Ripoff Raskolnikov, Gastroblues Festival, 2008.
Azt nem tudom, mióta, de elég régóta tevékenykedik nálunk ez a kortalan osztrák gitáros-énekes. Az biztos, hogy teljesen anyanyelvi szinten beszél magyarul. Az a tipikus mainstream blues, a rhythm and blues egy bizonyos stílusa jellemző rá, amit nagyon szépen, művel. Kellemes, lazulós koncerthangulat, ami jó egy fesztiválon, de jó egy füstös kocsmában is. Ezt kaptam, nem tudom, honnan van, gondolom, rádióból, egy 30 perc (az időtartam is többnyire ennyi szokott lenni a rádióban). Én kedvelem az ilyen zenét, még akkor is, ha nem élőben hallom. (C+)
Kormorán: Szerelmes énekek, 1987.
A kedvenc K lemezem volt, a borítója is tetszett, évekig kint volt a szobámban (a szőke copfos lány). Most CD-ről, mintha nem is az lenne, amit szerettem. Illetve tudom, hogy az, de most nagyon nem tetszik. Iszonyú modoros, hatásvadászkodó, mesterkélt. Alig tudtam vagy háromszor meghallgatni. Lukács Sándort kedvelem, de itt talán két versnél volt rendben, a többi orgánummal élvezkedés, a Kautzky Armand előképe, olyan képbe simulós, ragacsos stílus. A női hangok sokkal jobbak, sőt, a versek előadása is, most nem jut eszembe a többi közreműködő neve, de nem is annyira lényeges, mert számomra itt az a fura, hogyan változhatott meg ennyire a véleményem 20-24 év alatt. Aztán harmadik meghallgatásnál rájöttem, hogy a zene néhol egészen jó, s ez lehetett annak idején számomra tetsző, „korszerű”, ez tette kedvelhetővé. Meg talán az irodalmi színpados időkhöz közel, még annyira nem ódzkodtam az ilyen direkt verselésektől. (C)
Sebő: Rejtelmek, 2001.
Azt hittem, hogy ez az a klasszikus S lemez a 70-es évekből, csak CD kiadásban. Aztán kiderült, hogy nem, sőt a versek megzenésítései is másabbak, már amik ezen is, meg azon is rajta vannak. Szeretem SF stílusát, énekmódját, ez most egy kicsit másabb, mint amit eddig ismertem tőle, inkább balkánibb hangzás, megközelítés, de ez is jó. Biztos rengeteg lemeze van, amiből én alig ismerek néhányat, azokat is csak jobbára futólag, tényleg két-három lemezénél több sincs meg. Szóval, szép életmű, illő lenne már jobban megismerni, s most hajlok arra, hogy sorba vegyem a lemezeit. (B-)
Marianne Faithfull:20th Century Blues, 1996.
Hát ez igazán telitalálat, MF hangja, habitusa ezekhez a dalokhoz. A többségét Kurt Weill szerezte Brecht betétdalok. A zongorával kísért ének (na, és az élőfelvétel) rögtön megteremti a hangulatot, mintha egy füstös lokálban lennél, és egy kissé korosodó dizőz énekelne dohány-alkohol marta hangján. Olyan egyből elkapó érzés ez, amit végigérzel, s MF mintha nemcsak énekes lenne itt, hanem egy színésznő, aki eljátssza a régi korok dizőzeit, Berlin, Párizs, Bécs és egyéb nagy városok kocsmáinak, lokáljainak a női (fő)szereplőit. És a hangja tele érzelemmel, olykor indulattal is, nagyon megkapóan azonosul a dalokkal. (A-)
Muddy Waters: Greatest Hits, 1994.
Azt már többször írtam, nekem a bluesban MW az isten. És a mindenkori legnagyobb számok közt ott van a Hoochie-coochie man, ami már 60 éve az egyik legjelentősebb blues szám. Most itt egy ütött-kopott válogatáslemez a korai időkből, s itt is érzem azt a tüzet, ami kedvenc számomban van, igaz, ez azért a korának a stílusától kevésbé üt el. A herflizés és a gitárjáték olykor erősebb, olykor konszolidáltabb, a kor fehér rhythm and blues zenekaraihoz hasonló. Pedig inkább fordítva van, ezekből a számokból tanultak, (Animals, Rolling Stones, Manfred Mann, Moody Blues, Jethro Tull stb.) mindenki, az egész brit invázió. (B)
Trio Midnight koncert, 2007.
A TM már a 90-es évek eleje óta létezik, Oláh Kálmán (p), Egri János (db), Balázs Elemér (dr) együttese és fura, hogy nem is sokára 20 éves múltat tudhat maga mögött, hiszen a zenészek még 40 körüliek egyébként. Ezalatt az idő alatt a magyar mainstream legjobbjai közé kerültek, számos formációban játszanak külön-külön, sok lemez, koncert, fesztivál stb. A magyar jazzben kétségtelen, hogy azon a vonalon folytatják, mint az előző generációk (pl. Szakcsi, Babos stb.), s így az is jellemző rájuk, mint az elődökre, hogy a zenéjük olykor eléggé lapos, bár nagyon profik, de mégsem túl eredeti, amit csinálnak. Ezt a koncertet a rádióból ismerem, s ez egészen a jó oldalukat mutatja meg. (C+)
Szabó Dániel All Stars, Zsámbék, 2008. (július 11.)
Akkor itt egy még fiatalabb generáció egyre ismertebb zongoristája, SzD. Tizenévesen már rendszeresen koncertezett, akadémiát és ösztöndíjakat tudhat maga mögött, ha jól tudom, még most sincs 35 éves, de már sok lemezen játszott. Ez a koncert a rádióból lett felvéve, s egészen korrekt zene. A tagok közül csak Szandai Mátyást ismerem (bőgő), de jó benne a két fúvós, jó szólóik vannak. (C+)
Egy Kiss Erzsi Zene: Ugató, 2010.
Alig egy hónapja hallottam az ezelőtti lemezüket, akkor írtam is róla. Ez az album kissé eltér az eddigiektől. Elsőre inkább a humora tűnik fel, a címadó kutyaugatások miatt is. Aztán a végén az elektronikus számok, na, meg az első szám tőlük, amit élő nyelven adnak elő, mégpedig magyarul. Nagyjából a többi szám hozza a megszokott színvonalat, de mégsem érzem ezt a lemezt olyan erősnek. Talán kicsit szétszórt lett, vagy valami ilyesmi, pedig a végén az elektronikus bónuszszámok sem rosszak, külön kis új ízt kölcsönöz a zenéjüknek. Vagy talán zeneileg nem olyan belemenős, beindulós, nem tudom, de ez most egy kicsit kevésbé tetszett. A Belga szám meg nekem jobban tetszik eredetiben, ez a feldolgozás nem sokat ad hozzá, csak valamivel gyorsabb az előadásmód. A blabla nyelv megtöréséhez valami eredetibb ötlet is jöhetett volna. (B-)
Tomi Szomorú: Szomorú vasárnap koncert, 1993.
A TSZ első hangzóanyaga immár 18 éves, és úgy hozta a helyzet, hogy most másoltam át valakinek és így kedvem lett hosszú évek után meghallgatni. És egyáltalán nem találtam rossznak, ma is vállalható zene. Zeneileg egészen erős a dob Dankó Imivel kiegészülve, de attól függetlenül, hogy a hangszerelés nem tartalmaz sok újszerűséget, nagyon korrekt, még ma is sok ilyen hangzású fesztiválbanda van, s gyengébbek is akadnak bőven. Sziget, EFOTT, Campus, Volt stb. színpadain simán megállná a helyét, s az együttesnél vagy ennél a koncertkazettánál fiatalabb srácok is rá tudnának érezni. A szövegek annyira Nagytomihoz kapcsolódnak, hogy az Amundsen jelenlegi dalait simán össze lehetne keverni a régi TSZ számokkal. (C+)
Török Ádám: Unplugged - Mini balladák, 1995.
Ez meglepően jó jazzes, bluesos koncertlemez, sok-sok hangszeres improvizatív elemmel. TÁ amilyen jó volt, progresszív, újszerű a 70-es években, annál inkább a következő évtizedekben modorossá, és sajnos unalmassá vált, olykor még kifejezetten idegesítő is (pl. olyankor, amikor funkciótlanul üvölti százszor, mesterkélt hangon a mikrofonba, hogy „jön a gőzhajó”). Ezen a lemezen a régebbi és újabb számok is jól megvannak egymás mellett, s ez az unplugged-es hangszerelés, a fuvola, szaxi, orgona, gitár szólóhangszerekkel a 70-es évek progresszív zenei világát eleveníti meg, kicsit nosztalgikus, de mégsem ósdi módon. Kicsit olyan, mintha a régi Syrius és a régi Mini csinált volna most egy közös lemezt. Talán a rockos időszak vitte le TÁ és a Mini színvonalát, nem tudom, de ez sokkal jobban áll neki, s maga köré jó zenészeket tudott verbuválni. A Keresztes lovag meg még ma is nagyon drámai, katartikus. (B-)
Prison Songs, (Historical Recording from Parchman Farm, 1947-48.) Vol. 1. 1997.
Annak idején szívtam magamba az autentikus bluest, mint egy szivacs. Imádtam, volt egy sorozat a rádióban, természetesen Göczeys, amiben rengeteg régi felvételt játszott, csupa ismeretlent, meg a század első feléből. Rám nagyon nagy hatással voltak ezek az egyszerű, de mégis élettel teli dalok, mindegyik egy sorsot visz tovább a hangjaiban. Marhavagonok, országutak, kocsmák világa egyáltalán nem romantikus színezettel, hiszen a rekedt, karcos hangok éreztetik, hogy itt az élet keményebb oldala van. Valami ilyet vártam ettől a lemeztől is, s nagyjából meg is kaptam, hiszen hamisítatlan autentikus blues, de inkább a munkadalokból valók, hiszen itt a fegyencek keményen dolgoznak, s a dalok több mint kétharmada olyan munkadal, amire egyszerre csapnak oda a csákánnyal. Kifejezetten érdekes ez a lemez. Szívesen meghallgatnám a sorozat többi részét is. (C+)
Ferenczi György: How Mr. Hendrix Met A Hungarian Shaman In The Diatonic Church (Live at Michaeliskirche, Erfurt), 2004.
Az igazság az, hogy nem vagyok vele megelégedve, vagyis mindig kiismerhetetlen nekem ez a pasas. Régen nagyon nagy pofájú volt, s elég erőszakosan nyomta magát a zenei életben, meg koncerten sem szerettem a lehengerlőnek szánt dumáját. Nagyképűnek tartottam, amúgy pedig jó harmonikásnak. Szabó Tamást jobban szeretem, de ő sem rossz. Aztán elkezdett a népzene felé vonzódni, kopasz lett, úgy néz ki, mint egy maffiózó, de ellenben mostanra egy állandóan mosolygó, inkább kedves ember képét sugározza, a régi nagyképűség, nyomulás eltűnt. A népzene és a blues párosítása amúgy meg szintén felemás, vannak számai, amik telitalálatok, nagyon jól eltalálja a zenék ötvözetét, de vannak nagyon gyengécskék is. Ez a lemez is - már szinte vicces, de - ugyanúgy ezt az ambivalenciát adta nekem. Ez a templomi zenélés nem is olyan rossz, tetszik a játéka, meg az orgona. De nem volt talán elég az anyag, nem érezte eléggé ütősnek ezt a zenét, így megtoldotta másféle zenével is (népzene, ill. egy önéletrajzi rappel), ami a kevesebb több lett volna olykor igaz közmondást hozza ki belőlem. (C+)
Zucchero: All The Best, 2007.
Az egyik legismertebb, ha nem a legismertebb olasz rockénekes. Az olasz Joe Cockernek is szokták mondani, mint Charlie-t a magyarnak. Talán nála találóbb a hangja mellett a zenei hasonlóság és gyökerek miatt is. A bluestól jutott el a popslágerig, s itt nyomaték van a pop szón, mert az olaszok, ahogy elég távol állnak a mi meglátásunk szerint a bluestól, annál inkább közelebb a slágerhez, méghozzá a csöpögős slágerhez. Z viszont inkább főként olyan slágereket énekel, ami elmenne mondjuk Stingnek is, és néhol nekem még halványan Peter Gabriel is beugrik. Szóval korrekt popzene. Szimpatikus, hogy ragaszkodik az olasz nyelvhez, több anyanyelvű száma van, mint angolul énekelt, pedig lehet, hogy e miatt kevésbé futott be világviszonylatban, mintha áttért volna teljesen az angol lemezek készítésére. Ill. költözött volna Londonba vagy LA-be, NYC-be stb., e helyett még olaszhonban is vidéken él. Ez a lemez viszont nagyon vegyes teljesítmény. Nekem sok az üresjáratú, sablonos szám, amik lehetnek egyébként slágerek, de nekem eléggé középszerűek. 18 számból azonban kb. 5-6 igazán jó. (C+)
Filmekről
Az utóbbi hetekben több amerikai filmet is megnéztem a tévében. Sokszor, ha fáradt vagyok olvasni, zenét sincs kedvem hallgatni, akkor kicsit kilúgozom az agyam egy kis tévézéssel. Persze, nézhetnék DVD-ről filmet, amiről tudom, hogy jónak ígérkezik, de ilyenkor arra sincs nagyon kedvem, ugyanis bekalkulálom, hogy elálmosodok (ill. ezt szeretném is), s akkor könnyebb otthagyni egy kevésbé fontos filmet, mint egy nagyon jót.
Legtöbbször viszont csak jól felmérgesítem magam, hogy milyen posvány és/vagy igénytelen filmet néztem meg. Akkor sokkal jobban, ha ráadásul még valami színvonal várható is a film alkotóitól. Így jártam az elmúlt időszakban több filmmel is. Az Alkonyattól pirkadatig 1996-os Robert Rodriguez film, ami olyan neveket vonultat fel, mint Tarantino, Harvey Kietel, George Clooney stb. Hát, csak pislogtam, hogy ezt a színvonalat egyáltalán komolyan gondolták-e, harmatgyenge sztori, s az egész vámpíros horror maszlag annyira sematikus, hogy kifejezetten egy unalmas marhaság. Poén van néhány elszórva, de nem jellemző, tehát nem paródia, így a poénra vevés nem nekünk szól, inkább saját maguk szórakozhattak jót ezen a forgatáson. Tarantinora kezd jellemző lenni egyébként, hogy filmjei közelebb húznak a kommersz felé, egyre inkább nem számít a dramaturgia, jellemfejlődés stb., amit pedig nagyon tudott sajátosan és mesterien alkalmazni. Lineáris történetben sematikus piff-puff az egész. Aztán itt van Roman Polanski 1999-es, A kilencedik kapu c. filmje Johnny Deppel a főszerepben. Ez már krimiszerűen bonyolultabb szálakkal dolgozik, de olyan gyenge misztikus film, hogy a végén inkább ezt néztem paródiának, ahogy a gonoszt legyőzi a főszereplő. Szerintem kínosan gyenge egy ilyen neves rendezőtől, színészektől. A következő Dennis Hopper 1990-es filmje, Csapdában (Catchfire), aminek főszereplője is Jodie Fosterrel. Road movie, igazi amerikai sztori szerint: „autóval átszeljük az államokat” c. menekülés. A történet kissé mesterkélt bérgyilkolással kezdődik, aztán teljesen hiteltelen szerelem alakul ki a bérgyilkos és az elrabolt lány között, a két elismert színész semmit sem tud bevetni, hogy a történetből adódó hiteltelenséget, kidolgozatlanságot átfordítsák színészi játékkal. DH akkor jó, amikor kicsit bekattant bérgyilkost alakít, így viszont elképzelhetetlen, hogy az elraboltja képes legyen beleszeretni. Itt is vannak kínos mellényúlások, s szeretne akciófilmesen izgalmat behozni a sekély drámába, de így a két szék közül a földre csücsül. Annyira gáz néhány action, amik a 60-as évek James Bondja és a „na, itt leül a film, akkor beiktatunk egy l’art pour l’art éttermi lövöldözést” között mozog. A végén a hepiend is a 60-as évek világát hozza, itt is felmerült bennem, hogy tulajdonképpen ez egy rejtett road movie paródia, s mindenki ironizál, de csak titokban, mert nem akar nézőszámot veszíteni. De néztem maffiás filmeket is. Ezek igazi B szériás filmek, pl. a Triádok harca (1997) nagyon idegesítően szar, mert még a színészek is irtó gyengék, játékmódjuk teszi a filmet a legidegesítőbbé. És hihetetlen, de a legélvezetesebb film egy szintén gyengécske film volt, Al Capone bandája (2001.), ami a gengszter korszakot úgy mutatja be, hogy nem akar nagyon akciófilm lenni, van benne krimiszerűség, akció is, de humor is, s minden gyengesége ellenére végig lehet úgy nézni, hogy nem marod magad a film hibái miatt. Önmagán nem tud átlépni, de nem is akar, olyan, mint mondjuk a Poirot sorozat egyik epizódja, egyszer agyszellőztetésnek elfogadható. (C- / C- / C- / C- / C)
Öngyilkos szüzek – The Virgin Suicides (by Sofia Coppola, 1999. fsz. – James Wood, Kathleen Turner, Josh Hartnett, Kristen Dunst)
Több problémám is van a filmmel. Az alap az, hogy a rendező nem tudja eldönteni, hogy egy vasárnap délutáni HBO filmet akar-e nekünk nyújtani, vagy ennél mélyebbet, ami feltár lélekrajzot, egyebet. A film végig e kettő között lebeg, s sokszor inkább választja a laza-kafa stílust, ehhez a feelinghez segítségére vannak a nagyon jó zenék, amikkel olykor már-már a tinifilmek színesített világa tárul elénk (az új tökös srác iskolai bevonulása meg akár valami reklám spotnak se lenne kutya). Az első csóknál a ruhán keresztül megmutatott - filctollal monogramozott - bugyi nem is állhatna távolabb attól a törekvéstől, hogy most valami tragédiát szeretnénk minél jobban megismerni. A narráció pedig többször elmondja, szerettük volna mi, fiúk, akik ezt a tragédiát megéltük, megérteni, cserépdarabkákból összerakni a történetet, a lényeget, miért is kellett öt kislánynak meghalnia. De azért nem áll össze a kép, mert a film sem áll össze, dramaturgiailag nagyon fércmunka ez. A narráció meg egyszerűen borzasztó. Tipikus amerikai sekélyes, semmitmondó, frázisszerű, értelmetlen mondatok, ami még jobban lehúzza a filmet. Tudom, alapprobléma, amikor regényből készítenek filmet, szeretnék valahogy a könyvet pontosan visszaadni, s ehhez gyakorta nagyon jó megoldásnak tartják a narrációt (hiszen a legtöbb regény maga is egy hosszú narráció). De attól függetlenül, hogy ez a megoldás egyértelmű, és nem túl bonyolult valami, nem lehet hűbelebalázs („na, még egy mondatot a narrátornak”) módon alkalmazni. El kell dönteni, miért is fontos ez a filmben, a történetet, a történéseket segíti jobban megérteni vagy a mesélő érzéseit. A film milyen pontjain van létjogosultsága, mikor segíti a befogadást a nézőnek. Mit érdemes kimondani, mi az, ami amúgy is lejön a vászonról. Kedvenc negatív példám, amitől kockásra marja magát az ember, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással c. film narrációja, ahol pl. a főhős narrátorként mondja, hogy valakihez látogatást tesz, látjuk a lépcsőházba bemenni, lépcsőzni, csengetni, majd a szöveg bejelenti, hogy az illető nincs otthon, így a főhős visszamegy a szerkesztőségbe, s persze a kép hűen ezt is mutatja. De amit mindenkinek meg kellene néznie, hogy milyen a jó narráció, az Marguerite Duras: A szerető c. önéletrajzi elemeket tartalmazó kisregényéből készült filmben, vagy Trier Európa filmjében. És nem attól jók, hogy Jeanne Moreau egy telefonkönyvet is, vagy Max von Sydow egy használati utasítást is gyönyörűen el tudna mondani, hanem azért, mert azok jól meg voltak írva és tökéletesen illeszkedtek a filmbe. Aztán a lelki folyamatokkal sem tud igazán mit kezdeni a film. Az első kislány öngyilkosságát gyorsan letudja a film, nem is igen tudnánk a film után elmesélni, hogy akkor most, hogy s miért is. De a négy lány „csoportos elkövetése” sincs felvezetve, egyszerűen semmit sem tudunk meg a lányok lelkivilágáról. A főszereplő lány (Lux) csalódása jól van megformálva, s az utána kialakuló promiszkuitása is hiteles, s tudjuk, kicsit tipikus is, így ez a tudat jobban rásegít arra, hogy hitelesnek érezzük, mint a filmes feldolgozás, hiszen itt a lány érzéseiből semmit sem kapunk, csak a fiúk kukkolós látcsövén láthatjuk, hogy mint egy kóbormacska a tetőn „üzekedik”. De fogjuk rá, mert valahol még így is megérint minket Lux, de a három nővéréről semmit sem tudunk. Tátongó lyuk a filmben a lányok szerepe, lelkivilága stb. Saját tragédiájuknak a statisztáik a filmben. Ez nagyon ciki, de jóformán még dialógjuk sincs sok, annyit pazarol rájuk a film, hogy egyikük az anyjuk szendvicsét kritizálja, a kocsiban ülve a szomszédaikra tesznek megjegyzéseket, ill. próbálnak a fiúknak idétlen mondatokkal imponálni. És még a büntetésben is csak Lux szenvedését látjuk, amikor az anyja eltüzeli a lemezeit. Amikor be vannak zárva, csak négy unatkozó, újságokat lapozó tini lányt látunk, amivel nincs mit azonosulni, a giccses narrátor szöveg a katalógusokban szereplő tájak képzeletbeli utazásairól meg így, ahogy van gáz. Egy kollektív öngyilkosság lélektani háttere nem lehet ennyire közömbös, hogy semmit nem tudunk meg az elszenvedőikről. Vagy minek akkor filmet csinálni erről? Akik tűrhetően meg vannak formázva, azok a szülők. Kathleen Turner igazán csúnya, szürke, vagy inkább fakó, jelentéktelen asszony, de igazán sok mindent nem tudunk meg róla. Miért ilyen rideg a lányokkal, mi a túlféltés oka (lehetne néhány a történetből adódóan, pl. vallásosság, autoriter személyiség, depresszió, vagy féltékenység is), de a jellemrajzot elszalasztja a film, bár a végén az a mondata, hogy „tele volt szeretettel a ház”, inkább valami pszichés beszűkülést mutat. Ennél jobb a James Wood által játszott apa figurája. Bár Csernus doki egyszerűen elintézné a szokásos „puha pöcs” kategóriájával. Igen, valóban az, nem akar a problémákkal szembesülni, két fontos jelenet is van erről (bár kissé didaktikusak), s nagyon kispolgár, annyira, hogy már fáj. A két szülő még mindig árnyaltabban van megjelenítve, mint a lányok, ebből arra következtettem, hogy talán a szülők felelősségét akarja kiemelni a film. Talán, bár két ilyen jellem (zsák és a foltja) még kevés egy ilyen tragédiához, arról nem is beszélve, hogy a családok többségében ez a felállás (akiknél meg nem, azok meg már elváltak, mondanám viccesen). De akár lehetne is a szülőket okolni, de akkor a film támassza alá hitelesen. Az Amerikai szépséget hoznám példaként, hogy nem is egy, hanem rögtön két család borzalmas működését milyen hitelesen, szépen kidolgozva tudta hozni. (C)
Azt nem tudom, mióta, de elég régóta tevékenykedik nálunk ez a kortalan osztrák gitáros-énekes. Az biztos, hogy teljesen anyanyelvi szinten beszél magyarul. Az a tipikus mainstream blues, a rhythm and blues egy bizonyos stílusa jellemző rá, amit nagyon szépen, művel. Kellemes, lazulós koncerthangulat, ami jó egy fesztiválon, de jó egy füstös kocsmában is. Ezt kaptam, nem tudom, honnan van, gondolom, rádióból, egy 30 perc (az időtartam is többnyire ennyi szokott lenni a rádióban). Én kedvelem az ilyen zenét, még akkor is, ha nem élőben hallom. (C+)
Kormorán: Szerelmes énekek, 1987.
A kedvenc K lemezem volt, a borítója is tetszett, évekig kint volt a szobámban (a szőke copfos lány). Most CD-ről, mintha nem is az lenne, amit szerettem. Illetve tudom, hogy az, de most nagyon nem tetszik. Iszonyú modoros, hatásvadászkodó, mesterkélt. Alig tudtam vagy háromszor meghallgatni. Lukács Sándort kedvelem, de itt talán két versnél volt rendben, a többi orgánummal élvezkedés, a Kautzky Armand előképe, olyan képbe simulós, ragacsos stílus. A női hangok sokkal jobbak, sőt, a versek előadása is, most nem jut eszembe a többi közreműködő neve, de nem is annyira lényeges, mert számomra itt az a fura, hogyan változhatott meg ennyire a véleményem 20-24 év alatt. Aztán harmadik meghallgatásnál rájöttem, hogy a zene néhol egészen jó, s ez lehetett annak idején számomra tetsző, „korszerű”, ez tette kedvelhetővé. Meg talán az irodalmi színpados időkhöz közel, még annyira nem ódzkodtam az ilyen direkt verselésektől. (C)
Sebő: Rejtelmek, 2001.
Azt hittem, hogy ez az a klasszikus S lemez a 70-es évekből, csak CD kiadásban. Aztán kiderült, hogy nem, sőt a versek megzenésítései is másabbak, már amik ezen is, meg azon is rajta vannak. Szeretem SF stílusát, énekmódját, ez most egy kicsit másabb, mint amit eddig ismertem tőle, inkább balkánibb hangzás, megközelítés, de ez is jó. Biztos rengeteg lemeze van, amiből én alig ismerek néhányat, azokat is csak jobbára futólag, tényleg két-három lemezénél több sincs meg. Szóval, szép életmű, illő lenne már jobban megismerni, s most hajlok arra, hogy sorba vegyem a lemezeit. (B-)
Marianne Faithfull:20th Century Blues, 1996.
Hát ez igazán telitalálat, MF hangja, habitusa ezekhez a dalokhoz. A többségét Kurt Weill szerezte Brecht betétdalok. A zongorával kísért ének (na, és az élőfelvétel) rögtön megteremti a hangulatot, mintha egy füstös lokálban lennél, és egy kissé korosodó dizőz énekelne dohány-alkohol marta hangján. Olyan egyből elkapó érzés ez, amit végigérzel, s MF mintha nemcsak énekes lenne itt, hanem egy színésznő, aki eljátssza a régi korok dizőzeit, Berlin, Párizs, Bécs és egyéb nagy városok kocsmáinak, lokáljainak a női (fő)szereplőit. És a hangja tele érzelemmel, olykor indulattal is, nagyon megkapóan azonosul a dalokkal. (A-)
Muddy Waters: Greatest Hits, 1994.
Azt már többször írtam, nekem a bluesban MW az isten. És a mindenkori legnagyobb számok közt ott van a Hoochie-coochie man, ami már 60 éve az egyik legjelentősebb blues szám. Most itt egy ütött-kopott válogatáslemez a korai időkből, s itt is érzem azt a tüzet, ami kedvenc számomban van, igaz, ez azért a korának a stílusától kevésbé üt el. A herflizés és a gitárjáték olykor erősebb, olykor konszolidáltabb, a kor fehér rhythm and blues zenekaraihoz hasonló. Pedig inkább fordítva van, ezekből a számokból tanultak, (Animals, Rolling Stones, Manfred Mann, Moody Blues, Jethro Tull stb.) mindenki, az egész brit invázió. (B)
Trio Midnight koncert, 2007.
A TM már a 90-es évek eleje óta létezik, Oláh Kálmán (p), Egri János (db), Balázs Elemér (dr) együttese és fura, hogy nem is sokára 20 éves múltat tudhat maga mögött, hiszen a zenészek még 40 körüliek egyébként. Ezalatt az idő alatt a magyar mainstream legjobbjai közé kerültek, számos formációban játszanak külön-külön, sok lemez, koncert, fesztivál stb. A magyar jazzben kétségtelen, hogy azon a vonalon folytatják, mint az előző generációk (pl. Szakcsi, Babos stb.), s így az is jellemző rájuk, mint az elődökre, hogy a zenéjük olykor eléggé lapos, bár nagyon profik, de mégsem túl eredeti, amit csinálnak. Ezt a koncertet a rádióból ismerem, s ez egészen a jó oldalukat mutatja meg. (C+)
Szabó Dániel All Stars, Zsámbék, 2008. (július 11.)
Akkor itt egy még fiatalabb generáció egyre ismertebb zongoristája, SzD. Tizenévesen már rendszeresen koncertezett, akadémiát és ösztöndíjakat tudhat maga mögött, ha jól tudom, még most sincs 35 éves, de már sok lemezen játszott. Ez a koncert a rádióból lett felvéve, s egészen korrekt zene. A tagok közül csak Szandai Mátyást ismerem (bőgő), de jó benne a két fúvós, jó szólóik vannak. (C+)
Egy Kiss Erzsi Zene: Ugató, 2010.
Alig egy hónapja hallottam az ezelőtti lemezüket, akkor írtam is róla. Ez az album kissé eltér az eddigiektől. Elsőre inkább a humora tűnik fel, a címadó kutyaugatások miatt is. Aztán a végén az elektronikus számok, na, meg az első szám tőlük, amit élő nyelven adnak elő, mégpedig magyarul. Nagyjából a többi szám hozza a megszokott színvonalat, de mégsem érzem ezt a lemezt olyan erősnek. Talán kicsit szétszórt lett, vagy valami ilyesmi, pedig a végén az elektronikus bónuszszámok sem rosszak, külön kis új ízt kölcsönöz a zenéjüknek. Vagy talán zeneileg nem olyan belemenős, beindulós, nem tudom, de ez most egy kicsit kevésbé tetszett. A Belga szám meg nekem jobban tetszik eredetiben, ez a feldolgozás nem sokat ad hozzá, csak valamivel gyorsabb az előadásmód. A blabla nyelv megtöréséhez valami eredetibb ötlet is jöhetett volna. (B-)
Tomi Szomorú: Szomorú vasárnap koncert, 1993.
A TSZ első hangzóanyaga immár 18 éves, és úgy hozta a helyzet, hogy most másoltam át valakinek és így kedvem lett hosszú évek után meghallgatni. És egyáltalán nem találtam rossznak, ma is vállalható zene. Zeneileg egészen erős a dob Dankó Imivel kiegészülve, de attól függetlenül, hogy a hangszerelés nem tartalmaz sok újszerűséget, nagyon korrekt, még ma is sok ilyen hangzású fesztiválbanda van, s gyengébbek is akadnak bőven. Sziget, EFOTT, Campus, Volt stb. színpadain simán megállná a helyét, s az együttesnél vagy ennél a koncertkazettánál fiatalabb srácok is rá tudnának érezni. A szövegek annyira Nagytomihoz kapcsolódnak, hogy az Amundsen jelenlegi dalait simán össze lehetne keverni a régi TSZ számokkal. (C+)
Török Ádám: Unplugged - Mini balladák, 1995.
Ez meglepően jó jazzes, bluesos koncertlemez, sok-sok hangszeres improvizatív elemmel. TÁ amilyen jó volt, progresszív, újszerű a 70-es években, annál inkább a következő évtizedekben modorossá, és sajnos unalmassá vált, olykor még kifejezetten idegesítő is (pl. olyankor, amikor funkciótlanul üvölti százszor, mesterkélt hangon a mikrofonba, hogy „jön a gőzhajó”). Ezen a lemezen a régebbi és újabb számok is jól megvannak egymás mellett, s ez az unplugged-es hangszerelés, a fuvola, szaxi, orgona, gitár szólóhangszerekkel a 70-es évek progresszív zenei világát eleveníti meg, kicsit nosztalgikus, de mégsem ósdi módon. Kicsit olyan, mintha a régi Syrius és a régi Mini csinált volna most egy közös lemezt. Talán a rockos időszak vitte le TÁ és a Mini színvonalát, nem tudom, de ez sokkal jobban áll neki, s maga köré jó zenészeket tudott verbuválni. A Keresztes lovag meg még ma is nagyon drámai, katartikus. (B-)
Prison Songs, (Historical Recording from Parchman Farm, 1947-48.) Vol. 1. 1997.
Annak idején szívtam magamba az autentikus bluest, mint egy szivacs. Imádtam, volt egy sorozat a rádióban, természetesen Göczeys, amiben rengeteg régi felvételt játszott, csupa ismeretlent, meg a század első feléből. Rám nagyon nagy hatással voltak ezek az egyszerű, de mégis élettel teli dalok, mindegyik egy sorsot visz tovább a hangjaiban. Marhavagonok, országutak, kocsmák világa egyáltalán nem romantikus színezettel, hiszen a rekedt, karcos hangok éreztetik, hogy itt az élet keményebb oldala van. Valami ilyet vártam ettől a lemeztől is, s nagyjából meg is kaptam, hiszen hamisítatlan autentikus blues, de inkább a munkadalokból valók, hiszen itt a fegyencek keményen dolgoznak, s a dalok több mint kétharmada olyan munkadal, amire egyszerre csapnak oda a csákánnyal. Kifejezetten érdekes ez a lemez. Szívesen meghallgatnám a sorozat többi részét is. (C+)
Ferenczi György: How Mr. Hendrix Met A Hungarian Shaman In The Diatonic Church (Live at Michaeliskirche, Erfurt), 2004.
Az igazság az, hogy nem vagyok vele megelégedve, vagyis mindig kiismerhetetlen nekem ez a pasas. Régen nagyon nagy pofájú volt, s elég erőszakosan nyomta magát a zenei életben, meg koncerten sem szerettem a lehengerlőnek szánt dumáját. Nagyképűnek tartottam, amúgy pedig jó harmonikásnak. Szabó Tamást jobban szeretem, de ő sem rossz. Aztán elkezdett a népzene felé vonzódni, kopasz lett, úgy néz ki, mint egy maffiózó, de ellenben mostanra egy állandóan mosolygó, inkább kedves ember képét sugározza, a régi nagyképűség, nyomulás eltűnt. A népzene és a blues párosítása amúgy meg szintén felemás, vannak számai, amik telitalálatok, nagyon jól eltalálja a zenék ötvözetét, de vannak nagyon gyengécskék is. Ez a lemez is - már szinte vicces, de - ugyanúgy ezt az ambivalenciát adta nekem. Ez a templomi zenélés nem is olyan rossz, tetszik a játéka, meg az orgona. De nem volt talán elég az anyag, nem érezte eléggé ütősnek ezt a zenét, így megtoldotta másféle zenével is (népzene, ill. egy önéletrajzi rappel), ami a kevesebb több lett volna olykor igaz közmondást hozza ki belőlem. (C+)
Zucchero: All The Best, 2007.
Az egyik legismertebb, ha nem a legismertebb olasz rockénekes. Az olasz Joe Cockernek is szokták mondani, mint Charlie-t a magyarnak. Talán nála találóbb a hangja mellett a zenei hasonlóság és gyökerek miatt is. A bluestól jutott el a popslágerig, s itt nyomaték van a pop szón, mert az olaszok, ahogy elég távol állnak a mi meglátásunk szerint a bluestól, annál inkább közelebb a slágerhez, méghozzá a csöpögős slágerhez. Z viszont inkább főként olyan slágereket énekel, ami elmenne mondjuk Stingnek is, és néhol nekem még halványan Peter Gabriel is beugrik. Szóval korrekt popzene. Szimpatikus, hogy ragaszkodik az olasz nyelvhez, több anyanyelvű száma van, mint angolul énekelt, pedig lehet, hogy e miatt kevésbé futott be világviszonylatban, mintha áttért volna teljesen az angol lemezek készítésére. Ill. költözött volna Londonba vagy LA-be, NYC-be stb., e helyett még olaszhonban is vidéken él. Ez a lemez viszont nagyon vegyes teljesítmény. Nekem sok az üresjáratú, sablonos szám, amik lehetnek egyébként slágerek, de nekem eléggé középszerűek. 18 számból azonban kb. 5-6 igazán jó. (C+)
Filmekről
Az utóbbi hetekben több amerikai filmet is megnéztem a tévében. Sokszor, ha fáradt vagyok olvasni, zenét sincs kedvem hallgatni, akkor kicsit kilúgozom az agyam egy kis tévézéssel. Persze, nézhetnék DVD-ről filmet, amiről tudom, hogy jónak ígérkezik, de ilyenkor arra sincs nagyon kedvem, ugyanis bekalkulálom, hogy elálmosodok (ill. ezt szeretném is), s akkor könnyebb otthagyni egy kevésbé fontos filmet, mint egy nagyon jót.
Legtöbbször viszont csak jól felmérgesítem magam, hogy milyen posvány és/vagy igénytelen filmet néztem meg. Akkor sokkal jobban, ha ráadásul még valami színvonal várható is a film alkotóitól. Így jártam az elmúlt időszakban több filmmel is. Az Alkonyattól pirkadatig 1996-os Robert Rodriguez film, ami olyan neveket vonultat fel, mint Tarantino, Harvey Kietel, George Clooney stb. Hát, csak pislogtam, hogy ezt a színvonalat egyáltalán komolyan gondolták-e, harmatgyenge sztori, s az egész vámpíros horror maszlag annyira sematikus, hogy kifejezetten egy unalmas marhaság. Poén van néhány elszórva, de nem jellemző, tehát nem paródia, így a poénra vevés nem nekünk szól, inkább saját maguk szórakozhattak jót ezen a forgatáson. Tarantinora kezd jellemző lenni egyébként, hogy filmjei közelebb húznak a kommersz felé, egyre inkább nem számít a dramaturgia, jellemfejlődés stb., amit pedig nagyon tudott sajátosan és mesterien alkalmazni. Lineáris történetben sematikus piff-puff az egész. Aztán itt van Roman Polanski 1999-es, A kilencedik kapu c. filmje Johnny Deppel a főszerepben. Ez már krimiszerűen bonyolultabb szálakkal dolgozik, de olyan gyenge misztikus film, hogy a végén inkább ezt néztem paródiának, ahogy a gonoszt legyőzi a főszereplő. Szerintem kínosan gyenge egy ilyen neves rendezőtől, színészektől. A következő Dennis Hopper 1990-es filmje, Csapdában (Catchfire), aminek főszereplője is Jodie Fosterrel. Road movie, igazi amerikai sztori szerint: „autóval átszeljük az államokat” c. menekülés. A történet kissé mesterkélt bérgyilkolással kezdődik, aztán teljesen hiteltelen szerelem alakul ki a bérgyilkos és az elrabolt lány között, a két elismert színész semmit sem tud bevetni, hogy a történetből adódó hiteltelenséget, kidolgozatlanságot átfordítsák színészi játékkal. DH akkor jó, amikor kicsit bekattant bérgyilkost alakít, így viszont elképzelhetetlen, hogy az elraboltja képes legyen beleszeretni. Itt is vannak kínos mellényúlások, s szeretne akciófilmesen izgalmat behozni a sekély drámába, de így a két szék közül a földre csücsül. Annyira gáz néhány action, amik a 60-as évek James Bondja és a „na, itt leül a film, akkor beiktatunk egy l’art pour l’art éttermi lövöldözést” között mozog. A végén a hepiend is a 60-as évek világát hozza, itt is felmerült bennem, hogy tulajdonképpen ez egy rejtett road movie paródia, s mindenki ironizál, de csak titokban, mert nem akar nézőszámot veszíteni. De néztem maffiás filmeket is. Ezek igazi B szériás filmek, pl. a Triádok harca (1997) nagyon idegesítően szar, mert még a színészek is irtó gyengék, játékmódjuk teszi a filmet a legidegesítőbbé. És hihetetlen, de a legélvezetesebb film egy szintén gyengécske film volt, Al Capone bandája (2001.), ami a gengszter korszakot úgy mutatja be, hogy nem akar nagyon akciófilm lenni, van benne krimiszerűség, akció is, de humor is, s minden gyengesége ellenére végig lehet úgy nézni, hogy nem marod magad a film hibái miatt. Önmagán nem tud átlépni, de nem is akar, olyan, mint mondjuk a Poirot sorozat egyik epizódja, egyszer agyszellőztetésnek elfogadható. (C- / C- / C- / C- / C)
Öngyilkos szüzek – The Virgin Suicides (by Sofia Coppola, 1999. fsz. – James Wood, Kathleen Turner, Josh Hartnett, Kristen Dunst)
Több problémám is van a filmmel. Az alap az, hogy a rendező nem tudja eldönteni, hogy egy vasárnap délutáni HBO filmet akar-e nekünk nyújtani, vagy ennél mélyebbet, ami feltár lélekrajzot, egyebet. A film végig e kettő között lebeg, s sokszor inkább választja a laza-kafa stílust, ehhez a feelinghez segítségére vannak a nagyon jó zenék, amikkel olykor már-már a tinifilmek színesített világa tárul elénk (az új tökös srác iskolai bevonulása meg akár valami reklám spotnak se lenne kutya). Az első csóknál a ruhán keresztül megmutatott - filctollal monogramozott - bugyi nem is állhatna távolabb attól a törekvéstől, hogy most valami tragédiát szeretnénk minél jobban megismerni. A narráció pedig többször elmondja, szerettük volna mi, fiúk, akik ezt a tragédiát megéltük, megérteni, cserépdarabkákból összerakni a történetet, a lényeget, miért is kellett öt kislánynak meghalnia. De azért nem áll össze a kép, mert a film sem áll össze, dramaturgiailag nagyon fércmunka ez. A narráció meg egyszerűen borzasztó. Tipikus amerikai sekélyes, semmitmondó, frázisszerű, értelmetlen mondatok, ami még jobban lehúzza a filmet. Tudom, alapprobléma, amikor regényből készítenek filmet, szeretnék valahogy a könyvet pontosan visszaadni, s ehhez gyakorta nagyon jó megoldásnak tartják a narrációt (hiszen a legtöbb regény maga is egy hosszú narráció). De attól függetlenül, hogy ez a megoldás egyértelmű, és nem túl bonyolult valami, nem lehet hűbelebalázs („na, még egy mondatot a narrátornak”) módon alkalmazni. El kell dönteni, miért is fontos ez a filmben, a történetet, a történéseket segíti jobban megérteni vagy a mesélő érzéseit. A film milyen pontjain van létjogosultsága, mikor segíti a befogadást a nézőnek. Mit érdemes kimondani, mi az, ami amúgy is lejön a vászonról. Kedvenc negatív példám, amitől kockásra marja magát az ember, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással c. film narrációja, ahol pl. a főhős narrátorként mondja, hogy valakihez látogatást tesz, látjuk a lépcsőházba bemenni, lépcsőzni, csengetni, majd a szöveg bejelenti, hogy az illető nincs otthon, így a főhős visszamegy a szerkesztőségbe, s persze a kép hűen ezt is mutatja. De amit mindenkinek meg kellene néznie, hogy milyen a jó narráció, az Marguerite Duras: A szerető c. önéletrajzi elemeket tartalmazó kisregényéből készült filmben, vagy Trier Európa filmjében. És nem attól jók, hogy Jeanne Moreau egy telefonkönyvet is, vagy Max von Sydow egy használati utasítást is gyönyörűen el tudna mondani, hanem azért, mert azok jól meg voltak írva és tökéletesen illeszkedtek a filmbe. Aztán a lelki folyamatokkal sem tud igazán mit kezdeni a film. Az első kislány öngyilkosságát gyorsan letudja a film, nem is igen tudnánk a film után elmesélni, hogy akkor most, hogy s miért is. De a négy lány „csoportos elkövetése” sincs felvezetve, egyszerűen semmit sem tudunk meg a lányok lelkivilágáról. A főszereplő lány (Lux) csalódása jól van megformálva, s az utána kialakuló promiszkuitása is hiteles, s tudjuk, kicsit tipikus is, így ez a tudat jobban rásegít arra, hogy hitelesnek érezzük, mint a filmes feldolgozás, hiszen itt a lány érzéseiből semmit sem kapunk, csak a fiúk kukkolós látcsövén láthatjuk, hogy mint egy kóbormacska a tetőn „üzekedik”. De fogjuk rá, mert valahol még így is megérint minket Lux, de a három nővéréről semmit sem tudunk. Tátongó lyuk a filmben a lányok szerepe, lelkivilága stb. Saját tragédiájuknak a statisztáik a filmben. Ez nagyon ciki, de jóformán még dialógjuk sincs sok, annyit pazarol rájuk a film, hogy egyikük az anyjuk szendvicsét kritizálja, a kocsiban ülve a szomszédaikra tesznek megjegyzéseket, ill. próbálnak a fiúknak idétlen mondatokkal imponálni. És még a büntetésben is csak Lux szenvedését látjuk, amikor az anyja eltüzeli a lemezeit. Amikor be vannak zárva, csak négy unatkozó, újságokat lapozó tini lányt látunk, amivel nincs mit azonosulni, a giccses narrátor szöveg a katalógusokban szereplő tájak képzeletbeli utazásairól meg így, ahogy van gáz. Egy kollektív öngyilkosság lélektani háttere nem lehet ennyire közömbös, hogy semmit nem tudunk meg az elszenvedőikről. Vagy minek akkor filmet csinálni erről? Akik tűrhetően meg vannak formázva, azok a szülők. Kathleen Turner igazán csúnya, szürke, vagy inkább fakó, jelentéktelen asszony, de igazán sok mindent nem tudunk meg róla. Miért ilyen rideg a lányokkal, mi a túlféltés oka (lehetne néhány a történetből adódóan, pl. vallásosság, autoriter személyiség, depresszió, vagy féltékenység is), de a jellemrajzot elszalasztja a film, bár a végén az a mondata, hogy „tele volt szeretettel a ház”, inkább valami pszichés beszűkülést mutat. Ennél jobb a James Wood által játszott apa figurája. Bár Csernus doki egyszerűen elintézné a szokásos „puha pöcs” kategóriájával. Igen, valóban az, nem akar a problémákkal szembesülni, két fontos jelenet is van erről (bár kissé didaktikusak), s nagyon kispolgár, annyira, hogy már fáj. A két szülő még mindig árnyaltabban van megjelenítve, mint a lányok, ebből arra következtettem, hogy talán a szülők felelősségét akarja kiemelni a film. Talán, bár két ilyen jellem (zsák és a foltja) még kevés egy ilyen tragédiához, arról nem is beszélve, hogy a családok többségében ez a felállás (akiknél meg nem, azok meg már elváltak, mondanám viccesen). De akár lehetne is a szülőket okolni, de akkor a film támassza alá hitelesen. Az Amerikai szépséget hoznám példaként, hogy nem is egy, hanem rögtön két család borzalmas működését milyen hitelesen, szépen kidolgozva tudta hozni. (C)
