2012. május-június
Sebestyén Márta: Muzsikás, 1988.
Sebestyén Márta: Apocripha, 1993.
Sebestyén Márta: Kismet, 1996.
Ahhoz képest, hogy régen mennyire szerettem, mostanában nem is hallgattam (kiv. a Gryllusékkal készült zsoltáros lemezt). Maga SM is egy kicsit olyan merev nagyasszony lett, némely interjúja, médiás szereplése nem volt számomra túl szimpi. Annyira azért nincs előtérben, nem is tudom, mikor láttam tőle új lemezt. De az is lehet, hogy én kísérem kevesebb figyelemmel. A 80-as évek közepéről a Dúdoltam én albuma kultlemez volt. Rengetegen ezzel a lemezzel ismerték meg, szerették meg a népzenét (mint előtte 10 évvel a Sebőtől egy előző generáció). De utána is mindig ünnepszámba mentek a Muzsikás és SM önálló lemezei. Ezeket a régebbi lemezeit most hallgatva annyira nem tudtam mindre rákattanni, mint a Kismetre. A legszínesebb, nagyon jól hangszerelt lemez, igazi mestermunka. Persze a másik kettő sem rossz, de most ezt volt nagy öröm újra felfedezni. (B- / B / B+)
Amadinda: Legacies – Hagyományok, 1998.
Amadinda & Friends: Legacies 5. – live, (1989-1999.)
Amadinda: John Cage, 1999.
Az Amadinda hazánk no.1. ütőegyüttese, de nemzetközi szinten is rangos zenekarnak számít. Ha csak arra gondolunk, kik írtak nekik darabokat, pl. John Cage, Steve Reich, Ligeti György… A 80-as évek eleje óta népszerűsítik az ütőszenét, ma már elég sok követője van (Debrecenben is több). Én mindig is nagyon szerettem az ütőszenét, és magát az A stílusát is. Most 3 lemezt is hallgatva megállapítottam, hogy koncerten minden perce izgalmas, de így CD-ről bizony sokszor elkalandozott a figyelmem. Bennem van a hiba, nem fikázom ezeket a lemezeket, de engem nem tudott teljesen lekötni, s úgy elvarázsolni, mint koncerten. (B- / B / B)
Sting: Songs from The Labyrinth, 2006.
Az utóbbi időben egy kissé eltávolodtam S-től. A kilencvenes évektől kiadott lemezei nem rosszak, de annyira már nem tudott megkapni, olyan igazi profi popzene, amit jó hallgatni, de semmi különösebb. Egyre többször meg inkább ilyen-olyan zenészekkel lépett fel, készített egy-egy számot, amik meg inkább csak a brand életben tartásáról szólt, nem pedig az életmű lényeges része. Erről a lemezéről olvastam, de el is felejtettem. Most, hogy sikerült meghallgatnom, jutott eszembe, hogy én tudtam erről a lemezről, de nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet. Pedig nagyon kellemes album. Ha valamivel ki tudta magát hozni a megszokott popzenei zsánerből, hát ez a zene az (azóta már szimfonikus zenével is előrukkolt). A borító szerint John Dowland (1563-1626) zenéjét Edin Karamazovval közösen játsszák lanton, ill. S énekel. Nagyon harmonikus zene, szépen, átélten előadva. Érdemes megismerni. (B)
AP egyszerűen fantasztikus. Hogy lehet az, hogy ez a lemez is az első hangtól egyszerűen hatalmába keríti az embert? Annyira magával ragadó zene, s mégis nagyon finom, a csöndes, de mégsem unalmas átvezető részeit is lehet szeretni. Most már 77 éves, de a kortárs komolyzene szerintem egyik legnagyobb alakja. És nemcsak az egyházzenéé, ahogy szeretik elhatárolni a többi kortárszenétől. Ezzel a művével sem tudtam betelni, napokig hallgattam, sőt a youtube-on is találtam sok mindent tőle, amikkel kiegészítettem, majd elővettem a régebbi AP lemezeket is. Tegnap éjszaka felváltva hallgattam a lemezeket, s random módon cserélgetve is jó volt hallgatni. Ez a műve is milyen nagy élmény lehet élőben! (A)
Jan Garbarek & The Hilliard Ensemble: Mnemosyne, 1999.
Azt hiszem, semmi újat nem tudok írni, ez a lemez is nagyon szép, emelkedett hangulatú, ünnepélyes, fennkölt stb. Ez az egymásra találás telitalálat, s még korántsem fejeződött be, hiszen alig egy hónapja újból adtak koncertet Pesten, egy újabb nagy turné keretében (megint a Szent István Bazilikában), talán a harmadik lemezükkel járják a világot (azt is meg kell ismerni!). Garbarek egyszerű, finom játéka az énekhanggal nagyszerű párosítás, s nem kívánkozik ebbe az éteri hangzásba semmi más. (B+)
Mark Knopfler: Get Lucky, 2009.
Kb. 10 éve nem hallgattam MK-t,, tavaly viszont Dire Straitset annál inkább. Nem igen kedveltem a szólólemezeit. Túlságosan közepesek, most itt a 90-es évek termésére gondolok. Az a „kétévente menetrendszerűen kiadok egy lemezt, mert azt úgy kell” típusú lemezek voltak ezek. Ehhez képest ez a lemez egészen jó. Kicsit ilyen-olyan, belekap ír zenébe, bluesba stb., de nem rossz. Kifejezetten jól eltalált egy-két szám. (C+)
.jpg)
Keith Jarrett: Treasure Island, 1974.
Ez egy klasszikusnak számító lemez, a legtermékenyebb időszakából. Nagyon jó lemez, a bulisabb számoktól a nehezebb szerzeményekig jó kis paletta. A zenekara ismert zenészekből áll: Charlie Haden bass, Paul Motian dob, Dewey Redman szaxi, hogy csak a nevesebbeket említsem, s akikkel nemcsak ezt a lemezt készítette. Ezt is régen hallottam, s nagy öröm volt újra felfedezni. (B+)
Syrius, Solaris, After Crying a Youtube-on
Azt hiszem, azon nem vitatkozhatunk, hogy már évek óta az első információ-beszerzőhely az internet. Egy pillanat alatt meg lehet tudni, hogy valamiről, valakiről vannak-e információk, azok milyenek: saját honlap, hivatkozások, cikkek, vagy éppen fent van-e a youtube-on. A Yt az egyik legfontosabb informálódási hely lett, s nemcsak a zenék és filmek világában. Ma már cégek raknak fel kisebb filmeket magukról, olykor profik által készített kisfilmeket, de direkt nem reklám imázzsal, mert azzal teli a média, hanem valami kevésbé erőltetettet. Akinek még ez sincs, az egy pár másodperces diasorozatot, amiben egy-két fotó mellett felhívja a figyelmet a honlapra. Bizony, sokan már arra is lusták, hogy honlapra felmenjenek, hiszen ott ezer féle információ van, rengeteg idő egyik fülről a másikra barangolni, s mindenütt olvasni, válogatni az infók közül. A Yt meg vizuálisan adhat annyi elegendő információt, ami ennek a lusta érdeklődőnek kell. Itt tartunk (lassan nem üldözni fogják a betűket, mint Bradburynél, hanem önként mondunk le róluk). Nos, a zenénél meg ezerszer hatványozottan működik a Yt szerepe. Az hogy egy zenészről mennyi minden van fent, azok official képanyagok, vagy rajongók által feltöltött, ilyen-olyan minőségű koncertfelvételek, esetleg albumok diasorozattal megspékelve stb. – ez sok mindent árulnak el. És akkor a képanyagról tudjuk, hogy hányan látták, hányan lájkolták, és mit írtak hozzá megjegyzésnek, és kik, milyen nemzetiségűek pl. A facebookon, ha oldala van, akkor még név szerint is láthatod a lájkolókat, pl. tudhatod, melyik országban kedvelik jobban. Komolyabban bele akarsz mélyülni, napokig bújhatod ezt a két netes felületet.
A Syriusról is, pedig mint a hőskorszak alternatív zenekarától nem gondolnád, hogy ennyi minden maradt fenn. Van mozifilmes betétzenélésük, egy-két bootleg, szinte minden utólag megjelent lemez, meg az Ördög álarcosbálja és a Széttört álmok is. És sok későbbi felvétel, Orszáczky Jackieről meg a halála előtt még Pesten utoljára összeállt Syrius koncertjéről. Legnagyobb meglepetés az 1971-es, az ausztrál ABC TV teljes tévéfelvétele, a kor stílusában, tévéstúdióban zenélnek. És még ausztrál koncertfelvétel videó is van, igaz, csak néhány perc. A Syriusnak ez a legendás 1970-1973 közötti időszaka szépen van archiválva. Viszonylag kevésbé az átalakult Syrius, a Széttört álmok korszaka, és egyáltalán nem a 60-as évek, de ez érthető is. A Syrius pont 50 éve, 1962-ben alakult (az Omegával egy évben), s eleinte nem tudták eldönteni, hogy mit játsszanak, rockot, jazzt vagy divatosabb slágerzenét. Ezért játszottak ezt is, azt is, amíg a slágerre szavazó zenészek ki nem léptek, s megalapították a Juventus együttest. És egy meglepetés archív is van: ahogy a Panta Rhei és az After Crying, ők is játszották a Schizoid Mant, eléggé sajátos felfogásban. (B-)
Az After Crying én még emlékszem, úgy kezdte, hogy a komolyzenét akarja megújítani vagy legalábbis frissíteni progresszív elemekkel. A 80-as években így nem is volt dob a zenéjükben, fuvolára, csellóra, hegedűre és zongorára épült. Aztán koncerteken már megjelentek az elektronikus hangszerek (bass, szinti), és az 1992-es Megalázottak és megszomorítottak lemezen a dob és a gitár egyértelműen a progresszív rock felé tolta a zenekart, végérvényesen. Én mindkét korszakát szerettem, de valahol a 2000-es években elvesztettem a fonalat. Most a Yt-on sok-sok régi lemez mellett leginkább újabb koncertfelvételeket találtam. És ez a zene tisztára a 70-es évek stílusában szól, olykor olyan rockos részekkel, amik akár az akkori Piramistól is származhatna. És a szövegvilág meg ilyen nagy társadalmi kritikás, nagyon idétlen, inkább a világmegváltó tinédzser eszmevilágot képviselő fontoskodás. Meglepődtem ezen, ezért utánanéztem, s úgy találtam, hogy a 2003-ban énekesnek (és szövegírónak) beállt Bátky Zoltán megjelenésével változott így meg az AC zenei világa. Hát nem az én ízlésemhez igazodtak, az biztos (C+)
Három zenekar, három korszak, három pályafutás és „zenei” sors. Fura így együtt látni.
Bíró Eszter Quintet: Mikor lesz az már? 2009.
Annyi rémlett, hogy elsősorban színésznő, sok filmben játszott. De a zene sincs távol tőle, hiszen a Budapest Klezmer Band énekesnője volt, 3-4 szólólemeze is van. Ez még nem garancia a jó zenére, sok színésznek van bűn rossz lemeze, meg a musicalezés is hálás náluk, nekem meg a hideg futkos a hátamon néhány musicaltől. De erről a lemezről egyértelmű, hogy BE született énekesnő, nagyon jó hanggal megáldva. A zene is nagyon jól passzol hozzá, a zsidó, balkán és magyar folklór ízek mellett jó értelemben vett világzene ez, jó kis alternatív zenei beütésekkel. Igazán kellemes meglepetés volt. (B)
Sigur Rós a Youtube-on
Könyvekről
Dr. Henry Cloud & Dr. John Townsend: Játszmák nélkül. Hogxan kezdjünk hozzá a nehéz beszélgetésekhez?
(Harmat, 2010.) How to have that different conversation you’ve been aroiding.
Filmekről, videókról
Fiatal Huligánok (Young Thugs: Nostalgia)
by Takashi Miike, 1998.
A film 1969-ben játszódik, egy 10-11 éves fiú a főszereplője. A tokiói proli negyedben élő, felnövekvő fiú mindennapjai, lumpen, idegbajos apjával, agyondolgozott anyjával és nagyapjával, na, és a fiúbarátokkal, meg grundos bandaháborúkkal. Ahogy ez lenni szokott időben és térben mindenkor és mindenütt (mármint a fiúbandázásra értve). A filmen teljesen érződik, hogy ez személyes élmény, tehát valószínűleg önéletrajzi film (a nosztalgia alcímmel nem is árul zsákbamacskát). Nem rossz, vannak jó pillanatai, bár a korrajz egyfajta megjelenítése a holdraszállás és a diáklázadás állandó tévéhíradós tudósításával tipikus színházi fogás, filmben kicsit direkt, és nagyobb lehetőség is lenne képileg többet ábrázolni arról a 60-as évek végi, 70-es évek eleji világról. Ami még kicsit csiszolatlan a filmben, hogy olykor kedves ifjúsági film (főleg az egyik fiú szenilis nagymamájának a festékkel való meglepésének ötlete, ehhez versenyre űrhajó építése, vagy amikor „világra mennek”, de aztán visszafordulnak, mert mindenütt egyforma), és a durva családi háttér ábrázolása, ami inkább szociodráma, elüt a meghatóan gyerekfilmes részektől. (B-)
Depeche Mode: One night in Paris – The Exciter Tour, 2001.
by Anton Corbijn
Tudjátok, nem vagyok nagy depeses, bár van néhány lemezük, amelyek nekem is tetszenek, de a nagy kultusznak nem vagyok a hívője. Ez a koncert viszont nagyon jó. A koncert, mint „műfaj” olykor nagyon fel tudja dobni az olyan zenéket, amiket egyébként nem annyira kedvelsz, ha az interpretálás viszont új színt hoz (ennek a koncertkörútnak az apropója az Exciter c. lemez, amit megjelenése után Tőletek meg is kaptam, de az kevésbé tetszett). És nekem a DM lemezekhez képest ez mindenképpen új szín. Igazi show, s ahogy a nagy show-khoz illik, pörgős program, jó zenei kíséret, gyönyörű hangú és testű néger vokalista lányok, keményebb hangzás, szuper szcenika, fénytechnika stb. Minden a helyén, és működik. D. Gahan néha kicsit hülyén néz ki, ahogy riszálja magát, mint egy diszkó girl (bár 40 évesen nagyon fitt), de kellemes meglepetés M. Gore, kap is lehetőséget a gitározás mellett éneklésre is bőven. Szóval, az ilyen koncerteket tudom értékelni, élményszerű, zeneileg is jól eltalált. Az 1 perc híján 2 órás koncertanyag végig ébren tudja tartani a figyelmed. (B)
A diktátor (The Dictator)
by Larry Charles, 2012. Fsz.- Sacha Baron Cohen, Ben Kingsley.
Anna szerette volna megnézni, így vettem rá magam, hogy plázás moziba menjek vele. Már pár éve nem voltam, így megint idegenen hatottak az óriás popcornos dobozok, meg újabban tálcáról eszik a chipset valami szósszal. A közönség már a reklámok alatt tahó volt, szóval, a legjobb kezdés, hogy egy hollywoodi film állatira „bejöjjön” nekem. Az igazság az, hogy nem vártam remekművet, így nem is csalódtam. Tudtam, hogy Cohen nem tehetségtelen, s a Borattal és a Brünóval egész szép kis imidzset csinált magának. A film története a szokásos amerikai vonalvezetéssel pereg, nem is untatnék senkit ezzel, hogy elmeséljem, s a kis ország uralkodója NYC-ben klisék jönnek, mint a Neveletlen hercegnő gyerekfilmből, vagy az Eddy Murphy filmjéből, aminek a címe nem jut az eszembe (meg még biztos van néhány, amit én szerencsére nem láttam). A diktátor kifigurázása is szintén jól ismert sztereotípiák mentén történik, nem sok újat ad, igazából ezeken nem is lehet annyira jól szórakozni. Viszont az alpár humor terén ver mindenkit, akit én ebből az amerikai vonalból ismerek. Olyan parasztságok jutnak az eszébe, ami eddig másnak még nem, így nemcsak az újszülöttnek újak ezek a poénok. Vagy két-három geg vaskosságával tényleg keményen megröhögteti az embert. De igazából nem is ez az erénye, hanem, hogy sunyi módon a diktátor mellett, a háttérben jócskán kigúnyolja a nagypolitikát, a globálistőkét mozgatókat, az amerikaiakat, na és az alternatívokat. Különösen rájuk nyom olyan poénokat, amik miatt még elgondolkoztatható is lehetne ez a film. Tényleg nem tehetségtelen Cohen, csak a Hollywood szűkre szabott fazonjában ilyen egy film, ebből a csőből ennyi fért ki. (C+)
Gilbert Grape (What’s Eating Gibert Grape)
by Lasse Hallström, 1993. Fsz.- Johnny Depp, Leonardo DiCaprio, Juliette Lewis
Azt hiszem ez JD első filmjei között van, hiszen itt még szinte csak kamasz. A LDC-ról nem is tudtam, hogy a Titanic előtt is voltak filmjei, s kellemes csalódás volt, hogy egyáltalán nem voltam odáig a szépfiúért, s itt nem semmi szerepet játszik tökéletesen. Igen, nagyszerű alakítás, megint egy előítéletem ledőlt. LDC mellett a többi lényeges szereplő alakítása is korrekt. A film egyébként egy melodráma, de egészen hiteles figurákkal, sztorival, amiben a romantika nem oltja ki a poros kisváros realista ábrázolását. Magyarul, egy szerelem kibontakozása mértéktartással ábrázolva. Még csak annyit, hogy olykor érdekes rákattintani egy-egy névre, ami nem mond semmit. Itt pl. a rendezőről nem tudtam semmit, kiderült, hogy annakidején az Abba ausztrál turnés filmjével kezdte, s a Csokoládét is ő rendezte JD és Juliette Binoche kettősével. Ez tényleg érdekes. (C+)
Bin Jip – Lopakodó lelkek
by Ki-duk Kim, 2004. Fsz.- Hyun-kyoon Lee, Seung-yeon Lee
Az sokszor eszembe jut, hogy vajon mikor mondhatom egy filmre, hogy jó? Akkor, ha minden perce élvezetes, vagy akkor, ha újszerűnek, eredetinek, jelentős alkotásnak tűnik? Vagy akkor, ha napokig, akár hetekig sem megy ki az ember fejéből, újból előjönnek képek, a zenéje, vagy csak a hangulata. Ez utóbbi nagyon így volt ezután a film után. Tényleg olyan hangulata van a filmnek, hogy magával ragad, s bizony azért e mellett egyáltalán nem tökéletes alkotás, a rendező kifejezetten a főszereplőkre koncentrált, így a mellékszereplők, s a történet néhol nagyon elnagyolt, egy kevésbé erős filmnél idegesítő lenne. Itt viszont még ezt is elnézem a filmkészítőknek, mert tényleg nagyon szép filmet produkáltak. Olyan film, amiben a két főszereplő másfélóráig meg sem szólal, de erős az atmoszférája, a vásznon szinte légiesen létező fiú és lány a különböző lakásokban tett látogatásait sokáig elnézné az ember, ha a cselekmény konfliktusai a történetet tovább nem szőné. És eljutunk a film végső harmadához, ami egy szép befejezéssel ér véget, s a film ettől kezdve már nemcsak az „érzékszerveknek” szól, hanem agyalhat is az ember, mint a mágikus realizmus műfajú könyveknél, filmeknél, hogy akkor most mi is történt? Igen, sugall valami racionálisan megmagyarázhatót, de ott van benne, hogy érzésként kezeld, vagy úgy, mint egy metaforát. És ebben zseniális Ki-duk Kim, egy szép filmet készített, aminek a hatása szinte garantált. (B)
Színház
Ivan Viripajev: Illúziók
(r.- Viktor Rizsakov, Fsz.- Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Vass Magdolna, Kristán Attila)
A Fodrásznő után itt egy újabb darab az oroszoktól. Várható volt, hogy ez sem egy szokványos előadás lesz. Rizsakov Fodrásznő rendezése telitalálat, így szinte elvártam, hogy ez az előadás is ugyanolyan jó legyen. Nem volt csalódás, de a darab kevésbé jó, ill. nagyon nehéz előadni, lévén a szöveg 4 ember monológjai, amiket többségében tényleg csak monológokként lehet megjeleníteni. A darab egyébként jól van megírva, a szereplők jellemei is hitelesek, érdekes csavar, ami kicsit átértékeli a dolgokat stb., stb., mind-mind adott egy jó színházi alapanyagnak, de a műfaj, a monologizálás mégiscsak nehéz dolog, nem könnyű ezt úgy színpadra vinni, hogy a nézőt vagy 80 percig lekösse. És mégis sikerült, hála a rendező kreatív ötleteinek és a 4 igen jó színészi játéknak.
Nem írom le, mi mindent vetettek be, elmondva úgy sem lehet maradéktalanul az élményt átadni. Egy-két következetlenséget is leírhatnék, de fölösleges. Az előadás a kisebb hibáival is élvezhető, a darabban bemutatott két házaspár élete, kapcsolatuk egészen elgondolkodtató. És még azt is elnézem nekik, hogy ABBÁ-ra ugrabugráltak, ami amúgy is egy kicsit direkt poén (mármint a két-két házaspár). (B)
Koncertekről
Fixi4
(MODEM, 2012. április 26.)
Hiphop jazz alapokkal, ha röviden kellene meghatároznom. De ez már rögtön sántítana, mert ez alapján azt gondolnád, hogy alapvetően hiphop. Pedig fordítva, inkább a jazz alapok dominálnak, sok hangszeres rész között megy a hiphop hadova, ami meg kell mondanom, nekem így nem nagyon jött be. A zene itt egészen jó volt, elhallgattam volna, s nem éreztem ennek a zenének szoros részének az éneket (egyébként bármilyen más éneket sem igen). Másrészt nekem a magyar nyelvű hiphop egyedül a Belgától tetszik, s ennek az az oka, hogy ott nagyon ütősek a szövegek, sokszor egészen komoly mondanivalóval vagy nagyszerű iróniával. Ahol a szövegnek nincs ilyen fontos szerepe, ott sokszor érzek egy kis mesterkéltséget, angolos bénázást. Ez halványan itt is utolért. (C+)
Jónás Vera
(MODEM, 2012. május 31.)
