magnófelvételek tiltottak voltak, hiszen ezeken a felvételeken olyan dalok is elhangozhattak, amiket koncertjein nem mindig játszhatott. A piacgazdaság erre azt mondaná, hogy mekkora nagy üzleti lehetőséget hagytak ki. Na, de nemcsak hazájában, hanem a környező szocialista országokban is nagy kultusza volt a dalainak, főként Lengyelországban, de Magyarországon is.
Viszockij először Magyarországon 1974-ben járt egy filmforgatáson, majd 1976-ban a Taganka Színházzal. A társulat érkezése előtt nem sokkal halt meg Latinovits Zoltán. A magyar közönséget megbabonázta Viszockij játéka. Ezután sokan úgy nevezeték: „az orosz Latinovits”. Valóban, lehetett bennük sok közös vonás. A színtársulat 3 darabot hozott magával, több mint kéthetes turnéjuk során Budapesten kívül Debrecenben is felléptek. A három darabból a legnagyobb hatása a Hamletnek volt. Viszockij Hamletje a nemzetközi színháztörténet szerint is mérföldkőnek számított, hiszen 4-5 korszakos jelentőségű Hamlet alakítást szokás említeni, köztük Viszockijét.
Mészáros Márta filmrendezőnknek közismertek az orosz családi-művészi kapcsolódásai. Ő Viszockijjal is baráti viszonyban volt, de mindössze egy filmjében játszott, s ez arról nevezetes, hogy ebben a filmben Viszockij francia feleségével, Marina Vladyval játszhatott együtt. Ez a házasság amúgy nagyon különös sorsú volt, hiszen egy francia világsztár feleség és egy szovjet állampolgár férj, akinek mozgása eléggé korlátozva van, nem is élhettek szokványos párkapcsolatban.
Debreceni vonatkozás még az is, hogy hazánkban az elsők között volt a Hangfogó és a Csokonai Színház színészei 1988-ban, akik Viszockij-emlékműsort készítettek. Azóta sok ilyen próbálkozás volt, monodráma, előadóest stb., amikből legismertebb Hobo műsora, s ezt 1998 óta folyamatosan műsoron tartja.
Egyre több Viszockij verset fordítanak le magyarra, ez a kötet újabb 65 fordítást tartalmaz. A legendás zseni után, ha színházi játéka alig, de a versei és most már CD-ken a dalai fennmaradtak. Jellegzetes rekedtes hangja, temperamentumos éneke nemigen feledhető.
1985 óta a bolygók nemzetközi katalógusának 2374-es csillaga az ő nevét viseli. Csillag volt… lett. (2005)


Vlagyimir Viszockij

Narkósok

Regényt írni, meséket se vágyom,
Nem olvasok sci-fi műveket,
Narkósok közt döglök itt az ágyon,
S érzem, én is narkóssá leszek.

Háborús sebet gyógyít az ottan,
Biztonsági kúrát vesz amott…
Elég legyen, testvérek a drogban,
Felejtsétek el az anyagot!

Szörnyű döbbenet uralja lelkem,
Káosz dúl agyamban, rémszerű;
Ahol fekszem, itt a kórteremben
Pille járja, szipó és a tű.

Ez a lelkét narkózta halálra,
Az örök magányában rekedt;
Hagyjátok a morfint valahára,
Inkább apomorfint szedjetek!

Skizofrén a szomszédom a szélen –
Kit a nővér titokban szeret –,
Azt mondja: „Ha elfogyott a pénzem,
Szedek inkább Zimin-cseppeket.”

Narkó-foltos egyiknek a lelke,
Másiknak a szívét rágta szét;
Rólatok, fiúk, de jól lehetne
Írni – kár, hogy nem írok mesét.

1969

Erdélyi Z. János fordítása


Mérő László: Maga itt a tánctanár?
Pszichológia, moralitás, játék és tudomány
Tericum, Bp. 2005.

Még abban az időben, amikor a kereskedelmi képcsatornák nem hódíthatták el a majdan nagyban sztárolt műsorvezetőket, volt az állítólag legműveltebb tévésünknek egy valóban nagy műveltséget megkívánó vetélkedője, ahol ezen könyv szerzőjét, mint játékost ismerhettük meg. A fél ország drukkolt neki, sokan viszont már akkor úgy gondolták, hogy nem ér, mivel Ő nem átlagpolgár, nem amolyan mezei játékos. Pedig akkor még ki sejthette, hogy néhány év múlva Mérő László is affajta közismert, médiában gyakran szereplő személyiség lesz. Köszönheti ezt annak, hogy a kilencvenes évek második fele óta négy - a tudományos műfajban - hihetetlenül sikeres könyvet írt, s ezzel a közelmúltunk legnépszerűbb tudósai közzé „verekedte” magát (csak néhányat közülük: Popper, Müller, Csányi, Vekerdy, Ranschburg…). A könyvek sorrendben a következők voltak: Észjárások; Mindenki másképp egyforma; Új észjárások; Az élő pénz. Könyvei külföldön is megjelentek, a Mindenki másképp egyforma 1999-ben elnyerte az „Év tudományos könyve Németországban” díjak egyikét. De a külföldi sikerek nélkül is elnyerte szimpátiánkat. Az eredetileg matematikus, műszaki tudósból majdan doktorált pszichológussá, illetve a gazdaságpszichológia professzorává váló tanárember stílusa korántsem szigorú tudományos, és nem merev tanáros, hanem finom humorú, könnyed, de mégis elgondolkoztató, tartalomban sokat adó, számtalan hétköznapi kérdésen elmerengő, illetve olyan szemszögből okfejtő, ami nekünk még sohasem jutott eszünkbe. Azok, akik mindig is utálták a matematikát, s a fensőséges bölcsészet felé fordultak, most ettől a matematikus-pszichológustól, tehát hiteles forrásból megtudhatják, hogy a matematika nem az a számtan, amit annyira gyűlöltek, hanem egy olyan tudományág, ami sok mindennek az alapja (logikától akár a zenéig terjed a paletta). Nem erőlteti ránk a matematikát, csak mellesleg bemutatja az értékeit, de olyan természetesen, hogy az ember kezdi magát szégyellni azért, mert ennyire nem értette a lényegét annak idején ott, az iskolapadban. És hát a pszichológia és a matematika több ponton is találkozik, például a játékelméletekben vagy a gazdaságpszichológiában (azért én nem lennék olyan pszichológus, aki a bux-index „ide-oda” pszichológiai hátterével foglalkozik, ennél a játékelmélet izgalmasabb területnek tűnik).

Nos, a fentiek nemcsak az említett négy könyvére, hanem a most – tavaly év végén – megjelent új könyvre is érvényesek. Az új könyv valójában tárcagyűjtemény, hiszen a Magyar Narancsban 2003-tól rendszeresen megjelenő cikkeinek a válogatása, s csak egy-két írás átdolgozott, bővített. Tehát olvashattuk már ezeket az írásokat, mégis így, könyvbe rendezve - és tényleg gondolatilag is rendezve – egészen más élmény, mint külön-külön olvasva.
Megtudhatjuk, hogy mit is jelent ez a cím, elárulom, egy viccből származik, bár arra nem derül fény, hogy miért ezt a viccet választotta szlogennek az író. Talán azért, mert nem tartja magát sem tánctanárnak, sem illemtanárnak, bár lóizé ide vagy oda, azért szól a tánctanárokról (trendekről) és az írások mégiscsak a kívánatosabb illem (moralitás) felől tekintenek a világra.
Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek rövid írásokat olvasni, szeretik az olyan könyveket, amelyeknek van(!) stílusa, de azoknak is, akik egy-egy ilyen cikk elolvasása után hosszasan képesek töprengeni a mondandóján. (2006)


De Sade pennája

Januárban egy kicsit szomorúan ültünk be a stúdiószínház széksoraiba. A színház vezetőváltása sem politikailag, sem egyéb módon nem érint bennünket, de! Eleve ellentmondásosak az előző igazgatóval kapcsolatos bírálatok: hol azt vetik a szemére, hogy „táncos-komikus”, így előtérbe helyezte a szórakoztatást, hol pedig az a baj vele, hogy olyan műfajokat engedett burjánzani, amik nem költséghatékonyak (balett és stúdió). És ez utóbbi miatt voltunk szomorúak. Színházi embertől azt hallani, hogy ötven-hatvan embernek játszani egy előadást nem költséghatékony, ez talán több is, mint szomorú, hiszen ha egy közgáz-menedzser, művészetileg tapló ezt mondja, akkor még mentegethetjük, hogy szegény, nem érti a műfaj lényegét, nem tudja, hogy a stúdiószínjátszásnak éppen ez a varázsa, ebben az intimtérben olyan előadás születhet, ami máshol nem…

A Doug Wright De Sade pennája éppen olyan alkotás, amit nem lehet több százas nézőközönségnek, nagyszínpadon hitelesen, átélhetően előadni. Persze, színházban mindent lehet, sőt sokszor a rendezők direkt olyan koncepciókkal nyúlnak darabokhoz, hogy műfaji határokat feszegessenek. Ezt a darabot viszont nem tudnám másabb közegben elképzelni, csak a stúdió légkörében, még akkor is, ha az első sorban ülvén a színészek többször nagy szobortalpazatokat toltak a lábamra…

De Sade márki neve tudjuk, fogalom (szadizmus), de annyi ellentmondásos dolgot írtak már róla, hogy nem igazán képes az átlagolvasó kiigazodni ezek közül. Éppen ezért róla írni regényt, színdarabot, vagy éppen forgatókönyvet eléggé hálás dolog. Az ambivalens személyiség mellett még ott van a szexualitás is, ami aztán meg megint vonzza a művészetre éhes polgárt. A témát azonban feldolgozhatja az irodalomtudomány éppúgy, mint a bulvár, lehet regényt, színdarabot, forgatókönyvet felületes hatásvadászatra építve írni, de lehet mély tartalommal is megtölteni.

Jelen darabunk érzésem szerint nem vonul be a nagy művek közé, de jól megírt darab, sok lehetőséget ad a rendezőnek és a színészeknek arra, hogy egy emlékezetes előadást tudjanak kihozni a színdarabból. A rendező, Almási Tóth András többnyire él is ezzel a lehetőséggel.
Mertz Tibor először márkiként az előítéletünkkel szemben túlságosan más egyéniségnek tűnik; ilyen szelíd tekintetű ember hogyan lehet képzetünkben az immorális megtestesítője?! Játéka azonban hamar elhiteti velünk, hogy a cinizmus nem egyszínű.
Szente Vajk abbéja maga a naivitás. A márki és az abbé párbajában nem elsősorban a pap, hanem a naiv fiatalember bontakozik ki, aki az öregrókával szemben elkeseredetten tehetetlen. Ezért végső cselekedeteiben nem az egyházi előzmények, az inkvizíció jut az eszünkbe, hanem inkább az ember lelki folyamatai. Persze, a darab hajaz arra, hogy akkor most ki is dicstelen, az üldözött vagy az üldöző, s mi, a mi kis történelmi múltunkkal hogyne lennénk erre a gondolatra is vevők.
Az előadás erőssége tehát Mertz és Szente játéka, de Sallai Nóra alakítása is tetszett. Bakota Árpád önmagához képest most egy kicsit fénytelen volt.
Összességében, érdekes előadást láttunk, s a stúdiószínpadi közelségben együtt éltünk a színészek játékával, a folyamattal. És szeretnék még sokszor ehhez hasonló élményeket stúdióközegben. (2006)


Csernus Imre – Kígyós Éva – Popper Péter:
Titok, elhallgatás, őszinteség
Saxum – Mesterkurzus sorozat, Bp. 2006.

Őszintén akarok élni – hirdette a Piramis együttes a hetvenes évek „bamba nemzedékének” a már akkor is falvédőszövegnek tűnt próféciát. De vajon miért érezzük sokszor hiteltelennek azt, aki az őszinteségre hivatkozik? Lehet-e tényleg őszintén élni? Mit jelent valójában az őszinteség? A témaajánlatok meglehetősen személyesek, így a három előadó, ha akarná, se tudná elkerülni a privát hangvételt. Mivel a könyv magáról a titokról szól, már a cím elolvasása után enyhe remegés fut végig az idegszálainkon, irodalmi élményeinkből és személyes tapasztalatainkból szőtt függöny gördül a szemünk elé. Nos, e képzeletbeli függöny mögül három előadó kukkant ki. Kígyós Éva, Csernus Imre és Popper Péter egyre többet mutat meg a titok színpadából, és saját személyiségéből is. Megtudhatjuk, hogy az elásott titkokat előbb-utóbb kiforgatja egy szintén képzeletbeli eke, de ha mégsem kerülnek felszínre az elfojtott emlékek, akkor mérgezni fogják a személyiség talaját. Mi az, amit a jóság nevében el kell hallgatnunk, mikor és milyen körülmények között oldjuk fel a titok pecsétjét?
Hogy milyen torzulásokhoz vezetnek a kibeszélhetetlennek tűnő traumatikus mozzanatok, azt olyan konkrét példákon keresztül mutatják be, mint az abortusz, a közeli hozzátartozó börtönbe kerülése, vagy a családon belüli erőszak. Kígyós Éva a tudományos magyarázatokon túl misztikus területekre is téved, felhívja a figyelmet arra, hogy a Tejút-rendszer spirálisan elhelyezkedő csillagai pont úgy néznek ki, mint a sejtmagunkban lévő dezoxiribonukleinsav spirálja, ráadásul a két spirál arányszáma is megegyezik egymással. Szerencsére Kígyós nem lépi át a Rubicont, és nem kerül a new age lélektanának ingoványos területére, a tudomány fogalmi rendszerében próbálja megtalálni a választ az olyan kérdésekre, hogy miért vagyunk a Földön, és mi az értelme az életünknek.
Kígyós kozmikus gondolatait remekül kiegészíti a földhözragadtabb nyelvezetű Csernus. A „bevállalós” lélekgyógyász például utal a Bazi nagy görög lagzi című filmre, a fiatalok parti kultúrájára, és a kábítószer személyiségromboló hatásaira. Végül Popper Péter esztétikai, filozófiai, nem egy esetben szépirodalmi utalásrendszerekkel fűszerezett bölcsességei teszik teljessé a titok, az elhallgatás és az őszinteség témakörét. (2006)

2009.

Bohumil Hrabal: Sörgyári Capriccio.

A filmet is, és a regényt is nagyon szerettem. Azt gondoltam, hogy nem túl sokat tud egy ilyen felolvasás hozzáadni, de kellemesen csalódtam, ugyanis nagyon jó volt hallgatni. Egy ilyen regényt, amit ráadásul egy nagyon jó film dolgozott fel, nem könnyű újból „megteremteni”, tehát a régi hatásokat – ha nem is überelni, de olyan szinten előadni, hogy az elsődleges élmények ezt ne „oltsák ki”, ne tegyék fénytelenné, unalmassá stb. De ez nagyon jól sikerült. Für Anikóra szinte rászabták ezt a szerepet. Amikor a sörivásról szól, az maga Hrabal, az olyan eleven, olyan gyönyörű, hogy minden előzmény nélkül működik. Kern meg hozza Pepint, biztosan és élvezetesen. Nem bízták véletlenre, hiszen a magyar közönség Pepin bácsit a filmből is Kern hangján ismeri, s igazi telitalálat volt, mert a kultfilmet, ha a rajongók szájukra veszik, akkor biztos tőle idéznek, s talán sokan nem is ismerik a filmet, de az „unatkozik, vásároljon mosómedvét!” szlogent igen. (B+)


George Orwell: Állatfarm.

Rudolf Pétert a Rejtő regények felolvasásánál és a Beugró játékok kapcsán már nagyon dicsértem. Egyre nagyobb tisztelettel nézem-hallgatom. Ez a kis kopaszodó ember a színészet minden csínját-báját ismeri, és nagyszerű eleganciával használja-műveli. Szinte mindent képes úgy megjeleníteni, hogy azt „egyszeri és megismételhetetlennek” érzi az ember. Nem olyan sok színésznél érzed ezt. Az Állatfarmot annak idején úgy olvastuk, mintha csak a politikai kabaré műfajából származna. Nekünk ez a proletárdiktatúra gúnyrajza volt elsődlegesen. Most ebben az előadásban egyszerűen megújult számomra, RP jellemformálása az állatok jellemrajzára teszi a hangsúlyt, s a politikai súly annyi, amennyinek kell lennie, nincs már túldimenzionálva. Persze bennem sem, de ehhez kellett egy ilyen előadásmód. Zseniálisan jeleníti meg az állatokat. (A)


Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem.

Gyerekkorom nagy kedvence volt ez is. Ez a feldolgozás már régen megvolt a rádióból, s szerettem is. Kálmán Györgyöt kissé elfelejtette az utókor, pedig nagyszerű színész volt, az a tipikus magyar „entellektüel” színész, mint a hozzá hasonlóan elfelejtett Őze Lajos vagy Somogyvári Rudolf. Ők mindannyian híresek voltak a versmondásukról, kár, hogy a hangjukat kevesebbet hallani ma már, mint más régen meghalt színészekét. Kálmán György előadása nagyon jó, persze a Latinovits ízes-jellegzetes hanghordozásában megteremtett Tanár úr kéremet nehéz feledtetni. De emlékszem a tévéből egy Kern féle feldolgozásról, ami szintén nagyon jó volt, tehát azért született több jó megformálása is ennek a műnek. Ha a Micimackó fordítóját olyan jól lefordították volna más nyelvre, mint ahogy ő Milnét, akkor szerintem más népek ifjúsági irodalmában is lehetett volna helye a Tanár úr kéremnek (mint ahogy a Pál utcai fiúknak a mai napig van). Megunhatatlan Karinthy humora. (B+)


Adrian Belew: Side One, Side Two, Side Three, Side Four (2004-2007.)

Ezek közül megkaptam tőletek az első kettőt eredeti kiadásban, szép borítójuk miatt nagyon örültem ezeknek. Akkor írtam is, hogy nagyon tetszik, teljesen olyanok, mintha új King Crimson albumok lennének. AB-t annyira nem kedveltem, nem mondom, hogy nem szerettem, inkább csak nem volt a kedvencem. Kicsit úgy voltam a lemezeivel, mint David Bowie legutóbbi lemezeivel, nem rosszak, de valahogy érzelmileg nem vonzanak. De ez a két lemez nagyon jó, lendületes, eleven, nagyszerű hangszerelés stb. Azt is írtam, hogy nagyon rövidek, a 33+33 perc eléggé kevés, még egy lemeznek sem sok. Erre kiderül, hogy van folytatás, és így már nem panaszkodhatok, időtartamban is kielégítő. A negyedik koncertlemez kicsit kilóg a sorból, de ez is jó. És most egyben hallgattam a 4 lemezt, s így egyformán erősnek, egyenletes színvonalúnak érzem mind a négyet. (A-)


Bill Laswell & Jah Wobble: Radioaxiom – a dub transmission (2001.)

Jon Hassell féle hangzás, jó hangulatteremtő zene. Amikor sokat éjszakáztam a gép előtt, akkor az ilyen lemezeket hetekig tudtam hallgatni, nem tudtam megunni, háttérzeneként is jól működtek. Ami talán egy kicsit erősít rajta, ez az ízléses techno vagy dub hangzás (a címben a dub szerepel). Egyre jobban szeretem az ilyen tartalmasabb, de elektronikus zenéket. Mire kimennek a divatból, addigra én is megkedvelem a technót. Tudom, hogy már annyi válfaja van, akár 100 is, hogy eléggé anakronisztikus technónak nevezni ezeket a zenéket, s akkor már Hortobágyi is valahol az, sőt ezzel a lemezzel kissé rokon, a keleties hangzások beleszövése miatt. (B+)

Brian Eno: Glitterbug ost (Derek Jarman’s film) 1994.
Brian Eno: Curiosities, volume 1. (2003.)
Brian Eno: Curiosities, volume 2. (2004.)
Brian Eno: 77 million paintings (2006.)

Egy csokor Eno lemez. Ezeket hallgattam meg legelőször. Különbözőek, de abban egyformák, hogy Enonak ezek inkább az ambient repertoárját gyarapítják. Viszont nem tudok semmit sem írni róluk, 3 hét után összefolynak, nem tudnám megmondani melyik tetszett jobban (talán a 77 million, s kevésbé a Jarman filmzene), hallgatva jók, különösen fejhallgatóval, de utólag nem tudom felidézni. Lehet, hogy felületesebb is lettem, s kevésbé figyelmes, ezért tényleg előfordul, hogy vannak lemezek, amikre már 1-2 hónap után egyáltalán nem emlékszem, kiradírozódott az emlékezetemből. Persze, amelyek nagyon tetszettek, azokra nagyon jól emlékszem, de nagyon sokra már nem annyira, sőt olyan is volt, amikor újrahallgatva sem igen elevenedett fel. Lehet, hogy az agyam is öregszik, s már nem igazán olyan, mint amilyennek kéne lennie. (B- / B / B+)

Brian Eno & David Byrne: Ghosts (bootleg, 1981.)
Brian Eno & David Byrne: Everything That Happens Will Happen Today (2008.)

Viszont ez az új Eno-Byrne nagyon tetszik! Annyira hangulatos, fülbemászó, egyszerűen egy üde színfolt. Nem is hittem, hogy egy ilyen lemez tőlük ennyire el tud varázsolni. Nekem az Eno-Cale lemezek folytatása jön le erről. De mindezek mellett érződik, hogy új lemez, Eno a hangzások nagymestere tényleg nagyon finoman szövögeti a hangzást, szinte észrevehetetlen árnyalatok színesítik, mindamellett a két öregcsóka éneke belopja a dalokat a szívedbe. Nekem ezen a karácsonyon most ez a lemez volt a karácsonyi hangulat (meg Preisner, de arról még külön is), hiszen valahogy nekem mindig vannak zenék, amik a karácsonyi, de úgyis mondhatnám, hogy a téli bensőségesebb hangulathoz kötődnek.
A másik E-B pedig a jól ismert lemeznek valami korabeli bootleg változata, hogy miben különbözik az albumtól, azt nem tudom megítélni, ahhoz elő kellett volna vennem a 1981-es lemezt és meghallgatni, de ezt most nem tettem. Így most már ebből a lemezből 3 verziót ismerünk (a 2006-os remastered változattal együtt). (B+ / B+)


Brian Eno & Robert Fripp: The Costwold Gnomes (2006.)

Ez a lemez is csúcs, de csak fejhallgatóval! Először meghallgatva olyan üresjáratnak éreztem, hol túlzottan torzított-hangos gitáros, hol meg áll a csönd, s nem történik semmi. De amikor fejhallgatóval meghallgattam, egészen másabb lett a véleményem, annyira jól megcsinált lemez, igazi csemege a progresszívzene gurujaitól. Ennek a lemeznek a borítója is tetszik, a két feketeruhás öreggel. Egyébként Lajos mp3-as lemezfelvételeinél még ez a bónusz, hogy a lemezborítók is rajta vannak a lemezen, s ha számítógépen hallgatod, akkor automatikusan mutatja a monitoron az aktuális lemezborítót (ezen még nem gondolkoztam, hogyan van ez összerendezve, de mindenesetre ez is egy kis plusz, persze a gyári kiadásokat nem pótolja, főleg ezeknek a megszállottjának még gépen sem elegendő látni a borítót, azt kézbe is kell vennie). Ha már borítóknál tartunk, akkor a festményborítók sem rosszak, de némelyikkel tényleg egy jó kis Keserü festmény felérne (akár Károly, akár Ilona, a 77 million borítója nekem őt juttatta eszembe). Az általam ismert képeidből kapásból tudnék néhányat, amik simán egy ilyen Eno lemezhez nagyon passzolnának, s mint látom, az eddigi borítóktól sem ütnének el. (B+)


Szemző Tibor: Tractatus.

Ez tulajdonképpen az én Cuba 4 perces kislemezemnek egy 30-35 perces változata. Ezt az egyetlen számot húzza ki több mint félórásra, de nagyon jó. Azt nem értem, hogy csak ennyi? Így adták volna ki CD-n? Elég fura. (B-)


Zbigniew Preisner: Requiem for my Friend (1998.)
Zbigniew Preisner: Silence, night & dreams (2007.)

Gyönyörű két lemez, talán ebben az évben, ha csinálnék TOP10-et, hogy az általam megismert lemezek közül melyek voltak a legjobbak, akkor a Silence mindenképpen benne lenne. Ugyanazt érzem, mint Arvo Partnál, hihetetlenül szép, finom zene. Ha nincs is annyira nagy volumenű, mint AP, de azért közelít hozzá. A kortárszenében gondolom, ez nem lehet nagyon ott a trendik között, de ettől függetlenül nekem bejött. (A- /A-)


Gogol: A köpönyeg.

A modern irodalom egyik első regényének tartják. Szatirikus ábrázolása valóban nagy hatással lehetett az utódokra, s a kisember megformálása, humánuma is újra-újra visszaköszön. Bodrogi előadása korrekt, hangjában is érezni elég emberséget, nem sok eszközzel, de jól adja elő. (B+)


Füst Milán: Lehel kürtje.

Ez egy kis kuriózum, Füst Milán maga olvassa fel egy nagyon jópofa novelláját. A felvétel még 1956-ból való. (B)


Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok.

Nagyon megörültem ennek a könyvtárban, amikor megláttam, Capriccio után alig vártam, hogy ezt is meghallgathassam. Nem csalódtam benne, Kálloy-Molnár Péter nagyon jól mondja el a regényt. Szeretem BH-nak ezt a regényét is. A film is megérdemelte az Oscart annak idején. A humánuma és a humora talán legelőször ebben a regényben találkozik olyan jellegzetesen. De akármennyire is jellegzetesen BH, és cseh, mégis annyira magunkénak érezzük, hogy szinte a magyar írók között tartjuk számon. Biztos ez a kelet-közép-európaiságból is adódik. Abban biztos vagyok, hogy lesz még kedvem ezt is újból meghallgatni. (A)


Heltai György: Hogyan kell forradalmat csinálni.

Ebből mindössze két részt mentettem meg, ugyanis volt olyan, amit nem vettem fel, volt olyan, amit felvettem, de nagyon recsegett a rádió és letöröltem, és talán vagy két rész eltűnt, mert a fájlt nem neveztem át, úgyhogy elég szerencsétlenül jártam ezzel a hangjátékkal. Egészen érdekes írás, egy visszaemlékezés a proli diktatúra idejére olyantól, aki a felsővezetésben benne volt. Éppen ezért nem az irodalmi értéke, hanem a történelmi tények megértése szempontjából érdemes meghallgatni, vagy a könyvet elolvasni. (B-)


Proust: Az eltűnt idő nyomában.

Ez egy nagyon kísérletező jellegű feldolgozás. A zene első taktusától lehet tudni, hogy ez Hortobágyi László, s az egész csapat az alternatív kultúrában járatos. Fodor Gábor színész amellett, hogy ő mindig a profi színházi világban is benne volt, az amatőr mozgalomban, majd a félprofinak titulált alternatív színházi világban is meghatározó személyiség, márcsak azért is, mert a Studio K alapítói között volt, s úgy tudom, mai napig rendez itt. Ez az 50-60 perc hangulatot akar teremteni, s a regényt nem tökéletesen visszaadni, de ez szerintem sikerült is. Kár, hogy ekkor is recsegett a rádió. (B+)

Herman Hesse: Sziddhárta.

Gyönyörű mese, Hesse zseniális, minden mondata, semmi sem sok vagy kevés, ami viszont pont a keleti kultúra jellemzője, így adekvát a történet, és habár európai írótól, mégis a keleti kultúrához méltóan megalkotott mű.
Máté Gábor fantasztikus előadásába belehallgatva talán csak egy közepes hangerővel és tempóban felolvasást hallasz, de ha elkezded hallgatni, kiderül, hogy ez az előadásmód hihetetlenül egyesül a leírtakkal. Egyszerűen fantasztikus, hogy színész képes erre, hosszú órákon keresztül felolvasni egy könyvet, úgy hogy hangján kívül semmivel sem tud hatást elérni, viszont a hangjával mégis tökéletesen ábrázol. Ráadásul, ha gyakorlatiasan közelítjük meg, akkor nem is egy könnyű mű ez. Egyszerűen annyira jó volt hallgatni, hogy sajnáltam, amikor vége lett. Nagy mű, nagyszerű előadásban, ez tökéletes. (A+)


Galla-Gála 1993. (Holló Színház, L’art pour Laár)

Nagyon eltávolodtam ettől a Galla és Laár féle műsoroktól. Kb. még vagy 10 éve nagyon kedveltem, de aztán egyre inkább hakniztak, erőltetettekké, kimódoltakká váltak, a kereskedelmi tévén sorozatban olyan műsoruk ment, hogy az már inkább kínos (igaz, én ezeket nem láttam, de egyszer egy részt igen, s az borzasztó volt). A CD-ik közül is csak egyet ismerek, de az is eléggé közepes. Szerintem elmentek a pénzcsinálás felé, s nem vették a nagy siker közben észre, hogy kiüresednek. Ez egy eléggé hosszú rádióműsor majd kétórás, s már itt sem tetszik minden, de ez még talán a fénykoruk volt. (C)

Bryan Ferry: Dylanesque (2007.)

3-4 szám után olyan érzés, mintha Bob Dylan lemez lenne, aztán a 6. száma a Knocking on heaven’s door. Aztán utána veszem észre a lemez címét, hát persze, ezek Dylan feldolgozások, csak ugye én ezeket a számokat nem ismerem, vagy ha már hallottam is valamelyiket, már bizonyosan elfelejtettem, de a stílust rögtön felismertem. Vajon miért adott ki egy ilyen lemezt BF? Nem rossz lemez, de semmi új, azt a rockosabb Dylan hangzást egyébként meg eléggé kerüli, talán csak az utolsó számban lehet ilyet hallani, viszont helyette nincs valami határozottabb „hangzás-imázs”. Azért mégis rockosabb, mint a BF lemezei, s ettől hozza azt a vonalat, amit általában a „Nagy öregek”, pl. Eric Clapton, Chris Rea, vagy maga Dylan, de hozza azt a kiszámítható, megbízható, tűrhető színvonalat, amit általában ezek az urak is szoktak (ha nem nagyon trafálnak bele vagy mellé). (C+)


Coldplay: Viva la Vida (2008.)

Nagy várakozás előzte meg ezt a lemezt (lehet, hogy más lemezeknél is így szokott lenni, csak annak a híre nem ér el ide hozzám, „vidékre”, de ennek a híre nagyon is. Sőt, úgyis, hogy többször olvastam Enot emlegetni.) Aztán hallgatom, s nem egy nagy szám. Eno sehol, elő a fejhallgatót, Eno biztos kavar, csak finoman. Hát nem kavar, legalábbis nem hallani, inkább csak a potmétereket csavargathatta, vagy szakmai tanácsokat adhatott, mintegy zenei coach, de hogy ebből semmi sem hallatszik, az is biztos.
Egy gyengécske, slágeresített U2, középszerű, eléggé slágeres, olyan kicsit tucat-britpop. Megkérdeztem Lajost, mit szól hozzá, csak én vagyok ennyire kritikus, kiderült, hogy Lajos végig sem hallgatta, annyira fel volt háborodva, hogy az első néhány szám mennyire gyenge. Megnyugodtam, hogy akkor én még azért lojálisabb voltam. Pedig nagy felhajtás volt a megjelenésekor (PestiEst címlap, egyebek), a Saturnban ki van rakva bakelit lemezen is 5-6 ezerért, úgyhogy valakiknek csak bejött ez a lemez, ha nekünk nem is. Ti nektek? (C+)


Daniel Lanois: Belladonna (2005.)
Daniel Lanois: Here is what is (2008.)

Az első lemezen kissé meglepődtem, mert a kellemes, dallamos lemezeihez szoktam, ez az instrumentális meg egészen más első hallásra. Aztán utána rájövök, hogy ez is nagyon kellemes, egészen érdekesen hangszerelt számokat is lehet rajta hallani. A borító alapján inkább egy érzelmes-dalos lemezt várnál. Bár ez is érzelmes szerintem, csak nyilván másképp.
Az új 2008-as lemeze tér vissza a régi hangjához, de itt már valóban van olyan líraibb szám, ami meg inkább mondjuk Chris De Burghre lehetne jellemző. De ez nem lebecsmérlés a részemről, csak annyi, hogy egy kicsit könnyedebb, de a lemez összességében nem, sőt, azért vannak egészen másabb stílusú számok, bluesosabb például. (B- / B-)

2008.

Arvo Pärt: Miserere[1]

Nagyon szép ez a lemez. Talán csak az a gondom vele, hogy lehetetlen egy hangerőn hallgatni, olyan iszonyúan halk részek is vannak rajta. A vége nagyon katartikus, nekem lehet, hogy hülyeség, de Morricone ugrott be, annyira filmszerű ez az újra-újraismétlődő dobolás. Egyébként lehetne filmzene, amikor az Ópium díszbemutatóján Szász János említette AP nevét, akkor is gondoltam rá, hogy jó filmnek tényleg lehetne a zenéje. És ez zene most pont olyan is. És valószínűleg már nem egy rendezőnek jutott eszébe AP a filmjéhez. {A}
Arvo Pärt: Tabula Rasa Még egy olyan mű, ahol teljesen hihetetlen, hogyan tudják ilyen sokáig "kitartani" a befejező hangot. Ennek a hangulata is a Stalkerhez menne. Szép, csöndes mű. Az elejével viszont meg lehetne fingatni a Kinyerma?! játékosait, mivel olyan tökéletes XX. szd-i komolyzene. Aztán viszont tulságosan lecsöndesedik. (****2000.)
Arvo Pärt: Arbos Ez inkább hasonlatos a "nem mindig komolyzenét komponáló" kortársakhoz (pl. Philip Glass, Wim Mertens, Michael Nyman, stb.). A mostani tanulásokhoz jól jöttek ezek a zenék, mert kellemes hátteret adtak. Az utóbbi időben sok komolyzenét és kortárs zenét hallgatsz. Mindenkinek vannak "korszakai". Nekem is volt ilyen típusú zenei korszakom, most éppen se ilyen, se olyan nincs. Talán éppen egy kicsit a jazz, de nem túlságosan markánsan. Legutóbb nálam ősszel-tavasszal Bregovic és a balkáni zene sokkal inkább erőteljesebb volt. Ha most nem tanulnék lehet, hogy nem hallgatnám ilyen sokszor ezt a zenét. Nekem ezen a lemezen néhol beugrik Pendereczky is. (*****2000.)
Arvo PÄRT: Fratres, Festina Lente... (Hungarian State Opera Orchestra) Nagyon szép ez a lemez, komolyzenei értelemben is. Tényleg nagyon becsapós néhol, hogy olyan, mintha elektronikusan lenne imitálva a nagyzenekar. Ha csak egy-egy részt hallgatna meg belőle valaki, akkor ez bejönne, főleg, ahol kitartóan, hosszú ideig folyamatos "egyhangként" szól a zenekar. Ez technikailag sem lehet könnyű. Az utolsó szám menne a legjobban a Stalkerhez. A hangulata teljesen passzol. (*****1999.)
Arvo PÄRT: Kanon Pokkajanen Nagyon katartikus, ez a lemez nekem inkább jobban hasonlít hangulatában a Kieslowsky filmzenéhez, mint a többi A.P. lemezhez. Talán a kórus teszi, mindenesetre csak ezt a katartikus kifejezést tudom rá illetni: nagyon szép, inkább érzelemmel telibb, mint a Fratres..., és érzelmeket felszabadító is egyben. És ami még eszembe jut, hogy kortalan, nem kortárs, nem valami más, mondjuk gregorián, valahol a kettő között évszázadokat átölelő hangulata van (egyértelműen viszont keresztény korszakokat). (*****1999.)


Yann Tiersen: La valse des monstres[2]

Annyit tudok róla, hogy az Amélie óta már van egy újabb filmzenéje is, a Goodbye Leniné. Ez a régebbi lemeze is biztos filmzene, érződik rajta. Finom zongora, továbbra is franciás hangulat és hangzás, harmonika, vonósok, kissé régiesnek tűnő részletek, de ami meglepő, több helyen is Michael Nymanra hasonlít. E miatt is talán markánsabb ez a lemez, mint az Amélie, inkább erősebb, koncepcióban is, meg talán tartalmasabb is. Nekem tetszett az is (bár nem emlékszem, hogyan nyilatkoztam róla), de ez most jobban bejött (film nélkül pedig nehezebb). {B-}


Astrud Gilberto: The Silver Collection (1965-1970)[3]

Nagyon jó album. Már régen hallgattam AG-t, jó volt újra hallgatni. Nekem mindig olyan nagy nyugalmat hoz a hallgatása. Amikor először hallottam, akkor nagyon nem tetszett, idegesített, bugyutának tartottam, s utána meg pár év múlva nagyon megszerettem. Olyan igazán sajátos stílusa van. Jó sok szám, de sajnos az utolsó 3-4 hallgathatatlan. A sok track miatt talán. Most karácsony előtt különösen jó volt ez a hangulat. Újabban sokszor hallottam viszont ebből a korszakból zenéket, amik stílusa nagyon hasonlított ehhez, de mégsem olyan jó, mint ez. {A-}


Kalyi Jag: Minden dalom a tiéd
Tjirej le gilja / all my songs are yours[4]

Hát ez nagyon gyenge. Nem a KJ-hoz méltó. A KJ eddig maga volt a minőség, a világzenei elkurvulásoknak is ellenállt. Gondolom, ez valami megrendelés volt, hogy legyen egy karácsonyi albumuk. De nagyon gyenge, nem is felismerhető a stílusuk. Egy-két szám még elmegy, amelyek egy kissé a Deep Foresthez hasonlítanak, de összességében ez a kevesebb. Ami még most beugrott, hogy a Ghymesnek van egy-két ilyen erőltetett lemeze. Vagy két lemezüket kedvelem, de egy kissé fenntartással voltam irántuk, mert voltak olyan „mű” világzenés számaik is, amiket nem igen tudtam hova tenni. Na, ez KJ lemez pont ilyen. {C-}


Estonia: 3 észt szerző
Eduard Tubin (1905-1982)
Arvo Part (1935-)
Erkki-Sven Tüür (1959-)
Royal Stockholm Philharmonic Orchestra – Paavo Jarvi[5]

Ez most nem tetszett annyira. A mi 60-70-es évek kortárs komolyzenénkhez hasonlít, olyan nagy beindulás, de mégsem tud magával ragadni. Érdekes, hogy AP, aki ennél sokkal finomabb, itt egy olyan művel szerepel, ami pontosan illeszkedik a másik kettőhöz. Persze, ettől függetlenül lehetnek nagyon jók az észtek, csak nekem jön be. Az AP fentebb leírt műve után lehet, hogy még inkább idegenkedtem ettől a hangulattól. {B-}


Björk: Volta[6]

Az első hallásra már megint egy nehezen befogadható B lemez, tele jó sok „nyivákolással”, ami szintén kissé elidegenítő hatású. Ez a nyers, puritán hangszerelés, rá a B extra hajlításai, ez tényleg első hallásra nehezen emészthető. De további hallgatás után egyre jobban megkedveltem. Ez B-től egy igen jó lemez. A hangszerelés most is egészen érdekes, felületesen hallgatva (vagy Szokolon) nagyon lecsupaszított elektronikus puffogás, nem jobb, mint a nagy átlag teknő vonulat. De mégis több, nagyon rafinált, mert igen puritán, de nem üres, és halkan, észrevétlen nagyon sok kisebb-nagyobb hosszúságú színesítő effekt is van. A 9. szám pedig annyira kemény, hirtelen Tom Waits vascső ütögetése ugrott be, ami szintén ilyen primitíven elementáris (vagy inkább Diamanda Galashoz lehetne hasonlítani?). Van egy duett, ami meg a Cocteau Twinset jutatta eszembe, talán ez a leglágyabb szám ezen a lemezen (B „romantikus eposza”). Érdekes színfolt B, különleges, s úgy látszik nem is akar letérni a saját útjáról. {B+}
Björk: Vespertine (2001.) Hallgatom, és minden új számnál azt várom, hogy majd most. De B. nagy átéléssel énekli a "semmit", a végére nem is tudom, hány szám is volt ez, annyira egybefolyt az egész. Mi lenne ennek a zenének a célja? Olyan, mint egy elvontra sikeredett musical, ami annyira se ilyen, se olyan, hogy teljes érdektelenségbe fullad. Brecht elidegenítő effektje jut eszembe. Talán színpadi megjelenésnek nem is lenne rossz. A zene minimalista, csöndes, a hangsúly az éneken van. Igen, talán jól lejönne a színpadról. De így tényleg nem tudom, mi volt ezzel a lemezzel a szándéka, s egy kicsit sajnálom is, hogy B. igazán szép és érdekes hangja számomra ennyire elvész az ilyen albumokkal. Ja, az utolsó szám (13.) érezhetően nem ehhez a lemezhez tartozik, de az sem jobb vagy különb. Ha nagyon akarok keresni, akkor a 11. szám az, amelyik a legjobban tetszik.{***2002.}
Björk: Selma Songs (2000.) Ez hasonlóan nem igazán tetszett, mint az előző. Ami itt még tudatosodott bennem, hogy nem is a technós zene idegenít el, hanem ez a szimfonikus hangzás. Ez számomra idegesítőbb. Volt az a Singles filmzene, amin hatszor volt ugyanaz a szám, ott tudtam frászt kapni, mikor elkezdődött a vonósokkal, de ott annak tudtam be, hogy mérgezést kaptam attól a számtól, egymásután. De most már tudom, hogy nem kedvelem ezt a hangzást (sem). Ez rövid, 7 szám. Gondolom, ez is Singles. {***2002.}
Björk: Family Tree (2002.) B nekem egyre inkább nem jön be. Ezen a két CD-n többféle stílus van: „hagyományos” elektronikus hangszerelt, aztán van komolyzenei hangszerekkel kísért (vonós meg billentyűs és csembalós vagy hárfás?). Egyre inkább nem értem egyik vonalat sem. Ha nem tudnám, hogy mennyire lelkes, akkor azt mondanám, hogy nem önálló stílusa van, hanem kialakította a „B modorosságot”, s azt használja mindenütt. Ezeket a dalokat sokszor idegesítőnek érzem, mert zeneileg nem adnak pluszt, esztétikailag nem vonzóak számomra, viszont B rendíthetetlenül hajlítgatja a hangját, mint egy modern operaénekes, az egész olyan szétzilált, vagy valami ilyesmi. Tudom, Te másképpen vagy vele, de én csak az első lemezét szeretem. Egyébként nem pikkelek rá, s összességében, ha nem is tetszik, ezen a lemezen is van 5-6 szám, ami viszont tényleg bejön, annyira, hogy csak ezek 5*-osak lennének nálam. A 35 számból 15-öt mentettem ki egy CD-re (66 perc), ennyi nekem elég (szívesen megmutatnám, hogy melyik az a 15).{***2004.}
Björk: Medúlla (2004.) Egészen különleges hangszerelés. Björknél az elektronikus hangzás sohasem volt egykaptafára való, vagy divatos megoldásokat hozó (mint pl. KylMin). Ha nem is tetszett tőle minden, ezt el kell ismernem. Persze, nekem volt olyan lemeze, ami nagyon szikár volt zeneileg, viszont énekben meg túlcizellált. Ezért az egyik szám hol uncsi, a másik meg hol idegesítő volt nekem. Ez viszont nagyon jól van eltalálva. Itt az éneke is tetszik, mindent kihoz a hangjából, de nincs túlspanolva. A hangszerelés meg tényleg ötletes, változatos, jól szól, és vannak benne olyan ének-vokál részek, amik nagyon jól színesítik a lemezt. Ilyen pl. a 7. szám, amiben nem Robert Wyatt énekel? Ez a lemez most visszahozta nekem B-öt. A Lajos féle VCD-ken pont most láttam olyan felvételeket, amelyeket kedveltem tőle régebben. {*****2005.}


Peter Gabriel[7]

Hát PG-t is régen hallgattam, pedig nagyon kedvelem, s néha elfog a PG-láz, s akkor napokig őt hallgatom, leginkább az érzelmes dalait. A válogatáslemezei is jók, és egyáltalán nem tudom unni, hogy azért nagyjából a többsége a számoknak mindig ugyanaz. Vannak számok, amik nem maradhatnak le (sledgehammer, biko, don’t give up), ezeket legtöbbször most már koncertváltozatban rakják fel, hogy ne legyen uncsi. {B+}
Peter Gabriel: Ovo (2000.)Jó lemez, érdekes, hogy ez egy kicsit eklektikusabb, mint általában PG. Ha sok forrásból merítkezik, akkor ezt összegyúrja, most pedig van külön rap, külön ír stb. A hangok nagyon jók. Kicsit olyan az érzésem, mint Roger Waters: When The Wind Blows filmzene lemezénél: tisztára olyan, mint egy szóló lemeze, még a hang is olyan, mintha Ő énekelne, de mégis más. Nem tudom miért, de más. Itt is ez van. Minden porcikája PG. Talán a rapes számokban a hangszerelés egy kicsit U2-s, de egyébként „intelligensebb”. Aztán pár nappal ezelőtt volt interjú a tévében PG-rel. A színpadi műből mutattak be részleteket, nagyon monumentális, talán már túlságosan is. PG a zenéről is, meg a színpadra állításról is beszélt (Fürtös és Bruce Willis ötvözete most kinézetre). És elmondta, hogy a történetiség, több évtized jelenik meg a zenében: így már érthető, hogy egy-egy szám stílusa más-más, igazodik a különböző korokhoz. Az ír beütés valami földműves - múlt századi - családtörténet például. Azért nem lenne rossz egy újabb szólólemez is. (*****2000.)
Peter Gabriel: Shaking The Tree - Sixteen Golden Greats (1990) Az 1990-ig megjelent PG lemezekből ez egy nagyon jó válogatáslemez. Van miből válogatni, s biztos mindenkinek akadna olyan kedvence, ami lemaradt erről a lemezről, de a gerenice szerintem jól el van találva. Szeretem ezt a lemezt betenni, mert nagyon kellemes. És jó hosszú is. Mostanában kevesebbszer hallgattam PG-t, de ez biztos azért van, mert 2000-ben elárasztottál új zenékkel, s csak új szerzeményeket hallgattam. Örülök, hogy CD-n ez a lemez lett meg tőle, mert ezt sűrűn fogom hallgatni (ha már kevesebb újdonság sorakozik itt az asztalon). 1990 óta eltelt időből is lehetne már egy válogatást csinálni, bár ez a 11 év kevesebb lemezt hozott, mint az előző 13 év. (*****2001.)
Peter Gabriel: Birdy (1985.) Valamikor sokat hallgattam ezt a lemezt. Most meglepődtem, hogy a CD nagyobb része milyen csöndes, rövid betétekből áll, kazettáról ez nem tűnt fel. Lehetne hosszabb, s a "dögösebb" részek jobban kidolgozottak. Pont mostanában hallgattam többször a Betty Bluet és a Paris, Texast (két alapmű), s ha hozzájuk hasonlítom, akkor nincs olyan rész vagy szám, ami a katharsist be tudná teljesíteni (a túl halk az túl halk, a dübörgő meg nagyon az ahhoz, hogy valami "summázata" legyen). De ettől függetlenül a hangzás meglepően friss, akár ma is készülhetett volna. {****2002.}
Peter Gabriel: Up (2002.) Ez nem a „kétbetűs lemezek” folytatása, hanem az első három PG lemezeké. A kétbetűsek haláli profin hangszereltek, egyenletes csúcsminőség, minden hang a helyén, se több, se kevesebb nem kell. Megkapó, s még a slágerek is csúcsteljesítmények. Ja, és kortalan lemezek. Ezzel szemben az első három lemeze útkeresőbb, így nem is egyenletes, sok benne a kontraszt, az érzelmi „elnagyoltság” (és Frippes „bekeményítés”). Örültem volna a So és az Us folytatásának is, de ennek még inkább örültem, hogy PG képes még ilyen lemez megcsinálására is. Sok van még ebben a paliban, s lehet , hogy a múltkori lemezénél egy kissé szigorú voltam vele szemben, de ez csak azért van, mert sokra tartom, s most be is jött, sokra tartható, nem „burn out-os csávó” a pénzhegy csúcsán, hanem a pop-bizniszben (music makerek között) a legritkább fehér holló: igazi művész. {*****2003.}


Panta Rhei: Bartók[8]

Én ezzel az anyaggal nem vagyok annyira megelégedve. Leginkább a hangminőség teszi számomra kétségessé, hogy ezt így akarták kiadni. A Szarvassá vált fiúk narrátor szövegét pl. teljesen amatőr módon elnyomja a zene, így érthetetlenné válik. Ez pont olyan, mint amikor élőben egy rosszul belőtt mikrofonba énekel-beszél valaki. Emlékezz, Szalayék minden koncertjüket felvették szalagos Akaival, rengeteg koncertfelvételük lehetett. S Lajosnak is van jópár, Matolcsy másolta át neki. Ezek között szerintem vannak olyanok, amelyek hangminőségben jobbak ennél. Szerintem a következő lehet: amíg egy együttes eljut az órára pontosan beosztott stúdióba (régen napi 24 órában működött az a 3-4 stúdió, amelyik lemezminőségű felvételekre volt alkalmas, s a hierarchia is működött, Presserék vagy Szörényiék jó időben mehettek felvételre, a kicsiknek meg jutott az éjszaka-hajnal), addig néhány próbafelvételt kellett csinálniuk. Ezeknek különböző funkciói voltak: promóció, munkaanyag a stúdió stábjának stb. Mivel Szalayéknak nem okozott gondot otthoni/házi felvételt készíteni, így szerintem ez egy ilyen. Persze tévedhetek, de én erre gondolok. Zeneileg is lehetne jobb. A Mandarinból indulok ki. Az egy 10-20 perces szám volt koncerten, amit aztán kislemezre 4-5 percesre szűkítettek le, s elég jól „kipofozták” hangzásban. Ezeket a Bartók felvételeket viszont jól emlékszem, ugyanígy játszották koncerteken, így stúdiófelvételről olyan kissé „nyers” változatnak tűnnek, érződik, hogy nem „nyúltak bele”, simán felvett, szűz anyag, amit zeneileg is indokolt lehetne finomítani, kicsit kipofozni (mint a Mandarinnal is tették 1977-ben). És a régi koncertfelvételeinket valahogy jobban kedvelem, ott nem annyira „poros” a hangzás. Ez e miatt egy kissé csalódás volt. Mert az igazság az, hogy akármennyire is kedvelem a PR-t, azért a hangzása ma már kissé túlhaladott. {C+}
Panta Rhei (I. LP); Mandarin (EP) Az LP kereken 20 éves. Emlékszem, tavasszal jelent meg, a ballagások környékén. Most már legalább 10 éve nem is hallottam. Emlékeimben úgy van ez a lemez, hogy nem voltam odáig érte. Most hallgatva az az első benyomásom, hogy ez tényleg nem hasonlít a PR jól ismert zenei világához. Még az Ács Enikős dalok is jobban hasonlítottak a progresszív rockjukhoz, mint ez a lemez. Kétségtelen, Laár András nagyon rányomta a bélyegét a zenéjükre. Azt Lajostól tudtuk, hogy Laár kedvence a Yes volt, s az ELP-et nem szerette annyira. Ez érződik ezen a lemezen, hiszen ezelőtt a PR a King Crimson és ELP vonalhoz hasonlított inkább. Nem rossz poplemez ez, de 20 év után másképpen látunk mindent. Ugyanekkor jelent meg a Karthágó első lemeze is, s mai füllel azt mondom, hogy az legalább annyira volt progresszív rock - Gidófalvi szintizésével - mint ez a lemez. Persze, akkoriban ezt képtelenségnek tartottam volna (egy lapon emlegetni egy exKorvinás nyálas, csöves rock zenét a PR-rel!), de tényleg vannak hasonlóságok. Ami miatt ezt a hasonlóságot szóba sem hozhattuk, az a két különböző image. Számunkra a PR meg "becsületbeli ügy" is volt, mert, ha kicsit savanyúra is sikerült az első lemez, de mégiscsak a miénk. Az igazi nemzetközi visszhangot és elismerést hozó lemez a Bartók album lett volna. Érdekes, hogy a zenei világ nagyhatalmú Eldős Pétel is támogatta ezt a lemezt, és ifj. Bartók nem engedte a lemez kiadását. Talán valóban megérezte az igazgató úr, hogy magyar Bartók magyar zenekarral eladható lesz külföldön. Kár, hogy nem jelent meg. Ma már nem lenne nagy durranás. Most már inkább a koncertek improvizációi lehetnének CD-n csemegék. Hiszen a PR igazi koncert-zenekar volt, a sok külföldi prog.rock együttesekkel ellentétben, akik a stúdiós kavarásokat nemigen tudták az akkori koncertcuccok színvonalán élőben is előadni. A Mandarin kislemezen vicc a koncert 15-20 perces változataihoz képest. Hát ez a CD a múltunk egy kis darabja, remélem kellemes volt újra hallani nektek is. (***2001.)
Panta Rhei: Live (Debrecen, KLTE, 1981.)
Megsemmisült az eredeti. Ilyenkor nagyon idegesítő, ha valamiről sokat írtam, s utána újra le kell írni. Röviden összefoglalom, hogy mit is írtam: mai füllel már egy kissé másabb ez a zene. Talán, ha nem megrögzött PR koncertre járók lettünk volna, akkor ma csak egy régi átlagos zene lenne ez. Nem tudom, mindenesetre nosztalgikus ezt hallgatni. Ezen a felvételen trióban vannak, mert Szalay Sándor éppen odavolt külföldön. A hangzáson hallatszódik is, itt nagyon ELP-es a hangzás. Ha lehetne, akkor azt a sok régi AKAI-s szalagot kellene áthallgatni, amit ők maguk vettek fel koncerteken, s azokból akár jópár óra anyagot lehetne CD-re tenni. Lehet, hogy egyszer még lesz belőle valami (hiszen azt sem gondoltuk, hogy PR válogatás CD-n fog megjelenni). {****2002.}


Levellers: Wild as Angels (Singles)[9]

A L valamikor 14-15 éve egészen tetszett. De mára sehol az a kissé íres hangzás, olyan szokványos britpop lett, beatleses dallamossággal, szépen kidolgozott vokállal. Nem rossz, de nem is figyelemreméltó. Azt hittem, hogy 1999 óta is ismertem meg tőlük lemezeket, ami lehet, hogy igaz, de a kereső nem hozta ki, csak egy olyan listát, ahol a letörölt kazettákat írtam össze (már nem is tudom, miért). Itt ez a két lemez szerepel: LEVELLERS: 15 YEARS (gyengécske), LEVELLERS: FAR FROM HOME (gyengécske). Az indoklás egyértelmű, most is ezt érzem. {C+}


Tindersticks: Waiting for the moon[10]

Ez egy jól sikerült lemez. Talán most több a sláger, de azok is nagyon jók, kellemesek, főként a duett (7. szám). A „letargikusabb” számok finom pszichedelikussága vagy a balladisztikusabb (pl. a 3. szám) hangulat jól megférnek egymás mellett. A nagyon „vonós” hangzás most sem állt közelebb hozzám, de ettől még tetszik ez a lemez. A legjobban a 2. szám tetszik, az fantasztikusan jól van zeneileg felépítve, nagyon katartikus, s ha jól emlékszem, akkor az előző lemezein is az ilyen jellegű számai tetszettek jobban. De van még egy szám, ami meg a kellemességével lett a kedvencem: a 6. szám. {B}
Tindersticks: Can our love…(2001.) Nagyon tetszik ez a lemez. Nem búskomor, de van benne valami szomorúság, amit egy-két kedves hangulatú dalocska old fel. Kicsit a 70-es évek poszt-hippi hangulata. Olyan egyszerű, gitáralapú számok, mint amilyenek ekkor születtek (pl. Donovan – Napfivér…). De még a Balatonhoz is hasonlít, ha csak ezt az „ernyedt” hangszerelést figyeled. Tetszik az énekhang. Arra emlékszem, hogy az előzőleg ettől küldött CD tetszett, de nem ennyire. Meg is keresem a gépben:
Tindersticks: ? (1995) Érdekes egy zene, legfőképpen ez a hang. Először is: ilyen zenékben inkább "enervált" női hangok szoktak lenni, de tényleg fura egy férfihangról van szó: sok helyen nagyon kellemes, máshol nyugtalanító, néhol idegesítően "nyávogó" vagy mi, de ez is jól eltalált. A zene már számomra nehezebben eszméthető. Ez nekem a Pulp posztmodernségéhez hasonlít, mert nagyon eklektikus. Több helyen is a 70-es évek Lou Reedje jut eszembe, majd szintén ebből a korszakból Máté-Szécsi-Aradszky zenei szintje laposodik elő. Viszont más számok kezdődnek úgy, mint egy könnyed kis sláger, aztán átmegy szinte Twin Peaks kavarásba. Sok helyen olyan igazi alternatív, aztán mégsem az. Nehezen megfogható ez a zene, pedig nem túl elvont vagy valami ilyesmi. Semmi esetre sem "britpop-line" ez a zene, de valószínűleg angol lehet. Ha nem lenne ilyen különleges az ének, akkor nem hallgattam volna meg 2-3-szor sem (általában minden zenét legalább ötször meghallgatok, s csak utána írok róla; kivétel, ha az első hallásra eldobom az agyam, és olyan sok minden megfogalmazódik, hogy muszáj leírnom, mert elfelejtem). Erről tényleg nem ártana 2-3 mondatot írnod nekem! {****2002.}
Tehát, az a lemez eklektikusabb volt, azért nem tetszett jobban. Most meg is hallgatom, csak találjam meg. Ez pedig sokkal egységesebb, s az énekben sincsenek „kilengések”. Olyan ez a lemez, ha ilyen hangulatod van, akkor egymásután akár tizenötször is meg tudod hallgatni. Én most pont ezen az úton vagyok, mert már háromszor lement, de mégsem unom. {*****2005.}


Amy Winehouse: Frank[11]
Amy Winehouse: Back to Black[12]

Az utóbbi időben sokat hallani a nevét, de nem a zenével kapcsolatban, hanem különböző botrányok miatt, bár lehet, Britney S. és Paris H. lekörözhetetlen (hogy lehet a semmi teljesítmény világraszóló).Úgy emlékeztem, hogy hallottam már tőle albumot, a gépben nem találtam semmit, csak egy válogatás lemeznél említem: „Jó az Amy Winehouse, olyan „énfajta” mai pop, mint a Goldfrapp, Moloko stb.”. Ennek ellenére ez a két lemez nem is „mai pop”, inkább pont, hogy nem mai. És igen jó. A Frank című lemez mondjuk inkább. De csak annyira, mint Sade és Vaya Con Dios a saját korában (mármint amikor ismertté kezdtek válni). A másik viszont a címében is utal a fekete zenékhez való visszatérésre. Megtévesztően 30-40 évesnek tűnik, egy Tarantino filmben elképzelhető régi csemege. A régebbi (Frank) lemeze az, ami a mai kor hangzását beépíti, de a legújabb lemezén még ennyit sem véltem felfedezni. Csupa funkys, soulos, jazzes szám, igazi „régies” hangszerelésben, s ha nem tudná az ember, azt hinné, hogy egy Aretha Franklinhez hasonló néger nő énekel. És a hangja is több régi nagy énekesnőt juttathat eszünkbe. Nekem kellemes meglepetés volt, igazán jó hallgatni ilyen jól előadott „régi” zenét. Azon gondolkoztam el, hogyan is van AW sztársága, hiszen az ilyen jellegű zenékkel nem szokás kiugró népszerűségre szert tenni. Ha arra gondolok, hogy ilyen/hasonló zenével pl. Natalie Cole mennyire lett ismert, nem is közelíti az utóbbi években feltűnt AW-t. Én nem olvasok, nem nézek bulvárokat, de a napilap kis színesein, interneten küldött híreken keresztül az utóbbi időkben rengetegszer találkoztam a nevével, s ebből úgy tűnik, mintha az egész világon nagyon ismert, népszerű lenne. Ez a zene viszont kétlem, hogy úgy terjedne, mint Madonna vagy Kylie, még akkor sem, ha divat a retro. Talán mégiscsak a botrányokkal lehet világraszóló valaki és nem a teljesítménnyel? El sem tudom képzelni, hogy ez a zene ne lenne rétegzene (magyarul, a 12-22 éves korosztály sztároltjai, ill. a 22 év feletti, max. 40 éves korig - a kereskedelmi fogyasztók által kedvelt zenék, filmek számítanak csak, mindenmás réteg). Egyébként meg mindegy, a fő, hogy jó zene {B / B}


Suede: A new morning[13]

Arra nem emlékszem, hogy ezt már írtam-e, de nekem egy kicsit mindig a Pulp és David Bowie „mixelve” jut eszembe a S zenéjéről. Ez a lemez talán még dallamosabb, mint az eddigiek, így amit már annyit írtam az ilyen „majdnem alternatív” gitárzenéknél: olyan igazi Beatles utódok, nagyon szépen kidolgozott vokálok, a hangszerelés csak finoman enged be új elemeket, szinte akár 30 éves dalok is lehetnének. Ez a lemez nagyon kellemes, tényleg jó értelemben dallamos, slágeres. Van kedved többször is meghallgatni. Nekem régen ilyen volt az REM, nem a zenei nagy durranás, de nagyon kedvelhető, hallgatható. Ezzel is pont ugyanígy vagyok. Csak azt nem értem, hogy mi az a 13-15 perc üres rész az utolsó számban? Ez egy kicsit idegesítő. Ezzel az üres idővel pont lehetett volna hosszabb ez a lemez. {B}
Suede: Saturday Night (1996. singles) Olén keresztül talán két lemezüket is ismertem (egy biztos, fel is volt véve). Úgy emlékszem, hogy tetszett ebből az angol alternatív sokadalomból: kicsit olyan depressziós, enervált (nevéhez illően), s a magyar alternatívokat is egy kicsit eszembe tudta juttatni (Balaton, I love you, stb.). Most ez inkább olyan "nyavalygósnak" tűnik, s nem igazán tetszett. Változik az ízlésem, vagy csak a hangulatom? (***2001.)
Suede: Sci-fi Lullabies (1997.) Néhány lemezt megismertem ettől az együttestől (de ez régebben volt, tudod Zsupi és Olé kazetták). Egy, úgy emlékszem, egészen bejött, de több olyan is volt, amiért nem tudtam lelkesedni. Kicsit ellaposodott vagy túl sok töltelék számokkal volt tele, már nem tudom. Egy biztos, hogy a 90-es évekből meghatározó együttes, az énekesnek is eléggé egyedi hangja van. Azokból, amiket ismerek, talán ez a legjobb lemeze. Most jövök rá, hogy több lemezükben is az nem tetszett, hogy egysíkúnak tűnt számomra. És ez a lemez azért jó, mert változatos, sok jó szám van rajta, s még a pszichedelikus vonal sem maradt le róla.{****2004.}


Antony & The Johnsons: I am a bird now[14]
Antony & The Johnsons[15]
Antony & The Johnsons (Singles)[16]

Nagyon fura ez a zene, ének. Először olyan a hatása, mint a Tindersticksnek. Egyébként egy csomó mindenben tudnám hozzá hasonlítani. Az énekes hangja szintén nem szokványos, az előadói stílusa sem populáris. A zene stílusa: minél inkább be akarnád skatulyázni, annál inkább nehéz. Kicsit emlékeztet néhol a 70-es évek elejére, de van, amikor Van Morrsison, vagy John Cale, esetleg Peter Hammill jut eszembe. Legelőször még nem tetszett annyira, de egyre jobban megszerettem. Olyan igazán érzelemdús, ezért ha elkapod ezt, akkor tetszeni fog. Nem tudnék túl nagy különbséget a két album között és a singles között állítani. Talán valamivel jobban tetszik a 2004-es album, de ez majdnem 80 perc lehetne egy duplalemez is. {B+ / B+ / B}


Good Charlotte: Girls & Boys (Singles)[17]

Amolyan mai műpunk, egy kicsit érdesre maszkírozva, de a számok még így is nagyon slágeresek. Fiatalokon láttam már ilyen pólót, gondolom, kultusza van, szerintem az angol 12 éves, magukat punknak mondó lányok csíphetik legjobban. {C-}


Hortobágyi László: Transreplica meccano
anneles of gayan uttejak society (1988-1989)[18]
Hortobágyi László: Traditional music of Amygdala[19]
Hortobágyi László: Ritual music of the jomal-hoot al-ganouhi[20]
Hortobágyi László: Fata-organa (1977-1997)[21]

Az újabb lemez hatására hát itt van az a 3 HL lemez is, amiket legelőször ismertem meg tőle, s még kazettán a mai napig megvannak. Az első (Transreplica) jól emlékszem, hogy annak idején a legjobban tetszett. Most vagy17-18 évvel később hallgatva is talán ez a legkevésbé „elvadult”, zeneileg inkább „hagyományosabb”, abba a „Szemző-féle” vonulatba illeszthető, amelyik nagyon újszerű volt, de számos ponton azért kapcsolódik elődökhöz (akár Eno vagy Niemen is eszembe juthat). Vannak részei, ami a Meteo filmzenéjéhez (Szemző-Másik) nagyon hasonlít például. Ez akkoriban nekem nagyon bejött, és most is tetszik. Olyan „utazós” zene, ez olyan értelemben is, hogy jó utazáskor hallgatni, de egy „belső utazás” is lehet. Ilyen zenéket nagyon szerettem vonaton hallgatni, bár akkoriban kevesebbet utaztam. Meg szépen felépített ez a 45 perc. Az Amygdala volt aztán az a lemez, amit félelmetesnek tituláltunk, s tényleg nagyon depresszív, bár ma már azért kevésbé érzem olyan „lenyomósnak”. Ez talán azért is van, mert ha régen is hallottam, de már jól ismerem. A másik, hogy hiába nyilatkozik über menschként, hogy a mai zenék csak cél nélküli vegyítésekből áll, hiányzik belőlük a „tudatos tudás”, azért az ő zenéje is sok-sok panelből áll, amik azért kopnak idővel, s elcsépeltté is válhat néhány motívum. (mondok egy példát: talán a Beatles és a Pink Floyd óta színesítik „emberihang-zajjal” a zenét. Ez lehet sokféle, pl. légi-irányítótorony, CB-rádió, utcai zaj, kiabálások stb., persze angolul. A Szemző lemezein és Hortobágyinál is találkozni valami keleties hangzású halandzsanyelvvel, ami aztán az elmúlt 15-20 évben visszaköszönt néhányszor, szerintem olyanoktól, akik nem is hallottak ezekről a magyar alkotókról. Ami itt még olyan különös, idegenszerű volt, az ma már nem ismeretlen.) Az Amygdala talán mai füllel a legkevésbé időtálló albuma.
A Ritual 1994-ből kicsit mindkét előző lemeznek is a folytatása, de nekem ez is hallgathatóbb, mint az Amygdala.
A Fata-organa nem rossz, érdekesen illeszkedik az orgona HL zenei világába, s maga az orgona is sokat „kibír”, ezt úgy értem, hogy az orgona szerintem még ma sincs teljesen kiaknázva a kortárs zenében. Más hangszerekkel mi mindent megcsináltak már (a zongora húrja közé mi mindent dugtak preparálás címén, vagy vonós hangszereket is szólaltattak meg rengeteg mindennel a vonók mellett, fúvós hangszereket egyszerre többet is fújtak már stb.), de az orgonával „finomabban” bántak. Talán azért, mert szakrális hangszernek számít? Itt most azért HL egy kicsit a maga képéhez igazítja az orgonát. És az orgona meg egy kicsit megemeli HL „világégés” feelingjét, ettől katartikusabbá válik, vagy befogadhatóbbá, ha úgy tetszik (jobban, mint pl. az Amygdala).
Amit Lajosnak írtam, de nektek is elküldtem: Elővettem a régi kazettákat. Egyelőre három régi lemezét hallgattam meg: Transreplica meccano (1988-89), Ritual (1994), és azt az Amygdalát 1991-ből, amiről nekem is az volt a véleményem, hogy eléggé félelmetes.
Ahogy most hallgatom ezt a két régi lemezt, azt tudom mondani, hogy a zene tökéletesen "hozza" az alkotóját. Ahhoz a pesszimista világképhez adekvát, amiről Hortobágyi beszél az interjúkban. Ami harmónia van ebben a zenében az mind átvett: gregorián, keleti stb. A többi elem mind valami világvége kiégettséget kelthet. Depressziósan ellenjavalt, egyébként ezzel a végletességével viszont jó kísérőzene lehetne egy-egy színházi vagy filmes képhez.
De azt sem hallgathatom el, hogy bizony 17-18 év egy kicsit koptatta is. Nem úgy, hogy gagyinak tűnik, óvodás már a mobilján össze tudna ütni ilyet, hanem a hatása kopott. Szerintem a zene csak abban kopott, hogy hallottunk azóta már sok hasonló zenét, s az "elemek" bizony már nem mindig ismeretlenek ("ezt a szinti hangot már hallottam máshol is" vagy "ez a félelemkeltő hirtelen gong-hang egy számítógépesjátékban is így szól", és "a buddhista papok mormogása talán a Barakában is hasonló"). De ettől még az úttörősége kétségbevonhatatlan.
Én el tudom így fogadni, az értékeit is elismerem, de az igazság az, hogy nekem sem lesz a kedvencem. És azt is el tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akik például ezért és ilyen zenéért tudnak megőrülni.
{B / B- / B / B-}


Bitter-Buli 1991[22]

Hát ezt is nagyon régen hallottam! Azért jó volt újrahallgatni, a régi bulikon nosztalgiázni. A válogatás egyébként még most is jó, ha most hallanám először, akkor is tetszene. A számok is jók, meg a koncepció is. {B+}


Jiri Stivin Quartet Budapest, PeCsa, 1998. június[23]

JS a 70-es évek óta többször is megújult. Eleinte is két vonalban volt otthonos: a modernebb jazzben és a jazz-rockban. Aztán a 80-as években a jazz-rocknak inkább egy finomabb válfajába vágott át, talán az ECM istállóba vágyva (vagy az akkori divatot követve). És itt van a kilencvenes évekbeli bulis, néhol funkys hangzás, ami akkortájt nekem nagyon bejött. Azt láttam, hogy az ilyen lazább zene is lehet jó, ha jó zenészek játsszák. És valóban, ebbe a lüktető, táncolható zenébe is bele vitt virtuozitást, s az sem zavaró, hogy nagyon keveri a stílusokat, hol Hendrix és akkor a gitárosa pl. úgy tépi a húrokat, hogy alig hallani a fuvolát, hol pedig olyan régi „krimizene”. Ez a 40 perc viszont nem annyira adja vissza az élőkoncertet, de nem is olyan rossz. {C+}


Nas: Bridging The Gap (Singles)[24]

Az alapötlet nem rossz, Muddy Watersre jellemző, a legpuritánabb, legnyersebb, mégis a legdögösebb bluest házasítani a rappel. Ez az, ami bejön nekem, de a többi szokványos amcsi vendéglátóipari zene. {C}


Garbage: Run Baby Run (Singles)[25]

Veszem 95-99 Ft-ért a singles CD-ket, s nagyon sokszor még azokkal sem vagyok megelégedve, akiket meg egyébként szeretek. Azt gondoltam, maga ez a singles „műfaj” nem az én világom, mármint ahogy ezeket csinálják: a legslágeresebb dalok kiválasztása, aztán abból mindenféle - számomra még rosszabb - verziók tömkelege stb.
De ez a G singles ugyanolyan jó, mint az albumok. Feszes, egyáltalán nem slágeres számok. 4 szám, nincs 20 perc, de tartalmasnak érzed, mert mind a 4 szám jó. Most látom a címet, hát pont illik a zenéhez. {B-}
Garbage: Beautiful (2001.) Nekem ez a zenekar már válogatás CD-ken is bejött, mint a Moloko. Friss, eleven zene, nincs benne semmi extrém, mégis tetszik. A hangszerelés is hagyományos, rockos, de csak annyira, mint pl. az INXS. Az ének jó, kicsit a PJ Harvey vonal, bár sok ilyen, hasonló női énekes bandák vannak, s találni bennük hasonlóságokat. A válogatás (free) CD-ken volt vagy 4-5 együttes, amelyek tetszettek, s gondoltam is, hogy teljes lemezt nem lenne rossz tőlük megismerni. Az egyik pont ez az együttes volt. Kb. ilyennek is gondoltam a zenéjüket.{****2005.}


Arvo Pärt: Beatus[26]
Arvo Pärt: Kanon Pokajanen[27]
Arvo Pärt: Alina[28]
Arvo Pärt: Orient Occident[29]

Azt hiszem az összes AP zenét meghallgattam ezzel a 4 művel, ami nekem CD-n van. Így egymásután több művét is meghallgatva csak azt tudom ismételni, amit már emlékezetem szerint többször is írtam: nagyon katartikus zene, sok érzelemmel, s az egyetemes zenekultúrából merítkező, mégis modern, megismételhetetlen. A zenéjében ott vannak az évszázadok zenéi, s mindez gyönyörűen, nem megismételve vagy utánozva, hanem sajátosan, AP-osan. Igazi kortárszene, de mégsem az a modernséget erőltető, erőlködő, hanem nagyon finom zene. Sokszor meg lehet hallgatni, s mindig lehet benne valamit felfedezni.
A Kanon Pokajanent ismertem kazettáról és nagyon szerettem. A Beatus hasonlatos hozzá. Talán az előbbi nagyobb ívű mű, monumentálisabb, azért tetszőbb nekem.
Az Alina-nál padlót fogtam. Beraktam, s az első két perc után csak ültem, s áradt bennem ez a zene. Nem is tudom, mikor hallottam ilyen fájdalmasan gyönyörű zenét utoljára. A kortársak az ilyen művekért nem átkozzák ki a modern elefántcsonttoronyból? Annyira szép, szerény és finom, hogy az már szégyen, ahogy elérzékenyül tőle az ember. A new age ehhez képest „beugrom a nagybőgőbe” típusú operett, műzene. A zongora milyen finom hangszer, ahogy egy-egy hang finomam tovaillan, nem tűnik el, csak hallani nem lehet már, de a csöndben is ottmarad egy halvány rezgés, vagy a következő finom hangban rezeg tovább. Persze ezt ki kell „hozni” a hangszerből, kivételes zene kell hozzá.
Az Orient is nagyon szép. Igazi nagy mű, méltóságteljes. {A- / A / A+ / A}
Arvo Pärt: Miserere (1990.) Nagyon szép ez a lemez. Talán csak az a gondom vele, hogy lehetetlen egy hangerőn hallgatni, olyan iszonyúan halk részek is vannak rajta. A vége nagyon katartikus, nekem lehet, hogy hülyeség, de Morricone ugrott be, annyira filmszerű ez az újra-újraismétlődő dobolás. Egyébként lehetne filmzene, amikor az Ópium díszbemutatóján Szász János említette AP nevét, akkor is gondoltam rá, hogy jó filmnek tényleg lehetne a zenéje. És ez zene most pont olyan is. És valószínűleg már nem egy rendezőnek jutott eszébe AP a filmjéhez. {A 2008.}
Arvo Pärt: Tabula Rasa Még egy olyan mű, ahol teljesen hihetetlen, hogyan tudják ilyen sokáig "kitartani" a befejező hangot. Ennek a hangulata is a Stalkerhez menne. Szép, csöndes mű. Az elejével viszont meg lehetne fingatni a Kinyerma?! játékosait, mivel olyan tökéletes XX. szd-i komolyzene. Aztán viszont tulságosan lecsöndesedik. (****2000.)
Arvo Pärt: Arbos Ez inkább hasonlatos a "nem mindig komolyzenét komponáló" kortársakhoz (pl. Philip Glass, Wim Mertens, Michael Nyman, stb.). A mostani tanulásokhoz jól jöttek ezek a zenék, mert kellemes hátteret adtak. Az utóbbi időben sok komolyzenét és kortárs zenét hallgatsz. Mindenkinek vannak "korszakai". Nekem is volt ilyen típusú zenei korszakom, most éppen se ilyen, se olyan nincs. Talán éppen egy kicsit a jazz, de nem túlságosan markánsan. Legutóbb nálam ősszel-tavasszal Bregovic és a balkáni zene sokkal inkább erőteljesebb volt. Ha most nem tanulnék lehet, hogy nem hallgatnám ilyen sokszor ezt a zenét. Nekem ezen a lemezen néhol beugrik Pendereczky is. (*****2000.)
Arvo PÄRT: Fratres, Festina Lente... (Hungarian State Opera Orchestra) Nagyon szép ez a lemez, komolyzenei értelemben is. Tényleg nagyon becsapós néhol, hogy olyan, mintha elektronikusan lenne imitálva a nagyzenekar. Ha csak egy-egy részt hallgatna meg belőle valaki, akkor ez bejönne, főleg, ahol kitartóan, hosszú ideig folyamatos "egyhangként" szól a zenekar. Ez technikailag sem lehet könnyű. Az utolsó szám menne a legjobban a Stalkerhez. A hangulata teljesen passzol. (*****1999.)
Arvo PÄRT: Kanon Pokkajanen Nagyon katartikus, ez a lemez nekem inkább jobban hasonlít hangulatában a Kieslowsky filmzenéhez, mint a többi A.P. lemezhez. Talán a kórus teszi, mindenesetre csak ezt a katartikus kifejezést tudom rá illetni: nagyon szép, inkább érzelemmel telibb, mint a Fratres..., és érzelmeket felszabadító is egyben. És ami még eszembe jut, hogy kortalan, nem kortárs, nem valami más, mondjuk gregorián, valahol a kettő között évszázadokat átölelő hangulata van (egyértelműen viszont keresztény korszakokat). (*****1999.)


Morton Feldman (1926-1987)
for John Cage (1982.)
John Snijders piano[30]
Morton Feldman (1926-1987)
Piano and String Quartet (1985.)
Ives Ensemble
John Snijders piano[31]
Morton Feldman (1926-1987)
String Quartet (1979.)
Ives Ensemble[32]

Nagyon érdekes zene, de a hatása is. Amikor először hallgattam, nagyon jó kis relaxációs zenének éreztem. Csöndes, repetitív, finom tónusok stb. Aztán pár hallgatás után az 1982-es lemeznél úgy éreztem, hogy nem bírom tovább hallgatni ezt a cincogást, még két percig sem, nemhogy egy-egy szám 22-24 percét. Jött a következő lemez, első hallgatáskor megállapítottam, hogy ez sokkal finomabb, lágyabb, ezért hallgathatóbb. De pár hallgatás után ezt is meguntam, szintén a vonósok kezdtek idegesíteni. Jött a harmadik lemez, s ugyanígy, egy idő után nem tudott lekötni. De technikailag is különleges, nem hallottam ehhez hasonlót (Cage is, Reich is másabb szerintem). Összességében nem rossz azért a véleményem. {B / B+ / B-}


Palermo Boogie Gang: ?[33]

Olyan 1991-92 körüli lehet ez a lemez. Akkoriban nagyon szerettem a bluest, s jópár hazai blues együttest. Köztük volt a PBG is. Különlegessé tette, hogy zydecot is játszottak, igazi „sajtreszelősen”, ill. Szabó Tamás tényleg az ország legjobb harmonikása volt. Ferenczi nagyon attraktív, néhol túlpózolva játszott, de ez a srác úgy harmonikázott, hogy nem attól volt a legjobb, hogy ilyen-olyan fergeteges. Koncertek igazi jamek, s mindig nagy hangulat volt. Ők voltak a magyar bluesban mondjuk az „értelmiségibb”, Takács Tamás Dirty Bluesa meg a lazább, kissé periférikusabb. Úgy is mondhatnám, hogy ez volt a jólfésült, s ezen a lemezen ez érződik is, nem igazán tud lázba hozni. Erre szokták azt mondani, hogy nem adja vissza az élőkoncert hatását, de ez még egy kicsit annál is haloványabb. Nosztalgiának megtartom. {C+}


The Brand New Heavies featuring Nicole Russo: Boogie (Singles)[34]

Semmi különös, átlagos mai diszkó, pedig a nevét sokszor hallottam, a Szigeten is nagy sztárként voltak stb. Ez a kerirádiós, sztereó autórádióval de jól dub-dub zene nem az én világom (D)


Wyclef Jean: Wish You Were Here (Singles)[35]

Pink Floyd reggae feldolgozásban, különös ötlet, de nem rossz. Az ismert szép dallam finom lüktetésben eléggé kellemes, de a többi átlagos. {C-}


Suede: Positivity (singles)[36]

Pont ahhoz az albumhoz készült kislemez, amit most kaptam tőletek ajándékba. Van rajta két olyan szám, ami az albumon egyáltalán nem szerepel, s egészen jó számok. Alig egy hónapja írtam az albumról, csak azt tudnám ismételni. {B-}
Suede: A new morning (2202.) Arra nem emlékszem, hogy ezt már írtam-e, de nekem egy kicsit mindig a Pulp és David Bowie „mixelve” jut eszembe a S zenéjéről. Ez a lemez talán még dallamosabb, mint az eddigiek, így amit már annyit írtam az ilyen „majdnem alternatív” gitárzenéknél: olyan igazi Beatles utódok, nagyon szépen kidolgozott vokálok, a hangszerelés csak finoman enged be új elemeket, szinte akár 30 éves dalok is lehetnének. Ez a lemez nagyon kellemes, tényleg jó értelemben dallamos, slágeres. Van kedved többször is meghallgatni. Nekem régen ilyen volt az REM, nem az a zenei nagy durranás, de nagyon kedvelhető, hallgatható. Ezzel is pont ugyanígy vagyok. Csak azt nem értem, hogy mi az a 13-15 perc üres rész az utolsó számban? Ez egy kicsit idegesítő. Ezzel az üres idővel pont lehetett volna hosszabb ez a lemez. {B 2008.}
Suede: Saturday Night (1996. singles) Olén keresztül talán két lemezüket is ismertem (egy biztos, fel is volt véve). Úgy emlékszem, hogy tetszett ebből az angol alternatív sokadalomból: kicsit olyan depressziós, enervált (nevéhez illően), s a magyar alternatívokat is egy kicsit eszembe tudta juttatni (Balaton, I love you, stb.). Most ez inkább olyan "nyavalygósnak" tűnik, s nem igazán tetszett. Változik az ízlésem, vagy csak a hangulatom? (***2001.)
Suede: Sci-fi Lullabies (1997.) Néhány lemezt megismertem ettől az együttestől (de ez régebben volt, tudod Zsupi és Olé kazetták). Egy, úgy emlékszem, egészen bejött, de több olyan is volt, amiért nem tudtam lelkesedni. Kicsit ellaposodott vagy túl sok töltelék számokkal volt tele, már nem tudom. Egy biztos, hogy a 90-es évekből meghatározó együttes, az énekesnek is eléggé egyedi hangja van. Azokból, amiket ismerek, talán ez a legjobb lemeze. Most jövök rá, hogy több lemezükben is az nem tetszett, hogy egysíkúnak tűnt számomra. És ez a lemez azért jó, mert változatos, sok jó szám van rajta, s még a pszichedelikus vonal sem maradt le róla.{****2004.}


Tears for Fears: Closest Thing to Heaven (singles)[37]

Nem tudom, hogy egy ilyen névnek minek csinálni a számaiból teljesen sematikus technót, úgy, hogy fel sem ismerhető az eredeti, annyira eltér a feldolgozás. Ez csak kínlódás {C-}


Muse: Hysteria (singles)[38]

Nem rossz ez az együttes, úgy emlékszem, korábban is tetszett. Jó dögös zene, elég rockos, néhol egészen kemény. Azt hiszem, ennek a vonalnak is lehetnek nagy rajongói, viszont hazai vonatkozásban nem tudnék hasonlót említeni. {B-}
Muse: Origine of Symmetry (2001.) A lemez úgy első hallásra a "gitárcentrikus-alternatív" kategóriába sorolható, de okoz némi meglepetést, mert néhol egészen a kemény műfajokat idézi (trash-szerű), és a Nirvanához hasonló hangzásvilág is megjelenik. Majd aztán a régi pszichedelikus rock elemeit hallom ki a zenéből. Az ének is fura, általában a "hagyományos" alternatív, esetleg keményebb, de néhol eléggé rendhagyó. Az utóbbi alkalmakkal már több lemezre is kénytelen voltam azt írni, hogy eklektikus, s ennél is így gondolom. Valószínűleg én nem ismerem a mostani irányvonalakat, így azt sem tudhatom, hogy milyen trendek alakulnak ki, s ezek mindig magukban hordozzák a különböző fúziókat, még ha nem is mindig látványosan. Ezeknél a zenéknél mindig leírom, hogy mire emlékeztetett, holott lehet, hogy csak apró részletekben. Olyan ez, mintha minden új zenét csak pl. Beatles-Rolling Stones-Doors-Pink Floyd stb., kb. 30-40 évvel ezelőtti zenékhez hasonlítanék, s így nagyon távolról van megközelítve, köztes "állomás" nélkül, vagyis frappánsabb "rokonságok" ismerete hiányában csak gyenge hasonlatokkal jöhetek. {***2002.}


RICO: Psycho Killer (singles)[39]

A TH első nagy sikere új feldolgozásban. Nem rossz, az együttes valami új rockosabb csapat, nem olyan rossz, elmegy. {C+}


Nick Cave & The Bad Seeds: Dig! Lazarus, Dig!!![40]

Szokásos, megbízható minőség! Olyan első hallásra, mintha már jól ismerném, s nem azért, mert önmagát ismétli, hanem mert rögtön megkedvelem. Tényleg, minden szám jó, nincs töltelék. Az elején a „slágeresebb”, s majd utána keményebb, nyersebb számok, amolyan Birthday Partysabb nyersebb hangzás, vagy a hegedű nagyon érdekes, torzított aláfestése. De a vége felé is van egy-két slágeresebb szám, ilyen szempontból nem annyira kiszámított lemez. Ez is rövid, bár a Grinderman ennél is rövidebb volt. Ha van még valami hiányérzetem, akkor talán az, hogy a régi „hagyományos” zongorás balladáit mintha mellőzné. Ezt már egyszer írtam, hogy azt gondoltam, talán ahogy öregszik egyre inkább a zongora mellé szorítja vissza magát, és nagyon jó kis balladisztikus dalokkal fog megörvendeztetni minket, fekete öltönyben vagy angolos cvetterben. Ez nem jött be, mert inkább ellentétes a dolog, egyre kevesebb az ilyen dal, inkább keményebb a fiú. Ez nem baj, ráér még visszafogottabb lenni. Arra nem vállalkoznék, mint régen Cseh Tamásnál, hogy besoroljam az új lemezét, de a legjobbak között van. {A}
Grinderman (Nick Cave, Warren Ellis, Martin Casey, Jim Sclavunos 2007.) Tényleg nagyon jó ez a lemez. De hogy miért csak 40 perc? Az eleje nagyon kemény, dögös, igazán reszelős, de mégsem szokványos rock, aztán egyre inkább kezdenek a számok, főként a legutóbbi idők Bad Seedséhez hasonlítani. Persze ez a keménység nem tűnik el, de a vége felé van olyan szám, ami olyan monumentális, mint pl. az Abattoir Blues számai és van balladisztikusabb is. Szóval, szerintem ez a lemez nem kuriózum, egyszerűen NC csinált egy újabb nagyon jó lemezt. És még inkább távolodik attól a képtől, amit én gondoltam, hogy kezd majd öltönyös zongorista lenni, aki fájdalmasan szép dalokat énekel. Van ilyen is, de az összkép mégis inkább az, hogy még mindig a vadság a lételeme. A lemez fura, hogy 11 szám 3 és fél perces számokkal, 40 perc, mintha mondjuk 1980-ból való lenne. És egy kicsit a Birthday Party után a „fanzine kultvilágba” talál vissza, hiszen ez ennek a rétegnek biztos jobban tetszik, mint a Bad Seedses életpálya. Egyébként a gitárjáték nekem úgy tűnik, tudatosan ezt a régebbi kort idéző, de e mellett meg több minden tényleg a BP világára utal. {A- 2007.}
Nick Cave & The Bad Seeds: B-sides & Rarities (1984-2004): Ezt a tripla lemezt nekem csinálták! Ez nem egyszerűen válogatás, hanem koncept album. A Sziget után is mondtam, hogy egyre inkább NC-től a balladák, a lírai hangulatok tetszenek a legjobban. Illetve ez így nem igaz, mert legjobban azok a dalok tetszenek, amelyek nem líraiak, de nem is crazy pörgősek. Azt gondolom, hogy legjobban a feszültségteremtéshez ért, s ez azokban a dalokban nyilvánul meg a legjobban, amelyekben van erre tér. És ezek a dalok nem őrjöngősek, hanem olyan balladisztikusak, de állati nagy feszültség van bennük, az éneket a zene néhol ellenpontozza, s az összhatás sokkal erőteljesebb még a VHK-szerű őrületeknél is. Ezek olyan számok, amikben a legjobban érvényesül a karaktere és a hangja. És nagyon szeretem a hangját a lírai dalokban. Tom Waits-nél is van ez a kettősség, s hiába szeretem az őrült vascsövet verő, nyüszítő állatot, a balladák rekedtes hangja hozzám mindig közelebb van. Nagyon el tudok mindkettőtől érzékenyülni. Ez az album főként ezt a két féle stílust gyűjtötte össze. Most hetekig hallgattam, lassan már másfél hónapja, addig nem akartam róla írni, amíg nem teltem be vele. És még van egy „kategória”, amit én nem annyira kedveltem, amit régebben „lemeztöltelék” számoknak, vagy tinglitanglinak neveztem, meg kell hagyni NC-nél nem sok ilyen van. És itt van vagy 5 ilyen kis vicces szám, ami nagyon tetszik (pl. a III./7. tiszta presszó-rockhangzás a kezdetleges dob- és orgonajátékkal, egyszerűen telitalálat). A Beatles feldolgozások is tetszenek, a Let it Be annyira jó, de nem tudnám megmondani mi a jó benne, hiszen zeneileg még inkább ósdibb, mint az eredeti, de olyan egyszerű, de nagyszerű, hogy nem lehet nem szeretni. Akartam a 3 CD-ből egy nagyon ütőset csinálni, a számokat úgy hallgattam, hogy egytől háromig csillagoztam. A végén két egy csillagos volt, talán 3-4 kétcsillagos, a többi a legjobb kategória, szóval a nagyon ütős számok sem fértek volna fel a 3 CD-ről kettőre sem. {*****+*2006.}
Nick Cave & The Bad Seeds: Nocturama: Ha nem mondod és írod, akkor is előrevettem volna ezt a CD-t, hiszen érdekel, milyen új lemezt csinált NC. Jó lemez, semmi meglepetés, a tőle elvárható színvonalon teljesített. Mintha direkt nem akarna változtatni a lemezeinek koncepcióján. Legalábbis én így érzem, hogy ez tudatos. Az új lemezei után ezért van egy olyan érzésed, mintha már hallottad volna ezt a lemezt, pedig csak a „testvéreit” ismered, amikhez hasonlít ez is. De mégsem önismétlő, ez a meglepő. A lírai dalai továbbra is nagyon szépek, a vadak meg igazán vadak. Már neki is ki lehetne adni olyan válogatásokat, ahol hasonló hangulatú számok vannak egybegyűjtve (mostanában nálunk ez nagy divat a magyar együtteseknek, pl. Omega, Republic stb.). Én például örülnék egy NC „balladás-CD”-nek. Egyébként azt figyeltem meg, hogy nekem nincsenek kedvenc NC lemezeim (valamikor a Good Son volt az), hanem kedvenc számaim vannak (az viszont elég sok). Minden lemezén van egy-két szám, ami hangulatilag nagyon megkap. És ezek olyan erősek, hogy leginkább azt szeretném, ha az egész lemez ilyen lenne. Idő kell, amíg a többi szám is megtetszik. Ezen a lemezen is nagyon erős a kezdés: az első szám szokás szerint nagyon jó, hangulati-érzelmi töltése nem hagy közömbösen. Talán a balladák sajátossága ez, és az hogy valami drámai feszültséget hordoznak. NC ebben a nagy mester, igazán tud drámai feszültséget, fájdalmat, érzelmeket teremteni. Nekem mégis a második szám tetszik a legjobban, pedig ez egy slágerszerű szerzemény, könnyen fülbemászó refrénnel, de csak a legnagyobbaknak vannak ilyen jó slágereik (pl. Tom Waits, Van Morrison stb.) A harmadik és a 6. szám is kedvencem lett, hiszen ezek is balladisztikusak, a finom zongorára épülő hangszereléssel. Mintha most a hegedű dominánsabb lenne, mint máskor. Az utolsó, hosszú szám pedig a Birthday Party hagyományokra épít, igaz, ez már nem annyira nyers hangzású, de ugyanolyan eleven.{*****2003.}
Nick Cave – Mick Harvey – Blixa Bargeld: To Have & To Hold (Soundtrack 1991.) Nem mondtam volna meg erről a filmzenéről, hogy kik a szerzők. Igazán hagyományos filmzene, egy-két etnós betéttel. Első hallgatásra semmi különös, sőt, inkább feledhető. Aztán mégis megszerethető, először azért, mert igazán szép. A komolyzenei hangszerelés finoman van ötvözve más zenei hatásokkal, ami felületes hallgatáskor fel sem tűnik. Később viszont éppen e miatt tetszett, hogy nem teátrális, hatvadász stb., hanem egy szépen felépített zene, amit kellemes hallgatni. Tényleg jó, de továbbra is meglepő a rossz magoktól ez a filmzene (vajon milyen filmhez íródott?). A végén az énekelt szám már inkább kilóg, és inkább ezt az instrumentális zenét hallgatnám tovább. {B-2006.}
Die Haut & Nick Cave: Burnin’ The Ice, 1982. Mintha az URH-t hallanám 1981-ből. A Birthay Party ennél kiforrottabb zene volt. A DH tudom, hogy legendás zenekar volt, de nemigen vagyok képben. Persze, ez is Berlin vonzása lehet, mint az Einstürzende Neubauten és Blixa. David Bowie és Lou Reed után NC-et is elvarázsolta Berlin, de még a 70-es években a másik kettőre zeneileg nem volt hatással Európa legnagyobb „gettója”, addig NC elég sok némettel jött össze. Érdekességnek nem rossz ez a rövid lemez, de a múltkori BP jobb. Egy-két szám, amiben NC énekel, talán nagyon hasonlít a BP-ra, de összességében mégsincs azon a színvonalon. {****2005.}
Nick Cave & The Bad Seeds: Abattoir Blues. The Lyre of Orpheus 2004. Valahogy olyan érzésem volt, hogy a következő lemeze valami másabb lesz, mint az előzőek. A fotókon egyre inkább egy szolid angol úriember, s talán ehhez a képhez vártam zenét. Erre jól meglepődtem, hiszen ez a zene inkább a múltba visszatérő, mint valami újítószándékú új hangzás. A kórus-vokál a 70-es évek zenei világára emlékeztet (meg egy kicsit Roger Watersre, különösen az utolsó szám), a blues számok pedig valóban bluesok, nem csak bluesos beütés, hanem olyan számok, amik egy blues lemezbe be tudnának olvadni (kemény gitár-dob alapra épülnek). Mindezektől függetlenül jó lemez, igazi NC, s talán azt mutatja, hogy NC minden stílusban megtalálja az egyéni hangját. Azért nincs távol a saját eddigi stílusától, talán most több a dinamikus, de nem „bepörgős” szám, sőt, úgy tűnik, egyik sem olyan vadállat szám. És nincs szívszorító nagy ballada sem. Így nem bomlik a lemez különböző hangulatokra, meg slágerre – nem slágerre (kb. két igazán slágergyanús szám kivételével), egységesebb talán. Nekem fura, hogy ezt két lemez címen adta ki, zeneileg nem érzem indokoltnak, de a szövegek persze lehetnek konceptuálisak. Még csak kétszer hallgattam meg, de tetszik. Azt nem tudnám megmondani, hogy hova rangsorolnám, de az biztos, hogy voltak nagyobb durranások is NC-től. Érdekes mindenesetre ez a lemez, azzal „újít”, hogy csak egy kicsit másabb (pl. a Beautiful world olyan, mint egy musical finálé).{*****2005.}
Nick Cave & The Bad Seeds: Live Seeds, B-sides 1992-1994. Ez volt a kedvenc koncertlemezem NC-től. Már legalább 2 éve nem hallgattam kazettáról, most újból hallgatva megállapítom, hogy tényleg nagyon jó, ugyanúgy szeretem, mint régen. Azóta már gyarapodtam több NC lemezzel, de ez még mindig marad kedvenc. Vannak koncertlemezek, amelyek olyan „kerek-egész” albumok. Ez is olyan, ezért is szeretem. Vannak nagyon jó koncertzenék, csak az album olyan mintha félbemaradt volna a koncert, vagy csak a közepéről van kiragadva egy részlet stb. Ezért hiányérzeted van, mégha hosszú lemez, akkor is (pl. múltkor írtam az Earthboundról, s ezt elfelejtettem negatívumnak említeni). A végén jók a kis részletek, csak olyan sok jó szám van benne, hogy bosszantó, hogy nem végig vannak. Mindegyik megérne egy teljes számot, de néhány kifejezetten kiemelkedő is lehetne. Kár, hogy csak ennyit tesznek közzé, pedig a stúdióban nem hiszem, hogy ennyire töredékesen lennének ezek meg. Ami meglepő, hogy ezek között sok szám tisztára Doorsos, amit lemezeken nem érzek. A Tequilás szám meg pl. olyan vicces-ironikus, ami nem jellemző NC-re (legalábbis ritka), éppen ezért egy újabb „színfolt” lehetett volna, ha megjelenik.{*****2004.}
Birthday Party: The Bad Seeds (EP) Birthday Party: Mutiny (EP) Ez a BP már teljesen olyan, mint a későbbi NC&TBS. Még a kislemezek címe is utalnak a későbbi együttesre és kiadóra. Tényleg benne van minden, és nem zsenge vagy korai formában. De úgy is lehetne mondani, hogy a NC&TBS-ben benne van a BP elevensége, vadsága stb. Szóval, jó. Ezeket egy CD-n adták ki? Elragadó a dekadenciája, olyan, mint amit megismertünk először, a Berlin felett az égből. Itt néhány szám tényleg a Doors dekadens hangulatával rokonítja, talán ez a vonás tűnt el apránként NC-ből (mármint, hogy össze lehessen hasonlítani JM-nal). {****2003.}
Nick Cave and The Bad Seeds: The Independent on Sunday Singles; Blue Moon (Twenty Rare Songs 1990-2001) Jó válogatás, és érdekes is, hiszen vannak olyan számok, amiket lemezekről nem ismerek. Érdekes pl. a Je t'aime feldolgozása, ami egy kissé meglepő is NC-től (de nagyon tetszik). Itt több olyan szám is van, ami emlékeztett Leonard Cohenre (de tudjuk, hogy kedveli, ezért ez nem annyira meglepő). A Louis Armstrong feldolgozásnak külön örültem, mert ezt nagyon szeretem. Egy karácsony előtti bulizás hangulata jut eszembe mindig erről a számról. A kislemezről nincs mit írni, négy jó szám, mindegyiket nagyon kedvelem, ezt a korszakát amúgy is szeretem. {*****2002.}
Nick Cave and The Bad Seeds: no more shall we part 2001. Tetszik az új lemez. Nagyon szépen letisztult, az utóbbi lemezek már előrevetítették ezt a hangzást, de itt forrt ki rendesen. NC mindig is szerette a balladákat, régebbi lemezei is tartalmaztak ilyen számokat, de most még inkább ez jellemzi. Illetve vallásos beütések is vannak, ami a számok hangulatát befolyásolja. Azt vettem észre, hogy egyre inkább kezd hasonlítani Leonard Cohenhoz. Tudom, hogy az egyik kedvence. Most egy-két számban nemcsak a hangja, a dal hangulata volt LC-os, hanem a női kórus is nagyon hasonlóan szól. Persze, ez lehet véletlen is. Ezzel a lemezzel már végleg elvágta a kapcsolatot az alternatív rockot kedvelőkkel. Aki ezzel a lemezzel ismerné meg, az nagyon csodálkozna a 80-as évek lemezein. Azt is megkockáztatom, hogy csak ezt a lemezt ismerve tőle, nem tartanánk nagy egyéniségnek. Ahhoz, hogy értékelni tudd ezt a lemezt, az idáig vezető utat is ismerni kell. Aki szerette NC-et, az ezt a lemezt is nagyon szereti. Dókának is bejött (átmásolta), Tütü, a nagy NC rajongó szintén nagyon megszerette (elküldtem neki kazettán). Az előző lemezeknél azért nem volt ennyire egyöntetű a fogadtatás. A Let Love In-re emlékszem úgy, hogy talán kevésbé volt kedvence a NC kedvelőknek (többek között nekem sem). Nehéz lesz ezt a lemezt túlszárnyalnia (ha nem akar önismétlésbe esni, bár nála ez még nem fordult elő). Nagyon sajnáltam volna, ha ez a CD eltűnt volna. Szerencsére csak egy hónapig kallódott. (*****2001.)
Nick Cave: And The Ass Saw The Angel Nagyon fura egy lemez ez NC-től. Érződik, hogy valami színpadi produkcióhoz készült (balett, dráma, bármi). Kicsit hiányzik belőle a NC-re jellemző felépítettség. Az eleje nem túl mozgalmas a hosszú szöveges bevezetővel, majd némi zenei fellendülés után ambient hatású zenék alatt újra "leül". Őszi esténként egy meleg tea és egy könyv között jól el van magnóban. Annyira nem hittem, hogy csak ennyi ez a lemez, hogy úgy hallgattam végig a a B oldalon lévő Ed Kueppert, hogy azt hittem, ez még NC. Először csodálkoztam, hogy nem NC énekel, aztán magamtól is rájöttem, hogy hülye vagyok. Pontosan hatszor hallgattam meg, abból a szándékból, hogy megszeressem, de nem sok eredménnyel. (****2000.)
Nick Cave and The Bad Seeds: Live, Melbourne 1997. Ennek a CD-nek tényleg az a hibája, hogy rövid. Egy koncertanyagot nem szabad ilyen rövidre szabni, hanem törekedni kellene a teljes koncert megjelentetésére. Az LP-k idején még ez ritka volt (dupla lemez, esetleg egy-egy kivételes esetben tripla lemez), de CD-n simán lehetne teljes koncertet kiadni. Ez a koncertanyag jó, s a legjobb számokat rakták a CD-re, ami kárpótolja a rövidségét. (****1999.)
NICK CAVE & THE BAD SEEDS: Let love in (Mute Rec. 1994.) Már vártuk ezt az új lemezt, a tavalyi koncertanyag után valami újat. A számok valóban újak, de a The Good Son óta felerősödött vonal a meghatározó. Talán csak a Thirsty Dog c. szám emlékeztet a Tender Prey előtti lemezekre. Cave azt nyilatkozta valahol, hogy ez a lemez a "love" szó értelmezéseit járja körbe, ami hangulatilag is kicseng a lemezről: a legtöbb dalt finom melankólia hatja át, amit néha tör meg, Cave erőteljesebb, izgatott éneke. Kedvencem a Red right hand ötletes hangszerelése. A lemez, a klipről már ismert Do you love me? dallal kezdődik és egy lassúbb tempójú, feloldó változatával végződik. A legszebb kompozíciója, a balladisztikus Lay me low c. szám. Érezhető az is, hogy egyre nagyobb teret kap zenéjükben az ének, ami biztos egyre nagyobb ismertséget hoz, de ettől még nem válik kommersszé a muzsikájuk.
(Rossz mag) (Inger, 1994. No.0.)


Grandaddy: Sophtware Slump[41]

Kis finom indie, hangulatában megy a magyar alternatívhoz. Nem akar nagy durranás lenni, éppen ezért kellemesek ezek a számok. Az elektronikai megoldások is óvatosan vannak beleszőve, egészen jó ez így. Vagy két szám kifejezetten nagyon tetszik (a 10. az egyik). Olyan intelligensebb, mint a britpop átlag. Mellesleg viszont nem annyira legyalult, helyesek ezek a számok, de nem olyan beatleses jól fésült dallamvezetés, vokálozás a rá jellemző. Közben megnéztem, s kiderült, hogy amcsik, pedig azt gondoltam, hogy angolok. Ezért másabb egy kicsit, mint akikhez hasonlítani akartam. {B+}


Autechre: Peel Session 2.[42]

Az első szám egészen jól indult - egy „mínuszos bé”, ha végig ilyen lenne -, de aztán egyre inkább a dobgép aláfestése dobgéppel, magyarul az a fajta techno, ami engem kifejezetten idegesít, mert nekem ennyi puttyogás már sok. Rövid, de mégis nem igen tudom sokszor végighallgatni. {C-}


Kate Bush: Aerial[43]
disc 1. A sea of honey
disc 2. A sky of honey

Fura, hogy régről ismerem és szeretem, mégis egy-egy számnál az jutott eszembe, ez hangzásban, énekben, a zongora stb. olyan, mint Tori Amos. Lehet, hogy eleinte TA-t hasonlítottam KB-hoz, de azóta talán őt többször hallgattam, így közelebb került hozzám, mint KB. Ez az újabb album, ill. lemezek jók, hozza a tőle megszokott nívót. A zenéjében mindig érzek egy kis prog-rock feelinget is, olyan 70-es évek hangulatát is (Pink Floyd, Supertramp stb.), de ez csak egy-egy számnál van jelen. Kedvelem a hangját, s mindig sikerül zeneileg is saját stílusában maradni (énekeseknél nem mindig van így). Talán ez a pozitívum egyben a negatívuma is, olykor olyan érzésed van, mintha ismernéd már ezeket a számokat, magyarul nem olyan újítós anyag. {B+}


Laurence Crane: Selected Works (1999-2003.)[44]

Nekem tetszik ez a zene. Az elején az a két rövid szám nem igazán jött be, fajsúlytalan, üresjárat, de a többi nagyon jó. Csöndes, elmélázó, olyan igazi magányzene, de szeretnivaló, nem depressziós, inkább ellazulós, de nem a szokványos relax, hanem annál igényesebb. Ezt lehet este-éjszaka többször is meghallgatni, nem válik unalmassá, vagy egysíkúvá. A munkahelyemen év végi beszámolóírás közben vagy ötször lement, és egyáltalán nem zavart, inkább megnyugtatott. Erre szerintem neked festeni is jó lehet. És a borítót én is csak megerősíteni tudom, ilyen zenéhez passzolna mondjuk egy olyan festmény, aminél nyomdai úton lehetetlen láttatni az összes színárnyalat átmenetét a több ezer kockánál vagy pontocskánál. De vicc nélkül, valamilyen nagyon halvány színek, s a CD-n is, feliratok nélkül (vagy legfeljebb nagyon apróbetűvel). {B+}


Adrian Belew: side one[45]
Adrian Belew: side two[46]

Nagyon jó ez a két lemez, de miért két lemez? Szinte másodpercre pontosan 33 perc mindkét lemez, s még a címek is azt mondják, hogy összetartoznak, bár a kiadás között van egy év. A régi bakeliteknél, egy-két komolyzenénél a 33 perces oldal úgy emlékszem talán megvalósult, bár nem tudom, mennyi volt a leghosszabb lemez, amit ismertem, olyan 60 perc körül. Nos, ez a rövidség disznóság, az igaz, hogy jól néz ki így együtt ez a két lemez, jók a borítók (cseles nagyon, össze lehet téveszteni, melyik CD melyikbe való). Ez a két lemez tulajdonképpen egy, így nem is lehet külön venni, s írni is csak úgy lehet róla. Olyan, mint egy új King Crimson lemez. Feszes ritmusok, iszonyú dögös basszus, Frippes gitár, ami hol „elnyúlt”, hol kemény (és nem játszik a lemezen? nem akartam elhinni). Rengeteg váltás, a dob szinte állandóan - a kemény játék mellett - „színezi”. Az Earthbound ennek a zenének a jogelődje. Olyan, mintha AB mindig is a KC tagja lett volna, s most szólóban is hasonló lemezt csinált (mint a Roger Waters lemezek is mindig hordoznak magukban egy kis PF-ot.). Szóval nekem nagyon kellemes meglepetés volt. {A- / A-}
King Crimson: The Construction of Light (2000.) Tőlük nagyon meglepő dögös blues a kezdő szám (és nagyon jó). Néhol azt nem szeretem az "új" KC-ben, a 80-as évek "fegyelmezett" lemezei óta, hogy az ének és a zene között olykor nincs "összhang". Valahogy Adrian Belew elénekel a zene fölött, ami meg nagyon feszes, mintha nem tűrné el a zene azt, hogy még "ráénekel" valaki. Persze ezt nem minden számuknál értem, de van egy-két ilyen. Ez most pont az első szám miatt jött ki belőlem, hiszen ez a szám a leginkább az ellentéte a fent leírtaknak. Valóban, jobban szeretem a mostani Crimsontól a hangszeres számokat, főleg azokat, amelyeknek a gyökere az Earthbound-hoz vezet vissza. A Discipline óta minden lemezről visszaköszön - egy-két helyről - annak a lemeznek a hangulata, hangszerelése. Ezeket nagyon kedvelem. Ezen az új CD-n is vannak ilyen részek. Összességében jó ez a lemez, bár mintha a Thrak 1994-es visszatérése óta nem igazán erőltetnék meg magukat: a jól bevált "formát" nyújtják, nincs sok változtatás. Igazából csak ezt az első számot lehet "újításnak" venni. Mi lenne, ha egyszer egy líraibb számot is összehoznának? Mint a régi szép idők lemezein. (*****2000.)


Belle & Sebastian present „Books”[47]

Mostanában nagy divat DVD-n kiadni singlest, és akkor rá raknak 1-2-3 videoklipet és 1-2-3 audio számot, ill. 1-2-3 egyéb menüt: diszkográfia, új lemez reklámja, de akár a honlapjukról valami anyag. Ez is ilyen, két videoklip és 2 audio szám. A szimmetria jó, mert két szám teljesen régies hangzású, kettő meg modernebb hangszerelésű (olyan Tears for Fearshez hasonló). Az egyik klip is tisztára olyan, mintha 35-40 évvel ezelőtti lenne, még a hangszerek, amiken játszanak (elketromos orgona és gitár) is régiek. Nem tudom, mennyire tudatos ez, igaz divat is a retro, de nem rossz. Már küldtél nekem egy lemezt tőlük, ami hasonlóan régies volt, s az is tűrhető zene volt. {C+}
Belle & Sebastian. Nem ismerem ezt a formációt. A Sebastian ismerős név volt, megnéztem, s láttam, hogy a Lovin' Spoonful alapítóját hívták így. Tehát "hippi-age", ami ezen a zenén is érződik. Ez az "easy"-vonal, Papas and Mamas, Joan Baez, C, S, N & Y és a többi. Ezek a Byrds folkos szárnyai alól jöttek, míg a keményebb vonal a r & b világából merítettek (pl. Steppenwoolf, TYA, Canned Heat stb.). Mai füllel kis vicces dalok ezek. Néhol van egy-két progresszív rock beütés, de nagyon messze áll a pszichedelikus rocktól (ez az akkori kor harmadik vonala). Szóval, jó néha ilyeneket is hallani. Ez a zene kopott ki leginkább a köztudatból, a progresszív rock kedvelői a pszichedelikusokat becsben tartják, a kemény zene kedvelők pedig a kor keményebbjeit. De ezekre nincs vevő. Pedig nem is rossz. {****2002.}


Generál koncert 1976. október 22. Budapest[48]

Az egyik dobozban voltak olyan kazetták, amelyeknek a tokjába Győrffy Péternek voltak instrukciók, hogyan másolja át ezeket CD-re, csak aztán a másolás elmaradt. Köztük volt ez a Generál is, ami még bulikon is eléggé népszerű volt. Ez a Generálnak az a korszaka volt, amikor a Révészes tagok elmentek, Charlie lett az énekes, Tátrai pedig a gitáros. Két dobos volt, az egyik Solti, s ez a zenén jól érződik, nagyon dinamikus, funkys zene, ami ma sem tűnik rossznak. És hát a slágerek meg slágerek, azokat meg szívesen hallgatja az ember, ha szerette őket. {B-}


Sarah Vaughan[49]

Nagyon jó ez a lemez. Ilyenkor mindig elcsodálkozok, hogy több mint 50 évvel ezelőtt is milyen jó zenéket csináltak. Az első fele nem az a szokványos, fülbemászós, éneklős jazz, az April in Parisnak ilyen jó kis depressziós feldolgozását még soha sem hallottam. A fuvola is nagyon érdekes ebben a zenében. Olyan kicsit szétszórt a hangszerelés, nem jólfésült, a jazz akkori viszonylatában mindenképpen. Emlékezetemben SV egy kicsit populárisabb volt, legalábbis olyan kiszámítható jazz, main stream a régi időkből. Ez a lemez jóval több {B+}


The Streets: could well be in (Singles)[50]

A zene nagyon gyenge, az a primitív rap, amit nem szeretek, hiszen a zene szinte nulla benne, a dobgépre van erőltetve valami kis szinti, oszt annyi.
Két hete voltam Békéscsabán egy konferencián, ahol egy pszichiáter egy jó kis multimédiás drog-rock történetet bemutató előadást tartott. 45 perces volt, de teljesen átfogó. Kezdődött a hippi himnusszal, a San Fransiscoval, és egy The Street videoklippel zárult (ezért írok itt erről). Minden drogvonatkozást érintett (Doors, Hendrix, Joplin, Rolling Stones, Velvet Underground, Beatles, Sex Pistols stb.). Számokba hallgattunk bele, képeket, klipeket játszott le a kivetítőre, dalszövegeket mutatott be. Ilyenkor sajnálom a nyelvtudás hiányát, hiszen valóban, ezeknek a zenéknek a szövege is fontosak. Pl. ott van a Rolling Stones korai, 1966-67 körüli száma a mama kis sárga bogyóiról. A zene kis vicces, a Doctor please… refrénnel az a jól énekelhető örökzöld, de a szöveg nagyon szociografikus, s nem is gondolnád, hogy az öngyilkosságról szól. De erről már sokat beszéltünk, mármint arról, hogy a szövegek ismerete átértékeli a zenéket. Szóval, nagyon jó előadás volt, a végén a napjaink szubkultúrájáról is szólt, s itt a végén volt ez a rapes videoklip, ami egy esküvői vacsorán játszódik, ivással, drogokkal, majd egy tömegverekedésbe torkollik, aminek áldozata lesz a klip főszereplője. A klip annyira nem amerikai, ez a kis történet bárhol, akár itt is megtörténhet. San Fransisco kommunás életvidámsága, a társadalomból kilépése idejutott, sugallja a fószer előadása, elég nagy hatással volt a hallgatóságra, rám is.
Két nap múlva Annával a Media Marktban fotókra várakozva szokás szerint böngészem a 95 Ft-os singles lemezeket, s megtalálom DVD-n a klipet (Blinded by the lights), illetve ezt az EP-t. Kíváncsiságból megvettem, - de várhatóan - nagyon nem az én műfajom. A klip mindenesetre bejött. {C-}


Amundsen, Unplugged, Debrecen[52]

A hír jött, Nagytominak és Fürtösnek bemutatkozó koncertje lesz! Gondoltam, hogy rengeteg régi ismerőssel fogok találkozni, de a zene is érdekelt. Azt gondoltam, hogy Nt lesz a meghatározó a stílusban, hiszen ő írja a szövegeket és ő a frontember, ez nem lehet másként. De azt nem gondoltam, hogy ennyire Tomi Szomorú lesz! Egyrészt most derült ki, hogy a TSZ is teljesen Nt, tehát bárkivel is játszhat, az elsődlegesen róla szól, másodlagos a társzenészek szerepe. Ez sok zenésznél így van egyébként. Abban van a zenészeknek elsődleges szerepe, hogy ez a zene csak akkor jó, ha jó zenészekkel együtt csinálja. Ez az A semmivel sem lenne rosszabb, mint a TSZ, csak abban gyengébb, hogy trió, és a trióban az egyik zenész maga Nt, akinek régen sem ment annyira együtt a gitározás és az éneklés. Most nagyon oda kell figyelnie, hogy nem csak ímmel-ámmal kell reszelni a gitárt, mert nincs a dobon és a basszuson kívül semmi, ami kiegészítené. Ez szerintem neki nem igen megy. A versszakok végét elharapja, mert olyankor már a gitárra összpontosít, a számok többsége nem túl izgalmas zeneileg, bár van egy-két szám, amiben a gitár nem rossz, olyan igazi alternatív. Nt-nak olyan zenekarra van szüksége, ami teljesen kiszolgálja, ha van is a nyakában gitár, akkor csak úgy mellesleg kelljen játszania, passzióból, de a zenét rakják össze jó zenészek. Akkor élt az ő zenéje, amikor jó színes lehetett, mert voltak mögötte zenészek. Annak idején a TSZ-ben volt billentyű (Hajdu Szabolcs), majd volt időszak, amikor két gitárosa is volt (Nt-n felül), de a Pekingi Őszben meg volt trombita. Ide is kéne valami, egy harmadik hangszer, amit nem Nt szólaltat meg. A Fürtös játéka nem rossz, a régi megbízható dobos, a basszusos srác is jól játszik. Egy plusz tag kéne még. {C}


Arvo Pärt: Lamentate[53]

Azt hittem, hogy az összes AP CD-t meghallgattam, de itt maradt ez az egy, vagy ezt most hoztad talán. Mindegy, egyébként örültem neki, mert a legutóbb hetekig 4 AP albumot hallgattam, s nagyon elkaptam, utána egy kis hiányérzetem is lett, hogy a régi lemezeket is meg kellene hallgatnom. Valamikor úgy csináltam, ha egy előadótól új lemezt kaptam, akkor meghallgattam a régieket is tőle. Újra be kellene vezetnem ezt, hiszen tényleg jó a már ismertekkel összehasonlítani. Szóval, itt van egy újabb AP, amit öröm hallgatni. Tényleg jó ez a lemez is, talán mozgalmasabb, mint néhány hasonló szimfonikus műve, igazán nem tudnám rangsorolni. Egyébként címről úgy emlékszem, hogy ismerős, kazettán lehetett meg, nem látom itt, az orrom előtt a falon, de ettől még valamelyik kazettán ott lehet. {A-}
Arvo Pärt: Beatus (1997), Arvo Pärt: Kanon Pokajanen (1998), Arvo Pärt: Alina (1999), Arvo Pärt: Orient Occident (2002) Azt hiszem az összes AP zenét meghallgattam ezzel a 4 művel, ami nekem CD-n van. Így egymásután több művét is meghallgatva csak azt tudom ismételni, amit már emlékezetem szerint többször is írtam: nagyon katartikus zene, sok érzelemmel, s az egyetemes zenekultúrából merítkező, mégis modern, megismételhetetlen. A zenéjében ott vannak az évszázadok zenéi, s mindez gyönyörűen, nem megismételve vagy utánozva, hanem sajátosan, AP-osan. Igazi kortárszene, de mégsem az a modernséget erőltető, erőlködő, hanem nagyon finom zene. Sokszor meg lehet hallgatni, s mindig lehet benne valamit felfedezni.
A Kanon Pokajanent ismertem kazettáról és nagyon szerettem. A Beatus hasonlatos hozzá. Talán az előbbi nagyobb ívű mű, monumentálisabb, azért tetszőbb nekem.
Az Alina-nál padlót fogtam. Beraktam, s az első két perc után csak ültem, s áradt bennem ez a zene. Nem is tudom, mikor hallottam ilyen fájdalmasan gyönyörű zenét utoljára. A kortársak az ilyen művekért nem átkozzák ki a modern elefántcsonttoronyból? Annyira szép, szerény és finom, hogy az már szégyen, ahogy elérzékenyül tőle az ember. A new age ehhez képest „beugrom a nagybőgőbe” típusú operett, műzene. A zongora milyen finom hangszer, ahogy egy-egy hang finomam tovaillan, nem tűnik el, csak hallani nem lehet már, de a csöndben is ottmarad egy halvány rezgés, vagy a következő finom hangban rezeg tovább. Persze ezt ki kell „hozni” a hangszerből, kivételes zene kell hozzá. Az Orient is nagyon szép. Igazi nagy mű, méltóságteljes. {A- / A / A+ / A 2008.}
Arvo Pärt: Miserere (1990.) Nagyon szép ez a lemez. Talán csak az a gondom vele, hogy lehetetlen egy hangerőn hallgatni, olyan iszonyúan halk részek is vannak rajta. A vége nagyon katartikus, nekem lehet, hogy hülyeség, de Morricone ugrott be, annyira filmszerű ez az újra-újraismétlődő dobolás. Egyébként lehetne filmzene, amikor az Ópium díszbemutatóján Szász János említette AP nevét, akkor is gondoltam rá, hogy jó filmnek tényleg lehetne a zenéje. És ez zene most pont olyan is. És valószínűleg már nem egy rendezőnek jutott eszébe AP a filmjéhez. {A 2008.}
Arvo Pärt: Tabula Rasa Még egy olyan mű, ahol teljesen hihetetlen, hogyan tudják ilyen sokáig "kitartani" a befejező hangot. Ennek a hangulata is a Stalkerhez menne. Szép, csöndes mű. Az elejével viszont meg lehetne fingatni a Kinyerma?! játékosait, mivel olyan tökéletes XX. szd-i komolyzene. Aztán viszont tulságosan lecsöndesedik. (****2000.)
Arvo Pärt: Arbos Ez inkább hasonlatos a "nem mindig komolyzenét komponáló" kortársakhoz (pl. Philip Glass, Wim Mertens, Michael Nyman, stb.). A mostani tanulásokhoz jól jöttek ezek a zenék, mert kellemes hátteret adtak. Az utóbbi időben sok komolyzenét és kortárs zenét hallgatsz. Mindenkinek vannak "korszakai". Nekem is volt ilyen típusú zenei korszakom, most éppen se ilyen, se olyan nincs. Talán éppen egy kicsit a jazz, de nem túlságosan markánsan. Legutóbb nálam ősszel-tavasszal Bregovic és a balkáni zene sokkal inkább erőteljesebb volt. Ha most nem tanulnék lehet, hogy nem hallgatnám ilyen sokszor ezt a zenét. Nekem ezen a lemezen néhol beugrik Pendereczky is. (*****2000.)
Arvo PÄRT: Fratres, Festina Lente... (Hungarian State Opera Orchestra) Nagyon szép ez a lemez, komolyzenei értelemben is. Tényleg nagyon becsapós néhol, hogy olyan, mintha elektronikusan lenne imitálva a nagyzenekar. Ha csak egy-egy részt hallgatna meg belőle valaki, akkor ez bejönne, főleg, ahol kitartóan, hosszú ideig folyamatos "egyhangként" szól a zenekar. Ez technikailag sem lehet könnyű. Az utolsó szám menne a legjobban a Stalkerhez. A hangulata teljesen passzol. (*****1999.)
Arvo PÄRT: Kanon Pokkajanen Nagyon katartikus, ez a lemez nekem inkább jobban hasonlít hangulatában a Kieslowsky filmzenéhez, mint a többi A.P. lemezhez. Talán a kórus teszi, mindenesetre csak ezt a katartikus kifejezést tudom rá illetni: nagyon szép, inkább érzelemmel telibb, mint a Fratres..., és érzelmeket felszabadító is egyben. És ami még eszembe jut, hogy kortalan, nem kortárs, nem valami más, mondjuk gregorián, valahol a kettő között évszázadokat átölelő hangulata van (egyértelműen viszont keresztény korszakokat). (*****1999.)


Cocteau Twins: Garlands[54]

Elég régen hallgattam már CT-t. Régen nagyon kedveltem, különleges hangzását értékeltem. Ez egy nagyon korai lemeze lehet, ami érződik is. A CT-től megszokott hangzás, de olyan céltalanul lebegős, nincsenek ellenpontok, egy kissé egybefolynak a számok. Jó volt újrahallani, de biztos, nem ez a legjobb CT lemez. Legalábbis emlékezetemben ennél sokkal jobb lemezek vannak. Megnéztem, s CD-n nincs tőlük lemezem, csak kazettán voltak felvételeim, olyan 1990-1995 közötti időkben küldtél tőlük többet is (lehet, hogy Zsupos Sanyitól is kaptam kazettákat). {C+}


Alabama 3: Hello… I’m Johnny Cash (singles)[55]

A címe miatt vettem meg. A címadó szám nem olyan rossz, de a másik számból nem lehet megítélni, milyen zenét is játszanak ezek. {C}


Johnny Cash: A Hundred Highways[56]
Johnny Cash and June Carter Cash: Duettes (1964-1983)[57]

Nagyon jó ez a lemez, az egyik legjobb, jó is újrahallani JC hangját! A második szám tiszta Tom Waits, még zeneileg is. A többi pedig az a bensőséges, kissé kesernyés, olyan magánydalok, amiket nagyon szeretek tőle. Pl. a 8. szám egy kis kedves dalocska, semmi több, mégis annyira eltalált. Nagyszerűen tudja ezt a hangulatot megteremteni. Nagyon egyszerű, de mégis tele szívvel, így lehetne a legdidaktikusabban jellemezni. És természetes, amiben alapvetően különbözik a sok mesterkélt countrytól. Olyan saját stílust alakított ki, ami egyszemélyes (persze utánozni lehet). Amikor meghalt olvastam, hogy mennyire szerették az amerikaiak. Nem olyan sztár volt, mint Frank Sinatra, még Amerikában is létezhet ez, hogy nemcsak a nagy sztárok meg a körítések számítanak. Gondolom, őt, mint embert szerethették, ezért nem érezték olyan sztárnak, mint a többit. Színészként nekem nagyon tetszett egy filmben, ott sem olyan volt, mint „a” sztárok. Ezt a lemezt egy szalonnasütés végefelére tudnám elképzelni, amikor már túl van mindenki a sütésen-evésen, és a még szépen égő tűznél melegszik a társaság, kissé elcsendesülve. Ilyenkor egy ilyen zene, telitalálat. {A-}
A másik viszont rém gyenge country, pont az, amit én nagyon nem szeretek. Tudom, ez egy szép, hosszú házasságnak az emléke, de zeneileg nem tud megnyerni. Ez az a (számomra idegesítő) tingli-tangli country, ami miatt JC-t is nagyon nehezen kedveltem meg, eleinte Kenny Rogers-szel kevertem, s később csak az ilyen jó lemezei győztek meg, mint az előző, amiről most írtam, hogy milyen nagyszerű zenész. Hogy ne legyek igazságtalan, az utolsó szám nagyon szép. {C-}
Johnny Cash: Ride this Train (1960) Johnny Cash:Unchained (1996) Johnny Cash: Solitary Man (2000.)
a. Hát ez nekem egy kicsit sok a countryból. Valami krónikáslemez, vagy concept album. Az tetszik is, mintha az egyik számban a rabszolgák, vagy a fegyencek a zene ütemére kalapálnának, azonban a keretet adó „vonatozás” akkoriban nagyon újszerű lehetett, de most már nagyon idegesítő. {C+2007.}
b. Ez a lemez már sokkal jobb. Tetszenek a rockosabb számok is, egészen dögös is vagy kettő, de szép balladák is vannak rajta. A 7. szám kifejezetten szép, Jézus-fohász, nagyon szép, átélt (a gitáralap tökre úgy kezdődik, mintha egy Balaton szám lenne). Nekem ezek az öregkori lemezek jöttek be korábban is. Hangszerelésben, hangulatában, mindenben. {B+2007.}
c. Ez meg már nagyon jó. Mi lenne, ha Cseh Tamás csehtamásosan Sziámi, Balaton vagy Európa Kiadó számokat énekelne? Nagyon jók ezek az átdolgozások. Öreg korára nagyon jó lett JC. Ezekben a dalokban nincs semmi teátrális, annyira egyszerűek, közvetlenek, természetesek, hogy ezt nem lehet tanulni, ez a tehetség, és a bölcsesség(?). Egyszerűek, mégis annyira finomak, fejhallgatóval hallgatva a hangja annyira kifejező, pedig amúgy semmi különös. A One-t már ismertem, s tetszett is, a Nick Cave száma is nagyon jó. De mindegyik jó. Ezt biztos, sokszor fogom hallgatni. {A-2007.}
Johnny Cash: American Recordings (1994) Nagyon kellemes meglepetés volt. Nem mondom, hogy valami nyál-countryt gondoltam, de countryt. Erre ez egy érdekes, jó hangulatú lemez, country "patronok" nélkül. Hangulatban számomra vegyül a XIX.századi magányos-kóbor dalnokok és a 70-es évek magyar pol-beatnekek stílusaival. Még az utolsó szám koncert röhögései is eszembe juttatták a régi Folk-hétvégéket. (****/1999)
Q (The Best Tracks from The Best Albums of 2000) … Johnny Cash pedig vett egy kottát, amire az volt ráírva, "Hogyan dobozgitározzunk slágereket úttörő- KISZ- és építőtáborok tábortüzeinél". Ebből megtanulta a One-t. De az is lehet, hogy sokan majd erről a számról fogják lekoppintani, s nyári tábortüzeknél játszani. Tisztára nosztalgikus hangzás és hang. (****/2001) No. 625/15. levélből: Johnny Cash-ről én ezt poénból írtam, mert nekem is tetszik ez a szám. Nem tudom, miért rohantál ki ennyire JC-sel kapcsolatban, hiszen erre is 4 csillagot adtam. És azt is írtam, hogy tudom: JC nem „nyál-country”, amit én nagyon utálok. A hangjával kapcsolatban amit írsz, azt meg alátámasztja az én megfogalmazásom: 19. szd-i magányos-kóbor dalnok (kicsit költői akartam lenni, de éppen ezt akartam tömöríteni, amit Te konkrétan írsz). És nem töröltem le! Egyébként tizenéves koromban, a blues-őrületem előtt nagyon kedveltem a countryt.
Johnny Cash: Love / God (1955-1996) Egészen kellemes, kis régi, vicces hangulat. Nem is annyira country, inkább az 50-es, 60-as évek "hibridje", amiben a countrynak és a r'n'r-nak egyformán megvolt a helye, meg még más zenei beütéseknek is. Ha csak a Byrdsre, vagy Bob Dylanre gondolunk, náluk sem volt kevesebb countrys hatás. JC-nek tényleg jó a hangja, balladákhoz a legjobb, de dobozgitáros vagy az ilyen vicces limonádékhoz sem rossz. Azért egy-két dalnál eszébe jut az embernek az amcsi betyárromantika: tehénpásztorok, lovak és főként a jól ismert táj. JC-től már van egy kedvenc lemezem, ez a jelenlegi nem übereli. {***/2003}
Johnny Cash: The Man Comes Around (2002.) Nagyon kellemes hangulatú lemez, kicsit kesernyés, de nem túlságosan. Őszi hangulat. A hangszerelése se rossz, változatosabb, mint a country általában. A kedvenceim a 2. és a 6., ill. a 11. számok. Inkább a nem countrys számok tetszenek, így szerintem a feldolgozások nagyon jók (pl. a 4. szám, ami egy kicsit Leonard Cohenesre sikerült). De jó a Depeche Mode és a Beatles is. Tényleg jó hangja van, sajátos, kifejező. A Media Marktban volt egy 3 vagy 4 részes gagyi JC CD, de ez biztos 100 évvel ezelőtti country lehet, ami nekem valószínű, hogy egyáltalán nem tetszene. A 6. szám hangulata (csak a hangulata!) olyan Balatonos. A 12. számban először nem vettem észre Nick Cave-et, annyira jól illeszkedik egymáshoz a hangjuk. NC-nek lehetne egy duettes CD-t is kiadni (JC, Shane M., Kylie M., Anita L. stb.). Az öreg fog-e még kiadni lemezt? Talán most éli az aranykorát, amióta kilépett a country „fogságából”. Az egyik legjobb száma a One, s ez a feldolgozások között is csúcs (pedig semmi különös nincs benne, egy szál gitárral elénekli). De tulajdonképpen mindenevő, ezen a lemezen jó poén az utolsó szám, a jazz örökzöld (a címe nem jut eszembe), amit általában nők szoktak elcsicseregni, itt fáradt férfi hangon, plusz negédes hawaii gitár, csöpögős aláfestés. {****2003.}


P.J. Harvey: White Chalk[58]

Mindig hasonlítgatok. PJH nekem mindig Patti Smith örököse lesz, de az is ott van, hogy abban az időben lett ismert, amikor pl. Sinead O’Connor, s ez a 80-as évek második fele több lázongó női énekest is hozott. A mostani lemezt hallgatva viszont nagyon csodálkoztam, ez a lemez tisztára a Tori Amos számok hangulatát hozza, zeneileg is úgy vannak felépítve, s sehol sincs PJH keményebb, rockosabb, gitárcentrikusabb zenéje. Itt a főszerep ugyanúgy a zongoráé, mint TA-nál (legfeljebb még akusztikusgitár vagy harmonika). De nagyon jó ez a lemez. Tele van finom feszültségekkel, olyan számok, amik egyébként kis kellemes dalok lennének, ha a zene és PJH hangja nem hordozna valami drámát, mintha rögtön robbanna a feszültség benne, de mégsem. Nagyon rövid lemez, pedig ebből a zenéből akár dupla lemezt is elhallgatnék. Ez egyébként pont olyan lemez, ami vagy nagyon a kedvenc lemezzé válik, vagy a PJH rajongóknak kevésbé jön be, egy mellékutca. Nekem első hallásra nagyon bejött. {B+}
P. J. Harvey: To bring you my love(1995.) Ezt a lemezt teljesen elfelejtettem, pedig kazettán megvan legalább 7-8 éve. Most fedeztem fel, teljesen véletlenül került a kezembe. Vonaton, walkmanen hallgattam, s rájöttem, hogy ez egy nagyon erős lemez. Igazi húzós zene, de mégis tele van emóciókkal. Nem tudnám megmondani, hogy mi a sorrend PJH lemezei között, de talán ez az egyik legjobb lemeze. Tele van „drámaisággal”, s ami nagyon jó ezen a lemezen, hogy jól felépített, mint egy koncept album. Ennek a lemeznek örülnék CD-n. Nem emlékszem, hogy neked megvan-e. A Dry volt sokáig a kedvencem, s biztos, hogy régebben ez a lemez nem tetszett annyira, mint most. {*****2004.}
P.J. Harvey: Rid of me (1993.) P.J. Harvey: Stories from the city, stories from the sea (2000.) A Rid of me-t megjelenése óta ismerem, s szerettem is. PJH-t skinhead O’Connor után fedeztem fel, abban az időben nagyon kedveltem mindkettőt azért a vad, eleven éneklési módjukért, ami magával ragadt. PJH zenéje sokkal nyersebb, ebben is hasonlít egy kicsit a 70-es évek Patti Smith-éhez. Ez a nyers, kemény zene akár a 70-es évekből is származhatna. Azért vannak jegyek, amelyek elárulják, hogy nem a punkkal, hanem egy későbbi alternatív zenével rokonítható (ilyen pl. a The Ex). Azt hittem akkoriban, hogy PJH is lesz annyira ismert, mint SO’C, de nem így lett, de annak örülök, hogy aktív, s nem tűnt el a süllyesztőben. A másik lemezről csak a Kamikaze c. számot ismertem az általad adott válogatásról. Ez a lemez egy picivel populárisabb, mint az előző lemezei (a fenti, vagy a Dry pl.), de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb. Szokatlan lírai hangulatú számok, amik ugyanúgy jól illenek hozzá, mint a vadabbak. A 11. szám tiszta Björk, még a hangja is. A 8. szám pedig Suzanne Vegára emlékeztet. És továbbra is rokon Patti Smith-szel. Úgyhogy még a hasonlóságokat is kedvelem benne. Nem tudom, a duett a Suede énekesével van? A legdögösebb az utolsó szám, ez nagyon tetszik, kár hogy rövid. Összességében talán letisztultabb lett zeneileg, mint amit az 1992 és 1995 közötti 3 lemezéről megismerhettem. {****/****2003.}
P.J. Harvey: Uh Huh Her (2004.) Jó lemez, de nem ez tetszik tőle a legjobban. Szeretem a nyers hangzású számait, de itt vannak olyan számok is, amik nem ilyenek, mégis tetszik. Pl. a 12. szám egyszerűsége, a hangja nagyon jó itt. A kezdőszám telitalálat, szinte pezsegni kezd az ember vére, de jó lenne ezt koncerten hallani. A gitár nyersessége, szinte primitív megszólalása engem mindig lázba hoz. Szeretem PJH hangzását, a hangját, de néha egy kicsit szigorú is vagyok vele, úgy érzem, mintha ez nem a maximum lenne, adós még a nagy dobással. De kétségkívül, ő most a női előadók közül az egyik legeredetibb (már évek óta). A hangzása nem sokat változott 12-13 év alatt. {****2005.}


Xaver Varnus – Faludy György: Villon Haláltánc Balladája[59]

Azt írja a borító, hogy ez egy szenzációs előadás volt. Élőben biztos, de lemezről nagyon gyengécske, kissé teátrális a versmondás is, a zenében nem igen látok koncepciót, a VHK gitárosa egy szolid Halott emberes Neil Youngos hangulatot teremt, de mire kibontakozna a zene, addigra vége is. Az orgonajáték nem annyira markáns, sok benne az üresjárat. Ez egy templomban tényleg lehetett jó előadás, de így lemezről egyáltalán nem jön le. A másik tétel már valamivel jobb. {C-}


Úzgin Üver[60]

13 év távlatából nem rossz ez a lemez. A Korai Öröm és ColorStar vonalból, talán ennek a típusú zenének minden elemét megmutató lemez ez. Ha arra gondolok, hogy az utóbbi két együttes azóta hány lemezt készített, ami nagyon hasonló ehhez a zenéhez, akkor azt kell mondanom, hogy ez a lemez semmit sem avult, talán akkor, 1995-ben úttörő is volt. Azt tudom, hogy mi felfigyeltünk rá, már a Kelet ’91 kazettán megjelent két számára, s nekem ez a lemez kedvencem volt, sokat hallgattam akkoriban. A Korai Öröm mellett ezt tartottam akár nemzetközileg is „piacképesnek”. Tíz-tizenöt év alatt valahogy ez az etnós-progresszív, kis elektronikával spékelt zene olyan magyar stílussá állt be (írhatnám azt is: „merevedett be”, akkor azzal azt is sugallnám, hogy változatlan), mint előtte az alternatív vonal, amit szintén még a mai napig is sokan próbálnak utánozni (lassan 30 éve alakult az URH!). Mindentől függetlenül úgy tudtam hallgatni ezt a lemezt, mintha egy új lemez lenne, és jó volt. Kíváncsi vagyok, nektek tetszik-e még. {B-}


Dexter Gordon: One flight up[61]

Megint egy gyöngyszem DG-tól! Nagyon jó lemez, mintha nem is 44 éves lenne ez a felvétel. Az az igazi jazz, ami szerintem a legtermékenyebb korszaknak a jellegzetes zenéje. Nagyon jó a hangszerelés, nagyon sok finomsággal, eleven, kortalan. Ez nem tudom, hányadik DG lemez, amit tőled kaptam, de arra emlékszem, hogy mindegyik nagyon bejött. Most megnéztem a lexikonban, mert kíváncsi voltam, mit írnak róla. Sok mindenkivel játszott, mint a 40-es, 50-es, 60-as években mindegyik híresség. Nála is ott van az 50-es években a drog, amiről nehezen szokik le, de a 60-as években tisztán rengeteg jó zenét csinál, egymásután jelennek meg a jobbnál jobb lemezei. Majd a 70-es évek végén alkoholista lesz. A 80-as években már alig jelenik meg lemeze, 1990-ben hal meg. Egy nagyon jó bootleg újrakiadást emleget, 1990-ben egy régebbi dupla session lemezhez csaptak hozzá erről a koncertről egy kiadatlan részt, 3. CD-n: Nights at The Keystone. Biztos jó lehet. {A-}
Dexter Gordon: Ballads (1961-1978) Ezt a fajta jazzt nagyon szeretem. Tulajdonképpen ez az a korszak a jazzből, amit már olyanképpen is modernnek nevezhetünk, hogy mind a mai napig élő, játszott stílus. Persze tudom, dixie-t is játszanak ma is, de annál csak érződik, hogy letűnt kor zenéje. Az ilyen zene hallgatásakor mindig egy kicsit visszaröpülök a jazznapok sportcsarnokába, ahol hajnaltájban ilyen hangulatú jam sessionök voltak. És így még az ilyen szép, balladisztikus jazz összekötődik számomra az éjszakával-hajnallal, pontosabban azzal a rövid idővel, amikor az éjszakából hajnal lesz. Kb. 2004-2005-ig sokat dolgoztam éjszaka, gyakorta feküdtem le kb. 3 után, ilyenkor kedveltem berakni jazzt, ezt a számomra sajátos hangulatot elővarázsolni. De visszatérve erre a lemezre, nagyon jó, s habár 17 évet ölel fel (ráadásul a kezdő és végző időpont között elég sok minden történt a zene világában), mégsem lehet ezt felfedezni, annyira egységes a stílusa. {A-2007.}
The 3 Tenors (Dexter Gordon, Sonny Rollins, John Coltrane) 1957-1962. Ez is nagyon jó lemez, csak azt nem értem, hogy milyen elgondolás alapján lett 35 perces?! Minimum a duplája kellene, hogy legyen, hiszen három zenészt mutat be, amihez minél több anyag van, annál jobb. Éppen ezért egy tripla CD sem lenne elképzelhetetlen. (*****2000)


Björk: who is it EP[62]

Jó ez a szám, a videoklip pedig telitalálat. Az EP invázióból akkor lett elegem, amikor Lajos egy csomó U2 és pl. Björk lemezt másolt kazettára, s egy számot 5-6-szor hallottál nem sok különbséggel. Ez a kb. 10 perces lemez sokkal jobb, bár rövid, mégis ez a két szám jól kiegészíti egymást. Tetszik a másik elvontabb szám is, de a címadó szám olyan igazi Björkös dal, a megjelenítése videoklipen meg olyan extrém, mint sok más klipje, mégsem pukkasztó meg ilyenek. S jól áll neki ez is. {B}
Björk: Volta (2007.) Az első hallásra már megint egy nehezen befogadható B lemez, tele jó sok „nyivákolással”, ami szintén kissé elidegenítő hatású. Ez a nyers, puritán hangszerelés, rá a B extra hajlításai, ez tényleg első hallásra nehezen emészthető. De további hallgatás után egyre jobban megkedveltem. Ez B-től egy igen jó lemez. A hangszerelés most is egészen érdekes, felületesen hallgatva (vagy Szokolon) nagyon lecsupaszított elektronikus puffogás, nem jobb, mint a nagy átlag teknő vonulat. De mégis több, nagyon rafinált, mert igen puritán, de nem üres, és halkan, észrevétlen nagyon sok kisebb-nagyobb hosszúságú színesítő effekt is van. A 9. szám pedig annyira kemény, hirtelen Tom Waits vascső ütögetése ugrott be, ami szintén ilyen primitíven elementáris (vagy inkább Diamanda Galashoz lehetne hasonlítani?). Van egy duett, ami meg a Cocteau Twinset jutatta eszembe, talán ez a leglágyabb szám ezen a lemezen (B „romantikus eposza”). Érdekes színfolt B, különleges, s úgy látszik nem is akar letérni a saját útjáról. {B+ 2008.}
Björk: Vespertine (2001.) Hallgatom, és minden új számnál azt várom, hogy majd most. De B. nagy átéléssel énekli a "semmit", a végére nem is tudom, hány szám is volt ez, annyira egybefolyt az egész. Mi lenne ennek a zenének a célja? Olyan, mint egy elvontra sikeredett musical, ami annyira se ilyen, se olyan, hogy teljes érdektelenségbe fullad. Brecht elidegenítő effektje jut eszembe. Talán színpadi megjelenésnek nem is lenne rossz. A zene minimalista, csöndes, a hangsúly az éneken van. Igen, talán jól lejönne a színpadról. De így tényleg nem tudom, mi volt ezzel a lemezzel a szándéka, s egy kicsit sajnálom is, hogy B. igazán szép és érdekes hangja számomra ennyire elvész az ilyen albumokkal. Ja, az utolsó szám (13.) érezhetően nem ehhez a lemezhez tartozik, de az sem jobb vagy különb. Ha nagyon akarok keresni, akkor a 11. szám az, amelyik a legjobban tetszik.{***2002.}
Björk: Selma Songs (2000.) Ez hasonlóan nem igazán tetszett, mint az előző. Ami itt még tudatosodott bennem, hogy nem is a technós zene idegenít el, hanem ez a szimfonikus hangzás. Ez számomra idegesítőbb. Volt az a Singles filmzene, amin hatszor volt ugyanaz a szám, ott tudtam frászt kapni, mikor elkezdődött a vonósokkal, de ott annak tudtam be, hogy mérgezést kaptam attól a számtól, egymásután. De most már tudom, hogy nem kedvelem ezt a hangzást (sem). Ez rövid, 7 szám. Gondolom, ez is Singles. {***2002.}
Björk: Family Tree (2002.) B nekem egyre inkább nem jön be. Ezen a két CD-n többféle stílus van: „hagyományos” elektronikus hangszerelt, aztán van komolyzenei hangszerekkel kísért (vonós meg billentyűs és csembalós vagy hárfás?). Egyre inkább nem értem egyik vonalat sem. Ha nem tudnám, hogy mennyire lelkes, akkor azt mondanám, hogy nem önálló stílusa van, hanem kialakította a „B modorosságot”, s azt használja mindenütt. Ezeket a dalokat sokszor idegesítőnek érzem, mert zeneileg nem adnak pluszt, esztétikailag nem vonzóak számomra, viszont B rendíthetetlenül hajlítgatja a hangját, mint egy modern operaénekes, az egész olyan szétzilált, vagy valami ilyesmi. Tudom, Te másképpen vagy vele, de én csak az első lemezét szeretem. Egyébként nem pikkelek rá, s összességében, ha nem is tetszik, ezen a lemezen is van 5-6 szám, ami viszont tényleg bejön, annyira, hogy csak ezek 5*-osak lennének nálam. A 35 számból 15-öt mentettem ki egy CD-re (66 perc), ennyi nekem elég (szívesen megmutatnám, hogy melyik az a 15).{***2004.}
Björk: Medúlla (2004.) Egészen különleges hangszerelés. Björknél az elektronikus hangzás sohasem volt egykaptafára való, vagy divatos megoldásokat hozó (mint pl. KylMin). Ha nem is tetszett tőle minden, ezt el kell ismernem. Persze, nekem volt olyan lemeze, ami nagyon szikár volt zeneileg, viszont énekben meg túlcizellált. Ezért az egyik szám hol uncsi, a másik meg hol idegesítő volt nekem. Ez viszont nagyon jól van eltalálva. Itt az éneke is tetszik, mindent kihoz a hangjából, de nincs túlspanolva. A hangszerelés meg tényleg ötletes, változatos, jól szól, és vannak benne olyan ének-vokál részek, amik nagyon jól színesítik a lemezt. Ilyen pl. a 7. szám, amiben nem Robert Wyatt énekel? Ez a lemez most visszahozta nekem B-öt. A Lajos féle VCD-ken pont most láttam olyan felvételeket, amelyeket kedveltem tőle régebben. {*****2005.}


Bright Eyes: Fevers & Mirrors[63]

Jó ez a zene, az ének nagyon szenvedélyes, és eléggé különleges hangja van az énekesnek (néha el-elcsukló). Azt is mondhatnám, hogy olyan jó kis idegbeteg. A zene nem tucatzene a maiak közül, egészen jól hangszerelt, változatosan, nem nagyon megy el stílusok felé (indie, rock meg ilyenek), fuvola, harmonika, vagy akár elektronika, mind jól van alkalmazva. Tetszik ez a behatárolhatatlanság, ettől sajátos. Mindig szerettem az ilyen kakukktojás zenekarokat, akiket nem lehet stílusokba besorolni, azt érzed, hogy a maga útját járja. Szóval, ez nekem ilyen volt, s jókedvvel hallgattam. {B+}


Bill Wells: Pick up sticks[64]

Tetszik ez a zene, de az az érzésem, hogy ez csak lemeztöredék. Nem tudok róla semmit, talán valami pozanos lehet. Jó a hangszerelés, ez a finom lüktetés, különböző hangszerekkel, hangokkal. Talán jazzből jöhet az előadó, bár ez már nem az. Biztos valami kis kiadó különleges lemezei közül való, legalábbis nekem olyannak tűnik. {B}


Morrissey: I have forgiven Jesus EP.[65]

A Symple Redre hasonlító, lágyabb, dallamosabb könnyűzene. A címadó elmehetne egyházi vonalon is, bár nem tudom, a szöveg mennyire marad a vallási mederben. Ez is egy megszelídült fenegyerek, aki ma már inkább üzletembernek néz ki, mint rajongott énekesnek. {C}
The Smiths: Singles (1983-1987) Azt hiszem, hogy a 90-es évek elején kaptam sorban tőled az ilyen zenéket kazettán. Akkor megállapítottuk, hogy a főképp angol könnyűzenéből nekem nem jön be a „könnyű”, a lazább alternatívszerű, a szinti-popos, de bejön a r ’n’ b alapú keményebb (pl. Baby Animals, Pretenders stb.), a rockosabb (pl. Ride), az igazából alternatív (pl. The Ex, Sonic Youth, Ministry stb.), és a „vicesebb”, lazább zenék (pl. The Band Of Holy Joy, Frente!, Echo and The Bunymen stb.). De vannak olyanok is, akiket most nem tudnék hova sorolni (The Sound, Do re mi, The The stb.). És van egy olyan hangzásvilág, ami nekem nem igen jön be, pl. a Pulp. A S is inkább idetartozik. Már akkor is küldtél tőlük lemezt, s nem igazán tetszett. Úgy voltam ezzel a stílussal, hogy nem rossz, de nekem valami miatt nem túl szimpi, főleg talán az ének nem jön be. A magyaroknál is mindig vannak ilyenek, pl. régen Kimnowak, vagy nem olyan régen a Quimby. Valahogy nem tudom teljesen elfogadni, s ebben az angol stílusban van valami. Mint van amerikai is ilyen számomra, pl. a rockos-pop, vagy írhatnám kommersz-rocknak, soft-rock stb.: Bon Jovi, Billy Idol, Aerosmith stb., ami szintén nem az én világom. {C 2007.}
Morrissey: The Best Of Morrissey „Suedehead” (1997.) Ez egy picivel jobban tetszik. Van néhány szám, ami egészen jó. Egy pár év nyilván elválasztja a S-időktől, ill. a válogatás 1997-es, így van olyan szám, ami S-hez képest 10 évvel későbbi. Lehet, hogy ezért is ez zeneileg közelebb áll hozzám, bár az ilyen énekstílus, mint tudod, nem a kedvencem. Van pl. rajta egy duett, ami nagyon szép (a női hang is). Tudom, hogy Angliában istenítik ezt a figurát, s ő is azok közé való, akit nálunk nagyon kevesen ismernek (minden évtizednek vannak ilyen sztárjai, akik hozzánk nem jutottak el széles körbe. Már a Smiths sem volt olyan ismert, mint az akkor felkapott többi sztár, a Cure-tól a Duran Duranig, U2-tól a Culture Clubig sok zenekar lett ismert nálunk, ők viszont ismeretem szerint nem, én is már csak tőletek ismertem meg a 90-es évek elején. {C+ 2007.}


Elvin Jones Jazz Days Debrecen, 1991.[66]

Nem is emlékeztem arra, hogy ez milyen jó, lendületes jazz. Ott voltam a koncerten is, de most kellemes csalódás volt ez a 60 perc, hiszen nagyon jó kis pörgős zene. Emlékszem, EJ-t akkor kinevezték a debreceni jazznapok valamilyen tiszteletbeli valakijének, amit nem nagyon értettem, minek, hiszen lehet, hogy soha többet nem fog járni a városunkban, ellenben vannak viszont külföldi zenészek, akik meg hazajárnak ide. Azt hiszem, hogy az akkori lefelé ívelő jazz napok idejében megpróbáltak minden fortélyt bevetni, s EJ-tól valami lobbit vártak, hogy nagy zenészeket fog rávenni arra, hogy jöjjenek Debrecenbe és olcsón. De lehet, hogy nem ez volt az ok, mindenesetre a zene az jó, a többi homályba vész. {B-}


Dévényi Ádám: ?[67]

1985-ben jelent meg a Dévényi-Postássy: Nincs kegyelem c. lemez. Az alapötlet, 10-es, 20-es évek slágereit, sanzonokat, kuplékat stb. új hangszereléssel előadni. Ezeket a műdalokat vajon ki hallgatná meg 70-80 év múlva, bóvlik, letűnt világ ízlése, giccs. De a színházvilágban is azt mondják, ha rossz egy előadás, akkor nem a darab a rossz, hanem a megformálása. Tulajdonképpen bármit el lehet jól játszani, a nagyon rossz darabokat is. Ez a lemez ez a kategória. Az eredeti dalok senkit sem érdekeltek volna, de ilyen előadásmódban olyanoknak is tetszett, akik soha nem hallgatnának ilyesfajta zenéket. A hangszerelés elemelte a kortól, a két énekes szenvedélyes, kissé túlkarikírozott előadásmódja pedig szintén más értelmezést adott ezeknek a daloknak. Így lehetett kissé kultikus lemez, aminek némely száma házibulikon is megállta a helyét a sok énekelhető újabbak között. Dévényinek ez tényleg bejött. Előtte folk másfélnapokról ismerve a polbeat kategóriás „szálgitáros” műfajban én kedveltem. Valahol Cseh Tamás és a „többi” között helyezkedett el. Az előadásmódban is, és a dalszövegekben is. Mivel ő a nyugisabb, depresszívebb vonal volt, ezért sokkal kevésbé vált ismertté, mint az állandóan balhézó Dinnyés, vagy a humor miatt felkapottabbak (Boros Lajos, Voga-Turnovszky, Berki Tamás stb.). A Postássy Julival készült lemezen is érzek egy kis melankóliát, amit az előző korszakából. És ezt érzem ezen a lemezen is, amiről nem tudok semmit, se címet, se kiadási évet. Saccolom, hogy a 90-es évekből, mondjuk a középfeléből származhat. Teljesen az általam ismert színészlemezekre hasonlít, különösen közülük a Szakácsi Sándor és a Mácsai lemezekre. A zene, a szövegek, olykor még egy-egy történet is olyan, mintha már valamelyik másik lemezen hallottam volna. A szövegek között van egészen jól sikerült, s van olyan is, ami már-már nagyon gyengécske, értem én, hogy mit akart, csak nagyon erőltetettre vagy dilettánsra sikeredett. Tehát az összkép vegyes, azért vagy 3 szám maradandóbb dal. {C}


Thelonious Monk with John Coltrane[68]

Az Elvin Jones debreceni koncertfelvétele után kedvet kaptam az ilyen zenék hallgatására. Coltrane az mindig bejön, szeretem ezt a stílust. A sok Coltrane lemez közül már nem tudom, mi van meg, s mi nincs. A kereső szerint van egy ugyanilyen című felvételem, csak 2 évvel későbbi dátummal. Ez lehetséges, abban az időben nem mindig törődtek a lemezcímekkel. {B}
Thelonius Monk with John Coltrane (1960.) Mindig szerettem az ilyen jazzt, eleven, kortalan, a játékban sok az improvizáció, de az egész zene valójában jazz-sémákra épül. Ezért van az, hogy a legtöbb jam session ilyen stílusban kezdődik, aztán, hogy mi lesz belőle… Tényleg kortalan, hiszen 1960-as a lemez, de nem tipikusan az akkori hangzást hozza, mármint amit mi utólag akkorinak hallunk. Az is biztos, hogy két nagy ász találkozása (két drogos). {A- 2007.}


McCoy Tyner: The Real McCoy[69]

MT-től azt hiszem nincs CD-m, kazettán lehet, hogy van lemez felvéve tőle. Ez a lemez jó kis lendületes, de mégis egy csöndesebb szám tetszik leginkább, abban nagyon jó a szaxi. A lexikonomat most megnéztem, s abból arra következtetek, hogy ezen a lemezen is Coltrane játszik. Egy bagázs, pár év különbséggel játszott évekig együtt a két zongoristával, MT-nel a halála előtti időben, s ez a lemez pont ekkor készült. És itt olvasom éppen Elvin Jones nevét is, így a kör bezárult. {B}


Másik János – Menyhárt Jenő MJMJ Debrecen, KLTE Kossuth Klub, 1994. május 12.[70]

Ezen a koncerten Lajossal voltunk együtt. A koncert után Lajos szerezte meg a felvételt, tehát a pultról van felvéve, nem kismagnóval, így jó minőségű a felvétel. A koncert után még beszélgettünk is Másik Jánossal, nagyon közvetlen volt és szerény. Most napra pontosan 14 évvel később hallgatva a felvételt azt kell mondanom, hogy nem rossz, de ez pont olyan, mint amikor a próbateremben „csak úgy” játszanak a fiúk. Mondjuk a folyton késő énekesre várva elütik az időt egy kis jameléssel. Én kifejezetten szeretem az ilyen spontán zenéléseket, Fürtöséket is, Borosékat is órákig el tudtam hallgatni, ahogy csak úgy játszadozgattak. De ezzel a zenével valószínűleg nem igen lehetne ma kiállni koncertre. {C+}
Másik János - Szemző Tibor: METEO (1989.) Nekem ez a lemez olyan magyarban, mint nemzetköziben az Eno-Byrne: My life in the bush... A kortalanság erre is jellemző, ill. úgy kortalan, hogy minden időben "futurista" hangzásnak tűnik. Ezt is hallgatom, s nem igazán az 1988-89-es évekre jellemző hangzásvilágot fedezem fel. Tehát az is meglepő, hogy mikor készült ez a lemez, de az is meglepő, hogy még ma is el tudja hitetni magáról, hogy ez a jövő zenéje. Leginkább azok a részek ilyenek, ahol kicsit el is rugaszkodik a zene Szemző és Másik zenei világától, kiegészülnek Lois Viktor fura hangszereivel, fe. Lugossy Laca énekével. Nagyon keleties hangzás furakodik itt be, s megelőlegez ez a zene egy kulturális változást, amin azt értem, hogy a hagyományos néger blueson és jazzen, ill. az amerikai fehér (ír és egyéb) népek zenéjén, a mindezekből kipattanó rock and rollon alapuló zenéket "beszennyezi" a különböző - ettől a XX. szd-i amerikai, vagy ha jobban tetszik, akkor nyugati zenéktől nagyon távol álló - főként keleti hangzások, s azokból is leginkább az arab motívumok. Az etno és a world music törekvések ezt még inkább erősítették. A filmzene ezen része ezzel a keleties hangzással zenei futurológiának tűnik számomra. Nem is tudom, hogy a két szerző közül melyikhez is áll közelebb ez a zene. Talán így, együtt olyat csináltak, ami pont így jó. (*****)


Richard Rijnvos válogatás 1988-1994, Ives Ensemble[71]

Nincs jó kapcsolatom mostanában a kortárszenével. Az igazság az, hogy nincs kapcsolatom, ezért nem vagyok „jóban” vele. Emlékszem, hogy 14-17 éves koromban mennyi ilyen zenét hallgattam, Bartók rádió, zenei könyvtár, s még leértékelve is vettem ilyen lemezeket a nagy lemezboltban. És a Liszt főiskolára is sokat jártam ingyenes vizsgakoncerteket hallgatni (hátsósorban, diszkréten farmerban). Az ilyen ütősöket nagyon bírtam. Most először jó is volt hallgatni, de aztán hetekig nem kívánkozott újból meghallgatni, s amikor betettem, hát nem sok kedvem volt végighallgatni. És télen is így jártam a hasonló lemezekkel (Morton Feldman). Hát, eltávolodtam, ez van. {C+}


Oregon, Jazz Days Debrecen[72]

Pár héttel ezelőtt egy rádiós jazzműsorban adták le újból. Sikerült felvennem, s bár igaz, már van egy CD-m erről a koncertről, de ez lehet, hogy hangminőségben jobb. Még mindig szeretem ezt a zenét, az O-nak ezt a korszakát. A koncert frenetikus hangulata is átüt a felvételen, mindig jó érzés újrahallgatni. {B+}
Oregon in Szeged (1984) A rádióból pontosan 45 perc 1984-ből. 1983-ban jártak a jazz napunkon, ahol óriási sikerük volt, ennek hatására kerültek vissza Magyarországra. Nagyon szeretem a zenéjüket ebből a korszakból. Ez volt az ilyen jazznek (ECM) az aranykora. Koncertjeik intellektuálisak is, de szépek is. Nagyon jó zenészek, akik igazi hangulatot tudnak teremteni, s olykor 20-25 perces számokkal képesek elvarázsolni az embert. Archiváló őrületemből nem maradhatott ki ez a felvétel.(*****2001.)
Oregon és Jan Garbarek Quartet 1983-ban a Debreceni Jazz Napokon. Abból a kevés legendás évekből az egyik volt 1983. Talán 3-4, esetleg 5-6 év volt az igazi csúcspontja a Debreceni Jazz Napoknak. És kétséget kizáróan 1983 nemzetközileg is színvonalasnak számít. A két nagy világsztár az Oregon és JG, de mellettük még egy fél tucat "nagy név" is volt. Az ECM és zenészei is ekkor élik virágkorukat, természetes, hogy azért "korszerű" a jazz napunk, mert a világ stílusvezető kiadójának a legnagyobbjai játszanak itt. És ennek híre ment; rengetegen voltak, sok külföldi stb. Igazi fesztiválhangulat volt, s a zene is kimagasló. Ma is érezhető a felvételekről, hogy ezek igazán jó koncertek voltak. 19 évig őrizgettem kazettán (direkt egy jó minőségűn), hogy most CD-t csináltassak belőle. Ezzel már nem is tudom, hány Debreceni Jazz napokos CD-m lett. És még van néhány kazettám a régi, szép időkből. Lassanként mindegyik sorra kerül. {*****2002.}


Wahorn András: tengerhajózás[73]

17 év sok idő, de ez a lemez készülhetett volna akár ma is. A szövegek kiábrándultsága is inkább a mai időkre jellemzőbb. Zeneileg nem nagy dobás, de a sok alternatív között nem is gyenge. A szaxofonozása kifejezetten jó, és van néhány jó ötlet, hangszerelés. Méltánytalanul elfelejtett lemez ez, ennél azért jobb, hogy ma már szerintem azok sem emlékeznek erre a lemezre, akik a Bizottságot ismerték. Olyan szempontból is jó, hogy nem akarja a Bizottságot felmelegíteni, attól sokkal másabb. Én szeretem ezt a motyogós kifáradt stílusát is. Ez is jól áll neki. {B-}


Jack De Johnette, 2007.03. 27. Jazz Festival?[74]

Nagyon furcsa lemez ez. Vannak részek, amelyek barokkosak, aztán áriás, mint egy újszerű opera, de alapvetően jó kis modern jazz. Ha van a jazzben posztmodern, akkor ez az. JdJ a debreceni jazznapokon kétszer is szerepelt, már akkor is feltűnő volt, hogy egy dobos, aki mesterien zongorázik, ezt nehezen illesztjük össze. Ő is ECM-es volt, s végigjátszotta az istálló repertoárját. Nem tudom, hogy ez milyen koncert volt, s kikkel játszott együtt, de jó és érdekes zene. {B}


Keith Jarrett: The Köln Concert[75]

Az Arvo Part Alina lemeze után kedvet kaptam meghallgatni a „klasszikust”, mert számomra az (és biztos, nem csak nekem). Meg kell állapítanom, hogy elfogulatlanul biztos nem tudom hallgatni, bár igaz, nagyon régen hallgattam, mégis ugyanolyan jó érzés hallani. Ezt tényleg elő kell venni néha, s elmerülni a zongora hangjaiba, újra feltöltődő. {A}


Dark side of The Jazz[76]

A rádióból vettem fel, ez egy nem régen megjelent lemez, a PF lemez jazzes feldolgozása. Nagyon érdekes zene, sok helyen egészen különösen értelmezi újra a zenét, nemcsak azért, mert a jazz miatt másabb, hanem megváltozik a szám hangulata is. A Money pl. alig felismerhető. A felvezető szövegben azt mondták, hogy ez mostanában nagy divat lett, hogy 20-30-40 évvel ezelőtti lemezeket teljes egészében feldolgoznak. Valami rémlik, hogy hallottam valami hasonlóról, de most nem ugrik be, mi is volt az. Mindenesetre én szeretem az ilyen ötleteket. {B}


Chick Corea-Garry Burton; Herbie Hancock a rádióból[77]

A rádióból mostanában újra szoktam felvenni jazz műsorokat. A DVD-zős korszakom úgy látszik letűnt, s a felvevős mániám visszatért az audióhoz. Egészen jó újból felfedezni egyes műsorokat, bár rádiózni mindig is rádióztam, főleg közéleti és kulturális műsorokat, de az éjszakai jazzműsorokat kb. 2 éve nem szoktam hallgatni. Ezek a felvételek is tetszettek, mindkét előadótól régen hallottam már lemezt. A rádiós műsorok előnye, hogy a felvezető szövegben sok információt közölnek (bár nem mindig), a hátránya, hogy nagyon ritkán adnak le egy teljes lemezt, s ennek nem jogdíjas magyarázata van, hanem a műsoridő rövidsége. Bár volt már arra is példa, hogy egy lemezt két részben adtak le, ill. a jazz napokos Garbarek koncertet is sorozatban, és nem vágták ki a 10-15 perces tapsot (de ez lehet, hogy véletlen volt). {B- / B-}
Herbie Hancock: Maiden Voyage (1967) A funky meg e között a jazz között jó nagy különbség van. A hatvanas években Herbert (A Blow-up/Nagyítás filmzenéjét is ő készítette, s itt még nem becézték a stáblistán) hagyományosabb jazzt játszott. Bár ez a lemez nem éppen main stream, tehát "komolyabb" hangvételű. (****1999.)


John Mayall
A The Turning Point egy klasszikus lemez. Még a mai napig ugyanolyan hatással van rám. Ez a dobnélküli, különlegesen hangszerelt, nem hagyományos blues, ebből a műfajból nekem ez a csúcs. {A-}
John Mayall: Jazz Blues Fusion (Performed and recorded live in Boston and New York 1972) Ha van klasszikus ebben a műfajban, akkor ez az. Ma is eleven ez a lemez, a jazz és a blues olyan házasítása, ami nem tükröz egy adott zenei korszakot (a jazz-rock ellenben a legtöbb esetben nagyon kötődik az akkori hangzásvilághoz). Igazi koncertműfaj, egy stúdiólemez kevésbé jönne be, mint így koncerten. Az öreg JM itt sokkal kevesebb szerepet kap, mint más lemezein, érthető, hiszen sok a fúvós szóló, amik a jazz elemeket "építik". Az elmúlt 30 évben sokszor játszott hasonló stílusban, bár volt keményebb, rockosabb korszaka is (Debrecenben pont ez utóbbit csíphettük el). Én nekem a kedvencem ez a jazzes hangzás, ill. szeretem a 60-as évek r&b hangzását is, de mindenképpen ez a maradandóbb. {*****2002.}


Miles Davis – Marcus Miller: Siesta (soundtrack)
Miles Davis: Agartha (Live in Osaka)

Kezdjük ott, hogy most vagy 6 MD lemezt meghallgattam, s nagyon jó volt mindegyiket újból hallgatni. Az 1975-ös koncert nekem egy régi kedvencem. Ezen iszonyú hosszú számok vannak, egyszerűen egy lemezoldalra nem fértek fel, le kellett keverni. Erre mondtam, hogy elő kellene venni a mesterszalagokat, s arról CD-n kiadni, vágatlanul. Szerintem nagyon megérné. Ezt a MD korszakot hívtam „hard-jazznek”, hiszen elég keményzene, ráadásul nagyon sok gitárszóló és torzított gitár van benne. Most is tetszik. A filmzene pedig még a magnós korszakból juttatott eszembe egy élményt, amikor walkmanen hallgatva vártam a vonatot rekkenő nyári hőségben, s egyszerűen akkor a zenéből megértettem azt a lassú lomhaságot. Most ugyanúgy hőségben hallgattam, kissé nosztalgiázva, bár hiányzott hozzá az állomás feelingje, üres sínpárok, eseménytelen várakozás stb., ami mind benne van nekem egy kicsit ebben a zenében. {A- / A-}
Miles Davis: Mellow Miles (1966-1990) MD-től jó lemez ez. Az öcsémtől is kaptam már MD CD-t, de az nem ilyen jó, inkább olyan tipikus hagyományos válogatás lemez. Ez viszont jó hosszú, s jól válogatott, kiv. az az egy szám, amiről már beszéltünk. (****1999)
Panthalassa: The Music of Miles Davis (1969-1974) Reconstruction and mix translation by Bill Laswell (1998)
Talán ezt a kazettát hallgattam meg a legtöbbször. Nagyon kár, hogy a walkmanem nem szereti a metál kazettákat, mert úgy is nagyon jó hallgatni ezt a lemezt. Mikor januárban Pestre mentem, ezt a kazettát hallgattam a vonaton, nagyon jó volt (csak néhol betorzul, nem lehet a hangszínnel mit csinálni. Egyáltalán nem bírja sok magnó a metált, még nagyobbak sem. A walkmanre is rá van írva, hogy metált is le lehet vele játszani, de eddig még mindegyik metál kazettát így játszotta le). Nagyon jók ezek a feldolgozások. Az benne a jó, hogy kortalan, ill. minden korból megőriz valamit. A hatvanas évek cool hangzása, a rengeteg magas hangokkal (a dobból szinte csak a cineket lehet hallani), nyers ritmusával, a hetvenes évek gitárszólói, és a későbbi idők már elektronikus "cool" hangzása, amit már egy-két techno-jazz lemezen tapasztaltam. Na, ezek olyan jól kiegészítik egymást, hogy élvezet. Miles Davis, ha élne, akkor vagy nagyon tetszene neki, vagy, ha most éppen a rap-hip-hop és egyéb ilyen nigger műfajt pátyolgatná, akkor nem. Mindenesetre szerintem a régi lemezeinek a hangulatához nagyon közel álló feldolgozások. (*****1999)
Miles Davis: Ascenseur pour l'échafaud (original soundtrack) Fantasztikusan jó zene, ötven évvel utána sem lehet ennél jobb jazzt csinálni! Ez a hűvösség, s mégis tele élettel, elfojott hangok és hangulatok/indulatok, egyszerűen drámai. John Lurie-nál írtam, hogy ezt csodálom benne, főként a Jarmusch filmzenék fekete-fehér, fülledt, "amerikai éjszaka" hangulatát megteremtő zenéjét, hogy film nélkül is ilyen kortalan képkockákat látunk. JL zenéje nagyban besegített, hogy JJ filmjei "kortalanok", tehát nem tudnád megmondani, melyik évtizedben játszódik. Én akkor írtam, hogy neki biztos az ötvenes évekből vannak a nagy példaképei. S erre itt ez a MD lemez, s pont az a zene szól, amit én JL-nál annyira magsztaltam. Teljesen kortalan, ki hinné, hogy majdnem 50 éves, bár tény, hogy annak a korszaknak a hangulatát hozza, de többet is. Ez a hűvös elegancia, ez a póztalan profizmus, ez a finoman hömpölygő zene, tényleg fantasztikus. Régen a rádióban egy hónapokig tartó MD sorozatból sok lemezt meghallgattam, s megvallom, a régi lemezei nem voltak rám nagy hatással. Nem tudom, hogy most másként lennék-e vele, vagy csak ez a lemez egy gyöngyszem nekem. A bőgő is állati jó. A JJ filmzenékben ilyen önálló életet élő, külön hangulatot teremtő hatású a bőgő. Pont így szeretem a jazzben. Soha nem szerettem, ha csak aláfestő, kiegészíti mély hangokkal pl. a zongorát és slussz-passz. Ez a bőgő játék annyira illik MD zenéjéhez, ehhez a több rétegű zenei világhoz. MD tényleg nagy volt, a nagysága mindig tudja újabb élményekkel gazdagítani a zenehallgatókat. {*****+*2002}
Panthalassa: The music of Miles Davis 1969-1974. Talán ez volt az első olyan lemez, amit megismertem a technósított jazzből, kivéve persze a US3-t. Ez most ugyanúgy tetszik, mint először. MD hűvössége és egyes zenéiben lévő keménysége ötvöződik itt, s nagyon jól hangszerelt. Kazettáról walkmanen sokat hallgattam régen, s CD-n is most. Friss lemez, úgy érzem, hogy ez a műfaj is behatárolódott, nem igazán újszerűbb egy mai lemez, mint egy 5-6 éves. És ami mellette szól még, hogy igényes is, nincsenek engedmények téve, nem is olyan könnyű ez a zene e miatt. {*****2003}
Miles Davis: Doo Bop. Az öreg utolsó lemeze, amit jazz diszkográfiák nem is említenek. Emlékszem, amikor megismertem ezt a lemezt, egy kicsit fura volt a rapes hangzás, de walkmanen hallgatva nagyon bejött. Bonyolultabb a hangszerelése némely számnak, mint a megszokott jazz. Azóta rengeteg jazzes modernzenék vannak, de ez „alapmű” maradt (mint oly sok minden tőle: jazz-rock, kemény rockos hangzás, R’n’B hangzás stb., mindent először próbált ki, aztán rengeteg követő lett). Bármit csinált, az nagyon jó. Talán Ő a jazz legnagyobb megújítója, még ha bizonyos dolgokat nem is szeretnek tőle a jazz-buzik. Sok jazz-zenész próbált hasonlókat, de ezek inkább legtöbbször a popularitásnak, a népszerűségnek voltak engedmények, még MD leszarta, hogy népszerű-e vagy sem, amit csinál, éppen ezért rajta jobban meghökkentek, mint XY-on, aki a megszokott jazz zenéje mellett csinált egy-két nem jazz lemezt is. MD ilyenformán öntörvényű volt, de ez a fent említett fúziókat oly módon indította be, hogy az elkövetkezendő idők már őt igazolták. A Tutut a katonaság ideje alatt ismertem meg, s a Kossuth laktanyában iszonyú hangerővel döngettem egyszer-kétszer. Nem mondom, hogy a visszhang azt igazolta volna, hogy populáris zene. A szokott forma: a „white-fülűek” szerint az, az igazán populáriskedvelők szerint meg nem az. Pedig Ő is le mehetett volna kutyába, de ez a különbség, amit sokan nem érzékelnek. És egyre inkább kezdem megérteni azt, hogy egy Prince-t többre nézett, mint sok komoly jazz-zenészt. Ha nem így lenne, akkor nem csinált volna ilyen zenéket. {*****2003}
Miles Davis: Filles de Kilimanjaro (soundtrack) Ez az a tökéletes, kortalan MD stílus, ami felülmúlhatatlan. Nagyon szeretem ezt a hűvös (elegáns), mégis lüktető, eleven jazzt, ami leginkább MD nevéhez fűződik, s tulajdonképpen sokan innen nőttek ki (még a Weather Report is). A 30 évvel ezelőtti legtöbb amcsi filmből sem hiányozhatott, szinte az amerikai nagyvárosok képével nőtt össze ez a hangzás. Iszonyatosan profi zene, de mégsem unalmas. Néha a jazzben nehezen összepárosítható ez a két fogalom (meg talán a filmekben is, tényleg, a képzőművészetben is van ilyen?)… Sajnos, nem tudjuk, mikori lemez ez. Szerintem a Silent a way utáni, legfeljebb pár évvel (kb.1971-1972, mert utána betört a rock a zenéjébe). De miért van az embernek lexikona? Megnéztem, nem sokat tévedtem, csak nem a Silent utáni, hanem pont az előtti lemeze (1968). Hát persze, hiszen a Silent jazz-rockosabb lüktetése ebből a zenéből nőtt ki. MD az egyik, akinek érdemes lenne az összes lemezét összegyűjteni, s egymásután végighallgatni (nem kevés idő, de megérné). Ez a lemez egyébként úgy látom, az egyik kedvencem lesz. {*****2004}
Miles Davis: Tutu. Emlékszem, amikor katona voltam a Kossuthban, talán Kiss Imre Bácsi műsorából vettem fel frissen. Elementáris hatású, dögös, friss hangzású. A laktanyában döngettem - amikor lehetett – iszonyú hangerővel, hogy a basszus szétvesse a hangfalakat, s minderre MD hideg játéka. Akkor ez volt az első számú zene, No.1., de nemcsak nekem. Akkor találtam ki azt a megjegyzést, hogy: Miles Davis nem attól nagy, amit fúj, hanem attól, ha nem fúj. Ugyanis számomra MD-ben az a zseniális, hogy még a szólóhangszeresek végigjátsszák a szólós idejüket, MD kihagy, így ellenpontoz, sőt, olykor magát a ritmust is ő adja, ami meg fúvósokra még inkább nem jellemző. A másik, hogy a hihetetlen hűvösségével is energikus, még más zenész vagy langyi, vagy nagyon beindult. MD nem beindult, mégis eleven, improvizatív stb. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy mindig olyan zenészeket vesz magához, akikkel stílust lehet teremteni, újítani, s hagyja is a zenészeit játszani. Ez a lemez stílusteremtő volt. Most újrahallgatva már nem ájulok el tőle annyira, jó újrahallani, de 20 év alatt ebből a zenéből szünetzene lett, s a tingli-tangli jazz-rock környéki együttesek is jócskán elcsépelték. Emlékszem, volt hogy valahol hallottam ilyen zenét, s felkaptam a fejem, hogy ez MD, de csak koppincs volt. Persze, Tutunak a jelentőségét ez nem veszi el. {B2006}
Miles Davis: The Complete Birth of The Cool. Most nem voltam archív-jazz hangulatban. Volt idő, hogy imádtam ezeket a rossz minőségű archív felvételeket, gyűjtöttem is kazettán, előtte meg volt pár olasz jazz LP-m hasonlóan régi zenékkel (Lionel Hampton pl.). Egyszerűen nem kötött le, talán még azok voltak egy kicsit érdekesebbek, ahol meghagyták a rádió konferansz szövegét. A jazznapok közeledtével akartam egy kis jazzt hallgatni, de nem hangolódtam ezzel a jazzel. Biztos, máskor másképpen hat rám. Ja, és MD halálakor a Petőfin volt MD összes felvétele évekig (volt vagy 150 részes), amit sokszor meghallgattam, és nagyon kedveltem, sok régi zenére rácsodálkoztam, hogy milyen jó. {B-2006}


Jaco Pastorious emlékkoncert

Ez csak egy emlékkoncert, mégis jó, nekem tetszenek JP számai, az a dinamikus jazz, amiben funkytól kezdve rockig minden előfordul, de ettől jó dögös. {B-}


Robert Wyatt: Old Rottenhat

Hát ez is egy klasszikus. Ez a lemez még ma is ugyanolyan érdekes, különös hangzású; ez a fura hang, meg ez a nagyon egyszerű zene, igazán egyedi, semmivel sem összetéveszthető. {A-}
Robert Wyatt: Cuckooland. Az 1985-ös Old Rottenhat zeneileg jóval puritánabb, szinte lecsupaszított zeneileg ehhez képest. A furcsa, kissé infantilis hajlításokkal tarkított éneklési mód viszont nem változott. A Soft Machine-ban is alapvetően meghatározta a hangzásukat ez az ének. Az Old Rottenhat-ról nem írtam, hogy ott minden hangszeren ő játszik, s ez mindössze bassz, dob és orgona, ha jól emlékszem, s ettől hasonlít is a Soft Machine-ra (bár van olyan SM lemez, ami nem trió, hanem négyen vannak, gondolom, a negyedik gitáros). Ez a 2003-as lemez viszont nemcsak színesebb, hanem sokkal mozgalmasabb is. Eléggé jazzes is, s így valóban hasonlít az általunk ismert Carla Bley lemezhez. De nagyon jó az az egy-két franciás hangulatú szám, mintha francia filmzenék lennének a közelmúltból. Az általam ismert lemez után nem is gondoltam volna, hogy a többi lemezére meg inkább az jellemző, hogy sok közreműködője van. Azt sem gondoltam, hogy sok lemeze van. Olyan visszavonult figurának tűnt, aki csak egyszer-egyszer hallat magáról.{*****2005}
Robert Wyatt: Rock Bottom. Nagyon érdekes ez a lemez. Ha nem tudnám az évszámát, nem mondanám meg, hogy mikori. Van, amiben teljesen másabb, mint az akkori zenei hangzás. A SM árnyéka csak egy kicsit van rajta, nagyon sok jazzes és olyan igazi, behatárolhatatlan avantgárd elemek színesítik ezt a zenét. Ezért valóban hasonlít Carla Bleyhez is egy kicsit, de nem tudnék senkit sem mondani, akihez a legjobban lehetne kapcsolni. Ez már jóval túl van az akkori prog-rockon. Tetszik, de a másik két RW (1985-ös, 2003-as) lemez jobban tetszik, mert azok „érzelmesebbek”, s ehhez a hanghoz nekem közelebb áll. Kár, hogy nem ismertük 20-25 évvel ezelőtt, biztos el lettünk volna tőle ájulva. {*****2005}


Maureen Moe Tucker

A Velvet Underground egykori dobosának lemeze. Fura, különös zene, kicsit száraz, már el is felejtettem, hogy nekem ez fel van véve. {B-}


Barclay James Harvest

Ezt is nagyon jó volt hallgatni. Emlékeztem rá, hogy ez régen is tetszett. Az a 70-es évek tiszta hangzása, ami éppannyira a Beatles folytatása, mintahogy a progresszív rock slágeresebb vonulata. A Beatlest annyira nem tagadja, hogy van egy szám, aminek a szövege a B számok címeiből áll, s a zene is tőlük van összeollózva. Szerintem telitalálat ez a szám, de kedvelem az egész lemezt. {B+}


Sigur Rós: Ágaetis byrjun[78]
Sigur Rós: Ba Ba Ti Ki Di Do ep[79]

Ez a lemez is nagyon jó. Már év elején meghallgattam, s akkor elfelejtettem írni róla. Hírlevél szerkesztéshez, éjszakai hangulathoz vettem elő, s akkor jöttem rá, hogy fejben már megfogalmaztam, mit is írok róla, de nem írtam le. Valószínűleg azért nem, mert sokat akartam írni, s e miatt kellő időt rá szánni, ami viszont elmaradt. Nos, ez a lemez is ugyanaz az a hangulat, mint az eddigiek. Nagyon jó hallgatni, nem is tudom, hányszor hallgattam meg. Még álmodtam is ezzel a zenével. Az ep először olyan tölteléknek tűnt, semmi különös, nem rossz, de nem egy megrázó élmény, főleg az előző három lemezhez képest nem. Arra gondoltam, az albumokhoz képest rövidsége miatt nem tud olyan katartikus lenni. Aztán jobban ráfigyelve, teljesen rákattantam, hiszen ez talán még finomabb, csöndesebb, e miatt nem tűnt olyan figyelemfelkeltőnek. Az utóbbi évek legjobb felfedezése számomra ez az együttes. Olyasmi, mint annak idején a This Mortal Coil volt, talán nem véletlen, hogy hasonlítottam már hozzá is. {A / A-}
Sigur Rós (2002.) Hamish levele áll a CD-n, meg Izland lerajzolva, s ez a név: ’Sigur Rós’. A levélből nem derül ki, hogy mi ez a zene, csak arról ír, hogy mennyi helyre utazik. Ismerősnek tűnik a név, de nem tudom, honnan. A zene ambient kategória, s szerintem gyönyörű. Hasonlít ahhoz a vonulathoz, ami az Eno-Sylvian-Lanois bagázsra jellemző, meg a This Mortal Coil, de a Godspeed You Black Emperor! zenéjéhez is egy kicsit. Vagy említhetném a 4AD néhai alternatív zenekarait is. Nem tudom, mindenesetre nem is ez az érdekes. De azért nagyon kíváncsi vagyok, kik ezek. Szóval, azt hittem, hogy ez is egy válogatás. Éjszakai infó szerkesztéshez beraktam, s pár perc után elkezdtem figyelni, csak később jöttem rá, hogy ez nem egy hosszú szám, hanem egybefüggő, de több részből áll a zene. Volt egy olyan érzésem, mintha ismerném, de nem így ezt a zenét. Annyira finoman hangszerelt, a zongora, a vokálozás, kis finom patakként hömpölygő zene, meg az a határozatlan dobolás, mégsem ismerem. A gitárjáték egy begyorsulósabb számnál erőteljesen a GSYBE! pszichedelikusságát hozza. Így nem is dolgoztam semmit, csak hallgattam. A Rain Tree Crow Blackwaterével voltam így annak idején. Vannak zenék, amik tele vannak valami érzelmi töltéssel. Nem tudom ezt másként leírni, csak úgy, hogy ez mindentől független (stílus, műfaj stb.), de vagy van, vagy nincs. Nekem pl. a This Mortal Coil, Peter Gabriel és Roger Waters is hordozza ezt. Egyszerűen megkap ez, s magával ragad. Ezzel a zenével is így voltam. De vigyázat, olykor depressziósan felerősíti azt az állapotot, hiszen akkor érzelmileg arra érzékeny az ember. Szóval, olyan, mint a fű (ez vicc). Nagyon furdal, mi lehet ez. Most már vagy ötször hallottam, de most jutott eszembe, hogy fejhallgatóval még nem hallgattam, s úgy még jobb lehet. Az is lehet, hogy egy maxi ez, s egy szám van több változatban, de akkor meg nagyon jól szerkesztették a lemezt. {A- 2006.}
Sigur Rós: Takk (2005.) Ez az, erre a zenére vágytam! Rájöttem ennek a lemeznek a hallgatása közben, hogy miért tetszik nekem annyira a SR. Azért mert a pszichedelikus rockot elegyíti a This Mortal Coilhoz hasonló „drámaibb” zenével. A TMC-hoz nagyon hasonlít a hangulata. Az ilyen zene nekem magával ragadó, de érzelmileg is felkavaró. Szóval, olyan katartikus hatás. A King Crimson első lemezeinél éreztem ezt először. Ez a SR lemez meg még jobb, mint az előző, legalábbis még inkább tetszik. Jó lenne minden lemezüket megismerni. Két jó lemez után gondolom, nem okozna csalódást a többi sem. {A 2007.}


Rob Ellis: Music for The Home[80]

Én mostanában az ilyen kortárszenére nagyon nem vagyok fogékony. A zongorás tételek közül néhány azonban kifejezetten tetszik, de összességében unom, sajna, nemcsak ezt a lemezt, hanem az összes hasonlót. Egyszerűen nem tud lekötni, próbáltam fejhallgatóval, meg mindenféleképpen (pl. vonatra csak az aktuális lemezt vittem, hogy ne tudjam kicserélni másra), de vagy elalszok, vagy arra leszek figyelmes, hogy a gondolataim elkalandoztak, s már nem is tudom, mit hallottam. És ez még a jobbik eset, mert van, ami kifejezetten idegesít. Ez nem, de nem is vagyok érte odáig. {C}


John Tavener: The Veil of The Temple[81]

Ha nincs rajta a címe, akkor azt gondoltam volna, hogy Arvo Part. Nagyon hasonló, sőt, sok helyen szlávos beütéseket észlelek, de még olyat is, ami kissé magyaros (kórushangzásban persze). Nekem tetszik, szép mű, ez is olyan „nagy mű” típus, hordoz magában egy kis XIX. szd-i „magasztosságot”, de nagyon rafinált, mert ugyanakkor nagyon modern megoldások is vannak benne olykor. {B+}
John Tavener: The protecting veil in alium. Az első hallgatásra sok idegesítő elem volt benne. Aztán újabb hallgatásnál feltűnt, hogy néhol olyan, mintha filmzene lenne, nem az a magvas kortárs, hanem egészen emészthető. Fejhallgatóval hallgatva éreztem azt, hogy egészen játékos, próbál a komolyzenébe nem szokványos hangzásokat becsempészni, úgy, hogy nem más műfajból fuzionál, hanem talán maga kitalál. Legalábbis egy fejhallgatós hallgatás után ez jött le. Így már jobban bejött. {****2006.}


Check The Water (Leaf 1995-2001 & 2002-2005)[82]

Ez a lemez tetszik, bár nem minden róla. A nagyon technósított számok nem, de különösen a második lemez 8. számától nagyon jó. Vannak egészen jó kis ambientek is rajta, hol Enósak, hol nem, de mégis jók. Azt mondtad, hogy ezt a lemezkiadót most fedezted fel, de én emlékszem rá, hogy más cégtől, de küldtél már nagyon hasonló koncepciójú lemezt. Én szeretem az ilyen válogatásokat, new age-től a jazzig néhányat már hallottam, ez sem rossz, ill. jazzben is hallottam már ennél érdektelenebbet is. {B+}


Delivery Room (Leaf 2002-2004.)[83]

Tényleg elég érdekes kiadó ez. A kortárszenétől a technóig minden fellelhető ezeken a CD-ken. Talán túl eklektikus, nem is igen tudom elképzelni, milyen réteget célzott meg. Az előző dupla jobban tetszett. Erről a lemezről kb. a harmada, s még az előzőn volt olyan szám, ami kifejezetten kiemelkedett, itt ilyet nem találtam. Ha jól emlékszem van még két CD, amit nem hallgattam meg, s ettől a kiadótól van. Érdeklődve várom, azok hátha jobban bejönnek. {C+}


Chumbawamba: English Rebel Songs (1881-1914)

Amikor először hallottam, rögtön megtetszett, ez az extrémitás. Ez nem ugyanaz, mint a jobbosodó Beatrice úttörődalokkal poénkodik, hiszen ez gondosan, szépen megcsinált dalgyűjtemény. Poén persze, de másképp. Szerintem, az angoloknak hasonlóan lehet nosztalgiájuk egy-egy dal után, mint ahogy nálunk is lehet a magyar munki-mozgi (ezt most találtam ki) dalok után, vagy akár a „16 tonnát raksz és mennyi a bér” (volt még egy-két nemzetközi, emlékszem, pl. Angela Rossa – ha jól írtam le). {B-}
Chumbawamba: Tubthumper. A C-át 1992-93 körül ismertem meg, egyszerre két olyan ismerősömtől, akik nem ismerték egymást. Rögtön megtetszett a lazasága, könnyedsége, de mindemellett a jól hangszereltsége, a jól felépített számok, amiknek szinte dramaturgiája van, s alaposabban hallgatva kiderül, hogy ez a lazaság és könnyedség csak hangulati tényező, a számok "meg vannak írva". Legalább 5 lemezét ismertem meg, ugyanennyi Singles-t is. A humora még nyelvismeret nélkül is érthető. Persze a politikai humor még nyelvismerettel sem érthető, ha nem tudod, hogy mi az alapja. Zseniális ötletnek tartottam az angol munkásmozgalmi dalokat kiadni úgy, mint kórusműveket, s van még egy-két olyan húzása, ami méltán kapott nagy nyilvánosságot, s egyre híresebbek lettek. De ettől függetlenül megőrizték a kezdeti "lendületet", s a színvonalból sem engedtek. Én pont 1998-ban hallottam őket a Szigeten, akkor már világhírű nagy sztárok voltak, de mégis volt bennük valami, ami közvetlenebbé tette őket, közben meg ragyogó show volt, átöltözésekkel stb. Punknak indultak, de itt nem tudtak megállni, érzésem szerint azért nem, mert minden zene tud rájuk hatni. Az újabb divatzenékből is nagyon jól tudnak meríteni, ötvözik a rockkal stb. Ez a lemezük is tetszik, a saját hagyományait követi. {****2002.}
Chumbawamba: Swingin' with Raymond. Nem lesz a Chumbawambától a kedvenc lemezem, mert ennél jobb lemezei is vannak. Lehet, hogy ez a szerkesztésnek köszönhető, ami elméletileg jó poén, csak nekem nem jött be talán. Valóban azt hittem az elején, hogy Fleetwood Mac paródia (vagy hasonló együttes paródiája). Lehet, hogy ennél a CD-nél hasznos lehet a random. (***1999.)


Lovász Irén – Hortobágyi László: Világfa (1995)

Ez annak idején nagyon tetszett. Nagyon újszerűnek éreztem a hangszerelést. Ma már inkább LI hangja, autentikus éneklési módja miatt tartom jó lemeznek. Persze, nem rossz a zene, de nem ez a domináns nekem. {B+}
Lovász Irén és Snétberger Trio, Szeged (Snétberger Ferenc g., Balázs Elemér dr., Egri János b.) Lovász Irén kétségkívül olyan mostanában, mint Sebi Márti volt 20 évvel ezelőtt: különleges, szép hangja mindenkit lenyűgöz, így a zenészeket is. Ezért aztán sorra, mindenféle műfajból jött zenészek akarnak vele zenélni. Sokkal nehezebb kiegyensúlyozott színvonalon működni, ha nemcsak a kitaposott úton járunk. Márpedig a népzenésznek elég jól behatárolt "útja" van. Sebi Mártának eddig még mindig sikerült a névjegyét mindenen otthagyni, amiben benne volt. És azért volt neki egy-két Isvánkirály, Deep Forest, ami tőle függetlenül is "leronthatta" volna az imágóját. Lovász Irén ebben is hasonló. Sok mindenben szerepelt már, de még rengetegben fog is. Ő is eddig töretlenül hajt előre. Ezért is gondoltam, hogy ez nem lesz rossz koncert. Nem is rossz, csak tipikusan magyar jazz-zenészek által játszott zene: kicsit megfáradt hangulatú. Ebből nem lenne jó koncert CD, ahhoz több szín kellene bele. Pedig a zenészek a hazai krémből valók. Lovász Irén viszont feldobja. (***2000.)
Lovász Irén és a Snétberger Trio "in Szeged" (Ifjúsági Ház) (Snétberger Ferenc -g., Balázs Elemér -dr., Egri János -b.) Ezt már egyszer elküldtem nektek kazettán, de szerintem meg sem hallgattátok, mivel évek óta nem hallgattátok a küldött kazettákat. Ez egy kicsit másabb, mint a Hortobágyi lemezeken, hiszen itt jazz zenészekkel van együtt. A mérleg inkább az előbb említett felé húz, mert izgalmasabb, újszerűbb, de ez sem rossz. Érződik, hogy profi zenészek kísérnek, s nagyon ízléses a hangszerelés, de semmi extra nincs, egészen emészthető lehet több más műfajt kedvelőknél egyaránt. LI különösebben nem igyekszik egyik formációhoz sem igazodni; mindig hozza a népzenei világot, amihez a zenészek szoktak idomulni zenéjükkel. Itt is ez történt. Ebben is hasonlít Sebi Mártihoz. Ez a zene pedig hasonlít a Makám és Kolinda formációhoz. Ha ilyen előzménye nem lett volna, akkor még újszerűnek is tarthatnánk ezt a fúziót. Egy CD-nyi anyagot azért megért. {****2002.}


The Doors: Live, Stockholm 1968 (bootleg)

A D-nak biztos nem ez a legjobb felvétele, még koncertben sem, de itt már jobban motiváló a ritkasága, a megismételhetetlenség, hiszen egy kedvelt zenekar bármilyen koncertjét szívesen hallgatja az ember. Egy koncert visszaadhat olyat is, amit stúdiólemez nem. Ez érvényes itt is. De mivel már hallottam néhány koncertfelvételt, ami ennél jobb volt, ez megmarad „bootleg-kincsnek” (vajon egy-egy bootlegnek milyen élettörténete lehet, bár a zenéknek már csak a hordozókban is kacskaringós az útjuk: szalagok, kazetták, LP-k, majd CD-k, most meg mp3 kis vacakon). {B-}
The Doors: Waiting for the Sun. Most engem is elkapott a gyűjtőszenvedélyeseket behálózó extra-szuper-dizájn-csomagolás-miegymás. Az összes sorlemezt kiadták tavaly szuper borítóban, plusz képes-szövegkönyvvel és a CD mellett van egy DVD is, amin ugyanúgy rajta van a CD zenei anyaga, meg fotók, egyéb szöveges anyagok és 2 video, egy-egy koncertrészlettel, ráadásul az egyik jó hosszú. A CD-n meg van még 6 bónusz szám is. Az összes lemez 990 Ft/db. Nagy volt a kísértés, hogy mindet megvegyem, vagy legalább 3 kedvencemet, kettőt, végül egynél döntöttem. Ha jövőhónapban is lesz még, akkor veszek még max. egyet a (lányok meg Spongya Bobot kaptak egyet-egyet (az ár ugyanaz), de ha lesz még, akkor ők is kapnak).
Szóval, ezt vettem meg, pontosan miért is ezt, nem tudom. Az I. átírva megvan, de a többi nincs, s mindegyiket régen hallottam. Emlékezetemben ez a lemez volt a leghippisebb (az I. a legbulisabb, L.A. W. a legrockosabb). Ezt a lemezt szerintem iszonyú régen hallottam, emlékszem, elég vacak kazettán volt meg. Én szeretem a D-t, most is jó volt újrahallgatni, a kortársaitól kissé elszakadó hangzás és ének annyira meghatározó hatású lett, hogy nagyon sok, rengeteg későbbi zenére, zenészre hatott. Szerintem Nick Cave-re is igaz ez, s nemcsak a hangja hasonló tónusa miatt. {B2007}


Faust IV. (1973)

Újrahallva egy átlagos progresszív rockzene a 70-es évekből. Van rajta egy-két sajátos megoldás, de a saját műfaján belül nem tartom olyan nagy csúcsnak. Ami felülértékeli, az az ismeretlensége, ritkasága, amikor az ember ki van éhezve egy műfajra, nagyon tudja értékelni a ritkaságokat (pl. így voltam én a bluessal, ír zenével stb.), de ha nem éppen ez a stílus a kedvenced, akkor a ritkaság nem elég meggyőző. Milyen furcsa, hogy egy-két hete a Barclay James Harvest meg nagyon bejött, a jól értelemben vett könnyedségével, még itt néhol erőlködésnek érezem, az is megkopottan. Ennyire azért nem voltam kiakadva tőle, egészen jó hallgatni, ha nem akarok igazságtalan lenni. {C+}
Faust: IV. A pszichedelikus korszak legendás neve (mármint olyan beavatottaknak, akiknek az ilyen nevek, hogy Refuggee, Nectar, Focus, Eloy vagy akár a Faust mond valamit, hiszen annak idején ezeket a lemezeket nem olyan nagy példányban nyomatták ki, s nem mindegyik lemez élhetett meg egy-két utánnyomást sem). A rádiós felvétel ennél elvontabb volt, biztos egy későbbi korszakuk lehetett. Ez a lemez kimondottan a progresszív, pszichedelikus korszakot tükrözi. Ha azt írod, hogy ez a Pink Floyd 1968-as lemeze, amit a menedzser nem engedett bemutatni valami miatt (mondjuk Erzsébetet Böskének nevezik rajta), s megsemmisítették a szalagokat, de most egy szalag csak előkerült, akkor ezt elhiszem. Az Atom Heart Mother hangulata van benne számomra, pedig tudom, hogy zeneileg azért másabb. Dókánál volt a Yeti CD-n. Meg 8-9 db Van Der Graaf Generator. Most egy kicsit ráizgult erre a régi korszakra. Nekem is jó volt ilyen zenét hallgatni. Néha felüdítő. A Yetit nem láttam CD-n, csak mondta. (****1999.)


Laibach I. (1985)

Most talán kevésbé tetszik, mint évekkel ezelőtt. Azért nem rossz, nem mindennapi zene, bár ami régen sokkoló lehetett, az ma már nem annyira, inkább fura megoldások (pl. orosz duma stb.). Ez is egy olyan lemez, amit évek alatt teljesen elfelejtettem. {C+}
Laibach: I. A legendás nevet ismertem, de a zenét nem. Mindenképpen érdekes jelenség, a sötét tónusaival, néhol igazán érdekes zenei megoldásaival. Azt is meg merem kockáztatni, hogy sok mindenben valószínűleg megelőzte a korát. De azt sem csodálom, hogy a skinheadek kedvence lett ("világ skinheadjei egyesüljetek!"). Van benne olyan rész, amit én valami miatt ókori római hangulatúnak érzek: amikor a harsonák és a dobok nagy kavalkádja van (nem tudom, milyen élményből származik, pl. Ben Hur, Spartacus vagy valami ilyen filmes benyomásból?). Már elfelejtettem, hogy ők jugók? Ha igen, akkor milyen nemzetiségűek, mi lehet velük? A szerb nacionalizmust éltetik, vagy ellene harcolnak? Mindkettőt kinézem belőlük. Mint azt is, hogy ez a zene inkább antifasiszta. Az angoloknál vannak kimondottan antifasiszta (anti-skinhead) zenekarok (a Chumbawamba is ennek számított). Egyszer hallottam egy ilyen lemezt (válogatást), hát, ezek még vadabbak voltak (zeneileg, szövegileg persze nem tudom, de minden szám valamilyen formában az antifasizmusról szólt). Szóval, nem rossz ez a lemez. (****1999.)


Van Morrison

VM egyre jobban tetszik. Nem tudom, 25-30 éve vajon tetszett-e volna, vagy olyan Elton John féle angol slágernek gondoltam volna? Ő tényleg a műfaj nagy öregje, egyszerűen sajátos hangulatot tud teremteni, s mégis könnyed. A koncertlemezein azért érezhető, hogy nagyon jó zenészekkel játszik, akik tudnak, és van lehetőségük is megmutatni hangszeres tudásukat. Már legalább 1 éve nem hallgattam VM-t, de most ezt a 3 lemezt többször is egymásután. {A-}
Van Morrison: The Healing Game (1997.) Van Morrison, a számunkra ismeretlen, akit csak kb. 20 év aktív zenehallgatás után kezdtünk el megismerni. Ez a kis (4 számos) CD is nagyon kellemes. Én megszerettem a hangját, a hangszerelését, melankólikus hangulatát. De a blues számai is (ezen is van egy) jók, ennek a műfaj nak is jeles képviselője (ő a pontosan, precízen hangszerelő "bluesoló", nincs lazaság, lezserség ezekben a számokban, mégis könnyedek, kellemesek). A Chieftains-szel készített ír lemeze is nagyon jó, ott pedig azt az arcát mutatja meg. Szerintem még sokáig fog ilyen nem nagy felhajtással készült, de jól megcsinált lemezeket készíteni. (*****2000.)
Van Morrison: ? (live) Nagyon tetszik most VM, s főleg ezek a koncertlemezek. Eddig már ez a harmadik koncertlemeze, amit ismerek, s mindegyikben az a jó, hogy olyan igazi koncertzenék, szólókkal, vokálokkal, a számok hangulatát különböző módon fokozzák. Pörgő zene, nagyon jó session-zenészekkel, jó értelemben véve zenei show. A zene egyaránt merít a jazzből vagy a bluesból, mint más könnyűzenékből. Talán még Sting koncertjei hasonlóak. Sajnos az írott CD-n semmi információ nincs erről a lemezről. VM eléggé termékeny volt, talán mostanában már kevésbé, viszont koncertlemeze is van jópár, inkább a 80-as és 90-es évekből. Amikor "késeileg" megismertem VM-t, nem tetszett annyira. Minél több lemezét ismertem meg, annál inkább. Most talán jobban elmennék Pesten (vagy majd itthon, az új csarnokban) egy VM koncertre, mint sokkal nagyobb kedvenceimére. Ez a lemeze egyébként elég friss lehet (hangszerelésből gondolom), talán a 90-es évek végéről való. {*****2002.}
Van Morrison: Early Years 1967-1968. Már régóta vágytam ilyen 60-as évekbeli életvidám zenére. A Bitlisz-Sztonsz vízválasztón egyértelműen a Rolling felé húz ez a zene, mégis nekem sokkal jobban bejön, mint az akkori Jagger Művek. Erre én sem tudok válaszolni, miért van az, hogy a 60-as évek R ’n’ B-át szeretem a Yardbirdstől a korai Manfred Mann-en keresztül John Mayallig mindent, de a Rolling Stones-ért nem vagyok oda. 20-25 éve is úgy gondoltam, hogy pl. a Jethro Tull első két lemeze sokkal jobb ebben a műfajban. Szóval, ez a VM válogatás kiköpött RS, mégis nekem nagyon tetszik. Még az énekstílusa is hasonlít MJ-re, bár a hangja már itt is jellegzetes. Egymásután többször is meghallgattam, olyan jól esett egy ilyen tiszta hangzású régimódi hangulat. {****és 1/2 2004.}


The Cure: Seventeen seconds[84]
The Cure: Faith[85]
The Cure[86]

Jó volt ezt a két régi lemezt hallgatni. Két dolog miatt is fura volt. Az egyik, hogy a Joy Division néhány lemezét mennyire egyedülállónak tartjuk, közben ebben a korai kjúros hangzásban ugyanott van a dob-basszus feszessége, bár ez nincs annyira nyers, de nem is tánczene. A másik, hogy a korabeli U2 és a Police is, de a Depeche Mode is a Cure-ral egyetemben egy új zenei felfogást képviseltek. Akármennyire is egymástól távolinak tűntek akkor, most évtizedekkel később több hasonlóságot látni bennük, mint bármilyen akkor divatos zenével. Más kérdés, hogy nekem 75 perc többszöri meghallgatás után már olyan egysíkúvá vált. Amennyire először jó volt ezt a hangzást hallani, úgy lett pár meghallgatás után kissé unalmas. De azért még néha jó hallgatni.
Nagy meglepetés volt viszont az új lemez. A kilencvenes évek lemezei után valami fáradt, löttyedt zenét vártam, de legalábbis kissé populárisabb zenét. Erre ez egy nagyon erős lemez, benne szokásos Cure-os hangzású „slágerekkel”, de több szám is nagyon keményre sikeredett. A nyitószám és az utolsó előtti hosszabb szám pedig olyan eleven, friss, és újszerű, hogy rögtön a Sigur Róst és Godspeed-et juttatta eszembe. Ezekben leginkább nagyon jó a gitár, s Robert Smith is nagyon drámai (mármint hitelesen, tehát jó értelemben véve). Sőt, annyira, hogy a 12. szám utolsó perce előtt már-már VHK-s. Ez a csúcs a Cure-tól. De jó lenne egy 50-60 perces lemez egy ilyen beőrüléssel. {C+ / C+ / B+}
The Cure: Wild Mood Swings(1996) Ez a lemez tetszik a Cure-tól, mert leginkább a Disintegrationhöz áll közel. Az utóbbi 4-5 Cure lemez már nem volt az igazi. A hangszerelési ötletességek ellaposodtak, stb. Itt viszont nem így van, nagyon ötletes hangszerelések hallhatók. Ez a lemez arra jó, hogy kedvet csináljon újból Cure-t (régebbit) hallgatni. (****1999.)
CURE: Show (live) és Paris (live) (1993) Tavaly, szinte egymásután jelent meg ez a két koncertalbum, ugyanarról a turnéról. Vajon miért volt fontos a párizsi Zenith-ben megrendezett koncertről egy önálló anyagot kiadni? Azt hiszem, hogy nem igazán tudok rá magyarázatot, mert mindkettő szokványos élő produkció: elhangoznak az ismert és kedvelt számok, plusz vannak sikerültebb, "koncertesített" változatok is. A Disintegration után, mintha egy kicsit szétesett volna a Cure. Nem rossz a Wish c. lemezük, meg a hozzá kiadott sok Singles CD, de a High, az A Letter to Elise, a Friday I'm in love c. számok sok féle változata nem tudja pótolni számomra az ezelőtti albumok egységes hangulatát. A Cure rajongók persze örülnek minden hangzóanyagnak, de az ilyen fajta termékenység (csak termelékenység), nem az alkotói pálya csúcsát mutatják. Ha jól hallottam, akkor Robert Smith is érezheti ezt, mert most egy kicsit pihentetni akarja az együttesét. (1994.)


Gorodisch: Thurn & Taxis[87]

Nem rossz ez a zene, olyan jó kis ambient, de nincs benne semmi olyan, ami miatt lelkesedni tudnék. Bevallom, ezután a Cure lemez után még negyedjére sem tudtam, hogy mi is megy, annyira háttér zene maradt. Kénytelen voltam fejhallgatóval meghallgatni, hogy valamennyire a figyelmemet összpontosíthassam rá. Szóval így már kijött a finomsága, de nem egy maradandó élmény. Azt akartam, hogy néhány ilyet megemlítek, de annyira elfelejtettem, pl. az a francia duó: Air? {C+}


Manos Hadjidakis: Magnus Eroticus[88]
Manos Hadjidakis: Village Named Desire[89]

Ez nagyon tetszett. Ez már legalább az ötödik MH CD, amit küldtél nekem, de ez tetszik a legjobban. Emlékszem, hogy volt olyan, amit nagyon nem kedveltem, de volt, amit jobban. Ez viszont nagyon szép, olyan igazi érzelemdús (a cím is árulkodik erről), a zene változatossága, hömpölygése néhol olyan magával ragadó. Nagyon kellemes hallgatni, tetszik ez a népzene. Nagyon eltalált hangulat. A 12. tracktől másik lemeze van. Ezt persze nem vettem volna észre, ez is olyan jó, talán ez egy kicsit búsabb, mint az előző. {B+ / B}
Manos Hadjidakis: Six Folklore Paitings (1958) & Fifteen Vespers (1964)
A múltkoriban (tavaly) kaptam két MH felvételt, amiből az egyiket már felvetted nekem. Most megint kaptam két MH lemezt, amiből pedig a korábbi másik volt ugyanaz. Erről tehát írtam, de talán most még egy kicsit jobban tetszik ez a The Environs with…, igazán jó népzenei lemeznek. Viszont a három közül kiemelkedik ez, amit eddig nem ismertem. Nagyon szép zongoraművek. Nagyon egyszerű, kellemes, de tele érzelemmel, és így biztos a népi ihletettség is tetten érhető. Néhol még én is kihallom, bár nem ismerem igazán ezt a népzenét. Ez a lemez tetszik a legjobban, s valóban az, hogy nem virtuóz, és mégis el tud varázsolni, van hangulata. {B / B 2007}
Manos Hadjidakis: The Environs with Voula Savvidi; Manos Hadjidakis:Gioconda’s Smile (1964): Az 1964-es CD-t már egyszer egy másik lemezzel együtt felvetted nekem. Akkor írtam (nem találom a gépben, de mindegy), hogy egy gyenge 60-as évek filmzenéjének elmegy (vagy inkább közepesnek). Most sem tetszik annyira. Viszont a másik, a népzenei inkább. Tetszik az is, ami echte görög, de az is, ami nagy rokonságot mutat a balkán zenékkel. Természetesen van kapcsolat, hiszen ez a balkán egy nagy katyvasz, a szláv, az európai és a közel-keleti népek zenéi között biztos ott a görög is, csak ezt kevésbé ismerjük. Amit az európai leginkább ismer, az a Zorba, meg a buzukis vedéglátóipari zene. Mint a magyarból Brahms, vagy Liszt, meg az asztalok között kacsázó prímás cigányzenéje. Gondolom, az igazi görögzene is olyan távol áll ettől, mint a magyar. {C+ / C 2006}
Manos Hadjidakis: Gioconda’s Smile (1964)
Az ötvenes-hatvanas évek európai (fekete-fehér) filmek zenéi ugranak be, ez olyan Zorba-szerű görög filmzenéhez hasonlít, de nemcsak göröghöz. Nem rossz, elsőre egészen elkapott a hangulata, de utána ráuntam. Van ez így. Most nem jönnek be ezek a régi hangulatok (lásd múltkor a franciákat, akik pedig régebben jobban tetszettek).{***2001}


Donna Samiou[90]

Jól megy az előző zenei anyaghoz. Tulajdonképpen ez is tetszik. Ami másabb, azt úgy tudnám kifejezni, hogy olyan, mintha egy Muzsikás lemezt hasonlítanánk össze egy hagyományos népzenei lemezzel. Ez autentikusabb, és egy ideje nagyon kedvelem az ilyen arabos hangzásokat. {B}


Kasabian: Processed Beats (Singles)[91]

A dizájn valami nagyon kemény, kissé horrorisztikus bandát sejtett. Nevet már láttam sokszor, s azt hittem valami nagy metál beborulás. De nem, indie britpop, abból sem a legeredetibb, olyan közepes. {C-}


Primal Scream & Kate Moss: Some Velvet Morning (singles)[92]

A fentivel megegyező a véleményem, talán annyi a különbség, hogy még az előző a rock felől jöhetett, a ez meg inkább poposabb, vagyis talán diszkósabb. {C-}


Muse: Time is running out (singles)[93]

Továbbra is tetszik ez a zene. Kellően kemény, jó dinamikus, de nem is annyira egysíkú. A Nirvana volt hasonló talán. Ez nekem bejön, ellenben sok más hasonló bandával. {B-}
Muse: Origine of Symmetry 2001 A lemez úgy első hallásra a "gitárcentrikus-alternatív" kategóriába sorolható, de okoz némi meglepetést, mert néhol egészen a kemény műfajokat idézi (trash-szerű), és a Nirvanához hasonló hangzásvilág is megjelenik. Majd aztán a régi pszichedelikus rock elemeit hallom ki a zenéből. Az ének is fura, általában a "hagyományos" alternatív, esetleg keményebb, de néhol eléggé rendhagyó. Az utóbbi alkalmakkal már több lemezre is kénytelen voltam azt írni, hogy eklektikus, s ennél is így gondolom. Valószínűleg én nem ismerem a mostani irányvonalakat, így azt sem tudhatom, hogy milyen trendek alakulnak ki, s ezek mindig magukban hordozzák a különböző fúziókat, még ha nem is mindig látványosan. Ezeknél a zenéknél mindig leírom, hogy mire emlékeztetett, holott lehet, hogy csak apró részletekben. Olyan ez, mintha minden új zenét csak pl. Beatles-Rolling Stones-Doors-Pink Floyd stb., kb. 30-40 évvel ezelőtti zenékhez hasonlítanék, s így nagyon távolról van megközelítve, köztes "állomás" nélkül, vagyis frappánsabb "rokonságok" ismerete hiányában csak gyenge hasonlatokkal jöhetek. {***2002}
Muse: Hysteria (singles) 2003. Nem rossz ez az együttes, úgy emlékszem, korábban is tetszett. Jó dögös zene, elég rockos, néhol egészen kemény. Azt hiszem, ennek a vonalnak is lehetnek nagy rajongói, viszont hazai vonatkozásban nem tudnék hasonlót említeni. {B- 2003.}


Lester Bowie: The Great Pretender (1981)

Hát ez a lemez a nagy szerelem. Soha nem tudom elérzékenyülés nélkül hallgatni a címadó számot. A jazz egyik nagy alakja, olyan „hangzás-feelingcsináló”, mint Stan Getz, Chet Baker vagy Don Cherry. A „klasszikusok” Parker, Coltrane és Davis a zenei formai újítók, ők kevésbé”érzelmesek”, sőt olykor még hűvösek is. LB-tól kevés lemezt ismerek (jóval kevesebbet, mint a fent felsoroltaktól), de az mind nagyon tetszik. {A-}


Shakti: Live (1975)

Ez is egy klasszikus lemez. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára. A 33 év alatt nem sokat fakult, talán csak annyit, hogy ma már az indiai zene nem olyan egzotikus. {B+}


Marsalis Family Jazz Celebration 2001. New Orleans

A rádióból vettem fel, ez egy koncert, amelyen a Marsalis család zenésztagjai léptek fel valamilyen évforduló alkalmából. Én csak a testvérekről tudtam, de hát mikor is volt az, hogy pl. Zappával játszottak, így gondolom, gyerekeik lehetnek a family további tagjai. Ilyen családban nem lenne meglepő, ha leszármazottak sora folytatná a zenélést. A felkonferáló szöveget nem hallottam teljesen, így nem tudom a tagokat. A zene jó kis jazz. {B-}


Leonard Cohen

Viszonylag kevés lemezt ismerek tőle, de azokat kedvelem. A „Van Morrisonos időszakomban” őt tartottam még olyan nagy öregnek, aki kissé háttérben maradt, de meghatározó. Olyan megnyugtató, kellemes hallgatni. {B-}
Leonard Cohen: More best of... Leonard Cohent régebben mindig olyan öreg rókának szokás volt említeni, mint Bob Dylant. Talán a dobozgitár és a költészet miatt mossák össze őket. Nálunk meg talán azért is, mert Bob Dinnyés Jóska sűrűn énekelte a Suzanne-t, így még inkább a pol-beat skatulya látszott LC-nek is a legmegfelelőbbnek. LC is olyan név, akit ismerünk, de mégsem (ilyen például Van Morrison), akikről tudtuk, hogy sokra értékelik, de a lemezeiket nem igazán ismertük. Egy-egy ilyen névnél volt nagy segítség a Lemezbörze helyett -Göczei műsor, ahol legalább egy-egy lemezt megismerhettünk. Innen ismerek egy lemezét LC-nek, amit akkoriban fel is vettem (Recent Songs - 1979). A stílusa persze közel sem pol-beat Jóska, vagy Dylan, leginkább a magyar színészlemezek (+ Zorán) keserédes hangulatához hasonlít. Zorán le is koppintotta a "Waltz" számot, aminek van is valami magyar vonatkozása, ha jól emlékszem. Vagy 5 éve ismertem meg LC-től egy válogatás lemezt, én több lemezét nem ismerem, de úgy sejtem, hogy abban lehet némi hasonlóság Bob Dylannal, hogy sok a töltelék lemeze. Ezt onnan gondolom, hogy neve alatt mindig ugyanaz a 3-4 szám fut. A két válogatás lemezen is ugyanazok a dalok vannak, ezen most azért egy-két számomra ismeretlen szám is van. Mintha nem is jöhetne számításba egy-két kevésbé ismert dala. Persze, tudom, sok előadó szenved ebben, például Lou Reed-nek is sokszor mindig ugyanazok a számok szerepelnek válogatásokon. Azon nem csodálkozok, hogy Nick Cave kedveli LC-t, hiszen eléggé balladisztikus, na meg a dohány áztatta hang hozzá. (****1999.)
I’m Your Fan – The songs of Leonard Cohen. Örültem ennek a lemeznek, mert szeretem az ilyen albumokat. Nagyon jó a Beatles, és kazettán sokat hallgattam az Elton John albumot is (pedig szegénykémet eredetiben nem igen kedvelem). Jó, amikor a nagy előd és az interpretáló stílusa valahogy egyesül, ritka jó pillanatok születhetnek. LC-t kedvelem, s gondoltam, hogy a balladisztikus vonását érdekes lesz másoktól hallani. A lemez jó, de nem annyira ütő. Egyrészt a dalok egynémelyike nem olyan nagy szám, másrészt nem minden előadó hozza ki belőle a maximumot, van egy-két színtelen szám (hogy az előadás vagy a szám színtelenebb??). A csúcspont a James, ez egy fantasztikusan jól előadott szám. Ehhez képest még a kis barátságos John Cale szám és számomra egy-két ismeretlen közelíti meg ezt (pl. The Lilac Time, Jean-Louis Murat), a többi átlagos vagy majdnem az. Az REM vagy Geoffrey Oryema nem sikerült túlságosan jóra. Csalódás Nick Cave, hiszen egy szép ballada-előadást vártam, erre egy széttöredezett valami ez a szám. Azért hallgatható lemez, attól függetlenül, hogy nem dicsérem.{****2006.}


Grandaddy: Sophtware Slump

Kis finom indie, hangulatában megy a magyar alternatívhoz. Nem akar nagy durranás lenni, éppen ezért kellemesek ezek a számok. Az elektronikai megoldások is óvatosan vannak beleszőve, egészen jó ez így. Vagy két szám kifejezetten nagyon tetszik (a 10. az egyik). Olyan intelligensebb, mint a britpop átlag. Mellesleg viszont nem annyira legyalult, helyesek ezek a számok, de nem olyan beatleses jól fésült dallamvezetés, vokálozás a rá jellemző. Közben megnéztem, s kiderült, hogy amcsik, pedig azt gondoltam, hogy angolok. Ezért másabb egy kicsit, mint akikhez hasonlítani akartam. {B+}


Bright Eyes: Fevers & Mirrors

Jó ez a zene, az ének nagyon szenvedélyes, és eléggé különleges hangja van az énekesnek (néha el-elcsukló). Azt is mondhatnám, hogy olyan jó kis idegbeteg. A zene nem tucatzene a maiak közül, egészen jól hangszerelt, változatosan, nem nagyon megy el stílusok felé (indie, rock meg ilyenek), fuvola, harmonika, vagy akár elektronika, mind jól van alkalmazva. Tetszik ez a behatárolhatatlanság, ettől sajátos. Mindig szerettem az ilyen kakukktojás zenekarokat, akiket nem lehet stílusokba besorolni, azt érzed, hogy a maga útját járja. Szóval, ez nekem ilyen volt, s jókedvvel hallgattam. {B+}


Barclay James Harvest

Ezt is nagyon jó volt hallgatni. Emlékeztem rá, hogy ez régen is tetszett. Az a 70-es évek tiszta hangzása, ami éppannyira a Beatles folytatása, mintahogy a progresszív rock slágeresebb vonulata. A Beatlest annyira nem tagadja, hogy van egy szám, aminek a szövege a B számok címeiből áll, s a zene is tőlük van összeollózva. Szerintem telitalálat ez a szám, de kedvelem az egész lemezt. {B+}


310: AUG 56[94]
310: Snorkelhouse[95]

Az első lemez eléggé félelmetes hangulatú, amolyan világvége feeling. Első fele könnyebb ambient, de aztán egyre inkább sötétebbé válik, kb. a 6. számtól, ami egy fura siratóhoz hasonló. A második lemez nemcsak azért jobb, mert hallgathatóbb, tehát kevésbé teszi próbára az idegeket, hanem azért is, mert valamivel változatosabb. Ezt többször hallgattam, mint az előzőt, még utazáshoz is jól passzolt. {B- / B+}


KERNÁDI[96]

Ez az, ami ilyen módon senkinek. Lehetne egy kicsit jobb, akkor a jó színészlemezek sorát gyarapítaná. De így a gagyi határát súrolva szinte ciki. Persze, egy-egy haknin el lehet énekelni ezekből a számokból jó néhányat, s még azt sem mondom, hogy élőben előadva nem lehet egészen tűrhető. Az alap amúgy is olyan lokál vagy bárhangulat, ami nem lenne baj. Kern vagy 20-25 éve talált egy hangulatot, egy érzést, ami több filmben is megjelent. Ez a középkorúság, a fiatalság-öregség közötti állapot, kissé bohémes, rendezetlen életforma, olyan „pestiesség”, ami persze nemcsak az ő filmjeiből ismert, nagyon magyaros íz, sok rendező-színész megélt archetípusa, amiről/magáról/környezetéről mintázza a főhőseit, eleinte azért mert ebben él, idősebben, a budai villákból, vidéki házakból pedig az elmúlt időkre emlékezve/vágyva. Kern szereti ezt a figurát előadni, jól is áll neki, már évtizedek óta. Woody Allen már trottyos öreg, de ő is még mindig azt az értelmiségit játssza, mint 40 évesen, vagy hamarabb is. Nem véletlenül jutott eszembe, hiszen Kern a szinkronhangjával egy kicsit „magára húzta” WA-t, sokszor egybemosódnak az emlékekben. Szóval, Kern konkrétan tudja, mit akar, s erőlködik, mindenáron akarja ezt a hangulatot létrehozni. Konceptlemezt akar, és abban akarja kiélni ezt. És az erőlködésnek erőltetettség a vége, ez az a középszerűség, ami lehetne jobb is, ha lenne benne egy kis intelligencia, finom elegancia. Azok a színészlemezek, amelyek „csak úgy” készültek, de nagyon jók, már eleve olyanok voltak, mintha „konceptek” lennének, pedig ez nem volt szándék. Egyszerűen a tartalom olyan erős volt, hogy ilyen érzésed lehetett (lásd pl. Udvaros, Básti-Cserhalmi stb., de azért ne legyünk túlságosan igazságtalanok Kernnek is van jó lemeze). És hát itt vannak nagyon gyenge számok is. A blues-szám egyszerűen iszonyúan ciki, már Ölvetitől is az lett volna 25 évvel ezelőtt, ez az angol jópofizás utánzása a sztároktól ellesve. Pedig Kern parodista is, tudhatná, hogy a paródiához mi kell, s mikor lesz jó poén, mikor meg csak halovány lemásolás. És még valami, az önirónia. Ez nagyon jó, ha őszinte, de ha nem érzem őszintének, akkor mesterkélt. Vagy két szám van rajta (12-ből), ami jó. Pl. az utolsó szám, az elvált férj-feleség találkozását tényleg finom humorral, nagyon életszerűen villantja fel. Ha ilyen lenne az egész lemez, akkor nem lenne semmi bajom vele. {C-}


Máté Péter: Rock &Rablás (Egy éjszakai házi felvétel S. Nagy Istvánnál)[97]
Máté Péter: ?[98]

Amennyire csalódás volt a fenti lemez, annál inkább kellemes csalódás ez. MP-ről úgy mindig tudtam, hogy nem egy szint a táncdalosokkal (pl. Ihász Gábor, Pór Péter, Delhusa Gjon és ez a generáció), de nem különösen kedveltem. Az igaz, nem volt annyira ellenemre, se zenéje, se hangja, mint egy-két kortársa esetében, akiknél a fizikai fájdalom szintje egy-egy daluk végighallgatása. Gyerekkoromban az Elmegyek még tetszett is. És az sem lehet véletlen, hogy francia világsláger is lett dala, amiről senki nem hiszi el, hogy nem echte francia sanzon, hanem magyar a szerzője. Azt kevesen tudják, hogy nem ez az egyetlen külföldön más előadásában megjelent dala. Több is van, csak ezek nem lettek annyira ismertek. De amúgy nem igen érdekelt a munkássága. Ez a két lemez viszont elég érdekes. Az egyiknél volt csak információ a születéséről. Ez egy éjszakai zenélgetés, a szövegírójánál, S. Nagy Istvánnál. Az anekdótázásokból tudható, hogy ők ketten igen szerettek együtt piálgatni, napokig beszélgetni, s közben számokat írosgatni. Az S. Nagy mondta, hogy MP halála után leállt erről az életről, s mégis infarktust kapott. Persze, a sok év alatt legurított temérdek unicum ettől még nincs kiradírozva. Szóval, ez a felvétel is ilyen kissé piás „szórakozunk vagy dolgozunk” éjszakázás eredménye lehetett. Ez valamelyest érződik is. A számok többsége talán nem is jelent meg stúdiólemezen, van egy-két szám, ami eltér az akkori kor táncdalos vonalától. A másik is bootleg, de semmi nem volt ráírva. Vagy egy ilyen S Nagyos iszogatós, vagy ez már a lemez előkészületéhez készült, ez az úgynevezett nyers változat, amit először mutatnak meg a zeneszerzők az előadóknak, zenészeknek. Én az utóbbira szavazok, mert ennek az előadásmódja mintha visszafogottabb lenne, másrészt ezek a dalok is talán szalonképesebbek, ill. erről van is dal, amit ismerek. Tehát nagyon érdekes ez a két lemez, de néhány dal igazán tetszik is. A Latinovitshoz írt dal (Szindbád) napokig a fülemben csengett, már idegesítően nem tudtam elfelejteni. Kíváncsi vagyok, nektek hogyan fog bejönni. {B- / C+}


Lhasa: The Living Road[99]
Lhasa: La Llorona[100]
Lhasa & Stuart A. Staples ep[101]

Hát ez gyönyörű hang. Ez a latinos keserédes hangulat, egy ilyen érzelmileg telt hanggal, nagyon a helyén van. A hangszerelés sem „turista-latin”, olykor pl. inkább spanyol és mexikói helyett inkább valami közel-keleti, leginkább a klezmerhez közel álló zenéhez hasonlít. Vagy vannak franciás elemek is. Persze az összhatásban a latin dominál, s ettől lehet, néha már-már kissé túl giccsesnek is érezhetné az ember, de az ének és a zenekari kíséret nagyon jó, nem lehet összetéveszteni valami sokadrangú tinglitanglival. Egyszerűen imádnivaló ez a zene, már akinek imponál az ilyen érzelmes hangulat. Loreena McKennitt jutott eszembe, hogy neki van még ilyen szép hangja, de ez a latin zene azért egy kicsit másabb „körítés”. Azt nem tudnám megmondani, melyik a jobb, az első inkább a gyökerek, a második kissé eklektikusra sikerült (spanyol, francia és angol szöveggel pláne), de ez nem vesz le semmit sem értékéből, nagyon jó ez a lemez is. Ha valami miatt közelebb van hozzám az első, akkor az azért van, mert kuriózum jellege erősebb. 3 héten át csak ezt a két CD-t hallgattam, s nem tudtam megunni, pedig legalább 8-10-szer biztos lement mindkét CD. {B+ / A- / B}


Balaton, Európa Kiadó: Zichy Kastély koncert[102]

Ez a legismertebb 80-as évekbeli EK koncertfelvétel. A Bahia nagyon hamar kiadta kazettán, de előtte házimásolatokon is terjedt (mint sok más, ekkori együttes). Aztán jóval később CD-n is megjelent egy hosszabb időtartammal. Nem hiszem, hogy a teljes koncert, bár dupla CD, mindenesetre a Balaton biztos, hogy nem ilyen rövid volt, még ha előzenekar volt, akkor sem. Ettől függetlenül jó ez a lemez, a felvétel is jó minőség, biztos dolgoztak rajta egy keveset. Még ma is igen feszes zenének számít az EK, nem elavult. Bár ezt sem lehet objektíven megítélni, annyira beépült a tudatunkba, hogy ha nem így lenne, akkor sem gondolnánk másként, s pl. nemrégen a tévében az Omega régi koncertjénél meg természetesen sokkal negatívabban ítéltem meg a zenéjüket. Ennyi szubjektivitás belefér. A másik, ami miatt nehezebb hasonlítgatni, hogy ezek amolyan indulók, nem véletlen a kult imázs. Lehet a „100 Ft-nak 50 a fele” is valami ezt szeretőket megmozgató, akár nemzedéki stb., de alapjában nem az, mint ahogy nem az sok szerelmes popdal, mégis az idő valami ilyen patinát kölcsönöz ezeknek is. Viszont az EK dalok eleve dacos nemzedéki indulók, ezeket nem is lehet másképpen értelmezni, hallgatni, kezelni. És nem azzal a könnyedséggel, kedéllyel, mint az Illés annak idején, hanem markánsan, de kissé kortalanul, elég sok tartalommal. A Balaton már másabb, sokkal egyszerűbb zeneileg, szövegei vagy banálisabbnak tűnők, vagy filozofikusabbak. Persze kultzene lett ez is. {B+}


Brian Eno: Dali’s Car (bootleg, 1974. BBC TV)

Egy nagyon rövid, de annál izgalmasabb korai bootleg-felvétel, talán az első önálló tévés felvételeiből. Az első két lemezének a zenei világa, amit kissé mellőztünk, a nagy hatású lemezei mellett. Nekem ez most kifejezetten tetsző volt. {B+}
Brian Eno - David Byrne: My Life in The Bush of Ghosts. Talán tényleg ritka az ilyen lemez, amire ennyire érvényes, hogy kortalan. Annak idején, mikor a lakatlan szigetes listát írtam, még nem volt ennyi technokol rapid zene. Most is lepipál bármilyen modern hangzású, elektronikus és nem elektronikus zenét ez a lemez. Ez nem elavul, hanem egyre korszerűbb lesz. Örültem, hogy ezt a CD-t ajándékoztad, mert ezt biztosan meg is vettem volna. (*****1999)
Brian Eno: Music for Civic Recovery Centre. A Neroli folytatása. A művész, a zeneszerző, a hangtechnikus és a "zene"tudós kollaborál egy koponyában. Meddig lehet fokozni, ill. minimalizálni a zenét, hogy még azért élvezhető is maradjon? Eljut BE egyszer a tök fekete vászonhoz hasonló "zenéhez"? Nem tudom, csak annyit, hogy számomra a lényeg: unalmas-e vagy sem. És ez a lemez egyáltalán nem unalmas, direkt ilyen szempontból is figyeltem (ami viszont nehezebb, mármint a figyelés ennél a lemeznél, mint egy hagyományosnál). Finoman megcsinált zene, amire sokan gondolnák, hogy "ilyet bárki tud", viszont ez természetesen nem igaz, mert sokkal több buktatója van egy ilyen zenének, mint egy hagyományosnak. Egy átlagos zenében az esetleges aránytalanságok talán észre sem vehetőek, itt viszont minden kis hang megbosszulhatja magát. Az apró változásokkal előre ívelő zene BE-tól is, de a The Necks-től is és Arvo Pärttól is pl. mindig tetszett. {*****2002}
Brian Eno and J. Peter Schwalm: Drawn from Life. Első hallásra semmi különös, egy újabb ambient BE album. Aztán újbóli meghallgatás után csodálkozok rá, hogy milyen jó, talán pont azért, mert semmi attraktív nincs benne, mégis minden a helyén van. A pop együttesek zenei kipofozása közben talán még jobban megtanulta azt, hogy "kevéssel is lehet jót csinálni". A hangulata végtelenül megnyugtató, sokáig lehet az ilyen zenét hallgatni. A 4. szám tiszta Laurie Anderson, de nem lóg ki. A végén van azért egy-két szám, ami kicsit kilóg azzal, hogy a többihez képest kissé középszerű (olyan, ami nemcsak BE-tól származhatna, hanem mástól is). Összességében viszont jó lemez. {*****2002}
Brian Eno: January 07003 Bell Studies for the Clock of the Long Now. Nagyon érdekes ez a lemez. A kezdés olyan, mintha a Sátántangó alig hallható harangozása lenne. Finom, csöndes lemez, de ez már nem is ambient, inkább a kortárszene felé kacsingat? Mindig tud újabb formát hozni, ez a lemeze sem igazán hasonlítható az előzőekhez (mint pl. a Neroli sem). Majd fejhallgatóval is meghallgatom, biztos úgy egy kicsit másabb. Szeretem Eno ilyenféle lemezeit, nem „látványosak”, de nagyon harmonikusak, letisztultak. {*****2004}
Kevin Ayers, John Cale, Brian Eno, Nico: June 1., 1974 (live) Jó volt újrahallani, már nagyon régen nem hallottam. Kellemes koncertlemez, az akkori kor többféle zenéjét jól ötvözi. A Nico előadásában a The Endtől most is hideg futkároz a hátamon, ezt nagyon eltalálták, szinte félelmetes (alatta Eno is). Morrison ekkor már 3 éve halott. Az ilyen lemezeket szeretem, amikor sok jó zenész „kis helyen” összejön. Apránként azért a kazettagyűjteményem átszivárog a CD-k közé. {****2005}
Brian Eno: Another Green World. Talán az egyik legismertebb lemeze a 70-es évekből. És az egyik legjobb is. Az biztos, hogy régen (20 éve) én ezt a lemezt sokat hallgattam. A 80-as évek elején már olyan „régiesnek” számított, vagy legalábbis nagyon 70-es évekbelinek. Ez a lemez talán egy kicsit mérföldkő, hiszen ötvözi az első két lemezének a hangulatát az ambient hangzással, ill. kezd megjelenni Eno más arca is. A lemezen jól hallható, hogy kikkel készítette (pl. Fripp), itt már kialakulnak a zenész együttműködések. {****2005}
Eno & Cale: Wrong Way Up. Kicsit csalódás volt újrahallani. Amikor megjelent ez a lemez, nagyon szerettem, sokat hallgattam. Újszerűnek tartottam a hangszerelését, friss, eleven lemeznek. Most nem kapott el ez a varázs, jó-jó ez a lemez, kicsit nosztalgia is, de nincs olyan nagy hatással rám, mint régen. Persze, nem is a lemezzel van a baj, csak azzal, hogy én akkor nagyon kedveltem, s ez most nem jött be. Laurie Anderson: Strange Angels lemezével egy időben jelent meg, s ez a két lemez volt a kedvencem. Kíváncsi vagyok, a LA lemez mennyire maradt meg. {****2005}
Brian Eno: Another Day on Earth. Nagyon tetszik. Visszatérés a 70-es évek kellemes hangulatú lemezeihez. Ugyanaz a könnyedség, kellemes hangulat, kis finom, intim dalok stb. Először azt hittem, hogy ez nem is új lemez, hanem valami válogatás-féle. Kicsit rövidre sikerült, de így talán nem vegyül mondjuk kifejezetten másfajta Eno-stílusokkal. Érdekes, hogy most ilyen lemezt csinált. Retro-divat Eno módra? A másik „Another” lemeze 1975-ös, pontosan 30 éves. Biztos nem véletlen. Most ezt a lemezt hallgattam úgy, hogy vagy hatszor egymásután, s az újságszerkesztéshez is nagyon jó háttérzene volt. {*****2005}
Brian Eno – Jan Wobble: Spinner. Ez a lemez kazettán is megvan nekem. Szeretem, régebben sokat hallgattam. Leginkább BEno-nak ezt a fajta stílusát kedvelem. Érdekes megoldások, egyáltalán nem unalmas ambient hangzások stb., de jó pár számban olyan hangok vannak, hogy agyat-mellet döngetne diszkó-hangerővel. Azért itt lehet jól érzékelni, hogy ebben az időben a U2-nál volt szakmunkás, s nem a kisujjából szopta a jútús megszólalást, hanem mindennek megvan az előélete. S sok későbbi teknős is merített E-től, ezek a döngetős, mély hangok pl. nem lennék meglepve, ha innen koppintódtak volna önálló teknő műfajjá.{*****2006}


Cabaret Voltaire: Concert Hall Toronto – live (bootleg, 1985.)

Már nem is tudom, honnan ez az ütött-kopott kazetta. Annyi biztos, hogy az első bootleg felvételeim egyike. Akkoriban ez elég fura, ismeretlen zene volt. Ma már egy kicsit sematikusnak érzem, legalábbis ebből a stílusból van sokkal jobb is. {C}


Carmel: The Drum is Everything (1984)

Soha ezután a lemez után nem hallottam erről az előadónőről, de ez a lemeze nagyon tetszett. Ami megkapott az az akusztikus hangszerek, a jazzes hangzás, a lendületesség. Kicsit nosztalgikus volt nekem most ezt hallgatni. {B-}


Hugo Largo: Drum (1988)

Lajostól van ez a felvétel. Ezt sem hallottam máshonnan. Ez a lemez nekem a This Mortal Coil-hoz hasonlít, de legalábbis 4AD világához. Annak idején sokat hallgattam, most is tetszett. Ez is rövid lemez. {B}


Prince: Sign ’o’ The Times (1987)

Ezzel a lemezzel kedveltem meg P-t. Azóta is kedvencem a címadó szám, szerintem igazán jól hangszerelt, mint ahogy leginkább jellemző is rá a profizmus, s az olykor nem szokványos hangzás. Michael Jackson nagy ellenlábasa, aki dögös, táncolható, de mégis színvonalas zenét csinál, ellenben MJ-nal, akinek a zenéje nagyon üres, a legtöbb száma jól kikevert dobgép és effektek, mögötte a nagy büdös semmivel. P tele van csavarral, váltásokkal. Szerintem ő és Lenny Kravitz a 80-as/90-es évek amcsi negró zenéjében a két dobogós, a többi csak holmi vendéglátóipari-zene, jól ismert klisék (funky, soul, new wave utáni „vasalt” pophangzás stb.) elcsépelésével. Azért e lemez is fakult valamennyit, legalábbis nekem igen. {B-}


Sade:
Diamonds Life (1984)
Stronger Than Pride (1988)
I Love De Luxe (1992)
bootleg - Hammersmith Odeon – London (1985)

A 80-as évek eleji tiszta hangzás, meg még a Dire Straits. A finom, csengő hangzás, kellemes lazulás, semmi izzadságszag. Valamikor nagyon imádtam. Most is jó hallgatni, nagyon szeretem a hangját, és jól hangszerelt zenéjét. Lajostól 2-3 éve kaptam egy CD-nyi videoklipet tőle. Azóta nem hallgattam, de most jó volt. És mindegyik lemeze egyformán (+ a bootleg, amit pont azért őrizgettem, hogy egyszer majd CD lesz belőle). {B+}
The Best of Sade. Valamikor nagyon kedveltem, nagyon kellemes, újszerű hangzása miatt, amihez a hangja nagyon illik. Ezen a lemezen pont a legjobb számai vannak, amiket kazettákról jól ismerek. Ma már talán 3-4 lemeze van meg kazettán, s nagyon régen nem hallgattam. Ezért is jó volt ezt a CD-t hallgatni, örültem neki, mert az 1984-es indulástól a legkellemesebb dalok vannak egybegyűjtve. Kazettán van felvéve egy 1985-ös londoni koncertből kb. 30 perc, amit majd valamikor CD-re íratok, mert azt is szeretem. Ezeknek a számoknak a hangszerelése nem avult el, ma is élvezhető, izgalmas jazzes beütésekkel, ami újból divatba jött. (*****2002.)
Sade: Lovers Rock. A kiadás évszámát nem írtad rá, így nem tudom, hogy mikori, de nem lehet régi. S-nak 1984 óta sok lemeze jelenhetett meg, ő is minden 1-2 évben ad ki lemezt, de ezeknek már elég vegyes a fogadtatása. Ez a lemeze sem rossz, sőt nagyon is élvezhető, de nem jelent olyan "izgalmat", mint a 80-as években. Ez úgy tűnik nem egyedüli jelenség, s a 80-as évek színvonalas, egyedi hangzású hölgyeményeire eléggé jellemző (pl. Suzanne Vega, Tori Amos, Tanita Tikaram, Sinead O'Connor, Tracy Chapman, k.d. lang, Vaya Con Dios, és a kicsit előbb kezdett Kate Bush vagy Toyah stb.) Persze ezzel nem akarom őket egy kalap alá venni, s nem gondolom azt sem, hogy egyformák színvonalban sem, de az elindulásukban annyi a közös, hogy mindegyik minőségi "bumm" volt, aztán az érdeklődés középpontjából kikoptak. Ez lehet, hogy természetes, hiszen akkor biztos folytonos érdeklődés venné őket körül, ha valamilyen divat felé elrugaszkodtak volna, meg botrányok stb. S. zenéje ráadásul nem is olyan élő attrakció, hogy állandóan fellépett volna a 10-15 évvel ezelőtti nagy megakoncerteken, vagy az utóbbi évek (ez is már 10-12 éve tart) fesztivál őrületein. Zenéje nagyon jó lehet koncerten is, de inkább klubszerűen, még akkor is, ha nem 2-3 száz, hanem 4-5 ezer fős a közönség. Ez a lemeze egy kicsit emlékeztet hangzásban a Morcheeba-hoz. (****2002.)


Ofra Haza: Fifty Gates of Wishdom (1989)

Érdekes ez a lemez. Annyira nem is emlékeztem rá, ha nem saját kazettáról hallom, nem is ugrik be. A neve kb. 1988 körüli nagy slágerről ismert, amit egyébként én szerettem. Ez a lemez valószínűleg nem slágergyártásra készült, inkább etnósabb. {B}

[1] 1990.
[2] 1995.
[3] ?
[4] 2004?
[5] 1997.
[6] 2007.
[7] 2007.
[8] ?
[9] 2002. Eagle Recs.
[10] 2003.
[11] 2003.
[12] 2007.
[13] 2002. SONY Music
[14] 2004.
[15] 2000.
[16] 2004.
[17] 2003. SONY Music
[18] 1989? Bahia
[19] 1991. Bahia
[20] 1994.
[21] 2000.
[22] 1991.
[23] 1998. Petőfi Rádió
[24] 2004. Columbia
[25] 2005. A&E
[26] 1997.
[27] 1998.
[28] 1999.
[29] 2002.
[30] 1999.
[31] 2001.
[32] 2007.
[33] ?
[34] 2004. OneTwo
[35] 2001. Columbia
[36] 2002. SONY
[37] 2005. SONY
[38] 2003. A&E
[39] 2004. manufactured recs.
[40] 2008.
[41] 2000.
[42] 1999.
[43] 2005.
[44] ?
[45] 2004. Sanctuary
[46] 2005. Sanctuary
[47] 2004. Rough Trade Recs.
[48] Petőfi Rádió 1991. 09. 21.
[49] 1954.
[50] 2004 pure groove
[51] 2004. Warner
[52] 2008. április 18.
[53] 2005.
[54] 1982.
[55] 2005. One Little Indian
[56] 2006.
[57] ?
[58] 2007.
[59] 1997.
[60] 1995.
[61] 1964.
[62] 2004. Polydor (DVD)
[63] 2000.
[64] 2004.
[65] 2004. Attack
[66] 1991.
[67] ?
[68] 1958.
[69] 1967.
[70] 1994.
[71] ?
[72] 1983. 07. 15.
[73] 1991.
[74] ?
[75] 1975. 01. 24.
[76] ?
[77] ?
[78] 2000.
[79] 2004.
[80] 2000. Leaf
[81] 2004.
[82] ?
[83] ?
[84] 1980.
[85] 1981.
[86] 2004.
[87] 2001. Leaf
[88] 1972.
[89] 1977.
[90] 1976-1979.
[91] 2004. BMG
[92] 2003. Sony
[93] 2003. Taste Media
[94] 1997. Leaf
[95] 1998. Leaf
[96] 2001.
[97] ?
[98] ?
[99] 2003.
[100] 1997.
[101] 2006.
[102] 1986(?)