2009.

Bohumil Hrabal: Sörgyári Capriccio.

A filmet is, és a regényt is nagyon szerettem. Azt gondoltam, hogy nem túl sokat tud egy ilyen felolvasás hozzáadni, de kellemesen csalódtam, ugyanis nagyon jó volt hallgatni. Egy ilyen regényt, amit ráadásul egy nagyon jó film dolgozott fel, nem könnyű újból „megteremteni”, tehát a régi hatásokat – ha nem is überelni, de olyan szinten előadni, hogy az elsődleges élmények ezt ne „oltsák ki”, ne tegyék fénytelenné, unalmassá stb. De ez nagyon jól sikerült. Für Anikóra szinte rászabták ezt a szerepet. Amikor a sörivásról szól, az maga Hrabal, az olyan eleven, olyan gyönyörű, hogy minden előzmény nélkül működik. Kern meg hozza Pepint, biztosan és élvezetesen. Nem bízták véletlenre, hiszen a magyar közönség Pepin bácsit a filmből is Kern hangján ismeri, s igazi telitalálat volt, mert a kultfilmet, ha a rajongók szájukra veszik, akkor biztos tőle idéznek, s talán sokan nem is ismerik a filmet, de az „unatkozik, vásároljon mosómedvét!” szlogent igen. (B+)


George Orwell: Állatfarm.

Rudolf Pétert a Rejtő regények felolvasásánál és a Beugró játékok kapcsán már nagyon dicsértem. Egyre nagyobb tisztelettel nézem-hallgatom. Ez a kis kopaszodó ember a színészet minden csínját-báját ismeri, és nagyszerű eleganciával használja-műveli. Szinte mindent képes úgy megjeleníteni, hogy azt „egyszeri és megismételhetetlennek” érzi az ember. Nem olyan sok színésznél érzed ezt. Az Állatfarmot annak idején úgy olvastuk, mintha csak a politikai kabaré műfajából származna. Nekünk ez a proletárdiktatúra gúnyrajza volt elsődlegesen. Most ebben az előadásban egyszerűen megújult számomra, RP jellemformálása az állatok jellemrajzára teszi a hangsúlyt, s a politikai súly annyi, amennyinek kell lennie, nincs már túldimenzionálva. Persze bennem sem, de ehhez kellett egy ilyen előadásmód. Zseniálisan jeleníti meg az állatokat. (A)


Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem.

Gyerekkorom nagy kedvence volt ez is. Ez a feldolgozás már régen megvolt a rádióból, s szerettem is. Kálmán Györgyöt kissé elfelejtette az utókor, pedig nagyszerű színész volt, az a tipikus magyar „entellektüel” színész, mint a hozzá hasonlóan elfelejtett Őze Lajos vagy Somogyvári Rudolf. Ők mindannyian híresek voltak a versmondásukról, kár, hogy a hangjukat kevesebbet hallani ma már, mint más régen meghalt színészekét. Kálmán György előadása nagyon jó, persze a Latinovits ízes-jellegzetes hanghordozásában megteremtett Tanár úr kéremet nehéz feledtetni. De emlékszem a tévéből egy Kern féle feldolgozásról, ami szintén nagyon jó volt, tehát azért született több jó megformálása is ennek a műnek. Ha a Micimackó fordítóját olyan jól lefordították volna más nyelvre, mint ahogy ő Milnét, akkor szerintem más népek ifjúsági irodalmában is lehetett volna helye a Tanár úr kéremnek (mint ahogy a Pál utcai fiúknak a mai napig van). Megunhatatlan Karinthy humora. (B+)


Adrian Belew: Side One, Side Two, Side Three, Side Four (2004-2007.)

Ezek közül megkaptam tőletek az első kettőt eredeti kiadásban, szép borítójuk miatt nagyon örültem ezeknek. Akkor írtam is, hogy nagyon tetszik, teljesen olyanok, mintha új King Crimson albumok lennének. AB-t annyira nem kedveltem, nem mondom, hogy nem szerettem, inkább csak nem volt a kedvencem. Kicsit úgy voltam a lemezeivel, mint David Bowie legutóbbi lemezeivel, nem rosszak, de valahogy érzelmileg nem vonzanak. De ez a két lemez nagyon jó, lendületes, eleven, nagyszerű hangszerelés stb. Azt is írtam, hogy nagyon rövidek, a 33+33 perc eléggé kevés, még egy lemeznek sem sok. Erre kiderül, hogy van folytatás, és így már nem panaszkodhatok, időtartamban is kielégítő. A negyedik koncertlemez kicsit kilóg a sorból, de ez is jó. És most egyben hallgattam a 4 lemezt, s így egyformán erősnek, egyenletes színvonalúnak érzem mind a négyet. (A-)


Bill Laswell & Jah Wobble: Radioaxiom – a dub transmission (2001.)

Jon Hassell féle hangzás, jó hangulatteremtő zene. Amikor sokat éjszakáztam a gép előtt, akkor az ilyen lemezeket hetekig tudtam hallgatni, nem tudtam megunni, háttérzeneként is jól működtek. Ami talán egy kicsit erősít rajta, ez az ízléses techno vagy dub hangzás (a címben a dub szerepel). Egyre jobban szeretem az ilyen tartalmasabb, de elektronikus zenéket. Mire kimennek a divatból, addigra én is megkedvelem a technót. Tudom, hogy már annyi válfaja van, akár 100 is, hogy eléggé anakronisztikus technónak nevezni ezeket a zenéket, s akkor már Hortobágyi is valahol az, sőt ezzel a lemezzel kissé rokon, a keleties hangzások beleszövése miatt. (B+)

Brian Eno: Glitterbug ost (Derek Jarman’s film) 1994.
Brian Eno: Curiosities, volume 1. (2003.)
Brian Eno: Curiosities, volume 2. (2004.)
Brian Eno: 77 million paintings (2006.)

Egy csokor Eno lemez. Ezeket hallgattam meg legelőször. Különbözőek, de abban egyformák, hogy Enonak ezek inkább az ambient repertoárját gyarapítják. Viszont nem tudok semmit sem írni róluk, 3 hét után összefolynak, nem tudnám megmondani melyik tetszett jobban (talán a 77 million, s kevésbé a Jarman filmzene), hallgatva jók, különösen fejhallgatóval, de utólag nem tudom felidézni. Lehet, hogy felületesebb is lettem, s kevésbé figyelmes, ezért tényleg előfordul, hogy vannak lemezek, amikre már 1-2 hónap után egyáltalán nem emlékszem, kiradírozódott az emlékezetemből. Persze, amelyek nagyon tetszettek, azokra nagyon jól emlékszem, de nagyon sokra már nem annyira, sőt olyan is volt, amikor újrahallgatva sem igen elevenedett fel. Lehet, hogy az agyam is öregszik, s már nem igazán olyan, mint amilyennek kéne lennie. (B- / B / B+)

Brian Eno & David Byrne: Ghosts (bootleg, 1981.)
Brian Eno & David Byrne: Everything That Happens Will Happen Today (2008.)

Viszont ez az új Eno-Byrne nagyon tetszik! Annyira hangulatos, fülbemászó, egyszerűen egy üde színfolt. Nem is hittem, hogy egy ilyen lemez tőlük ennyire el tud varázsolni. Nekem az Eno-Cale lemezek folytatása jön le erről. De mindezek mellett érződik, hogy új lemez, Eno a hangzások nagymestere tényleg nagyon finoman szövögeti a hangzást, szinte észrevehetetlen árnyalatok színesítik, mindamellett a két öregcsóka éneke belopja a dalokat a szívedbe. Nekem ezen a karácsonyon most ez a lemez volt a karácsonyi hangulat (meg Preisner, de arról még külön is), hiszen valahogy nekem mindig vannak zenék, amik a karácsonyi, de úgyis mondhatnám, hogy a téli bensőségesebb hangulathoz kötődnek.
A másik E-B pedig a jól ismert lemeznek valami korabeli bootleg változata, hogy miben különbözik az albumtól, azt nem tudom megítélni, ahhoz elő kellett volna vennem a 1981-es lemezt és meghallgatni, de ezt most nem tettem. Így most már ebből a lemezből 3 verziót ismerünk (a 2006-os remastered változattal együtt). (B+ / B+)


Brian Eno & Robert Fripp: The Costwold Gnomes (2006.)

Ez a lemez is csúcs, de csak fejhallgatóval! Először meghallgatva olyan üresjáratnak éreztem, hol túlzottan torzított-hangos gitáros, hol meg áll a csönd, s nem történik semmi. De amikor fejhallgatóval meghallgattam, egészen másabb lett a véleményem, annyira jól megcsinált lemez, igazi csemege a progresszívzene gurujaitól. Ennek a lemeznek a borítója is tetszik, a két feketeruhás öreggel. Egyébként Lajos mp3-as lemezfelvételeinél még ez a bónusz, hogy a lemezborítók is rajta vannak a lemezen, s ha számítógépen hallgatod, akkor automatikusan mutatja a monitoron az aktuális lemezborítót (ezen még nem gondolkoztam, hogyan van ez összerendezve, de mindenesetre ez is egy kis plusz, persze a gyári kiadásokat nem pótolja, főleg ezeknek a megszállottjának még gépen sem elegendő látni a borítót, azt kézbe is kell vennie). Ha már borítóknál tartunk, akkor a festményborítók sem rosszak, de némelyikkel tényleg egy jó kis Keserü festmény felérne (akár Károly, akár Ilona, a 77 million borítója nekem őt juttatta eszembe). Az általam ismert képeidből kapásból tudnék néhányat, amik simán egy ilyen Eno lemezhez nagyon passzolnának, s mint látom, az eddigi borítóktól sem ütnének el. (B+)


Szemző Tibor: Tractatus.

Ez tulajdonképpen az én Cuba 4 perces kislemezemnek egy 30-35 perces változata. Ezt az egyetlen számot húzza ki több mint félórásra, de nagyon jó. Azt nem értem, hogy csak ennyi? Így adták volna ki CD-n? Elég fura. (B-)


Zbigniew Preisner: Requiem for my Friend (1998.)
Zbigniew Preisner: Silence, night & dreams (2007.)

Gyönyörű két lemez, talán ebben az évben, ha csinálnék TOP10-et, hogy az általam megismert lemezek közül melyek voltak a legjobbak, akkor a Silence mindenképpen benne lenne. Ugyanazt érzem, mint Arvo Partnál, hihetetlenül szép, finom zene. Ha nincs is annyira nagy volumenű, mint AP, de azért közelít hozzá. A kortárszenében gondolom, ez nem lehet nagyon ott a trendik között, de ettől függetlenül nekem bejött. (A- /A-)


Gogol: A köpönyeg.

A modern irodalom egyik első regényének tartják. Szatirikus ábrázolása valóban nagy hatással lehetett az utódokra, s a kisember megformálása, humánuma is újra-újra visszaköszön. Bodrogi előadása korrekt, hangjában is érezni elég emberséget, nem sok eszközzel, de jól adja elő. (B+)


Füst Milán: Lehel kürtje.

Ez egy kis kuriózum, Füst Milán maga olvassa fel egy nagyon jópofa novelláját. A felvétel még 1956-ból való. (B)


Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok.

Nagyon megörültem ennek a könyvtárban, amikor megláttam, Capriccio után alig vártam, hogy ezt is meghallgathassam. Nem csalódtam benne, Kálloy-Molnár Péter nagyon jól mondja el a regényt. Szeretem BH-nak ezt a regényét is. A film is megérdemelte az Oscart annak idején. A humánuma és a humora talán legelőször ebben a regényben találkozik olyan jellegzetesen. De akármennyire is jellegzetesen BH, és cseh, mégis annyira magunkénak érezzük, hogy szinte a magyar írók között tartjuk számon. Biztos ez a kelet-közép-európaiságból is adódik. Abban biztos vagyok, hogy lesz még kedvem ezt is újból meghallgatni. (A)


Heltai György: Hogyan kell forradalmat csinálni.

Ebből mindössze két részt mentettem meg, ugyanis volt olyan, amit nem vettem fel, volt olyan, amit felvettem, de nagyon recsegett a rádió és letöröltem, és talán vagy két rész eltűnt, mert a fájlt nem neveztem át, úgyhogy elég szerencsétlenül jártam ezzel a hangjátékkal. Egészen érdekes írás, egy visszaemlékezés a proli diktatúra idejére olyantól, aki a felsővezetésben benne volt. Éppen ezért nem az irodalmi értéke, hanem a történelmi tények megértése szempontjából érdemes meghallgatni, vagy a könyvet elolvasni. (B-)


Proust: Az eltűnt idő nyomában.

Ez egy nagyon kísérletező jellegű feldolgozás. A zene első taktusától lehet tudni, hogy ez Hortobágyi László, s az egész csapat az alternatív kultúrában járatos. Fodor Gábor színész amellett, hogy ő mindig a profi színházi világban is benne volt, az amatőr mozgalomban, majd a félprofinak titulált alternatív színházi világban is meghatározó személyiség, márcsak azért is, mert a Studio K alapítói között volt, s úgy tudom, mai napig rendez itt. Ez az 50-60 perc hangulatot akar teremteni, s a regényt nem tökéletesen visszaadni, de ez szerintem sikerült is. Kár, hogy ekkor is recsegett a rádió. (B+)

Herman Hesse: Sziddhárta.

Gyönyörű mese, Hesse zseniális, minden mondata, semmi sem sok vagy kevés, ami viszont pont a keleti kultúra jellemzője, így adekvát a történet, és habár európai írótól, mégis a keleti kultúrához méltóan megalkotott mű.
Máté Gábor fantasztikus előadásába belehallgatva talán csak egy közepes hangerővel és tempóban felolvasást hallasz, de ha elkezded hallgatni, kiderül, hogy ez az előadásmód hihetetlenül egyesül a leírtakkal. Egyszerűen fantasztikus, hogy színész képes erre, hosszú órákon keresztül felolvasni egy könyvet, úgy hogy hangján kívül semmivel sem tud hatást elérni, viszont a hangjával mégis tökéletesen ábrázol. Ráadásul, ha gyakorlatiasan közelítjük meg, akkor nem is egy könnyű mű ez. Egyszerűen annyira jó volt hallgatni, hogy sajnáltam, amikor vége lett. Nagy mű, nagyszerű előadásban, ez tökéletes. (A+)


Galla-Gála 1993. (Holló Színház, L’art pour Laár)

Nagyon eltávolodtam ettől a Galla és Laár féle műsoroktól. Kb. még vagy 10 éve nagyon kedveltem, de aztán egyre inkább hakniztak, erőltetettekké, kimódoltakká váltak, a kereskedelmi tévén sorozatban olyan műsoruk ment, hogy az már inkább kínos (igaz, én ezeket nem láttam, de egyszer egy részt igen, s az borzasztó volt). A CD-ik közül is csak egyet ismerek, de az is eléggé közepes. Szerintem elmentek a pénzcsinálás felé, s nem vették a nagy siker közben észre, hogy kiüresednek. Ez egy eléggé hosszú rádióműsor majd kétórás, s már itt sem tetszik minden, de ez még talán a fénykoruk volt. (C)

Bryan Ferry: Dylanesque (2007.)

3-4 szám után olyan érzés, mintha Bob Dylan lemez lenne, aztán a 6. száma a Knocking on heaven’s door. Aztán utána veszem észre a lemez címét, hát persze, ezek Dylan feldolgozások, csak ugye én ezeket a számokat nem ismerem, vagy ha már hallottam is valamelyiket, már bizonyosan elfelejtettem, de a stílust rögtön felismertem. Vajon miért adott ki egy ilyen lemezt BF? Nem rossz lemez, de semmi új, azt a rockosabb Dylan hangzást egyébként meg eléggé kerüli, talán csak az utolsó számban lehet ilyet hallani, viszont helyette nincs valami határozottabb „hangzás-imázs”. Azért mégis rockosabb, mint a BF lemezei, s ettől hozza azt a vonalat, amit általában a „Nagy öregek”, pl. Eric Clapton, Chris Rea, vagy maga Dylan, de hozza azt a kiszámítható, megbízható, tűrhető színvonalat, amit általában ezek az urak is szoktak (ha nem nagyon trafálnak bele vagy mellé). (C+)


Coldplay: Viva la Vida (2008.)

Nagy várakozás előzte meg ezt a lemezt (lehet, hogy más lemezeknél is így szokott lenni, csak annak a híre nem ér el ide hozzám, „vidékre”, de ennek a híre nagyon is. Sőt, úgyis, hogy többször olvastam Enot emlegetni.) Aztán hallgatom, s nem egy nagy szám. Eno sehol, elő a fejhallgatót, Eno biztos kavar, csak finoman. Hát nem kavar, legalábbis nem hallani, inkább csak a potmétereket csavargathatta, vagy szakmai tanácsokat adhatott, mintegy zenei coach, de hogy ebből semmi sem hallatszik, az is biztos.
Egy gyengécske, slágeresített U2, középszerű, eléggé slágeres, olyan kicsit tucat-britpop. Megkérdeztem Lajost, mit szól hozzá, csak én vagyok ennyire kritikus, kiderült, hogy Lajos végig sem hallgatta, annyira fel volt háborodva, hogy az első néhány szám mennyire gyenge. Megnyugodtam, hogy akkor én még azért lojálisabb voltam. Pedig nagy felhajtás volt a megjelenésekor (PestiEst címlap, egyebek), a Saturnban ki van rakva bakelit lemezen is 5-6 ezerért, úgyhogy valakiknek csak bejött ez a lemez, ha nekünk nem is. Ti nektek? (C+)


Daniel Lanois: Belladonna (2005.)
Daniel Lanois: Here is what is (2008.)

Az első lemezen kissé meglepődtem, mert a kellemes, dallamos lemezeihez szoktam, ez az instrumentális meg egészen más első hallásra. Aztán utána rájövök, hogy ez is nagyon kellemes, egészen érdekesen hangszerelt számokat is lehet rajta hallani. A borító alapján inkább egy érzelmes-dalos lemezt várnál. Bár ez is érzelmes szerintem, csak nyilván másképp.
Az új 2008-as lemeze tér vissza a régi hangjához, de itt már valóban van olyan líraibb szám, ami meg inkább mondjuk Chris De Burghre lehetne jellemző. De ez nem lebecsmérlés a részemről, csak annyi, hogy egy kicsit könnyedebb, de a lemez összességében nem, sőt, azért vannak egészen másabb stílusú számok, bluesosabb például. (B- / B-)