2015.

Szirtes Edina Mókus és a Tao (Zene sok hegedűre és énekhangra, 2012.

Az utóbbi években egyre többet lehet hallani erről az előadóról. Eleinte nem igazán tudta eldönteni, hogy milyen zenei stílust játsszon, sokféle kezdeményezése volt, a hegedű-ének mindig maradt. A hegedűjátéka egészen domináns. Nagyon jól el tud ezzel lenni az etnós-világzenés műfajban. Ez a lemez azért különleges, mert minden zenei és vokális aláfestést ő maga játszott fel, a címben szereplő sok hegedű, valóban sok hegedű, többször feljátszva. Egy kicsit olyan kortárszene hangulata van, ezt még tetőzi a nehéz szöveg. Nagyon érdekes lemez, egészen különleges hangulattal, amit nem lehet nem értékelni. Azonban pont az ilyen lemezek nem szoktak a kedvenceink lenni, egy kicsit „szórakoztatóbbnak” kellene ahhoz lennie. Bár lehet, hogy ezzel a mondattal nem találtam el a megfelelő magyarázatot, de szokásomhoz híven minimum ötször hallgatok meg egy lemezt rövid időn belül, hogy kiélvezzem, kiismerjem minden részletét, s ennél a negyedik-ötödik hallgatás már nem volt olyan érdekfeszítő. Persze, ez inkább rólam, s nem az albumról szól. (B)

Cabaret Voltaire: Radiation, 1998.

A CV-t a 80-as évek óta ismerem, az akkori újhullám-alternatív masszába beleolvadva, de azért minőségi zeneként. Az a feszes, olykor monoton lüktetés és nyersesség, ami a Joy Divisionben is tetszik, egy olyan populárisabb alternatív zene, amire olykor még táncolni is lehet, valami sci-fi diszkó feelingben (mint a Meteoban a Szemző-Másik zene). Tényleg, valahol ilyennek képzeltem el a zenét egy, pl. londoni alternatív helyen, ahol ilyenre táncolnak, pörögnek be. Régen hallottam már, s most egészen jól esett vonaton a jellegtelen, fénytelen elsuhanó tájat nézve hallgatni, miközben alig vártam, hogy a zene hangulatára valami lepusztult, elrohadó gyárépület, telep suhanjon el az ablakom előtt. (B)

Bognár Szilvia és az etNoé, 2013.

BSz-től már ismerek 5-6 lemezt, mind nagyon színvonalas album. Leginkább a Semmicske énekek és az Ének őrzi az időt tetszettek, de a Szalóki Ágival és Herczku Ágival közös lemez is nagyon jó. Az Anima Sound System volt énekese ezt a lemezt egy világzenés zenekarral készítette, így vannak elhajlások a rock felé és más stílusok felé is. Az énekesnő most is nagyon jó, a zene nem mindig az én ízlésemnek megfelelő, de azért tényleg nem rossz. (B)

Jethro Tull’s Ian Anderson: TAAB2 – Thick as a brick 2., 2012.

A TAAB 1972-ben jelent meg, 40 évre rá, amolyan jubileumi 2-es albumot jelentetett meg IA. Az ilyenek nem mindig szoktak összejönni, kicsit direktek stb. De ez kellemes csalódás volt. A JT még ma is az az energikus rockra épülő progresszív zene, amiben a fuvola és a sok-sok tempóváltás el is felejteti, hogy alapjában ez mégiscsak rockzene. Szinte semmit sem változott 40 év alatt, és mégsem unalmas. Az eredeti lemezt is kedveltem, az egyik kedvenc JT lemezem volt (A Passion Play mellett). Egyébként csak a 70-es években volt sok lemezük, aztán egyre kevesebbet adtak ki idővel, úgyhogy a 2000-es években már csak kettőt, így a mai JT-t inkább csak a youtubra feltöltött koncertfelvételekből lehet ismerni. (B)

Bíró Eszter: Zenéim, (2000-2006)

Ezen a lemezen meglepődtem, mert vagy 4-5 éve hallottam tőle egy lemezt, ami tetszett. Mintha nem is ugyanaz az előadó lenne. Egy nagyon középszerű, olykor már a táncdalok sivárságával. Az első szám Hevesi Tamást juttatja eszembe, a szöveg is, főként a nagy erőbedobásos zene, olyan tarolni akaró, de nem jön össze. Kicsit LGT-s, s az 5. számban meg is jelenik Presser, de mintha önmagát parodizálná a laza éneklésével. Nem sikerült ez sem. A többi már még inkább nyögvenyelős, vagy ilyen, jaj, de szép szerelmes, kár, hogy nagyon ócska az egész. Ezek aztán nagyon devalválják ezt a lemezt, és nem is értem, minek készült ez? A celebmániás közönségnek ez még nem az az agyleszívott valami, amit nagyon bírnak, egy normálisabb igényű embernek meg már ez nagyon gagyi. (C)

Kerekes Band: Folklore Man, 2013.

A KB-et egyre jobban megkedveltem. A koncertjeiken igazán nagyon jók, a bulicsinálás mellett zeneileg különleges, olykor tele pszichedelikus elemmel. Éppen ezért ez a lemez áll a legtávolabb tőlem. Ezek a dalok jó kis rockszámok, nem is egy sláger közülük, de sokat vesztett a folkosságából, a jó kis zenei csűrcsavarokból. A humora sem olyan, mint máskor, nekem pl. ez a Farkas Bercis szöveg nem jön be, vagy a countrys-vadnyugatos hangulatú angol narráció. Azt tudom, hogy a KB népszerűségéhez viszont ez a lemez nagyon sokat adott. A legjobban nekem az utolsó szám, a Take it easy tetszik, mert a lenyomott enerváltságában van feszültség. (B-)

Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint: Lifelover, 2013.

HV úgy tűnik, minden formációban megtalálja a hangját. Egy szál gitárkísérettel is tud nagyon jó, eleven zenét csinálni. Egy lemezen belül sok színt nyújt, még a gyengébb vagy nem eléggé karakteresebb dalok sem rosszak. Lassan már azt figyelem, miben lesz gyengébb. Szerencsére tényleg a tehetsége kiaknázhatatlan. Ezen a lemezen is érezhető, hogy nem szereti a szokványos, kiszámítható zenét, egy ilyen ének-gitár duóban is különleges. (B)

Lajkó Félix: Mező/Field, 2013.

Ez a lemez valamilyen rangos nemzetközi listán is nagyon jól szerepelt, úgy, ahogy még magyar előadó nem. Már 10-nél is több hegedűs lemeze után egy citerás. Egy olyan előadónál eléggé meglepő, akinek a hegedűjátékát zseniálisnak tartják. Hogy LF citerázni is tud, és olyan szinten játszik ezen a hangszeren, hogy nem kerül szégyenbe vele, ez nem volt kétséges. De hogy el tud-e úgy varázsolni, tud-e olyan ördögien jól virtuózkodni citerán is, ez már kérdés. Nos, biztos, hogy tud, de ez a lemez számomra nem volt annyira megnyerő, mint a többi. Valahogy a hatása a tökéletes profizmus hatása, s nem az az őrület, amit várok LF-től. Nagyon jó lemez, de nem az a tűz, amit én várok. Talán nem is véletlen, hogy a művelt nyugatnak ez tetszik. (B+)

Makám: Robinzon Kruzo, 2012.

A Makámnak volt már jó néhány korszaka. Már elég régóta Krulik Zoltán „uralja” a zenekart, de felismerhető az az ősidők óta létező világzenés feeling, bár újabban azért volt alternatívzenés törekvés is. Ez az album viszont még annál jobban is eltávolodik az alapműfajuktól. Ez inkább egy szerzői lemez lehetne, a cím is arra utal, a Kruzo becenévként az előadóra utal. Másrészt olyan volt ez nekem első hallásra, hogy KZ kipróbálta milyen a magyar kedvencei stílusában írni, zenét szerezni és előadni. Az első szám rögtön a Quimby lendületével, Kiss Tibi modorában. Aztán Bródy János féle melankolikus szöveg és előadásmód, majd olyan Cseh Tamás dózis, hogy le sem lehet tagadni, a címbe ezért beleírja, most már nem lehet fikázni. Nicsak, ez a szám meg tiszta Menyhárt Jenő, de agyam eldobom, szövegben ott az Európa Kiadó. Ez most játszik velünk, vagy tényleg tudatos? Az egyik rockosabb szám refrén megoldása meg tiszta Hobo. És így tovább. Azok a számok, amikhez nem találtam párosítható magyar előadót, ott meg erősen Dévényi Ádám intellektuális stílusát érzem ki. Egyébként hemzsegnek a szövegben a különböző utalások, megidéz filmeket, írókat, szövegeket, utal Kopernikuszra meg dervisekre, ami meg már így egy kicsit sok. Nos, az első benyomás inkább csak indulat, micsoda összefércelt (patchwork) lemez ez. De aztán meghallgatom még háromszor, és már kifejezetten tetszenek számok, s olyan nemzedéki vallomásos lemezként értelmezve már a hibái is megbocsáthatóak. Nem túl eredeti, de lehet, hogy ilyenek vagyunk mi is, meg a KZ nemzedéke is. Egy lenyomat, ilyennek kell elfogadni. A zene nincs olyan magvas, mint más Makám lemez, de ebben a stílusban jól hangszerelt számokat állított ki. (B-)

Palya Bea: Ezeregy Szefárd éjszaka, 2012.

PB nem kétséges, a 2000-es évtized(ek) legkimagaslóbb énekesnője. Nem azt mondom, hogy a kortársai ne lennének jók, de PB-ban van valami hihetetlen többlet, egy olyan kisugárzás, ami még a zenészek játékára is hatással van. Bármelyik lemezét, amikor először hallottam, nem egy számnál a hátamon futkosott a hideg a gyönyörűségtől, hogy ilyet még nem sűrűn hallottam. Most sem volt másképpen, ez a lemez is egy gyöngyszem, olyan zenei-énekesi teljesítmény, ami nemzetközi szinten is csúcs, szerintem. Olyan közvetlen természetességgel énekel, s mégis olyan mély, átélt, amit tényleg nem lehet tanulni. Egy dalt sem tudnék kiemelni, mindegyik nagyszerű. (A-)

Natalie Cole: En espanol (2013.)

Az általam ismert NC ennél jóval közelebb van a jazzhez, és nem ennyire populáris. Hallottam már tőle átlagos számot is, de nem volt zavaró. Ennél a lemeznél viszont zavaró, hogy vagy két szám igazán átadja azt a spanyolos temperamentumot, ezért jó hangulatú, de a többség inkább giccses romantikus sláger. A hangszerelés is valami 20-30 évvel ezelőtti nyálzenéhez illik (vízeséses falposzterrel). A saját apjával énekelt duett kellemes, nem először csinálja, de a többi nem igen komoly. Andrea Bocelli itt sem tudott meggyőzni. (C+)

Tárkány Művek: címesincs, 2013.

Az első hallgatás után kissé fura keveredés, de ma már ezt megszoktam a magyar világzenés zenekaroktól. Nagyon jól hangszerelnek, a zene gerince a cimbalom és a hegedű, de nagyon jók a fúvósok is. Etnós, jazzes, de olykor repetitív elemeket is beemelnek, mint nagyon régen a Makám. Kicsit zavaró, hogy néhány számban a Budapest Bárral akarnak konkurálni. Bár az énekesnőnek jó hangja van, kicsit alternatívos előadásban hozza, de az említett számokban nem áll jól neki az affektálás. Van egy érdekes „nemzedéki számuk” (Mi voltunk), amiből kiderül, hogy fiatal zenészekről van szó, hiszen a rendszerváltáskor még gyerekek voltak. A dal pont erről a rendszerváltásról szól, és az azutáni tinédzserekről, meg arról, mi lett mindebből. Elgondolkoztató vélemény, bár humorral oldott, de azért elég súlyos néhány szövegrészlet: „köztársaság, ami lukra épült”, „magunkat vágtuk ki a zászlóból” stb. Mindenképpen tehetséges csapat. (B-)

Révész Sándor: Révész60 – Koncertélmény az élménybirtokon, 2013.

Azt tudjuk régóta, hogy RS régen lenyugodott, a Piramis után a 80-as években volt egy felfutása Presserrel és az évtized egyik legjobb lemezével, majd csönd, s néhány év után újabb próbálkozás, de nem sok eredménnyel. Leginkább a figyelem már csak olyankor volt meg felé, ha nosztalgiakoncerteket csinált a Piramissal, Generállal meg Karácsonnyal. Megyünk nosztalgiázni, de a középszerű újabb próbálkozásokat már kínosnak tartjuk. Így van ez sok régi csókával, a már említett Karácsonytól kezdve Lerch Istvánig, Somlótól Hobóig. A Bikini, a Beatrice és társai meg vígan megélnek a fesztiválokon az ezeréves számokból, minek új dalok, ha becsápolva csak a régiekre csápolnak? RS nem volt túlságosan erőszakos, próbálkozott, de nem csinált magából bohócot, ha nem jött össze, akkor hagyta az egészet. Tanyán élő, vegás, nemcsak alkoholt nem ivó, hanem minden „világi” ételt és nedűt megvető jógiszerű valaki lett. A kerek szülinapon csak rábeszélték egy koncertre és albumra. Az ötlet nem rossz, a tanyáján, egy nagyobbacska házibulin, egy gitárkísérettel énekel (néha ő is gitározik vagy csörgőzik). A megvalósítás olykor viszont nagyon nem albumra való. Amikor zene nélkül, a saját hangjától megrészegülve visít bele a csöndbe, mint a musical színészek, amikor elhiszik, hogy jó hangjuk van, s az eleve hamis hangot tartják ki jó sokáig, abban a hiszemben, hogy ez milyen fantasztikus teljesítmény. Nagyon kínos így a hangfalakból hallva. Az biztos, hogy RS hangja 60 évesen is jó, ugyanolyan érzékeny, de az akusztikus gitárkísérethez nem illik ez a túlspira (ha egy zenekarral nyomná, persze más lenne). Az a néhány szám, amit finoman, - egymásra hangolva: gitár és ének – adnak elő, nagyon jól sikerültek. Egy ilyen tábortüzes, vidéki nyári éjszakai feelingbe igazán beleillenek. És itt is van terepe, hogy megmutassa, jó hangja van, azt a tipikus révészes énekmódot, csak piano vagy tranquillo, ahogy egy ilyen közegben jólesik. (C+)

Zuboly: Virágoztass engem, 2009.

Jó pár évvel ezelőtt az első lemezük nagyon tetszett, telitalálat volt. A folkzene hiphoppal és egyéb stílusokkal keverve, népi hangszerek és beatbox finom elektronikával. A humora, a zenei poénok pedig üdítőek voltak. Sajnos ez a lemez elment a falig, csak kizárólag a poénkodásra helyezi a hangsúlyt. Jók a poénok, végig lehet élvezni az olyan őrültségeket, mint pl. hogy Bródy János-Koncz Zsuzsa anyák napi himnuszát megbecstelenítik, a Mátrix filmet idézik meg benne, közben a zenébe belelopják a Twin Peaks Badalamentis zenéjéből az elnyújtott basszust. Ezt így összeboronálni?! Vagy Rózsa Sándor, mint egy mai hajléktalan. De a Belga a jó példa arra, hogy az arányokra vigyázni kell, úgy, mint ők, a sok gagyi idézet egymást kiolthatják. Ezen az albumon kevés az olyan szám, ami zeneileg igényesebb lenne, s ezért gyengébb az összhatás. Tudom, nehéz dolog ez a humor, ha valaki elkezdi, utána mindig ezt várják tőle, ha komolyabb témát hoz, akkor húzza a száját a közönség. A Zuboly is eljegyezte magát a humorral, ez feléjük már az elvárás, de ezt lehet ügyesebben is kiszolgálni. (B-)

Django Unchained – Original Motion Pictures Soundtrack (2012.)

Tarantinonak mindig sikerül filmzenének egy szuper válogatást összehoznia. Ez is jó, mint az előző filmek albumai is, s ügyesen benne van minden „kellék”, mint ahogy a filmekben is szokott. Van vonósokkal aláfestés, csőharang és üstdob, bendzsó, bevisszhangosított ének, sőt, még fütyülős rész is. Mintha az összes western összes zenéje ihlette volna ezt az albumot (kivétel a szájharmonika és e miatt Leone Vadnyugata). Van Johnny Cashtől is szám, és James Browntól, s a fekete vonal miatt még rapelős számok is, amik fura, de nem ütnek nagyon el az album hangulatától. Egy zavaró van, a számok közötti párbeszéd bejátszások, amik többszöri meghallgatás után baromira unalmasak. Nem tudom, minek ez, de a filmzene albumok imádják ezt a hülyeséget alkalmazni. (B)

Cimbaliband: Vidámpark, 2014.

A régebbi lemezeken éreztem az útkeresést, adtam is nekik magamban egy kis időt, hogy megérjen ez a zene. De most inkább csalódtam. Ez nekem ilyen bulizgatós, de még abból sem a legjobb, sok tinglitangli számmal. Meghallgattam ötször a CD-t, hogy ne első hallásra húzzam le, de nem változott a véleményem. Talán inkább azt mondanám, hogy nem szar, csak nagyon gyengécske. Ennyi. (C+)

Quimby: Kaktuszliget, 2013.

Az első benyomás inkább az, hogy az elején két erős számmal meg van nyomva, de utána több ilyen kis tinglitangli szám következik, majd a végén még kapunk két erősebb számot, oszt ennyi. Fejhallgatóval hallgatva meglepően más érzésem van, a kevésbé karakteres számok hangszerelése nagyon finom és eltalált, egészen megszerethetőkké váltak. Némi kis country, csakúgy a címhez illően, de mégsem ez a legszembetűnőbb. Egy kicsit mintha újabb hangzást keresnének maguknak, s a sok pörgő koncert után mintha most ez szokatlan lenne, mintha állandóan azt a tobzódó, lendületes Q-t várná az ember, ezért az ingerküszöböt ezzel nem tudná elérni. De több hallgatás után ez már nem volt így, egyre jobban el tudtam fogadni ezt a zenei világot is. (B-)

Buda Folk Band: Magyar Világi Népzene, 2014.

Azt hiszem, hogy megtalálták a sajátos hangjukat és az arányt a magyar népzene és a világzenei hatások között. Az előzőleg tőlük hallott lemez is tetszett, de ez még talán jobban. A világzenés hatások nekem náluk jobban bejön, bár ez az én ízlésem. Van 4 szám az albumom, ami nekem nagyon tetszett, igazán frisses, jó hangulatú zene. A Cimbalibanddel ellentétben, ők érezhetően sokat fejlődtek, amit ez az album vissza is tud adni. Hogy koncerten ez miként működik, nem tudom. (B)

Fleet Foxes (I.), 2008.

Azt hittem angolok, de amcsik. Ez a 60-as évek folkosabb hangzása, letisztult énekkel, kellemes dallamokkal nekem inkább a brit alternatív zenekarokra jellemző. Az elején megijedtem, hogy nem túl jó zene lesz, de végül egészen jó kis album kerekedett ki belőle. Nekem a Prefab Sproutot juttatja eszembe. Mintha a régi progresszívzenéket (Genesis, Yes főként) egy kicsit maivá tennék, s talán egy csöppet slágeresebbé. De ez csak az én agymenésem, ennél jobb, mint amit leírtam róla. Egyébként ez volt az első lemezük, vagy 6 évig működtek és mindössze még egy lemezt hoztak össze. (B)

Eastwing: Betyárvilág, 2013.

Amikor először meghallottam, azt hittem, hogy Cziránku Sándor egyik legújabb zenekara. A gitár néhol ugyanolyan Frippesen repetitív, mint ahogy Cziránkunál is olykor. A Barbaróban és néhány formációjában ugyanígy elegyítette a magyar folkot és a progrockot. De nem, ez egy másik projekt, ahol egyébként két gitáros is van, de meghatározó Agócs Gergely népzenész, aki ilyen öregbácsisan énekel ezen a lemezen, ill. Frankie Látó hegedűs, aki meg ezer formációnak a tagja, s nemzetközileg is sok sikert ért már el. Nagyon sok az improvizatív rész, amiket inkább jazz-rockos elemekkel tarkítottak, a hegedű, a gitár és a dob erőteljes játéka a Mahavishnut idézi. Érdekes lemez, nem tökéletes, vannak hibái, de ettől függetlenül egészen kedvelhető. (B)

Misztrál – 10 (koncert, 2007. 10 19.)

Misztrál: Babits, 2013.

Már elég nagy múlttal rendelkező folkot játszó zenekar. Igaz, a koncert lemez még csak a 10. évfordulójukat ünnepli, na, de az meg már 8 éve volt, lassan 20 évesek. Hallottam már tőlük lemezt, arra emlékszem, hogy az is tetszett. És az is nagyon a Kaláka nyomdokain ment. Ami nem jelent lebecsülést, egyébként a nagy hármasból Muzsikás-Sebő-Kaláka inkább a Muzsikásnak voltak követői. Szépen hangszerelt, jól felépített ének és zene. Hogy ez mennyire jól jön ki, arra a verses lemez, a Babits mutat rá legjobban. Nem könnyű verseket megzenésíteni. Különösen nehezebbeket, hiszen nem minden költő ír olyan verset, ami szinte adja magát a dallamosságával, rímeivel. Babits sem a legkönnyebbek közé tartozik, de nagyon szépen megoldották. És nem ragaszkodtak egy stílushoz, a folkos mellett van, ami kissé a 70-es évek pol-beatjét idézi, de van, ami nagyon szép popszám lett, és van egészen kemény-rock is (tiszta Karthago), ahogy a szöveg kikívánja a formát. Nagyon tisztességes, profi munka. (B- / B)

Boris Kovac: Belgrad Live, 2012.

Boris Kovac: David Yengibarjan: On Eastern Way, 2012.

Boris Kovac & laDaABa Orchest: Ballads At The End of Time, 2003.

Ezek is nagyon jók! Tavaly ismertem meg, rögtön megszerettem, a 2001-es Last Balkan Tango lemeze telitalálat volt, olyan konceptalbum, ami korokat és különböző nemzetek zenéit ötvözi apokaliptikus hangulattal megspékelve. A koncertlemez ehhez hű, hiába telt el egy évtizednél is több a két lemez között. Ellenben ez a 2003-as lemez inkább hasonlít egy búsulós klezmerzenéhez. Persze, itt is ott vannak a balkáni különböző zenei hatások, amiben a klezmer is benne van természetesen, ezt mint hangulatot írtam. De a leggyönyörűbb a Yengibarjannal közösen készült lemeze. Micsoda őrület már ez a két ember is: David, aki örmény, de Magyarországon él már nagyon régóta, természetesen állampolgár is már, Kovac pedig magyar neve ellenére szerb. Micsoda vér és kultúrakavarodások ezek. Amit csinálnak ketten, az tényleg fantasztikus. Két nagy zenész, ahogy egymásra reflektálva játszanak, ilyet tényleg csak igazán kiváló zenészek tudnak. (B+ / A- / B+)

Csík zenekar: Amit szívedbe rejtesz, 2014.

Ez már a 10. lemezük, bár a zenekar már 25 éves (igaz, ebből a 25 évből kb. 10-15 évig csak a népzenei vonalon voltak ismertek/elismertek). Utolsó lemezeik már a könnyűzenei élvonalban voltak, holott soha sem távolodtak el a hagyományos népzenétől. Azt hinnéd, hogy már nem fogják megtartani ezt a népszerűséget és minőséget. De cáfol ez a lemez. Nagyon jó, továbbra is a hagyományos népzenét jól ötvözik a könnyűzenével. Úgyis, mint egy-egy szám átdolgozásában, de úgyis, hogy a lemezen jól megférnek az átdolgozások mellett az önálló számokként megjelenő népi muzsikák. Ez a koncepció eleitől fogva megvan, a népzene népszerűsítése így valóban olyan módon teremtődött meg, ahogyan még soha. Nekem erről a lemezről három kiemelendő szám jut eszembe: a Zár az égbolt a Kispáltól már szokásos (Lovasi barátságából adódó szinte kötelező elem), de itt is mennyire jó a hangszerelés. S a Presser szám Rúzsa Magdival sem lenne olyan meglepő, de olyan finoman játszanak, hogy így a szám intimitását jobban ki is emelik. De a legnagyobb telitalálat a Mesél az erdő, a nagy kultlemezről, a HBB Vadászatáról. Annyira adja magát ehhez a számhoz a folkos zenei aláfestés, s még ezt egy kissé íres furulyázással is színesítik. Úgy tűnik, bírják a gyűrődést. (B+)

Weöres – 100

Sebő, 2013.

Kaláka, 2013.

A Weöres centenáriumra ikeralbummal jelentek meg WS talán legfontosabb és legjobb interpretálói. Mindkét zenekar már a 70-es években nagy hangsúlyt fektetett a magyar költészet, azon belül is a kortárs versek megzenésítésére. A szinte egyszerre indult két zenekar rögtön rátalált WS-ra. Vagy 45 év alatt mindkét zenekar több CD-nyi anyagot állíthatott volna össze az összes feldolgozásukból, de nyilván itt csak válogatásról lehetett szó. Pedig nem lenne rossz egyben meghallgatni az összest, egyáltalán nem lenne unalmas. Nagyon jó két CD ez, ráadásul jól reprezentálják a két zenekar, Sebő és Gryllusék lelki alkatát, harmóniavilágát. Még a Kaláka a játékosságra, a szépségre helyezi a hangsúlyt, Sebőnél a drámaiság kap hangsúlyt. Ez utóbbi mindenképpen újraértelmezi a hallgatónak a verseket, rácsodálkozik néhányra, hogy ezt nem is gondoltam volna. Talán e miatt a Sebő egy kicsit erősebb, de a Kaláka is dicséretet érdemel. (B+ / B)

Parasztünnep, 2015.

(Brasnyó Antal, Molnár Miklós, Mester László, Szabó Csobán Gergő)

A jelentése a címnek valójában egy spontán alkalmat jelent, amikor valami miatt a parasztok nem tudtak munkát végezni, s el kellett ütni az időt valamivel, hát nótáztak, táncoltak, talán még itókáztak is. A parasztember, de a mai falusi szintén - nem tudott tétlenül lenni, mindig volt valami dolog, e körül forgott az élet. Egy vihar pl. néhány órára elvonhatta a munkától, s annak az embernek, akinek csak ünnepnapon nem kellett dolgoznia, ez is olyan volt, mintha ünnep lenne. Az egész élet pontos kerékvágásban, a munka és a kötelezettségek szorításában telt. Ez a „parasztünnep” spontánságával szinte kitűnik a mindennapok világából. Azért érdemel ez több magyarázatot, mert az album mintha ezt a spontánságot akarná megjeleníteni. A hagyományos népzene mellett vannak kilengések, pl. a Balaton rapes stílusa, és a Vadkácsa bluesos hangulata. Nem mintha ma már ez nem lenne elfogadott, sokan feszegetik a folk korlátait, s újabban nemcsak a rock és világzene irányába (pl. Zuboly). Jó kis friss hangulata van ennek az albumnak. (B)

Both Miklós: Kínai utazólemez – Dalok és képek, 2014.

BM-t a Napra együttesből ismertem meg. Érdekesnek tartottam a gitárjátékát, olykor Frippes, a folkhoz képest erőszakosnak, túl erőszakosnak. Aztán tudtam meg, hogy egy rövid ideig volt a Barbaro és a Kárpát Möbiusz tagja, ja, hát innen a Frippes utánérzés, hiszen Cziránku Sándor játékában is mindig ezt éreztem. Utána kiderült, hogy a VHK-ban is játszott, akkor az erőszakosnak tűnő indulatos játék meg innen van. Nem azt akarom mondani, hogy összelopkodta a stílusát, mert a Naprában is feltűnt, hogy tehetséges, de ha azt mondom, hogy a tavalyi lemeze elkészítésekor még csak 33 éves volt, akkor törvényszerű, hogy huszonévesen ilyen „nagyságok”, mint a VHK és a Barbaro zenészei nagy hatással voltak rá, nyomot hagytak a játékában. Azóta megismertem a Magura Napotvet együttesét is, amit a VHK feloszlásakor hozott össze, s vannak benne ex-VHK-sok is. Itt már egyértelműen a folk pszichedelikusabb zenével van ötvözve, igazi kuriózum zene. Ezután még nagyobb meglepetés volt ez a kínai utazólemez. Egy ilyen zenésztől nem lehet véletlen, ez egy tudatos befelé fordulás és az autentikusabb zene felé közelítés lenyomata. Utazólemez, aminek így több értelme is van. Egy európai utazik Kínában, és zenélget közben kínaiakkal, kultúrák keverednek, kultúrák között is utazunk, de időutazás is, miközben valószínűleg egy belsőutazást is megél az utazónk. Az album nagyon szép, tele fotókkal, BM fotói művészi színvonalúak, a zenékhez válogatta. A zene nagyszerű világzene, de a legjobbak, legszebbek a Yang Ji Ma énekesnővel készültek. Ezek olyan gyönyörűek, hogy órákig képes lennék egy ilyen lemezt hallgatni. Az album gyengesége a sok rövid bejátszás: életképek, hangok, zajok, kisebb zenei részletek. Tudom, az utazás hangjait, hangulatát akarja visszaadni, de ezek nélkül egy nagyon feszes anyagot kaptunk volna, még ezekkel engem kicsit elidegenít. (B+)

https://www.youtube.com/watch?v=3mKE77Z98wY
https://www.youtube.com/watch?v=KnwFt_DlKX8

Misztrál: Balassi – Mezőn széllel járok, 2004.

A M-ról pár hónappal ezelőtt már írtam, amikor két albumát is hallgattam. Most találtam ezt a korábbi lemezüket, s ez is nagyon tetszik. Annyira jól eltalálták, hogy a régies, középkorias, históriás énekmódot tudták összeilleszteni frissebb hangzással. Nagyon kellemes és mégis színvonalas lemezt készítettek, az utóbbi idők egyik legjobb zenekara ebben a stílusban. Bár most egy kicsit meginogtam, mert a stílust magát nem tudom megnevezni, de persze mindenki ismeri, aki a Kalákán és a Sebőn nőtt fel. (B)

Marozsán Erika: Szakíts, ha tudsz, 2006.

Az a tipikus magyar színészlemez, aminek több évtizedes hagyománya van. Abból is egyértelműen Udvaros és a Básti-Cserhalmi lemezek a nagyelődök. Ilyen édes-bús hangulat, szakításról, sóvárgásról, szerelmi bánatról. De ha a szövegeket értelemmel hallgatjuk, sokkal inkább depressziós az egész. Szinte egymásra épülve a számok egymást erősítik ebben. Azt kell mondanom, hogy egy középkorú nő ezt a lemezt meg ne hallgassa egy szakítás után, mert felköti magát. A legdurvább az album közepén lévő szám, amiben azon tanakodik, hogy - kissé bosszúból - szülje-e meg az elhagyott szerelme gyerekét. Ez már annyira egy szánalmas, sorsára hagyott nőt mutat, ami már félelmetes. A végére azért tettek 3 kedélyesebb számot, mintegy feloldásként, de ezeknek a szövege is bánatos, az egyik arról szól, hogy reggel tudatosul benne, hogy a fiú, akivel feljött éjszaka, szinte még gyerek, s hogyan fogja finoman elküldeni. Van benne irónia, de az előző félresiklások után (koncept-lemezként) ez egy kisebb, talán viccesebb, de mégiscsak félresiklás. Ott van benne, hiszen én már öreg vagyok hozzá (is). A zene ennél azért kedélyesebb, jó jazz-zenészekkel, főként Juhász Gábor és Borlai Gergő. (B-)

Huzella Péter – Mácsai Pál: Befogad és kitaszít a világ

Villon-est, 2009.

Meglepően jó ez a CD. Általában az előadóestek nem jönnek le felvételről, legalábbis sok elvész a hangulatukból. De ez így is nagyon élvezhető. Mácsait nem mindig kedvelem, kicsit modoros olykor, na, jó, az Örkény műsora is jó. Huzella Péter meg egy kicsit háttérben volt mindig, kivéve a gyerekműsorokat, de ilyen komolyabb előadásokban még nem hallottam a Kalákán kívül. Nagyon jól összeállított műsor ez, s a két előadó tökéletes összhangban van, na, és a zene, az énekelt versek és az elmondottak között nagyon jó az egyensúly. Hogy Mácsairól még írjak valami jót, a Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről előadása hátborzongató, úgy adja elő, mintha tényleg egy fogatlan vénségtől hallanánk, miközben a vers egyetemessége sem vész el, tényleg a hideg bőrözött a hátamon első hallgatásra. (B+)

https://www.youtube.com/watch?v=WPT7hnfBzog

Filmekről

Bukott Angyalkák (Fallen Angels)

By Wong Kar-wai, 1995.

Fsz. – Leon Lai, Takeshi Kaneshiro, Michelle Reis, Charlie Yeung, Karen Mok

Amikor először láttam, nagyon tetszett, bevonzott a különleges hangulata. Tulajdonképpen az első olyan keleti filmek egyike volt, amire felfigyeltem. Kíváncsi voltam, most tetszeni fog-e. Most is jó volt újra megnézni. Valóban nagyon hangulatteremtő, nem tudod megmondani, micsoda, de hatással van rád. A lírainak tűnő jelenetek, a rövid életképek, klipszerű részek ezek, amik együttesen egyénivé teszik ezt a filmet. Igazából annak idején leginkább klipszerűnek éreztem, biztos a Laurie Anderson számos jelenet erőteljes hatása miatt, de ennél több. A kameramozgás, az éjszakai nagyváros ábrázolása mintha dokumentumfilm lenne, vagy első filmes rendező. Meglepő, hogy ez már az ötödik filmje, az elsőt 1988-ban készítette. A film érdekesen épül fel, lényegében 3 főszereplője van, külön-külön történeteikkel, amelyek olykor találkoznak. A 3 főszereplőhöz még 3 szereplő társul, akik a két férfi főszereplőhöz kapcsolódnak. Alapvetően a film összes szereplőjére a magányosság jellemző, talán ez köti össze magát a filmet is. A néma büfés fiú idétlenkedései, ill. kuncsaftszerzései is erről tanúskodnak, és még humort is ad a filmbe, ellenpontozva a kissé melankolikus hangulatát. A humor kissé ritkaság a keleti filmekben vagy olyan, amit mi nem értünk, de ha érzékeljük is, hogy jé, ez humor lenne, akkor sem tudunk vele mit kezdeni. Szerencsére itt nem így történik. Éppen 20 éves ez a film, jó kultfilmhez méltón, ez alig észrevehető rajta. (B+)

A férfi, aki szerette a nőket (L’homme qui aimait les femmes)

by Francois Truffaut, 1977.

fsz. – Charles Denner, Brigitte Fossey, Leslie Caron, Geneviéve Fontanel

Tizenévesen láttam ezt a filmet, s örökké megmaradt bennem a nők felosztása töltött galambra és hosszú combúra (most meglepve hallom, hogy hosszú derekú az eredeti fordításban, tehát valószínűleg én költöttem át).  És valóban, nagyon találó, azóta is tapasztalom. A másik meglepetés Sinkó László szinkronhangja, amire nem emlékeztem, de az is lehet, hogy eredetileg a mozikban feliratos volt, s csak a tévévetítésre szinkronizálták, mint annyi más filmnél is. Nagyon találó Sinkó hangja ehhez a figurához, s a nőkről filozofálgatása eszembe juttatta Sinkó előadásában a Bor filozófiáját, hogy Sinkó hangján azt is mennyire szeretem (bor és nő, nincs távol egymástól). Truffaut, a nagy francia újhullámos filmjeiből leginkább azokat szeretik mazsolázni, amelyek ezt a képet igazolják, s az inkább mainstreames filmjeit kevésbé. Ebből a 70-es évek végéből így talán a Mississippi szirénjét Belmondóval, s ezt a filmet, meg mondjuk a Zsebpénzt nem igazán. Pedig ennek a filmnek meg van a saját bája, s az elmúlt kb. 40-50 évben annyi francia film szólt a szerelemről, a párkapcsolatról, hol komolyabban, hol teljesen bohózat szintjén, hogy ez a film akár bele is olvadhatna ebbe a sűrű filmmasszába. De mégsem, Truffaut érdekesen építi fel a főszereplőjét, és bár a nőkön van a hangsúly, a film mégiscsak a férfiről szól (aki szerette a nőket). A kiadó kritikája akár a filmre is érvényes lehetne. (B)

Az én kivételes gyermekeim (Mes enfants ne sont pas comme les autres)

by Denis Dercourt, 2002.

fsz. – Richard Berry, Mathieu Amalric, Malik Zidi, Élodie Pendepiece

Ez a film nagyon szépen mutatja be, hogy a teljesítmény centrikusság milyen zsarnokká teszi a szülőket. A Shine! (Ragyogj!) c. filmben már jól volt ábrázolva, hogy egy apa hogyan akarja a saját fiával megvalósítani azt, amit ő maga nem tudott, s így ráerőlteti, hogy valósítsa meg elcseszett álmát. Mekkora teher ez, ezt cipelni egész életében, hogy nem saját maga miatt, hanem az apja miatt csinálja, amit csinál. Itt bele is dilizett a főszereplő, ami egyébként a valóságban megtörtént, tulajdonképpen életrajzi film, hiszen az élő személy ismert, neves zongoraművész. Itt is az apa akar neves zenészeket nevelni a gyerekeiből, a majdnem felnőtt lányából csellistát, a gyerekfiából pedig zongoraművészt. A háttér azonban jóval bonyolultabb, hiszen ő maga is csellista, de szimfonikus zenekarban, a felesége, a gyerekek anyja is az volt, viszont szólókarrierje teljében hal meg. Az apósa neves karmester, aki soha nem bocsátja meg, hogy a lánya egy mezei zenekari taghoz ment feleségül. Hát, itt aztán bőven van motiváció, mert az csak egy dolog, hogy a gyerekeivel akarja megvalósítani azt, amit ő nem tudott, a szólókarriert. De itt van ám a lenézett zenekari tag kisebbségi komplexusa is a neves karmester apóssal szemben, és nem lehet nem észrevenni, hogy a lányától azt is várja, hogy az anyja, az ő elvesztett feleségének a karrierjét vigye tovább. Egy is elég lenne ezek közül, hogy azt tegye, amit tesz. Zsarnok, de sajnálatra méltó, ha megérted. És tisztelni lehet azért, mert amikor mindkét gyerek fellázad, nem teszi őket tönkre, inkább enged. Ezért is érdekes, hogy a lánya a szerelmi csalódása után önként választja a kijelölt pályát, elmegy Moszkvába tanulni, ahova egyáltalán nem akart korábban. A film abszolút nem irányít, csak bemutat, így nem is moralizál. Egy kicsit Jaen-Pierre és Luc Dardenne némely filmjére hasonlít. Érdekes, hogy a rendezőnek van egy másik filmje is, ami szintén a komolyzenei világban játszódik, A bosszú kottája a címe, ha jól emlékszem. Nem lennék meglepve, ha lenne némi életrajzi indíttatás. (B)

Cseresznyés dohány (Kirsitubakas)

by Andres Maimik, Katrin Maimik, 2014.

fsz. – Maarja Jakobson, Tina Kadavpik, Andres Kütt, Viu Maimik

Nagyon aranyos film. Olyan kis finoman ábrázolja az emberek között kialakult (vagy éppen nem alakult) kapcsolatokat, hogy élvezet nézni. Végig azon izgulnak a nézők, hogy egy 18 éves lány összejön-e egy jó negyvenes férfival (kissé Viszockijos figura). Persze tudtam, hogy nem, a film éppen azt mutatja be, hogy a lány felnőtté válásában milyen állomások vannak. Egy úgy tűnik, hogy apa nélkül felnövő lánynak egyszerre hiányzik az apa és a nagy szerelem. Mennyire idétlen helyzetek, nagyon viccesen ábrázolva, de egyben emlékeztetve arra, hogy én is mennyire idétlennek, kisszerűen posványnak éreztem olykor azt, ami velem történik. Pont így nem tudtam mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel. Nagyon kellemes meglepetés volt ez a film, de amellett, hogy élvezni lehet a stílusát, azért még a tinédzserkorról elég hitelesen szól. (B)

Nem jövök vissza (Ya ne vernus)

by Ilmar Raag, 2014.

fsz. – Olga Belinskaya, Alla Emintseva, Andrej Astrakhantsev

A rendezőtől már láttam két filmet, mindegyik nagyon jó volt (Kertu, Az osztály). Szerencsére csak később jöttem rá, így nem befolyásolt. Nagyon mély film, rengeteg gondolatot felvet, a jellemfejlődés szempontjából is nagyon ott van. A szereplők játéka is nagyszerű, hiteles, a rendező nemcsak jó filmes, hanem lelki folyamatok vizsgálatában is remek. A road movie-k hibája itt is kijön, nem egyenletes a film, de aki látott már néhány road movie-t, az ezt megszokhatta. Nagyon megindító a két főszereplő élete, helyzete, azt hiszem, hogy sokat lehet ebből a történetből „kinyerni”. A szociális szférában én kötelezővé tenném ezt a filmet (néhány másikkal együtt). (B+)

Keresztszélben (Risttuules)

by Martti Helde, 2014.

fsz. – Einar Hillep, Ingrid Isotamu, Laura Peterson, Tarmo Song

Az 1940-es orosz lerohanásról már láttam észt filmet, sőt olvastam, hogy ez nekik ugyanolyan nagytrauma, mint nekünk ’56 volt. Két nagyon jó film után valami szokványos háborús filmre számítottam. De szinte fejbe kólintotta az embert ez a film, s minden volt, de nem szokványos. A film olyan merevített képekkel dolgozott, amiknek van mélységük, tehát merevítés nem fényképet jelent. Ez benne a korszakalkotó. Van egy történés, s a kimerevített képben a kamera szépen, lassan mászkál a szereplők között, még körbe nem járjuk a helyszínt, vagy el nem érünk oda, ahol az esemény főcselekménye játszódik. Hátborzongató ez a stílus ezzel a témával. Igaztörténet, egy deportált asszony levelei alapján, amit a fogolytáborba zárt férjének írt Szibériából. 1941-ben a nőket, gyerekeket kitelepítik Szibériába, munkatáborba, a katonaférjeket pedig fogolytáborba zárják, majd mindegyiket sorban kivégzik (attól függetlenül, hogy az észt hadsereg egy puskalövés nélkül adta meg magát az ország lerohanásakor). Súlyos téma, de még ráadásul a feldolgozása hihetetlen ütősre is sikerült. A tragédiát, fájdalmat nagyon egyszerűen, mégis szívbemarkolón közvetíti. Sztálin halála után pár évvel jöhetnek apránként haza a nők. Itthon tudja meg a férje búcsúleveléből, hogy kivégezték. Kicsit furcsállottam, hogy a Szovjetunió részévé váló észteket ilyen soká engedték haza, hiszen a magyar foglyokat (a bűnös német csatlósokat) - egy-két kivételtől eltekintve - hamarabb. Utánanéztem, kiderült, hogy az észteknél ez a 60-as évek majd’ a közepéig eltartott. Hát, mit lehet erre mondani, írni? (A-)

Valhalla – A Vikingek felemelkedése (Valhalla Rising)

by Nicolas Winding Refn, 2009.

Fsz. – Mads Mikkelsen, Jamie Sives, Gary Lewis, Ewan Stewart, Alexander Morton

Ami az első benyomás volt, hogy teljesen olyan, mintha japán film lenne, vagy japán rendező egy szamuráj sztorit tett volna át vikingkorba és környezetbe. A magányos szamuráj mindenféle helyzetből képes győztesen kikecmeregni, pedig nagyon sok gonosz emberrel akad össze. Erre a szerepre Mads Mikkelsen tökéletes választás volt. Több filmben láttam már, nagyon megkedveltem. A néma (és félszemű) hősként beszélnie sem kell, de a karaktert beszéd nélkül is nagyon hozza. Egyébként nagyon kevés dialógus van a filmben, a táj és a lassú történések kapnak hangsúlyt. A tájnak valóban nagy szerepe van, és tényleg csodálatos, mint a werkfilmből kiderült Skócia legfelső csücske, szinte érintetlen vidékeken forgatták. A film zenéje illeszkedik ehhez, a zord táj morajlásához, zúgásához hasonlatos hangszőnyeg szól legtöbbször, olykor szinte alig hallani. De kicsit a Sigúr Róshoz hasonló, gitárcentrikus alternatívzenébe is átcsap, ha dramaturgiailag ennek van szerepe. Van a filmnek egy pszichedelikus része, ami már szinte egy Sigur Rós klipnek is elmenne (vagy hasonlatos zenekarnak). Nagyon fura film, szuggesztív képeivel erősen megkap, erős hatású. A történet akár egy monda, egyszerű, lineáris, de mégis elgondolkodtató. Meglepődésemre a neten vagy három kritikába beleolvasva, nagyon lehúzták ezt a filmet. Semmitmondónak, művészieskedőnek, unalmasnak tartották. A másik meglepődésem a werkfilmben a rendező. Elég fura figura, ahogy melegítőben meséli, hogy a színészeket milyen nomád körülmények között tartotta a forgatás alatt, miközben ő reggel-este zuhanyozott stb. Mint egy kis szadista, úgy mesélte. Érdekes, hogy inkább sci-finek tartja a filmjét, bár beszél mitológiáról, ill. egy olyan mitologikus hősnek tartja a főhőst, mint egy cowboyt vagy egy szamurájt. Igen, a cowboy sem áll távol, de az atmoszféra itt mindenképpen a szamuráj történetekhez áll közelebb. (B+)

Saul fia

by Nemes László, 2015.

fsz. – Röhrig Géza, Molnár Levente, Zsótér Sándor, Urs Rechn

Annyit írtak már erről a filmről a Cannes-i nagydíj óta, hogy nincs is kedvem pluszban pazarolni a bájtokat. Mert tényleg nagyon ott van, tényleg megrázó, tényleg nem szokványos látásmódja van, tényleg a főszereplő nagyszerű választás volt, tényleg megérdemli ezt a díjat, és már előre jósolják a külföldi Oscart is. Szóval, nem tudok már róla újat írni. Talán csak annyit, hogy meglepett, mennyire hasonlít a szereplők és a kamera mozgatása Jancsóhoz. Illetve az lepett meg, hogy erről nem olvastam. Bár pontosítanom kell, a mozgatás hasonló, csak még itt a spontán kavarodást, a kiszámíthatatlanságot a vászonnal együtt megéljük, addig Jancsónál ez azzal van elidegenítve, hogy ez a kavarodás láthatóan koreografált. Interjújából tudom, hogy Tarr Béla asszisztense volt, nagyon szerette TB filmjeit, de a filmes látásmódjára nem hatott. Ez tényleg így van. De Jancsót nem említi. Vagy csak én magyarázom bele? (B+)

A nyomozó

by Gigor Attila, 2008.

fsz. – Anger Zsolt, Rezes Judit, Kerekes Éva, Tóth Ildikó, Terhes Sándor

A bemutatójakor csupa jót hallottam a filmről, valami miatt mégsem sikerült megnézni. De tényleg jó, kiemelkedik a középszerű magyar filmek közül. Valahol a film noir és a skandináv krimik között van. Jó a humora, inkább csak halványan, de jó érzékkel. A főszereplő telitalálat, egy kissé autista, érzelmeket csak alapszinten megélő boncmesterként, eléggé hiteles. Jó a Rezes Judit is és a Tóth Ildikó, viszont van néhány mellékszereplő, azzal a tipikus magyar affektálós stílussal, ami ront az összhatáson. A nyomozók is ilyenek, de legalább az ábrázolásuk nem egy szuperprodukciós szuper hekusait utánzó, hanem igazi magyar lestrapált irodakukacok. A történet talán vagy kétszer megbotlik, de észre sem veszi az ember, mert tényleg élvezhető film. Ami nagyon tetszett, hogy nincs megmagyarázva a főszereplő, abból, amit megtudunk róla, bőven elég, hogy a személyiségét összerakjuk. Hogy egy ilyen látszólag érzelemmentes ember miért lenne képes ölni azért, hogy az anyja valamennyi idővel tovább éljen, hogy vajon miért nem tudott a hagyatéki tárgyalásról, az apjáról, a féltestvéreiről stb. Ezek mind magyarázat nélkül is megteremtik a boncmester életét, a 37 évét. (B)

Kis-nagy világ (Synecdoche, New York)

by Charlie Kaufman, 2008.

fsz. – Philip Seymour Hoffman, Catherine Keener, Samantha Morton, Michelle William, Tom Noonan, Jennifer Jason Leigh, Hope Davis

Nagyon furcsa, különös film volt. Mint később megtudtam, a rendező eddig forgatókönyvíró volt, ez az első rendezése. Igen, maga a film története nagyon érdekesen van felépítve. A film kb. 20 évet ölel fel. Egy rendező élete középkorától a megöregedéséig. A rosszul sikerült házasságai, kapcsolatai, de mindez úgy, hogy a saját mindennapjait filmre akarja vinni, ehhez egy régi nagy gyárépületet bérel, ahol a színészek az igazi személyeket kettőzik meg, s állandóan mindig az aktuális történéseket próbálják majd két évtizeden át. Hihetetlen csavarokat tud ebbe a filmbe behozni. Az állandóan önmarcangoló rendező úgy kettőzi meg magát, hogy már olykor a színész által játszott személye éli helyette a valóságos életét. De rengeteg egyéb apró csavar is van a filmben. Néhol a valóságtól teljesen elrugaszkodó, inkább szimbolikus jegyeket hordoz. Ilyen pl. az egyik nőkapcsolata, akinek a lakásai mindig kislángokkal égnek, ill. innen-onnan pici lángcsóvák lobbannak elő. A legvégén egy takarítónővel cserél szerepet a rendező. PSH játéka nagyon maradandó élménye lesz az embernek. Maga film is az, napokig nem tudtam kiverni a fejemből. Valahol az öregedésről is szól, de a valóság és a művészet kapcsolata is megkerülhetetlen. Nem könnyű film, de ezzel a merészséggel már-már zseniális (B+)

Kwaidan (Kaidan)

by Masaki Kobayashi, 1964.

fsz.- Katsou Nakamura, Keiko Kishi, Rentaro Mikuni, Tatsuya Nakadai

(A fekete haj / A hó asszonya / Hoichi a fül nélküli / Egy csésze teában)

Nem tudtam, ki rendezte a Harakirit, csak arra emlékszem, hogy iszonyú régen láttam, és eléggé megrázó film volt. Ennek a rendezőnek az első filmje volt, ez pedig a második filmje. Ez a film az előzőhöz képest monumentális film, a négy történet miatt több mint 3 órás filmről beszélünk. Az 50 év meg sem látszik rajta, néhol leesett az állam, hogy mennyire időtlen ez a film. A stúdiószerűség, a festett égbolt nem régi klisé, hanem egy tudatosan használt képi világ. A zenei aláfestés, olykor inkább zajok - a szintetizátor előtti időkből - egészen különlegesek. Nem egyenletesek a történetek. Kettő nagyon hosszú, talán rövidebb is lehetne, az utolsó viszont aránytalanul rövid, poénra kihegyezett. Olyan ez az utolsó így, mint ebben a korban (60-as évek) több olasz mozifilm rövidfilmes szkeccsekből állt, legtöbbször különböző rendezőktől, s poénos volt a legtöbb minifilm. Horrorfilmnek titulálják, ami nagy marhaság, mondjuk misztikusak a filmek, de ez japán filmnél nem olyan ritka. A szellemek kötik össze a kisfilmeket, mindegyik filmben a főszereplő szellemekkel kerül kapcsolatba. De lelki folyamatokról is szól, belső vívódásokról, azonban ezt is megszokhattuk japán filmeknél, hogy, mint a népmeséknél, a mese rétegei alatt vannak ezek. Ez a film tényleg a filmművészet legérdekesebb filmjei között van. (B+)

Az ötödik pecsét

by Fábri Zoltán, 1976.

fsz. – Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Márkus László, Bencze Ferenc, Horváth Sándor, Dégi István, Moór Marianna, Pécsi Ildikó, Nagy Gábor, Cserhalmi György

Azt már nem tudom, hogy láttam-e többször ezt a filmet (filmklubban lehetséges), de tudom, hogy tizenéves koromban láttam először, az ember nagy „hatalom, elnyomás, igazságtalanság, kontra szabadság, igazságkeresés” korszakában. Tudom, hogy nem szokványos magyar filmnek tartottam, sőt, talán az egyik legjobb magyar filmnek, ami pl. rokon a Szegénylegényekkel. Valóban, akkor is a hatása alá kerül az ember, ha már látta (esetleg többször is). Nemcsak Őze és Latinovits zseniális, de a többi színész is. Pl. Márkusra csak úgy emlékszem, mint komikusra, közben itt is milyen nagyszerű. Pont tegnapelőtt olvastam a Naplóban, hogy eredetileg Haumann Péternek szánta Fábri ezt a szerepet, de nem reagált a felkérésre, ezért kereste meg Márkust. Haumann azt mondja az interjúban, ma is bánja. Nem tudom, milyen lehet a Sánta Ferenc regény, de ezeket a szerepeket, mintha ezekre a színészekre írták volna. Egyfajta személyiségtanulmány is ez a kamaradarab. Kisemberek, hogyan viselkednek a zűrzavaros háborús időkben, kinek milyen az erkölcsi hozzáállása. Az hamar kiderül, hogy mindannyian elítélik a háborút, de a passzív létben nincs nagy inger, muszájválasztás. Az órás által felvetett példabeszéd már azzal is felkavarja a társaságot, hogy választás elé helyezi őket. Dönteni kell, erkölcsösség és nyomorult élet, vagy zsarnokság a fényűzésével. Alig telik el egy nap, s a való életben jön egy zsarnoki ember, aki élet-halálkérdéssé teszi a választást, becstelenséggel szabadulni vagy erkölcsösen meghalni. Mindamellett, hogy embereink választása a tét, nem elhanyagolható Latinovits monológja, ami tökéletesen hozza azt az elnyomó elvet, ami alapján pont ez a rendszer is működött. Csak szépen csomagolva, az emberarcú szocializmus álarca mögött ez működtette az államvédelmet. Nem kell mindenkit kivégezni, hősöket csinálni, mert azok az ellenállást csak növelik. Nyomorult erkölcstelenné kell tenni őket, s akkor jobban meghunyászkodnak. Érdekes, hogy minden mozzanat a filmben a nyilas uralomról szólt, azt hűen adta vissza, de a Latinovits monológ ennél a háborús diktatúránál egy bonyolultabb hatalmi rendszerről szólt, szinte adta magát, hogy ez direkt kibeszélés a filmből az akkori jelenbe. Csoda, hogy nem érzékelte ezt a cenzúra. (A-)

Emberek és istenek

(Des hommes et des dieux)

by Xavier Beauvois, 2010.

fsz. – Lambert Wilson, Michael Lousdale, Olivier Rabourdin, Jacques Herlin, Loic Pichon

Szép film, ad töprengeni valót. Elsősorban azokról a kérdésekről, mint szeretet, hűség, hit, bizalom, amiről szoktak is általában papolni. 8 szerzetesnél gondolnánk, ez csak az egyházrendi megközelítést jelentheti, de rápirít az emberre a film, hiszen ezeknek az egyházi embereknek a mindennapi – hangsúlyoznám, hogy hétköznapi, profán – életéből, érzéseiből kerülnek elő ezek a kérdések. A szerzetesek egy iszlám faluban élnek a kolostorukban. A szegényeket szolgálják, és abból próbálnak megélni, amit földműveléssel, méhészkedéssel tudnak megtermelni. Az adományokat a helybelieknek kérik az anyaországból, pl. ruhát, de elsősorban gyógyszert. A szerzetesek egyike orvos, de mindemellett szükségszerűen pszichológus és szociális munkás is. Olyan természetességgel vált a szerepek között, hogy öreg kora ellenére is könnyedséggel végzi a feladatait. A rendfőnök rendszeresen találkozik a falu imámjával, közösen gondolkodnak a helyi társadalmuk sorsáról, a veszélyekről, lehetőségekről. Nagyobb köztük a bizalom, mint a kormányokkal szemben, tudják, bajban csak magukra számíthatnak. És most baj van, iszlámterroristák a faluhoz egyre közelebb gyilkolásznak. A kérdés, francia állampolgárokként elmeneküljenek-e a terroristáktól a szerzetesek vagy sem. Azt hinnénk, hogy, aki azt választotta, hogy élete végéig szerzetesként él, annak nem kérdés a veszéllyel szembenállás, és a haláltól sem fél olyannyira, mint egy gyarló világi ember. Érdekes látni, hogyan küzdenek meg ezzel, emberi és hiteles képet nyújt a film a szerzetesek vívódásairól. Végül mártírhalált halnak, de a film nemcsak nekik állít emléket, hiszen ez a film megtörtént esemény alapján készült, hanem a vallástól és politikától mentes emberséget is felmutatja, s mint ahogy már írtam, arra is késztet, hogy végiggondoljuk, hogyan is állunk mi magunk ezekkel a kérdésekkel. A filmnek egyébként jót tett volna egy átgondoltabb vágás. (B)

Minden vagy semmi (All or Nothing)

by Mike Leigh, 2002.

fsz. – Lesley Manville, Timothy Spall, Alison Carland, James Corden, Ruth Sheen, Sam Kelly, Helen Coker

Titkok és hazugságok (Secrets & Lies)

by Mike Leigh, 1996.

fsz. – Brenda Blethyn, Timothy Spall, Marianne Jean-Baptiste, Phyllis Logan, Claire Rushbrook

Amikor annak idején megnéztük a Mike Leigh Mezítelenül c. filmjét, rögtön kultfilmként értelmeztük („adj egy cigit, rákkutatásra kell!”, még szállóigévé is vált), egy olyan nemzedéki film, ami bemutatja az alulról jövő fiatalok reménytelenségét, jövőtlenségét. A Titkok és hazugságok volt az első filmje, aminél éreztem, hogy ő is olyan rendező, aki az angol proli és alsó középosztály problémáit érzékenyen mutatja be. Nagy hagyománya van ennek az angol filmművészetben, ez a realistán, dokumentum-játékfilmes módon élethelyzetek bemutatása már a 60-as években megjelent. Csak a tankönyves példákat hozva: Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, amiket a legtöbben is ismernek ebből a korból. És persze, Ken Loach egy-két filmje jön még példának. De ML empátiáját, szociális érzékenységét senki sem übereli. Valóban, szociális munkás és pszichológus is egyben, ezen szakmák felhalmozódott tapasztalatával. Egyébként mindkét hivatás tanításához oktatófilmekként is jól hasznosíthatók ezek az alkotások. A monoton, kiüresedő életeket, az éppenhogy megélünk sekélyességét mi is jól ismerjük a saját mindennapjainkból, s a hazai filmművészetben is gyakori témák ezek. ML mégis máshoz nem hasonlítható módon képes nekünk tálalni a történeteit. A Minden vagy semmi megnézése közben tudtam, hogy újból megnézem a Titkok és hazugságokat, mert mindkettő nagyszerű film, s újra kell látnom azt is. Meglepő, de sok év után, ha lehet, még jobban tetszett. A két film erősítette egymást. És azt az üzenetet, hogy krízisből jól ki lehet jönni. Van ahol a titkok és hazugságok megismerése, van, ahol egy betegség borzolja fel az állóvizet, s okoz nagy feszültséget, de mindez lehetőséget ad arra, hogy felismerjék a problémát, és hogy változtassanak. Ettől lesz ML szomorú világa mégis optimista. (B+ / B+)

Irodalom

Tar Sándor: A térkép szélén

(Magvető, Bp. 2003.)

TS-tól először a 90-es években olvastam. Ekkor ismertem meg, mint elég sokan. A 90-es évek közepén kezdett „neve” lenni. Bár a debreceni közegben azért az irodalomkedvelők közül többen is már korábbról ismerték, ez viszont tényleg egy szűk kör. Alighogy megérdemelten ismertté vált, sajnos az ügynökmúltas botrány tette nevét olyanoknak is ismertté, akik sem Tart, sem mást nem igen olvasnának (A Kenedi név is elbizonytalaníthatta a rádióhallgatót vagy a tévénézőt, „az nem amerikai?”). Szóval, elég megtépázott életmű, a kezdet sem volt jobb, kb. 40 éves, amikor megjelenik az első könyve. Az első novellák, amiket olvastam, tetszettek, kicsit Asperján György jutott eszembe, a proli világ, melósok stb. De TS humora nagyon sajátos, nagyon kedvelhetők ezek a novellák. Most ezt a novelláskötetet a Hajdu Szabolcs Délibáb filmje miatt olvastam el, kíváncsi voltam, mennyire másabb a novella, mint a film. Nagyon, de ez kevésbé lepett meg. Ez a könyv egyszerűen mellbevágó, már nem az a melós élet, olykor vicces, olykor nehéz, sűrű élete jelenik meg, hanem ezeknek a melósoknak a 90-es évektől elkezdődő nyomorúsága, amihez képest az előző korszak aranykornak tűnik. Ez nem valami nosztalgia, TS nagyon részletes képet fest a munkanélküli emberek lesüllyedéséről. Hogyan lesz a régi vasárnapi ebédekből zsíroskenyér, majd a macska tányérjából ellopott pörköltmaradék, vagy a kutyáktól elszedett húsoscsont. Ez több novellában is motívum, ami hátborzongató, ezután már a hajléktalan, aki azért eszik kutyakolbászt, mert olcsó, és a kutyáknak legalább raknak bele vitamint és egyéb tápanyagokat, amitől jobban lehet bírni a hajléktalan életmódot, már az ingerküszöb alatt van. Borzasztó, hogy ez a nyomorult szegénység 10-15 év alatt még csak rosszabb. Hogy itt vagyunk, mellettünk itt vannak ezek az emberek, akik olyan szegénységben élnek, ami nem egy európai országhoz méltó. TS nem hatásvadászkodik, szépen, kerekperec leírja ezeket a dolgokat, minek ide bármi hangsúly, önmagában kemény ez az egész, ahogy ezeknek az embereknek az életét, sorsát leírja, elmeséli. Nem különösebben rokonszenvezik a legtöbbel, de el sem ítéli őket, ez van, nyisd ki a szemed, talán mintha csak ezt gondolná írás közben. Pont nemrég beszéltünk arról, hogy milyen furcsa, hogy sokat foglalkoznak a drogosokkal és a hajléktalanokkal, bár hatékonyan egyáltalán nem, de említve állandóan hivatkozási alap. Közben a 40-40 ezres táboruk hol van az alkoholisták 700-800 ezréhez képest, a szegények 3,5-4 milliójához képest, akikből mélyszegény kb. a negyede, harmada?! Hogy borzasztó, hogy 40 ezer ember az utcán él, de az is borzasztó, hogy kb. 1 millió feje fölött van fedél, csak nincs mit ennie, mivel fűtenie. Ezt a világot mutatja be Tar, nagyon egyszerű stílusban, de nagyon felkavaróan. És több mint 10 év után is aktuális, a társadalom lelkiismerete még mindig megszólítva… (B+)

Majtényi György: K-vonal

Uralmi elit és luxus a szocializmusban

(Nyitott Könyvműhely, Bp. 2009.)

A Szőnyei Tamás Nyilván tartottak c. könyve volt ilyen izgalmas, mint ez a könyv. Az a besúgói oldalról egy kortörténet, ez pedig a szockó elit különböző korairól az. Nagyon érdekes, tényleg olvastatja magát. Az író nagyon sok száraz adattal is telerakja, ahogy egy tanulmányt szükséges (egyetlen kellemetlenség, az állandó hátralapozás a végjegyzetek miatt. Ezt nem lehetett volna lábjegyzetben, s akkor nem kell fölöslegesen ezerszer lapozással megszakítani az olvasást? Mert egyébként ezekben a jegyzetekben is nagyon sok érdekesség lapult, kár lett volna lustaságból kihagyni őket). De emellett fanyar humorral is meg van áldva, amit nagyon vigyázva, hogy ne törje meg a komoly tanulmány elvárásait mégiscsak kienged olykor. Rengeteget lehetne erről beszélni, hogy már 47-48 körül olyan természetességgel foglalták el a villákat, íratták törvénybe az ingyenes használatot, rezsit, ja, és a max. 3 cselédet, mintha ez a munkásosztály képviselőinek természetesen járna, és eszükbe sem jutott, hogy tulajdonképpen csak a burzsoáziában helycsere történt, ők maguk lettek a burzsoázia. A vadászat, mint státuszszimbólum is csak ezt erősíti (a vadászat körül forgó dolgok egyszerűen hihetetlenek, a könyv legizgalmasabb fejezete ez). Az 56 előtti világ a legszembetűnőbb, hiszen a jóformán nyomorgó, minden szabadságtól, magántulajdontól megfosztott lakossággal szemben egy autón furikázott, a valóvilágtól teljesen eltávolodott elitet látunk, akiknek a legnagyobb erőfeszítése a fennmaradásra, de lehetőség szerint még feljebb törésre fordítódik. A káderek ezeken a szinteken már csak a saját törtetésükkel foglalkoztak. A kivételezett focisták meg a kiváltságos helyzetüket seftelésre használták, a leírásból úgy tűnik, hogy nagyon nagyüzemben (mintha ma többtíz-százmilliós nagyságrendről lenne szó). A nagy nemzeti hősök azért itt egy kicsit más megvilágításba kerülnek, a világbajnokság elvesztése után már nehezebben tusolták el a pofátlanságaikat, s pusztán számításból disszidáltak, mert az 56-os eseményektől semmi jót nem várhattak, a régi rendszer mechanizmusában pedig érezték, hogy már nem voltak annyira nyomva, csak egy világbajnoki cím elérése lett volna garancia arra, hogy újból a legkiváltságosabbak lehetnének… De azért a 60-as, 70-es, sőt, a 80-as évek sem unalmasak, a társadalom alakulása, fejlődése milyen összefüggésben van az elit helyzetével. Tényleg sokat írhatnék, de egyet semmiképpen nem akarok kihagyni: Kádár híres puritánsága, ami szintén egy kicsit más fényben látszik itten. Leginkább ambivalens, mert a vadászatok inkább unalmasak vele, mert nem enged vérengzést (nagy terítéket, ahogy az úri vadászok mondják), meg részeg hőbörgést (amit hiányában sűrűn pótoltak az elvtársurak), főzelékmániás, nem szereti a flancot, a villájában csirkéket tart, évtizedekig symphoniát szív stb. Csupa már ismert dolog, ami a puritán, egyszerű ember képet alakította ki róla, kicsit felmerülhet az is, hogy ezeket tudatosan is használta imidzs-építésre. Másrészt a Horthytól örökölt különvonatában elromlik a rádió, ezen mérgelődve rendel egy egész vadi új különvonatot magának, aminek a megtervezését is figyelemmel követi. A kötetlen vacsorázgatásokon, sakkozásokkor vagy vadászaton sem lehetett mindenkinek akárcsak hozzászólnia sem. A látszat az, hogy egyenrangú emberek ülnek egy asztalnál, de ha valakit ez a miliő elkábít, s nem tudja, hol a helye, akkor megnézheti magát. Ez azért sokat elárul a Jani bácsi emberképéről, felfogásáról. Talán ebben is ügyes volt az öreg, hogy tudatosan jobb képet alakított ki magáról, másrészt itt is működhetett az, mint az oroszoknál, hogy Sztálin levakarhatatlan bűnei Lenint szebb képben mutatták az utókornak. Nálunk Rákosi pajtás vitte el a balhét, s népünk egyszerű, de kedves vezére azért csak másabb nála! Legalábbis ezt akarta hinni a nép. Ez a könyv meg mértéktartón, hitelesen mutatja be, hogy mindeközben mi is történt a valóságban. (B+)

Walter Jens: Az utolsó vádlott (NEIN -  Die Welt der Angeklagten, 1968.)

f. – Kincses Edit

(Magvető, Bp. 1980. Világkönyvtár)

Tizenéves koromban olvastam ezt a könyvet, ami akkoriban összecsengett az érdeklődésemmel, így nyilván nagyon tetszett. A diktatúra kialakulása, s főként az emberek megváltozása, alkalmazkodása érdekelt nagyon. Ez a könyv pedig egy totális diktatúráról szól. Az eredeti címe: Nem – a vádlottak világa, ami érdekesebb, mint a magyar. Azóta már jópár hasonló témájú könyvet olvastam (utólag az 1984-et is, hiszen akkoriban még nem lehetett), filmeket is láttam. Újraolvasva most is megborzongatnak a módszerek, ahogy az embereket alázzák és kínozzák, a főszereplő jellemábrázolása és fejlődése is nagyon magával ragadó, szóval most is nagy beleéléssel tudtam olvasni. Ami talán új érzés, hogy nagyon filmszerű, a belső monológok ellenére is. A bíróval való találkozások nyomasztó atmoszférája éppúgy, mint ennek a különös világnak az ábrázolása (az utcaképek, a félelemben élő emberek stb.). A negatív utópisztikus irodalom egyik legjobban sikerült alkotása, ez nem vitatható. Ami még érdekes, hogy nem politizál, mint néhány hasonló mű, sem a fasiszta, sem a kommunista diktatúrára nem lehet direkt ráismerni, egyszerűen a totális diktatúra archetípusát alkotta meg. (B+)

Michel Houllebecq: Lanzarote (Lanzarote, 2002.)

f. – Tóthfalusi Ágnes

(Magvető, Bp. 2013.)

Ami szerethető ebben a szerzőben, az a stílusa. Nagyon fanyar humora indítja a könyvet, majd átmegy majdnem pornóba, bár a humorát itt sem veszíti el. A végén a szektával kapcsolatos történetről nem volt kétségem, hogy hiteles, megtörtént eseményeken alapul. Azért gugliztam egyet, s a netről visszaláttam mindent, amit röviden ebben a kiskönyvben megírt. Á propos, a hosszúság. Ez egy nagyon rövid kisregény, együltőben el lehet olvasni, mégis ezzel a két résszel, az üdülés élményeivel, ill. az alkalmi ismerős brüsszeli szektás esetével hosszabbnak tűnik. A végén csodálkozik az ember, hogy már a végére is ért a könyvnek. Még szívesen olvasnám, ha lenne tovább. Azoknál az íróknál van ez így, akiknek jók a stílusuk. (B)

Didier Martin: A lebegő fiú (Un garcon en l’air, 1977.)

f. – Tímár Judit

(Magvető, Bp. 1980. Világkönyvtár)

Ezt a regényt is tinédzserkoromban olvastam, s kedvet kaptam ezt is újraolvasni. Arra emlékeztem, hogy akkor nagyon tetszett, olyan igazi franciás hangulat, és hogy jó a stílusa. Most sem csalódtam, nagyon jó a szerző aprólékos leírása arról, hogyan is gondolkozik, milyen a lelkivilága a kicsit koravén gyereknek. A repülésről leírja az elején, hogy valamilyen metaforának fogjuk gondolni, s így is van, sokáig töprengtem ezen, hogy vajon mire asszociálhatnék erről. A gyerek szemszögéből olyan jól formálja az eseményeket, hogy szinte izgalmassá válik, mint egy krimi. Na, nem azért, mert az események ilyenek lennének, hanem kíváncsivá tesz a szerző, hogy mi fog kisülni egy-egy történésnél. A vége talán egy kicsit furán van vége, de ettől még nagyon jó olvasmány (B)

Tom Sharpe: Wilt (Wilt, 1976.)

f. – Mészáros Viktor

(Partvonal, Bp. 2005.)

Tom Sharpe: Wilt alternatív lesz (The Wilt Alternative, 1979.)

f. – Mészáros Viktor

(Partvonal, Bp. 2005.)

Az első 50-60 oldal a szokásos zöldövezeti középkorú értelmiségi tespedt siráma, amit jól ismerünk az angol-amerikai irodalomból, de eléggé önironikus, hogy ne legyen unalmas. De aztán úgy beindul a történet, hogy a szokásos tömegközlekedéses olvasásomat más könyvvel kellett kielégítenem, mert a villamoson alig bírtam a hangos röhögést visszatartani, így is úgy néztek rám, hogy mit vigyorgok, leszállás után még percekig behúzott nyakkal vihogtam az utcán. Wilt, a szerencsétlen értelmiségi kispolgár kalandjai olyan iróniával elénk tárva, hogy nem hiszem, hogy valaki is meg tudja állni az olvasást röhögés nélkül. Olykor a humor tárgya úgy van felvezetve, ami kissé Rejtőre is jellemző volt, hogy igazából a vicces jelenet és a leírása együttesen bombasztikus. Mindezek mellet adja magát, hogy filmre vigyék, olyan a dramaturgiai szerkezete is, hogy már nem sokat kellene variálgatni rajta, de az ilyen műveknél félő, hogy az író humora csak félig-meddig kerül át a filmvászonra, s kissé csalódás lenne a könyvrajongóknak. 1989-ben készült angol film az első Wilt regényből (6-7 van), de semmit nem tudok róla. De vissza a regényekhez. Mindkét regény története úgy megvan csavarva, hogy a főhőse balesetsorozatok áldozataként sodródik a legképtelenebb helyzetekbe. Rengeteg felütött labda, amit a szerző le is csap mindig. Mindezek mellett szatirikus is, egészen fancsali módon, de nagyon élvezetes gonddal mutatja be a különböző embereket, kis társadalomrajzként is működik a könyv. Wilt felesége minden olyan maszlagnak hódol, amik nálunk jóval később jöttek be: keleti bohóckodások, ezotéria és bio-majomkodás stb. Ezen is jót lehet szórakozni, a szerző vitriolos humorral tárja elénk ezeket is. (B / B)

Hernádi Gyula: Az elnökasszony

(Magvető, Bp. 1978. RaRe)

Ez a pici könyvecske rövid, de annál velősebb kisregényt rejteget. HGY sci-fije 2060-ban játszódik az USA-ban, de ez senkit sem tévesszen meg, a szokásos témájával foglalkozik, a hatalommal. Pontosabban a hatalom mechanizmusával, hogyan alakul ki, milyen fokokon megy keresztül, meddig tud kiszélesedni stb. Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy a manipulálásról is nagyon szeret írni, itt is megtaláljuk a végén egy csavarban. De szépen kibontja a hatalom jegyeit. Először még majdhogynem radikálisan demokrata elnökasszony folyamatosan kezd a hatalmával visszaélni, ha úgy érzi, hogy szükséges. Márpedig egyre inkább szükséges, tízmilliókat internáltat, ami ellen régen fel akart lépni, az még ehhez képest nem is volt olyan rossz rendszer. De elindult azon az úton, amikor már a racionalitás ellenséggé válik. Ennek párhuzamaként nagyon leleményesen az író az asztrológiát választotta, amit szinte állami vallássá tesz az ország feje, mindenkinek az életét az asztrológia határozza meg ezentúl, amit egy család életébe bepillantva látunk, hogy az átlagemberek fenntartás nélkül elfogadnak, addig nem látnak problémát a társadalmi változásokban, még a saját családjukat nem éri el a terror.

Hernádinál valahogy kevésbé rinyáltak az áthallásoktól. Jancsó filmjeinek inkább külföldön volt közönsége, a HGY írásait sem tömegek olvasták itthon. Az a néhány elborult agyú értelmiségi, meg olvasott ennél már rendszerellenesebbet is. Pedig nagyon tudott mindent a hatalomról, amiket írt, azokban mindig a lényegi természetét kutatta, s így bárhol bármikor könnyen lehet áthallást találni, ahol a demokrácia nem működik. (B)

J.G. Ballard: A Nap birodalma (Empire of the Sun, 1984.)

f. – Szűr-Szabó Katalin

(Európa – Origo Press, Bp. 1990.)

Annak idején megvettem, de nem olvastam el, pedig nagy siker volt. A film is rásegített a sikerre, igaz, azt sem láttam. Ennyi idő után már lekopik a bestseller máz, s minden elfogultság nélkül láthatjuk az értékét. És mindenképpen értékes könyv. Viszont ma már nem lehet elkerülni, hogy a Kertész Imre Sorstalansága ne jusson az eszünkbe. Mindkét regényben egy tizenéves gyerek kerül a háború borzalmaiba egyedül, s ezt a könyvet olvasva nem tudnánk különbséget tenni a borzalmak között. A náci láger és a japán fogolytábor abban persze különbözik, hogy itt nem ölik/irtják módszeresen a foglyokat, de az élet itt sem értékes, a háború itt is ezer-tízezerszámra szedi az áldozatait. Amiben hasonló a két történet, az a két fiúgyerek pokoljárása, s az ehhez való hozzáállásuk. A felnőttek többségét megtöri a sok borzalom, a kilátástalanság, de őket nem. Az angol fiú Sanghajban ráadásul egy gyártulajdonos gyerekeként a felső osztályok életét élte ezidáig, innen jut oda, hogy ezentúl élete legfőbb célja, a túlélés érdekében mindent megtenni, pl. a zsizsiket is megenni, mert az is tápláló. A felnőttek szétesnek, ő viszont sokkal erősebb lesz, mint a felnőttek, hiszen a gondolkozása életképesebb. Így gyereklétére gondoskodik másokról, s ezáltal az önmagáról való gondoskodást is pótolja. A hirtelen és kényszerű felnőtté válás folyamatának is a története ez. Két dolog van, ami egy kicsit gyengíti az élményt. A road moviek és a bolyongásokról szól regények sajátos problematikája, hogy egy idő után a cselekményt nem viszi előre az, hogy a főszereplő helyről-helyre bolyong, s bár mindenütt valamilyen kihívással találkozik, ezek egy idő után összefolynak, valamilyen fordulatra várna már az ember. Hirtelen A zongorista jut eszembe példaként, mivel ott is a bujkálás volt a fő cselekmény. A háború kitörésekor nincs más választása a szülei elvesztése után, csak a bolyongás, ideig-óráig valahol meghúzódni. Ennek a bemutatása alatt egy kicsit leül a könyv. A másik, amit szintén nem mereven akarok hibának felhozni, hogy az ilyen műveknél egy idő után annyi borzalmat megismerünk, hogy a végén már immunisak leszünk, nincs az a felsőbb fokozat, ami már elszörnyültetne. A könyv végén itt is így voltam. De fontos regény, tinédzserkorban nagyon épületes olvasmánynak gondolom. (B)

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (One Last Glimpse, 1977.)

(Magvető, Bp. 1980. RaRE)

f. – Nemes László

James Aldridge: Amerikai párbaj (Goodbye Un-America, 1979.)

(Magvető, Bp. 1983. RaRE)

f. – Imre Katalin

A Még egy utolsó pillantás témája eladja magát. Hogy két legenda, Hemingway és Scott Fitzgerald hogyan élhették meg barátságukat, és a kissé deviáns életmódjukba bepillantást kaphatunk, ez vonzó ajánlat. A legendák életében voyeurködni, legyen az uralkodó, sztár, nagy tudós vagy éppen világhírű író – népszerű olvasmányok segítik a kíváncsi olvasókat. Gondoljunk csak bele, ha két fiktív alakról szól ez a könyv, akik nem is nagyon érdekesek, akkor elegendő lenne-e az az írói megoldás, hogy a két férfi utazását egy naiv fiatalember elmondása alapján ismerjük meg? Ettől függetlenül élvezetes könyv, jól hozza ezt a benne is vagyok, mégis kívülről látom nézőpontot. Mindkét író alkoholista volt és depressziós, nemcsak ebben az időszakban éltek keményen. JA segít egy kicsit megérteni, milyen lehet az ilyen bohém élet, ami nem is annyira azért ilyen, mert nagyon élvezik.

Érdekes, hogy a másik könyv is két barát közti kapcsolatról, a barátságból ellenségbefordulásról szól. És minő véletlen, a narrátor megint egy fiatal kortárs, aki benne is van az eseményekben, de mégiscsak kívülről szemléli a két ember között alakuló viszonyt. Az amerikaellenes tevékenységeket vizsgáló, mindenkit lekommunistázó bizottságok és ebben a légkörben élő értelmiségiek világáról nem sokat tudunk. A kirakatperek vagy ahogy szokták mondani, koncepciós perek az ötvenes években az USA-ban ugyanolyan boszorkányüldözések voltak, mint a szocialista országokban. A különbség az, hogy itt kivégezték az embereket, ott megelégedtek azzal, ha a karrierjét tönkretették a vádlottnak. De ott is az elvakultság agresszivitása dúlt, a többséget szépen megfélemlítve tartva. (B / B)

Dragomán György: A fehér király

(Magvető, Bp. 2005.)

Ez a könyv tényleg nagyszerű. Azt hinné az ember, hogy már nem is tud meglepni egy író, de a stílusa már az első pillanattól elragadja az embert. Mennyi regényt, filmet ismerünk, ami egy kort gyerekszemmel mutat be, s ebben sem találnánk már újszerűséget, de mégis. DGY olyan formán tárja elénk a történéseket, hogy egy gyerekkel azonosulunk, de közben a felnőtt énünk sincs letiltva. Nagyszerűen ötvözi ezt, de nem hókuszpókusz ez, mintha ilyen szépen, egyszerűen tudná a felnőtt író a gyereket magából előhozni, s ezzel nekünk, az olvasóknak is sorvezetőt ad. A társadalom bemutatása gyerekszemmel amúgy nem könnyű, hiszen annak mély ábrázolása nem fér bele a gyermeki nézőpontba. DGY nem akar arról a borzasztó világról igazságokat mondani, de amit megmutat a felnőttekről az nagyon felkavaró, de még inkább az, amit a gyerekekről elénk tár. Egy ilyen hazug, kegyetlen és erkölcstelen világban a gyerekek sem lehetnek másabbak, amire most DGY mutat rá. Olykor a gyerekek világa is olyannyira borzalmas, mint a felnőtteké, szörnyülködve lehet csak olvasni. Akkor dobtam egy hátast, amikor kiderült, hogy bizony ez a regény a 80-as években játszódik, és nem az ötvenes években. Magyarországon ennyire szörnyűséges a szockó világ legfeljebb 56-ig volt, a 60-as évek konszolidációja szépen feloldotta kliséivel együtt, s ha némileg pszeudo módon, de csak egy nyitottabb, politikailag kevésbé leterhelt világban élhettünk. Nem a banánért ölni tudók a legelképesztőbbek ebben, hanem a hétköznapi nyakkendő viselet + számmal ellátott iskolai zubbony, a mindennapos kiszolgáltatottság, a teljesen természetes kegyetlenség és becstelenség. Ha belegondolunk, hogy mi már ezekben az években a világútlevéllel bejártuk Európát, de legalább Bécsbe mindenki kiugrott fagyasztót, meg commodore számítógépet venni, hogy már a 70-es évektől mindenki úgy öltözött, ahogy neki jólesett, és azért nem a mindennapi étel megszerzése volt a vágyunk, hanem ahhoz képesti presztízsfogyasztás. Rémes dolgok ezek, amit nekünk nem kellett átélnünk, ez jut eszembe először. De nem ez az, ami miatt napokig nem hagy békén, ott marad a gondolataimban ez a könyv. Ennyire képes egy hatalom az embereket tönkre tenni, beállítani a sorba, hogy vagy becstelen, gonosz leszel, vagy áldozat. DGY könyve ezért is nagyszerű. Egyébként nagyon zseniális ez a novellisztikusság, ahogy egymás mellé rakja a sztorikat, olykor az elbeszélő utal az előző fejezetekből egy-két eseményre, de ezzel is csak azt érezteti, csak kiemelt történeteket, ez nem minden. Nem véletlen, hogy már 30 nyelvre lefordították, és a kortársirodalomból az egyik legnagyobb külföldi siker. (A-)

Gervai András: Titkos Magyarország

„Célszemély”: a társadalom

(Kalligram, Bp. 2015.)

Szőnyei és Majtényi könyvei után még egy precíz kutató, akinek szintén nem ez az első könyve a szocialista idők államhatalmáról, és a besúgókról. A nagy kutatómunka tagadhatatlan, de ennél is fontosabb egy könyvnél a stílus. Azt kell mondanom, hogy Gervait is megkedveltem, annyira érdekfeszítően tárja elénk ezt a letűnt világot, hogy mint egy krimit, nem tudja az ember letenni. Empatikus, olykor ironikus, mindenesetre segít, hogy megértsük és beleéljük magunkat az akkori időkbe. A „Lenin hüje” firka a parkban, vagy a nyilvános vécé falfirkája, a pesti telefonfülkékben elhelyezett eléggé középszerű röplapok, mind-mind ép ésszel egyértelmű, hogy primitív és amatőr ellenzékieskedések, szóra sem érdemesek. De az államvédelem évekig nyomoz, rengeteg munkaerőt és időt áldoznak az egészre. Szinte bohózat az egész, vagy inkább tragikomédia, hogy a komoly államvédelem mennyi hülyével volt megáldva, csak ész nélkül nyomoztak. Gervai kutatásaiból, ill. a jól egymáshoz illesztett részletekből világosan kitűnik, hogy agyatlan bulldogként dolgoztak. Van egy ügy, bekerül a képbe valaki, elkezdenek utána nyomozni, ill. nyomoznak a családja, kapcsolatai után is, addig, amíg vakvágányra futnak, s amikor már az eredeti ügytől teljesen eltávolodtak. Ilyenkor visszatérnek az eredeti ügyhöz, elindulnak megint valami szálon, de a sok mellékszál megint hülyét csinál belőlük. Ráadásul mindenki gyanús valamiért, ennek kulák volt az apja, annak disszidált a testvére, amaznak 56-os rokona van. Micsoda elcseszett banda. GA szépen adagolja, először felröhög az ember, majd már annyira lúzerek, hogy szinte idegesítőek. Aztán utána úgy elgondolkozol, hogy ilyen lelki és szellemi nyomorékok korlátlan hatalommal bárki életét tönkre tehették, és tették is. És ekkor már nincs kedved röhögni rajtuk (B+)

Esterházy Péter: Egy nő

(Magvető – Magyar Könyvklub, 1995.)

EP megunhatatlan kiskönyve. Már megjelenésekor alapműnek számított. Maga a stílus. Ha valaki EP-től nem olvasott mást, most megértheti, miért rajonganak a stílusáért. Könnyedén, már-már lazán adja elő a nőkhöz fűződő viszonyát, amiben finom humortól az iróniáig, vulgáristól a drámáig minden van. Kilencvenvalahány pillanatképben rajzolja meg „a” nőt, aki lehetne egy is, de több is. Az egy, maga a változatlan szerző, a férfi, aki nem lehet meg nő nélkül, ez bizonyosan kiderül a könyvecskéből. Lehet ilyen vagy olyan, szerethet vagy gyűlölhet, de az életének a része. Mindezt tényleg finoman, semmi szájbarágás, el is bizonytalanít, ha beszélek róla, hogy röhögne EP rajtam is, meg mindenkin, aki magyarázgatja ezt a könyvét. Kicsúszik kezünkből, mint halacska, hiszen biztos azt mondaná, nem akart ő semmit, csak kilencvenvalahány kis skiccben beszélt valamit a nőkről, a többit már te gondolod hozzá. Ezért is zseniális (B+)

Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb

(Less Than Zero, 1985.)

f. – M. Nagy Miklós, 1999.

(Európa, Bp. 2010.)

A regénnyel kapcsolatosan mindenhol azt olvasni, hogy BEE első könyve, amivel berobbant az amerikai könyvpiacra, rögtön kultregény, sőt „cool” író lett. Az Amerikai psycho zseniális, s így utána olvasni, kissé csalódást okozott. Nem mondom, hogy rossz vagy ilyesmi, de a csúcsműve után a várakozásaim túl nagyok voltak. Egyébként jó mű, és értem is, hogy miért volt ez a nyolcvanas években olyan elementáris hatású. A könyv szereplői tizenéves, vagy annál pár évvel idősebb fiatalok. Beverly Hillsben élnek, a szülők dúsgazdag filmesek, vagy a művészvilághoz egyéb módon tartozó sikeres emberek. Annyira, hogy egyiknek sincs ideje a gyerekeikkel foglalkozni, erre van a személyzet. Bulvárújságokból tudják pl. hogy most éppen hol is vannak az őseik. Ebben a pénzzel teli, kapcsolatokban viszont sekély világukban már ennyi idősen teljesen kiégtek. A drogozás és a szex sem nagy örömforrás, olyan több mint a semmi. A cím ebből a szempontból nagyon találó. (B+)

Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”

Művészek, ügynökök, titkosszolgák

(Jelenkor, Pécs, 2010.)

Ez a könyv talán még fájóbb, mert érthetetlen, hogy ilyen művészek miért szolgálták ki az államvédelmet. Mert volt olyan, aki szélhámos és pénzéhes (Szalkai Sándor), akinél értem a motivációt, de már a filmlabor igazgatójánál, akit mindenki kényes úriembernek tartott (Dobrányi), vagy Máriássy Félixnél, akit a szakma nagy öregjének, már kétséges, hogy az egzisztenciális szorítás szüksége vitte volna rá őket erre. Szabó Istvánnál és főleg Bódy Gábornál pedig ésszel fel nem fogható, hogy a szocialista kultúra védelmében írosgattak, ráadásul egészen rosszindulatúan másokról. Olyanokat is, amiről tudható volt, hogy komolyan árthat a kollégáknak. Ez egyébként mindenkinél tapasztalható, hogy nem számolnak a következményekkel. Egyetlen ellenpélda van, Kézdi-Kovács Zsolt, aki józan paraszti ésszel úgy beszél mindenkiről, ami nem tetszik a tartóknak, túlságosan jó szemüvegen keresztül látja a kollégáit, ez pedig nem hasznosítható. Le is mondanak róla hamar, nem tehetséges besúgó, hiányzik belőle a geciség. És az ilyeneknél az a konklúzió rossz esetben, hogy nem eléggé elkötelezettek, nem akarják a szocialista rendet szolgálni. De akinek szerencséje van, pl. K-K-nak is, ott lenézően azt mondják, hogy konspirálásra nem alkalmas. Tehát a szocialista rendet csak az szolgálja, aki tele van rosszindulattal?

És nagyon szomorú história Teuchert József élete, akit teljesen tönkretettek. A színházi életben is borzalmas marhaságok vannak. Egy csomóan a zsidónacionalizmust szolgálják, ez a feltételezés. Az rendben van, hogy a művészeti életben elég sok zsidó származású volt, de több generáción keresztül már semmilyen zsidóidentitással nem rendelkeztek, ami nyilván ezért sem jelentkezhetett a szakmai munkájukban. Egy besúgó egy színházban mindenkit gyanúsnak lát, a művészek mellett mindenkit. Még az „utolsó senki” díszletező is szovjetellenes, mert mondott valami banális dolgot. De hogy erre az elhárítás rácuppan, külön kartont nyitnak neki, s bele sem gondolnak, hogy egy ilyen figura mi a francot tud ártani a rendszernek? Siralmas. Egyébként nagyon tanulságos az államvédelmisek életrajza a végjegyzetekben. Csupa iskolázatlan, ilyen-olyan segédmunkás, akiknek csak ez a munka jelentette a karriert. Úgy lehettek magas rangú tisztek, hogy pár hetes iskolákat, esetleg pár hónapost vagy maximum egyévest végeztek el. E mellett azonban kitüntetések garmadával rendelkeztek. Elhiszem, hogy néhány kikupálódott ezek közül, de a többség valószínűleg olyan sötét maradt, mint föld. És ők a besúgóikkal együtt olyanokat írnak másokról, hogy „érzelmi és erkölcsi kultúrája alacsony”? 1989 végén már „csak” 2012 hálózati személy volt, s a Nagy Imre temetés még szépen feladatuk volt, majd csak utána kezdtek az államvédelmisek talajt veszteni. De az utolsó pillanatig helyezkedtek, ahogy tudtak. (B+)

Kurt Vonnegut: Majomház

f. – Kőrös László

(Totem, Bp. 1995.)

Érdekes egy nagy regényírótól novellákat olvasni. Másabb műfaj, nem mindegyik író képes vice versa egyforma minőséget produkálni. KV éppen talán ezért marad nekem jó regényírónak, kevésbé tudott a novelláival elvarázsolni. Nem akarok igazságtalan lenni, vannak nagyon jók a kötetben. Leginkább azok, amelyek a finom, humanista humorával az európai epika, novellairodalomhoz rokonítja. Például a Kísértés kisasszony 1956-ból olyan, mint egy Hrabal szösszenet, persze másabb egy cseh kisváros, de ahogy a kisváros miliőjét bemutatja, az nagyon ott van. Leginkább a sci-fi novellák gyengécskék, hát nem éppen egy Bradbury, még akkor sem, ha éppen ezekből csináltak filmet annak idején. Ezer éve a Galaktikában ömlesztve voltak ezekhez hasonlóak, éppen ezért kezdtem hanyagolni már tizenéves koromban ezt a periodikát, mert kissé kezdtem unni a slusszpoénra épülő történeteket. Többségében azért jó novellákat tartalmaz ez a kötet, ami egy magyar válogatás, így, ilyen válogatásban nem jelentek meg ezek az írások angol kiadásban. Hogy egy kicsit kárpótoljam magam, amiért nem tudott olyan nagy hatást tenni rám ez a könyv, elővettem Az ötös számú vágóhidat CD-n, Galambos Péter Galamb előadásában. Igen, ez az a fanyar amerikai irónia, ami Vonnegutnak, meg a nemzedékének (Philip Roth, Joseph Heller, Updike stb.) a „nagy dobása” volt, s azóta is újabb generációkat hódít meg. Most is nagyon tudtam kedvelni a Vágóhidat. (B- / B+)

Színház

Mészáros Tibor

Istent a falra festeni

(Tar Sándor A mi utcánk regénye alapján)

r.- Mészáros Tibor (Csokonai Színház)

fsz.- Bakota Árpád, Ráckevei Anna, Vranyecz Artúr, Mercs János, Szakács Hajnalka, Szűcs Kata

A Tar könyv és a Hajdu Szabolcs filmje után most Tar Sándort színházban is nézhettem. A regényt nem olvastam, de hallottam több ismerősömtől is, hogy jó (már a 90-es években, a megjelenésekor is). Lehet, hogy ezt is elolvasom, kíváncsi vagyok, mennyire tér el a darab. A darab egészen jó, a színészek zöme jó alakítást nyújt, de összességében is egy jó csapatmunka. A darabbal viszont vannak némi gondjaim, olykor nagyon leül, vagy a dramaturg volt kevésbé szemfüles, nem tudom, de így nem egyenletes az előadás. Vannak nagyon jó jelenetek, amiket olyan érzésed van, mintha hirtelen megtörné a következő rész, s leül az egész. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy nem sikerült ez az adaptáció, csak egy kicsit jobban meg kellene gyúrni. Majdnem két óra az előadás, szünet nélkül, ami bírható, ha a figyelem végig fenntartott. A színészek viszont kárpótolnak azért. Kellemes meglepetés volt Ráckevei Anna, hogy nemcsak olyan „nagyasszonyos” szerepeket tud játszani. Még kinézetre is egy kicsit Nyakó Julit jutatta eszembe. Tetszett Vranyecz Artúr kissé Pepin bácsis együgyűsége, de felsorolhatnám szinte az összes színészt, a játékuk élvezetes volt. (B-)

IX. DESZKA Fesztivál

Darvas Benedek-Pintér Béla: Parasztopera

r- Rusznyák Gábor, Miskolci Nemzeti Színház

fsz – Dénes Viktor, Györgyi Anna, Varga Zoltán, Szabó Irén, Czakó Julianna, Marcz Fruzsina, Salat Lehel, Zavzon Zsolt, Harsányi Attila

Lassan eljött az idő, hogy Pintér Béla drámáit, mások is előadják, rendezzék. Fura is volt, hogy minden PB „keze alatt” van: darab, társulat, rendezés, sőt, még egy-egy szerep, főszerep. Ezzel még inkább alternatívnak tűnt a csapatával. De tavaly is mondtam, hogy PB nem úgy alternatív, hogy egy megszelídíthetetlen vonalat képvisel, inkább olyat, ami az elavult mainstreammel szembe megy, de korszerűsége nem akadálya annak, hogy úgy gondoljuk, ez az igazi színház a poros kőszínházakkal ellentétben. A mai magyar színjátszásban tehát nem alternatív, hanem az egyik legeslegjobb drámaíró/rendező/társulat. Nagyon kíváncsi voltam, milyen, ha egy hagyományos kőszínház játssza PB darabját. Kellemes meglepetés: itt semmi különbség. Ez a másfélóra hihetetlen nagy munka, minden másodperce tökéletesen kidolgozva, a néző tényleg csak ámul. A forma és a tartalom elképesztő összhangja, a színészek játéka teljesen elvarázsol. Az a szövegbeli és játéki kreativitás, ami ebben a darabban van, egy bomba. És az író tesz is róla, hogy az legyen, olyan katarzist kanyarít a végére, hogy akkor érted meg, ez egy görög tragédia, mai köntösben. A darab után még percekig a hatása alatt van az ember. Egyszerűen hihetetlen, ez a másfélóra olyan dózis, annyi van ebben a darabban, hogy még ötször is meg lehetne nézni. (A)

Tolnai Ottó: A borbély

r - Hudi László, Katona József Színház

sz - Bán János

A Pintér előadás után nemigen tudtam ezzel a darabbal mit kezdeni. Az ötlet, hogy egy üres, belvárosi üzlethelyiségben játsszák, tetszik, a történet sem lenne rossz, egy borbély mesél a régi (pesti) világról, amikor még a borbély mestersége elismert volt. Bán János nagyon jó színész, szeretem, de olyan slamposan, szétesetten van ez a monodráma megírva, hogy még ő sem tud csodát teremteni. Pedig elismert írónkról van szó. Nem lehet érteni, hogy az író akkor most mit is akart. Ezért szegény színésznek kell erőt kifejtenie, hogy valahogy összetartsa az előadást. Egy színházi színész fegyelmezett, viszont ide egy kabaréhumorista kellett volna, aki letojja, hogy mi a szöveg, szépen rittyent egy jó kis poénözönt, azt jóvan. (B-)

Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója

r - Göttinger Pál, FÜGE-Orlai Produkció

sz - Ötvös András

A borbély után újból egy monodráma, de valami hihetetlen nagy lendülettel előadva, nagyon jól jött. A fiatal színész játéka mindenkit levett a lábáról. A majdnem kétóra színpadon önmagában is sok, de itt elképesztően sok energiát követel ez a játékmód. Kifogyhatatlan a gegekből, a játékos elemekből, olyan ötlettárház az előadásmód, a narrációban elmondott események, emberek megjelenítése hol jelzésszerűen eljátszva, hol pedig kellékekkel megjelenítve. És itt látszik, mennyire fontos az alapanyag. Az eredeti könyv adaptálása nagyon jól sikerült, sziporkázóak a leírások az emberekről, a budapesti arcokról, egyfajta társadalomkép is kialakul a darab során. Ezt is meg lehetne nézni akár többször is. (B+)

Spiró György: Az imposztor

r - Máté Gábor, Varsói Drámai Színház

A Deszkán sokan várták ezt az előadást (ahhoz képest csak ezen nem volt teltház, amiken részt vettem). Érdekes felállás, magyar író és rendező, lengyel téma és színészek. Spiró ezt a darabot a 80-as évek elején írta, a Katona József Színház megalakulásától, Major Tamás főszereplésével évekig nagy sikerrel ment. Sajnos akkoriban nem tudtam megnézni, pedig láttam néhány előadást a Katonában ezekben az időkben. A darab tényleg a főszereplő jutalomjátéka, bár annyira nem sok jelenet van, ahol brillírozhat, de az a kettő nagyon meghatározó (a Moliére darab értelmezése és a darabban játszott Tartuffe utolsó jelenete). A darab az öreg színész megítélését nyitva hagyja, egyrészt a lengyel kultúra nagy alakja, s bizonyítja is, hogy öregsége ellenére a kisujjában van a színház. Másrészt pénzsóvár, ártatlan embert súg be, veszélybe sodorja a vidéki színházat a tettével, tudatosan olyan improvizációval áll elő, amivel a saját legendáját hizlalhatja. Igaz, ez is ambivalens, hiszen a besúgott fiú amúgy is anarchista, talán ez a nagy verés kijózanítja, megóvja a nagyobb bajtól. A színház is tanulhatott ebből, a hatalomnak ne csak meghunyászkodjanak. És a helyi díva is meg lett óvva egy nagyobb csalódástól, ezzel a felejthető kicsikével. A lengyelek jól játszották, élvezetes alakításokat láthattunk. Biztos közel állhatott hozzájuk a darab. És a politikai tartalom meg persze mindannyiunkhoz. Érdekes, hogy akkoriban nem érezték az áthallást nálunk. És Major személye is az idők távlatából szintén ambivalens, mint az öreg lengyelé. Spiró ügyes játékos. (B)

Végel László: Neoplanta

r - Urbán András, Újvidéki Színház

Az elején kissé megrémültem, irodalmi színpados stílusban indult, de aztán iszonyú kemény előadás lesz a végéig. Újvidék elmúlt száz éve a téma, benne sorsok, emberek, korszakok, történelem, politika. A 100 év micsoda szörnyűségekkel teli. Mindezt olyan erővel és játékkal kapjuk, hogy a székhez szögeznek a jelenetek. Kíméletlenek, mint ahogy velük volt a történelem. Három újvidéki katona, az egyik sváb, a másik szerb, a harmadik magyar. Együtt próbálnak a frontról hazajutni. Semmi vágyuk, csak otthon lenni a családjukkal. Útközben hol németek, hol szerbek, hol magyarok és hol oroszok kapcsolják le őket, mindegyik veszélyes, de ők összefogva, egymást segítve csak hazajutnak. Otthon aztán nincs kegyelem. A politika rengeteg családnak, embernek teszi tönkre az életét. Oroszok nőket erőszakolnak, Tito elvtársnak egy kávé felszolgálásához napokig készülődnek, és sűrűn láthatjuk, hogy nemcsak a háború szakít el egymástól embereket. Újvidék a monarchia barátságos és érdekes városából mi lett vajon, mennyi mocsok tapadt rá az elmúlt 100 évben. Talán dióhéjban ennyi, de a darab hatását nem tudom visszaadni, súlyos, nehéz és szuggesztív. A rendezés és a színészi játék annyira jó éppen, hogy a fent írtakat elérjék. És azt, hogy utána még napokig nem tud szabadulni az ember az előadás emlékétől. (B+)

Koncertekről

Debreceni Jazznapok, 2015. augusztus 6-9.

Eastwing

Bin Jip

Zolbert

Organism

Premecz-Gyárfás Organ Trio

Fábián Juli & Random Trip

A debreceni jazznapokat már nem volt hova alázni. A 80-as években nemzetközi mércével is mérhető fesztivált az utóbbi években egy lestrapált retró hangulatú ifjúsági parkba rakták két napra, nem túl sok, kizárólag magyar előadóval és közönséggel, így nem volt csoda, hogy a rendőrség kijött, milyen csendháborítás folyik, a szervezőknek kellett elmondani, hogy ez egy város által rendezett fesztivál. A Halköz már elegánsabb volt, de egy szökőkút előtt - egy-kétszáz embernek - az utcán játszani, ez sem volt méltó a nagy múlthoz. Ilyen európai nagyobb városokban egyszerre több is folyhat. Tavaly, amikor készen lett a nagyerdei színpad, ideköltöztették a jazznapokat, ami már jó közeg, de 2 nap alatt vagy 4 koncert nagyon nevetséges. Ebben az évben maradt helyszínnek a Nagyerdő, de 4 napra felturbózva, egyszerre 3 színpadon mentek a koncertek, helyszínenként napi 4-4 formációval. Ez már azért nagy előrelépés. Igaz, most is csak magyarok, s a hazai palettáról sem a legismertebb/legjobbaknak tartott muzsikosok, de néhány jó név azért akadt (Nekem nagyon hiányzott Dresch, Grencsó, Tóth Viktor stb., másoknak meg olyan nagy nevek, mint Szakcsi). A jazznapokat összeházasították a borfesztivállal, így rengetegen voltak kint a Nagyerdőn olyanok is, akik annyira nem jazzrajongók, viszont a legalább 60 pincészeti stand és kitudja mennyi kajás előtt hömpölygött az emberáradat.

Sajnos a beállások miatt nagyon csúsztak a koncertek, így pl. az egyórás eltolással kezdő Bin-Jip akkor kezdett, amikor az Eastwing még csak két számot játszott a másik színpadon. Ez a két szám is nagyon jó volt, Frankie Látó továbbra is szolid, pedig biztatatásra nagyon tud imprózni. A Bin-Jip hozta a szokott formáját, Harcsa Veronika hihetetlen sajátos stílusa nagyon sok embert idevonzott. Öröm volt hallgatni, főleg ilyen kellemes erdei környezetben. A Zolbertről nincs mit írnom, nagyon szépen, profin előadott Mezzoforte, ami stílustól nekem egyre inkább elmegy a kedvem. Másnap a Hammond orgonáé volt a főszerep ezen a színpadon. Az Organism és a Gyárfás triója is nagyon jó kis orgonás zenét művelt, a laza esti hangulathoz jól illett. Számomra a legnagyobb meglepetés Fábián Juli és Random Trip volt. Fábián Juli a Zoohackerrel eléggé slágeres, nem mondom, hogy rossz, de nem a legnagyobb élmény. Persze hallottam hagyományosabb jazzt is énekelni, az már jobban tetszett. De ez most annyira bulis, igazi show volt, hogy nem bántam, egy kicsit elhagytuk a jazz műfajt. Nyilván nem jazz a rapes srác, a beatbox, a dj scratchelés, de ebben a zenében jól megfért minden műfaj. A billentyűs a Hammond orgonán hozott egy kis időutazást, s a Fábián Juli nagyszerű hangja mellett a zenei garancia a Subicz Gábor trombitajátéka. Néha kicsit Erik Truffaz jutott eszembe a zenéjükről, de csak párhuzamként. Nagyon pörgős koncertélmény volt.  (B / B+ / C+ / B- / B / B+)

Wahorn Airport Music Terminal

(2015. augusztus 20. Modem, Debrecen)

Egy kicsit visszahozta a régi modemes hangulatot ez a rövid koncert. Nos, az ilyen zenék hiányoztak a jazz napokról. Ez a modern, hangzásban még meg is újított jazz, kompromisszummentes előadásmód. Ez a szín tényleg hiányzott a palettáról. Most kaptuk kárpótlásként. A zenészek érezhetően kedvelik ezt a műfajt, elemeiben létező számok nagyjából végig imprózva voltak, Wahorn vicces konferanszában ezt ki is emelte.

WA nagyon elemében van, aki nem tudná, hogy kicsoda, azt hinné, hogy világéletében jazz szaxis volt. Meg sem ismertem, kb. másfél éve láttam utoljára élőben, ahhoz képest lefogyott, kiegyensúlyozott arc, kicsit még Don Quijotés is a szakállával. Játéka igazi jazz zenészhez illően nem nyomja el a többieket, de mint szólóhangszeres jól vezeti a számokat. Egyszóval, kellemes meglepetés volt. Gondolom, a képeiből tartja fenn magát (amiből valószínűleg nem is élhet rosszul), a zene már tényleg csak szórakozás az életében, nem ettől függ az egzisztenciája. Így nem kell megfelelnie a régi underground zenész elvárásoknak sem, játszhat olyan zenét, amilyet akar. (B)