2010. május

2010. május

Richard WRIGHT: Wet dreams, 1978.

A Pink Floyd billentyűsének az első szólólemeze. Ha jól emlékszem, ezekben az időkben jelentek meg a többieknek is a szólóalbumai, s az Animals után gyakorta pletykahírként jelent meg a PF felbomlásának a jóslása. Az igazság az, hogy pl. Gilmour első lemezére már nem is emlékszem, jópár éve hallottam utoljára, így most nem tudnám összehasonlítani az időben is kb. akkori lemezzel. Ez egy korrekt, szépen összerakott lemez, harmincegy-két év után is hallgatható. Van benne szép zongorafutam, jól megkomponált gitár és szaxi szóló, és a hangulata a korból ismert, kissé melankolikus, olyan távolba révedő, filmen pedig a nagytotálos táj feeling, hogy „képletesen” elkapjam a hangulatát. (B-)

California Guitar Trio with Tony Levin & Pat Mastelotto: Live at the Key club, 2001.
California Guitar Trio with Tony Levin and Pat Mastellotto, 2002.

A két lemez egyidőből származik, anyaga is ezért átfedéses, magyarul a koncerten eljátsszák az album több mint egyharmadát. Mindkét lemez tele van átiratokkal, vagy ismert zenékből idézetekkel, amik leginkább arra utalnak, hogy nem akarnak állatira újat létrehozni, itt inkább a közös zenélésen van a hangsúly. Ezért, meg a trióság miatt is önkéntelenül eszembe jut McLaughlin-Meola-Lucia formációja. Ez azért vidámkodóbb, lazább, nem kényeskedik, bárhonnan merít (country, western stb.), s a koncerten jönnek a jól ismert gitáros zenék feldolgozásai, Shadows, Apache, Caravan. De azért van itt King Crimson, Yes és Mahavishnu is (az utóbbi különösen szép színfolt). A koncerten üdék ezek a 40-50 éves számok, ahogy nagy lelkesedéssel játsszák, na meg Tarantino filmzenéi óta egy kicsit másképpen is hallgatjuk ezeket az öreg dalokat (örökzöldeket?). Ma már a Kossuth rádió idegesítő szünetzene-klisé sem jut eszembe. Feltűnő, hogy rövidek a számok, még a koncerten is, s még akkor is, ha kis bohóckodással beleszőnek egy-két más motívumot is, vagy egy ismert dallamot. Tehát nincs nagy „erőlködés”, szólózás, stb., csak úgy érzésből kapjuk a számokat. A stúdiólemez hangszerelése elevenebb, korszerűbb, a koncert viszont felszabadultabb zene. (B / B)


David Byrne: Grown Backwards, 2007.

Himnikus, nagy ívelésű dalok váltakoznak olyan kis vicces, játékos röpke dalokkal. Egyik sincs ellenemre, de összességében ez a lemez sem ilyen, sem olyan. Nagy DB rajongó nem lát ebben semmi rosszat, de nekem hiányzik valami koncepció. A Dialog Box viszont egy húzós szám, ami a Talking Heads fénykorát hozza. Talán az ilyen számok hiányoznak nekem. Bár TH-et is régen hallgattam, az utóbbi években egy kissé talán eltávolodtam tőlük. (B-)

Jah Wobble: Take me to God, 1994.

Elég fura egy lemez, eklektikus, és a sok ilyen-olyan váltások miatt szinte nem is tudom, mikor hallok újabb számot. E mellett lendületes, nem is tűnik hatvanvalahány percesnek. Azután, hogy Enoval is készített lemezt, nem ilyenre számítottam. Sok a meghívott énekes (pl. Sinead O’Connor), kicsit olyan „nagy csapat”-munka, s gondolom, nemcsak énekesek, hanem a zenészek is lehettek itt jópáran. Hangulatában nekem olyan, mint ezelőtt a lemez előtt majdnem 25 évvel a 666 volt. Ha jól hallom, Sheila Chandra is énekel ezen a lemezen. Akkor Irene Papas volt a kuriózum, ebben az időben meg talán Sheila. (B+)


John Cale: Hobo Sapiens, 2004.

A megszokott melankólikás dalok mellett vannak újabb hangszerelésűek, de olyanok is, amik inkább a régi prog-rockot juttatja az eszembe. Kicsit ingadozó ez a lemez, de nem rossz. Én szeretem JC-t, s van néhány nagyon jó lemeze, de van ennél gyengébb is, inkább középszerűbb. (B)


Kertész Imre: Sorstalanság

Nem olvastam végig, már csak egy kevés hiányzott, de túl sok idő telt el, míg újra kézbe vettem, s ilyenkor már kevés motiváció van újból elkezdeni. Nagyon jó hallgatni, felerősíti azt a fura érzést, hogy mennyire ambivalens az elbeszélés: egyrészt hasonlóan a mesélőhöz, én sem harcosként vagy protestálóként éltem meg a saját „táboromat”, a katonaságot, hanem kissé beletörődve, elfogadva (holott tudtam, hogy az ilyen típusú figuráknak, mint én, mennyire életveszélyes terep a „vademberek” világa, mégis kívülről néztem az egészet), de itt a főhősünk miközben hihetetlen empátiával, elfogadással látja-éli a világot, a szembenálló kegyetlenség, igazságtalanság az ember igazságérzetét feszíti. Maga a történet, az elbeszélés ettől lesz másabb, mint a többi hasonló témájú holokauszt regény, mert itt nem a műben, hanem az olvasóban születik meg a morális megközelítés. (A)


Manu Chao: La Radiolina, 2007.

A latin országokban félistenként imádják, ha nem istenként. Lassan nagyobb kultusza lesz, mint Che-nek. Hiába, a latin országoknak kellenek az istenített forradalmárok. De nem akarok gúnyolódni, biztos megérdemli, ezen a lemezen is a klip, - ami bónuszként van rajta – teljesen ennek a képnek megfelelő: éhező afrikai gyerekek, gettók, amcsi katonák elfognak embereket, polgárháborús utcai lövöldözések, merényletek stb. A szövegeit nem értem, de szinte biztos, hogy azok is ezekről szólnak. A fura az, hogy tudtommal spanyolgyerekként Párizsban nő fel, az apja valami híres fószer, s a punkzenével megismerkedve kezd el zenélni, s ekkor ismeri meg a párizsi szubkultúrát, amiben a volt gyarmatok menekült-áttelepült százféle nációi kultúrája-zenéi vegyülnek. A Mano Negra a spanyol mellett még elég sok hatást ötvözött, de a Manu Chao albumok már elsősorban latinosak. Ez a lemeze kevésbé tetszik, mint az előzőleg megismertek, de leginkább a Clandestino esperando la ultima ola… (1998.) a kedvencem. Ez a lemez a gyors tempóival hozza a punk gyökereket, mégis inkább erősen latinos a feeling, viszont hangszerelésben jóval egysíkúbb, mint az előző lemezei. Kicsit talán populárisabb is. Egyébként nekem szimpatikus figura, nálunk már többször is járt, Sziget sztárvendég is volt. Nagy amcsi ellenes, erősen a régi baloldaliságot meg az új zöldségszerű antikapitalista ideológiát hangoztatja. Ez már olyan pont, ami nem áll távol egy párizsi értelmiségtől sem (68), és egy spanyoltól sem (Franco diktatúra), nahát, a latin világtól meg pláne nem. (B-)


Marianne Faithfull: North Country Maid, 1966 (1990).

Nagyon tetszik ez a lemez. Emlékszem, lassan 20 éve, hogy mennyire utáltam azt a kazettát, amit küldtetek a 60-as évek slágereivel. Annyira nem tetszett, s aztán eltelt néhány év, s kezdtem megkedvelni ezt a régi zenét is, hiszen az „újkori” MF-t akkor is szerettem. Az a válogatáslemez persze nem lett a kedvencem, de jó hallgatni azokat a régi számokat. Ez a lemez viszont nagyon jó, a 60-as évekből kuriózum, de egészen modern a korához képest. Egyébként meg kiköpött Pentangle, az 1969-es Basket of light jut az eszembe. Talán mentségemre csak annyit tudnék hozni, hogy ha a 60-as évekből ezt a MF lemezt ismerem meg előbb, akkor sokkal elfogadóbb lettem volna. Ez 20 évvel ezelőtt is tetszett volna, ez tuti. (B+)


Depeche Mode: Playing the Angel, 2005.

Mint tudod, nem vagyok nagy DM rajongó, sőt, ez volt az az együttes, amit sokáig nem kedveltem, s hosszú évek után kezdtem valamelyest értékelni (A Cure-t pl. jóval hamarabb megszerettem). Azt a mázt, ami meg „beragyogta”, kifejezetten rühelltem, ez a darkos, depeches világvége feeling nekem színtiszta hülyeségnek tűnt, abban a zenei világban, ahol az igazi alternatív szubkultúra (az előretörő fanzinok kedvencei) már tényleg produkáltak nagyon letargikus, zeneileg is többnyire igazán újszerű lemezeket. A DM ezekhez képest egy kikupálódott, diszkóban is eladható, jó marketinggel elnyomott zene volt. Kjúros vagy, vagy Depeses? A Cure legalább humorérzékkel rendelkezett. Persze 20-25 év távlatából minden indulat megszelídül, a DM egy - a korában - jól hangszerelt, slágergyanús zene, nem annyira progresszív, de mégis nagy hatással bíró. Sok követője volt, bizonyára voltak, akik ezen a slágerességen túlhaladtak, s voltak gyenge utánzatok, na meg még inkább erőltetett, slágerlistára felkúszni akarók. Valamikor a 90-es években úgy tűnt számomra, hogy a DM már nem akart annyira milliós példányokra hajtani, s ekkor inkább engedték, merték magukat hagyni játszani, nekem ettől kezdve lettek élvezhetőbbek a lemezek. A stílusuk semmit sem változott, talán egy kicsit keményebb, mindenesetre nem a kezdeti DM „csinált” feeling, hanem egyszerűen csak hallgatható, jól szóló zene. Ez már lassan két évtizede tart, s ez a lemez sem világmegváltás, de korrekt zene, (B-)


Belga: Platina, 2010.
Belga: Gyémánt, 2010.

Érdekes ez a beindulás, 4 hónap alatt 4 album megjelentetése, ráadásul ingyen vagy újságmellékletként.
A Platina alcíme: oktatási segédanyag, és minden szám főként egy tantárgyhoz, és 1 vagy 2 pedig másképpen, de az iskolához kapcsolódik. Tehát konceptlemez, ami nem áll távol a B-tól. Már a kezdetektől látom, hogy a hülyéskedés mellett alapjában véve igenis komolyan gondolják azt, amiről szólnak. Éppen ezért írhattam neked azt, hogy manapság ilyen jó kis szociografikus helyzetjelentést nem igen kapni más zenékből. És mindezek mellett azt is érzem, hogy komolyan gondolják, hatást tudnak elérni a számaikkal, magyarul olyan dolgokról szólnak, amit fontosnak tartanak, s olykor népnevelői célzattal. Egy kicsit ebben a lemezben is ezt látom, a tantárgyak „megzenésítése” mintha azt a célt is szolgálnák, hogy valami megragadjon a fejekben. Sok tantárgynál éreztem, hogy dereng nekem is valami, de már régen elfelejtettem ezeket a valamiket (képletek pl.). De ez csak egy dolog, hogy ha sokat hallgatom a lemezt, akkor megtanulok néhány fontos, érettségin is szükséges dolgot (képleteket, angol rendhagyó igéket, magyar nyelvtani szabályokat stb.), egy-két szám ezen túl megy, s a gondolkodásra fókuszál, magyarul nemcsak a bemagolható megtanulandó az érdekes, hanem a számban rejlő gondolatok arról, amiről énekelnek. Két ilyet tudok kiemelni, az egyik hazánk demográfiai helyzete, illetve ennek az összefüggései, amit nagyon frappánsan össze tudtak foglalni. A másik a magyarországi történelem a II. világháború idején. Ennek a nagyon erős szélső jobbos nyomulásnak az is a táptalaja, hogy az elmúlt 20 évben egyszerűen megfordították a gondolkodást a 45 előtti időkről, s ugyanúgy, mint a szockó időkben, ma is a valóságtól elrugaszkodva csak egyféle „igazságot” szajkóznak azok, akik valami miatt ezt fontosnak érzik. Ez a szám tényeket közöl, amelyekből a hülye is látja, hogy nem éppen dicsőséges múltról van szó. A zene egyébként egészen változatos, esztrádos dixie-től kezdve sok minden van jelen, a szövegek nem mindig nagyon humorosak, viszont ötletesek, s azt is látni kell, hogy ez egy elég nagy falat volt, önként vállaltak egy olyan témát, ami azért korlátoz is, kevesebb szabadságot biztosít, mégis a kreativitásuknak köszönhetően jól sikerült ezt az akadályt is venni.
A Gyémánt alcíme: hagyományos Belga. És ez igaz. Jellegzetes B, abból a fajtából, ami nem koncept. És mindjárt itt mondanám a negatív érzéseket. A hagyományos jelző egy kicsit ma már azt is jelenti, hogy a jól bejáratot stílusokban, poénokban utazik. Ha így folytatják, bizony beszűkül(het)nek. Mintahogy itt is van néhány olyan dal, aminek már van előzménye (pont az első két szám: az első diszkó, a második meg lakodalmas paródia, s ezeknél talán az előző számok egy halvánnyal jobbak voltak). A másik, amit talán már írtam is, hogy van annak veszélye, hogy zseniális humoruk van, ugyanis így a kevésbé poénos számok érdektelenek maradnak, s állandóan poénteljesítményre ösztönözhet. Egyébként a 13 szám többsége nagyon jó. Az első hallgatásnál végigröhögtem, alig tudsz poénokat megjegyezni, annyi rád ömlik. Most is az a véleményem, hogy ma hazánkban nincs, aki akár irodalomban, akár zenében, akár más műfajban is képes lenne ilyen kegyetlen humorral ábrázolni, reflektálni a világunkra, ez az igazi kor/kórkép. Mindig van a lemezükön olyan számuk, ami maró humorú, de egyébként kiábrándítóan mutatja meg a valóságot, most a 7. szám, a Sorban című egyszerűen tökéletes. Ha valakinek el kellene mondanom, hogy milyen nálunk a közhangulat, hát csak ezt a számot kell megmutatni: ilyen. Hihetetlen, tömören benne van mindaz, ami miatt ilyen neurotikus a jó magyar, s mindezt ügyesen, jól dramatizálva tálalja. Nagy poén a fesztivál-feszt igyál-szeszt igyál. Itt is nagyon maró, de minden a helyén van. A kommentelők királyáról szóló dal is haláli. Ha nem tudnánk, hogy mennyien sportot űznek ebből, mint a blogolásból vagy a chatelésből, akkor ez a szöveg a helyére teszi ezt. A főnök-beosztott kapcsolat kicsit az előbb említett supermarket sorban álló történetnek a rokona, de jól érzékelteti az indulati töltést. Meg kell említenem azt a paródiát, ami a tipikus himnikus popszámokat gúnyolja ki. Mennyire sematikusak ezek a számok zeneileg, és a szövegük is, ezt is nagyon eltalálták. Ja, és A piki lapika is nagyon tetszik. Tehát összességében megint sikerült nekik a legjobbat kihozni magukból, a humorérzék és a világlátás adekvát módon van jelen. (B / B+)

Balanescu Quartet: Possessed, 1992.

Milyen fura, hogy ez már klasszikussá vált, pedig még csak 18 éves album. Jó ez, ha véletlenül újratalálkozol egy zenével, igazából az évekkel későbbi meghallgatás jelöli ki számodra a zene súlyát. Az update találkozás mindig egy kicsit elfogult, akkor sokszor nagyon be kell jönnie a zenének, hiszen friss, új hús. Aztán lehet, hogy évek múlva már csak halovány valami, nem túl lényeges zene. Ez a BQ lemez ma is élvezetes, jól eltalált feldolgozások, igazán kihasználja a lehetőségeket, egyáltalán nem unalmas, eleven zene. Pedig ez is lehetett volna nagyon direkt, a könnyű siker formálója, nem hibázunk túl nagyot ilyen feldolgozásokkal… De mondom, az idő dönt, s évek múltán sem tudnék ilyeneket rámondani. (B)


Giles, Giles & Fripp: The cheerful insanity of Giles, Giles & Fripp, 1968.

Egy évvel a KC első lemeze előtt egy fura lemez. A borító olyan, mintha a Folytassa… sorozatból lennének a szereplők, a zene meg néha olyan mókás, mintha egy korai Monty Python lenne. Többségében viszont azért nem rossz zene, a legtöbb szám egy csöppet sem gyengébb, mint mondjuk a korabeli Nice. Ha jól emlékszem, akkor állati nagy bukás volt, néhány darabot tudtak csak eladni a lemezből. E miatt oszlottak fel, így Fripp másokkal kezdett együttzenélni, amiből lett a KC, s kezdetben nagyon nagy sikere volt, amit mai ésszel fel nem lehet fogni, hogy abban a nagy zenei kavarásban az egyik, kissé populáris - a kutyát nem érdekli, a másik, ami az akkori közízlésen jócskán átlép, az meg még listás lemez is lesz. Persze nem mellékes háttér (marketing), hogy a Rolling Stones híres Hyde-parki koncertjén az (egyik?) előzenekar a pár hónapos KC volt. Ez megalapozta a hírnevet. Később már ez nem hatott annyira, a későbbi lemezek már csak rétegzenének számítottak a piacon. De vissza a GG&F-re. Nekem tetszik, s most ugyanúgy, mint mondjuk 20 éve (B)

Robert FRIPP with Bill Rieflin & Trey Gunn: Birth of a giant, 1999.

Fripp gitárjátéka jellegzetes, jó kis eleven zene, akár új Crimsonnak is elmenne. Az ének viszont tisztára David Sylvian, nem gondoltam volna, hogy ez a Bill Rieflin énekel. Így ezeket a számokat meg Rain Tree Crow-nak is hihetnénk, ha nem tudnánk, mi szól éppen. Kedvelem ezt a hangzást, a Spy thriller c. szám különösen tetszik. Szóval, jó lemez, talán a mai viszonylatban kissé rövid (kb. 50 perc körül). (B+)


Trey GUNN: One thousand years, 1994.

Nekem nagyon tetszik ez a lemez, nemigen tudnám mihez hasonlítani, ill. minden számról más jut eszembe, hol Fripp, vagy Jon Hassell, de akár még Szemző Tibor, vagy Miles Davis is, ill. a 80-as évek utáni jazz-rockból kinőtt zenék. A hangszerelése igazán az én világom, de az ének is nagyon jó, különlegessé teszi ezt a zenét. Van egy kis deja vu érzésem, mintha már hallottam volna ezt a lemezt, de ez nem valami utánérzés, inkább azért mert nagyon bejön minden hangja. (B+)

Kornélkül: Meddig halvány a kép, 2009.

Ezt kaptam egy írott CD-n meghallgatni. Nagyon nem tudok mit nyilatkozni, a múltkori Icon után ezek a magyar együttesek már nem nagyon lepnek meg. A közös bennük, hogy a 70-es évekbeli hangzás- és szövegvilágot nagyon tudják hozni, de ez inkább lehervasztó, mint erény. Ez a mostani e mellett próbálgatja a pár évvel későbbi magyar újhullámos feelinget is idevarázsolni, ill. angol nyelvű számaikkal meg a britpopot gyakorolgatja. Ezek egyébként bármilyen erre szakosodott adón megállnák a helyüket, én biztos nem szúrnám ki, hogy nem angol sikercsapat az előadó, de ettől függetlenül, ez a lemez majdnem meghaladta a tűrőképességemet. (C-)

Trey GUNN: The third star, 1996.
Trey GUNN: Raw power: surfacing vol. 1., 1999.
Trey GUNN: The Joy of Molybdenum, 2000.
Trey GUNN Band: Live Encounter, 2001.
Trey GUNN: Untune the Sky, 2003.

Azt hiszem, mindegyik azért jó, mert egy kicsit másabb. Pont az a lemez tetszik kevésbé, amelyik nem annyira karakteres, úgy is mondhatnám, azzal üt el a többitől, hogy ez nem olyan lemez, ami elütne.
A Third star nagyon erős lemez, az instrumentális számok húzósak, a KC-hoz méltó, jól megkomponált váltások, nagyon pontos játék. A vokális számok meg különleges hangzásúak (mint az 1000 vearsnél is). Toyah is énekel ezen a lemezen, meg számomra ismeretlen Alice, mindkét hang nagyon jó. Az utóbbi a címadó dalt, mintha lengyelül énekelné, de nem vagyok benne biztos. Két dobos adja az alapot. Olykor így az egyik tablázik, ami telitalálat ehhez a zenéhez. A The Joy… és Live Encounter felállása is hasonló, erőteljes a dob és a gitárhangzás. A King Crimson mellett a KTU zenei koncepciója is megjelenik. Élvezetesek ezek a dinamikus, jól és jókor váltásokkal megtört, színesített számok. Annyira magával tudnak ragadni a lendületességükkel. Talán kicsit fura, de a 90-es évek elején a KC akkori új lemezeit kevésbé tudtam kedvelni. Valószínűleg azért is, mert Belew nekem nem illett a KC-ba, de a hangzást sem annyira bírtam. A Discipline-t annak idején, a KC megújulásaként ünnepeltem, de aztán a többi lemez egyre kevésbé tetszett. A váltás, ha jól emlékszem, akkor a Thrak volt, ezért újból lelkesedtem (kíváncsiságból azért elolvasnám az akkori levelemet erről a lemezről, mit is írtam, de határozottan úgy emlékszem, hogy ekkor ez nagyon bejött, s utána sorban, a többi KC lemez is. Egyébként valahol tuti, hogy megvannak a gépben, vagy ilyen-olyan lemezen a régi leveleim, de kinek van ideje megkeresni). És ott is már Fripp és Belew mellett Gunn, Levin, Mastelotto a meghatározó zenészek. A Raw power… ezektől másabb, inkább jazzesebb, ambientesebb zene, valószínűleg azért is, mert ebben van, és még szóló hangszer is a trombita. Sokkal több a kissé hűvösebb, meditatív szám. Nekem ez tetszik kevésbé, nem azért, mert nem jó, hanem ilyen zenét több mindenkitől hallhatok hasonló színvonalon, még a dögös-tökös lemezek azok nagyon csak ettől a klikktől ilyen jó. (A- / B / B+ / B+ / B)


Ornette Coleman: The Shape of Jazz to Come, 1959.
Ornette Coleman: Dancing in your Head, 1975.

OC az egyik nagy kedvencem. A free jazz egyik legnagyobb fúvósa. Hihetetlen energia, ötletesség, nyomulás némely száma. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy kb. 40-50 éve milyen állati élmény lehetett ezeket a zenéket élőben hallani. Megnéztem, s jól sejtettem, az 59-es lemez a nagy klasszikus quartet: OC, Don Cherry, Charlie Haden, Bill Higgins. Ez a csapat évtizedekig készített együtt lemezeket. Egyébként OC is rengeteg hasonszőrű nagyágyúval zenélt. Ahogy néztem, elég sokat hallottam is élőben közülük, de őt nem. A free jazz mellett pl. Pat Methenyvel is több lemezt készített. Ez egy klasszikus lemez tőlük, legalábbis a leírásból ez tűnik ki, hogy „hivatkozási pont”. Az 1975-ös lemez pedig egyszerűen a csúcs, főként az első szám! Ez nem semmi, olyan zene, ami fergeteges, a free jazz gyöngyszeme. Látom, két gitárossal vették fel. A másik nagy kedvencem, Miles Davis Agartha című oszakai koncertlemeze is 1975-ös, és ugyanilyen újító, a gitár ott is jól bekeményíti a hangzást. Talán nem véletlen, hogy egy évben készült ez a két lemez, mindenesetre nekem ez is kedvencem lett. Csak azt sajnálom, hogy egy ilyen fantasztikus lemezt eddig még nem ismertem. (B+ / A)

Pat Mastelotto & Trey Gunn: TU, 2007.

Az első szám fantasztikus! Kezdődik egy éteri zenével, bár gyanúsan valami feszültség lappang benne, aztán egy brutális zenei (be)törés, hihetetlen hévvel, kolosszális energiával. Ezen a lemezen, ha csak ez az egy lenne jó szám, már akkor megérte, de nem csak ez a szám, hanem az egész állati. De ilyen lemezkezdést, ez tényleg nem semmi, a rocktörténet egyik legjobbja (a Schizoid Man is ide tartozik, 40 év előttről). Szóval, a lemez végig bírja tartani ezt a feszes feszültséget, nagyon dinamikus, egészen érdekes megoldások az elektronikus effektekkel ötvözve, de mindvégig a gitár/bassz és a dob fantasztikus összjátéka, ötletes megoldásai jellemzik ezt a lemezt. A hirtelen leállások, váltások a kemény hangzást még feszültebbé teszik, úgy bírnak ezzel „játszadozni”, hogy nincs az a metalzene, ami ennél észtvesztőbbet produkálna. El tudom képzelni, hogy koncerten mekkorát szólhat ez a hangzás. Úgy látom egyébként, hogy a TU majdnem KTU, csak a finn tangóharmonikás hiányzik. A KTU egy-két éve volt számomra a csúcs (most is az), ez a lemez nem kevesebb, bár az a harmonika sem semmi. Ez a G&M páros nagyon összeszokhatott a KC-től a Gunn szólólemezein át a KTU-ig, igazán remek lemezeket produkálnak együtt. Így egymásután megismerni ezeket a lemezeket külön érdekes, izgalmas volt. És alig várom, hogy újabbakat is „vadásszak”. A KTU és ez a TU lemez volt a csúcs, de a többi Trey Gunn lemez is nagyon jó. Mindig szerettem az ilyen műfajokon átívelő zenéket, amik úgy tűnnek, hogy kortalanok is, hiszen nagyon sokszor az ilyen albumoknál tűnik úgy, hogy megjelenésük után akár 20-25 év múlva is mainak érzi az ember. És ez nem elfogultság, mert azok is így vannak ezekkel a zenékkel, akik korábban nem is ismerték, és sokszor csodálkoznak, hogy nem mai zenéről van szó. Még ami talán különlegessé teszi TG zenéjét, az pedig az ún. warr-gitár. Ez a (ha jól emlékszem 12 húros) gitár lehetővé teszi, hogy egyszerre szólózzon és a basszust is játssza, mint ahogy a billentyűs hangszereknél van a két kéz megosztottsága. Azt nem tudom, hogy a Tony Levin által használt sticks nevű gitár miben különbözik a warr-gitártól, hiszen mindkettőnek ugyanaz a lényege: egyszerre szólót vagy dallamot játszani a basszussal vagy egyéb kísérettel. Talán a különbség az, hogy két egymástól független figura találta ki, s külön-külön kezdett el fejlődni. Az érdekesebb inkább, hogy egy együttesben két ilyen különleges hangszereket megszólaltató zenész találkozott, ráadásul olyan zenekarban, ahol a hagyományos gitáron sem akárki játszik. (A)