2001.

ZENÉK LEMEZEK CD-K KAZETTÁK ZENÉK 2001.

Tartalom:

Balaton
Balaton
Q (The Best Tracks from The Best Albums of 2000)
Doug Carn
5. Blue Note New Bloods (Vol.4.)
Rollins Band
Ace of Base
Fine Young Cannibals
Suede
10. Pearl Jam
Ghymes
Halász Judit
Dresch
Madonna
15. Beatles
Deuter
U2
Booker T & The MG's
Akosh Szelevényi Ensemble
20. Moby
John Coltrane
Uhrin Benedek
Dankó Imi
Szabados György Makuz Zenekar
25. Keith Jarrett
Carla Bley
Kronos Quartet
King Crimson
Akosh Szelevényi
30. Patti Smith
Chill Out
Prince
Stina Nordenstam
Peter Gabriel
35. Klaus Schulze
Steve Roach, Michael Stearns, Ron Sunsinger
Steve Roach, Kevin Braheny, Michael Stearns
Philip Glass
Vissotsky
40. Norwegian Songs and Dances
Beleza Tropical
Teknoir
The Lounge Lizards
Ganelin Trio
45. Jackie Brown (Soundtrack)
Ganxsta Zolee és a Kartell
Captain Beefheart
Sziámi
Amon Düül II.
50. Niemen
Niemen
Panta Rhei
The Velvet Underground
55. Steve Tibbetts
Puck Fair
John Cale
Soft Machine
Jonas Hellborg
60. Andreas Vollenweider
SzaMaBa
Szakcsi
Hungarian Jazz Q.
Csepregi
65. Debski-Vasvári Group
Roxy Music + Bryan Ferry
Jean-Luc Ponty
ZAP MAMA
Depeche Mode
70. Laár pour Laár
Nick Cave and The Bad Seeds
David Sylvian-Russell Mills
The Hope Blister
Szemző Tibor
75. Szemző Tibor
Szemző-Másik
Le temps des gitans
Roger Eno
Jaco Patorius
80. James Blood Ulmer Trio
Ginger Baker Trio
Shankar-Garbarek
Andreas Vollenweider
Ry Cooder
85. Neil Young
Magic Touch
Csókolom
Radiohead
George Benson
90. Charlotte Gainsbourg
Isabelle Adjani
Syrius-Orszáczky
Krysztof Scieranski
Besenyő Blues Band
95. Djabe
Monty Cantsin
Oregon
Blues 80+80
Ghymes
100. Pink Floyd
Ghymes
Jan Garbarek Group
Ghymes




ZENÉK LEMEZEK CD-K KAZETTÁK ZENÉK LEMEZEK CD-K
1.

Balaton: 1982-1984.[1]
Ezen a lemezen szereplő összes számot jól ismerem, szinte kívülről tudom. Ezek voltak a legismertebb számaik, talán még 3-4 számmal lehetne kipótolni. Nekem vannak ősrégi koncertfelvételek, amelyeken egy-két szám kivételével szinte mindig ugyanazokat játsszák. Így van olyan szám, ami legalább 6-7 verzióban is fel van véve nekem. Szeretem ezeket hallgatni. Egy csöppet sem tűnt le a kultusza. Mivel még létező együttes, így talán jobban benne van a köztudatban, mint egy-két szintén régi "kult"-banda (pl. Európa Kiadó, Bizottság stb.). Hatása mindenképpen nagy volt, talán az URH, Bizottság, Neurotic, Európa Kiadó, Sziámi mellett nekik volt a legnagyobb hatásuk. A Neurotic és az URH mellett szerintem nekik keringett a legtöbb rissz-rossz kazettás felvételük (a fent említettek között a többinek volt a 80-as években lemeze, így ez is indokolja ezt, de a népszerűségükről is árulkodik). Egyszer összerendezem már ezeket a felvételeket is, s a legjobbakat CD-re íratom. (*****)

Balaton: Fény közepe a sötétség kapujában[2]

A koncertjeiken nagyon kevés új számot játszanak, mert a közönség mindig a régieket várja-kéri-követeli. Így nem is igazán ismertem az új számait. Kellemes meglepetés volt ez a lemez. Hibája, hogy túlságosan rövid. A hangulata nem sokat változott, a dalszövegek viszont jócskán "komolyodtak", sokkal inkább versek, mint dalszövegek. A végén az a szöveg olyan, mintha a Sátántangóból lett volna kivágva, mintegy sajátos összegzése lenne a filmbeli történetnek. (*****)

Q (The Best Tracks from The Best Albums of 2000)[3]

A válogatások mindig szubjektívek, így természetesen nem hiszem el, hogy a tavalyi év legjobb lemezeinek a legjobb számait válogatták össze. Az érzésem az, hogy egy 15 év feletti tinédzser korosztály ízlése dominál itt. Ez nem baj, valamelyest közelebb is áll az én ízlésemhez, mint a 12 év körüliek 3-5 fős ringó seggű lányok és fijúk playback csacskaságai. Inkább az a feltűnő, hogy ezen a lemezen nincs egyetlen hasonló sem. Ebből gondolom azt, hogy egy idősebb korosztály ízléséhez igazodik a válogató. Aztán az angol popzene is nagyon kitűnik itt. Ha amerikai lenne, bizton lenne benne az amcsi szórakoztatóipar profi négusaitól jól hangszerelt, de mégis tucatszámaik (mostanában a Walt Disney produkciók vannak tele ezekkel a tipikusan amerikai pophangzásokkal). Az összhatás nem rossz, ilyen "autóban rádió helyett jobb" kategória. Számomra sok a középszerű hangzás az ilyen zenéknél (most nem konkrétan erről a CD-ről van szó), s nekem az Oasis (bármennyire is istenek most) ilyen (szóban is mondtam, hogy számtalan együttest tudok mondani, akik szerintem sokkal nagyobb egyéniségek, pl. Blur, The The, Lush, stb.). Kivételesen ez a szám most nem rossz. Tetszik az, amit kiemeltél nekem: Grandaddy. Ebben a válogatásban kitűnt még nekem: The Bloodhound Gang, The Dandy Warhols, Badly Drawn Boy. P.J. Harvey és a Radiohead hozza a formáját. Johnny Cash pedig vett egy kottát, amire az volt ráírva, "Hogyan dobozgitározzunk slágereket úttörő- KISZ- és építőtáborok tábortüzeinél". Ebből megtanulta a One-t. De az is lehet, hogy sokan majd erről a számról fogják lekoppintani, s nyári tábortüzeknél játszani. Tisztára nosztalgikus hangzás és hang. Szóval, összességében hallgatható ez a CD. (****)

Doug Carn: The Best of D.C.[4]

Ez a lemez nem tűnik válogatásnak, egészen egységes. Állatira a 70-es éveket hozza hangzásban. Nagyon keverten a "60-as évek vége - 70-es évek eleje" zenei világát, és abból szinte mindent. Először is a kialakulandó, kezdetleges jazz-rock hangzást, aztán azt a hamisítatlan jazzes fimzene stílust, amit főként az amerikai bűnügyi filmek zenéjéből ismertünk meg. Itt a Chase jut hasonlóként eszembe. Aztán itt van még az ének, ami meg számomra az adott kor amerikai musical stílusát juttatja eszmbe (pl. Hair). Összességében még is az "avantgarde-jazz istállóba" lehetne sorolni, a Carla Bley, Barbieri vonulatba (persze ne felejtsük a fehér és néger különbségeket). Szóval, érdekes lemez, kicsit ismerős, de mégis ilyen "ötvözetben" meg teljesen ismeretlen. Olyan időszakban született ez a zene, mikor anúgy is a sok útkeresés, kísérletezés volt a jellemző. (*****)

Blue Note New Bloods: The new breed plugs in (Blue notables)[5]
The Blue Note CD sampler seriesVol.4.:
Everette Harp, 1992. Richard Elliot, 1996. John Scofield, 1995. Greg Osby, 1995. Charlie Hunter Trio, 1995.

Hát ez az a dinamikus, jól hangszerelt jazz-rock, amiért 8-12 évvel ezelőtt odáig voltam, imádtam ezt a "dögös" hangzást. Ma már nem tud lázba hozni, a Yesben ücsörögve, porszívózás közben, s talán utazás közben elmegy. Ami ezek közül jobban tetszik, az általában ezeken a lemezeken az az egy-egy szám, amit azért raknak bele, hogy legyen valami "alternatív" is, ami megtörje a lemez monotonitását. Általában valami lassú blues improvizatív szólóval, vagy olyan szám, amiben régi koncertekhez hasonlóan egymás után a különböző hangszerek szólói kapnak szerepet, vagy egy énekelt szám, ami egy kicsit slágergyanús (lásd a Doldinger Passport CD-t, amit tavaly hoztál nekem), de lehet valami divatosabb hangszerelése is (kissé rockos vagy rapes pl.). Úgy látszik a válogatás lemezek is őrzik ezt a szerkesztési hagyományt, mert itt is van egy ilyen kilógó szám: Greg Osby és Riva Parker rapes hangzású száma. Nos, ez tetszik a legjobban, mert kicsit másabb a megszokottól. De ne legyünk ennyire szigorúak: jó még a John Scofield számban a régies hammond-orgona hangzás is.(***)

Rollins Band: The End of Something[6]

A nevét hamarabb megismertük, mint a zenéjét. A fanzinokból egy zseni körvonalozódott ki (költő, filozófus, zenész), aztán nagyon elámultam, mikor a zenéjét meghallttam: metál, talán az igényesebb fajtából. Ez akkoriban volt, mikor nagyon nem bírtam a metált. Később megbékéltem vele, de nem vagyok érte odáig, főként időben tud hamar fárasztani (1 óra bőven elég belőle, még akkor is, ha nem rossz). Rollins tényleg az igényesebbek közé tartozik, nem rossz, de nem is lesz a kedvencem soha. (***)

Ace of Base: Never Gonna Say I'm Sorry[7]

Anna saját magának választotta a boltban. Egyszer egy Singles-t már vettél fel nekem ettől az együttestől. Ez egy 1-2 lemezes/számos banda lehet, mert nagyon nincs képben. Pedig nagyon sláger volt, ha jól emlékszem. Annának jó táncolni. (**)

Fine Young Cannibals: The Flame[8]

Arra emlékszem, hogy Ti ezt az együttest szerettétek, még valamit vettél is fel nekem tőlük. Kicsit a Matt Biancora hasonlít, de az jobb. Annyi letűnt zenész van, akik a csúcs után nagyon sokáig jelentetnek meg lemezeket, gyenge sikerrel. Persze próbálkozni lehet, némileg haszon is lehet a cégnek (vagy nem ráfizetés). Néha bejön 5-10-15 évvel ezelőttről nevet szerzőknél az áttörés (pl. elsők között ilyen volt Tina Turner, de ilyen Joe Cocker, Chris Rea stb). Úgy tűnik, ez a FYC most éppen nem igazán áttörő lemezeket csinálhat. Annának a gyűjteményét gyarapítja. (***)

Suede: Saturday Night[9]

Olén keresztül talán két lemezüket is ismertem (egy biztos, fel is volt véve). Úgy emlékszem, hogy tetszett ebből az angol alternatív sokadalomból: kicsit olyan depressziós, enervált (nevéhez illően), s a magyar alternatívokat is egy kicsit eszembe tudta juttatni (Balaton, I love you, stb.). Most ez inkább olyan "nyavalygósnak" tűnik, s nem igazán tetszett. Változik az ízlésem, vagy csak a hangulatom? (***)

Pearl Jam: Hail, Hail. Black, Red, Yellow[10]

A PJ-et én nem szerettem. Ebből a műfajból sok zenekart elfogadtam, vagy kedveltem is, de ezt a bandát nem tudtam megkedvelni. Ez a két szám viszont lendületes, jó. Kicsit zeneileg "Kispálos", de Pere Ubu-s is. Talán alulértékeltem ezt a bandát. Nekik nem tűnt le a csillaguk, bár lehet, nem olyan népszerűek, mint amikor berobbantak. (****)

Ghymes: Smaragdváros[11]

A Ghymes neve legendásnak számít. Külföldön rengeteg lemezük jelent meg, nagyon sok helyen jártak már, koncerteken törzsközönségük van stb. Mindig a Muzsikáshoz hasonlítják ezekből a szempontokból. Zeneileg én viszont nem gondolok köztük hasonlóságot. A Muzsikás egy nagyon jellegzetes hangot ütött meg úgy, hogy a népzenébe alig vitt be más elemeket. A Ghymes viszont inkább azokkal rokon, akik szabadon kezelik a népies hangzást egyéb hatásokkal. Ez nem baj, viszont nem olyan "egyedi" a megszólalásuk. Különösen az ének sok zenekarra emlékeztet, míg a hangszerelésben már kevesebb rokonságot találok. Ez sem elmarasztaló részemről. Ez a legújabb lemezük. Jónak találom, szépen kidolgozott számok. A népzenétől most talán még inkább távolodtak csöppet. Ez nem válik hátrányára, előnyére talán mondjuk csak úgy válhat, ha egy world music banda mellett kell fellépniük a Szigeten. (****)

Halász Judit: Amikor én még kislány voltam[12] / Mákosrétes[13] / Helikoffer[14] / A fiam + a lányom[15]

Beindultak a gyereknek a meselemezek. Amiért írok erről a négy lemezről az az, hogy kazettára felvétel közben elkezdtem hallgatni is, s az infantilisebb számok között vannak olyan megzenésített versek, amelyek eléggé komolyak. Tulajdonképpen lehetne egy CD-re valót ilyen számokból is összeválogatni. A Fonográf fénykorában közelítette meg ezeket a számokat. Ezt nem azért mondom, mert utálom Szörnyéket, olyan ez, mint az LGT esete Lárikával. Pedig úgy gondolná az ember, hogy egy színésznek kisujjból összecsapnak egy lemezt, a magukéval meg pepecselnek. De az idő jól rostál. Lesz még egy-két generáció, akik ezeken a dalokon fognak felnőni. A boltokban 2800 Ft körül vannak ezek a CD-k, ebből gondolom, hogy van rá kereslet, ma is veszik. Csak azt nem tudom megérteni, hogy a gyerekzenét miért azonosítja mindenki a countryval??? (Fonográf, Eszményi Viktória, 100 folk c. stb). Bugyutáskodó gyerek-lemezek (Paprita pl.) jelennek meg tömegével, ez is jó üzlet, de szerencsére a jobb zenék mára klasszikussá emelkedtek ebben a műfajban. Nem mellesleg, csak annyit még, hogy a 90-es évek HJ lemeze már közel sem olyan jó, mint a 70-es évek végén és a 80-as évek elején készültek. (***)

Dresch Quartet: Túl a vízen[16]

Ezt a lemezüket nem is ismertem. Nagyon jó lemez. Azt is mondhatnám, hogy a Dresch Q. hosszú pályafutásának lehetne valamilyen összefoglalója is ez a lemez. Hangulatában mindenképpen. A népies részek is nagyon szépen illeszkednek a többi zenéhez. Nem határolódik el semmilyen zenei stílustól, de erősen nem is kapcsolódik: ettől talán olyan felismerhetően DQ. A magyar jazzben azért nem tudtak markáns stílusok kialakulni, mert a legtöbb zenész mindig valamilyen stílushoz sodródott inkább: pl. Pege lett a 70-es években a műfaj nagy öregjeivel együtt zenélő (ebbe öregedett bele), Szakcsi, Babos és a többi pedig végig kóstoltak minden divatot: 70-es években a Reportos jazz-rockot, a 80-as években a jazz-rock new wave-jét, 90-es években a new age-et, most pedig pár éve a world music van terítéken. Olyan meggyőződéssel nyilatkozik pl. Babos erről a mostani zenéről, mintha 40 évvel ezelőtt ezt verték volna bele, de nemcsak a jazz szállta meg a world music-divatot, a Lux a Napló hasábjain bebizonyította, hogy ők már 30 éve ezt zenélik. Hallottam egy számot tőlük, ami népieskedik, kicsit Istvánkirály stílusban, állatira nevetséges. Nos, egy kicsit mindig középszerű vagy nevetséges a magyar jazz-zenészek izzadtságszagú orientálódásuk. Akik viszont nem esnek ebbe a hibába, nagyobb esélyük van arra, hogy megtalálják a saját stílusukat. Dresch is idetartozik. Talán ő a legkövetkezetesebb (Bindertől pl. mindenképpen következetesebb). Ha csinálnánk egy ilyen skálát, akkor én mondjuk Tony Lakatost valahova középre tenném, a fent említett bagázst az egyik végpontra, és pl. Grencsót, Szabadost és D. Dudás Mihályt a másikra. Ez a lemez még inkább meggyőzött erről. Régen azt mondtuk, hogy az ECM-nél lenne a helye. Most is tartom, hogy lehetne akár világhírű is, de nem az ECM vonalon (Garbarek, P. Metheny, T. Rypdal stb.), hanem egy "szolídabb" vonalon. Zenéje érett, minden szempontból nagyobb nemzetközi ismertséget is megérdemelne. De talán, mert nem igazán skatulyázható (Most egyébként hangulatában olyan érzésem volt, hogy néhol rokon Lester Bowie-val.), ezért nem is annyira vevők rá. Akkor mégiscsak a másik oldal az erősebb? (*****)

Madonna: Music[17]

Hát ezt nem tudom, miért vetted fel nekem? Ilyen sótlan, gyenge zenét már régen hallottam. S nagyon csodálkozom, hogy egy ekkora sztár, hogyan képes ennyire alacsony színvonalra? Madonna zenéjére azért jellemző volt egyfajta "main-stream" hangszerelés, ami olykor elég szép hangszeres megoldásokat is tartalmazott. Ahogy én ismerem, több olyan dalra emlékszem, amiben pl. igényes akusztikus gitár betétek vannak (több olyan korszak is volt, mikor klipben-zenében spanyolos-feelinget "festettek" alá akusztikus gitárral). Meglepően igénytelen és idétlen komputeres hangszerelést hallunk itt. A mai 10-12 éveseknek van egy-két fehér zenekar, amik általában egy énekes és két zenész (főként szintis) felállásban ontják az ilyen nagyon gyenge számokat: sivár komputer-zene (a 70-es évek diszkózenéitől is silányabb), hozzá némi hupikék törpikék "műanyag" hangú ének, s a klipeken el nem maradhat valami nagyon idétlen és szánalmas technofigura, amitől a Disney is ezerszer tűrhetőbbet rajzol, de itt az a lényeg, hogy ezt számítógép rajzolta (idétlenre). Az is meglepő számomra, hogy egy ekkora sztár, mint Madonna nála sokkal kisebbeket, egy-egy idényre ismertté válókat követ zeneileg. Eddig szerintem fordítva volt. Ilyen zenét bármelyik vidéki dj. össze tud ütni a kütyüjeivel. Azt is mindig hangoztatják, hogy Madonna abban is másabb, mint a többi sztár, hogy ő nem kreált énekes, hanem valóban jó hangja van. Ezen a lemezen semmi nem tanúsítja ezt, mert ezek a számok nem igazán erőltetik meg az előadói tudását. Azt hiszem, ebből a szempontból is jobbak voltak előző korszakai. Mégis özönszámra kapja erre a lemezre a díjakat, de ez már a bizniszvilág stupidsága, nem értékmérő (a klip és ez a country dizájn is annyira lapos, hogy ezt már nem lehet a posztmodern skatulyába beletukmálni). Ebben az iparban már annyi mindent kitaláltak, csináltak, nehéz újat hozni, s ez a lemez minden porcikájával unalom, lerágott csont (a "nagykutya" a kis tacskók maradék csontjaiból vacsorál?). A CD vége felé van vagy két szám, amik egy kicsit Morcheeba-s hangulatot ütnek meg, de ettől még nagyon gyenge ez a lemez. Talán ez a lemez arra volt jó, hogy rájöjjek, Madonna régen nem is volt olyan rossz, mint amilyennek én gondoltam eddig. (*)

Beatles: Let it Be[18] / Abbey Road[19] / Yellow Submarine[20] / The Magical Mystery Tour[21]

Jó volt most újra Beatlest hallgatni. Pont ezeket a lemezeket kedvelem, de már régen hallottam őket. Ezek az agyonra ismert számok olyan megnyugtatóan szólnak. Mindig megállapítom (vagy 20 éve), hogy még ma is innen kölcsönzi a hangzását sok-sok zene. A duplát tartom meg a Bors őrmestert ilyen szempontból határkőnek. Ezek voltak az első poplemezek. Előtte beat meg rock and roll volt. Rolling Stones, Yardbirds stb. viszonylatban meg rock and roll meg rhythm and blues, amiből bújt ki a rock (szintén egyidőben). A popzene gyökere csak ebben az 5-6 lemezben van mindössze. S mai napig ott van minden ilyen számban, még akkor is, ha 2001-ben szerezték (és ha nem nagyon vesz fel valami más stílust is magára: pl. techno, rap, raggea, rock, metál, bár az utóbbiak néha lassú számban produkálnak Beatles-es dalokat). Én ezért tartom nagynak a Beatlest, s a kb. 1965 előtti zenéjüket csak az akkori kor jól megcsinált zenéjének, amin aztán - a világhírhez felnőve - fokozatosan változtattak azzal, hogy mertek újítani. A Pop classics sorozat CD-it a karácsonykor elkapkodták valószínűleg, mert most nem látni őket a boltokban. Azt a bizonyos fehér albumra kihagyott sorszámú Beatles CD-t így nem is tudom, hogy valóban kiadták-e. Ha igen, akkor azt még meg fogom venni. (****)

Deuter: Cicada[22]

Ezt a lemezt mindig kedveltem Deutertől. Olyan kis vicces, nem túl komoly, ez benne a jó. Némely előadó - ebből a műfajból - talán azzal rontja el, hogy olyan nagyon komoly, meditatív akar lenni, ami aztán kicsit izzadságszagú lesz. Akkor meg már pont nem az igazi. Ennek a lemeznek nagyon naív a hangulata, mintha a természetet akarná "megzenésíteni". Amin meglepődtem, hogy a CD-n nem javítottak, a felvétel ugyanis hibákat tartalmaz (pl. van, ahol lehalkul vagy lemélyül a felvétel), de lehet, hogy ez is megerősíti a "naív" jelzőt. (****)

U2: All that You can't leave behind[23]

Azt hiszem, azt fogod mondani, hogy mindentől fanyalgok. Ez a lemez valóban visszatért a Joshua előtti időkhöz. És ez valahol nosztalgikus, jó is, de egyben olyan "önismétlés" is. Tudom, nem volt jó nekem a nagy változás sem a U2-nál, most meg azért szidom, hogy önmagát ismétli. Gondolkoztam rajta, hogyan lehetne ezt megmagyarázni. Talán az lehet a dologban, hogy minden zenének meg lehet a "kifutási ideje". Emberileg nagyon dicséretesnek tartom, hogy ennyi ideje együtt tudnak zenélni; azt is, hogy a legnagyobb csúcs után képesek voltak váltani. Mégis, lehet, hogy a Zooropa környékén talán bezárult a kör, ők már ilyen formában mindent bejártak. Talán ugyanaz van az LGT-nél is. Ma már hiába új lemez: nem csípjük, mert nem olyanok, mint régen, ha pedig olyanok lennének (füstszűrős sapka), akkor meg már nem tudnak újat. Nem rossz ez az új U2 lemez, de nem új lemez, mintha kiadatlan dalok gyűjteménye lenne 1985-90 között. Ez zenehallgatás szempontjából nem lényeges (tetszik vagy nem tetszik, ez a lényeg), de mégis ott volt bennem, hogy leírom. Tehát a lényeg: tetszik, hallgattam már kb. 9-10-szer.b (****)

Booker T & The MG's: The Best of Booker T & The MG's[24]

Azt hiszem, hogy ez a válogatás a legismertebb tőlük. Sőt, nem is igen ismerni tőlük mást. Nem tudom, hogy az USA-ban mennyire voltak népszerűek régen, de az utóbbi években valóban újrafelfedezték ezt a zenét. Én nagyon kedvelem az ilyen régi hangulatú, könnyed zenét. Ennek a bandának a népszerűsége is jól mutatja, hogy a filmzene mennyire tud akár zenei stílusokat is "eladni".d (****)

Akosh Szelevényi Ensemble: Pannonia[25]

Azt hiszem, nekem ez tetszik jobban. Nagyon jó a másik is, talán az zeneileg jobban "megkreált". Ez viszont teljesen kathartikus lemez. Nagyon jó benne a fúvós mellett a hegedű is. Igazán kiemelkedő szólókat nyújt mindkét hangszer. És olyan szépen felépített benne több rész is, igazán kellemes, emocionális élmény, amellett, hogy nagyon profi. A King Crimson már azért nem a kedvencem, mert valamikor régen a legprofibban tőlük lehetett ilyen zenét várni, de most már túl száraz ehhez, s csak a profizmus hatja át. Ez a Szelevényi Ákos nagyon tehetséges, csodálkozom, hogy nem hallottunk róla eddig semmit. Ezen a lemezen is nagyon jó zenészekkel játszik együtt. Szólista létére olyan zenekart hozott össze, akik nagyon sokat tesznek le az asztalra, s a zenésztársak is kibontakozhatnak. Szóval, nem tudok olyan megközelítést találni, amiben valamennyire is elmarasztalhatnám. Maga a zenének a stílusa is jó, hogy semmilyen "megkövesedett" irányzatot nem követ (pl. world, ECM, stb.). Biztos be lehet határolni a stílust, de nem ez a lényeg. a (*****)

Moby: Play[26]

Amikor először meghallgattam egyáltalán nem tetszett. Eléggé eklektikus lemez, de talán ezt a kicsit funkys, kicsit technós hangzást halottam ki, ami mostanában eléggé divat. Szóval, többször meghallgattam, s elkezdett egy-egy szám tetszeni. Van pár szám, ami Brian Eno is lehetne. Végül tényleg ez az eklektikusság maradt meg bennem, nem az első benyomás. Tetszik benne, hogy többféle zenei stílust össze tud hozni, igazi XXI. szd-i popzene. A Q 2000-en nem a legjobb szám van, nekem legjobban az utolsó előtti tetszik. Jó a 15-ös, ez pedig Enós ambient, de ez nyilván nem kerülhet fel egy sláger "námberván"-ra (sajnos képtelenség úgy leírni, ahogy a magyar keri-rádiósok nagyon mondják eztet, meg az ilyeneket angolul), meg a 16-os is egy kellemes hangulat, s így ez a 3 szám jó kis blokkot alkotnak. Na, szóval tényleg jó, nem ismerem az előadót, bár annyit tudok róla, hogy feltörekvő, s valamilyen díjat is nyert (ami nálam mondjuk nem mindig érdem). Azért van, ami bejön, s szerencsére eddig a CD verziók mind megérdemlik a CD-kivitelezést. (****)

-----------------------------
(I. dátum: 2001.-01.-06. II. dátum: 2001.-01.-17. III. dátum: 2001.-01.-22. IV. dátum: 2001. 01. 24. V. dátum: 2001. 01. 29. VI. dátum: 2001. 01. 30. VII. dátum: 2001.02.02.)-



ZENÉK LEMEZEK CD-K KAZETTÁK ZENÉK LEMEZEK CD-K
2.



John Coltrane: A Love Supreme (live)[27]

Azt tudtam kihámozni, hogy ez a koncertváltozat is 1964-es. A stúdióbeli 33:06 hosszú, a koncert pedig 47:55 perc (majdnem 15 perccel hosszabb). A stúdiós változatot már megkedveltem, s nagyon szeretem, ez is nagyon jó. Jó az is, hogy ilyen hosszú, nagyon lendületes, mint általában az ilyen improvizatív zenék szoktak lenni. Kárpótlás a szám hosszúsága és a lemez hosszúsága azért, mert itt nem hangzik el a "love supreme", pedig az olyan beleillő ebbe a számba. Az ilyen lemezek hallgatásakor mindig kicsit elkap a nosztalgia, hogy miért nincsenek ma már olyan jazz napok, mint régen. Talán most is lesz a tavaszi fesztivál keretében 3-4 koncert, s ezt kiáltják ki jazz napoknak. Nem is a koncertek hiányoznak annyira, hanem az éjszakai jam session-ök, aminek a hangulata semmi mással nem ér fel. Az ilyen zenék hallgatásakor egy kis ideig mindig azt érzem, mintha a sportcsarnok lelátóján ülnék, s onnan hallanám a zenét. (*****)c

Uhrin Benedek: Csak veled tudnék boldog lenni[28]

Ha jól számoltam, akkor ötször bírtam végighallgatni. Hát, elég borzasztó. Zeneileg ez tényleg egy nagyon primitív szint, még naívnak sem tudnám nevezni. A dalszövegek (veresek?) hasonlóak. Mégis ketté veszem a két dolgot. A zenénél az lepett meg, hogy a primitívsége mellett rendesen vannak hangszerelve a dalok. No, nem valami profi szinten, de meg vannak csinálva a számok, hangszerelve vannak. Az egyértelmű, hogy aki énekel, annak semmi köze nincs a zenéhez. Az énekstílusból bárki megtudja állapítani, hogy az éneklőnek a legelemibb ismerete sincs a zenéről. Teljesen "szétforgácsolja" néhol a dallamot, ahogyan "színesíti" az előadásmódját, az már-már botrányosan ízléstelen (tanyasi kocsmai szint, vagy 90 éves siratóasszonyok óbégatása hasonló). A zene ráadásul ettől a (jó indulatúan) naív stílustól olyan módon tér el, hogy érezhető, aki hangszerel, az valamilyen tingli-tangli diszkó világából jött, s ezt a "kacsatáncos", jópofi stílust erőlteti. Mindenesetre ez még valahol értékelhető is. A hangszerelés azonban nem lenézendő dolog a zenében. Már többször tapasztaltam esküvőkön, hogy a vonóval született, évtizedek óta vendéglátózó zenészek nagyon profin játsszák azt, amit begyakoroltak (hangszereiken szinte virtuózok), de egy közönség kívánatra kért számot - hiába ismerik a számot, szövegét is tudják - mégis úgy játszanak el, hogy teljesen szétesik. Nem tudnak hangszerelni, összerakni egy számot, csak úgy, ha előtte begyakorolták. Nos, Benedek bácsi zeneszerzője tud hangszerelni, még ha egy rakás, ízléstelen szar is a végeredmény, de Benedek bácsi, hiába ő írta a számokat, egyszerűen képtelen elénekelni egyet is úgy, hogy valamelyest kövesse a zenét. Nem hiszem, hogy túl nagy elvárás lenne az, amit mondok. A szövegek: szintén a naív "költészet" itt kitüntető cím lenne. Erre is csak primitív jelzőt tudom használni. A magyar nóták szintjét sem tudja elérni. Ha Benedek bácsitól elvonatkoztatva nézzük ezeket a szövegeket (bár az is megérne egy misét, hogy ezekben a szerelmes szövegekben milyen látencia van, s egyesekben felmerülhet, lehet olyan "perverz-érzés" ez a szöveg egy 80 éves öregembertől, mintha Benedek bácsi mondjuk Playboy-nyuszinak öltözve riszálná magát). Ez már annyira gyenge, hogy fáj.
S tényleg az az érzésem, hogy azoknak, akik mindent a posztmodern skatulyába bújtatnának, sokszor egyszerűen nincs értékrendjük, ízlésük, véleményük, elképzelésük stb. Ezért aztán, ami valamilyen szinten a média által felkapott, az, ha szar is, nem baj, mert posztmodern. Ha az asztalra szarnék, azt is el lehetne adni posztmodernnek, feltéve, ha már valamivel nevet szereztem. Benedek bácsiról is lehet olyan tanulmányokat írni, hogy mennyire posztmodern. Talán még sok igazság is lenne benne, de ettől függetlenül ez szar, minősíthetetlen (nem naív, nem amatőr, hanem szar). Ezzel a zenével pedig egyáltalán nem hiteles. Nem idegesít fel, nem bosszant, inkább csak szánalmas. (*)

Dankó Imi: 2000[29]

Az előző is tetszett, ez is jó. Nagyon kellemes, hangulatos zene. Egy kicsit a Scieranski-féle hangszerelést juttatja eszembe, de ez csak az én érzésem, s lehet, Fürtös nem is ismeri vagy nem szereti Scieranskit. A másik oldalról viszont a nagy kedvence, Robert Fripp is ott van, de inkább az Eno-ambientes korszakából. Szerintem megérné magánkiadásban kiadni. Manapság - ehhez képest - rakás szarokat is kiadnak, s csodálkozom, hogyan tudják eladni. Persze, ez nem new age, world music, etno, techno, lóizé meg egyebek, s skatulya híján nehezebb terjeszteni. De egy jó borító a lemez tartalmáról is árulkodna, érdekessé tenné. Legalább pár százan biztos akadnának, akik megvennék. Úgyhogy meg is kérlek, ha haza fogtok jönni, akkor nekem Fürtössel mindkét "lemezét" CD-re írasd fel. Gondolom, neked már megcsinálta. (****)

Szabados György - Makuz Zenekar: A szarvassá vált fiak[30]

Ezt műsoroskazettán adtad nekem legutóbb. Ismertem ezt a lemezt, még a megjelenésekor ismertem meg. Akkoriban nem tetszett annyira. Most (12 év után) egészen meglepő volt számomra, hogy milyen jó lemez. Szabados nem minden zenei ténykedését kedveltem. A Makuz Nagyzenekart többször is hallottam már élőben, nem mindig tetszett. Akkor jobban tetszett, ha több szólókkal tarkított zenét játszottak, de volt olyan koncert is, hogy egy órán át játszottak megállás nélkül, semmi egyéni hangszeres blokk, meg ilyesmi. Elég megerőltető volt, pedig én a free jazzt szeretem is. Bár az is igaz, hogy a free jazzből igazán csak azokat imádom, amelyek nagyon emocionálisak, amelyek tele vannak hangszeres virtuozitással. Szabados nekem sokszor túlságosan intellektuális, hűvös, s e miatt hiányzik is belőle az, amit én szeretek. Azon lepődtem meg, hogy ez a lemez ilyen is, és olyan is egyszerre. És mintha egyre kevesebb lenne az ilyen zene(i teljesítmény). Valóban, a magyar zenei élet nagyon periodikus, mostanában nem nyújt annyi igényes jazzt. Szerencsére azért sok jó lemezzel is találkozhatunk. Úgy tudom, Szabadosnak is jelent meg mostanában új lemeze. (*****)

Keith Jarrett: The Köln Concert[31]

26 éves ez a zene. 26 éve érzi úgy mindenki, hogy ez a zene a legtisztább érzéseit mondja el. A "kult" már annyira elcsépelt, hogy az igazán azokra már kevés is ez a szó. A jazz szempontjából valószínűleg nem olyan jelentős ez a lemez, a new age sem pont ettől a lemeztől alakult ki (ez legfeljebb csak egy jelentősebb mérföldköve lehet), mégis megkerülhetetlen lemez. Az ilyen szólólemezek pedig nem igazán szoktak nagy tömegekre hatni, hiszen inkább a dinamikusabb zenék azok, amelyek megmozgatók. Ez a zongorázás talán a kivétel, amit annyian utánoztak azóta, s sokszor még az "utánérzése" is megdicsőül. Hallottam már ódzkodást is, amivel nem értek egyet, mert egyáltalán nem hiszem, hogy ez a lemez populáris (de az ellenkezőjét sem), s az sem lehet igaz, hogy azért a pár perces kathartikus részért szeretnék olyan sokan, s a többi lemezoldalakat nem is igazán hallgatták kortársaink. Igaz, hogy katharsis nélkül nem igazi a mű, s ennek a műnek igenis van katharzisa, s ettől több, mint egy átlagos jazz lemez, mint egy átlagos nem concept-mű, mint egy átlagos nem kult-mű. De akik igazán szeretik, azok minden hangját szeretik, s nem tudják elválasztani egymástól a populáris részt a nem populáristól. Aki ezt mondja, az nem tud zenét érzéssel hallgatni. Ezt pedig csak úgy lehet. Képes még egy fesztiváli sörsátorban is hatni. Abban is biztos vagyok, hogy esküvői zeneként talán a legtöbbet játszott jazzlemez lehet a világon. Miközben hallgattam, arra is gondoltam, milyen jó, hogy vannak ilyen megingathatatlan művek az ember ízlésébe (tarsolyába) beépülve. Pont 26 éves és 5 napos! (*****)

Carla Bley: Tropic Appetites[32]

1979-ben vettem ezt a lemezt, 21 évvel ezelőtt. Akkor ez volt a legdrágább és legféltve őrzöttebb lemezem több évig, pontosan 1984-ig, amikor is Párizsból és Londonból hoztam újabb "ereklyéket". Most újra hallgatva is tetszik. Carla Bley-től nem sok mindent hallottam ezen kívül. Emlékszem, hogy valahonnan két lemezét is megszereztem, de azok nem voltak ilyen jók. Valahogy sokkal hétköznapibb jazz zenék voltak. Ebben meg annyi minden feeling van, nem csoda, hogy ez akkoriban annyira megkapott. Talán Gato Barbieri némelyik lemezének van inkább hasonló hangulata (leszámítva az éneket, meg egyéb elemeket). Jó kis recsegős lemez lett, külön élményt adva ezzel, patinás, vagy mint a bőrtáska, mikor már alaposan bebarnult, mondjuk 21 év alatt. (*****)

Kronos Quartet: Early Music (La Chrymae Antiqua)[33]

A Kronos mindig tud valami újat hozni, de a saját stílusát is megőrizni, ill. a komolyzenei kereteket megtartani. Nem tudom, hogyan csinálják, de jól csinálják. Felületes hallgatáskor csak egy komolyzenét hallasz, sőt, itt van olyan barokkos hangzás is, hogy a Bartók rádióba elmenne ("Barokk Rádió Budapest" - ezen hülyéskedtünk 15-20 éve, mivel a rádió komolyzenei "mainstreamje" a barokk). Nos, az előző, 1992-es Pieces of Africa is tartogatott olyan meglepetéseket, amelyek itt is vannak, de ott Afrika miatt természetesebb volt, inkább az volt az érdekes, hogy mindezek mellett a komolyzenei megközelítést milyen jól csinálják. Furcsa egy banda, s gondolom, a nagy magas kultúrában nem igen kedvelik őket, különcségnek tarthatják ezt a hozzáállást. Pedig ez több annál, mint egy-egy jópofa poénkodás, ami mögött nincs semmi, csak a pukkasztás. Szerintem eléggé határozott egyéniségük van, s minden lemez azt tükrözi, hogy átgondolt "végtermékek". Volt lemezük, ami egy kicsit idegesített, de ezt a két lemezt kedvelem. (*****)

King Crimson: The Deception of the Thrush[34]

Azt hiszem, hogy az utóbbi években ez a legjobb KC lemez. Mintha a 2000-es lemezük (az ezutáni) régebbi album lenne, mert ez sokkal frisebbnek tűnik. A hangszerelés nagyon kacsingat szokatlannak tűnő hangzások felé, mégis alapjában véve az Earthbound keménysége és hangulata a domináns. Az is biztos, sokat jelent, hogy koncert-album, s nincs benne ének. A Thrak óta talán ez a lemez a leginkább előrelépő. Most direkt meghallgattam minden 90-es évekbeli KC lemezt, hogy meggyőződjek róla, igazam van-e. És tényleg az az érzésem, hogy a stúdiólemezek szárazabbak. Hiába kemények, sokszor túlságosan(?) is, mégis ez a lemez a leglendületesebb. Ezekben a lendületes, mozgalmas számokban megint hasonlít a 70-es évek progresszív zenéihez. Ezért mintha a tavalyi és a 90-es évekbeli lemezeik a Discipline "utódai" lennének, ez pedig az Earthboundé. Fripp gitárjátéka is hasonlóan, többször juttatja eszembe a régi KC-t, mint a többi lemezükön. (*****)l

Ákosh Szelevényi: Omeko (live)[35]

Gyönyörű ez a lemez. Minden benne van, ami zenébe kell, hogy legyen. Az elmúlt évtized legjobb lemeze számomra. Fantasztikus hangszerszólók, csodálatos összhang, a hegedű és a fúvós kathartikus játéka, a hangszeres tudás magassága és az érzelmek mélysége találkozik ezen a lemezen. Ez a zene túlmutat minden áramlaton, de mégis ötvözi a magyar gyökereket, s Dresch, Lajkó, Szabados, Délalföldi stb. mind-mind ott van ebben a zenbében. Ki lehet ez az ürge? Más zenéknél nem annyira bosszantó az alulinformáltság, de mivel itt magyar zenészről van szó, s olyan zenészről, aki épít is a magyar elődökre, - nála fura, szinte hihetetlen, hogy létezik, és nem valami "kitámolygott" ismeretlen szemfényvesztése ez az egész. Kikkel játszik, akik ennyire jó partnerek tudnak lenni ehhez a zenéhez? Kirázott a hideg, amikor először hallottam ezt a lemezt. Az előzőleg megismert lemezek is jók, de ez még jobban tetszik. Nagyon jó koncert, s nagy kedvem lenni egy koncertjére elmenni. Az ilyen zenékből amúgy is nagyon hiányoznak a koncertek. Csodálatos, kathartikus élmény. Hogy' tud a szaxofon ilyen fájóan gyönyörű lenni!? Nem sokan tudják ezt. Lester Bowie érzékenysége, érzelmi töltete magyar felhangokkal. De nem, mégsem hasonlítható, nem epigonizál semmilyen zenét. Mintha a zene, a szaxofonon hangja (de a hegedűé is) nemcsak hangokként áramlana, hanem valamilyen "töltet lenne" benne, ami a fülön keresztül rögtön máshova is eljut, végig áramlik a testen, a lelken. Szinte fájó ez a gyönyörűség, szavak nélkül mesél, valamiről, ami nem tudom, hogy mi, de ismerős érzelmekkel vannak tele ezek a hangok, csak eddig még senki nem mondta így el. Ez lehetne valami "mákony" is, de olyan tiszta, egyszerű, hogy először a zenei kvalitás szembe sem tűnő. Többszöri hallgatás kell ahhoz, hogy a hangszeres "mélységeket" észre vedd, mert először az érzelmi töltet nyűgöz le. Gyönyör és fájdalom, hányszor szokták ezt együtt emlegetni, ami szerintem nem mindig indokolt, de itt megtalálható, mert fájdalmasan gyönyörű ez a zene. A hangszer olyan érzelmi szálakat bont ki, hogy ezt nehéz difiniálni szavakkal, s csak a legnagyobb költők tudnak ilyen tömören, torokszorítóan érzelmeket megjeleníteni. Regények és filmek meg még nehezebben talán. Csak az ilyen zenéknek van igazi ereje, csodát produkálhat, a fül és a lélek között egy megfoghatatlan kapcsolatot, amit még a sírba is érdemes elvinni. Nem is tudom, hogy milyen érzelmeket jelenít meg, talán nem is fontos megmondani. Áramlik a hang, érzem a torkomban is. Ettől Lester Bowie-s számomra. Gyönyörű, de nem olcsó, félfüllel lehetetlen hallgatni. Nem olcsó, mert ahhoz, hogy együtt élj a zenével, érzelmileg nyitottnak és megperzselhetőnek kell lenned. A befogadás egyúttal egy érzelmi azonosulás is. És ez az azonosulás - mivel csak mély lehet - nem tiszta szórakozás. Ezen a szinten nem lehet másképp. Ha vele azonosulsz, akkor az érzelmeidet is fel kell szabadítanod. És ez nem mindenkinek sikerül. Mert nem könnyű ez az egész. Nem könnyű, mert az ilyen igazi élményeknél nem "szűrőként" működik, hanem tényleg azonosulást kíván. (Nem akarok kilyukadni mindig a vesszőparipámhoz, de pl. ugyanez a lényeg egy Berlin felett az ég c. film és egy hollywoodi film között). Kár, hogy ezt nem CD-re vetetted fel nekem. Ha hazajöttök, akkor ezt pótoljuk! (*****)k

Patti Smith: Wave[36]

A 70-es évekből ez a lemeze volt a "legérzelmesebb", a többi erőteljesebb, rockosabb volt. S ez volt az utolsó is. A punk előhírnöke mire a punk népművészet lett, addigra lecsitultabb stílust vett fel. S megfigyelhető, hogy az egy évvel későbbi Breaking Glass mennyire ebből a lemezből "merít". Itt hallható egy-két olyan dal, ami igazi himnuszként hat, s a későbbi, a 80-as évekbeli lemezét előlegezi meg. Ezt a lemezt is hallgatva, tényleg igaznak gondolom azt, hogy nagyon meghatározó egyéniség volt:olvastam, hogy a 60-as évek női személyisége Janis Joplin volt, a 70-es éveké PS. Nők viszonylag kevesen vannak, akik megcáfolhatatlanul nagy hatást fejtettek volna ki a zenében. És biztos, hogy JJ és PS valóban ilyenek voltak a korukban. (A 80-as években ki volt, Laurie Anderson? És a kilencvenes években, Sinead O'C., P.J. Harvey, Björk vagy Diamanda Galas?). Nekem sokáig a Horses (a legvadabb) lemeze volt a kedvencem, aztán az Easter lett. De ezt lemezét is nagyon kedveltem. (*****)

Chill Out[37]

A hangulata, legtöbb helyen a hangszerelés a 4AD világát hozza be. Olyan ez a lemez, mintha a cégnek lenne a promóciós CD-je. Nem áll távol ettől a stílustól, hogy egy-két szám This Mortal Coil-os. Az viszont érdekes, hogy van pár szám, amik kilógnak, nem rosszak, nagyon kellemesek, de kicsit a régebbi könnyűzenei világot képviselik. A 7. szám tetszik a legjobban. Az ének kissé k.d. lang-es, de a dob benne fantasztikusan energikus. (****)

Prince (2-45793)[38]

A két kedvenc Prince lemezemhez hasonlít a dinamizmusában. Emlékszem, régen milyen idegenkedve fogadtam, s ma már meg szinte anakronista azzal a funkys, kissé James Brown nyomdokain járó zenéjével. A 90-es évek közepén egy kicsit beadta a derekát a rapnek, de alapvetően mindig ugyanazt a zenét csinálja. Éppen ezért soha sem lehet olyanoknak a vetélytársa, mint M. Jackson. Persze, ha most átlibegne, erre a turmix stílusra (egy kis rap, egy kis techno, meg egy kis régi diszkó és new-wave stb.), akkor talán lehetne No.1. Ez a lemez sok helyen nagyon érdekes hangszerelést hoz, olyan "jamelés", mint a jazzben. Aztán a másik, hogy egy-két ilyen "show-szerű" rész pedig Zappa bulisabb zenéjéhez hasonló. Tipikus azonosságok: pl. az énekben a játékosság a vokál (kórus) és lead vocal között. Szóval, tetszik ez a lemez is. (****)g

Stina Nordenstam: Memories of a color[39]

A Dynamite jobban tetszett. Abban sokkal depressziósabb a hangulat. Ez egy kicsit eklektikusabb. Az első szám pl. teljesen úgy van hangszerelve, mintha egy Sade szám lenne. Van ahol úgy énekel, mint Björk, máshol pedig inkább k.d.lang-et idézi. Ettől függetlenül tetszik ez a lemeze is. Talán hozzám a hangzása közelebb áll, mint Björk (őt azért nem tudtam megszeretni, pedig a hangja tetszik), és neki is érdekes hangja van. Jó zenészekkel játszik együtt, igényes a fúvós is. Sőt, ennek a lemeznek talán igényesebb is a hangzása, mint az általam jobban kedvelt lemezének. (****)f

Peter Gabriel: Shaking The Tree - Sixteen Golden Greats[40]

Az 1990-ig megjelent PG lemezekből ez egy nagyon jó válogatáslemez. Van miből válogatni, s biztos mindenkinek akadna olyan kedvence, ami lemaradt erről a lemezről, de a gerenice szerintem jól el van találva. Szeretem ezt a lemezt betenni, mert nagyon kellemes. És jó hosszú is. Mostanában kevesebbszer hallgattam PG-t, de ez biztos azért van, mert 2000-ben elárasztottál új zenékkel, s csak új szerzeményeket hallgattam. Örülök, hogy CD-n ez a lemez lett meg tőle, mert ezt sűrűn fogom hallgatni (ha már kevesebb újdonság sorakozik itt az asztalon). 1990 óta eltelt időből is lehetne már egy válogatást csinálni, bár ez a 11 év kevesebb lemezt hozott, mint az előző 13 év. (*****)

Klaus Schulze: Dosburg Online[41]

Augusztus óta nem hallgattam, akkor is csak egyszer a festés alatt. Tényleg meglepően jó lemez. Már a borító is alapvetően eltér a 70-es évek szürrealisztikus (hat.vad.?) stílusától, s mint a zene is, sokkal szerényebb. Az operai betétek sem rosszak, s maga ez a "szintetizátor-varázs" is megtalálta a helyét, nem az a 70-es évekbeli izzadságszagú erőltetés. Persze, akkor is születtek jó zenék ebben a műfajban, nekem is szinte mindegyik szinti-gurutól van egy-egy kedvenc lemezem: Vangelis: The Dragon (1971), Tangerine Dream: Rubycon (1975), Klaus Schulze: ezt nem tudom pontosan, talán Cyborg (1973)?? és Quadrophonische Symphonie Für Orchester und E-Machinen(?), Tomita, Kitaro és a többi... Ez a CD tartalmaz sok olyan elemet, ami ezekre a régi zenékre is jellemző volt, vannak a korral haladó hatások is, de mindegyik mértéktartóan. Talán ezért tetszik, mert fel tudom benne fedezni azt, ami régen is tetszett ezekben a zenékben, meg egy kicsit túl is haladja. (****)

Steve Roach, Kevin Braheny, Michael Stearns: Desert Solitaire[42]

A világ tényleg leghalkabb lemeze, még a Nerolinál is halkabb részek vannak ezen a lemezen. Tízszer meghallgattam, s egyszer már nem bírtam, hogy percekig nem hallok semmit, úgyhogy felhangosítottam. Ekkor jöttem rá, hogy milyen jó részek vannak ezen a lemezen, pont azok, amelyek egyébként normál hangerőn egyáltalán nem hallhatóak. Kissé filozofikus gondolatokat ébresztett bennem ez a rácsodálkozás. Maga a zene is (amit eddig nem hallottam) több hangulatot keltett bennem. Először olyan volt, mintha egy mélytengeri természetfilm zenéjét hallgatnám, majd keleti meditációs hangulatot véltem benne felfedezni, aztán arra gondoltam, hogy a Stalker zenéje is lehetne némelyik része. Valahogy a vadnyugati táj nekem nem passzol ehhez a zenéhez. Tudom, hogy a Hortobágyhoz meg magyar nóta illik a hájas német turistának, nem pedig Csontváry vagy Bartók. A Leone-Morricone párostól elvonatkoztatva, mégis inkább a Kiva hozza az indián zenei momentumokat. Vagy talán egy kis peyote-tal "fűszerezve" ennél is meg lehetne találni az indián gyökereket? A From the Heart of Darkness (10.) viszont nagyon szép dallam, kicsit David Sylvian jut róla eszembe, s nagyon érdekes. 3:50 időtartamát akár 35 percre is lehetne bővíteni. (*****)

Steve Roach, Michael Stearns, Ron Sunsinger: Kiva[43]

Az előzőhöz képest tiszta popzene. De nagyon finom zene ez is. Igazi csemege. S nem is mernék egy lapon emlegetni (blőd-)vődmjúzik indián-próbálkozásokat, mert ez olyan, mintha téli szalámi után disznósajtot dugnál valakinek az orra alá. Persze, lehet szeretni a disznósajtot, de amikor van jobb is, inkább azt élvezzük. Egyébként van ebben a "peyote-tozásban" valami, hiszen olyan hangulata van (zenei utazásnak is nevezhetném, ha ezt a kifejezést nem csépelték volna el százezrek). Most, hogy számítógéphez és könyvekhez vagyok láncolva (s lassan börtöncellának érzem ezt a szobát, amiben a két lépés távolságot sem igazán vagyok képes megtenni, így a klaviatúra mindkét oldalán egy-egy távirányító, s ezekkel egész éjszaka ugyanazokat a zenéket kapcsolgatom), szóval, jól jött ez a két CD. A kettőt egyenként legalább 10-12-szer végighallgattam, s egyáltalán nem volt unalmas. Persze, közben mást csináltam, de ezek a zenék nagyon jól simultak az ilyen zenehallgatáshoz. Ha néha elbambultam, akkor pár percre kikapcsolt, amúgy meg nem tolakodó, szerényen festi alá rabszolga életem keserves óráit (egyre hülyébb vagyok, érződik a stílusomból? De lehet, hogy Benedek bácsi is hatással volt rám?). (*****)

Philip Glass: Kundun (Soundtrack)[44]

Az eleje nagyon lendületesen kezdődik, tipikusan filmzene-főcímzene, ahol másodpercekre le van bontva az idő, nagyon behatárolt a téma előadása. Ez nem igazán Glass világa. Nem tud terjengeni a zene, viszont itt már kötelező elemeket kell felvonultatni: jellegzetes keletei hangokat (buddhista "csilingeléseket", "ohm-hangokat" stb.), mindemelett ki kell szolgálni szélesvászon patetikus bevezető képeit. Nem láttam a filmet, de a zene láttatja velem: a kezdő képeken valószínűleg keleti tájat láthatunk, ami lenyűgözi a nézőt (persze a zene közreműködésével). Ez a kötelező penzum még többször előtör, ami inkább Michael Nyman-re emlékezteti. De ahol engedi a "megrendelő", ott a saját burjánzó, jellegzetes ringó-szálló dallamait ismételgeti. Arról leveleztünk egyszer, hogy néhol Arvo Pärt-hoz hasonlít Glass zenéje (vagy fordítva). Itt is vannak ilyen részek, de összességében nagyon érezhető, hogy filmzene, s itt szerintem inkább meg akart felelni a külső elvárásoknak, mint előző filmzenéiben. Ettől még jó és szép zene, de ezt kiérzem belőle. Egyébként nem is olyan hálás téma ez, egy komoly zeneszerzőnek (1998-ban), hiszen az utóbbi évek divatja (filmen: Tibet, zenében: world music és meditációs zenék) egy kicsit lerágott csonttá tették a keleti feldolgozást. Itt azért érezhető, hogy nem akármilyen zeneszerző vette kezébe ennek a filmnek a zenéjét. (****)

Vissotsky[45]

Ez az, amiről beszélgettünk. Ezeknek a dobgitáros felvételeknek van valami nosztalgikus erejük. Nem tudom, mások hogy' vannak ezzel, biztos rám az is hatással lehet, hogy van ennek olyan hagyománya, amit jól ismerünk, s Dinnyés és társai nyelvtől, kultúrától függetlenül is hasonló "feelinget" teremtett meg. De még Cseh Tamás sem áll messze ettől. Az az 1988-as lemez kicsit olyan, mintha a 60-es évek végéről egy francia filmzene lenne pl. De ez kortalan. Nincs benne olyan, amire azt mondhatnád, hogy "régies". Ha anakronisztikus, akkor maga az akusztikus gitárral kísért éneklés az, s nem ezek a felvételek. Jó lenne ebből a kazettából CD-t csinálni. Lehet, hogy hülyeségnek tartod, de némelyik "visszafogottabb" számnál a hangulata nekem kicsit a Víg Misi cigánydalok lemezére hasonlított. Elég sokszor meghallgattam, s komolyan, egyre jobban kedvelem az orosz nyelvet. (****)e

Norwegian Songs and Dances[46]

A Playa Soundtól már elég sok lemezt vettél fel nekem kazettára, ez az első CD. Norvég népzenével még nem találkoztam, legfeljebb a Jan Garberek és Agnes Buen Garnas lemezével (de ez kb. annyira norvég népzene, mint ahogy Vangelis - Irene Papas Odes lemeze görög népzene). Ez a lemez is néhol mintha nem autentikus, vagy a szó hagyományos értelmében népzene lenne (csak annyira mint mondjuk a klezmer, mert azt sem nagyon tudjuk besorolni ide, de mégis csak ehhez áll a legközelebb). Érdekes kettőséget érzek itt: egyrészt a kontinens hatásait: német hatás és polka meg ilyenek, másrészt a kelta és normand azonos gyökerekből magyarázhatóan a dalok nagyon íres beütését. Az ének tényleg annyira íres, hogy a pattogó táncos számok nélkül akár írnek is hihettem volna. (***)

Beleza Tropical: Brazil Classic 1. (Compiled By David Byrne)[47]

A lemez nagyon érdekesen eklektikus. Kellemes egzotikusság, s fura régimódi slágeresség ötvöződik. Van olyan szám, ami meg tisztára csehszlovák slágernek megy el. De ezek sem rosszak. Amit én ebből a sorozatból ismertem, az inkább a dél-amerikai táncok zenéi voltak. Jók a hangszerelések, bár úgy tudom, hogy Byrne csak gyűjtötte ezeket a felvételeket, s nem "segített be" a zenébe, de mégis sok szám már magán viseli az "international" world music jegyeit. Byrne nagyon hamar rátalált Dél-Amerika zenei világára. A world-divat előtt jóval. Ma már a Social Club meg még inkább fókuszba hozta ezt a zenei világot. (****)

Teknoir[48]

Alapvetően az ilyen zenék azok, amelyek egyáltalán nem tudnak lázba hozni. Sokszor nem igazán értem, hogy az ennyire lecsupaszított dübörgésben mi a kreatív, ill. mi az akusztikus élmény. A másik, ami számomra probléma a sematikusság mellett: az pedig, hogy ez a műfaj még alig létezett, de már kialakított magának egy olyan "hangzás-korlátot", hogy ezen nem is nagyon tud túllépni. Magyarul én sablonokat hallok ki. Most is, ennél a CD-nél is alig hallok olyan zenei részt, ami kitűnne, ne lenne az az érzésem, hogy ezt már hallottam. Vannak azonban érdekes dolgok. Már nekem is eszembe jutott régen az, hogy milyen lehetne a zenébe kifejezetten zavaró zajokat beleapplikálni. Itt van egy-két ilyen szám, ami nagyon idegesítő sípolásokat, egyebeket tartalmaz. És pont ezekben nagyon jó zenei fokozások vannak. Talán 3 ilyen szám van, ami tetszik.
Nem tudom az ilyen zenéket megkedvelni. Úgy vagyok vele, mintha egy lemeznek a 16 vagy 32 csatornás stúdiófelvételéből csak egy vagy két csatornáját hallanám. Hiányzik belelőle az, ami nekem kell. Pár éve a Diákszigeten hallottam egy együttest, ahol egy szaxis játszott ilyen zenékre, hát az fantasztikus volt. Ott élt a techno-zene is. Nagyon jó fúvós volt, tehát igazán csemege volt ez a fúzió. És teljesen ismeretlenek voltak, mégis volt abban a zenében valami írtó izgalmas. Véleményem szerint ezt a techno "laposságot" csak az ilyen fúziók törhetik meg. És akkor a korlátlan lehetőségek műfaja lehetne, nem lenne beszorítva "döm-döm-döm-pik-pik-pik" állati unalmas "ketrecébe". (**)

The Lounge Lizards: Live in Tokyo - Big Heart[49]

Ez egy jó kis hangulatos koncertlemez; vannak rajta jó hangszerszólók, Lurie-tól megszokott depresszióval ötvözve, aztán hangulatos jazz, amolyan aranykorból való feelinggel, igazi "jam-elés", koncerthangulat. Amit én ismerek ettől a formációtól, az sokkal feszesebb, nehezebb. Itt lazábban vannak összeszőve a fent említett elemek, talán e miatt tűnik könnyednek ez a lemez, pedig nem az. Sőt, egynémelyik rész kifejezetten új hangzás, s eléggé túllép a finom kis jazzes hangulaton. (*****)

Ganelin Trio: Semplice[50]

A Ganelintől mindig szerettem volna lemezeket. Ez a zene annak idején eléggé progresszívnek számított nemzetközi szinten is. Ez az 1983-as lemez nem tudja visszaadni a koncertek virtuozitását, de nem is akarja, hanem egy finomabb hangzást ad. A koncertek GT-jának is megvan a vonzereje és ennek a lemeznek is. Ez az együttes is olyan, amelyiknél gyakran emlegetik a "mi lett volna, ha..." kifejezést. Mi lett volna, ha az oroszok kiengedik őket nyugatra lemezeket készíteni. Persze, erre az a válasz, hogy világhírűek lettek volna. De így arról lettek világhírűek, hogy nem lehettek világhírűek. Úgy tudom, hogy az USÁ-ban kalózkiadású lemezük volt, s egyszer valamilyen díjat is nyertek, amit nem vehettek át, mert nem engedték ki őket (nonszensz is, hogyan kaphattak díjat, ha nem is voltak eddig kint, amiből valami kapitalista csalafintaságra gyanakodhattak az orosz hivatalok). Szóval ez a zene a rothadó kapitalista jazztől érintetlen, de nagyon jó. (*****)


------------------------------------------------------ ------------------- -
(I. dátum: 2001. 01. 31. II. dátum: 2001. 02. 09. III. dátum: 2001. 02. 11. IV. dátum: 2001. 02. 13. V.dátum: 2001. 02. 24. VI. dátum: 2001. 03. 13. VII. dátum: 2001. 04. 11. VIII. dátum: 2001. 04. 29. IX. dátum: 2001. 05. 08.)-


ZENÉK LEMEZEK CD-K KAZETTÁK ZENÉK LEMEZEK CD-K
3.


Jackie Brown A Quentin Tarantino Film (Music from Motion Picture)[51]

Az előző filmzene album is azzal volt nyerő, hogy nagyon profi válogatás volt. A huszadrangú filmek, amik egy-egy korszakot kipécéznek maguknak terepnek, - megelégszenek a kor legismertebb slágereivel, hogy még ezzel is jól beleverje az agyadba "hanyat" is írnak a film szerint. A "ponyva" meg nem éppen a legismertebb slágereket vette elő. Ez a lemez pedig még jobban "mélyre ás". És nagyon jó számokat halásznak elő. Csupa olyan szám, ami mai füllel is nagyon jók. Hangszerelésük a korhoz igazodik, de van bennük valami többlet is. Mintha ilyen füllel lettek volna ezek a számok válogatva. Na, meg tiszta Amerika, a road-moviekból elmaradhatatlan éjszakai autózást aláfestő "slide-hangzás", a gyorséttermek hangulatát hozó "kortalan" zenék és a többi. Szóval, nagyon kellemes hallgatni. (****)

Ganxsta Zolee és a Kartell: Rosszfiúk (Soundtrack)[52]

Az első meghallgatás után:
A Ganxsta egy primitív köcsög,
faszomat bekaphatja,
akárhogy hőbörög,
akkor sem egy nagy csávó,
csak egy útszéli bunkó.
Buzizni, bazdmegezni mindenki tud,
akinek ennyi a tudománya,
az elmehet a jó picsába.
Rapelni faszságokat nem nagy dolog,
direkt bunkónak lenni,
kis tahó kölyköknek olcsó fogás,
nekik ez a duma beszarás,
szánalmas agyuk úgy sem venne be
mást.
Harmadik meghallgatás után:
A fenti rögtönzés elsőre jött, ha sokáig hallgatom, akár különbet is tudnék összerapelni. Tényleg nem nagy dolog kiélezni egy szöveget a "csúnya beszédre", kicsit elengedi a fantáziáját, akkor bárkinek megy ez. Romhányi azért volt zseniális, mert a Toldit úgy csúnyította el, hogy a trágárság mellett fantasztikus rímtechnikával ügyködött. És ma már nem is értem, miért tudnak elájulni attól a fiatalok, hogy egy CD-n bazdmegelnek, hiszen a tévében egy ócska krimi is tele van hasonló dumával (persze a kereskedelmin főként). GZ ráutazik erre, az egész projekt erre van kiépítve: olyanokat pofázok, amiket eddig más nem, ettől majd bekajálják az egészet. A zene ehhez a dumához képest egy szolid tánciskolába elmenne manapság, a Public Enemy zenéjükhöz képest a legkeményebb zene. Az első meghallgatás után a primitív duma mellett ez tűnt fel leginkább (mármint a harmatgyenge zene, ami Madonnához képest is nudli). Aztán a többszöri meghallgatás kihozta belőlem a felháborodást, mert a szövegek tudatosan szemetek, s tudatosan minden pozitív értéket támadnak. Én nem akarok nagy fejtegetést erről, nem vagyok nagy "pozitív gondolkodó" guru, de, ami igaz, az igaz: olyan lesz a világ holnap, ahogy ma gondolkozunk. Ha ma ez a menő, akkor megnézhetjük, mire megyünk az ilyen lelkivilággal. És ez csöppet sem vicces dolog. Erről már a Született gyilkosok kapcsán is írtam, s tudjuk szociálpszichológiai tanulmányokból, hogy ez tényleg nem tréfa.
Ötödik meghallgatás után:
Az ötödik meghallgatás után fedeztem fel, hogy engem is megszólít GZ, s azt mondja, hogy ne kapjam fel a vizet, mert neki annál jobb, annnál nagyobb üzlet ez az egész, ha minél többen felháborodunk a tahóságán. Innen aztán már elkezdtem lehámozni a felső réteget, s rájöttem, hogy akármilyen primitív, azért nagyon tudatos ez az egész. Tudja mit csinál, s nyílt lapokkal játszik, meg is mondja, hogy rossznak lenni, ma nagy üzlet, mert erre vevők a kis suttyók. Tulajdonképpen mindenkinek osztogat pofont, még a fogyasztóinak is, s saját magát sem kíméli, nyersen, fanyaran azt mondja, hogy hülye lenne szép és jó lenni, ha ebben van az üzlet, s őt csak a pénz érdekli. Csak az a baj, hogy ezt az iróniát a fiatal suttyó gyerek nem érzi ki, csak azt hallja, hogy pl. a pénzért ölni nem rossz dolog (már megint a Született gyilkosokra kell utalnom), azt hiszi, hogy ez az élet, ezt kell követni.
Nincs igazad, ha azt gondolod, hogy "finnyás" vagy háklis lettem. A "mi" időnkben pl. a Beatrice vagy az Agydaganat, később pl. a Neurotic igenis nem volt ilyen értelemben rossz, hanem volt ideájuk, ami valami jó mellett állt ki. A punkok a szolidaritás mellett álltak ki. A szövegek társadalombírálóak voltak, arra nyitották fel a gyerekek szemét, hogy becsapják őket és a szüleiket, hogy a nagy emberek lopnak és csalnak, a többségnek meg kevés jut. Nem uszítottak ölésre, nem azt mondták, hogy te is lopj és csalj. A szolidaritás kifejezetten benne volt minden punk, csöves stb. szubkultúrában. Tudom, hogy a világ is megváltozott, s valahol GZ nem találta fel a spanyol viasz-faszt (bocs!), nagyon is a mai kor kórképe ez a duma, de könyörgöm, ebből pénzt csinálni és még jobban hirdetni, kívánatossá tenni azt, ami amúgy is, magától is "terjed"? Ezzel nem tudok egyetérteni, O. Stone filmje kapcsán már többször is kifejtettem, hogy miért nem. Ez nem gyomor kérdése. Nemcsak ezért tartom ezt lemezt minősíthetetlennek, hanem zeneileg is roppant gyenge. Őszintén meglepődtem, hogyan lehet ilyen tingli-tangli zene egy ilyen, ekkora nagy keménynek tűnő GZ dumához. De rájöttem, hogy itt minden maskara: a zene, a szöveg, GZ tetovált pofája, a keménykedés, minden. Ez egy üzleti vállalkozás, ahol a piac az úr. Egy sörözőben, ahol hordószámra fogy a sör, ott nem fognak azzal kísérletezni, hogy melegételeket kínáljanak. Minek ide keményebb zene, ha így is beszopják? (*)

Captain Beefheart: Shiny Beast (Bat Chain Puller)[53]

Akkor most itt van egy egybeesés, hiszen pont a legutóbbi leveledben írtál Don van Vlietről, s én meg most másoltattam CD-re a lemezemet tőle. Évek óta nem hallottam CB-ot. Ez a lemeze 1980-as, én kedvelem. Már nem annyira vad, mint a 60-as évek végén, 70-es elején. Kétségtelen, az ő "ummagummája" a Trout mask replica (1969) volt, ami egy ilyen zenékhez nem szokott embernek akár pszichikai terrornak is minősülhet. A Dackhau-Blues c. szám talán erre céloz? Mindenesetre nagyon őrült. Ez a lemez sem sláger gyanús, de itt a hangszerelés sokkal élvezhetőbb, a fúvósok stb. Talán Zappa hatása, hogy kicsit bulisabb a hangulata. A hangja nagyon hasonlít fe. Lugosy Lacára, de még arcra is egy kicsit. Aztán meg a festészet, s a képeik sem állnak egymástól távol stílusban. Laca is ma már visszavonultan él. Szerintem CB-nak tetszene a Bizottság és a Laca-féle utánbandák (pl. Inkaszámtan). És ef. Zámbó meg Wahorn későbbi dolgai meg nem annyira hasonlítanak az ő világához. (****)

Sziámi: ?(legújabb)[54]

Anna hónapokig odáig volt ezért a lemezért, nem is tudtam az egészet meghallgatni, mert az első 3-4 számot állandóan, mindennap meg kellett hallgatni, viszont a többit már nem hagyta hallgatni. Kívülről fújta a kedvenc részeket. Így az eleje már a könyökömön jött ki, még a CD-ből legalább 30-40 percet, ha egyszer hallottam. Pár hete van egy-két újabb kedvence Annának, így most már végre kétszer-háromszor teljes egészében meg tudtam hallgatni. Jó lemez, az előző CD-k hagyományára épít. Az első szám a beindulós szám, a legbulisabb, de a szöveg is a legtalálóbb, amolyan összefoglalása az egész CD-nek. Sziáminál amúgy meg tényleg fontos a szöveg. Már az URH-nál is Ő volt, aki életérzéseket vegyített korképpel, ebből lett a kórkép. Menyhárt Jenő már nem ennyire politikus, ő megelégszik az életérzéssel, ami körül azért némi jelenkori színfolt van elpacsmagolva. Víg Misi pedig már a 80-as évek elején is szinte tudatosan "lebegtetett", nála nem lehet tudni, hogy milyen kort énekelnek meg, az életérzés lehet bármelyik korból, egy-egy történet sugallja is, nem biztos, hogy a mában játszódik. Sziámi tehát "politikusabb" alkat, megfigyeli a változásokat, a pesti éjszakai élet vagy az aluljárók nála megénekelve, szinte rögtön képileg is rögzülnek, s azt is tudom, hogy mikori ez a kép, hiszen pontosan leírja számomra. Most például arról tudósít, hogy még inkább kiürültek a lelkek, számítógépen és SMS-en keresztül várják a kielégülést, hogy aki eddig csóró volt, az még inkább az lesz, s ez senkit sem érdekel, hogy a kínai negyed itt sem biztonságos, ma már senki sem tudja, mikor ki tartja a kézben a(z al)világot... Csupa olyan dolog, amiről 5 éve vagy 10 éve is énekelhetett volna (énekelt is), de a díszlet még más volt. Ami most ezekben a dalokban környezetként megjelenik, az csak néhány éve van így, ezért ez a réteg nagyon aktuálissá teszi a dalokat. A mélyebb réteg viszont nem ennyire aktualizál, bár kétségtelen, egyre pesszimistább hangokat üt meg, így egymásután hallgatva a lemezeit, talán egyre kiábrándultabb szövegeket hallunk. (****)

Amon Düül II.: Yeti[55]

A kedvenc lemezem CD-re került. Most éppen hallgatom és meg vagyok vele elégedve. Még mindig tetszik, nem fakult. A pszichedelikussága meggyőző, nem érzem elcsépeltnek, túlhaladottnak. Pedig ebben a műfajban is van jó pár zene, ami mai füllel elég mosolyogtató (ha ezek a zenekarok slágereket játszottak volna, akkor még ma is hallgatnák, mint a fentebb említett Jackie Brown zenéit). Ma is megvan a titokzatossága, s most figyelem, hogy milyen jól van felépítve a lemez; az improvizációk a megfelelő időben jönnek, van kellő idő a bevezetésre stb. Tehát tényleg nem volt alaptalan az 1980 körüli lelkesedés. Lehet, hogy ennek borítót is csinálok, hiszen annyira "összenőtt" a zenével a borítója (számomra). Egyébként nem töltöm az időt azzal, hogy mindegyik CD-nek csináljak borítót. Csak annak, amelyiknél fontosnak érzem. Ez pedig megérdemli. (****)

Niemen: Katharsis[56]

A legismertebb lemez volt N-től, de a legkülönlegesebb is. Valahogy a 70-es évek zenei irányzataitól sikerült elrugaszkodni, semmi jazz-rock vagy progresszív rock, esetleg az akkori szinti-varázs (Tomita, Tengeri Álom stb.), hanem nagyon szikár, zenei megoldásokban visszafogott lemez ez. Világvégi hangulat, bár ma már nem annyira kathartikus, mint annak idején, de az erényeit meg tudta őrizni. Egy ilyen lemez annak idején csak hazánkban több tízezer példányban keringett, gondolom Csehszlovákiában hasonló példányszámban és Lengyelországban meg a többszöröse. Ma egy hasonló kvalitású lemezt tizedannyira sem lehetne eladni egyik országban sem. Eleve egymás "termékeit" nem vesszük, nem is ismerjük. (****)

Niemen.: Enigmatic[57] (Threnodyin the Memory of Bem)

A Katharsis nagyon rövid LP, így adott volt, hogy CD-re még a Bem oratórium felkerüljön. Tulajdonképpen az Enigmatic lemez B oldala is felfért volna a CD-re, de úgy éreztem, hogy az a 3 szám már csak töltelék lenne. Így viszont N-től a két kiemelkedő "mű" van egy CD-n. Ezt a CD-t neked is elküldöm, kíváncsi vagyok 10-15 év után tetszik-e még. Ez a Bem oratórium igazi himnusz, minden szentimentalizmusával együtt. A Katharsis után kissé feloldó. De én szeretem ezt a pátoszos művet. Emlékszel, az Unió Mozgásszín előadására a műv. közp. előtt, úgy 1979 körül? (****)

Panta Rhei (I. LP); Mandarin (EP)[58]

Az LP kereken 20 éves. Emlékszem, tavasszal jelent meg, a ballagások környékén. Most már legalább 10 éve nem is hallottam. Emlékeimben úgy van ez a lemez, hogy nem voltam odáig érte. Most hallgatva az az első benyomásom, hogy ez tényleg nem hasonlít a PR jól ismert zenei világához. Még az Ács Enikős dalok is jobban hasonlítottak a progresszív rockjukhoz, mint ez a lemez. Kétségtelen, Laár András nagyon rányomta a bélyegét a zenéjükre. Azt Lajostól tudtuk, hogy Laár kedvence a Yes volt, s az ELP-et nem szerette annyira. Ez érződik ezen a lemezen, hiszen ezelőtt a PR a King Crimson és ELP vonalhoz hasonlított inkább. Nem rossz poplemez ez, de 20 év után másképpen látunk mindent. Ugyanekkor jelent meg a Karthágó első lemeze is, s mai füllel azt mondom, hogy az legalább annyira volt progresszív rock - Gidófalvi szintizésével - mint ez a lemez. Persze, akkoriban ezt képtelenségnek tartottam volna (egy lapon emlegetni egy exKorvinás nyálas, csöves rock zenét a PR-rel!), de tényleg vannak hasonlóságok. Ami miatt ezt a hasonlóságot szóba sem hozhattuk, az a két különböző image. Számunkra a PR meg "becsületbeli ügy" is volt, mert, ha kicsit savanyúra is sikerült az első lemez, de mégiscsak a miénk. Az igazi nemzetközi visszhangot és elismerést hozó lemez a Bartók album lett volna. Érdekes, hogy a zenei világ nagyhatalmú Eldős Pétel is támogatta ezt a lemezt, és ifj. Bartók nem engedte a lemez kiadását. Talán valóban megérezte az igazgató úr, hogy magyar Bartók magyar zenekarral eladható lesz külföldön. Kár, hogy nem jelent meg. Ma már nem lenne nagy durranás. Most már inkább a koncertek improvizációi lehetnének CD-n csemegék. Hiszen a PR igazi koncert-zenekar volt, a sok külföldi prog.rock együttesekkel ellentétben, akik a stúdiós kavarásokat nemigen tudták az akkori koncertcuccok színvonalán élőben is előadni. A Mandarin kislemezen vicc a koncert 15-20 perces változataihoz képest. Hát ez a CD a múltunk egy kis darabja, remélem kellemes volt újra hallani nektek is. (***)

The Velvet Underground: White Light/White Heat[59]

Az LP eredeti amerikai nyomású, állítólag eredeti első nyomás, de mindenképpen a 60-as évekből származik (ezt a borító papírminőségéből és abból lehet saccolni, hogy nincs a lemezen évszám, az utánnyomásokon pedig van). A Nico utáni lemez ez, amit sok VU rajongó az első igazi VU lemeznek tart. Valóban, egy kicsit másabb a Nicos, de talán a későbbi Lou Reed és John Cale zenei pályához mégis az áll közelebb, mint ez a lemez. Ez inkább a pszichedelikus rock kategóriába tartozó, a két meghatározó ember "melankóliája" sehol sem érhető tetten. Mégis kedvelem ezt a lemezt, ezért is lett belőle CD. (****)

Steve Tibbetts: Exploded view[60]

Tudod, ez az az ECM lemez, aminek a borítóját egy bizonyos Gábor Attalai fotózta, és elmosódva valamilyen magyar szöveg van rajta, pontosabban: Afrikával foglalkozó gépelt szöveg hártyapapíron és átvilágítva. Jó borító. Ezt a zenét én nagyon kedvelem, még a world music előtti időkből való, ezért egy kissé meg is előzi a korát. Nagyon jó a hangszerelése, érdekesen vegyülnek a különböző stílusok. Azt is szeretem benne, hogy dinamikus, illetve nagyon gyors vagy hirtelen átmenetek vannak benne, ami még különlegesebbé teszi a hangzást. Ilyen zenében ritkán hallani például állatira eltorzított, vad gitárszólót, s itt több helyen is szinte beletör a zenébe, vagy ugyanúgy üstdob-szerű (steel-drum?) percussion játék lép be szolid akusztikus gitárhoz. A lemezen egyébként 3 ütős és 3 vokálos közreműködik, a többi hangszeren (gitárok, kalimba) ST játszik. Az ütősök kifejezetten jók ebben a zenében. (*****)

Puck Fair: Fair Play[61] (Brian Dunning & Tommy Hayes with Mícheál Ó Domhnaill)

A Windham Hill lemezeim közül ezt szeretem a legjobban. Ez inkább folkosabb, mint new age vagy world music. Talán pont ezért. Nagyon szép benne a fuvola játék. A fuvolát kedvelem, csak nagyon kevés zenében érvényesül. Ez a kamara-hangzás kifejezetten kellemes. Kis teremben tudom elképzelni koncerten, ahol nem magasított színpadon játszanak, hanem szinte a közönség között. Az ír zenétől kissé eltávolodtam az utóbbi években. De ezt a mai napig szeretem. A Windham Hill létezik még vagy már a new age-ről átlovagoltak a world musicra? (****)

John Cale: Slow Dazzle[62]

Kellemes, 70-es évek hangulat. Brian Eno annyira benne van minden számban, hogy akár ő is énekelhetne. Szeretem ezeket a lemezeket, JC-től, de BE-tól is. Ennek az időszaknak van egy hamisítatlan hangulata: a számok nem vadak, inkább melankolikusak, nem túl sokat mondóak, mégis kellemesek, zeneileg nem rosszak. Lou Reed lemezei ebből az időből, de még David Bowie is hasonlóan ilyen (s majd a 70-es évek végére keményednek be újra). A magyar alternatív zene: az Balatontól az I love you-ig, a Kontroll Csoporttól az Európa Kadóig, a Trabanttól a Sziámiig sokat merítettek ebből a korból, ezektől a zenészektől. JC hangját amúgy is szeretem. Elég sok lemeze van már neki is, talán 5-6-ot ismerek mindössze az önálló lemezei közül. (****)

Soft Machine: Live at The Paradiso 1969 [63]

A CD egy régi koncertből 40 percet ad, ez egy "utólag" kiadott lemez, valószínűleg a 80-as években (LP-re készülhetett, ezért ilyen rövid). A számok egybefüggőek, egy-két szünet, ha van. Én szeretem a SM első három lemezét, s ez a koncert pont ebből az időszakból való. Fura hangszerelések, fura ének, az akkoriban ritka számba menő zenei felállás, mármint, hogy nem gitárcentrikus együttes volt, - ez mind másabbá teszi a többi akkori zenéktől. Pszichedelikus, mint az Amon Düül, Iron Butterfly, Grateful Dead. De mégis másabb. Talán pont ez az 1967-1971 közötti időszak sajátossága, hogy vannak underground zenék, amik rokonságot mutatnak, de mégis egyediek (ide tartozhat még sok zene: Zappa, Aphrodite's Child stb.). A SM is ilyen. A későbbi lemezei viszont már a jazz-rock sémáiba bújtak, az első három lemez öntörvényű zenéjéhez képest elhalványultak. (****)

Jonas Hellborg: Elegant Punk (2nd solobass album) [64]

Ez a lemez fogalom lett. Pastorius után JH lett az első számú basszkirály, s ez a lemez valóban ezt bizonyítja. Az első szólóalbumról senki sem tud, ezt ismeri mindenki (valószínűleg ezzel lett ismert zenész). A basszgitárt "titokban" mindenki szereti, ha jól játszanak rajta, akkor megdobogtatja az ember szívét. Nem hálás basszusnak lenni zenekarban, de hálás jó basszusnak lenni, vezető egyéniségként szerepelni. JH ezen lemeze csak egy pucér gitárral szólal meg, ami annak idején lehet, hogy önmagában nagy szenzáció volt (hogy mer valaki egyetlen basszussal egy egész lemezt készíteni?!). Még mai is frissnek tűnnek a lendületes darabok (kb. 3 van mindössze), s jól komponáltak a csöndesebbek is. Nincs benne sok zenei frázis, amiket a koncerteken megszokhattunk a kötelező (mindenki egymásután) szólókon. (****)

Andreas Vollenweider: ...Behind the gardens - Behind the wall - Under the tree...[65]

A bevonulásom előtti napokban mutatta meg Lajos ezt a lemezt (1985). Rögtön megvettem tőle, s a bevonulás előtt egy csomószor meghallgattam. Akkor nagyon megkapott ez a zene. Olyan elegáns, kellemesen, könnyedén hangszerelt zene, ami tele van pozitív érzésekkel. Valahogy ez kellett nekem akkoriban. Ezt a lemezét azóta is szeretem, s talán a 80-as években csinálta a legjobb lemezeit, ez is köztük van. Persze, később is haladt a korral, nem csinált rossz lemezeket, de ez a korszaka közelebb áll hozzám. Az 1990-es Bp-i koncertjét nagyon kedveltem, kazettán leginkább azt hallgattam tőle, nem pedig ezt az LP-t. Lemeze sok fel volt véve, talán 8-9 is, de azóta legalább 4-et le is töröltem. Most CD-n talán többet fogom ezt is hallgatni. Annának tetszett ez a zene. Legközelebb a pesti koncertet vetetem fel CD-re. Ennyi nekem elég is lesz AV-től. (****)

SzaMaBa: I. Concealed Sanctuary[66]

A műsoroskazettákból egy doboznyit (9-10 db-ot) kezdetem el hallgatni walkmannel. Közülük legjobban most ez tetszett. Emlékszem, annak idején mennyire istenítettük Szabó Sándort, hogy kint már mekkora nagy híresség lenne, ha nem itthonról kellene indulnia. Göczey is egyik műsorában nagyon tehetségesnek mondta. 10-12 év azért sok a zenében. Most ennyi idő távlatából, valóban jó zene, de azóta már rengeteg ilyen és ehhez hasonló zene született, ma már nem annyira nagy szám. Ami pozitív, hogy nem hatásvadász zene, így nincs miért szégyenkezni ezzel a zenével kapcsolatban. A Djabe szerintem 10 év után inkább lesz ciki, mint a SzaMaBa. Ami furcsa, hogy már évek óta semmit sem hallani róla/róluk. Lehet, hogy tényleg kimentek külföldre szerencsét próbálni, aztán valahol megtelepedtek? Mindenesetre az lenne az érdekes, hogy 1988-1992 óta mennyit fejlődött ez a formáció, illetve SzS, merre tart a zenéjük stb. Kb. 1994 óta nem tudok róluk semmit. 1993-94-ben voltam koncertjükön, s talán ekkor jelent meg lemezük is. (****)

Szakcsi: Sham [67]

A 80-as évek végén, 90-es évek elején SZLB nagyon kereste magát, és nagyon kereste azt a divatos stílust, amit meglovagolhat. Ez a lemez szemérmetlenül a Joe Zawinul nevéhez fűződő new-wave/new age jazzt lopkodja (ezt a stílust neveztem el én annak idején "esőerdő-jazznek", hiszen akkoriban, valahogy a pop és a jazz nevesebbjei, pl. Sting, Peter Gabriel, Zawinul, Brecker stb. nagyon közelítettek egymáshoz zeneileg és gondolatilag is, rengeteg nagy, monumentális "mentsük meg!..." koncertek adták meg ennek a zenének a hátteret stb.). Afrikaias hangzás, szintivel modernesítve, egy kis laza, könnyedebb jazz-rock alappal, viszont jazzes hangszerszólókkal: - ez még a popzenészek némely lemezeire is jellemző volt (fentiek mellet még Paul Simon neve is beugrott). És akkor 1990-ben SZLB leplezetlenül ehhez a bandához akar tartozni; a címekben is esőerdőről, Afrikáról, Peter Gabrielről beszél. Kicsit olyan vicces, hogy a nagyok árnyékában, vállalva az epigonságot még a címekkel direkt is leleplezi magát (Az elefánt meg az egér mennek a hídon. Egér mondja az elefántnak: Hallod, hogy dübörgünk?). Tőled van meg nekem Zawinul: Dialects c. lemeze (1986). Ez a SZLB lemez olyan, mintha annak lenne a folytatása. Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez a lemez, hallgatható. Csak kár, hogy nem a saját szellemi terméke. (****)

Hungarian Jazz Q.: New Age[68]

Na, itt a másik olyan lemez, ami reagál a zenei élet változásaira (magyarul: megpróbál hasonló zenével előrukkolni, ami éppen a divat). Ez sem rossz, ez nekem megvolt LP-n is. De, nem olyan nagy szám, mint ahogy próbálja magát eladni. A new age 2-3 számban valóban erőteljesen ott van. Egy számot kifejezetten kedvelek is. Amúgy meg az egész lemezről az az érzésed, hogy megint egy közepes magyar jazzlemez. Mellesleg, milyen hamar, pár év alatt elfelejtették ezek a zenészek ezt a stílust, s kezdtek mást. Igaz, Szakcsinak bejött a szólópálya a new age-en belül, amit valóban szépen, magas színvonalon játszott. El tudom képzelni, hogy a new age lezárt történetében majd SZLB neve nemzetközi szinten is megmarad ezekkel a szólólemezekkel, mert "up to date" volt anno, s akadémiai tudását is jól kamatoztatta. A zenekari lemezek viszont valahogy mindig ahhoz a magyar gyökerekhez tér vissza, amit már ununk. (***)

Csepregi: In Line[69]

A fenti lemez szaxisának szólólemeze. És a zenésztársak is azonosak többnyire. Magyar jazz, némi lazább, jazz-rockosabb felhanggal, s jazzesebb szaxi szólókkal. A fent leírtak erre a lemezre is vonatkoznak. (***)

Debski-Vasvári Group: Back in Nang[70]

A korszak azonos, a zenészek dettó, a lemez "paraméterei" szintén. A lengyel hegedűs szerintem hasonló formátumú hazájában, mint a magyar zenésztársai itthon. Túl ezen az ilyen Deseő Csabás hegedűs jazz-zenét én nemigen kedvelem, akkor már jobb az ilyenekben a szólógitár, szaxi, zongora szólóhangszerként, vagy klarinét, oboa, fuvola stb. A hegedű ezt a kissé tingli-tangli zenét még inkább langyítja. (***)

Roxy Music + Bryan Ferry: More than this (Best of)[71]

A műsoroskazetták között volt. Régen szerettem ezt a lemezt, bulikon sokat hallgattuk. Tulajdonképpen a legjobb, legbulisabb számaik rajta vannak. Most érdekes volt számomra, hogy összességében ugyanennyi nem bulis, lassúbb szám is van rajta, amelyek szintén nem rosszak, csak ezekre kevésbé emlékeztem. (****)

Jean-Luc Ponty: Tchokola[72]

Ez a lemez nekem fel volt véve, most Dóka Imivel CD-re másoltattam. Annak idején nagyon kedveltem ezt a lemezt. Eredetinek éreztem a hangzást, s Jean-Luc megkopott image-át egy kicsit leporolta. A hegedűt már nem igazán bírtam a jazzben, de ebbe nagyon jól illeszkedik a hegedű. Nos, 6-7 (vagy 8?) év elég ahhoz, hogy sok zenét hallgasson az ember, s így egy kicsit változzon az ízlése. Most is tetszik ez a lemez, de már nem annyira. Ebből az afro-hangzásból azóta ismerek sokkal eredetibbet is. Ez inkább egy laza, könnyed hangulat, mondjuk a Yes-ben, beszélgetéshez, sörözéshez. Nem rossz tehát, de nem is csúcs. (****)

ZAP MAMA: Adventures in Afropea 1.[73]

Dókától egy másik CD. Afrikai nők énekelnek, nagyon változatos stílusban: van a CD-n hamisítatlan afrikai hangzás, de barokkos kórusmű is, meg amerikai godspell is. Nagyon jól, Bobby McFerrinhez hasonlóan képesek "hangszerelni" az emberi hangot. Egy-két szám tisztára BM. Több számban viszont az Egy Kiss Erzsi Zene köszön vissza. Tudom, ezt nem szereted, mégis ilyen afrikai csomagolásban, jobban el fogadnád ezt a stílust. Nekem nagyon bejött ez a lemez, bár az eklektikussága nem előnye, vagyis a "kipipálós" hallgatónak igen, de a többszöri meghallgatás inkább egységesebb koncepciót igényelne. (*****)

Depeche Mode: Ultra[74]

Nem is olyan rossz ez a lemez. Néhol a hangulata az újabb Bryan Ferry lemezekhez hasonló, szinte már letargikus. Aztán a hangszerelés is kimozdul a megszokottból, az egyik szám például tisztára Peter Gabrieles, hangzása, dallama stb. Talán leggyengébbek a direkt "number one"-osra készült számok. A kazetta végén pedig singles változatok vannak, amelyek már számomra egy kicsit uncsik voltak. Újra nagy DM őrület van, mert szeptemberben jönnek koncertezni.d (***)

Laár Pour Laár: ? (maxi CD)[75]

Laár már minden patronját kilőtte. A Holló Színház Gallával eleinte zseniális vállalkozás volt, majd magukat ismételték, sőt, utánozták, így előbb-utóbb mindenki kinőtte őket. Tipikusan az a "szellemi táplálék" lett, amelyet eleinte utál az ember (jelen korosztálynál olyan 12-14 éves korban), majd elkezdi szeretni, sőt, imádni, aztán kinövi és újból utálja (jelen korosztálynál olyan 18 év körül). A zene a KFT jobb korszakának a teljes lekoppintása, a poénok mögött ott a nagy kettős Galla-Laár hagyománya, s talán egy-két leporolt "békebeli" is akad köztük. Laár a szokásos összes hangmutációját kilövi egy számban, utána már csak ismételgeti, s ettől nem jópofa lesz, hanem ökörködés. Meglepődve hallok egy Uhrin Benedek paródiát. Először véletlennek gondolom, de nem lehet az, Laár tökéletesen hozza a vén szaros hangját, éneklési "stílusát", s itt először nem KFT-s a zene, hanem átmegy giccses vonós pengetésbe. Összességében közepes, de mivel ez már a negyvenhatodik közepes lemez, így inkább gyengének nevezném. (**)

Nick Cave and The Bad Seeds: no more shall we part[76]

Tetszik az új lemez. Nagyon szépen letisztult, az utóbbi lemezek már előrevetítették ezt a hangzást, de itt forrt ki rendesen. NC mindig is szerette a balladákat, régebbi lemezei is tartalmaztak ilyen számokat, de most még inkább ez jellemzi. Illetve vallásos beütések is vannak, ami a számok hangulatát befolyásolja. Azt vettem észre, hogy egyre inkább kezd hasonlítani Leonard Cohenhoz. Tudom, hogy az egyik kedvence. Most egy-két számban nemcsak a hangja, a dal hangulata volt LC-os, hanem a női kórus is nagyon hasonlóan szól. Persze, ez lehet véletlen is. Ezzel a lemezzel már végleg elvágta a kapcsolatot az alternatív rockot kedvelőkkel. Aki ezzel a lemezzel ismerné meg, az nagyon csodálkozna a 80-as évek lemezein. Azt is megkockáztatom, hogy csak ezt a lemezt ismerve tőle, nem tartanánk nagy egyéniségnek. Ahhoz, hogy értékelni tudd ezt a lemezt, az idáig vezető utat is ismerni kell. Aki szerette NC-et, az ezt a lemezt is nagyon szereti. Dókának is bejött (átmásolta), Tütü, a nagy NC rajongó szintén nagyon megszerette (elküldtem neki kazettán). Az előző lemezeknél azért nem volt ennyire egyöntetű a fogadtatás. A Let Love In-re emlékszem úgy, hogy talán kevésbé volt kedvence a NC kedvelőknek (többek között nekem sem). Nehéz lesz ezt a lemezt túlszárnyalnia (ha nem akar önismétlésbe esni, bár nála ez még nem fordult elő). Nagyon sajnáltam volna, ha ez a CD eltűnt volna. Szerencsére csak egy hónapig kallódott.h (*****)

-----------------------------------------------------------------------------------------------
(I. dátum: 2001. 05. 20. II. dátum: 2001. 05. 28. III. dátum: 2001. 05. 31. IV. dátum: 2001. 06. 04. V.dátum: 2001. 06. 06. VI. dátum: 2001. 06. 13. VII. dátum: 2001. 06. 15. VIII. dátum: 2001. 06. 20. IX. dátum: 2001. 06. 26. X. dátum: 2001. 07. 16. XI. dátum: 2001. 07. 25. XII. dátum: 2001. 08. 06. XIII. dátum: 2001. 08. 12.)-



ZENÉK LEMEZEK CD-K KAZETTÁK ZENÉK
4.



David Sylvian - Russell Mills: Ember Glance - The Permanence of Memory[77]

Ambient, csöndes, de azért nem is unalmas lemezzel van dolgunk. Mintha a kortárs zenével lenne rokonítható, ill. onnan venne át elemeket. Persze, a kortárs zene sem független hatásoktól, így tyúk-tojás kérdéssé válik az egész, mindenesetre a szubjektív érzésem az, hogy ez a lemez közelebb áll a kortárs komolyzenéhez, mint DS korábbi lemezeihez. (*****)

The Hope Blister: ...Smile's OK[78]

Az első hangoktól, az énekesnő hangja, a zene hangulata, mind-mind a This Mortal Coilhoz teszi hasonlóvá. Olyan, mintha a TMC lemezek folytatása lenne. Nagyon szép, tartalmas lemez ez, ami nem érzelmes, de mégis érzelmi hatással is bír. Sokszor meghallgattam, éjszakai kikapcsolódásnak is jó (Infó szerkesztések közben pl.). Mostanában leszoktál arról, hogy a felvett lemezekről írj nekem egy pár sort. Általában utólag, ha már én írtam a zenéről, akkor szoktál bővebb információkat adni. Erről a lemezről azért utólag is szeretném megtudni, hogy kik is csinálták ezt a zenét. Szerintem 4AD lemez, s nem valami állandó formáció lehet (mint a TMC is). Persze, lehet, hogy mellétaláltam. (*****)

Szemző Tibor: Snapshot from the Island[79]

A Privát Magyarország archív-dokumentumfilm sorozat zenéje. Nagyon különleges zene-film kapcsolat ez, különös filmekhez általában mindig meghatározó zenék kapcsolódnak. A rendező és a zenész érződik, hogy együtt dolgozik. Együtt, tehát egyszerre születik a film és a zene, nem külön-külön. Ez lehet mindkettő erőssége. Szeretem Szemző zenéjét, szeretem ezeket a filmeket, s a kettőt különösen szeretem együtt. Órákig el tudok nézegetni régi korok fotóit, filmfelvételeit. Hát akkor még olyat, aminek különös atmoszférát ad a zenéje, s mondanivalót is sugároz. Szemző szerénységéből adódik, vagy másból, de messze nincs olyan szinten elfogadva a magyar zenei palettán, mint amit megérdemelne. A CD végére feltetettem azt a Szemző kislemezt, amit Mariann nekem dedikáltatott Szemzővel, talán 1994-ben: a Cuba c. filmjének a filmzenéjéről van szó, hazánk talán legutolsó EP-je ez. (*****)

Szemző Tibor: Private Exits: 8 Soundscape from the Island [80]

Ez már hagyományosabb stílusú zene, talán a hangszerek miatt. De azért ez sem popzene. Nem tudom, hogy a 90-es években hány lemeze jelent meg Szemzőnek - több is -, de ezeket a régi LP-ket igazán kedvelem, ezért is írattam CD-re őket. Ennek a lemeznek is kedvelem, azt a száraz sodrását, hogy nagyon "tömör" zene. A Meteohoz ez áll legközelebb, ezért kerültek egy CD-re. Ha jól emlékszem, akkor ez a két LP először Angliában jelent meg, s csak utána itthon. Ez a Leo Recs. nem lehet valami nagy cég, nem is az az érdekes, hogy külföldön volt-e visszhangja ezeknek a lemezeknek, hanem az, hogy nálunk valószínűleg a külföldi példa adott zöld utat a lemezeknek. Annyit még, hogy Hortobágyi László aktív közreműködője. (*****)

Másik János - Szemző Tibor: METEO[81]

Nekem ez a lemez olyan magyarban, mint nemzetköziben az Eno-Byrne: My life in the bush... A kortalanság erre is jellemző, ill. úgy kortalan, hogy minden időben "futurista" hangzásnak tűnik. Ezt is hallgatom, s nem igazán az 1988-89-es évekre jellemző hangzásvilágot fedezem fel. Tehát az is meglepő, hogy mikor készült ez a lemez, de az is meglepő, hogy még ma is el tudja hitetni magáról, hogy ez a jövő zenéje. Leginkább azok a részek ilyenek, ahol kicsit el is rugaszkodik a zene Szemző és Másik zenei világától, kiegészülnek Lois Viktor fura hangszereivel, fe. Lugossy Laca énekével. Nagyon keleties hangzás furakodik itt be, s megelőlegez ez a zene egy kulturális változást, amin azt értem, hogy a hagyományos néger blueson és jazzen, ill. az amerikai fehér (ír és egyéb) népek zenéjén, a mindezekből kipattanó rock and rollon alapuló zenéket "beszennyezi" a különböző - ettől a XX. szd-i amerikai, vagy ha jobban tetszik, akkor nyugati zenéktől nagyon távol álló - főként keleti hangzások, s azokból is leginkább az arab motívumok. Az etno és a world music törekvések ezt még inkább erősítették. A filmzene ezen része ezzel a keleties hangzással zenei futurológiának tűnik számomra. Nem is tudom, hogy a két szerző közül melyikhez is áll közelebb ez a zene. Talán így, együtt olyat csináltak, ami pont így jó. (*****)

Le temps des gitans (filmzene)[82]

Már mióta szerettem volna megszerezni a Cigányok idejét. A filmhez képest és Bregovichoz képest egy kicsit csalódás. Nagyon rövid, s sok olyan zene van benne, ami nem ehhez a cigányos hangulathoz illik. Kicsit franciás, olaszos zenei betétek váltogatják egymást. Olyan rész is van, ami tiszta Betty Blue. Na, de azok a filmben markáns zenék, azok nagyon jók. Többször meghallgatva már a többi sem volt olyan idegen. Ha csináltatnék egy Bregovic válogatás CD-t, akkor rajta lenne az Arizona és az Underground kb. 90%-a, ennek meg az 1/3-a. A filmet most újra láttuk a tévében, megint a négy részes változatot.(*****1999.)
A Kuduz felirattal, CD-ről felvett, tőled kapott kazettán ugyanaz a zene van hangról-hangra, mint az 1999-ben, Bregovic nevével felírt kazettán, amit Kolozsvári Attila vett fel nekem. Nem tudom, mit takar ez, mindenesetre a film stáblistáján egyértelműen Goran Bregovicot jelölik meg zeneszerzőnek. Aktualitás, hogy éppen megint játszották a tévében a mozifilm-változatot tegnap (Duna TV). 2 évvel ezelőtt sokat hallgattam, most is jó volt újra hallgatni. (*****)

Roger Eno: Swimming[83]

Kellemes "békebeli idők" hangulat. Nem is gondolnám, hogy a kilencvenes évek közepén készült ez a lemez. A hetvenes évek íres zenei beütéses angol könnyűzenéjéhez hasonlít. Ilyen őszi esték hangulatához nagyon illik, amikor amúgy is kicsit csöndesebb az ember. Ami még feltűnik, hogy a hangulatában van valami filmzenés, mintha egy film zenéje lenne, s ez igazolná azt is, hogy 1996-ban miért csinál RE ilyen régies-íres lemezt. (****)

Jaco Pastorius: Live in N.Y.C. (Bootleg)[84]

Az egyik legjobb "basszusos" koncertanyag. Nem tudom, hogy időközben készítettek-e ebből vagy hasonló JP koncertből hivatalos lemezt, de ez mindenesetre megérné, mert biztos kelendő lenne. Nekem van egy másik lemezem tőle CD-n, ami szintén koncert, s az is jó. Ez kazettáról lett CD-re másoltatva. Szerintem ez már CD-bootleg volt, nem is tudom, ki vette fel nekem, s miről. Nem szól rosszul, gondolom, CD-ről van. A koncerten nagyon jó a gitáros, s így sokszor az az improvizatív rock (jazz-rock) hallható, aminek Hendrix a klasszikusa. (****)

James Blood Ulmer Trio: Jazz Days Debrecen (Bootleg)[85]

Ez egy állati koncert volt az 1986-os jazz napokon. Három benga néger az USA-ból, az hagyján, hogy a gitárosnak is és a basszusnak is két-két húrja elszakadt, de a dobos beszakította a dobját. Abban az időben még nem volt nagyon elterjedve ez a kemény, visszhangos dob-hangzás (amit általában ma már elektromos dobbal állítanak elő). A dobos valahogy nem volt megelégedve a hangzással, úgyhogy egyszer-egyszer iszonyatosan püfölte a dobot, s így szakította be. Akkoriban ez nagyon "kemény" zenének számított, mai füllel már nem annyira, de nem is rossz. Hendrixtől kezdve John McLaughlinig mindent játszanak, így néhol rockos, néhol funkys, de jazzes is a zenéjük (a Jaco Pastoriusnál a gyökerekről leírtak ide is vonatkoznak). 46 percet CD-re mentettem ebből a koncertből, emléknek. (****)

Ginger Baker Trio: Live in Budapest (Bootleg)[86]

A koncerthez nem volt szerencsém, mégis felvettem a rádióból, s most CD-t csináltattam belőle. Talán azért, mert az előző két, fenn említett koncertanyag is ilyen, s úgy látszik, vonzódom az ilyen trióban előadott, klubhangulatú, több zenei műfajt, a jazztől a rockig improvizatívan átívelő zenékhez. És itt van ebben a trióban Jonas Hellborg, akit szintén szeretek, bár nem sok lemezét ismerem. Az igazság az, hogy a James Blood Ulmer Trio után akartam kiegészítésnek ezt a 30 percet, de mivel 1-2 perccel több lett volna így a kettő együtt, mint 74 perc, így külön CD-re került. Kuriózumként így is jó, bár kétségtelen, elég csonka koncertanyag 30 perc, inkább csak a hangulatot vázolja. (****)

Shankar-Garbarek: Jazz Days Debrecen (Bootleg)[87]

Az életem talán legnagyobb koncertélménye. 1985. Ma is emlékszem arra, hogy milyen varázslatos volt a Sportcsarnok színpadán ez a zene. Mintha Shankar hegedűje az űrből szólt volna. 1983-ban már láttuk Garbareket, így annyira nagy várakozás nem előzte meg a koncertjét. Azt leszámítva, hogy minden idők legnagyobb teltháza volt. Az Oregont jobban vártuk. És akkor tiszta varázslat volt a zene a közönségnek. Ilyen eufóriát azóta sem tapasztaltam. Meg 28 perces taps a végén. Szinte hihetetlen. Tényleg nagyon úttörő zene volt ez annak idején. Egy új hangzás, ami megbabonázott mindenkit. Én a mai napig szeretem, bár a stúdiólemezt legalább 10 éve nem hallottam. Ezt a kazettát viszont nagyon sokszor hallottam. Ami régen bosszantott, ma már kuriózum is lehet: Kiss Imre bácsi belepofázik a tapsokba. (*****)

Andreas Vollenweider in Budapest (Bootleg)[88]

A koncerten ott voltam, nagyon tetszett. Szerencsére jó minőségű a rádióból felvett hanganyag, így lett belőle CD. A stúdiólemezek mellett külön élmény volt a koncert hangulata, ezért is szerettem ezt a felvételt többször hallgatni, mint egy-két stúdiólemezét. Nagyon profi zenészekkel játszott, ami még így, felvételről is érződik. (****)

Ry Cooder: Paris, Texas[89]

Ezt én még lemezen soha sem láttam. Mivel továbbra is kedvencem, így CD-re másoltattam. RC jellegzetes gitárjátéka azt hiszem, ma már klasszikussá érett, s nemcsak egy Wenders filmnek a zenéje maradt. Bár lényeges eleme, hogy filmzene, s nem is akár milyen filmzene. Amikor valaki azt mondja, hogy olyan az ég alja, mint a Paris, Texasban, akkor abban a képben egy hangulat is van, s ezt a hangulatot a kép és a zene együtt teremtették meg. Van egy-két ilyen markáns "kép-zene" a filmtörténetben (pl. Morricone-Leone). Kár, hogy már nincs filmmúzeum, s az ilyen filmeket már nem látni sehol. (*****)

Neil Young: Dead Man (Soundtrack; film by Jim Jarmusch)[90]

A lemezről 18 perc, ami megfogott. A lemez szerintem túlságosan hosszú, érdektelen részekkel. A film ilyen "átvitele" CD hangzóanyagra - szerintem már nem igazán jó. Sokszor túl rövidre csinálnak filmzene lemezeket, jobbnál jobb részeket hagynak ki a zenékből. Ilyenkor sajnálja az ember, hogy szűkre szabott lett a lemez. Itt viszont ez a 18 perc nagyon jó, így a rövid Paris, Texas után felkerült CD-re. Két különböző filmzene, két különböző gitáros hangulat. (****)

Magic Touch No.1.[91]

Az első válogatás-kazettám 1984-ből. Azóta csináltam már vagy kétszázat (ajándékba, bulikra stb. Jelenleg kb. 50-60 db van még meg). Előzőleg csináltam válogatás szalagokat is. 1998 után meg csináltattam válogatás CD-ket. Úgy látszik, ezt nem tudom kinőni. Szóval, ez a kazetta oly kedves volt számomra, hogy átmásoltattam CD-re. Emlékszem még arra is, hogyan készült ez a kazetta. Fejben már megszerkesztettem, de több lemez is hiányzott hozzá. Akkor a Domonkos Lajos utcán laktál. És egy őszi este hoztam haza a lemezeket tőled, borítók nélkül adtad ide. 5-6 éve nem hallottam. Úgy raktam be a lejátszóba, mintha most vettem volna. Mai füllel sem rossz. Érződik a felépítés: A Szelíd motorosok könnyedsége az elején, Doors The End a közepén, majd a végén a The End Eno-Nico világvége hangulatában megismétlődik. Mindössze két számot cserélnék meg. Ezen felbuzdulva, úgy döntöttem, hogy átnézem a válogatáskazettáimat, s a legjobbakat CD-re másoltatom. Minden műfajban van egy-egy, szerintem jó válogatásom: blues, jazz, magyar alternatív stb. Legalább ötöt tudok kapásból, amit szerintem érdemes lesz. (****)

©sókolom 2000.[92]

A CD-t Leótól kaptam. Az énekesnőt régóta ismeri, s most abban akart neki segíteni, hogy ezt a magánkiadású CD-t Debrecenben is árusítsák. Nem sokat adtak el a Szigetben sem. Vidéken egyáltalán nem ismerik a Csókolomot. Nem nyomulós a csaj, inkább befeléforduló, ami a szövegekből is kiderül. Egészen jó zenének tartom. A 90-es évek tele volt erőlködéssel, kínlódással, nagyarcoskodással, elborult agyakkal, félreértésekkel, divatozással stb. Csak mégsem jött el a termékeny 80-as évek szelleme, mert bizony az alternatív zenének a 80-as évek nagyon jó talaj volt, a 90-es évek pedig elég vacak lecsengésű, így utólag ezt már most megállapíthatjuk. A "nagy öregek" közül is sokan kikoptak, devalválódtak, üzletemberekké váltak, megtértek vagy betértek (egy kocsmába, azóta sem jöttek ki)... Kevesen tudtak színvonalas zenét felmutatni a 90-es években közülük: Balaton és Víg Misi elsősorban, Wahorn egy-két próbálkozás után feladta, fe. L. Laca úgy csinált, mintha még mindig illegalitásban kellene élni, szinte csak kizárólag elborult agyú "szeánszokon" lépett fel, ef Z. Öcsi pedig a bulizásba mélyedt bele, M.o. első számú bulis zenekarai közé törtek fel, akik bármilyen körülmények között, bármeddig képesek nyomni a bulit, ha van pia és hangulatuk. Nem rossz zenét csinálnak, de nem sok újat adtak az elmúlt 10-12 évben. Még Sziámiról lehet pozitívan beszélni, aki beállt egy standard színvonalra, de így képes önmagát sem alul-, sem fölülmúlni. A sort még lehetne folytatni, de a lényeg az, hogy a 80-as évek frissessége, sokszínűsége, kultikussága szép lassan eltűnt. Az újak próbálkozásai sok esetben csak utánoztak (pl. I Love You), egyedi, új hangok hiányoztak. A Csókolom szerintem valóban új hang. A dalszövegek követik az alternatív hagyományokat: depressziósak, kilátástalanok, élcelődők, ironikusak stb. De jól megírtak, versnek is elmehetne egy-kettő, érződik, hogy tehetséges, van költői vénája. Érdekes, hogy hiába voltak énekesnők eddig is, a szövegeken érződött, hogy férfiak írták. Külön színfoltja a szövegeknek az, hogy teljesen "női" szövegek, tehát konkrétan női szemszögből kiénekeltek. Egy-egy dal líraisága, dallamvilága Cseh Tamást juttatja eszembe, de a pörgősebb daloknál nincs ilyen konkrét utánérzés (egy szám talán nagyon Hobós). A CD válogatás, tehát az eddigi összes számukból lett válogatva (talán 10 évnyi). A zenekar jelenleg nem létezik, lehet, hogy ez már posztumusz marad. Kár, mert, ha befutni soha nem is tudtak volna, azért még egy-két CD-nyi dal biztos lett volna ebben a zenekarban. (****)

Radiohead: Amnesiac (Singles)[93]

A PestiEst ajándék Singles-je. Leó hozta nekem. A PE iszonyú sok példányban jelenik meg, nem is értem, hogy lehet egy ilyen ingyenes lapnak egy "menő" zenekartól ingyen CD-melléklete. A zene nem rossz, amit eddig hallottam tőlük, az sem volt nagyon szar, de ez a három szám kifejezetten jó ebből a "brit-pop"-világból. Ti most biztos még több "brit-pop"-ot hallhattok, mint eddig (bár, gondolom, odaát sem volt hiány belőle), jobban is kedvelitek nálam. Amióta Olé Pesten él, én nem is hallottam ilyen zenekaroktól teljes lemezeket. Régebben Olé elárasztott, egyszerre 10-12 CD-vel vagy műsoroskazettával is. Nem is tudom ezt a zenét elhelyezni a maga műfajában. A lényeg viszont, hogy tetszik. De azért nem gyűjtöm, érted? (****)

George Benson (Jazz Masters 21)[94]

A 60-as évek végi hangulat, kicsit olyan jazzes funky, a konga lüktetése könnyed zongora és gitárfutamokkal, mindez lehetne akár LGT is, 1973 és 1976 között (az "első" aranyalbumuk 4. oldala koncert, ott vannak hasonló hangzású dalok). A jazz játékossága, amikor még nem volt hivatalosan jazz-rock. GB nem is készít itt jazz-rock lemezt. Sokan a későbbi, pontosan 10 évvel későbbi lemezeit tingli-tanglinak tartják, ahol már inkább érezhető az akkori kor jazz-rockos áramlata. Én nekem is jobban tetszik ez a 60-as éveket lezáró feeling. Néha ilyen zenékkel még bulikon is lehet találkozni, hiszen újabban az ilyen hangzásvilágot is felfedezték, és beépítették a mai zenékbe. (****)

Charlotte Gainsbourgh: Lemon Incest[95]

Ez tetszik jobban. Már az első szám ("Saláta") igazi fransziás. A kis csacsogó-nyafogó női hang mellé egy kulturáltan dohánytól (Gitanes) edzett férfi hang, majdnem enervált dialógusban, ez a francia modern sanzon jellegzetes mintapéldánya. Aztán az egész lemez kitart ezen hangulat mellett. A 70-es évek francia filmjei elevenednek meg a szemem előtt. Ezt segíti a rafinált hangszerelés, ami óvatosan modernizál, ha ilyen füllel hallgatom, akkor észre sem veszem, hogy bizony ez már másabb, csak a szép idők megszokott filmzenés hangzását hallom. (****)

Isabelle Adjani: Pull Marine[96]

Ez a lemez sem rossz, de sokkal eklektikusabb. Erről nekem inkább a magyar színészlemezek jutnak eszembe (pl. Szakácsi Sándor). Néhol Adjani is nyafkás-fransziás, de már a hangszerelés is sokkal erőteljesebb. Kicsit a musicales és könnyűzenés elemek miatt tetszik kevésbé, bár nem sok ilyen van, de mégis. És ennek ráadásul nincs filmes hangulata. (***)

Syrius - Orszáczky (1971-1993) "saját" válogatás[97]

A Syriustól utólag jelent meg egy-két lemez, amelyeknek nem túl jó a hangminősége. Úgy gondoltam, hogy az általam rádióból megszerzett felvételek sem rosszabbak ezeknél, így miért ne lehetnének CD-re alkalmasak? A rádióból az 1971-72-es időből vettem fel ausztráliai amatőr felvételeket (az egyik szám koncert - Jimmy Hendrix, a többi koncertekre próba). Az Orszáczky felvételek viszont ausztráliai lemezekről vannak, de ezek itthon kuriózumoknak számítanak, ezért kerültek ide, a Syrius mellé. Egyébként erre az Orszáczky kazettára régen sokat buliztunk, mert lendületes jazz-rock funkyk. (****)

Krysztof Scieranski: Live[98]

A 90-es évek elején (talán a 80-as évek végén) kétszer voltam Debrecenben koncertjén, de talán háromszor járt városunkban. Nagyon különlegesnek tartottam a játékát, azt, hogy képes egyedül megteremteni egy egész hangzásvilágot, s a basszusgitár különböző torzítókkal, késleltetőkkel és szintikhez hasonló gépekkel egész szép kis zenekari hangzást képes megcsinálni. Világpolgár lett, szép sikereket ért el, sokan megismerték a nevét, amit már akkor be is lehetett jósolni, hiszen valóban attraktívnak számított, amit csinált a hangszerével. Rá is segíthetett a new age és a világzene hullám a zenei kiteljesedésére. Azóta nem hallottunk róla. A rádióból felvett rövid kis részt azért emlékbe szerettem volna megőrizni. (****)

Besenyő Blues Band: Live[99]

A Blues Brothers analógiája, jó nagy adag jazzes (hangszeres) improvizációkkal. Aki koncerten nem hallotta őket, annak ez a 25-30 perc nem sokat mond (bár erre a kazettára is buliztunk régen). Igazi örömzene volt a koncert, ahol mindenki énekelhet, szólózhat, állati vidám, magyaroktól nagyon meglepően vidám és laza hangulat, ugyanakkor nagyon profi is. A Leningrad Cowboys és Blues Brothers vigécsége magyar módra. Sok rock számot előadtak jazzes változatban, jazzt pedig rockosan. A koncert nagyon pörgő, kemény munka a zenészeknek, ugyanúgy megdolgoznak, mint a külföldi nagyok. Sokan ettől függetlenül hakninak tartották ezt a formációt. Azért mert nem saját számokat játszanak és lazák? Vagy csak a szokásos rossz indulat. A jazz fesztiválokra ilyen zenék is kellenek, ahol "ereszd el a hajam", "gyere bele, nem hideg a víz" és hasonló módon önfeledten lehet szórakozni, mert a sokszínűség csak előny lehet. (****)

Djabe: Live[100]

A Djabe tehát az újkor helyi gyökerekkel létező zenekara, akiket a rajongóik ugyanolyan progresszívnek tartanak, mintahogy tartották a Colort, vagy mi tartottuk a Panta Rheit. Van benne valami, de zenéjüket én nem kedvelem annyira, s mindig is érzek benne valami hatásvadászatot, divat-meglovaglást stb. Egyébként ők maguk sem akarják magukat másként láttatni, milyen más értelmezése lehet annak, hogy a lemezüknek "up to date" címet adták, amitől mások olyan nagyon irtóznak, ha esetleg egy kritikában ezt olvassák a zenéjükről. Koncertjeiken azért tudnak hangulatot teremteni, itt most egy-két szám is erről árulkodik. Fenntartásaim ellenére azért hallgathatónak érzem, különösen koncerten. (***)

Monty Cantsin: Ahora neoism; Singles: Again in flames[101]

Az öreg MC, hogyan is kerülhette volna el a figyelmemet, persze, hogy CD-re írattam. Most, így CD-ről már meghallgattam ötször, de tényleg nem vesztett hangulatából semmit. A hangszerelése nem a legdivatosabb ma már, de azért nem szégyenkezhetne vele akármilyen divatmajom helyen sem. A napjainkban nagyon sok irányzat van, MC lemezei még egy kiszámíthatóbb időszakban születtek, bár már akkor kezdett az alternatív egymástól szöges ellentétes műfajok felé megindulni. Szerintem nem rossz teljesítmény ez egy disszidenstől, ráadásul még ma is tetszik, kedvelem a stílusát. (*****)

Oregon in Szeged[102]

A rádióból pontosan 45 perc 1984-ből. 1983-ban jártak a jazz napunkon, ahol óriási sikerük volt, ennek hatására kerültek vissza Magyarországra. Nagyon szeretem a zenéjüket ebből a korszakból. Ez volt az ilyen jazznek (ECM) az aranykora. Koncertjeik intellektuálisak is, de szépek is. Nagyon jó zenészek, akik igazi hangulatot tudnak teremteni, s olykor 20-25 perces számokkal képesek elvarázsolni az embert. Archiváló őrületemből nem maradhatott ki ez a felvétel.(*****)

Blues "80 + 80"[103]

Végre 160 perc blues, ami olyan, amilyet én szeretek. Rengeteg válogatás van, láttam már dobozost is, amiben 10 CD 50-60 perccel/CD rengeteg anyag, de nem biztos, hogy az én számíze szerintiek a számok. Ezt én válogattam, nem biztos, hogy mindenben jó a koncepció, de nekem való. Az előadókat felsorolni sem lenne könnyű, ezért most eltekintek tőle. Legközelebb majd a Yesben talán hallgatni fogjuk. (****)

Ghymes: Tűzugrás[104]

A legújabb G lemez, s talán a leggyengébb is. Ennek több oka is lehet, az egyik: a drága jó Hobó Laci. Nem az utálat beszél belőlem, de komolyan gyengíti a G kialakult zenei világát. Azért ezen a lemezen is van 4-5 jól hangszerelt vagy éppen szépen megírt és előadott dal. Hobo mindössze három dalban közreműködik, de karácsonykor Bp-en közösen lépnek fel stb. Hobo magyarkodásába is beleillik a népzene, meg a "határontúliság" stb. Mellesleg a G nem úgy népzenei együttes, mint a Muzsikás, inkább a Muzsikás és a Kormorán között helyezkedik el, ami olykor meglepő zenei fordulatokat is ad (amit néha nehezen lehet emészteni). Ezért sokan nem kedvelik annyira, viszont e mellett vannak nagy rajongói is. Én sokáig nem ismertem őket. A tavalyi Smaragdváros c. lemezükkel ismertem meg a zenéjüket. (***)

Pink Floyd: The final cut[105]

A kedvenc PF lemezem, illetve írhatnám Roger Watersnek is. Egy kicsit megtört a régi varázs, ma már világfájdalmamat nem szoktam ezekkel a lemezekkel gyógyítani. De 10 évig legalább igen. Ezért most CD-re írattam ezt a lemezt. Éjszakánként betettem, és önmagában nosztalgia volt, de mégsem estem melankóliába. De most jut eszembe, hogy fordított a dolog máskor: előbb vagyok lestrapálódva, s erre fel hallgatom áhítattal ezt a zenét, nem pedig alkalom nélkül. Továbbra is az utolsó korszakuk legjobb lemezének tartom, a Fal hibáiból tanulva, annak a hangzásnak és hangulatnak a csiszolása. (****)

Ghymes: Rege[106]

A G talán legjobb lemeze, amit én ismerek (ez mindössze 4 teljes lemez, meg egy "töredék"). A lemez címe lehetne Balladák is, mert nagyon jó balladák vannak rajta. Ez az a világ, amit jól tudnak játszani, s ahol a modern hangszereléssel jól bánnak, mert bizony egy-két gyorsabb számuk olyan, mintha valami rock operánk gyengécske utánzataként adnák elő. Ahogy a fenti lemeznél is írtam, egyszer-egyszer elvetik a sulykot, s nekem nem igazán harmonikusan nyúlnak a népzenéhez. Ebben biztos benne van az a másság is, hogy nem magyarországiak, bár általad hallottam már olyan ausztrál magyar népzenét is, ami eredetibb a hazainál... De ezek a balladák nagyon szépen szólnak, igazán jó őket hallgatni. (****)

Jan Garbarek: Twelve moons[107]

A lemez úgy tűnik számomra, mintha valamilyen válogatás lenne a legjobban ismert és leginkább közönség igényre szert tehető lemezekből. Az egyik számban félreismerhetetlenül Mari Boine énekel. Nem Agnes Buen Garnas, hanem MB, pedig erről semmit nem tudok, hogy készítettek-e valamikor közös lemezt. Ezek szerint igen. Az is lehet, hogy ez sorlemez, csak van rajta egy-két régi szám újrafeldolgozása egy új formációval. Ez lehet az igaz, mert a formáció úgy tűnik, hogy nem a megszokott quartet, több hangszert vélek felfedezni. Ez egy olyan Garbarek lemez, amit nagyon sokszor meg lehet hallgatni, jó éjszakai munkához, reggelizéshez, vagy csak elnyúlni az ágyon, s hallgatni. Egy kicsit felélesztette bennem az ECM utáni nosztalgiát. Azért abból a pár száz ECM lemezből még a mai napig is tudnék szemelgetni (itt vannak a régi nagy kedvenceim például: Carla Bley, Keith Jarrett, Oregon, Garbarek, Shankar, Stephan Micus, Pat Metheny, Lester Bowie, Don Cherry stb.). És még egy-egy lemez borítója is beépült az életünkbe, azok, akkor és ott. Ahogy változik az ember ízlése, talán könnyen leértékel régebbi dolgokat. Az ECM akárhogy is van, alapvető ízlésformáló volt, s ez már múlt időben marad, de e miatt nem kell elfelejteni. (*****)

Ghymes: Bennünk van a kutyavér[108]

A G koncertlemeze gyerekeknek, így Annának jó ez a CD. Nem sok mindent lehet róla írni, koncerten sok gyerek énekli velük a jól ismert dalokat, de van egy-két számunkra ismeretlen népdal is. Talán koncerten meglepően a leginkább "népies" a hangzásuk, s a magyar hasonló lemezekkel ellentétben nem a countryt kavarják össze a folkkal (lásd pl. Bojtorján, 100 Folk, Heilig Gábor, Papp Rika stb.) (****)


-----------------------------
(I. dátum: 2001. 08. 27. II. dátum: 2001. 09. 12. III. dátum: 2001. 09. 15. IV. dátum: 2001. 10. 20. V. dátum: 2001. 10. 22. VI. dátum: 2001. 11. 03. VII. dátum: 2001. 11. 21. VIII. dátum: 2001. 11. 30. IX. dátum: 2001. 12. 06. X. dátum: 2001. 12. 09. XI. dátum: 2001. 12. 15. XII. dátum: 2001. 12. 20. XIII. dátum: 2001. 12. 22.)


[1] 1987.
[2] 1996.
[3] Q. 2000.
[4] 1996. Universal Sound
[5] Blue Note, 1996. EMI
[6] SKG 1997. DreamWorks (Singles, 13:30)
[7] Metronome 1996. Mega (Singles, 20:41)
[8] Ffrr 1996. (Singles, 25:11)
[9] nude, 1996. Sony Music (Singles, 14:36)
[10] Epic, 1996. Sony Music (Singles, 6:45)
[11] 2000.
[12] 1982.
[13] 1982.
[14] 1983.
[15] 1994.
[16] 1996.
[17] 2000.
[18] 1970.
[19] 1969.
[20] 1969.
[21] 1968.
[22] 1982. Kuckuck
[23] 2000.
[24] Atlantic, 1984. Warner
[25] 1993.
[26] 1999.
[27] 1964. Castle Music, 1999.
[28] 2000.
[29] 2000.
[30] Krém, 1989. Hungaroton
[31] 1975. ECM
[32] WATT, 1974. ECM
[33] 1997.
[34] 1999.
[35] 1993.
[36] Arista Recs. 1979. BMG
[37] 2000.
[38] 1994. Warner
[39] Telegram, 1991. Warner
[40] 1990. Virgin
[41] 1997. Warner
[42] 1989. Fortuna (BMI)
[43] Fathom 1995. Hearts of Space
[44] 1998.
[45] ?
[46] Sunset-France, 1990. Playa Sound
[47] 1989.
[48] 2000.
[49] 1986.
[50] 1983.
[51] 1997.
[52] 2000.
[53] 1980.
[54] 2000.
[55] 1971.
[56] 1977?
[57] 1973?
[58] 1981. és 1979.
[59] 1967.
[60] ECM, 1986.
[61] Windham Hill, 1987.
[62] Island, 1975.
[63] Blueprint, 1969. Voiceprint
[64] Day Eight Music, 1984.
[65] veraBra, 1981. CBS
[66] rendem, 1992.
[67] Krém, 1990.
[68] Krém, 1988.
[69] Krém, 1990.
[70] Krém, 1989.
[71] Virgin, 1995.
[72] 1991.
[73] 1999.
[74] 1997.
[75] 2000.
[76] 2001.
[77] 1991.
[78] 1998.
[79] Leo, 1987. HP
[80] HP, 1989.
[81] Hunnia & Budapest Film, 1989.
[82] 1988
[83] 1996.
[84] ?
[85] 1986.
[86] 1992.
[87] 1985.
[88] 1990.
[89] 1985.
[90] 1996.
[91] Réprod, 1984.
[92] 2000. Szerzői kiadás
[93] 2001. PestiEst; (13:59)
[94] Verve, 1994. PolyGram Recs.
[95] 1986.
[96] 1983.
[97] Réprod, 1995.
[98] 1991.
[99] 1992.
[100] 2000.
[101] 1988; 1987.
[102] 1984.
[103] Réprod, 1991-1996.
[104] 2001.
[105] 1983.
[106] 2000. ?
[107] 1992. ECM
[108] ?

b U2: The B-sides (1982-1989)
Az új U2-val nem vagyok jóban, de a régit szeretem. Ezt a lemezt is kedvelem. Az első 2-3 korszakukat öleli fel (1. a kezdeti új hullámos/alternatív korszak, 2. a Ruttle funkysabb korszaka és 3. a Joshua professzionális korszaka). Rajta van az a szám is, amit Lajos az internetről töltött le, tényleg nagyon jó szám, olyan kis kedves. Itt is érvényes: ez a lemez arra jó, hogy kedvet csináljon újból U2-t (régebbit) hallgatni. (****1999)
U2: Pop
Ezt gondolom, azzal a célzattal vetted fel nekem, hátha megkedvelem. Nos, ez bejött. Amikor nálam volt műsoros kazettán, kifejezetten unalmasnak, gyengének tartottam. Most hallgatva azt kell mondanom, hogy semmivel sem rosszabb lemez, mint az Achtung Baby és a Zooropa. Csak nem is jobb, s talán valóban van némi görcsösség abban, ahogy az Achtung óta megszokott stílust követi. De ezt ellensúlyozza viszont a profizmus, amit én nem mindig értékelek (önmagában) nagyra. Így, több év távlatából már csak egy lemez a sok közül, s semmi sem zavaró. Az egy órás anyagnak legalább a fele nagyon kellemes számokból áll. Azon csodálkozom, hogy ezek sem tetszettek régebben. (****1999)

d Booker T and The MG's: The Best of Booker T...
Nagyon élvezetes, minden porcikája a múltat idézi. Pár számot ismerek róla, de így nagyon jó ez a lemez. Ez is lehetne hosszabb. Pont bementem a szobába, s mi megy? A minden lében két kanál, R.M. és T.C. éppen egy bárban táncol két bigével (a ruházatot nem kell leírni, pont ezen röhögtünk januárban), a zene viszont kiköpött mása ennek. Na, ez a jó ebben a zenében, hogy egy igazán behatárolható hangulat, nem akar egyedi lenni. (*****1999)

a Akosh S. Unit: Élettér (1999)
Nem előzmény nélküli ez a zene: Dresch, Grencsó, Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes nem utolsósorban Szabados Makuz Nagyzenekar (amiben persze ott van Dresch és Grencsó is). Amiben másabb, az talán egy "modernebb stílusú" hangszerelés, ami néhol drasztikusabban megy át freebe, vagy az elektronikus zenékhez hasonló módon "csöndesül" le. Ami a fentiekkel összehozza még, az a nagyon szép, néhol igazán fájdalmasan szép fúvós játék. Ennek a nagy mestere D.D. Misi. Talán azért is ő az etalon számomra, mert más fúvóst ennyiszer nem láttam élőben (hányszor is: 20-25 alkalommal minimum). Ezek az érzelmileg teljesen felfokozott fúvós szólók ennél a Szelevényinél is megfigyelhetőek. Talán nála gyorsabban váltakoznak a különböző hangulatok, mint Dreschnél (ebben viszont meg lehet, hogy a Makuzhoz hasonlít). 'A "világzene" és a jazz igazán értékálló találkozásai' címmel már folytattunk levelezést, amiben az ECM elavult, a Windham Hill "elnyálasodott" stb. meglátásokban kicsit ott volt, hogy újabban a korábban megszokott "új vér (= hangzás)" most mintha hiányozna. Ez a lemez szerintem valamelyest tudja hozni azt az "új vért", de ereje mégis abban van, hogy nagyon igényes "teljesítmény". És sokszor az ember inkább hajlamos az új hangzásra felkapni a fejét, mint az igényes zenére. (*****2000)

c John Coltrane: Like Sonny (1958, 1960)
Jó CD, talán ez a lemez hozza legjobban a korhangulatot, ami számomra nagyon pozitív, mert ezt nagyon szeretem. (*****1999)
John Coltrane: A Love Supreme
Ez a lemez viszont inkább "kortalanabb", már a címadó szám is rögtön nem "hétköznapi". Nagyon tetszik, ahogy mondogatja, "love supreme". A három Coltrane-os lemez közül ez lett a kedvencem. (*****2000)
The 3 Tenors (Dexter Gordon, Sonny Rollins, John Coltrane) 1957-1962
Ez is nagyon jó lemez, csak azt nem értem, hogy milyen elgondolás alapján lett 35 perces?! Minimum a duplája kellene, hogy legyen, hiszen három zenészt mutat be, amihez minél több anyag van, annál jobb. Éppen ezért egy tripla CD sem lenne elképzelhetetlen. (*****2000)

l King Crimson: The Construction of Light (2000)
Tőlük nagyon meglepő dögös blues a kezdő szám (és nagyon jó). Néhol azt nem szeretem az "új" KC-ben, a 80-as évek "fegyelmezett" lemezei óta, hogy az ének és a zene között olykor nincs "összhang". Valahogy Adrian Belew elénekel a zene fölött, ami meg nagyon feszes, mintha nem tűrné el a zene azt, hogy még "ráénekel" valaki. Persze ezt nem minden számuknál értem, de van egy-két ilyen. Ez most pont az első szám miatt jött ki belőlem, hiszen ez a szám a leginkább az ellentéte a fent leírtaknak. Valóban, jobban szeretem a mostani Crimsontól a hangszeres számokat, főleg azokat, amelyeknek a gyökere az Earthbound-hoz vezet vissza. A Discipline óta minden lemezről visszaköszön - egy-két helyről - annak a lemeznek a hangulata, hangszerelése. Ezeket nagyon kedvelem. Ezen az új CD-n is vannak ilyen részek. Összességében jó ez a lemez, bár mintha a Thrak 1994-es visszatérése óta nem igazán erőltetnék meg magukat: a jól bevált "formát" nyújtják, nincs sok változtatás. Igazából csak ezt az első számot lehet "újításnak" venni. Mi lenne, ha egyszer egy líraibb számot is összehoznának? Mint a régi szép idők lemezein. (*****2000)

k Akosh S. Unit: Élettér (1999)
Nem előzmény nélküli ez a zene: Dresch, Grencsó, Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes nem utolsósorban Szabados Makuz Nagyzenekar (amiben persze ott van Dresch és Grencsó is). Amiben másabb, az talán egy "modernebb stílusú" hangszerelés, ami néhol drasztikusabban megy át freebe, vagy az elektronikus zenékhez hasonló módon "csöndesül" le. Ami a fentiekkel összehozza még, az a nagyon szép, néhol igazán fájdalmasan szép fúvós játék. Ennek a nagy mestere D.D. Misi. Talán azért is ő az etalon számomra, mert más fúvóst ennyiszer nem láttam élőben (hányszor is: 20-25 alkalommal minimum). Ezek az érzelmileg teljesen felfokozott fúvós szólók ennél a Szelevényinél is megfigyelhetőek. Talán nála gyorsabban váltakoznak a különböző hangulatok, mint Dreschnél (ebben viszont meg lehet, hogy a Makuzhoz hasonlít). 'A "világzene" és a jazz igazán értékálló találkozásai' címmel már folytattunk levelezést, amiben az ECM elavult, a Windham Hill "elnyálasodott" stb. meglátásokban kicsit ott volt, hogy újabban a korábban megszokott "új vér (= hangzás)" most mintha hiányozna. Ez a lemez szerintem valamelyest tudja hozni azt az "új vért", de ereje mégis abban van, hogy nagyon igényes "teljesítmény". És sokszor az ember inkább hajlamos az új hangzásra felkapni a fejét, mint az igényes zenére. (*****2000)
Akosh Szelevényi Ensemble: Pannonia (1993)
Azt hiszem, nekem ez tetszik jobban. Nagyon jó a másik is, talán az zeneileg jobban "megkreált". Ez viszont teljesen kathartikus lemez. Nagyon jó benne a fúvós mellett a hegedű is. Igazán kiemelkedő szólókat nyújt mindkét hangszer. És olyan szépen felépített benne több rész is, igazán kellemes, emocionális élmény, amellett, hogy nagyon profi. A King Crimson már azért nem a kedvencem, mert valamikor régen a legprofibban tőlük lehetett ilyen zenét várni, de most már túl száraz ehhez, s csak a profizmus hatja át. Ez a Szelevényi Ákos nagyon tehetséges, csodálkozom, hogy nem hallottunk róla eddig semmit. Ezen a lemezen is nagyon jó zenészekkel játszik együtt. Szólista létére olyan zenekart hozott össze, akik nagyon sokat tesznek le az asztalra, s a zenésztársak is kibontakozhatnak. Szóval, nem tudok olyan megközelítést találni, amiben valamennyire is elmarasztalhatnám. Maga a zenének a stílusa is jó, hogy semmilyen "megkövesedett" irányzatot nem követ (pl. world, ECM, stb.). Biztos be lehet határolni a stílust, de nem ez a lényeg. (*****2001)

g Prince: Dinner with Delores
Ez egy nyúlfarknyi CD: 2 és 1/2 számmal, de nem rossz, mert az egyik szám azt a tipikus, show-szerű dinamikáját hozza, s a másik (normál hosszúságú) szám pedig azt a dallamos, könnyed hangzást, ami nekem a Beatlest juttatja az eszembe (ugyanúgy, mint olykor Lenny Kravitz-nál). Még mindig P-től a Lovesexyt és a Sign 'O' The Times-ot tartom a legjobbnak, s ebben a "műfajban" már nem is fog jobbat csinálni. Szerintem Ő is kénytelen lesz elmenni a technós hangzás felé, ha képben akar lenni, s ilyen jól hangszerelt, dinamikus lemezeket már nem igen készít. (****2000)

f Stina Nordenstam: Dynamite
Julee Cruise óta nem hallottam ilyen depressziós zenét! A This Mortal Coil hangulata ehhez képest sokkal finomabb, s még egy-két gitáros alternatív zenekar is sokkal bonyolultabb zeneileg, de mégis nagyon ügyesen használja, amit használ. Elsősorban az énekhangot, ezt az infantilis-depressziós női éneket, amely nagyon hasonlít hangulatában a magyar 80-as évek alternatív zenéihez. A zene néhol olyan fátyolos, hogy nem is figyeltem fel rá, mikor a deckben ment. Walkmannel bontakozott ki ez a zene. Ha walkmannel nem hallgatom meg, akkor biztos, hogy nem tetszene ennyire. Néhol a gitáros betétek is hasonlítanak magyar elődökre, és a hangszerelésben ez a puritanitás is közös. (*****1999)

e Vladimir Vissotsky
Néha meglepődök, hogy mennyi minden "megvolt" már 16 éves koromig. S jönnek elő az "újszülöttek", s tulajdonképpen sokszor azon csodálkozom, hogy ők csodálkoznak azon, hogy pl. a Gyalog-galopp már létezett az Apollóban 1977-78-ban, hogy láthattam Ginsberget 1980-ban a mostánaban "volt" Kölcseynek nevezett műv.központban. De Karcsinál 1980-ban Viszockijt is hallgattunk mielőtt a Nagyerdőre mentünk inni, s a debreceni sötét estében Zsolt elmélyített hangon orosz hablatyot ad elő, mi meg röhögünk. Szóval, nekem ez Viszockij, ez maradt, mert rögtön beugrott az őszi-téli ködös Simonyi út, hogy röhögve mászkálunk, Zsolt meg ugyanúgy ahogy Hitlert hablatyolt, most Viszockijt utánozta. Nem is tudom, hogy tetszett-e nekem akkor az "orosz Cseh Tamás"? Kuriózum volt, kicsit egzotikus, bár akkor még az orosz nyelv nagyon sértette a fülemet. Ma már szinte tetszik az orosz nyelv hangzása. Tetszik a mély hangja, s azokat a számokat bírom jobban, ahol nem is énekel, hanem szinte kiabál, ropogtatja a szavakat, mint egy katyusa (elmehetnék a mancsba újságírónak, olyan eredeti és zseniális fordulatokkal tudok írni, nem?). Kicsit ezen a lemezen túl sok az esztrádhangzás, de nem vészes. Én arra lennék kiváncsi, amit vodkagőzös házibulikon egy szál gitárral énekelt, s millió másolatban bejárta az egész SzU-t, de még szerintem Varsóba és Pestre is juthatott pár tucat. Mint már szóban mondtam neked, lehet, hogy M.o-on a Neurotic kazetták száma kitett akár 5 aranylemezt is a 80-as évek végén, 90-es évek elején. Lehet, hogy ezek a Viszockij felvételek meg világhírű előadók lemez-példányszámaival vetekedhetett volna. De hát, ha a Melódija kiadta volna, akkor nem lett volna tiltva, s ha nincs tiltva (tiltott gyümölcs), akkor már nem is annyi az annyi. Így van ez. Még mindig törtem a fejem azon, hogy Hobó miért nyúlt Vlagyimirhez, pedig erről beszétünk az InterCityn is, és a Szigeten is, miután életnagyságban elment mellettünk. Hallgatom, s nem értem, hogy Hobó miért nem érti, hogy ha ennek varázsa van, akkor az a személyes előadásmódnak a varázsa, s ha már más adja elő, akkor az nem igazán tud működni. Vagy én nem értem Hobót. Vajon Hobó már ismerte 1980 előtt a zenéjét? Bár tudom, hogy hozzá képest meg én vagyok az újszülött. (****2000)

d Depeche Mode: Music for the Masses
Amikor láttam a szalagot, úgy gondoltam, hogy megint küldtél olyat, amit fölösleges volt. De egy-két meghallgatás után mégsem volt olyan kibírhatatlan. Egy pár szám még kellemes meglepetés is volt. Mai füllel kis vidám dalok, hogy lehetett ez 15 éve "dark"? Pont azok a legjobbak, amik könnyedebbek. Akkoriban milyen nagy különbséget láttak bele a Duran Duran - DM - Culture Club zenéikbe, s 3 nagy "ellenséges" tábor alakult ki Angliában. Mostani ízléssel biztos, hogy a DM az időtállóbb, de ez sem több, mint színvonalasabb sláger. És a nagy angol előd, a Police, és a nagy angol "utódok", a Cure és a U2 azért többet tudtak letenni az asztalra. Fene jó nagy kultuszt tudtak maguknak teremteni. Mellesleg ebben a Cure és a U2 sem marad el a DM-től, de a 80-as években azt hiszem, a legintenzívebben a DM tudta beőrjíteni az ifjúságot. A zene pedig meg talán ennél a lemeznél haloványabbá vált a későbbiekben. A 90-es évek közepén muszáj volt megújulni. (***2000)

h Nick Cave and The Bad Seeds: Live, Melbourne 1997.
Ennek a CD-nek tényleg az a hibája, hogy rövid. Egy koncertanyagot nem szabad ilyen rövidre szabni, hanem törekedni kellene a teljes koncert megjelentetésére. Az LP-k idején még ez ritka volt (dupla lemez, esetleg egy-egy kivételes esetben tripla lemez), de CD-n simán lehetne teljes koncertet kiadni. Ez a koncertanyag jó, s a legjobb számokat rakták a CD-re, ami kárpótolja a rövidségét. (****1999)
NICK CAVE & THE BAD SEEDS: Let love in (Mute Rec. 1994)
Már vártuk ezt az új lemezt, a tavalyi koncertanyag után valami újat. A számok valóban újak, de a The Good Son óta felerősödött vonal a meghatározó. Talán csak a Thirsty Dog c. szám emlékeztet a Tender Prey előtti lemezekre. Cave azt nyilatkozta valahol, hogy ez a lemez a "love" szó értelmezéseit járja körbe, ami hangulatilag is kicseng a lemezről: a legtöbb dalt finom melankólia hatja át, amit néha tör meg, Cave erőteljesebb, izgatott éneke. Kedvencem a Red right hand ötletes hangszerelése. A lemez, a klipről már ismert Do you love me? dallal kezdődik és egy lassúbb tempójú, feloldó változatával végződik. A legszebb kompozíciója, a balladisztikus Lay me low c. szám. Érezhető az is, hogy egyre nagyobb teret kap zenéjükben az ének, ami biztos egyre nagyobb ismertséget hoz, de ettől még nem válik kommersszé a muzsikájuk.
(Rossz mag) (Inger, 1994. No.0.)
Nick Cave: And The Ass Saw The Angel
Nagyon fura egy lemez ez NC-től. Érződik, hogy valami színpadi produkcióhoz készült (balett, dráma, bármi). Kicsit hiányzik belőle a NC-re jellemző felépítettség. Az eleje nem túl mozgalmas a hosszú szöveges bevezetővel, majd némi zenei fellendülés után ambient hatású zenék alatt újra "leül". Őszi esténként egy meleg tea és egy könyv között jól el van magnóban. Annyira nem hittem, hogy csak ennyi ez a lemez, hogy úgy hallgattam végig a a B oldalon lévő Ed Kueppert, hogy azt hittem, ez még NC. Először csodálkoztam, hogy nem NC énekel, aztán magamtól is rájöttem, hogy hülye vagyok. Pontosan hatszor hallgattam meg, abból a szándékból, hogy megszeressem, de nem sok eredménnyel. (****2000)