2007.

Balanescu Quartet: Possessed[1]

Ami a Kronosnak az „Africa”, az a B-nak ez a lemez (és ugyanabban az évben!). Sok-sok fantázia, könnyedség, de jó értelemben, humor és újszerű hangszerelés – mind-mind kiemeli ezeket a lemezeket, s nem csoda, ha ezekre sokan felfigyeltek, mindkettő marketing szempontból is komoly sikernek számított. Sokan lehetnek, akik a komolyzenét nem szeretik, mégis az ilyen lemezeket megkedvelik. És ettől még nem kommersz, pont azt mutatja, hogy lehet „lazábbnak” lenni anélkül is, hogy a színvonal gyengülne. {B+}


Katona Klári: Éjszakai üzenet[2]

Azt hiszem, ez a legjobb lemeze, ez a legkiforrottabb. A beszélgetés is tetszett. Meglepően jó gondolatai voltak a tehetségről, a tanulásról, a zene lényegéről, ill. a pályafutásáról is nagyon szimpatikusan beszélt. Mellőzi a sztorizást, mégis képet tud nyújtani magáról, zenészekről. Csodálkoztam, hogy egy régi beszélgetést miért adnak ki CD-n, de ez nem vesztette aktualitását, most jó volt meghallgatni. Egyébként én néha hallgattam ezt a műsort (pont ezt nem hallottam), s mindig olyan volt, amilyen a zenész. Többször volt inkább tere-fere, tehát nemcsak, hogy a kérdezőt nem halljuk, hanem végig csak ketten jól eldumcsiznak, hadd teljen az idő. Ezen érződik, hogy egészen más alkat, s ezért is jó, hogy nincs benne a kérdező, így végig intim, egy önvallomás, ami sokkal jobban megerősíti a tartalmat.
Emlékszem, pont karácsony előtt, pont 20 évvel ezelőtt, jelent meg, s már első hallásra nagyon tetszett. Az a fura, Presserre jellemző tartalom, hogy még az első szám csupa optimizmus, addig a következő számok eléggé fájdalmasak, egymásután két vallomás is: a Legyen ünnep (Börner Kriszti szerint a szeretők himnusza) és a Mama. De a B oldalon a Nélküled is hasonló (most látom, automatikusan írtam: B oldalon, tisztára fura). Nekem ez mindig téli, karácsonyi zene marad, nem tudom, hogy 86-ban volt-e hó (éppen akkor katona voltam), de olyan hűvös, havas tél. A nosztalgia mellett szerintem még ma is jó lemez, a szövegek és a zene sem gyengült. Kicsit tudtam úgyis hallgatni, hogy figyeltem a szövegre, s azt hiszem, ebben az időszakban nem sok jobb volt (ill. volt ilyen jó, Udvaros, Básti-Cserhalmi stb.), de hogy manapság van-e?… {A-}
Katona Klári: Titkaim (1981.) Talán ez a legjobb lemeze. Most, így meghallgatva 18 év után, semmiben sem tűnik "réginek", a hangszerelés kellemes jazzes hangzása kortalanná teszi. A szövegek nagyon jók, s ez úgy concept lemez, hogy nem concept lemez. A dalok között mintha tökéletes összefüggés lenne. Azt hiszem, a Presser készítette lemezek közül az ilyen hatású lemezek a legmaradandóbbak (Lárika, Zorán, Révész, Kern), s minél inkább így érvényesül, annál inkább hatásos (így lehet az, hogy számomra visszatekintve van olyan Zorán lemez, ill. ez a Lárika, meg az Éjszakai üzenet, vagy a Révész lemeze jobbnak, maradandóbbnak tűnnek, mint mondjuk az LGT 1979-es Mindenki c. lemeze, vagy a X. lemeze. Eddig talán az Éjszakai üzenetet kedveltem jobban, most viszont nagyon jó volt újra hallani ezt a lemezt. (*****1999.)


When The Wind Blows – Original Motion Picture Soundtrack[3]
(Roger Waters, David Bowie, Genesis, Squeeze, Paul Hardcastle, Hugh Cornwell)

A Media Marktban láttam meg CD-n 500 Ft-ért. CD-n még sohasem láttam, nekem műsoros kazettán küldted el nagyon régen. Szerettem ezt a lemezt, úgyhogy megvettem. A Waters filmzene tipikus, a Final cut-ra hasonlít, ezért is kedveltem. A többi előadó nem annyira nagy szám, David Bowie száma jó. Azért néha nem rossz meghallgatni. {B-}


Tin-Tin: Eleven[4]
(Juhász Gábor, Monori András, Szőke Szabolcs, Szalai Péter)

Én szeretem a stílusukat. Sokkal hamarabb, mint ahogy a world music műfaj elterjedt, már a Makám és Kolinda, majd a Makám már kezdte ezt a stílust formálgatni, finomítani. Akkoriban szerintem megelőzték a korukat, nem véletlen, hogy külföldön jelentek meg a lemezeik, már az elsők is a hetvenes években. Aztán lett ez a formáció a 90-es években, s valahogy az etnós dömpingben eltűntek. Pedig most sem álltak be a sorba, ezek a zenék nem szokványos etnós zenék, a jazzes elemek mellett egészen klasszikus zenei hangzások is vannak. {B+}


Saint Ephraim Choir (Szent Efrém Férfikar): Byzantine Spirit (Hungarian Voices)[5]

Az első része sokkal jobban tetszik, ami megítélésem szerint inkább régi, tradicionális számok, s a második részében lévő magyar nyelvű dalok meg kevésbé, itt van olyan, ami gyerekdalnak tűnik, legfeljebb betlehemezőnek. Az élő felvételekkel vigyázni kell ott, ahol nagyon sok a csöndes rész, a templomi akusztikában a feltörő taps így, CD-n nagyon idegesítő, főleg akkor, amikor tényleg egy nagyon csöndes résszel záruló darab után éles kontrasztként töri meg a zene hangulatát (ez élőben persze nem így van). Nem is tudtam, hogy van ilyen magyar kórus. {B}


David Holmes: Gritty Shaker (singles)[6]
David Holmes: The Free Association[7]

A singles szokásos forma: egy hangulatos, jazzes szám, olyan tipikus 60-as évekbeli felturbózása mai hangzással, aztán pedig egyre jobban elbutítása a techno elcsépelt elemeivel. Mindenesetre nem olyan rossz, az öt számból talán kettő van, ami nagyon primitív, a többi hallgatható. {C-}
A másik lemezen van vagy három szám, ami jobban tetszik, kicsit a Molokora hasonlít, olyan üde, lendületes, s a női ének is hasonló. A többi sem rossz, kicsit Mobyt juttatja eszembe, illetve hasonlóan M-hoz nincs túl „technózva”. Most hallgattam újra, s egyre jobban tetszik az a néhány szám, amit fentebb említettem. {C+}


Joy Zipper: Gun Control (ep)[8]

Amolyan tipikus gitár-pop, egy kicsit alternatív múlttal vagy befolyással, de nem túl nagy szám, ilyen zenekarból tényleg rengeteg van. Azért hallgatható, csak kis dózisban, mert már volt olyan, hogy Olé hozott egy rakás CD-t hasonló együttesekkel, s egy kissé csömöröm volt tőlük. De ez még a 90-es évek végén volt, azóta elmúlt. {C}


Thelonius Monk with John Coltrane[9]

Mindig szerettem az ilyen jazzt, eleven, kortalan, a játékban sok az improvizáció, de az egész zene valójában jazz-sémákra épül. Ezért van az, hogy a legtöbb jam session ilyen stílusban kezdődik, aztán, hogy mi lesz belőle… Tényleg kortalan, hiszen 1960-as a lemez, de nem tipikusan az akkori hangzást hozza, mármint amit mi utólag akkorinak hallunk. Az is biztos, hogy két nagy ász találkozása (két drogos). {A-}


The Smiths: Singles (1983-1987)[10]

Azt hiszem, hogy a 90-es évek elején kaptam sorban tőled az ilyen zenéket kazettán. Akkor megállapítottuk, hogy a főképp angol könnyűzenéből nekem nem jön be a „könnyű”, a lazább alternatívszerű, a szinti-popos, de bejön a r ’n’ b alapú keményebb (pl. Baby Animals, Pretenders stb.), a rockosabb (pl. Ride), az igazából alternatív (pl. The Ex, Sonic Youth, Ministry stb.), és a „vicesebb”, lazább zenék (pl. The Band Of Holy Joy, Frente!, Echo and The Bunymen, Mano Negra stb.). De vannak olyanok is, akiket most nem tudnék hova sorolni (The Sound, Do re mi, The The stb.). És van egy olyan hangzásvilág, ami nekem nem igen jön be, pl. a Pulp. A S. is inkább idetartozik. Már akkor is küldtél tőlük lemezt, s nem igazán tetszett. Úgy voltam ezzel a stílussal, hogy nem rossz, de nekem valami miatt nem túl szimpi, főleg talán az ének nem jön be. A magyaroknál is mindig vannak ilyenek, pl. régen Kimnowak, vagy nem olyan régen a Quimby. Valahogy nem tudom teljesen elfogadni, s ebben az angol stílusban van valami. Mint van amerikai is ilyen számomra, pl. a rockos-pop, vagy írhatnám kommersz-rocknak, soft-rock stb.: Bon Jovi, Billy Idol, Aerosmith stb., ami szintén nem az én világom. {C}


Morrissey: The Best Of Morrissey „Suedehead”[11]

Ez egy picivel jobban tetszik. Van néhány szám, ami egészen jó. Egy pár év nyilván elválasztja a S-időktől, ill. a válogatás 1997-es, így van olyan szám, ami S-hez képest 10 évvel későbbi. Lehet, hogy ezért is ez zeneileg közelebb áll hozzám, bár az ilyen énekstílus, mint tudod, nem a kedvencem. Van pl. rajta egy duett, ami nagyon szép (a női hang is). Tudom, hogy Angliában istenítik ezt a figurát, s ő is azok közé való, akit nálunk nagyon kevesen ismernek (minden évtizednek vannak ilyen sztárjai, akik hozzánk nem jutottak el széles körbe. Már a Smiths sem volt olyan ismert, mint az akkor felkapott többi sztár, a Cure-tól a Duran Duranig, U2-tól a Culture Clubig sok zenekar lett ismert nálunk, ők viszont ismeretem szerint nem, én is már csak tőletek ismertem meg a 90-es évek elején. {C+}


Christy Moore: Ride On[12]

Öreg róka, akárcsak Johnny Cash vagy Leonard Cohen, Van Morrsion. A zenéje is valahol hozzájuk áll - többé-kevésbé - közel. Nekem tetszik ez a lemez, kevés country hangzás, mégis az a tipikus amerikai feeling. Arra nem emlékszem, hogy lemezt ismerek-e tőle, de a nevét ismertem, viszont abban nem voltam biztos, hogy milyen zenét is játszik. Szeretem a balladisztikus számokat, JC-től is azok jönnek be legjobban. És itt van néhány nagyon szép. Kicsit a hippi-korszakot is idézi néhány, Napfivér-Holdnővér hangulat. Kedves, kis dalocskák ezek. Nemcsak nosztalgiából kedvelem az ilyen számokat. {B+}


Sigur Rós: Takk[13]

Ez az, erre a zenére vágytam! Rájöttem ennek a lemeznek a hallgatása közben, hogy miért tetszik nekem annyira a SR. Azért mert a pszichedelikus rockot elegyíti a This Mortal Coilhoz hasonló „drámaibb” zenével. A TMC-hoz nagyon hasonlít a hangulata. Az ilyen zene nekem magával ragadó, de érzelmileg is felkavaró. Szóval, olyan katartikus hatás. A King Crimson első lemezeinél éreztem ezt először. Ez a SR lemez meg még jobb, mint az előző, legalábbis még inkább tetszik. Jó lenne minden lemezüket megismerni. Két jó lemez után gondolom, nem okozna csalódást a többi sem. {A}


Bruce Dunlap: Tela Marinera[14]

Azt hiszem, hogy ismerem ezt a kiadót, talán ez az, amelyik a Windham Hillhez hasonló zenéket ad ki. Ez tipikusan olyan dobozgitárzene, finom jazzes hangszereléssel, kulturált dob meg bőgő kísérettel, nagyon jó hangminőségben (ahol olyan szépen cseng a gitárhúr, ha egyszer-egyszer elhúzza rajta az ujját), ami illene a WH repertoárjába. Vagy még inkább az ECM-hez. Egyébként a borító is tisztára ECM, Bengel szürrealista festményével, s egy ilyen lemezsoruk van, ilyen festményekkel. Nem rossz, de mostanában nem vagyok odáig az ilyen zenékért, háttérnek viszont remek. {C+}


Boubacar Traoré: Sa golo (Mali)[15]

Nagyon szeretem az ilyen akusztikus zenéket. Ez a lemez is nagyon jó. A blues és az „élő” fekete népzene között van valahol. Ez a zene azért nem divat-etnó, fúzió, inkább tradicionálisabbnak tűnik. A francia nyelvet is szeretem, rengeteg fekete zene van a franciáknál, bár annak a többsége inkább gagyi zene. Ha jól emlékszem régen is küldtél már kazettán Maliból származó zenét. Régen kazettán küldtél ilyen jó kis zenéket, pl. a dead man don’t smoke marijuana is hasonlóan tetszett. {B+}


Modest Mussorgsky: Picture At An Exhibition
Vladimir Horovitz - piano[16]
Orchestral version by Maurice Ravel. Bournemouth Symphony Orchestra[17]

Ennek a CD-nek nagyon örültem, mert ez az egyik kedvenc művem. Mindkét verzióban szeretem. Az egyiket ezért, a másikat azért, de nem tudnám azt mondani, hogy a szólózongora vagy a szimfonikus a jobb. A zongora igazi virtuóz, különösen a zárótétel, s csöppet sem tűnik poros klasszikusnak, a nagyzenekar meg nagyon katartikus. Élőben hallottam már nagyzenekarral, s talán a komolyzenénél leginkább igaz az, hogy élőben sokkal többet nyújt a zene, mint felvételről. És annak is örültem, hogy 1 CD-n, így egymásután vannak. Néha még eszembe jut a Tomita féle átdolgozás, a fülemben van az a verzió is, hiszen rengetegszer hallottam, a Bartók rádió elődje, a 3. műsor délelőtti sztereó beállító műsora volt. Így mindennap hallhattuk, ha akartuk, fel sem kellett venni. Na, és M. Kecskés András pantomimjét is láttuk néhányszor. {A}


Eleni Karaindrou: Music for Films[18]

Ez nagyon szép zene. Az első pár másodperc után lehet tudni, hogy Garbarek szaxizik. Annyira viszont még sincs JG túlsúlyban. Szolidan közreműködik, mintahogy a mostanában számomra tetsző lemezeken tette. Néhol kicsit a zene a filmzenék nyálassága felé kacsingat, viszont nem lép át a határon. Van viszont több olyan is a lemezen, amelyek igazán nagyszerűek (pl. a zárószám). {A-}
Most derült ki, hogy már 2004-ben írtam erről a lemezről, tehát többször is átvetted nekem. Emlékeztem valami hasonló lemezre, de nem ismertem fel. Eleni Karaindrou featuring Jan Garbarek: Music for films by Theo Angelopoulos: Nagyon szép zene. Nekem nagyon tetszik. És nem is a JG játéka, hanem maga a zeneisége, pl. az énekelt részek is. Nagyon érződik, hogy filmzene, de ez nem baj. A zene hangulata nagyon jó, néhol a Greenaway filmzenéket juttatja az eszembe (leginkább az énekelt rész a középkori hangulatával – de ez a „leghúzósabb” is a lemezen). Szeretem a komolyzenei elemeket benne. S ehhez néha nem is olyan jó JG. Egy kicsit elhúz Kenny G. és Szent Martin felé, ahogy a komolyzenei hangzást („drámát”) megtöri fajsúlytalan játékával. JG játéka ezen a lemezen akkor a legjobb, amikor aláfestő, ill. az utolsó számban. {*****2004.}


Brian Eno – David Byrne: My Life in The Bush of Ghosts[19]

Ennek nagyon örültem, hogy van egy bővített változata, hiszen ezt a lemezt nagyon szerettem. Továbbra sem csalódtam ebben a lemezben, szerintem még mindig letagadható, hogy nem mostanában készült lemez. A bónuszok viszont semmi pluszt nem tesznek a lemezhez. Valószínűleg helyhiány miatt maradtak ki, de nem a legjobb részei a lemeznek, bár nem is rosszak. Szóval, jó, hogy hosszabb lett a lemez, de ettől nem változott, nincs olyan része a bővített résznek, ami más színben tűntetné fel az egész albumot. {A-}
Brian Eno - David Byrne: My Life in The Bush of Ghosts: Talán tényleg ritka az ilyen lemez, amire ennyire érvényes, hogy kortalan. Annak idején, mikor a lakatlan szigetes listát írtam, még nem volt ennyi technokol rapid zene. Most is lepipál bármilyen modern hangzású, elektronikus és nem elektronikus zenét ez a lemez. Ez nem elavul, hanem egyre korszerűbb lesz. Örültem, hogy ezt a CD-t ajándékoztad, mert ezt biztosan meg is vettem volna. (*****1999.)


The Idea of North:Here & Now (relax)[20]
The Idea of North: Evidence (it’s groovy)[21]

Az a cappella együtteseknek külön történelmük van. A jazz a cappella meg külön nagy téma. Azt hiszem, ezzel is sokan úgy vannak, mint néhány hasonló – kicsit önállósult – műfajjal: vagy szereti valaki, vagy nem. Sokan ki nem állhatják, viszont tábora is van. Nálunk évek óta van divatja, ugyanis jó pár ilyen együttes alakult, ebből több is van, amely népszerű (Bolyki Bros., Cotton Club stb.). Én a színvonalas a capellát szeretem, de a main stream berögzültségét kezdem unni. Két ilyen fő kötelező gyakorlat van: 1. Feldolgozás - mutassuk meg, hogy egy ismert örökzöldet milyen frankón fel tudunk dolgozni. 2. Kötelező egy-két humoros szám, mintha ezzel is bizonyítani szeretnék, hogy színes ez a műfaj, nem uncsi, nem kevesebb azáltal, hogy nincsenek hangszerek. Tehát ezek mintegy a kisebbrendűséget akarják kompenzálni. Pedig a kreativitás nem eszközfüggő (egy darab szarral is lehet festeni Wahorn szerint, s egy konzervdobozból is lehet izgalmas hangokat kicsalni). Bobby McFerrin a jó példa, hiszen a virtuózitásával emelkedett ki. Tehát ezeket az íratlan szabályokat nem szeretem, mert nem a műfaj korlátai, hanem csak rossz elképzelés. És ettől én is ilyen leszek: a cappella? – akkor ezen biztos van egy Beatles feldolgozás, meg valami dögös szám líraian előadva, vagy valami lassú örökzöld pl. boogie stílusban, meg egy-két ilyen humor (ami McFerrin után nagyon halovány). Ez a kiszámíthatóság, ami a középosztály 40-eseinek nagyon bejön: Zorán, Charlie, a cappella, Hacki Tamás, ezek jó koncertek, mert színvonalasak, de vigyáznak, hogy fel ne rázzanak. Szerintem ebben a műfajban is lehetne újszerűbb dolgokat csinálni. Régen hallottam olyat, hogy jazz zenekart imitáltak és nem humorból, hanem teljesen élethűen előadva a basszust, dobot, trombitát. A szájtrombitának nálunk hagyománya van, Hofi és Kern nagyon tudta ezt. És erre az alapra voltak az éneklő énekesek. Persze, ez is csak egy ötlet, ami megintcsak a hangszernélküliség béklyóit akarja feloldani, de legalább önálló ötlet, amit következetesen csinálnak, s nem egy szám erejéig poénkodnak a hangszerek imitálásával. Ettől lesz minden más együttestől különböző. Szóval, ha nem is korszakalkotó, de nem egykaptafa. És ennél az együttesnél nincs ilyen, nagyon színvonalas, igazán jók, de nem tűnik ki az a cappella együttesek sorából. {C+}


World of A Cappella
Intermezzo, Les Grandes Gueules, Julian Spizz[22]

Véletlenül pont egy másik a cappella lemez is most került a kezembe. A válogatás lényegét nem nagyon értem, 22 számból egytől 2 szám, másiktól 6 szám, a harmadiktól meg 14 szám, egy rövidebb, de egész lemezt is kitehetne ez az utóbbi. Egyébként nem is baj, hogy a franciáktól van a legtöbb szám, mert igazán csak ez érdekes, izgalmas. Ebben az együttesben pont benne van az, amit a fenti TION-ból hiányoltam. És nincsenek a kötelező körök. Talán ezért is raktak rá még két másik a capellát, hogy azok pótolják ezeket (feldolgozás, itt most nem Beatles, hanem Bob Marley, vagy lehet, hogy inkább Eric Claptontól ismerik többen az I Shot The Sheriffet, illetve a humor). Ez a LGG egészen jó zene, etnós beütések, újszerű megközelítés, de azért nekem mégis olyan 70-es évek hangulata is van. Ennyire nem is passzolhatna azokhoz, amiket napokkal ezelőtt (vagy több is már) írtam. Szóval, ez már igen tetszik ebben a műfajban. {B-}


Gregorian Master of Chant Chapter IV.[23]

A 90-es évek elején volt talán az a nagy gregorián divat, azt hiszem, az Enigma volt az első. Régebben hallottam egy-két ilyen lemezt. Egészen tűrhetőek voltak. Olyan relaxálós zenék, csöndes, nyugis, az ambientből és a new age-ből lopott hangzás a gregorián kórussal megtűzve. Akkoriban sok ehhez hasonló zene volt. Pl. a Deep Forest is hasonló volt, csak ott még bejött a world music is. Ez a lemez viszont nagy kínlódás ezekkel a feldolgozásokkal. Legalábbis nekem nagyon nem jött be, inkább elrettentő. {D+}


Amestoy Trio: Le fil[24]

A zenéből nem találnám ki, hogy honnan valók. Valami latin, de a tangóharmonika nemcsak a latin országokban dívik, a szlávok (orosz, szlovák) és még az írek is népi hangszereik között tartják számon. A címből látható, hogy franciák. Biztos, valami „tájegység” vagy népcsoport folk zenéje lehet ez. A tuba vagy ahhoz hasonló basszust helyettesítő drummogás meg nekem a Menzel filmek cseh hangulatát idézi. Egyébként nekem tetszik ez a zene, a sok felsoroltaktól függetlenül mégis ismeretlen stílus számomra. Népzenegyűjtő szenvedélyem olykor még fellángol, ha újdonságra lelek. {B+}


Suicide: I.[25]
Suicide: Live at CBGB’s & 23 minutes over Brussels[26]

A Joy Division szikársága, nyersessége úgy látszik nem egyedi ebből a korból. Persze voltak hasonló alternatív bandák, még több is (pl. Pere Ubu, Cabaret Voltaire stb.). A stúdiólemez nekem inkább a JD-höz hasonlít, egy-egy szám kissé slágeres dallammal, csakhogy a hangszerelés a végletekig lecsupaszított, így aztán nem nagyon lehet sláger belőle. A koncertfelvétel meg a fent említett másik két együtteshez hasonlít, ugyanolyan féktelen, tomboló, néhol parttalan. A stúdiólemezen is van egy hosszú szám, ami ilyen, kicsit mai füllel vicces is, hogy mit akartak vele, de én szeretem az ilyen próbálkozásokat, bekalkulálom, hogy nem mindig úgy sülnek el, ahogy akarták. És azért ennyi idő távlatából sok minden másként szól (a Bonie M dobgépes diszkóritmusa csak azért nem avult el, mert a műfaja eleve nem is fejlődött sokat a 70-es évek óta). Tényleg érdekes ilyen régi alternatív zenéket hallgatni. Itt a punk időszakában vagyunk, de attól ez a zene távol van, az elektronikus hangzással kísérletezik (bár ha jól hallom, akkor Brüsszelben „sieg heileznek”?!). A „pszichedelikusság” után és az újhullám előtti állapot. {B- / B}


Hildegard von Bingen (1098-1179) Vespers from The Abbey of St. Hildegard[27]

Az ilyen zenéket imádom. Egyszerűen gyönyörűek. Mint annyiszor, most is az építészetből a gótika jut eszembe, hogy a középkor zenéjében ugyanaz a tökéletességre törekvés jelenik meg, s hogy az akusztika ugyanúgy a mesteri ismeret volt, mint a statika tudománya (s ami egy gótikus templom fennköltségét adja, ahhoz hasonlóan a benne elhangzó zenei mű is „magasztos”). Bár az évszám szerint ez még korai idő a gótika csúcsidőszakához, de a zenei művek abban az időben elég „hosszú távon” voltak up to date. {A}


Room Service I-II.[28]

Azt hiszem, ez egy kiadó, s ez a dupla lemez egy válogatás tőlük. A neten semmit sem találtam erről. Ami meglepő, hogy a két CD, két különböző stílus, ráadásul nekem egészen másképp tetszik. Az első szerintem a szokványosabb, kicsit az ilyen zenék lettek a napjaink „hangszőnyege” (ezen azt értem, hogy mindenütt ilyen zenével találkozol). Ebben a műfajban Moby az általam ismertek közül a legjobb. A második CD viszont sokkal izgalmasabb, igaz, némely szám inkább az ambient felé húz. Ezt többször is meghallgattam, s sokkal jobban tetszik. {C+ / B}


The Pillow Book
Original soundtrack, A film by Peter Greenaway[29]

A többi PG filmhez képest ez egy nagyon gyenge filmzene. Először is, nagyon össze-vissza, nincs felépítve, de maguk a zenék sem olyan jók. Aztán meg ez a japán rock-popzene meg nekem nem nagyon jön be, maguk a számok is eléggé sematikusak. Ahogy emlékszem a filmre, ennél magvasabb zenét is elbírt volna. Illetve arra is emlékszem, hogy volt benne U2, ami ezen a lemezen nincs rajta, de lehet, hogy rosszul emlékszem. {C}


The Great Organ Works of César Franck
Volume 1. Jennifer Bate, The Grand Organ of Saint Pierre Cathedral, Beauvais[30]

Igen, ez egy monumentális orgonamű. Az igazság az, hogy egy kicsit fárasztó is, annyira nehéz már csak hangerőben is ráhangolódni – hol annyira halk, hogy nem hallani semmit, hol pedig kiviszi a közfalat. Erre is érvényes, ez élőben hallva biztos nem okozna problémát. Egyébként kedvelem az orgonamuzsikát, s templomban is szeretem hallgatni. {B}


Spiritualized: Amazing Grace[31]

Kicsit vegyes. Az eleje az a tipikus indie, ami egészen kemény, nem akar még véletlenül sem slágergyanússá válni. De aztán jön néhány jelentéktelen szám, se ilyen, se olyan. A végén a 10. és 11. szám viszont gyönyörű, az utolsó igazi utolsó-befejező szám, s nagyon fogyasztható, de jó, tisztára a Beatles hagyományok alapján. Az utolsó előtti viszont a pszichedelikus gyökerekhez nyúl vissza, s még egy adag King Crimson utánérzés is van benne. Ettől függetlenül nagyon jó. Ha ilyen lenne végig a lemez, akkor nagyon tetszene, így viszont inkább közepes. {C+}


Manos Hadjidakis: Six Folklore Paitings (1958) & Fifteen Vespers (1964)[32]

A múltkoriban (tavaly) kaptam két MH felvételt, amiből az egyiket már felvetted nekem. Most megint kaptam két MH lemezt, amiből pedig a korábbi másik volt ugyanaz. Erről tehát írtam, de talán most még egy kicsit jobban tetszik ez a The Environs with…, igazán jó népzenei lemeznek. Viszont a három közül kiemelkedik ez, amit eddig nem ismertem. Nagyon szép zongoraművek. Nagyon egyszerű, kellemes, de tele érzelemmel, és így biztos a népi ihletettség is tetten érhető. Néhol még én is kihallom, bár nem ismerem igazán ezt a népzenét. Ez a lemez tetszik a legjobban, s valóban az, hogy nem virtuóz, és mégis el tud varázsolni, van hangulata. {B}
Manos Hadjidakis: The Environs with Voula Savvidi; Manos Hadjidakis:Gioconda’s Smile (1964): Az 1964-es CD-t már egyszer egy másik lemezzel együtt felvetted nekem. Akkor írtam (nem találom a gépben, de mindegy), hogy egy gyenge 60-as évek filmzenéjének elmegy (vagy inkább közepesnek). Most sem tetszik annyira. Viszont a másik, a népzenei inkább. Tetszik az is, ami echte görög, de az is, ami nagy rokonságot mutat a balkán zenékkel. Természetesen van kapcsolat, hiszen ez a balkán egy nagy katyvasz, a szláv, az európai és a közel-keleti népek zenéi között biztos ott a görög is, csak ezt kevésbé ismerjük. Amit az európai leginkább ismer, az a Zorba, meg a buzukis vedéglátóipari zene. Mint a magyarból Brahms, vagy Liszt, meg az asztalok között kacsázó prímás cigányzenéje. Gondolom, az igazi görögzene is olyan távol áll ettől, mint a magyar. {C+/C 2006}


Coco’s Lunch: A whole new way of Getting dressed and invisible rhythm[33]

Még egy a cappella. A borító alapján valami techno válogatásnak néztem volna. De kellemes meglepetés volt. Ez is inkább izgalmasabb, ha nem is annyira úttörő. Talán abban igen, hogy néhány számban a Zap Mamma hangzása köszön vissza, ez az „afro-sound” nekem nagyon bejön, kedvelem. De ezen túl menve, úgy egészében véve is tartalmas lemez. Nem tudom, honnan származnak ezek a legutóbbi nyomtatott-ragasztott borítójú lemezek, de úgy tűnik, ezek nem eredeti borítók, ugyanis mindegyiken van egy-egy helyesírási hiba, amit legfeljebb akkor tudok elképzelni, ha lengyel, ukrán vagy bolgár gyártású CD-kről van szó. Most állt össze, hogy az összes a cappella egy azon valakitől származik, a sajátosan gyártott borítókból vélem. {B-}


Koncz Zsuzsa: Válogatott kislemezek (1966-1984)[34]

Az embernek vannak hiedelmei, lezárt evidenciái, amit valamikor úgy gondolt, bevésődött, és punktum. Így voltam én KZS korai számaival. Az volt a hiedelmem, hogy a 60-as évek bugyuta táncdalai között KZS számai messze menőig színvonalasabbak voltak, szöveg és zene szempontjából is egyaránt. Nos, ezek a kislemezek biztos a korszak slágerei, és persze dereng is, hogy hallottam már én ezeket, de nagyon bugyuták. Nem tudok jobb szót rá. A lemez kb. második felében jön néhány színvonalasabb szám, ami nem ilyen tinglitangli, ill. tényleg másabb, mint az „...aj-jaj fekete vonat, elvitted a páromat…” (ez nem tudom, kitől van, de ezt azért szeretem, mert a táncdal magyarnóta rokonságát jól mutatja, s akár Kovács Apollónia vagy akár Kovács Kati is énekelhette volna, bár ha jól emlékszem, akkor férfitől származik, talán Aradszky László?). Pedig volt KZS-nak ebből a korszakból két lemeze is, amit igazán szerettem régen (Jelbeszéd, Volt egyszer egy lány). Vagy talán most vagyok szigorúbb? {C-}


Oláh Ibolya: Egy sima, egy fordított (Presser-Novák)[35]

A Megasztár őrületből évekig kimaradtam, mivel nekünk nincs kereskedelmi tévénk, s bulvárlapokat sem olvasok. Persze, nem lehet teljesen kimaradni, állandóan mindenhonnan bombáznak, a biznisz nem akar elveszíteni a tömegből senkit. Így sikerült is kb. 1 év fáziskéséssel megjegyezni néhány énekes nevét, akikét nem, azokat meg biztos már azok is elfelejtették, akik hetekig arról olvastak, hogy most éppen kivel mit csinált, csak csókolózott, vagy mellét is fogdosta, aztán meg volt-e még entyem-pentyem is… és egyéb ilyen világrengető hírek, információk a társadalmunk legfontosabbjairól. Szóval, ezeket a híreket én nem tudom hova tenni, mert nem tudom, akiről szó van, az éppen valami kereskedelmi tévé (műsorvezető)sztárja-e, énekes, (sorozat)színész vagy valami más újkeletű híresség. Így maradtam ki a MSz-ból is. Én kifejezetten örülök ennek, mert agyamra mennek ezek a baromságok. Azt azonban meg kell mondanom, hogy a MSz jelenségről azért olvastam komolyabb tanulmányt, amiből sok mindent megtudtam. Pl. azt, hogy az első teljesen spontán volt, s akkora nagy harc alakult ki, hogy veszélyeztette a műsor nézettségét, mert a nagy törtetésben klikkesedtek, utálatosak, önzők stb. voltak, tehát nem voltak szimpatikusak a szereplők. Ez persze érezhető lehetett a Való Világ – Big Brother valóságsós műsorokban is, hogy ebben a világban mindenki sztár akar lenni, minden áron, és nem tehetség, munka vagy bármi más érték alapján. De gondolom, ott nem is kellett szimpatikusnak lenni, hiszen nem tehetségről volt szó, hanem arról, hogy ki mivel tud egyéniségnek mutatkozni, pl. azzal, hogy nagyokat fingik, vagy azzal, hogy minden csajt meg akar dönteni, vagy csaj akar minden csajt szexuálisan molesztálni stb. De itt azért mégiscsak arról van szó, hogy tehetségeket adunk a popszakmának, akik a nép(!) által kerülnek be a szakmai elitbe, hát ezért a 240 Ft+ÁFA-t nem fogom kis kezdőként már utálatos pöcsökre pazarolni. Így a vége felé egy kicsit kozmetikázni kellett a fiúkat-lányokat. A második részt már úgy találták ki, hogy ennek az ellentéte legyen: úgy viselkedtek, mint egy hippi kommuna. Rengeteg közös fellépés, a We are the world óta meg amúgy is szeretjük, ha egy dal összes sorát más-más énekli, ennek van valami pátosza, az énekeseket és a dalt is megemeli. Úgyhogy ezek meg végig nagyon hepik voltak, szeretetgyerekek stb. A harmadikról nem tudok semmit (erről már nem olvastam), csak azt tudom, hogy a Ruzsa Magdi a délvidékről, hátrányos határon túliként kellett, hogy megnyerje, de valóban tehetséges, így a sors és a biznisz-marketing érdekek is egybecsengtek.
Oláh Ibolya lóg ki egyedül nekem a sorból. Azért, mert róla már akkor tudtam, amikor még nem nyert (nyert egyáltalán?). Az egyetemen az egyik volt tanárom írt róla cikket, azt olvastam. Tudtam a tanárról, hogy a nyírségben volt egy ideig egy nevelőotthon vezetője, s a cikk arról szólt, hogy OI ebben a nevelőotthonban nevelkedett, s gyerekként is állandóan énekelt, az Isten is énekesnőnek teremtette. Elfogult cikk volt, de jó értelemben. S utána még csak annyit hallottam, hogy az első lemezét rögtön Presser pátyolgatja. És hallottam egy dalt, ami tetszett, ez a Magyarország. Tudom, nagyon pátoszos, s nem is csoda, hogy a választásokon rögtön fel is használták pártkampányra. De ettől függetlenül nekem tetszik, s ennél lehetne mákonyosabb is, ha nem ez a rekedtes hang énekelné, szerintem telitalálat.
Aztán jött ez a lemez, és teljesen csalódás volt számomra. Legalább öt okból. Egy: összelökött lemez. Nem tudom, hogyan válogattak a régi LGT, Zorán stb. Presser számokból. A többsége helyett kapásból tudnék ehhez a hanghoz jobban illőt ajánlani. Kettő: Ha ez a koncepció (Presser régi dalok új hanggal), akkor minek belerakni még Novák Pétert? Az összelökött hatást ez is erősíti, ráadásul ezek a számok sem erősítik a lemezt. Három: több szám is kiemeli, hogy a perifériáról jön. Ez lehetne önirónia, önvallomás, bármi, de itt úgy tűnik nekem, csak rájátszás a bulvársajtós karrierre. Négy: nem döntötték el, hogy milyen vonalon megy tovább. Hangja alapján lehetne bármerre: rock, blues, jazz, musical stb., de itt nem domborodik ki semmi különös. Öt: az az érzésem, hogy ez a MSz egy folyamatos gyár, ezt az embert, ezt a lemezt kitermelte, de utána már sokkal nehezebb lesz önállóan továbblépni. Most az úriszabók régi-megszokott szabásminta után készítettek neki egy garnitúrát, ami nem is biztos, hogy annyira megy az egyéniségéhez, de ők kipipálták, aztán majd vagy lesz ereje tovább, vagy nem, ez már nem az ő gondjuk. {C}


Enya: Paint The Sky with Stars (The Best of Enya)[36]

Szegénykémnek a 90-es évek közepe óta nem is tudom, hány válogatás lemeze született. Talán több mint sorlemez. Valahogy megrekedt, pedig nagyon szépen ívelt ez a pálya, egy ideig. Kár, hogy olyan középszerűvé vált. Vagy mi nekünk nem ad már olyan újdonságérzést? De ha csak mi lennénk így vele, akkor nem hiszem, hogy ennyire kellene a múlt sikereit ápolni (a borító szerint pl. bokszban is kiadták a sorlemezeit). A nosztalgia viszont nálam is működik. Jó olykor hallgatni. Igaz, a Clannadtől is eltávolodtam, pedig 5 éve mennyire szerettem. Azt is néha azért meghallgatom, bár nem túl sűrűn fordul elő. {C+}


Kronos Quartet & Astor Piazzolla: Five tango sensations[37]

Azzal kezdtem el hallgatni, hogy ez egy különlegesség lesz. De csalódtam egy kicsit. Nekem gyengécske ez, erőtlen. Sok az üresjárat, mintha a KQ csak azért csinálta volna meg ezt a lemezt, mert a nagy névvel akart egy borítón szerepelni. De még vagy háromszor meghallgattam, s jobban megbarátkoztam ezzel a lemezzel. Továbbra sem tartom olyan nagyon jó lemeznek, de nem is rossz. A szenzációhajhászként emlegetett KQ NEM csinál szenzációs lemezt, csak egy kísérletet, hogyan tud összehozni egy lemezt a tangóharmonika nagy öregjével. (ennyi). Több-kevesebb sikerrel, de ez belefér, nem kell mindig csúcsra járatni. És vannak a lemeznek szép részei, ha nem is harsányak, de éppen ezért szépek. {B-}
Kronos Quartet: Black Angels: A lemez kissé eklektikus. Az első harmad tipikus kortárszene, de aztán a Mártha István szerzemény inkább amolyan kísérletező world musicos darab, az utána lévő szám pedig teljesen kilóg a sorból, nem is tudom hova tenni ezt az archív felvételt. Az utolsó harmad pedig olyan, ami a KQ komolyzenei repertoárjához jól passzol. Egyébként nem rossz lemez ez, tökéletesen megfelel a legújabb pontozásom kritériuma szerint a {B+} –nak. (2006.)
Kronos Quartet: Pieces of Africa: A kedvenc KQ lemezem ez. 1992-ben ilyen afrikaias (etnó-world-stb.) zenét csinálni, - komolyzenei háttérrel - szerintem korszakalkotó volt. Úgy tudom, hogy ez a lemezük népszerű is lett, eladási szempontból is remekelt, de ez nem jelenti azt, hogy kommersz, ill., hogy KQ tudatosan be akart törni a köztudatba. Lehet, hogy ezután a lemez után többen lenézően figyelték a népszerűségüket, de mindettől függetlenül ez a lemez nagyon jó. Kazettán sokat hallgattam, s most jó volt újrahallgatni. Még mindig kedvelem, jónak tartom, szerintem semmit sem kopott. {*****2006}
Kronos Quartet: Early Music (La Chrymae Antiqua): A Kronos mindig tud valami újat hozni, de a saját stílusát is megőrizni, ill. a komolyzenei kereteket megtartani. Nem tudom, hogyan csinálják, de jól csinálják. Felületes hallgatáskor csak egy komolyzenét hallasz, sőt, itt van olyan barokkos hangzás is, hogy a Bartók rádióba elmenne ("Barokk Rádió Budapest" - ezen hülyéskedtünk 15-20 éve, mivel a rádió komolyzenei "mainstreamje" a barokk). Nos, az előző, 1992-es Pieces of Africa is tartogatott olyan meglepetéseket, amelyek itt is vannak, de ott Afrika miatt természetesebb volt, inkább az volt az érdekes, hogy mindezek mellett a komolyzenei megközelítést milyen jól csinálják. Furcsa egy banda, s gondolom, a nagy magas kultúrában nem igen kedvelik őket, különcségnek tarthatják ezt a hozzáállást. Pedig ez több annál, mint egy-egy jópofa poénkodás, ami mögött nincs semmi, csak a pukkasztás. Szerintem eléggé határozott egyéniségük van, s minden lemez azt tükrözi, hogy átgondolt "végtermékek". Volt lemezük, ami egy kicsit idegesített, de ezt a két lemezt kedvelem. (*****2001)


Balanescu Quartet: Luminitza[38]

Ezerszázalék, hogy erről már írtam, de a gép nem találja. Mostanában egyre többször van ez így, hogy nem talál meg fájlokat, szövegeket.
A legerősebb BQ lemez, amit ismerek. És nagyon kedvelem, elég régen hallottam, jó volt újrahallgatni. A világhírük egyik meghatározó lemeze, szerintem a Greenaway filmzenék mellett ez talán a legismertebb zenéjük. Legalábbis a könnyűzenéből komolyabb zenékbe átkacsingatók bizonyosan ezt ismerik jól a BQ-től. {A-}
Balanescu Quartet: Possessed(1992) Ami a Kronosnak az „Africa”, az a B-nak ez a lemez (és ugyanabban az évben!). Sok-sok fantázia, könnyedség, de jó értelemben, humor és újszerű hangszerelés – mind-mind kiemeli ezeket a lemezeket, s nem csoda, ha ezekre sokan felfigyeltek, mindkettő marketing szempontból is komoly sikernek számított. Sokan lehetnek, akik a komolyzenét nem szeretik, mégis az ilyen lemezeket megkedvelik. És ettől még nem kommersz, pont azt mutatja, hogy lehet „lazábbnak” lenni anélkül is, hogy a színvonal gyengülne. {B+ 2006.}
Balanescu Quartet: Maria T (2005.) Tetszik, s tényleg nagy zenei mágus B. Mégis azt kell írnom, hogy nem vagyok teljesen elégedett. Egyrészt most a hegedűjáték nem annyira virtuóz, mint amit a „nagy névtől” elvárunk. Aztán a lemez egy kissé eklektikusra sikerült, mintha csak úgy összedobták volna, vagy innen is, onnan is kimaradt számokat gereblyéztek volna össze. Minden track nagyon jó, de így együtt nem túl koncepciózus. Három lemezt lehetett volna kihozni ebből a lemezből: egy nagyon erős komolyzeneit, nagyon tetszenek ezek a tételek, a kortárszene határán lévő, kicsit etnós lemezt, s végül a balkán feeling egy külön projekt. Mindhárom jó, mindből elhallgatnék egy-egy 77 perces CD-t, bár a balkános számok a leggyengébbek, ha rangsorolni kell, s a komolyzeneibbek a legjobbak. Persze, ez a lemez is példázza, hogy a műfajok között a határok szétmosódtak, különösen az olyan sokoldalú zenészeknél, mint B. {***** 2005.}


Csókolom: Repeta[39]

A CS korban, humorban valahol a Trabant és a Belga között van. Az első versszaktól rögtön beugrik a magyar alternatív hagyomány, szövegvilág és életforma.
Na, és persze Ujj Zsuzsa imázsa eléggé meghatározó. Kicsit kiszámítható, mint Woody Allen, a témái semmit sem változtak az évek/évtizedek során: a magányos nő, akit mindenki kihasznál, megcsal, vágyakozás (a szex hiánya) és a (nem kielégítő vagy alpári) szex, alkohol és depresszió, öngyilkossági gondolatok… Mindezek immár teljesen hozzánőttek. Persze, „jól áll” neki, ill. nem igen szokták ezt így, ilyen csomagban felvállalni, mint ahogy ő. Deák-Bárdos Ági még talán (Kontroll, Ági és a Fiúk). De ez a maró humorizálás a saját szerencsétlenségén, önirónia és őszinteség nélkül nem megy. Ma már nehéz megítélni, az őszinteség volt előbb, vagy így alakult, a téma magára húzta. Egy biztos, néhány dalszöveg komoly versnek is elmegy, a kortárs lírába is beillenék, vagy inkább abból is kiemelkednék. És jónéhány pedig inkább a szóvicces, ironikus vonulat, ami az URH-tól a Neuroticig, a Kontrolltól a Számiig, a Tarbanttól a Balatonig vagy az Európa Kiadóig a magyar alternatív zene meghatározó eleme (Dixi köpenye alól kibújt nemzedék(ek), ahogy valaki fogalmazta találóan). Ezt az örökséget, a „pestiességet” nem vethetik le magukról a közvetlenül „ezekutániak” sem, s csak talán a következő század újoncai távolodnak el ettől. Még a Belgánál sem tudom eldönteni, hogy paródia-e vagy a humoruk része, ha néha egy kicsit hasonló a szófordulat. A legviccesebb szám, amikor Csókolom Zsuzsi egy dialógban csak hát perszézig. Ez nekem nagyon a Belga találó nyersességét juttatta az eszembe. A zene most egy kicsit átcsapott latinosba. A tingli-tangli rock, amit én nem annyira szeretek és ez a latinosabb hangzás keveredése most sem tud nagyon elvarázsolni, ennél már jobb az a korszaka, amikor keményebb volt a hangzás. {C+}


Guns ’n’ Roses: Use Your Illusion I-II.[40]

Hát igen, úgy jártam ezzel, mint a Piramissal. Úgy látszik, az ilyen kappanhangú, tinilányok bálványaitól kiráz a hideg, s nem bírom elfogulatlanul hallgatni. Aztán mikor elmúlik az őrület, akkor figyelek fel az értékeire. Nem tudom, hogy mikortól, de egy-két GnR szám elkezdett tetszeni. Pedig hogy utáltam, amikor bulikban erre őrjöngtek Varga Zoliék! És most itt van ez a dupla lemez, s minden száma tetszik. Csodálkozok, hogy zeneileg miért nem tetszett, hiszen nagyon jól hangszerelt rockzene, ellenben az amcsi slágerrockkal (pl. Bon Jovi, Aerosmith, Billy Idol stb.) ez izgalmasan felépített számokból áll, nem annyira kiszámítható rock-klisékre épül. És friss, eleven, lendületes, tehát bulis, de ötletes is. Mégis ez sokkal jobban a hagyományokra épülő zene, pontosabban, úgy érzem, a Led Zeppelin méltó utódja, legalábbis ez a lemez mindenképpen. Ez a lemez a LZ-féle rockot porolja le úgy, hogy ezt a rockot játssza egy későbbi idő, közel 20 évvel későbbi kor tapasztalatával. Ezen is csodálkozok, hogy ezt a párhuzamot nem vettem észre. Ez a dupla lemez nagyon jól sikerült, valószínűleg soha nem tudtak ilyet többet produkálni, ez volt a csúcs, ami belőlük kijött. Maga ez a lemez éppen ezért szerintem rock-történeti szempontból fontos lemez. Még ilyen szempontból is el kell ismernem (a Piramist is ugyanígy, ebből a szempontból is elismertem, s a P. Mobilnál utólag sokkal progresszívebbnek gondolom. Én rugalmasan változom, csak 10-20 év kell hozzá!). És az az érdekes, ha meghallom, ugyanúgy, mint a Piramisnál, olyan jó érzés, mint egy régen kedvelt zenét (pl. LGT-t) hallani újra. Tegnap is, a buszsofőr rádióján a Száll felj magasra ment, s a bevezetőrészre, a jellegzetes billentyűsrészre rögtön felkaptam a fejem. Mindezt mondom úgy, hogy már régen nem vagyok rock-imádó, néhány zenét szeretek ebből a műfajból, de annak is a többsége nosztalgia. Ami még pozitív a GnR-ban nekem, hogy kedvelem a gitárjátékát hasonló okokból, mint amit már leírtam (hagyományt követő, de lendületes, ötletes). A Lenny Kravitz játékához is egy kicsit hasonlít.
{B-}


Serge Rachmaninov: Vespers (all-night vigil)
St. Petersburgh Chamber Choir (Nicolai Korniev, Olga Borodina, Vladimir Mostowoy)[41]

Ez nagyon oroszos zenei mű, az egész darabon érződik ez az erőteljes karakter, a kissé pátoszos hangzás stb. Azért persze tetszik, nem negatívan írtam, csak nem lehet kihagyni ezt az észrevételt. Már nem is tudom, mikor kaphattam tőled ezt a CD-t. Most rendeztem el végre azt a szekrénypolcot, ahol az összes üres CD, üres tok és eddig meg nem hallgatott CD-k vannak. Elég sok mindent találtam, s biztos van olyan, amit évekkel ezelőtt kaphattam. Kb. 50 db CD-ről van szó (amiből 10 db Lajos féle Eno válogatás, kb. 8 db Steve Reich stb.). És van néhány komolyzene is, aminek külön örültem, hogy több számomra ismeretlen. Ez is ebbe a kategóriába tartozik. Most már jónéhány kórusműves CD-m van, évek alatt elég sokat kaptam tőled. Nem ez lesz a kedvencem, de ez is tetszik. {B-}


Kaláka: Az én koromban[42]
Kaláka: A fekete ember (Dalok Jeszenyin verseire)[43]
Gryllus Dániel – Weöres Sándor: A teljesség felé[44]

A K-nak rengeteg lemeze van, ebből a rengeteg anyagból mostanában inkább a gyerekeknek szólókat hallom többet, meg Gryllus Vilmost főként, hiszen ő csinált egy csomó mesét Levente Péterrel. A K. stílusa meghatározó, összetéveszthetetlen, bár van, amely nekem kissé hasonlít a Makám és Kolindára is. Tképpen ebben a műfajban még a Sebővel volt hasonlatos, persze az inkább népzene, de itt a verses lemezekre gondolok. Ebből a három lemezből nem is tudom, hogy melyik jobb, egyformán tetszik. Talán a Weöres Sándor lemez egy kicsit másabb, de ez szerintem a versek miatt van. Nincs annyira változatos, hangulatában is egységesebb. CD-n eddig még csak a 77-es I. lemezük volt meg. {B / B / B}


The Doors: Waiting for the Sun[45]

Most engem is elkapott a gyűjtőszenvedélyeseket behálózó extra-szuper-dizájn-csomagolás-miegymás. Az összes sorlemezt kiadták tavaly szuper borítóban, plusz képes-szövegkönyvvel és a CD mellett van egy DVD is, amin ugyanúgy rajta van a CD zenei anyaga, meg fotók, egyéb szöveges anyagok és 2 video, egy-egy koncertrészlettel, ráadásul az egyik jó hosszú. A CD-n meg van még 6 bónusz szám is. Az összes lemez 990 Ft/db. Nagy volt a kísértés, hogy mindet megvegyem, vagy legalább 3 kedvencemet, kettőt, végül egynél döntöttem. Ha jövőhónapban is lesz még, akkor veszek még max. egyet a (lányok meg Spongya Bobot kaptak egyet-egyet (az ár ugyanaz), de ha lesz még, akkor ők is kapnak).
Szóval, ezt vettem meg, pontosan miért is ezt, nem tudom. Az I. átírva megvan, de a többi nincs, s mindegyiket régen hallottam. Emlékezetemben ez a lemez volt a leghippisebb (I. a legbulisabb, L.A. W. a legrockosabb). Ezt a lemezt szerintem iszonyú régen hallottam, emlékszem, elég vacak kazettán volt meg. Én szeretem a D-t, most is jó volt újrahallgatni, a kortársaitól kissé elszakadó hangzás és ének annyira meghatározó hatású lett, hogy nagyon sok, rengeteg későbbi zenére, zenészre hatott. Szerintem Nick Cave-re is igaz ez, s nemcsak a hangja hasonló tónusa miatt. {B}


Hector Zazou: Sahara Blue[46]

Tetszik ez a lemez. Nem sok lemezt ismerek HZ-tól. És már régen hallottam. Amikor Pesten Dire Straits koncert volt, én a katonaságtól nem tudtam elmenni, ezért az IPK-ban Zazou-Bikaye koncerttel kárpótoltam magam (1986. szept.). Ekkor még nem volt divat az etnó, de ez már teljesen a pár évvel későbbi zenei stílust hozta. Nekem nagyon bejött ez a koncert, utána sokáig nem is hallottam az előadókról, s majd jóval később több vonalról is előjött HZ neve. Ez a lemez persze már másabb, David Sylvian felbukkan benne, s a stílust egyértelműen hozzá tudom hasonlítani. Szeretem az ilyen lemezeket, de utóbbi időben valami miatt kimaradtak, ezért még inkább jó volt hallgatni. {B+}


Kovács Kati – LGT – Adamis Anna[47]

Ezt a lemezt sokáig nem ismertem. Róla azt az egy-két slágert rádióból persze mindenki. Az LGT első „előadós” próbálkozásai nem jöttek be annyira, mint a későbbiek (Zalatnay, Kovács Kati kontra Zorán, Lárika, köztük meg a Demjén lemez valahol). Pedig a hangszerelés tipikusan az LGT III., és van is két-három szám, amik még talán az ekkori LGT számoknál is jobbak, meg olyan is, amit az LGT sajátjaként is játszott. Az a néhány szám nem adja meg az egész lemeznek azt, hogy olyan igazi „kult” lemez legyen, vagy legalábbis, olyan kis mestermunka, mint egy Zorán lemez a 70-es évekből. Szerintem nagyon hamar elfelejtődött ez a lemez, pedig egyébként KK-nak nincs is rossz hangja, rockhoz egészen passzol. {C}


Grinderman (Nick Cave, Warren Ellis, Martin Casey, Jim Sclavunos)[48]

Tényleg nagyon jó ez a lemez. De hogy miért csak 40 perc? Az eleje nagyon kemény, dögös, igazán reszelős, de mégsem szokványos rock, aztán egyre inkább kezdenek a számok, főként a legutóbbi idők Bad Seedséhez hasonlítani. Persze ez a keménység nem tűnik el, de a vége felé van olyan szám, ami olyan monumentális, mint pl. az Abattoir Blues számai és van balladisztikusabb is. Szóval, szerintem ez a lemez nem kuriózum, egyszerűen NC csinált egy újabb nagyon jó lemezt. És még inkább távolodik attól a képtől, amit én gondoltam, hogy kezd majd öltönyös zongorista lenni, aki fájdalmasan szép dalokat énekel. Van ilyen is, de az összkép mégis inkább az, hogy még mindig a vadság a lételeme. A lemez fura, hogy 11 szám 3 és fél perces számokkal, 40 perc, mintha mondjuk 1980-ból való lenne. És egy kicsit a Birthday Party után a „fanzine kultvilágba” talál vissza, hiszen ez ennek a rétegnek biztos jobban tetszik, mint a Bad Seedses életpálya. Egyébként a gitárjáték nekem úgy tűnik, tudatosan ezt a régebbi kort idéző, de e mellett meg több minden tényleg a BP világára utal. {A-}
Nick Cave & The Bad Seeds: B-sides & Rarities (1984-2004): Ezt a tripla lemezt nekem csinálták! Ez nem egyszerűen válogatás, hanem koncept album. A Sziget után is mondtam, hogy egyre inkább NC-től a balladák, a lírai hangulatok tetszenek a legjobban. Illetve ez így nem igaz, mert legjobban azok a dalok tetszenek, amelyek nem líraiak, de nem is crazy pörgősek. Azt gondolom, hogy legjobban a feszültségteremtéshez ért, s ez azokban a dalokban nyilvánul meg a legjobban, amelyekben van erre tér. És ezek a dalok nem őrjöngősek, hanem olyan balladisztikusak, de állati nagy feszültség van bennük, az éneket a zene néhol ellenpontozza, s az összhatás sokkal erőteljesebb még a VHK-szerű őrületeknél is. Ezek olyan számok, amikben a legjobban érvényesül a karaktere és a hangja. És nagyon szeretem a hangját a lírai dalokban. Tom Waits-nél is van ez a kettősség, s hiába szeretem az őrült vascsövet verő, nyüszítő állatot, a balladák rekedtes hangja hozzám mindig közelebb van. Nagyon el tudok mindkettőtől érzékenyülni. Ez az album főként ezt a két féle stílust gyűjtötte össze. Most hetekig hallgattam, lassan már másfél hónapja, addig nem akartam róla írni, amíg nem teltem be vele. És még van egy „kategória”, amit én nem annyira kedveltem, amit régebben „lemeztöltelék” számoknak, vagy tinglitanglinak neveztem, meg kell hagyni NC-nél nem sok ilyen van. És itt van vagy 5 ilyen kis vicces szám, ami nagyon tetszik (pl. a III./7. tiszta presszó-rockhangzás a kezdetleges dob- és orgonajátékkal, egyszerűen telitalálat). A Beatles feldolgozások is tetszenek, a Let it Be annyira jó, de nem tudnám megmondani mi a jó benne, hiszen zeneileg még inkább ósdibb, mint az eredeti, de olyan egyszerű, de nagyszerű, hogy nem lehet nem szeretni. Akartam a 3 CD-ből egy nagyon ütőset csinálni, a számokat úgy hallgattam, hogy egytől háromig csillagoztam. A végén két egy csillagos volt, talán 3-4 kétcsillagos, a többi a legjobb kategória, szóval a nagyon ütős számok sem fértek volna fel a 3 CD-ről kettőre sem. {*****+*2006.}
Nick Cave & The Bad Seeds: Nocturama: Ha nem mondod és írod, akkor is előrevettem volna ezt a CD-t, hiszen érdekel, milyen új lemezt csinált NC. Jó lemez, semmi meglepetés, a tőle elvárható színvonalon teljesített. Mintha direkt nem akarna változtatni a lemezeinek koncepcióján. Legalábbis én így érzem, hogy ez tudatos. Az új lemezei után ezért van egy olyan érzésed, mintha már hallottad volna ezt a lemezt, pedig csak a „testvéreit” ismered, amikhez hasonlít ez is. De mégsem önismétlő, ez a meglepő. A lírai dalai továbbra is nagyon szépek, a vadak meg igazán vadak. Már neki is ki lehetne adni olyan válogatásokat, ahol hasonló hangulatú számok vannak egybegyűjtve (mostanában nálunk ez nagy divat a magyar együtteseknek, pl. Omega, Republic stb.). Én például örülnék egy NC „balladás-CD”-nek. Egyébként azt figyeltem meg, hogy nekem nincsenek kedvenc NC lemezeim (valamikor a Good Son volt az), hanem kedvenc számaim vannak (az viszont elég sok). Minden lemezén van egy-két szám, ami hangulatilag nagyon megkap. És ezek olyan erősek, hogy leginkább azt szeretném, ha az egész lemez ilyen lenne. Idő kell, amíg a többi szám is megtetszik. Ezen a lemezen is nagyon erős a kezdés: az első szám szokás szerint nagyon jó, hangulati-érzelmi töltése nem hagy közömbösen. Talán a balladák sajátossága ez, és az hogy valami drámai feszültséget hordoznak. NC ebben a nagy mester, igazán tud drámai feszültséget, fájdalmat, érzelmeket teremteni. Nekem mégis a második szám tetszik a legjobban, pedig ez egy slágerszerű szerzemény, könnyen fülbemászó refrénnel, de csak a legnagyobbaknak vannak ilyen jó slágereik (pl. Tom Waits, Van Morrison stb.) A harmadik és a 6. szám is kedvencem lett, hiszen ezek is balladisztikusak, a finom zongorára épülő hangszereléssel. Mintha most a hegedű dominánsabb lenne, mint máskor. Az utolsó, hosszú szám pedig a Birthday Party hagyományokra épít, igaz, ez már nem annyira nyers hangzású, de ugyanolyan eleven.{*****2003.}


Mercury Rev: Little Rhymes[49]

Tulajdonképpen ez egy DVD singles, két audio számmal, meg egy 8 perces klippel. A két szám szokásos indie sláger, hallottam ettől az együttestől már jobbat is. A klip meg egy antiklip, amatőr fekete-fehér felvétel és elvontaskodó zene, inkább valami dokumentumfilm részlethez hasonlít, vagy Szemző és Forgács féle filmekre, de nem nagy szám, inkább csak olyan hatásvadászkodó, töltike. {C-}


Tori Amos: a sorta fairytale[50]

A rövid singles nem ad teljes keresztmetszetet egy lemezről, főként azért nem, hiszen ezen inkább a slágerek jelennek meg. Mégis ezt a „slágert” hallgatva egyre inkább nekem Sade-hoz hasonlatos. Finom hangszerelés, kellemes, hangulatos számok, igazi profizmus. S közben eltűnik az a lázadóbb, zeneileg is „durvább” szövésű TA. Nem mondom, hogy ez nem jó, én ezt is kedvelem, s persze Sade-t is, de tőle, ha nem is a Patti Smith féle öreganyámként is lázadó természetet várnám, azért azt hittem, hogy pl. a zongorázása elviszi valami komolyabb területre is. {B-}


Three Hungarian Pieces for Viola and Orchestra (Netherlands Radio Chamber Orchestra, conductor Peter Eötvös and viola Kim Kashkashian): Béla Bartók, Peter Eötvös, György Kurtág[51]

A három magyar három korszak. Ha nem tudnám, akkor az első darabra gondolnám, hogy kortárs. Nekem legalábbis Bartók tűnt a legelevenebbnek, s a Kurtág mű a „klasszikusabb” hangvételűnek. Az Eötvös Pétert nem ismerem, nem emlékszem, hogy már találkoztam volna a nevével. Egyébként minden szempontból a Bartók mű jött be legjobban. {B-}


Szabados György: Az események titkos története (1996. október 23. – élő felvétel)[52]

Jaj, ez nagyon borzalmas, meghallgattam vagy háromszor, de nekem nagyon kínlódás. Nekem az a titok, hogyan született ez meg. Bár már jártam Szabados koncerttel úgy, hogy nagyon nem bírtam. A Kossuth dísztermében alig bírtam végigülni, pedig ilyen nem igen sokszor fordult elő velem, s pont ő volt az egyik. {C-}


Szabados Trio (Szabados-Dresch-Geröly): Elfelejtett énekek[53]

Ez már sokkal jobb. Igaz, hogy Szabados jazz zenéje szintén nincs túl közel hozzám, a 90-es években a Makuz zenekarban is leginkább Drescht és Grencsót értékeltem. Ők, de a többi zenész is mindig nagyon jók voltak. Ezen a lemezen is jó, hogy Dresch játszik. A cím népies gyökerekre utal, s ez Dreschtől sincs távol. {B-}


Black Sabbath: Master of Reality[54]

Nem tudom, nem annyira emlékszem a BS lemezeire, ill. vagy 3-at ismertem igazán jól. Ez a lemez nekem úgy tűnik, mintha nem 1971-es lenne, vagy legalábbis egy kicsit beledolgoztak, újrakevert. De az is lehet, hogy nem, de ez kevésbé jött be. Az a dupla válogatás, amit néhány éve küldtél, számomra az jó, rajta van szinte minden olyan szám, amit régen kedveltem. Egyébként annak idején, 1981 körül emlékszem, hogy Szilágyi Leventének egy csomó lemeze kölcsön volt Decznél, s rengeteg BS is volt köztük, s nem igazán voltak jók, ezek a hatásvadász borítós lemezek akkor is eléggé közömbösek voltak. Maga az együttes nem rossz, de van ilyen, hogy egy-egy lemez nagyon közepesre sikeredik. {C}


David Sylvian: Bonus Disc for „Camphor”[55]

A számítógépemmel nagyon elégedetlen vagyok. A keresővel csak töredékét találom meg a keresetteknek, így DS-től sem találtam meg egy csomó lemezt. Ez a bónusz lemez igazi ambient, én szeretem az ilyen zenéket fejhallgatóval is hallgatni, egészen jó relaxáció, de olvasás vagy írás közben is nagyon jó háttérzene. {B}
Nagy keresés után találtam meg, hogy mit írtam erről a lemezről: David Sylvian: Camphor: Nagyon jó lemez, de ugye ez válogatáslemez, hiszen sok minden ismerős róla. Olyan CD, ami DS minden stílusát megvillantja (ambient, énekelt stb.) és nem is akárhogyan. A 4. szám pedig nagyon gyönyörű, csak nem tudom, hogy milyen nyelven énekli. Simán egymás mellé lehet tenni a Dresch Misi kedvencemmel, hiszen ez is olyan átéléssel énekelt dal, mint ami a DM-nél is tetszik. Ebben a DS-dömpingben nem is tudom, melyik CD tetszett a legjobban. Ha nagyon akarnám, akkor biztos ezt emelném ki. Zeneileg, hangulatilag, szóval mindenben nagyon jól megcsinált, igazi karácsony előtti hangulatot sugároz. Vagy karácsonyit akár, hiszen ilyen finom hangulatú zenéket szokott ajándékba kapni az ember, ill. legszívesebben karácsonykor ilyen zenéket hallgat, ha kapott éppen akkor ilyen lemezt ajándékba. {*****2002.}
David Sylvian - Russell Mills: Ember Glance - The Permanence of Memory:: Ambient, csöndes, de azért nem is unalmas lemezzel van dolgunk. Mintha a kortárs zenével lenne rokonítható, ill. onnan venne át elemeket. Persze, a kortárs zene sem független hatásoktól, így tyúk-tojás kérdéssé válik az egész, mindenesetre a szubjektív érzésem az, hogy ez a lemez közelebb áll a kortárs komolyzenéhez, mint DS korábbi lemezeihez. (*****2001.)
David Sylvian: Dead bees on a cake: Nagyon kellemes lemez, mindamelett különleges is, mert DS-hez képest nagyon eklektikus. Az hagyján, hogy a Japant idéző, kissé könnyedebb dalok is vannak, de egészen bluesos és jazzes dalok is vannak. Az egyik dal elmehetne Lynch vagy Jarmusch filmbe, s mintha Tom Waits vagy John Lurie írta volna. Mikor ősszel legelőször meghallgattam - akkor már nem volt walkmanem - nagyon felületesen hallottam, s nem tűnt másnak, mint a többi DS lemez. Akkor azért sem írtam róla, mert nem tudtam róla mit írni. Aztán egyszer egy éjszaka (mikor is máskor?) tűnt fel ez a fülledt amerikai éjszakai hangulat, amit az előbb filmes feelingnek emlegettem. Azóta már sokszor meghallgattam, s tetszik nagyon ez a lemeze. Talán az egyik legjobb lemeze, bár nála nem igen tudok rangsorolni. Azt hittem, hogy ezt fogod hozni CD-n (mivel volt is aktualitása stb.), de DS most kimaradt a szórásból. Az a francia ének nem tudom mi, de nekem nagyon ismerős, és rémlik, hogy ezt tudnom kéne (Cavinton!), de az istennek sem tudom, hogy mi ez. (*****2002.)


People in Planes: Talking Heads (Singles)[56]

Vettem egy csomó singles CD-t 99 Ft-ért. Ez jó nagy becsapódás volt, ugyanis a címet hittem előadónak. A zene tipikus brit gitárzene, rengeteg mindenhez hasonlít, lehetne akár 1994-es is. Nem rossz egyébként, lehet, hogy Te ismered is. Olyan korrektül megcsinált, a 3 számból az egyik egészen bejött. {C+}


Kampec Dolores: földanya égapa (earth mother sky father)[57]

Ha jól emlékszem a régi KD-t nem igazán szereted, sem zeneileg, sem az ének miatt. Volt idő, amikor Kenderesi Gabi mellett még (egy) Kiss Erzsi (zene) is tag volt, akkor a két női hang végképp nem jöhetett be neked. Azt viszont gondolom, hogy amióta Grencsóval kiegészültek, talán jobban tetszhet. Amikor már megvettem a CD-t akkor jöttem rá, hogy neked ez nem annyira kedvenced. Én szeretem a KD-t, jellegzetes hangzása és lüktetése van. Még így is, hogy Hajnóczy Csabán és Kenderesi Gabin kívül a teljes együttes kicserélődött, s főként Grencsó játéka több számban is nagyon átformálja a zenéjüket. Jó ez a fúzió, Grencsó a KD-ben, Hajnóczy és Kenderesi meg a Kollektívában új színeket hoz, az „alternatívba” jazzt, a jazzbe „alternatív” hangzást csempésznek be. {B}
KAMPEC DOLORES: Tű Fokán - Eye of the needle (Bahia, 1993) Ez a harmadik zenei anyaguk, - ami CD-n jelent meg - a múlt télen. Szeretem a zenéjüket, igazán színfoltja a hazaiaknak. Mégis koncerten tudnak igazán elvarázsolni: ördögi hatása van, ahogy a dob és a basszus könyörtelen, dobhártyát remegtető mélységébe "belepiszkít" a gitár és a hegedű magas hangjai. Elektromos hangszerek "kavalkádjában" hegedűt így szólni, talán utoljára a King Crimsonnál hallottam. Ez a katartikus játék letisztulva jelenik meg lemezen. Ettôl függetlenül, ez utóbbi CD is, a tőlük megszokott magas színvonalú programot tartalmaz. Csak halkan jegyzek meg egy másik szubjektív véleményt: a kedvencem továbbra is a Levitáció c. munkájuk.


Sting & Mary J. Blige: Whenever Say Your Home (singles)[58]

Stingtől többet várnék, ez egy laza, rapes és mai divatzenéket kedvelőknek, az autórádióban finoman elpuffogó kis semmi számok. Azt hiszem pedig, S-nek soha sem kellett leadni a színvonalból azért, hogy népszerű legyen, s most is kár volt, még ha egy kislemez erejéig is. {C}


Marianne Faithfull: Sex with Strangers (Singles)[59]

A szám, ami háromszor van ezen a CD-n nem rossz, bár biztos, az eredeti nem ilyen száraz, de egészen jól áll neki. Szeretem MF hangját, még akkor is jók a lemezei, ha a zenéje kevésbé jön be. {B-}


Echo & The Bunnymen: Stormy Weather (Singles)[61]

Régen vettél fel nekem tőlük egy lemezt, ami nagyon tetszett, kellemes hangulatú volt, érződött, hogy van humorérzékük, olyan pozitív kisugárzású zene volt. Akkoriban több ilyen, hasonló együttest vettél fel nekem (pl. The Band of Holy Joy). De ez a pár szám eléggé kis stílű sláger. Inkább egy kezdő együttes próbálkozásának gondolnám, mint egy régebbi zenekar direkt slágereinek. {C-}


Quimby: Kilégzés[62]

Tudom, hogy Te nem szereted ezt az együttest. Én sem mindent, vannak középszerű lemezeik, de egyébként vannak jó zenéik is. A szövegeik valahol Cseh Tamás (Bereményi) és az Európa Kiadó hagyományaira épül, s nem majmolásnak, vagy utánzásnak gondolom. Zenéje egy kicsit elmozdul a hagyományos magyar alternatívak stílusától. Ez a lemeze, szerintem talán az egyik legjobb lemeze. Zeneileg is jól összedolgozott, de a szövegek sem elégszenek meg a szokásos szövegpoénokkal, a hagyományos magyar alternatív szóviccekkel, több szám is inkább a középkorú generációról/hoz szól, nem a fiatal rajongótáborához. Ebben is egy kicsit a CST dalokat juttatja eszembe, és egy-egy dal még hangzásban is a Cseh-Másik legutóbbi közös lemezét. {B-}


Eurythmics: I’ve Got A Life[63] (Singles)

Azt hiszem, hogy egy kicsit alább becsültem ezt az együttest, mint amilyen. Persze ez abból adódott, hogy az új hullám vizein hol diszkósabb, hol ennél komolyabb hangzást produkáltak, de a diszkósabb az ismertebb, s én eleve e miatt elvetettem. Pedig nem olyan rossz, mint pl. Pet Shop Boys, a nőnek nagyon jó hangja van. Tudom, hogy sokan szerették régen, s biztos, hogy vannak olyan számai, amik nekem is tetszhetnek, ez a kislemez pl. nem is rossz. {C}


Simply Red: Home[64] (Singles)

Ezt az együttest viszont meg talán túlértékeltem. Már nem is emlékszem rá, csak arra, hogy a 80-as évek végi szabadkai seftes túrák (talán háromszor voltam a katonaság utáni években) során hoztam tőlük lemezt eladásra, s az a lemez tetszett. Emlékszem, abban az időben ismertem meg egy csomó új zenét (REM, Sinead O’Connor, Tears for Fears, na, meg ennek a druszája a Simply Minds stb.) és a sok jó zene miatt nyitott voltam az új előadókra. Azt nem tudom már, hogy mennyire tetszett, de úgy raktároztam el magamban, hogy jó. Ez viszont szerintem nagyon átlagos slágerzene. Igen, érződik rajta az a 20 évvel ezelőtti szépen kidolgozott hangszerelés, ami annak idején tetszett az ilyen slágeres zenéknél (pl. Chris de Burgh), de ma már tonnaszám az ilyen. Tavasszal pl. Ildi apjának vettem 3 db CD-t a Cora-ban (90 Ft/db), teljesen ismeretlenek, olyan német ízlésű borítók (mosolygós középkorú hapsi meg ilyenek). Pontosan olyan zenék voltak, mint amit vártam, szóval ilyen slágerzenék, autóban jól szól sztereóban, s nincs benne semmi szokatlan, így az idősebbeknek is elmegy. {C-}


Balaton: Fény közepe a sötétség kapujában[65]

Ezek a dalok mára már klasszikussá érettek. Nem is tudom, van-e ezen a lemezen a megjelenése idejéből szám, vagy mind a 80-as években születtek. A legtöbbje több ezer rossz minőségű kazettán kavarogtak az országban. A régi házibulik kellékei (legalább egy lestrapált kazettásmagnó mindenütt volt, amin a minőség nem is számít), ezerszer hallott számok, amik a buli elején, meg a reggelén is mennek, mégsem unja senki. Modernkori népdalok. Mégis ez a lemez egy kicsit olyan konceptszerű, a leginkább depressziós dalok, a legkomorabb hangulatúak és talán a legfilozofikusabb. És ez akkor is így lenne, ha végén nem lenne a Víg Misi szavalata (ami a CD-n az utána jövő Pilinszky versmondásához nagyon jól illeszkedik, bár először egy kicsit viccesnek tartottam a Balatont és Pilinszkyt egy CD-re tenni, mint ahogyan már csináltál ilyeneket, Black Sabbath – Bach párosításhoz hasonlóakat stb.). Én nem unom a Balatont, és azt láttam, hogy a fiatalabb generációnak is bejön, csak sajna olyan zenekar lett, akiktől a közönség mindig a régi, 80-as évek dalait várja, így új lemezek készítésére nem motivált, és ha mégis, nem tudja a közönség igényét kielégíteni, hiába esetleg túlszárnyalja a régi korszakot, a közönségnek mindig csak az kell. Ördögi csapda ez. A másik destruktív elem, hogy a Balaton az Víg Misi. Valamikor egy széles baráti kör volt, s állandóan ebből a csapatból változtak a tagok vagy kiegészültek koncertre stb. Egymást inspirálták. Ma már nosztalgiazenekar, ami azt jelenti, hogy kikoptak a régi zenésztársak, és Víg Misi maga a Balaton, a tagok csak statiszták, jönnek-mennek. Érződik, hogy nincs már szellemi pezsgése a bandának, csak feladatellátás. Ettől még nem rosszak, de nem is az igazi. Egy időben a Sziámi is beleesett ebbe, aztán kilábalt, most már képesek az új dalokat is megszerettetni a közönséggel. Ettől még rájuk is igaz, hogy Müller Péter maga a Sziámi és a régi dalokat nem lehet túlszárnyalni, nem akarja túlszárnyalni a közönség. {B}


Víg Mihály: Filmzenék (Tarr Béla filmjeihez)[66]
1983-2001.

A legelső meghallgatáskor nagyon gyengének éreztem. Egyrészt, nem adja vissza a Tarr Béla filmek hangulatát, másrészt zeneileg nem olyan jók ezek a filmbetétek, hogy önállóan megállnák a helyüket. Tényleg, a lemez fele-harmada olyan zene, hogy valami amatőrfelvételnek tűnik. A szöveges betétek is nagyon esetlegesek, miért pont ezeket? Mi értelme van pont ezeket betenni? Aztán jobban megkedveltem. Továbbra is tartom, vannak részletek, amik csak rontanak a lemezen. Viszont vannak nagyon jók. S persze most már nem várom el, hogy visszaadja TB filmek hangulatát, mert nem is elvárható. Ami talán visszaadná, azok pont azok, amelyek zeneileg gyengébbek. Azt is jó megtapasztalni, hogyan tisztul zeneileg VM, a Werckmeister harmóniák már olyan zene, ami komolyzenének is elmenne. {B--}


Quantic: The 5th Exotic[67]
Quantic: MH[68]
Quantic: Shapes3[69] (Singles)
Quantic: Apricot Morning[70]

A „techno-jazz” (saját műfaji elnevezésem) különböző stílusait vonultatják fel ezek az előadók. De még ez a Q is lemezenként kissé változó. A leginkább kiszámítható, amikor olyan tipikus filmzeneként szól, az az amerikai jazz-rock stílus, amit az amcsi filmekből jól ismerünk (a Booker T & The MG’s is ez a vonal). Ha csak úgy hallod, észre sem veszed, hogy ez nem régi zene. De van itt funkysabb, soulosabb, tipikus néger énekesnőkkel (nem tudom, csak saccolom, hogy négerek, mert ez az a stílus). Ami számomra jó, hogy alig van benne a szokványos diszkós hangzású, inkább tényleg a jazz és a rock az alapja. Aztán van, ami inkább elektronikusabb hangzású, s ambientes kis csöndes számok is, amik szintén kedvemre valók. De vannak rapes is, de nem annyira rosszak. {B- / B- / C+ / C+}


Koop: Islands[71]
Koop: Waltz for Koop[72]

Vaya Con Dios jutott rögtön az első taktusnál az eszembe. De minden számot más énekel, többnyire női hangok. Az első szám viszont tényleg tisztára VCD. Egyébként alapjában véve jazzes zenei alapja van, jól hangszerelt, az a fajta zene, ami minden korosztálynak bejön, áruházak hangszóróiban is megtűrik, amolyan igényes slágerzene. Filmzenének is ilyenek jellemzőek manapság (ez a retróhullám miatt, mert biztos, hogy a jazzes hangzás miatt olyan régies. Erről a retróról is lehetne oldalakat írni, mekkora állatőrület lett.). A Matt Biancot is eszembe juttatta, mivel jellemző rá, hogy olyan pörgős vidám, s ha jól emlékszem, akkor a MB hozta be először a divatzenébe a jazzes hangzást. És nemcsak jazzes hangzás, hanem latinos is, amit viszont a jazz is már vagy 50 éve sikeresen begyúrt, adaptált. Az első lemez vége felé viszont átmegy rapelésbe, tisztára Erik Trufaz stílusban. {B / B-}


Ursula 1000: Kinda’ Kinky[73]
Ursula 1000: All System Are Go-Go[74]
Ursula 1000: The Now Sound of Ursula 1000[75]

A „DJ. N.Y.C.” tovább nem jutottam. Rákerestem a neten, s kiderült, nemrég járt az A38-as hajón (itt szerintem már a pár éves pályafutása alatt több neves előadó lépett fel, mint egy vidéki nagyvárosban az elmúlt 20 évben). Intellektuális dj., írták róla. Mondjuk ez tényleg kicsit érződik, de nincs olyan jó, mint Moby (nekem inkább ő ez a kategória). Meg hogy mostanában nagyon felkapott, világsztár. A nagyon monoton, számomra száraz, üres technót nem szeretem. Akkor már inkább a dallamosabb. Meglepődve tapasztaltam, hogy ennél viszont már nekem is sok, hogy bugyuta örökzöld feldolgozások is vannak beleszőve. Nagyon eklektikus, de mégis van egy direkt slágergyúrás. Ez szerintem meg tipikus keri rádiózene, az autós-sztereófajta, jól szól a sok sofőr agyába. {C- / C- / C}


U2: 1980-2004. közötti összes album mp3-on

Érdekes így, egymásután meghallgatni a lemezeit. Egyáltalán nem unalmas. Amit eddig is tudtam, most így, minden lemezt hallva, megerősödött bennem: a U2 jó kis kezdő együttes volt, nem volt szélsőséges, de mégis tudott nagyon sajátos hangot kialakítani, ami még önmagában nem olyan nagy érdem (pl. a Hungária után az R-Go is nagyon sajátos, senkivel össze nem téveszthető stílust fabrikált), de nem is mindenkinek sikerül. Viszont az is igaz, hogy pont abban az időben indultak, amikor a gitárbandáknak leginkább csak a punkban és a metálban (annak sokféle változatában) volt helyük, a popzene ekkor egy kissé távolodni kezdett a gitárhangzástól (csak később jött a blues és r ’n’ b nosztalgia, ill. a pszichedelia újraértelmezése). Szóval, már az első lemezüknél figyelemreméltóak voltak. Aztán ez a hangzás csiszolódott, a Joshua Tree volt ennek a felívelésnek a végpontja. Annyira csiszolódott, hogy itt már a számok többsége nagyon érzelemdús, még akkor is, ha nem hagyományos értelemben „lassú” szám. Ez ment nagyon Bono hangjához. Aztán itt megálltak. Mintha érezték volna, hogy ezután csak önmagukat ismételhetik. Ezért újítottak. Viszont a Ruttle & Hum a r ’n’ b újbóli sikere táján nem volt olyan átütő. Jó számok voltak, megvolt, nem tűnt el a U2-s hangzás, de nem volt újszerű (sok új zenekarnak is hasonlóan ez a zene volt az alapja: INXS, Midnight Oil stb.). És eztán jöhetett az igazi átalakulás, amikor igazán újszerű elemhez nyúltak: maradtak gitárzenekar, de a háttérben óvatosan, de határozottan az elektronika beépült (Eno). Ebben is megfigyelhető, hogy a stílusuk marad, de energikusabbá varázsolva. Ha a Joshua modorában folytatják, akkor már ilyen nagyon balladisztikus számokat tudnék elképzelni. Itt viszont olyan zene jött be, ami a népszerűséget más zenei ízlésűeknél is elnyerte. A világ elsőszámú együttesévé váltak néhány évre (van ilyen, amikor egyértelmű, hogy a sikerek mindenkit felülmúlnak, gondolj csak olyanokra régebbről, mint a Queen, Michael Jackson, vagy még régebbről a Pink Floyd a Fallal; ez az az időszak, amikor a vízcsapból is ezek a zenék folynak, s érezhetően másokat háttérbe is szorítanak ezzel, kisebb hírértéke lesz más nagy sztároknak). Ezt a pozíciót akarták a következő lemezekkel megtartani, amelyek nekem valójában már önismétlések. Ezért tetszett nagyon Studio session ’91, mert a nyersességével egy más színt hoztak volna, és az újból fellendülő gitárzenekarokat is megelőző lett volna. Sajnos, mint később kiderült, nem is akarták ezt kiadni, ezek közül akartak néhány számot „achtung babysen”, gondolom Eno belenyúlásával kipofozni. Szóval, jó így sorban meghallgatni a U2 lemezeket, legalábbis egyszer-kétszer igen (bár az előbb említett Studio hiányzik belőle, igaz, az meg is törné az ívet), érdemes lenne más előadóknál is hasonlóan végighallgatnia az összes lemezüket. {B}


Dresch Dudás Mihály Quartet: …folyondár… (Közgáz Jazz Klub, 2005. május 12.)[76]
Dresch Quartet: Túl a vízen[77]
Dresch Dudás Mihály Quartet: Révészem, révészem…[78]

Három lemez, három egymást követő évből. A DQ életében ez a harmadik korszak, az első volt Grencsóval, amikor GI és DM között jól kialakult „munkamegosztás” volt: GI hozta a jazz hagyományait, DM pedig már akkor is a népiesebb hagyományokat. Aztán rövid, de intenzív időszak következett Lajkóval. Ekkor kezdett el DM cimbalmozni, a LF szólista blokkjaiban inkább ez a hangszer volt jó kiegészítő. Ez az időszak még inkább nyitott a folk felé. LF távozása után olyan tag jött, aki kicsit egyesítette GI-t LF-szel, ugyanis trombitán és hegedűn is játszik, nagyon jó népzenész, de igazán otthon van a jazzben is. DM-nak olyan partnere lett, akivel lehet népies stílusban, de akár free jazzes hangzásban is játszani. És ekkor nemcsak a harmadik korszaka indul el a DQ-nek, hanem ekkor kezdenek jobban ismertté válni külföldön is. Már a 80-as években is voltak külföldi sikereik, a Sóhajkeserűt kint is megjelentette egy kiadó, meg még több lemezeik is jelentek meg folyamatosan.
A közgázas lemez nagyon jó, igazán meg is lepődsz, hogy ez nem stúdiólemez, annyira minden a helyén van. És itt a hosszú számokat kedvelőként is igazán nem lehet panasz, egy 16 és egy 32 perces szám is van rajta. Ebben az időszakban (is) voltam a Közgáz klubban koncertjükön, és most lemezről hallgatva még inkább tetszik. A hegedűjáték is nagyon jó, DM sokszínű (népiestől akár free jazzes) játékáig minden bejön. És itt is van két nagyon szép szám is. {A}
A Túl a vízen is nagyon jó. Továbbra is kedvencem a 3. szám, amit DM nagyon szépen tud énekelni. Tényleg gyönyörű, de azt hiszem erről régen sokat írtam. Meg is keresem, miket írtam régebben, de előtte még leszögezem, ez az egyik legjobb DQ lemez (nem tudom, régen ezt írtam-e erről a lemezről, csak gyanítom, hogy nem írhattam mást). {A+}
A Révészem, révészem… talán ebből a háromból, ami kevésbé tetszik, persze a másik kettőhöz viszonyítva. A bluesos-népies-balladás énekelt dalok nagyon jók, de ez az a stílus, ami talán DM-tól kissé idegen, s vannak, akik jól-rosszul ezt művelik, vagy kísérleteztek ezzel (Kormorán, Gépfolklór, Takáts Tamás, Muzsikás stb., hosszú a sor). DM-tól én azt szoktam meg, hogy a jazzbe ágyazza a népi motívumokat, így messze eltér a „feldolgozóipartól”, vagy „direktben” énekli, furulyázza, cimbalmozza. Az ilyen feldolgozásos műfaj ezért nekem nem az ő stílusa. Ettől függetlenül jó, és a többi szám is az, van rajta egy-két fergeteges is. Az előbbi kritikám inkább csak a meglepődésem miatt van, többszöri hallgatás után nem lesz ennyire idegen. {A-}
Dresch Quartet: Túl a vízen (1996) Ezt a lemezüket nem is ismertem. Nagyon jó lemez. Azt is mondhatnám, hogy a Dresch Q. hosszú pályafutásának lehetne valamilyen összefoglalója is ez a lemez. Hangulatában mindenképpen. A népies részek is nagyon szépen illeszkednek a többi zenéhez. Nem határolódik el semmilyen zenei stílustól, de erősen nem is kapcsolódik: ettől talán olyan felismerhetően DQ. A magyar jazzben azért nem tudtak markáns stílusok kialakulni, mert a legtöbb zenész mindig valamilyen stílushoz sodródott inkább: pl. Pege lett a 70-es években a műfaj nagy öregjeivel együtt zenélő (ebbe öregedett bele), Szakcsi, Babos és a többi pedig végig kóstoltak minden divatot: 70-es években a Reportos jazz-rockot, a 80-as években a jazz-rock new wave-jét, 90-es években a new age-et, most pedig pár éve a world music van terítéken. Olyan meggyőződéssel nyilatkozik pl. Babos erről a mostani zenéről, mintha 40 évvel ezelőtt ezt verték volna bele, de nemcsak a jazz szállta meg a world music-divatot, a Lux a Napló hasábjain bebizonyította, hogy ők már 30 éve ezt zenélik. Hallottam egy számot tőlük, ami népieskedik, kicsit Istvánkirály stílusban, állatira nevetséges. Nos, egy kicsit mindig középszerű vagy nevetséges a magyar jazz-zenészek izzadtságszagú orientálódásuk. Akik viszont nem esnek ebbe a hibába, nagyobb esélyük van arra, hogy megtalálják a saját stílusukat. Dresch is idetartozik. Talán ő a legkövetkezetesebb (Bindertől pl. mindenképpen következetesebb). Ha csinálnánk egy ilyen skálát, akkor én mondjuk Tony Lakatost valahova középre tenném, a fent említett bagázst az egyik végpontra, és pl. Grencsót, Szabadost és D. Dudás Mihályt a másikra. Ez a lemez még inkább meggyőzött erről. Régen azt mondtuk, hogy az ECM-nél lenne a helye. Most is tartom, hogy lehetne akár világhírű is, de nem az ECM vonalon (Garbarek, P. Metheny, T. Rypdal stb.), hanem egy "szolídabb" vonalon. Zenéje érett, minden szempontból nagyobb nemzetközi ismertséget is megérdemelne. De talán, mert nem igazán skatulyázható (Most egyébként hangulatában olyan érzésem volt, hogy néhol rokon Lester Bowie-val.), ezért nem is annyira vevők rá. Akkor mégiscsak a másik oldal az erősebb? (*****1999)
Dresch Quartet: Riding The Wind (2000) Megsemmisült az eredeti írásom. Sajnos csak röviden tudom leírni azt, amit egyszer már "kiáradoztam" magamból. Egyszerűen nem megy újra. Nagyon bőven áradoztam arról, hogy nincs is népzene meg jazz, meg popzene... aki olyan zenét tud játszani, hogy ilyen érzésed van, az tud csak igazán valamit a zenéről. Arról írtam, hogy az utóbbi lemezein a népzene milyen szépen beilleszkedett a zenéjébe, nem válik külön, "hangulati tényező" is lett. Mindenképpen a magyar jazz egyik legnagyobbja, s a nagy öregek közül csak Szabados tartozik ebbe a klubba (Szakcsi csak féllábbal van benne, szerintem). A fejlődés nála észrevétlen, apró, de mégis meghatározó. És nem áll távol a modern nyugati jazztől, nem majmolja, de friss, nemzetközileg is nívós zene ez. {*****2000}
Dresch Quartet in Szolnok Jazz Festival (2002.) Vadi új felvétel, most volt a rádióban pár hete, s rögtön CD-re írattam. Jó lenne egy teljes koncert, ez így kevésbé adja vissza a koncerteket. Azért 57 perc sem kevés, keresztmetszet a mostani zenéjükből, mivel a népiesebb és a klasszikusabb jazz egyaránt itt van. Jó ez a hegedűs, Lajkó Félix mégis több (az ő játékának aurája van). Leginkább élő koncertre vágynék, valami normális helyen (nem kis lukban, de nem is színházteremben), pl. egy jó jazz fesztiválon. DDM 20 éve tudja a színvonalat tartani és nem túlzás, hogy régóta hozzá lehet a mércét állítani (itthon). A legutóbbi lemezei is tudtak újat hozni. {****2002}
Dresch Quartet: Jazz Days Debrecen, 2002. június 28. A múltkoriban már küldtem ebből az évből - egy rádióból felvett - jazz fesztiválos koncertjüket, ami nem annyira tetszett neked. Most ezzel összehasonlítva, valóban az gyengébb. Ez viszont szerintem nagyon jó 58 perc, neked is fog tetszeni. Nem azért írom ezt, mert ezen ott is voltam, hanem ez, így CD-ről is nagyon magával ragadó, tényleg jól reprezentálja a DDM koncertjeit. Kiegészítésnek meg végre felkerült CD-re a kedvenc népdalom, ami olyan szép és bús, és mindezt DDM olyan átéléssel énekli és fújja, hogy ez egy igazi gyöngyszem, Top valahányban elöl lenne a helye. {*****2002}
Dresch Quartet Neszmélyi Jazz Fesztivál (2003. augusztus) A rádióból csíptem el ezt is. Ez most megint egy nagyon jó DQ koncert volt. Az az igazi hévvel játszott, s szinte észrevétlenül mennek át népzenébe, de úgy, ahogy néha sikerül, olyan átadással, nagy átéléssel. Nagyon jó, ezt is meg kell csinálnom CD-re. Jó lenne már saját gépemmel kazettákról CD-t csinálni. Lajost rá kellene vennem, hogy jöjjön el hozzám, segítsen ebben, mert a technikám megvan hozzá, csak nem tudom használni. Ez egy új fesztivál, három volt eddig. Ez a borvidék egyre híresebb, s úgy tűnik, hogy nem véletlenül, van marketing, különben egy ilyen helyen miért tartanának jazz fesztivált. Gondolom, pár év alatt a „bor” is, és a „jazz” is jól fog járni ebből a kapcsolatból. A debreceni borkarneválon már kétszer is felfedeztem a neszmélyi Hilltop borait. Finomak, minőségiek és a design is tuti.{*****2003}


Víg Mihály: Cigánydalok[79]

Nagyon régen hallottam. Amikor most hallgatom, most is az az érzés vesz elő, mint amikor először hallottam: valami keserédes hangulat. Víg Misi nagyon jól énekli ezeket a dalokat, van humora, olyan kicsit finom irónia lengi be. Lassan 10 éves lemez, de olyan, mintha most készült volna. Kár, hogy nincs folytatása. Már a megjelenésekor is azt fájlaltam, hogy mennyire rövid. Meg is keresem, akkor mit írtam róla. Úgy emlékszem, hogy akkor is az iróniáját dicsértem. {A-}
Víg Mihály: Cigánydalok (1998.) Ezt is nagyon sokszor meghallgattam (és Ildi is). Olyan kár, hogy ilyen rövid. Egy-egy dalt lehetett volna jobban kidolgozni (hosszabbra), s akár több számot is felrakni a CD-re. Tudom, ilyen CD-t nem lehet 75 percesre csinálni, de legalább 40-50 percre igen (ez lenne az ideális hossz). Jól írta Nagytomi a recenziójában, hogy nem autentikus, de nem is akar az lenni, inkább empatikus. Víg Misi mindig ad valami meglepetést (pl. a Sátántangó főszerepe is a személyiségének egy új arcát mutatta meg). Kár, hogy mostanában a Balaton ennyire halódik, hiszen VM, mint szövegíró-zeneszerző-színpadi egyéniség még mindig hozhatna magából kiaknázatlan dolgokat. Ez a kis próbálkozás is azt mutatja, hogy nincs kiégve. (*****1999)


Balogh Kálmán & The Gipsy Cimbalom Band[80]

Felvéve még nem volt, de már többször hallottam BK-t, ill. ezt a formációját is: BK&GCB. A tévében láttam még koncertjét is, ami fergeteges volt. Arról is állandóan hallani, hogy a világban az egyik legismertebb magyar világzenész, önálló CD-i is jelennek meg a világban mindenhol, de rengeteg zenésszel is játszik lemezeken, koncerteken. Ehhez képest ez a lemez inkább közepes. Ennél sokkal többet vártam. Ha nem BK, akkor lehet, hogy jobbnak értékelem. Először is, egy ilyen világhírű és világzenésztől meglepő ez a tüchtig ungarische folklore egyveleg. A Pacsirtától a népdalig, a cigánydaltól a balkános hangulatig minden rá van pakolva erre a rövid lemezre. Ha ezen - a nekünk egy kicsit könyökünkön kijövő - fantáziátlanságon túl tesszük magunkat, akkor zeneileg nagyon jó. Meg kell állapítani, hogy profi zenészek, akik nemcsak unalmasan, rutinosan profik, hanem tényleg nagyon jók. A balkános hangulatú számok – még a Kusturica által felfokozódó divat elején – igazán izgalmasak, sokszínűek. Ezek a lemez legjobb pillanatai. Azt gondolom, hogy ez lassan 10 éves lemez, s akkor az is lehet, hogy inkább külföld felé akartak ezzel nyitni, ezért raktak fel rá mindenféle, számunkra inkább vendéglátós stílust képviselő zenéket (a Pacsirta hallatán nem meglepő, hogy az asztal melletti bazseva jut eszünkbe, nem a Sziget Világszínpada), de lehet, hogy egy külföldit viszont megkap ez a lemez. Majd teszteld le.
{C +}


Vágtázó Csodaszarvas (Galloping Wonder Stag): Tiszta forrás (Pure Source) 2005-2006.[81]

A Duna tévéből felvett koncert után nem volt meglepő a zene. Sőt, ugyanazok a számok, talán lehet, hogy egynémely pont erről a koncertről származik? Nem tudom, de az biztos, hogy CD-ről is nagyon jó hallgatni. Ugyanaz a hév, mint a VHK-nál, csak a hangszerek másak, de a gitár vagy pl. a duda ugyanúgy tud elementárisan szólni, ha olyan a zene. A népdal beültetése kicsit idegen, gondolok itt a karácsonyi dalra, de ettől függetlenül nem tartom rossznak. GPA szinte semmit sem változott, így lemezről hallgatva, ha az 1980 körüli NSZK-s lemezfelvételről meghallgatnánk, s ezt a mostanit, szerintem nem találnánk nagy különbséget. Ráadásul a legjobb szám egy régi VHK szám, s így össze is lehet hasonlítani, hogy az akusztikus hangszerekkel is ugyanolyan erőteljes. Nagyon jól kijön, s ez most talán valahol az elektromos zene és az igazi autentikus zene között van. Csupa műfajában nagyon híres és jó zenészekkel állt össze, ami mondjuk a VHK-ra nem volt jellemző. {A+}
VHK: Naptánc (1999.): Nagyon jó az új VHK lemez! Ez a legjobban hangszerelt lemezük, s a legdinamikusabb is. Az 1998-as Diáksziget után már írtam, hogy ott milyen fantasztikusan szóltak. Tényleg nem hallottam még őket ilyen jó minőségben, s azért a zene is sokkal dinamikusabb lett. Meglepődtem mikor először hallottam ezt a lemezt. Valahogy mindig olyan sok magasat sziszegő koncertcuccok és felvételek után meglepő volt ez a hangzás. Eszméletlen, hogyan tud mindig megújulni a VHK, s mégis mindig ugyanazt nyújtani (és mindig sajátosan egyedi hangzásuk van). Felveszem neked, kíváncsi vagyok, hogy' fog tetszeni. Szerintem nektek is "bejön". Attiláéktól kaptam születésnapomra másolt CD-n. Azóta már elég sokszor meghallgattam. (*****2000.)


Billie Holiday: Jazz archives masterpieces, 1935-1942[82]
Billie Holiday: Original American Decca Recordings 1944-1950[83]

Az 1935-1942 közötti felvételeket tartalmazó lemez igazi archív. Abból az időszakból, ami nekem olyan egyforma, a dixies, a jazzes és a bluesos, vagy az akkori igazi tánczene egybefolyik, gyakorlatilag olyan hasonlóak, és az előadói stílus is. E mellett nagyon szerettem mindig is az ilyen archív jazzt. Magnókazettán is és lemezen is volt pár ilyen felvételem, a Petőfin volt egy jazztörténeti sorozat, amit rendszeresen felvettem. Ilyen szempontból ez egy csemege lemez. {C+}
Az 1944-1950 közötti válogatás pedig egy dupla lemez, korábban csak az első lemezt kaptam meg tőled. Most találtam rá a teljes verzióra egy olyan dobozban, ahol még 20-25 jazzlemez vár a meghallgatásra. A doboz tartalmát ezzel a lemezzel kezdtem el fogyasztani. Ez tetszik jobban, itt már teljesen kialakult a stílusa, a zene is nyilván modernebb. {B-}
Billie Holiday: Original American Decca Recordings 1944-1950; Billie Holiday: Lady in Satin (1958.) Tudtad, hogy Lady Day-nek nevezték, és már a 30-as években heroinozott, börtönben is ült, priusza miatt nem énekelhetett, szóval nagyon zavaros élete volt. Ehhez képest gyönyörű hangja van, ill. nem is hogy szép, hanem olyan érzékien tud énekelni. Megnéztem, 1959-ben halt meg, 44 évesen. Ez a lemez tehát az utolsók közül való, ill. a másik pedig a csúcskorszakából való. Rengeteg válogatás lemeze van, mint pl. Nina Simone-nak. A könyv szerint az ötvenes években már nagyon le volt robbanva, ami a hangját is megviselte. Hát, kb. 20 év heroinnal, nem semmi. Mennyi jazz-zenész anyagozott, jóval előbb, mint a hippi-korszak, de még a beat nemzedéket is megelőzték! NYC-be alig tért vissza a szesz, már a por tutira működésbe jött. A 1959-re a szervezete teljesen tönkre ment, a szíve és a mája nem bírta tovább. Halála előtt is sokan szerették, de ahogy lenni szokott, a halála után rögtön nagy kultusza lett (nem sorolnám, hány ilyet ismerünk, csak a mi Attilánkat említem). Ma meg Ella F. mellett őt tartják a legnagyobbnak.
Tulajdonképpen mindkét korszaknak megvan a maga érdeme, mégis ezen az utolsó lemezek egyikén, nekem így, már kicsit lestrapáltan jobban tetszik a hangja, bár ez a lemez a másikhoz képest eléggé melankolikus, de nem giccses, szóval nekem tetsző. Amúgy is szeretem ennek a korszaknak az ilyen stílusát. A stúdiómunkálatos bónusz-szám is érdekes. {***** és ****2006.}


Ravel: Boléro, Concerto for Piano & Orchestra in G-major, Tzigane etc.
Radio Symphony Orchestra Ljubljana[84]
Gioacchino Rossini: Sinfonie da Opere
Rossini Quartet[85]

És találtam még egy dobozt, amiben pedig komolyzenei CD-k vannak. Ezeket is valamikor eltettem, hogy majd, ha több időm lesz, akkor kezdem el hallgatni. Egyébként ebben a depressziós őszi időben nem is rossz, hogy ilyen jó kis jazz és komolyzenei lemezeket fedeztem fel meghallgatásra. Ha ezt a kb. 30-40 db lemezt meghallgattam, akkor már tényleg nem lesz több bespájzolt CD. Évekig annyi CD árasztott el, hogy egyszerre képtelen voltam mindet meghallgatni. De úgy látszik, most érek a végére. A következő évet talán már „üresen” kezdem, vagy legalábbis olyan lemezekkel, amik valóban újak. Ezeket a komolyzenei lemezeket nem is tudom, mikor vettem leértékelve. Talán 6-7 éve. Most itt van az összes „maradék” lemez, egy stócban a komolyzene, másikban a jazz, a harmadikban pedig Lajos által készített Brian Eno 7 lemezes válogatása, s egyet-egyet kihúzok innen is, onnan is meghallgatni. Talán azért maradtak pont komolyzenék és klasszikus jazzlemezek (+ Eno), mert ezeknél nem feszített annyira a kíváncsiság, mint másfajta zenéknél. {C+ / C+}


Dexter Gordon: Ballads (1961-1978)[86]

Ezt a fajta jazzt nagyon szeretem. Tulajdonképpen ez az a korszak a jazzből, amit már olyanképpen is modernnek nevezhetünk, hogy mind a mai napig élő, játszott stílus. Persze tudom, dixie-t is játszanak ma is, de annál csak érződik, hogy letűnt kor zenéje. Az ilyen zene hallgatásakor mindig egy kicsit visszaröpülök a jazznapok sportcsarnokába, ahol hajnaltájban ilyen hangulatú jam sessionök voltak. És így még az ilyen szép, balladisztikus jazz összekötődik számomra az éjszakával-hajnallal, pontosabban azzal a rövid idővel, amikor az éjszakából hajnal lesz. Kb. 2004-2005-ig sokat dolgoztam éjszaka, gyakorta feküdtem le kb. 3 után, ilyenkor kedveltem berakni jazzt, ezt a számomra sajátos hangulatot elővarázsolni. De visszatérve erre a lemezre, nagyon jó, s habár 17 évet ölel fel (ráadásul a kezdő és végző időpont között elég sok minden történt a zene világában), mégsem lehet ezt felfedezni, annyira egységes a stílusa. {A-}


The Cardigans remixed by Nåid: Gran Turismo Overdrive (Singles)[87]

Az a tipikus diszkóknak készített átiratok, alig van köze az eredetihez (az ének megmarad, de a zene átcserélődik a diszkós-döngetős gépzenére). Nem nagy élmény, kereskedelmi rádió töltelékzene. {C+}


Belga: Zigilemez[88]

Hát megint sikerült a belgás fijúknak! Az első meghallgatásnál végigröhögtem az egészet. Amikor másodjára hallgattam még volt egy csomó poén, ami elsőre nem jött le. De még kétszer meghallgattam, s majd csak utána kezdtem figyelni a zenére is. A zene sem rossz. Több olyan szám is van, ami olyan, mintha egy mai Bizottság lenne (a get one rhyme vagy a Mit paródizálsz? pl.). Amúgy ez az utóbbi szám megint egy dupla csavar, vagy inkább tripla: az újságírót is, de a válaszolót is fikázza, meg a saját zenéjüket is. A nemzeti hip-hop és a buzi-e vagy után megint egy több szempontból is csúcs szám. És itt ki is ábrándítja a jókat röhögőket, sajna, de ez nem paródia, nem Irigy HM, meg ócska humoristák zenés kínlódásai. Nem tartom beképzeltségnek, hogy ezt így gondolják. Tényleg több ennél, inkább a maró szatírához áll közel. Ugyanúgy, mint az előző lemezek a mai magyar humorvilágából e miatt is kitűnnek. Viszont ez egy veszélyes vonal. Amikor megjelenik az új lemez, akkor rögtön habzsolná az ember, egymásután minden számot végigröhögne, és ha van egy szám, aminek az első 1 percében nincs poén, akkor már rögtön továbbpörgetné, elégedetlen, mi az, hogy már fél perce nem röhögtem. Ennek mindig megfelelni nem biztos, hogy lehet, vagy érdemes, viszont ezért lehet zsákutca. És ha a belgás fiúk leszarják a röhögési igényeket, akkor hamar elfordulhat tőlük a közönség. Bár állítom, hogyha nem csinálnának több lemezt, amit eddig letettek, az is bőven elég lenne néhány év múlva a nosztalgia fellépésekhez. Nem is tudom, hogy melyik számot lehetne kiemelni (egyet már megtettem). Több stílusbravúr is van: a Pipitánc és a Felveszem a Nyújork Jenkis kabátom pl. nagyon hozza az olyan tahó világot, ami még eddig nem jelent meg náluk (a vállalati bulizás, na meg a jó kis falusi lagzik), a Boros reggae legalizálós kiáltványa is egy nem mindennapi ötlet, az SMS love meg annyira primitíven tahó, hogy az már fáj. A Melós és a Jenő témája nagyon azonos, de a Helló BAZ megye és a De szar itt élni is hasonlóak. Szóval jó lemez, és nem is igen tudnám besorolni, hogy ez jobb-e, mint az előzőek, de egyelőre nem unom, bár igaz a többit sem. Most meg is hallgatom kronológiai sorrendben mp3-ról. {B+}

Bëlga: Majd megszokod (2002) Bëlga: Jön a Gólem! (2004.) Amiket Te a Ganxstára írtál, úgy gondolom, hogy ezekre érvényes inkább. Azt már megbeszéltük, hogy mit gondolok G-ról, s hogy e miatt ezt a fajta iróniát én nem veszem be. De én úgy érzem, hogy pont ez az a zene, ami hordozza azt az iróniát, amiben benne van a „le kell menni kutyába” motívum is, de egyfajta „rátekintés” is (a belga a magyar szóhasználatban kívülállót is jelent). Itt sem igazán tetszenek azok a számok, amelyek nagyon belemennek az alpáriságba, s mindössze ez a „poén” (1.: az óvódás, buszos, BKV-s számok). Ezzel ezek a számok nem sokkal különbek a G. színvonalától. De vannak egészen kimagasló számok, amit végigröhög az ember (1.: Magyar Nemzeti hip-hop, Sámán-dal, Disznóhúsról szóló dal, ill. az utolsó szám a hashajtóról; 2.: Az a baj stb.). Zeneileg is egészen színes, legalábbis ebben a műfajban. Itt azért érzem, hogy van egy kis régebbi magyar alternatív beütés, ami számomra lágyítja, emészthetőbbé teszi. De a szövegekben is érződik ez a beütés. Legjobban a politikusok nevéből összekreált szám tetszik. Ez haláli. Maga az ötlet és a kivitelezés is. A G. hallgatása közben az az érzésed, hogy egész nyócker egy nagy maffiából áll, abból is – amerikai mintára – a nagymenők (pénz, kocsik, nők, nagy élet stb.) vannak leginkább megénekelve. Ez pedig sokkal életszagúbb, lásd példának a paprika biznisz elmesélését, vagy a régi diszkó számokba beleszőve a mai magyar éjszakai pörgés nevetségességét. Az is tetszik, hogy jól tudják hozni a különböző karaktereket (cigány, nagymenő, laza, hajléktalan stb.) szövegben és hangban is. Sokszor a parodisták túllőnek, ezáltal kevésbé hiteles. Ettől függetlenül nem lesz a kedvencem, bár a 32 számból tudnék csinálni egy 12-13 számos „light” válogatást, ami számomra élvezhetőbb lenne, mint ez a két lemez. Egyébként a második lemez erősebb, jobb, mint az első.{***2004.}
Sickratman: Buzi-e vagy (2004.) Erről megfeledkeztem írni december elején, bár szóban beszéltem róla. Most újra meghallgattam. Először (decemberben) csalódás volt a Belga után ez a lemez, s most (február elején) csodálkoztam, hogy elsőre mennyire „félrehallottam” ezt a zenét. A B-hez hasonlítottam, s azt mondtam, ez sokkal laposabb, kivétel a címadó szám, mert az zseniális (Lajossal úgy gondoljuk, hogy ez a szám kifejezi a mai társadalmat, „hétköznapi filozófia”, s mindemellett szórakoztatóbb, mint a mai kabaré). Jelen lemez laposabb, nem olyan ötletes, kreatív stb. Most úgy érzem, hogy a B az attraktívabb valóban, de ez a lemez egy kissé nehezebb utat választott, mert alig van rajta nagy durranás, „sláger”, „befutó”, viszont ugyanolyan ironikus, poénos és olykor elgondolkodtató. Csak ezt kevésbé lehet ennél észrevenni. Ettől még nem rosszabb, mint a B. Itt is van jó pár szám, amin jót röhög az ember, meg lehet beszédtéma. Aztán van néhány, amit nehezebb megfejteni. Itt még konkrétabbak a paródiák (pl. a Vox, vagy Nox, vagy milyen nevű „ethno-techno-magyarsámánkodó-sláger” együttes kifigurázása. Zeneileg jobb, mint az eredeti. A politikum legtöbbször árnyalt, nem harsány, egy-egy apró poén árulja el, hogy most ez vicc, ez gúny. A zsidó ellenes szám (6.) viszont nagyon konkrét, és ez a második legjobb szám ezen a lemezen, mert minden szempontból telitalálat. Úgy tűnik, ennek a figurának ez megy zseniálisan: nem magyarázkodni, belebeszélni, nagy körítéssel vagy történetekbe ágyazva előadni a mondandót, hanem egyszerűen felmutatja azt, ami tükör nélkül is torz: és így igazán üt a dolog. Ez van akkor is, amikor csak a politikusok nevét sorolják, vagy a buzi-e vagynál is, és ennél a zsidózó számnál is. Ezek a számok ettől erősek. S sokkal többet mondanak így, mintha valaki azon erőlködne, hogy most megírja, milyen hülyék a politikusok, vagy mennyire trend a kulturálatlanság, vagy milyen csúnya dolog az antiszemitizmus. A zsidózás ilyen megfogalmazása sokkal sokkolóbb, közelebb hozza a problémát.
Azt hallottuk, hogy a B-ból kivált az „agy”, s Lajossal azt állapítottuk meg, hogy ez a Sickratman nem lehetett a B „agya”. Most újrahallgatva a CD-t, azt kell mondanom, hogy a pletyka szerintem igaz: tényleg ez a figura lehetett a B szellemi motorja. Itt alig van 20 számból 3 rap, míg a B-nél jóval több volt, s mintha a második számban arról is szólna, hogy a hülye paraszt közönségnek csak a rap kell. Talán ezt unta meg? Ezért egy nehezebben emészthető CD-vel szállt ki a bizniszből? Ami már tényleg biznisz volt, az utolsó nagy koncertek láttán. Mintha visszalépett volna egy lépcsőfokot. A B kezdetben nem remélhetett ilyen zenével-szöveggel országos népszerűséget. Mégis bejött. Most ezen továbbmenni, vagy visszalépni, s újból az „alternatívból” előbújni? Mintha ez lenne a szándéka? A B már annyira népszerű lett, hogy elvárások vannak velük szemben. Ez a CD nem lehetne a B 3. lemeze, annak ütősebbnek kell lennie. Ezt várják el tőlük. A jövő évi Szigeten újra 50 ezren akarnak tombolni a zenéjükre. Persze, én csak fantáziálgatok, lehet, hogy nem így van. Egyébként zeneileg sem olyan rossz ez a lemez. A B-hez hasonlóan elég sokszínű, talán, hogy kevesebb a rap, még inkább. A 8. szám hegedűszólója kissé Lajkós. A 12. szám szerintem Víg Misi paródia. Haláli. Szerintem nektek is fog tetszeni. De a két B CD ismeretében kicsit nehezebb ettől elvonatkoztatva hallgatni. A négy prózai részt viszont nem tudom hova tenni. A két „retro” szöveg lehet csak poén, de a prédikálás meg a nacionalista vers – egyébként mindkét esetben élvezetes előadása – számomra talány. A prédikációban a Dixie-Vígh-Pajor vonulatot vélem felfedezni, tipikusan a tőlük ismert szöveg- és előadói elemek jelennek meg. A B-nál is éreztem, hogy többször visszanyúl a 80-as évek magyar alternatívjaihoz. A nacionalista vers előadása nagyon jó, ritka paródiai bravúr, amikor nem bohóckodásról van szó, nem erőlködésről, hanem lazán tudja azt a nívót túlszárnyalni, amit parodizál. De mit akart ezzel? Itt is csak felmutat, önmagáért beszél ez felhevült, de alapjában véve nagyon buta vers? Szóval, a véleményem: nem jobb, nem rosszabb, csak egy kicsit másabb. És a mássága szimpatikus. {****2005.}
Bëlga 3. (Bokorpuszta / Zsolti a béka, 2005.) Nem tudja felülszárnyalni az előző két lemezüket, de a szólólemezzel együttvéve sem. Zeneileg sokkal gyengébb, homogénebb, leszámítva a punk, trash metal és a még egy-két diszkó és egyéb paródiát. A szövegek viszont jók, már olvasva sem tudtam megállni röhögés nélkül, s előadva néhányuk annyira ciki, annyira maró, groteszk, hogy ebben verhetetlenek. Ötletes minden, a két album, az egyik gyereklemez, csúnya szavak nélkül, a dalok témái, minden. Kedvencem a 15. szám („nyomunk valamit, kokaint vagy Tokajit?”). De állati a liberálbolsevik zsidó kontra fideszes jobboldalos csajokról szóló szám. A befejezés haláli: „Tökéletes a személyiséged, de az én gyerekemet nem fogják Koppánynak hívni, szevasz!” Ezt nem tudják a magyar humoristák, ilyen poénokat, csak erőltetett, kiszámítható kínlódásokat. Komolyan mondom, hogy ezzel a tehetséggel akár az irodalom területén is lenne keresnivalójuk. A gyereklemez sem másabb, a 9. száma az adósságok kontra gazdagság szimbólumai is jó kis társadalomrajz. A 10. számban nem tudom, ki szerepel, Dixiehez hasonlóan valami alternatív-kocsmai „doyen”. A rajzfilmes hangok, dumák pedig szinte nem is paródiák, mert ennél durvább rajzfilmek is vannak. Pont most kapott Anna egy DVD lemezt, amire a Cartoon Network adóról vettek fel négyóra rajzfilmet. Van benne több olyan rajzfilm, ami elég szörnyűséges rajzok, de az egyikben nem hittem a fülemnek, azt mondja az egyik a másiknak, hogy szétlövöm a segged! A Fehérlófiát pont most láttam, így az eredeti történetre-szövegre jobban emlékszem. A stresszerek szám énekstílusa tipikus magyar alternatív. Blőd két számban is a kábszeres szleng, de ezek is arról az ürességről szólnak, mint már előzőleg a diszkószámuk, illetve ez még tovább megy, minden csak az anyagról szól, azon felül a nagy semmi. „Egy visszatérős és egy majdnem soha vissza nem térős” anyag – ezután már tényleg csak a soha vissza nem térős jöhet, meg a nagy semmi. Tehát először az üres duma és az üres kapcsolatok tűnnek fel, de a szövegben van egy másik, egy tágabb „ürességről” is szó, jó kis csavar. Ami még így eszembe jut, hogy most nagyon bejött nekik ez a magas kappanhang, több számban is annyira blőd, hogy már jó. {**** / ****2005.}



Sonny Rollins: The Sound of Sonny[89]
Sonny Rollins: Freedom Suite[90]
Sonny Rollins: Saxophone Colossus[91]
Sonny Rollins: East Broadway Run Down[92]

Tetszik, régebben is volt tőle felvételem, műsoros kazettám is. Ami megmaradt, az a 60-as évek tipikus jazze, ill. a műsoros kazetta latinos könnyedsége (úgy látszik, akkoriban, aki populárisabb akart a jazzben lenni, rögtön szambázni kezdett, meg ilyenek). Amúgy nem sokat tudok róla, Miles Davisszel is játszott együtt, fénykora a 60-as években volt, azt hiszem alkoholproblémák, talán ennyi. Ahogy egymásután jönnek ezek a lemezek, úgy tetszenek jobban. A Sound is jó, de a Freedom még jobb. Nagyon jó a Freedom Suite 19 perces kezdő száma. A másik CD-n a SC lemez 5 hosszabb szám, de az East… két nagyon hosszú száma már zenei stílusban is egészen más, talán ez volt az avantgarde jazz. Nem csodálkoznék, ha ez a lemez tényleg valami újító lemeznek számítódnék a jazz körökben. Tényleg nagyon jó. {B+ / A- / A- / A}


Dvorak: Sinfonia no. 9. Dal nuovo Mondo
Orchestra Sinfonica di Berlino, direttore Alun Francis[93]
Mozart: Sinfonia no. 41. Jupiter
Orchestra Sinfonica di Baden Baden, direttore Ernest Bour[94]

A Dvorak Újvilág szimfóniája sok műkedvelő kedvence. Én is nagyon hamar megismertem, szerettem is. Van egy tétele, ami tisztára elmehetne westernfilm zenének (mármint olyan 60-as évekbeli filmnek). Szóval a populárisabb komolyzenéhez lehet sorolni. Nagyon régen hallottam, jó volt újra hallgatni, meg végre egy olyan mű, amit jól ismerek. Viszont Mozart nagy meglepetés volt, hogy ennyire tetszik. Tudom, hogy nagyon sok Mozart buzi van, akad olyan, aki szerint senki nem képes überelni, a komolyzene csúcskorszaka volt az ő munkássága stb. Én bevallom, nem igen ismerem. Szerintem nálunk régen, amikor a komolyzenével ismerkedtünk, sokkal inkább a Bach-Beethoven vonal volt a meghatározó, s Liszt vagy Haydn vagy Chopin is többet játszott volt. A M-őrület persze tudom, hogy nyugaton is csak pár évtizedes: filmmel, musicallel, bonbonnal és egyebekkel, de ennek semmi köze sincs a zenéhez. Szóval, nem igen ismerem, s erre ez Jupiter szimfónia rögtön nagyon bejött. Tényleg nagyon jó. Azt hiszem, könyvtárból veszek ki mást is tőle. Talán egy kicsit érzem, hogy miért imádják annyira, olyan lendületes, magával ragadó. Kicsit idétlen szóval: üde. {B+ / A-}


Alice Coltrane: Journey in Satchidananda (featuring Pharoah Sanders)[95]

Az előadóról semmit sem tudtam. Persze a név sejtette, hogy itt bizonyára rokonság lehet. Elkezdtem hallgatni, s már az első szám nagyon tetszett, ez a sejtelmes keleties hangzás, kortalan hangszerelés nagyon bejött. Az egész lemez nagyon jó, habár vannak hagyományosabb jazzes számok is, de azt kell mondanom, hogy nagyon időtálló zene. Bár amennyire lehetne későbbi idők zenéje, annyira jellemzően 1970 körüli. Ekkor fordul a jazz is és a rock is a keleti hangzás felé, ill. ekkor jön létre a jazz és a rock fúziója, és persze a jazz-rockban is megjelenik az indiai zene. De ez a lemez nem direktben érinti, inkább a szellemiségében érezhető. Miután megtudtam, hogy hárfázik, rögtön érthető volt ez a sejtelmes lebegés, szitáros rezgés. Utánaolvastam, s ekkor derült ki számomra, hogy JC felesége volt, bár rövid ideig, kb. 2 évig, s AC önálló pályája JC 1967-es halála után bontakozik ki igazán. És ő is a keleti vallás felé fordul, de csak később. Santanával is készített lemezt, és nagyon sok nagy nevű jazz-zenésszel. Az ezen szereplő szaxis is az. Mindig is szerettem ilyen igazi csemegéket felfedezni, olyan zenéket, amik egy kicsit eltűntek, vagy talán soha sem voltak olyan közismertek. Ilyen nagy kedvencem Lester Bowie pl., akinek a zenéjét elég kevesen ismerik, pedig a neve ismert. {A-}


Franz Schubert: Sinfonia no. 8. Incompiuta
Robert Schumann: Sinfonia no. 3. Renana
Orchestra Sinfonica di Baden Baden, direttore Zoltan Pesko[96]

Most újból gyakrabban hallgatok komolyzenét, s jól is esik. A munkahelyemen a számítógépről munka közben nagyon jó háttérzenének (persze még sok mindent jó hallgatni, bár mondjuk pl. Belgát nem). Mozart után ez a CD kevésbé volt nagy hatással rám, tényleg megmaradt inkább háttérzenének. {C+ / C+}

[1] 1992.
[2] 1986.
[3] 1986.
[4] 1997. Fonó Recs.
[5] 2006. Orpheia
[6] 1997. Go!Beat
[7] 2003. Ramp Recs.
[8] 2002. 13amp Recs.
[9] 1960.
[10] ?
[11] 1997.
[12] 1984.
[13] 2005.
[14] 1998. Chesky Recs.
[15] 1996. Indigo
[16] ?
[17] ?
[18] 1990.
[19] 1981. (2005. Bővített kiadás)
[20] ?
[21] ?
[22] ?
[23] ?
[24] ?
[25] 1978.
[26] 1978.
[27] ?
[28] ?
[29] 1997.
[30] 1983.
[31] 2003. A Spaceman Recs.
[32] ?
[33] 2003.
[34] 1996.
[35] 2004.
[36] 1997.
[37] 1991.
[38] 1994.
[39] 2007.
[40] 1991.
[41] 1993. Philips Classics
[42] 1981.
[43] 1983.
[44] 1988.
[45] 1968. Elektra (2006.)
[46] 1994.
[47] 1973.
[48] 2007.
[49] 2002. V2 Recs. Singles
[50] 2002. Sony Singles
[51] 2000. ECM
[52] 1996.
[53] 1996.
[54] 1971.
[55] 2002.
[56] 2004. Triggers
[57] 2006. A38
[58] 2002. Virgin
[59] 2002. EMI - Virgin
[60] 1998. Island
[61] 2005. Cooking Vinyl
[62] 2005.
[63] 2005. SONY BMG
[64] 2004. simplyred.com ltd
[65] 1996.
[66] 2003.
[67] 2002.
[68] ?
[69] ?
[70] ?
[71] 2006.
[72] ?
[73] 2002.
[74] ?
[75] ?
[76] 1995.
[77] 1996.
[78] 1997.
[79] 1998.
[80] 1998. Fonó Recs.
[81] 2006. Fonó Recs.
[82] ?
[83] ?
[84] 1998. Long Island
[85] 1998. Darpro
[86] ?
[87] 1999. Stockholm Recs.
[88] 2007. Okt.15.
[89] 1957.
[90] 1958.
[91] 1956.
[92] 1966.
[93] 1997. Alfadelta
[94] 1997. Alfadelta
[95] 1970.
[96] 1996. Alfadelta