2006.

Balanescu Quartet: Maria T[1]

Tetszik, s tényleg nagy zenei mágus B. Mégis azt kell írnom, hogy nem vagyok teljesen elégedett. Egyrészt most a hegedűjáték nem annyira virtuóz, mint amit a „nagy névtől” elvárunk. Aztán a lemez egy kissé eklektikusra sikerült, mintha csak úgy összedobták volna, vagy innen is, onnan is kimaradt számokat gereblyéztek volna össze. Minden track nagyon jó, de így együtt nem túl koncepciózus. Három lemezt lehetett volna kihozni ebből a lemezből: egy nagyon erős komolyzeneit, nagyon tetszenek ezek a tételek, a kortárszene határán lévő, kicsit etnós lemezt, s végül a balkán feeling egy külön projekt. Mindhárom jó, mindből elhallgatnék egy-egy 77 perces CD-t, bár a balkános számok a leggyengébbek, ha rangsorolni kell, s a komolyzeneibbek a legjobbak. Persze, ez a lemez is példázza, hogy a műfajok között a határok szétmosódtak, különösen az olyan sokoldalú zenészeknél, mint B. {*****}


Quimby: Diligram[2]

Az ötödik Q. CD-m ez. Tudom, Te nem szereted, s nekem is nagyon hullámzó, mert van lemeze, amit zeneileg és szövegben is jónak tartok, szellemes, és egy kicsit a 80-as évek alternatív világának az örököse, de vannak lemezek, amelyek eléggé középszerűek. Ez a lemez valahol a kettő között van, egy-két szám tetszik, sőt, talán a legjobb Q számok, de a többi nem hoz lázba. Talán az öt lemezből tudnék egy 80 perces válogatást készíteni, ami az én ízlésemnek megfelelő. Lehet, hogy egyszer megcsinálom. {***}


Yaun Tiersen: Amélie (Soundtrack)[3]

Most láttam újra a filmet nem régen, de a zenéjére különösebben nem emlékeztem. Valami franciás-harmonikás, tipikus francia filmzene maradt meg bennem. Valóban, tipikus francia filmzene, dominál is benne a harmonika, de azért nem sematikus. Azt is mondhatnám, némely része továbbviszi a Betty Blue-féle vonalat, de a főcímzene pl. a Greenaway filmek zenéihez is hasonlít. A Betty Blue márcsak azért is bejön, mert sok szép zongorabetét van a CD-n. Ezek meg néhol nekem a régebben kedvencemhez, Cameron Allan-hoz is hasonlít. Finom, kis hangulatok. Összességében egy kellemes, film nélkül is élvezetes lemez, olvasáshoz, mélázáshoz, bármilyen csöndesebb hangulathoz kiváló. {****}


Bob Dylan: The Freewheelin’[4]

Hát ez bejött nosztalgiának! Nekem volt egy ilyen korai lemezem tőle, azt hiszem eredeti amerikaiban, Biki Zsolti (a béka) csereüzletéből kifolyólag. Bejött még a szag is, meg minden (ebben a kisszobában pötyögöm, ahol 25 éve volt ez a szag vagy mi). Úristen BD, hol van ez már tőlünk?! Racionálisan nincs már sehol, a nagy fesztiválok valamelyikében is csak kínlódó öreg mókus volt, jó régen. És mégis, megkerülhetetlen, az elmúlt 40 év világ minden részének házibulijainak dobgitáros feeelingjétől kezdve a mi szellemi ébredésünk része is. Aki megtagadja, önmagát tagadja meg. Persze, a 70-es évek lagymatag lemezei leértékelték, de a világ protest song, magyarban pol-beat, hát ez a műfaj maga BD, ki tagadná meg tőle? És még valami: nincs olyan külföldi, akinek a dalait magyarul énekelnék még évtizedek óta, úgy mint a BD dalokat. Benne van a kollektív tudatban, mint Szécsipali. {****}


Bob Dylan: „Love & Theft”[5]

Na, szóval ez az a lagymatag, ami finnya. Nem olyan rossz, Charlie-nak elmenne szódával. De azért olyan vicces az egész, kis tingli-tangli, amikor valaki rákendrollozik csak úgy, hogy meg legyen a hangulata az albumnak, bár mindenki tudja, hogy ettől még nem happy meg minden. Lehet hallgatni, nem rossz, de hetek múlva egy hangra sem emlékeznék. Olyan keserves blúzgatás, kántrizgatás, érdemtelen magától BD-tól. Ebből az öregrókás csapatból nekem inkább Paul Simon jön be, s itt BD inkább a fénytelen Chris Rea nagytesója. Vagy két szám egyébként (talán a 10.) a korai Tom Waitsre hasonlít.{***}


Emir Kusturica & The No Smoking: Unza Unza Time[6]

Először nemigazán tetszett. A jól ismert számok hagyományos hangszerek mellett rockosítva (punkosítva?). Itt látszik, hogy milyen fontos a hangszerelés. A filmekben hagyományos hangszereken előadva azt hiteti el, hogy autentikus zenéről van szó. Nekem a filmzene lemezek jönnek be jobban (bár ez is filmzene lemez, hiszen a dokumentumfilm albuma). Aztán talán harmadik hallgatásra elkaptam a hangulatát. Nagyon játékos, ironikus zene, nem érdemes hasonlítgatni a Boban Markovicék által előadott filmzenékhez. Ha mondjuk a Chumbawambához, vagy a Leningrad Cowboyshoz hasonlítgatom, akkor találom meg ezt a fajta iróniát. Tényleg lehetne a No smoking helyett Tito Cowboys vagy Balkan Cowboys. És nem is rossz ez a fajta hangszerelés. Egyébként sok hagyományos hangszer is van benne: harmonika, hegedű, fúvósok, csak néha bekavarnak, s átmennek egy kicsit punkosabba. Tényleg érdekes kavarodás. Szóval, ahogy idegenkedtem tőle eleinte, most már jobban tetszik. A dokumentumfilmet láttam egyébként, s ott is tetszett a zene. Egyébként akkor értettem meg, hogy mi ez a Bregovic-Markovic-No Smoking hármas, tehát, hogy Markovicék a Bregovic által írt balkán etnót játsszák, Bregovic szerezte ezenkívül a többi filmzene betétet is, de néhány szám a NS-tól származik, pl. a Pitbull is.{*****}


Le Choeur - Soundtrack[7]

Valamilyen filmzene. A színház új bemutatójához, a De Sade márki pennájához használták fel, s Leó így szerezte meg. Franciás, kosztümös filmzene hangulat, nagyon szép kórusbetétetekkel. Film nélkül is megkedvelhető zene, bár érződik, hogy filmzene, sok kis apró szösszenet meg egyebek. Igazából a rövid lemez nem sok, talán 3-4-5(?) teljesnek mondható számot tartalmaz. {****}


East: Rádiófelvételek[8]

Ezt a korszakát sem nagyon ismerem, ill. az első lemezeit igen, de nem túlságosan kedveltem az énekes stílusát, így koncertjeiken (már) nem voltam. Most hallgatva úgy látom, hogy ekkor még megtartották a korai stílusukat, csak ebbe építették be az éneket. Azok a részek, ahol nincs ének, ugyanolyanok, mint az évekkel hamarabbi zenéjük. Kicsit túlhaladott zene, a 70-es évek tipikus prog-rockja. A Takáts Tamásos East már váltott, ott egy korszerűbb hangzás volt, igaz talán populárisabb is. Nekem most ez a hanganyag tetszik, jó volt ilyen ómódi zenét hallgatni, kedvet kaptam Panta Rheihez is. Hiszen nagyon sok mindenben hasonlít a PR-hez. És itt is meg kellett állapítanom, hogy zeneileg és szövegileg is egy korai After Cryingnak elmenne. Az utolsó szám, a blues ugyanúgy ráadás örömzenélés, mint a PR-nél volt schizoid man, lelkesen és jól játsszák.{****}


I’m Your Fan – The songs of Leonard Cohen[9]

Örültem ennek a lemeznek, mert szeretem az ilyen albumokat. Nagyon jó a Beatles, és kazettán sokat hallgattam az Elton John albumot is (pedig szegénykémet eredetiben nem igen kedvelem). Jó, amikor a nagy előd és az interpretáló stílusa valahogy egyesül, ritka jó pillanatok születhetnek. LC-t kedvelem, s gondoltam, hogy a balladisztikus vonását érdekes lesz másoktól hallani. A lemez jó, de nem annyira ütő. Egyrészt a dalok egynémelyike nem olyan nagy szám, másrészt nem minden előadó hozza ki belőle a maximumot, van egy-két színtelen szám (hogy az előadás vagy a szám színtelenebb??). A csúcspont a James, ez egy fantasztikusan jól előadott szám. Ehhez képest még a kis barátságos John Cale szám és számomra egy-két ismeretlen közelíti meg ezt (pl. The Lilac Time, Jean-Louis Murat), a többi átlagos vagy majdnem az. Az REM vagy Geoffrey Oryema nem sikerült túlságosan jóra. Csalódás Nick Cave, hiszen egy szép ballada-előadást vártam, erre egy széttöredezett valami ez a szám. Azért hallgatható lemez, attól függetlenül, hogy nem dicsérem.{****}


Luciano Berio: Omaggio: A celebration of Berio, 15-30. april, 2004.[10]

Ezt a CD-t már két éve teszem ide-oda, még végre meghallgattam. Nem rossz kortárszene, nem egysíkú, de roppant bosszantó, hogy 8 darab1,5-2,5 perces szám az egész. Ez még ízelítőnek is kevés. Jobb lett volna 2-3 hosszabb tétel. Van rajta vagy két tétel, ami kicsit dadaistáskodó. Egyébként semmi nem játssza le, csak számítógép (sem DVD lejátszó, sem discman, sem CD-s magnó). {***}


Billie Holiday: Original American Decca Recordings 1944-1950[11]
Billie Holiday: Lady in Satin[12]

Tudtad, hogy Lady Day-nek nevezték, és már a 30-as években heroinozott, börtönben is ült, priusza miatt nem énekelhetett, szóval nagyon zavaros élete volt. Ehhez képest gyönyörű hangja van, ill. nem is hogy szép, hanem olyan érzékien tud énekelni. Megnéztem, 1959-ben halt meg, 44 évesen. Ez a lemez tehát az utolsók közül való, ill. a másik pedig a csúcskorszakából való. Rengeteg válogatás lemeze van, mint pl. Nina Simone-nak. A könyv szerint az ötvenes években már nagyon le volt robbanva, ami a hangját is megviselte. Hát, kb. 20 év heroinnal, nem semmi. Mennyi jazz-zenész anyagozott, jóval előbb, mint a hippi-korszak, de még a beat nemzedéket is megelőzték! NYC-be alig tért vissza a szesz, már a por tutira működésbe jött. A 1959-re a szervezete teljesen tönkre ment, a szíve és a mája nem bírta tovább. Halála előtt is sokan szerették, de ahogy lenni szokott, a halála után rögtön nagy kultusza lett (nem sorolnám, hány ilyet ismerünk, csak a mi Attilánkat említem). Ma meg Ella F. mellett őt tartják a legnagyobbnak.
Tulajdonképpen mindkét korszaknak megvan a maga érdeme, mégis ezen az utolsó lemezek egyikén, nekem így, már kicsit lestrapáltan jobban tetszik a hangja, bár ez a lemez a másikhoz képest eléggé melankolikus, de nem giccses, szóval nekem tetsző. Amúgy is szeretem ennek a korszaknak az ilyen stílusát. A stúdiómunkálatos bónusz-szám is érdekes. {***** és ****}


Astor Piazzolla: Contiene 3 brani inediti[13]

Első hallgatásra olyan tingli-tangli. De azért nem rossz, francia filmek nosztalgiájával hallgatható, hiszen annyira latinos-franciás, s a régebbi filmek hangulatát idézi. Kicsit értetlenkedek, hogy vajon miért tartják olyan nagy zenésznek, újítónak. Aztán harmadjára hallgatva már nem olyan idegen, s rájövök, hogy a kísérőzene hangszerelése az, ami engem elidegenített, kissé túlhaladott, de a harmonikajáték az tényleg sokkal jobb, mint az aláfestő zene. Illetve az is megkedvelhető, talán vagy két szám van, amiben nem annyira. Aztán újabb hallgatás után nem értem, mi bajom volt nekem a hangszereléssel, hiszen jó ez a zene. Tényleg nem tudom, miért idegenkedtem először ettől a zenétől. Úgyhogy most már sokkal jobban tetszik, s az is biztos, egy lemezből amúgy sem lehet megítélni, gondolom, temérdek lemeze van. Ami érdekes, hogy jazz lexikonban nem szerepel, pedig tudom, hogy nagy hatása volt sok zenészre.{****}


Dresch Dudás Mihály: Hűs-ég (Esti muzsikák)[14]

Nagyon jó ez a lemez, akár dupla, 140 perces CD-t is el tudnék ebből a zenéből hallgatni. DDM a csúcson van már legalább 10 éve, ez a lemeze is bizonyítja! Szólóban ilyen jó zenét produkálni, nem sokan képesek. S nem fantasztikus technikák, vagy bármi ilyesmi jön le, hanem igazi lélekzene, az előadó teljességgel benne van a zenében. Persze a játéka technikailag is kiváló, de nem erre figyelsz. Nagyon jó, s annyira nem népieskedő vagy bármi ilyen, mégis benne vannak a népi gyökerek. Külföldinek hazai zenéből ezt kell megmutatni (10 ilyen CD között a helye, mondjuk Lajkó Félix, Délalföldi és a VHK mellett). {***** meg még több is}


Balbastre: Quatre Sonatas. Sonatas forHarpischord (Concerto Rococo)[15]

Nagyon szeretem a barokk zenét. Már legalább 25 éve legtöbbször barokk zenére ébredek reggel (10 éve kb. Corelli LP-re). Minden évszakban nagyon jó, de különösen a tavasz nekem a barokk concertók hangulata. Talán nem véletlen, hogy a hetvenes években is legtöbbször szép tájképek, parkok szerepeltek az ilyen lemezek borítóin. Reggel a nap indításának nekem azt hiszem, azért jött be ez a zene, mert nem szeretem a rádió harsogó divatzenéit, s inkább valami nyugis, belülről kifelé „indulásra” van szükségem. Ez a CD illeszkedik ehhez, úgyhogy beveszem napindítónak. {****}


Pink martini: Lilly (Singles)[16]

Szeretem a sanzonokat, vagy a sanzonalapú hibrideket, pl.: a 10-es, 20-as években a rag és dixie erőteljes beszüremlése, vagy később a latin rumba, szamba, tangó stb. egybeolvadása a francia sanzon hagyományokkal. E három rövidke szám mindkettőre hoz példát. A francia nyelv után ilyenkor nagy nosztalgiám támad. {****}


Dead Can Dance: Spiritchaser[17]
Dead Can Dance:?[18]

A Spiritchaser vagy 8-9 éve fel van véve kazettára, s nagyon szerettem ezt a lemezt, sokat hallgattam, s abban az időszakban, amikor a This Mortal Coil volt a kedvencem, akkor ez a zene nagyon bejött. Most CD-ről hallgatva újra elkapott, s napokig csak ezt hallgattam. Nem sok lemezüket ismerem, vagy ötöt-hatot?, de szerintem ez talán az egyik legjobb lemezük. Nagyon bejön ez a sajátos lüktetés, a hangszerelés finomságai, a szomorkás énekhangok. S úgy, mint a TMC, nekem szinte semmit sem vesztett a frissességéből, abszolút nem 10 éves zene, az azóta elnyúzott ethno klisék nem érintik az ő zenéjüket. {*****}
A másik lemezről semmit sem tudok, se cím, se évszám. De úgy tűnik, hogy válogatás vagy egy egyénileg válogatott CD-ről van szó, mert két szám a fenti lemezről van rajta. A többi számot nem ismerem, ez is jó, de nem annyira, mint a kedvenc lemezem. {****}


The Stranglers: The Collection 1977-1982[19]

Érződik, hogy a punk utáni első (közvetlen) generáció, az újhullám és punk ötvözete a zenéjük. Olyan, mint az Üvegtörők, a punk lendületével, de az újhullám hangszerelésével. Jellemző ezekre a zenékre, hogy a punkkal ellentétben itt van billentyűs, sőt, elég meghatározó. Nyers a basszus, mintha valamivel akarnának visszahúzni a punk primitívebb hangszerelésére. Ebből a korszakból ezt a bandát nem ismertem, viszont hasonlóakat igen (Pretenders, Siouxsie and The Banshees stb.). Azt gondolom, ezek a zenekarok előfutárai a később 10-15 évvel későbbi zenéknek (pl. Blur, Chumbawamba, de akár Osasis stb.). Mindenképpen áttörés volt a 80-as években, hogy a diszkó igénytelen laposságát megtörte az újhullám, ami mindent képes volt magába olvasztani. Ez az együttes is ezt példázza. Szórakoztatózene, hallgatható. {****}


Vangelis: Portraits
So Long Ago, So Clear (1973-1996)[20]

Még egy válogatás. A korai időkből nem sok, inkább az Andersonnal közös lemezekről vannak a számok. Olyan karácsony előtt piacra dobott, kicsit dizájnozva, de jó kis kommersz. Csak átmásolni volt nálam, magamnak nem is másoltam.{***}


Ruben Gonzales: Introducing[21]
Ruben Gonzales: Chaochullo[22]

Én nagyon szeretem a latin-amerikai zenét. Tulajdonképpen mindegy, legyen mexikói, kubai, brazil. Még a kicsit kommerszebb táncos (rumba, csa-csa-csa stb.) zenéket is kedvelem. Persze, a nagyon gagyi előadást nem. És vannak viszont nagyon profi előadók, mint ez is, ahol a zenélés ugyanolyan jamelés, mint a jazzben, és nagyon kimagasló hangszeres játékok is vannak. A trombita pl. ezekben a latin zenékben, mert sehol nem tud úgy szólni, mint itt. Ez a két lemez is nagyon jó. Zeneileg is élvezhető, zongorabetétek, s elég komoly hangszerese részek, mégis végig pezsgő, izzó hangulat. A második lemezen több a - szó szerint – tánczene, de nem rossz ez sem. A world-ethno-stb. műfajban kezd a latin divat elmúlni, de ez a zene amúgy meg sohasem megy ki a divatból, mindig is lázba hozza a közönséget. Még pl. neves jazzfesztiválokon is van igény az ilyen zenére. {*****/*****}


Kitaro: Silk Road Suite – London Symphony Orchestra[23]

A nagy K őrület valamikor a 80-as évek elején volt külföldön, mi hozzánk egy kicsit később érkezett. Már túl voltunk a nagy szintisek ámulatán (korai Vangelis, Schulze, Tangerine Dream, Tomita stb.). Aztán meg inkább Deuter vagy még inkább Stephan Micus voltak azok, akik a keleti gondolkodást a zenével párosították a mi részünkre. Ezért fura volt, hogy K-t, mint egy buddhista papot, úgy istenítették, mert ez nekem zeneileg nem jött le annyira. A new age előfutárának is lehet tekinteni. De nem volt számomra az a néhány lemeze olyan releváns élmény. Viszont ez a szimfonikus átirat még inkább kilúgozta ezt a zenét, néhol már olyan szirupos, mint egy táncdal. {***}


Harrison Birtwistle Games
A celebration of HB 2004.[24]

Ez hasonló a Luciano Beriohoz, egészen jó kortárszene, csak ezek a parányi részletek eléggé élvezhetetlenek. Egy hosszabb énekelt tétel van, ami tetszik. Ráadásul itt még a mesélés is megszakítja a zenéket. A CD-ROM rész elég jó, informatív, éppen ezért kár volt így belerakni a szöveget a zene közzé. {***}


Manu Chao: Proxima estacion: esperanza[25]

Les Negresses Vertes, Mano Negra, Chumbawamba… mind lendületes örömzene. Ebben a műfajban több az azonosság, mint a különbség. A lendületességet írtam, s ez a zene is az, csak sajnálatosan túl sokszor megtörik zajos-szöveges effektekkel. Tudod, ezt az Ápolóknál sem szerettem. Egyébként jó lemez, ettől függetlenül pörgős, jó hangulatú. Az évszám híján nem tudnám megmondani, mikori lehet. Rövid lemez, pont mint egy LP. {****}


Oneness Of Juju: African Rhythms[26]

Érdekes egy műfaji egyveleg. Alapvetően meghatározza a 70-es, 80-as évek jazz-rock hangzása, de abból is az, ami a funkyval párosul. James Brown-nak is vannak ilyen egybefolyó számai, aminél nem tudod, hogy már a harmadik vagy negyedik számot hallod, csak hömpölyög a leállíthatatlan ritmus. És néhány szám el is menne JB-nak. De több olyan szám is van ezen a lemezen, ami az akkori jazz-rock legizgalmasabb zenéivel vetekszik, nagyon jó szaxi szólókkal. Aztán egy helyen például azt véltem felfedezni, hogy az orgona-basszus-fúvós-dob együttes hangzása tisztára a Weather Reportot idézi meg. Van olyan szám is, ami afrikaiasan Osibisa-féle populárisan indul, de a végére tiszta jamelésbe megy át. Amiben másabb, mint a régebbi zenék, hogy néhány számban az afrikai hangzás már olyan tisztán is megjelenik, mint az etnós lemezeken. És itt utólag írok, ugyanis apró számokkal írtad az évszámot, amit én 1995-nek olvastam, s később láttam, hogy ez 1975. Így teljesen helyén van a korszak, amit írtam, de így már azért érdekesebb, hiszen nem utólag összebarkácsolt hangzás, hanem annak a kornak a lenyomata. Tetszik, mindig is tetszettek az ilyen zenék, én JB-t is szeretem (ha már őt emlegettem), nekem az ilyen zenék az igazi ritmusos zenék, s nem a puffogó diszkó-teknó stb. Imádom az ilyen zenékben pl. a basszusgitárt, azt a néha bele-beletépést, attól beájulok. Vagy pl. a WR-ra is jellemző orgona hangzás, ahogy nem dallamot játszik, hanem a ritmusba ritmust kavar, s ha ezekhez még konga is társul a hagyományos dobokhoz, akkor kész a ritmus-kavalkád, amit én hömpölygésnek neveztem. {*****}


The Best No.1.: Singles in the World… ever![27]

Ez aztán a teljesen vegyes válogatás. Az a koncepció, hogy no.1. számokat raknak egy dupla CD-re, nagy variálási lehetőséget ad. Először is az időintervallum az, amit lehet rendezőelvként használni, de itt ez nagyon tág, így lehet bármikori első. Aztán még lehetnek ízlésbeli szubjektív rendezési elvek, amit én szívesen vennék, mert akkor nem kerül össze ennyi különböző stílus. Azt érzem, hogy a legrégebbi korok (50-es, 60-as évek) sokkal reprezentáltabbak, még az újabb koroknál nagyon ad hoc, hogy mit mutat meg. Sinead és Kylie a paletta két vége az újabb zenéknél. És ha a ma már alig ismert Ian Dury, a 70-es évek fenegyereke felkerül ide, Zappa miért nem, David Bowie igen, Peter Gabriel miért nem… folytathatnám. Sok száz számból pont ezt a 40-et válogatni, nem is lehet túlságosan racionális, de én kb. a felét ezeknek a számoknak nem kedvelem. A CD kivitele viszont nagyon szép, látszik, hogy nem a gagyi-hegyekből van (ami már annyira elárasztott minket, hogy az eladatlan lemezeket újabban bezúzzák, sokkal olcsóbb megoldás, mint tárolni, s nagyon olcsón eladni).{***}


Reich Remixed[28]

Csak ennyit tüntettél fel a CD-n, amiből semmit nem tudhatok erről a zenéről. Gyanítom, több dj. és zenész munkája, vagyis minden számot más-más gyúrt meg. Azért gondolom ezt, mert a végeredmény is ingadozó: vannak jók, s vannak amik csak a techno sajátos hangzását hozzák, s semmit nem érzek ki Steve Reichből. Bárkit fel lehet dolgozni, akár Bartókot is technósan, jazz-rockosan, bárhogyan. A Bartók műből ismert dallamot rá lehet a műfaj sajátos hangzására játszani, s akkor azt mondjuk, igen, felismertük. Ez a minimum (és alapszint, primitív zenék nem is mennek tovább). De a repetitív zene itt több helyen szét van döngetve a techno másfajta monotonitásával. Egyszerűen felülírja a techno. De van néhány, ahol jól integrálódik a zene, és nekem zeneileg is tetszik. {****}


Brian Eno – Jan Wobble: Spinner[29]

Ez a lemez kazettán is megvan nekem. Szeretem, régebben sokat hallgattam. Leginkább BEno-nak ezt a fajta stílusát kedvelem. Érdekes megoldások, egyáltalán nem unalmas ambient hangzások stb., de jó pár számban olyan hangok vannak, hogy agyat-mellet döngetne diszkó-hangerővel. Azért itt lehet jól érzékelni, hogy ebben az időben a U2-nál volt szakmunkás, s nem a kisujjából szopta a jútús megszólalást, hanem mindennek megvan az előélete. S sok későbbi teknős is merített E-től, ezek a döngetős, mély hangok pl. nem lennék meglepve, ha innen koppintódtak volna önálló teknő műfajjá.{*****}


David Sylvian: Alchemy an index of possibilities (1984-1989)[30]

Az Alchemy-nek is van több változata, mint a Gone to earth-nek. Kazettán nekem az Alchemy 1985-ös LP-je van felvéve, még Gém Janótól. Ezt is szeretem, szintúgy, mint a fentinél, sokat hallgattam régen, most is jó volt hallgatni. DS-nél is szeretem az ilyen instrumentális lemezeit, de a finom, lírai énekelt számait is. Neki is sok lemeze van, nehéz is figyelemmel követni.{*****}


Jon Hassell vs 808 State: Voiceprint[31]

Ezt a lemezt nem ismertem. JH-al úgy vagyok, hogy sok lemezét hallottam, de utólag néhány karakteresebb lemezén kívül nemigen tudom, melyik lemez is az. Azt hiszem, ezt viszont nem hallottam még. Szeretem a jellegzetes hangzását. Olyan igazi atmoszférateremtő, s ez akkor is igaz rá, ha pl. David Sylvian vagy akár mondjuk Harold Budd lemezen közreműködik. Egyébként, ha már itt tartunk, érdekes lenne egy családfa-szerűt látni arról, hogy ezek a zenészek a saját nevükön megjelent lemezeik mellett mikor és kinek a lemezén közreműködtek. Elég kusza lenne, sok összefonódással. JH is rengeteg helyen szerepelne. {*****}


George Winston: Ballads & Blues 1972
The early recordings (pianos solos)[32]

GW zongorajátéka mindig tetszett, s bár a new age ma már nem a kedvenc műfajom, de ezek a szólózongora lemezek még most is tetszenek. Ez a lemez valóban érződik, hogy korai kezdemények. A játéka már itt is profi, de még nincs kialakult stílusa, blues, rag és egyéb jazzféleségeket vonultat fel, ügyes megszólaltatásban, de nem húzza semmi, azonkívül, hogy technikás. Olyan, mintha egy komolyzenei virtuóz játszana jazzt (pl. mondjuk Kocsis Zoltán). Azért kuriózumnak jó. {****}


Alfonso el Sabio: Cantigas de Santa Maria[33]
Esther Lamandier (voice, harp, portative organ, medieval fiddle)

Szeretem a középkori zenéket. Leginkább a gregoriánt, s kevésbé a korai templomi szóló énekelt darabokat. Bár ebből a korból nagyon keveset ismerek, de ezt a lemezt hallgatva eszembe jutott, hogy hallottam már hasonlót, ami nem tetszett úgy, mint ez a lemez. A lemezen fel van tüntetve, hogy az előadó nemcsak énekel, hanem minden hangszeren ő maga játszik. Érdekes, kissé kuriózum lemez. {****}


Kitaro: Best of… Volume 1.[34]

Hát egy csöppet jobb, mint a szimfonikus, amit a múltkor másoltam. Nem igazán tud lekötni, s elég sok a „nyálas” is. Azt hiszem, hogy mai füllel még pl. Klaus Schulze is jobban tetszene, pedig neki sem voltam rajongója. Vagy az is lehet, mint ahogy a múltkor is írtam, hogy a new age rajongásom után már inkább kritikusabb vagyok az ilyen zenékkel kapcsolatban. {***}


John Tavener: The protecting veil in alium[35]

Az első hallgatásra sok idegesítő elem volt benne. Aztán újabb hallgatásnál feltűnt, hogy néhol olyan, mintha filmzene lenne, nem az a magvas kortárs, hanem egészen emészthető. Fejhallgatóval hallgatva éreztem azt, hogy egészen játékos, próbál a komolyzenébe nem szokványos hangzásokat becsempészni, úgy, hogy nem más műfajból fuzionál, hanem talán maga kitalál. Legalábbis egy fejhallgatós hallgatás után ez jött le. Így már jobban bejött. {****}


Buffalo Tom: Smitten[36]

Most nemigen jön be nekem ez a zene. Valamikor szerettem az ilyen jellegű zenéket. Nem úgy szerettem, hogy oda voltam érte, hanem kedveltem háttérzenének. Azt hiszem, a 80-as évek második felében, az új hullám kifulladása után volt ilyen dömping, Az igényes rockzene, ami nem túl nyálas, populáris (mint pl. Bon Jovi), nem keveredik a hangzása az elektronikus poppal, inkább a gitár-alternatívhoz közelebb áll, mint a mindenkori divathullámhoz, vagy a keményebb rockhoz, őskövülete Bruce Springsteen. Nem mondom, hogy nem tetszik ez a lemez, némely szám igen kellemes, de könnyen is felejthető (a legutóbb magyar előadóban ilyen volt nekem a Quimby). {***}


Eva Cassidy: Album[37]

Én nem ódzkodok az olyan előadóktól, akik feldolgozásokat adnak elő. Ezek között is van jó. A sajátos hangzás vagy előadás teheti ezt is egyedivé. Ez a lemez sem rossz. Az ének nagyon szép, igazán kellemes női hang, bár a zene lehetne jobb is, kissé sematikus néhol, az énekeshez jobb illenék. De amúgy meg jó hallgatni, olyan nosztalgikus hangulat. Különösen a lágyabb számok, a lendületesebb (pl. blues) örökzöldek zeneileg erőtlenebbek. {****}


Gidon Kremer: Hommage á Piazzolla[38]

Érdekes lemez, tele van kontrasztokkal. Olykor olyan, mintha egy régi film filmzenéje lenne, kissé romantikus stílusban, de utána rögtön kissé kortárszenébe megy át. Van, amikor meg világzenei hangulat, de ezután meg Bartók rádió szünetzene jön, ami olyan komolyzene, amit nemigen lehet tudni, mikori. Van jól feldolgozott tangó is. A 70 perces CD több mint a felét kb. tényleg komolyzeneként el lehetne adni, ha nem is a Kronos Quartet, de hasonló, feldolgozásokban utazó formáció is akár jegyezhetné. Azt nem tudom megállapítani, hogy mennyire kapta el AP-t, vagy mennyire újító interpretáció, nekem mindenesetre tetszik. {****}


Nick Cave & The Bad Seeds: B-sides & Rarities (1984-2004)[39]

Ezt a tripla lemezt nekem csinálták! Ez nem egyszerűen válogatás, hanem koncept album. A Sziget után is mondtam, hogy egyre inkább NC-től a balladák, a lírai hangulatok tetszenek a legjobban. Illetve ez így nem igaz, mert legjobban azok a dalok tetszenek, amelyek nem líraiak, de nem is crazy pörgősek. Azt gondolom, hogy legjobban a feszültségteremtéshez ért, s ez azokban a dalokban nyilvánul meg a legjobban, amelyekben van erre tér. És ezek a dalok nem őrjöngősek, hanem olyan balladisztikusak, de állati nagy feszültség van bennük, az éneket a zene néhol ellenpontozza, s az összhatás sokkal erőteljesebb még a VHK-szerű őrületeknél is. Ezek olyan számok, amikben a legjobban érvényesül a karaktere és a hangja. És nagyon szeretem a hangját a lírai dalokban. Tom Waits-nél is van ez a kettősség, s hiába szeretem az őrült vascsövet verő, nyüszítő állatot, a balladák rekedtes hangja hozzám mindig közelebb van. Nagyon el tudok mindkettőtől érzékenyülni. Ez az album főként ezt a két féle stílust gyűjtötte össze. Most hetekig hallgattam, lassan már másfél hónapja, addig nem akartam róla írni, amíg nem teltem be vele. És még van egy „kategória”, amit én nem annyira kedveltem, amit régebben „lemeztöltelék” számoknak, vagy tinglitanglinak neveztem, meg kell hagyni NC-nél nem sok ilyen van. És itt van vagy 5 ilyen kis vicces szám, ami nagyon tetszik (pl. a III./7. tiszta presszó-rockhangzás a kezdetleges dob- és orgonajátékkal, egyszerűen telitalálat). A Beatles feldolgozások is tetszenek, a Let it Be annyira jó, de nem tudnám megmondani mi a jó benne, hiszen zeneileg még inkább ósdibb, mint az eredeti, de olyan egyszerű, de nagyszerű, hogy nem lehet nem szeretni. Akartam a 3 CD-ből egy nagyon ütőset csinálni, a számokat úgy hallgattam, hogy egytől háromig csillagoztam. A végén két egy csillagos volt, talán 3-4 kétcsillagos, a többi a legjobb kategória, szóval a nagyon ütős számok sem fértek volna fel a 3 CD-ről kettőre sem. {*****+*}


Les Negresses Vertes: Famille Nombreuse[40]

Az előző lemez jobban tetszett. Ez egy kicsit lagymatagabb, de az is lehet, hogy egyszerre hallgattam a lentebbi két lemezzel, s mindenképpen azok jobban tetszenek, erősebbek. Valahogy a „zenei humoruk”, játékosságuk elevenebb. Amikor megkerestem, s olvastam, hogy a LNV-nél azt írtam 1999-ben, hogy a GKings sematikus, műanyag lett, akkor most egy kicsit erre a lemezre is lehetne érteni. Nem az a „festa”, inkább jól hangszerelt, ebből a műfajból sláger, de sokszor még az sem. Nem rossz, s inkább adnék rá négy pontot, mint hármat, de nem varázsolt el. Kikupálódott zene? Nem tudom, az is lehet, hogy ennél a lemeznél rossz volt a zenei koncepció, s ennél sokkal több van bennük. Vagy az én ízlésem is változik. {*** és 1/2}
Les Negresses Vertes: Zigzague. Jó ez a lemez. Régebben nagyon szerettem a Gypsy Kingset, mára ráuntam. Sok minden nagyon sematikussá vált, nem tett jót nekik a népszerűség. A LNV egy fokkal jobb, de másabb is. Nem akar olyan "műanyag-ízűen" autentikus lenni, mint néha GK. Ezt lehet becsülni náluk, s ezért nem lehet összehasonlítani őket mondjuk az igazi etno zenét játszókkal sem. (****1999)


Manu Chao: Clandestino esperando la ultima ola…[41]

Most talán ez tetszik a legjobban ebből a műfajból. Olyan szertelen, vidám, laza hangulat. A két lemez (ez és a lentebbi, amiről régebben írtam) elmehetne egy dupla lemeznek, hiszen mindkettő rövid, s stílusban sem különböznek egymástól. A különböző zenei hatások jól egybeolvadnak, s főként a latinosság dominál. Néhol olyan latin protest feeling, ami valószínűleg nem véletlen. Azt hallottam, hogy dél-amerikai országokban nagy kultusza van. A marijuana is elég gyakori szó a dalokban… {****}
Manu Chao: Proxima estacion: esperanza. Les Negresses Vertes, Mano Negra, Chumbawamba… mind lendületes örömzene. Ebben a műfajban több az azonosság, mint a különbség. A lendületességet írtam, s ez a zene is az, csak sajnálatosan túl sokszor megtörik zajos-szöveges effektekkel. Tudod, ezt az Ápolóknál sem szerettem. Egyébként jó lemez, ettől függetlenül pörgős, jó hangulatú. Az évszám híján nem tudnám megmondani, mikori lehet. Rövid lemez, pont mint egy LP. {****2006}


Mano Negra: Patchanka[42]

A punk hatása nagyon érződik, de ez nem baj, sőt. Lendületes, s a latinos elemeket szerintem talán egy kicsit populárisan használja, de mindenképpen úttörő módon, szóval, előttük ilyen hasonló fúzió nemigen volt. Én - mint már sokszor írtam – szeretem ezt a happy vonalat, jó hangulatot teremt. Ügyesen építenek mindebbe rockos vagy rapes elemet, úgy, hogy jó kis íve legyen egy-egy számnak. Gondolom, ez koncerten biztos még jobban kijön a bulis hatás végett. Eddig nekem mindössze két lemezük volt felvéve, s azokat is már régen hallottam, úgyhogy jó volt most ezt a lemezt hallgatni. {****}


Korál: Aranyalbum[43]

Amikor ilyen 70-es évek végi magyar rockzenét hallgatok, mindig megdöbbenek, hogy ez a gitáralapú magyar-rock mennyire egyforma Koráltól a Karthágóig, az Eddától a Piramisig, Dinamittól a Beatricéig, P. Mobiltól a Hobóig, P. Boxtól a V’ Moto Rockig vagy a Tátrais trió Skorpióig. Az alap mindegyiknél ugyanaz, ami egy kicsit nosztalgikus érzéseket kelt bennem, mert nem egy-egy számhoz, vagy együtteshez kapcsolódik, hanem magához a korszakhoz. Azért megdöbbentő ez a hangzásbeli azonosság, – de erről már többször írtam - mert akkoriban nagy különbségeket láttunk bele ezekbe az együttesekbe. Egyébként a Korált nem utáltam, de nem is szerettem (kicsit közömbös volt, vagy közepesnek tartottam, pl.a Karthagót azt utáltam). Most ezt a válogatást hallgatva, nem vagyok odáig érte, mert soha nem kedveltem Balázs Fecó érzelgős-siránkozós énekét. A zene nem is annyira gyenge, kicsit még az akkori Easthez is hasonlít, sok helyen progresszív rockos betétek vannak. Egy-egy dal meg nagyon hasonlít azokra a Piramis dalokra, amiket a billentyűs Gallai Péter énekelt-szerzett. {***}


Erik Truffaz: Salova[44]
Amon Tobin & Erik Truffaz: ?[45]

A címmel ellátott lemez egy kicsit másabb, mint amiket eddig megismertem. A domináns ezen a lemezen a jazz-rockos hangzás és több számban is arab ének. Nekem nagyon Terje Rypdal jön be a gitárcentrikusabbb jazz-rockos számoknál. Feszes, jazz-rockos hangszerelés, de mégsem elavult 70-es évek hangzása ez, hanem azt idéző, de azon túlmutató. És akkor ezeket a számokat spékelik meg olyan szerzeményekkel, amikben arab ének van, a hangszerelés ezekben természetesen elektronikusabb, ami jobban illik az arabzene pezsgéséhez, izzásához, dinamikájához. Minderre van „ráhúzva” a trombita hűvös („miles davises”) játéka. Nagyon különös zenét hozott össze, egészen más, mint a szokásos etnó zenék, de másabb azoktól a jazz zenéktől is, amik az etnó stílusokra támaszkodnak. Utóbbi időben rég nem hallottam ilyen érdekes, újszerű zenét. Azon is elgondolkoztam, hogy milyen érdekes az arabzene, mennyi mindennel lehet összeházasítani, s még egyáltalán nincs úgy elcsépelve, mint több más nép zenéje. {*****}
A másik lemezt szerintem valami dj-vel készíthette, hiszen ez meg teljesen elektronikus hatású. Másolt CD-ről semmi információt nem tudtam meg, még évszám sincs. Az a gyanúm, hogy nem is közös lemez, hanem az első névként szereplő AT használta fel ET számait. Ezt abból is gondolom, hogy nagyon eltér az eddigi ET-tól abban, hogy ezidáig mindig kísérletezett (rap, arabzene, regggae stb.), de alapjában a jazzhangzás megmaradt. Itt viszont a többségében inkább valami ethno-techno szerű stílust hallunk, s kevésbé dominál a jazz. Egyébként jó, tetszik, nekem néhol a St. Germainre, néhol a Korai Örömre hasonlít. {**** és 1/2}
Erik Truffaz: The Dawn. ez egy olyan "klasszikusnak" számító jazz, amiben rap éneklés van. De a zene nagyon "hagyományos" quartet: trombita, zongora-elektromos orgona, dob, bőgő-bassz. Ha egy kicsit jobban odafigyelünk, akkor vesszük észre, hogy nemcsak a rapelés adja az újszerűségét, hanem a zene is nagyon jó, modern jazz. Nagyon dicsértem a Nils Petter Molvæ r CD-t. Ahhoz képest ezt még inkább újítónak érzem, mert nagyon izgalmas, hogyan képes mindenféle elektromos, digitális besegítés nélkül, egy akusztikus quartet eleven, modern zenét tálalni. Minden hangszer játéka élvezetes, a hagyományokra épülő, finom, érdekes, újszerű hangszereléssel: a bőgőnek, bassznak pl. szintúgy vannak kiemelkedő pillanatai, mint mondjuk a dobnak. És vannak részek, amik annyira úgy szólnak, mintha legalább 30 éve játszották volna (leginkább az orgona hatása). Egyébként, ha valamire hasonlít, akkor a jazz-rock előtti Miles Davisre (és egy kicsit a Down by Law film zenéjére). Az utóbbi hónapokban talán ez a CD tetszett nekem a legjobban. Az előadót nem ismerem, nem tudok róla semmit, még a kiadás évét sem, Dóka sem mondott róla semmit. Remélem, van még neki ilyen hasonló zenéje. {*****2002}
Erik Truffaz: ? Semmit sem tudok erről a lemezről. Azt gondolom, hogy ez egy régebbi lehet, az általam ismert The Dawn pedig frissebb. Azért gondolom ezt, mert itt érződik inkább, hogy mik is ET gyökerei. A lemez olyan, mintha Miles Davis a Weather Reporttal készített volna közös lemezt, de nem a 70-es években, hanem a 90-esekben. A WR-nak van két lemeze, amit nagyon szeretek, s ez pont azokra hasonlít (az egyik a Sweetnighter különösen kedvencem volt). És persze a hűvös MD-es trombita! Szerintem ET egyáltalán nem szégyelli, hogy koppintásnak tűnik ez a lemez. És nem is az, vagyis az, de nem rossz értelemben. De ezen a lemezen is van rappelés, de alatta nagyon finom jazzhangzás. Szeretem ezt a zenét, s annyira jó a csupa akusztikus hangszer, a jazz stílus keverése a csontig lerágott, megunt rappel. Üdítő. {*****2005}


France L’épinette des Vosges[46]

Volt idő, amikor nagyon szerettem az ilyen „régizenéket”. Érdekes, a régi reneszánsz és a folk találkozása némelyik. A world music kultusz előtt is volt ennek hagyománya, még nálunk is, pl. voltak fesztiválok. Néhány magyar lemezem nekem is volt (Bakfark stb.), de volt egy külföldi is, talán éppen francia, már nem emlékszem pontosan). Most is jó volt ilyen zenét hallgatni. {****}


Michael Nyman: A Zed & Two Noughts (Original music from the film by Peter Greenaway)[47]

A Szakács… után talán ez a legjobban ismert, s a legjobban érzelmileg eltalált zene. PG-nek a MN zenéje nagy húzás, telitalálat volt. Az olyan „elvont” művészfilmek, mint az ő filmjei, még zenében is eléggé „elidegenítettek”, ha van egyáltalán, mert sok rendezőre jellemző, hogy nem is használ zenét, vagy annyira neutrális, hogy el is sikkad. De ezek a zenék ezeket a filmeket „húzták”, s olyan közönségre is hatottak, akik egyébként ilyen filmeket nem néznek meg, vagy nem értékelnek. De nem kommerszesítette a filmeket, csak egy közérthetőbb, befogadhatóbb sík lett a film zenéje. És egy nagyon sajátos stílus lett ez a zene, ami nem komolyzene, de nem is más, s a hangzása is rögtön felismerhető. 15 év után azért néhány betét nem annyira friss, de összességében jó hallgatni, s van drámája a zenének, még így film nélkül is. {****}


David Bowie: The Rise & Fall of Ziggy Stardust & The Spiders from Mars[48]

Nekem ez a kedvenc DB lemezen. Még a mai napig megborzongok egy-két résztől. Azt hiszem, DB-hoz ez a stílus áll közel, s az a rideg, hűvös, olykor keménykedő (amiket már lassan 20 éve művel) pedig nem annyira (legalábbis nekem az előbbi tetszik jobban). Az őskori progresszív rock alap sem rossz, sőt. Nagyon régen hallottam már ezt a lemezt (kazettán van meg), s örültem, hogy most CD-n is meglett. Nagyon jó volt újrahallani, az mindig nagyon jó, ha egy régen hallott zene nem megkopott, hanem újból kedvenccé válik (s az mindig rossz, ha csalódás egy régi kedvenc). A 70-es évek eleji dekadens hangulat azonban nekem már ebből a zenéből nemigen hallik ki, úgy, mint régen. {*****}


Kronos Quartet: Pieces of Africa[49]

A kedvenc KQ lemezem ez. 1992-ben ilyen afrikaias (etnó-world-stb.) zenét csinálni, - komolyzenei háttérrel - szerintem korszakalkotó volt. Úgy tudom, hogy ez a lemezük népszerű is lett, eladási szempontból is remekelt, de ez nem jelenti azt, hogy kommersz, ill., hogy KQ tudatosan be akart törni a köztudatba. Lehet, hogy ezután a lemez után többen lenézően figyelték a népszerűségüket, de mindettől függetlenül ez a lemez nagyon jó. Kazettán sokat hallgattam, s most jó volt újrahallgatni. Még mindig kedvelem, jónak tartom, szerintem semmit sem kopott. {*****}
Kronos Quartet: Early Music (La Chrymae Antiqua): A Kronos mindig tud valami újat hozni, de a saját stílusát is megőrizni, ill. a komolyzenei kereteket megtartani. Nem tudom, hogyan csinálják, de jól csinálják. Felületes hallgatáskor csak egy komolyzenét hallasz, sőt, itt van olyan barokkos hangzás is, hogy a Bartók rádióba elmenne ("Barokk Rádió Budapest" - ezen hülyéskedtünk 15-20 éve, mivel a rádió komolyzenei "mainstreamje" a barokk). Nos, az előző, 1992-es Pieces of Africa is tartogatott olyan meglepetéseket, amelyek itt is vannak, de ott Afrika miatt természetesebb volt, inkább az volt az érdekes, hogy mindezek mellett a komolyzenei megközelítést milyen jól csinálják. Furcsa egy banda, s gondolom, a nagy magas kultúrában nem igen kedvelik őket, különcségnek tarthatják ezt a hozzáállást. Pedig ez több annál, mint egy-egy jópofa poénkodás, ami mögött nincs semmi, csak a pukkasztás. Szerintem eléggé határozott egyéniségük van, s minden lemez azt tükrözi, hogy átgondolt "végtermékek". Volt lemezük, ami egy kicsit idegesített, de ezt a két lemezt kedvelem. (*****2001)


Santana Summer ’69[50]

Hát erről nincs sok írnivaló, ez S fénykora, természetesen ezeket a számokat én is kedvelem, de minden ilyen-olyan válogatáson is ezek szerepelnek többnyire. Az is biztos, hogy régen hallgattam ilyen régi S-t, és néha jó újra elővenni. {****}
Tripla Santana (Bootleg?): Talán kalózgyűjtemény lehet, nem tudom. 3 db 41, 42 és 48 perces CD, csupa koncertfelvétellel, de semmi adat, csak a számok címei (CD-ként 5-6 cím, 25 helyen - papírdobozon, CD elő- és hátlap - mindig ugyanaz vagyon írva). A háromból pontosan 2 db-ot lehetne csinálni, 8-8 számmal, 60 és 70 perces időtartammal. A számok különböző koncertekről valók, ez biztosan hallatszik. Egyrészt azért, mert nagyon gyenge a hangminőség (mint az én kazettáról csinált CD-im), s néha egy-egy szám feltűnően jól szól a többihez képest. Másrészt ez a 16 szám csupa olyan koncertszám, ahol nagyon beindultak, főként jamelés, vagy, ha énekelt szám, akkor is a közepe hosszú hangszeres résszel van előadva. Az átlag a 8 perc/szám, tehát tényleg a koncertek jó kis részeit válogatták össze. Összességében a hibái ellenére ezért tetszik nekem ez a lemez. Hiszen én pont az ilyen koncert-hangulatokat szeretem. És mivel élőben is hallottam Santanát, nagyon tudom kedvelni a koncerten nyújtott teljesítményét. A koncertjei igazi örömzenélések, s a profizmus mellett mégis inkább az előbbi hat. Valaki vagy 20 éve azt mondta, hogy két igazi nagy "koncertmester" van: Zappa és Santana. Én szerettem Santanát, de egy kicsit túlzásnak éreztem FZ-val hasonlítani. De aztán a pesti koncertje után rájöttem, hogy van benne igazság. Hosszú lenne ecsetelni, de a lényeg: a profizmus, az összhang, a virtuozitás, és a zenészek érvényesülési lehetősége a szólista mellett, a pontosan megkomponált és az örömzenélés egyensúlya stb... És most tessék, visszaköszön, hiszen van itt vagy két szám, ami teljesen Zappás, mégpedig a kb. 1970-1974 közötti időből. {****2003}


Barry Adamson: Oedipus Schmuedipus (?)[51]

Ez van írva a CD-re, de valójában szerintem ez egy válogatás. A Hamish barátotoktól kaptátok két éve. Nekem nagyon tetszik, kicsit funkys, kicsit jazzes és kicsit technós számok vannak rajta. Nem ismerek róla semmit, gyanítom, többsége nem az én zenei világomból származik, meg új irányzatok is fellelhetőek, amiket szintén nem ismerek (mert pl. ami nekem ambient az kb. 10 év alatt ötféle zenei stíluson ment keresztül, ill. sorolták). Szóval, ismeretlen zenék, de nagyon jók. A végén egyébként van egy jó Nick Cave szám is. {*****}


Lou Reed: NYC Man (1967-2003)[52]

Ennél jobb LR válogatást el sem tudok képzelni. A legjobb számai, de azért becsúszik egy-egy kevésbé ismert szám, amolyan lemeztöltelékek, amelyek itt új életre kelnek, kellemes kis szösszenetekké válnak. A második lemez azért mutat egy-két hangszeresebb számot is, koncert jamelést stb., amik megint csak kevésbé ismert LR-től. Volt, amikor nagyon bírtam, de volt, amikor untam, volt, amikor a világfájdalmas vagy enervált számok jöttek be, s a rockosabbakat nemigen tudtam hallgatni, de volt, amikor meg a laza és lendületes LR jött be nekem. Ez a válogatás az ilyen válogatósnak való: itt LR minden stílusa bejön, s arra ösztökél, hogy elővegyem a többi LR lemezemet is, s egy ideig csak ezeket hallgassam. {*****}
Lou Reed: Transformer: LR-nél ugyanaz, mint TW-nél: nem ez volt a kedvenc lemezem, de most jobban tudom értékelni, mint ezelőtt. Ennek a lemeznek egyébként az a sajátossága, hogy 11 számból 8-9 rajta van válogatásokon is. Dókának ez LP-n van meg, 10-11 éve tőle vettem fel. (****1999)


Rykodisc: The Anthology[53]

Ez is egy eklektikus válogatás. A cégnél sok ismert és általam nem ismert előadó fordult meg. Sok nagynévvel (pl. Zappa, Hendrix, Wyatt, John Cale) szemben sok ismeretlen név, s nagyon úgy is tűnik, hogy amolyan „B” kategóriás néhány közülük. Ezek közé sorolom a kicsit olyan lagymatag rockzenét, amivel szemben mondjuk a Cubanismo meglepetés, vagy az átlagos popzenékkel szemben van jónéhány karakteresebb zene (pl. blues). Ettől függetlenül jól megférnek egymás mellett, ezt szeretem a válogatásokban, hogy egy jó válogatásnál a jobb zenék „ívében” elfér néhány gyengécske is, vagy más zenei stílus, akár valami cikisebb zene is stb. Van néhány számomra magasan kiemelkedőek is, pl. a Devo, Ry Cooder. Az előbbi nagyon jó feldolgozás, nem sok köze van az eredetihez, de nagyon eltalálták, az utóbbi pedig állati szép blues szám, nagyon szeretem az ilyen finom bluesokat (is). {****}


Beastie Boys: The In Sound From Way Out[54]

Én nagyon kedvelem ezt a zenét. Szeretem ezt a jó hangulatú, jól hangszerelt zenét, amit szinte mindig kellemes hallgatni. A jazzes beütés mellett persze néhol kissé populáris is, de ez engem egyáltalán nem befolyásol. Meghatározója a jazz és a funky, de attól, hogy kissé retrónak tűnik, olyan zene, amin érződik, hogy nem a 70-es években készült. {*****}


Public Image Limited: Metalbox[55]

Jó ez a zene, én nem ismertem. Alapvetően hasonlít a Pere Ubuhoz, Cabaret Voltaire-hez és a Joy Divisionra. Viszont nem saccolnám 79-esnek, hanem legalább 10 évvel későbbinek. A zene néhol kissé merev, nem éppen az a bulis, vagy legalábbis olyan alternatívasan bulis. Az jutott eszembe, hogy a KFT az első KLTE-s koncertjén volt hasonló zeneileg, de aztán pár hónapra rá jött a hírnév, s populárisabb lett. Szóval simán belefér a new wave alternatívabb vonulatába ez a zene, de nekem mégis első hallásra későbbinek tűnt. {****}


Korai Öröm: 2005[56]

Nekem most nagyon bejön a KÖ. Pedig az utóbbi időben óckodtam az egyre több elektronikus hangzástól, de ez mára nem zavar, de nem is annyira jellemző, mint gondoltam. Amolyan „közismert progresszív” lett belőlük, mint a Pink Floyd a 70-es években. És ez a zene tényleg olyan, mint akkoriban a PF volt: jól megcsinált, profi, eladható, de azért mégiscsak nívós. Persze ebből adódóan azért van néhány hasonszőrű zenekar, akiknek a hangzása nagyon hasonló. Én ettől függetlenül is kedvelem. Most pl. szívesen elmennék egy KÖ koncertre. Ez a lemez is jó. Néhol etnós beütés, néhol meg egy kicsit a régi prog-rock hangulattal van megspékelve (talán ezért jutott eszembe a PF-hoz hasonlítani). Múltkor megnéztem a honlapjukat: http://www.korai.hu/ {*****}
Korai Öröm: ? Ezt tőled kaptam kazettán, semmit nem tudok róla, mikori és mi a címe. Nekem van egy CD-m és egy kazettám tőlük (a kazetta az első lemezük). Eddig sokáig úgy gondoltam, hogy a KÖ zenéje a progresszív rockban gyökerezik, valahol a Pink Floyd és a King Crimson környékén, s rokon a mostani progresszívekkel, mint pl. az etnók. Aztán egyre inkább kihallottam a zenéjükből a technós elemeket. Végül is mindez igaz róluk, csak nem úgy kell felfogni, hogy az egyik a másikat kizárja, hanem pl. úgy, mint egy koordináta-rendszert: az Y tengely mondjuk a "hagyományos" progresszív, az X tengely pedig a mai hangzás (techno, etno stb.). Így már térben is jobban látszik, hogy hova tart a KÖ, illetve azt is, hogy meddig képes a gyökereket megtartani. Eddig sikerült. {*****2002}
Korai Öröm: Recycled A KÖ-nek már rengeteg lemeze van, úgy 10-12 év alatt. Ezt nem tudom, mikor adták ki, de nem lehet egy-két évesnél régebbi. Sajnálom a régi KÖ-öt, hogy már nem ugyanazok, de az igazság az, hogy ez sem rossz (a régebbi azért közelebb állt hozzám). Talán azért jó ez a zene, mert nem kis buzi kutyulós, hangszereken zenélni nem tudó, divat-trendik készítik, hanem igazi zenészek, akik az elektronikus hangzást felhasználják, de ebben nem merül ki a dolog. Sok jó zenei megoldás van benne, s ez tényleg eléggé „transz”, nem úgy, mint a sok sematikus, monoton „fűrészpor” zene. Azért e mellett a zene mellett is vágyik az ember már valami kevésbé dörömbölősre, úgy másfél óra után. Ha lesz koncertjük, elmegyek rá, kedvem szottyant erre a zenére. {****2003}


The Real Group: One for all[57]
The Real Group: Jazz Live[58]

Mintha egy kicsit elterjedtek volna az ilyen jazz-singer együttesek. Vagy csak nálunk van most egy-két felfutott miatt nagyobb keletje, nem tudom? Mindenesetre nem igazán hatott rám az újdonság erejével. Persze, szép, kellemes, igazán jó háttér zenének, de a hallgatása nem köt le. Van néhány szép pillanata. A Beatles feldolgozás is tetszik (némely B szám adja magát az ilyen feldolgozáshoz). Tehát nem az előadókkal van bajom, hanem maga a stílus most nálam nem jön be. {***/***}


Nina Simone: The best of Nina[59]

Az örökzöld NS, akinek annyi válogatás CD-je van, hogy nem is tudom ismerik-e annyian, mint amennyi válogatást készítettek a lemezeiből. Én továbbra is nagyon kedvelem, most a 60-as évek-hangzású számait kevésbé, inkább az érzelmesebb, balladisztikus dalait jobban. Ezen a lemezen is sok olyan szám van, amit már más CD-kről ismerek, de azért jó néha őt is hallgatni. {****}


ColorStar: Heavenicetrip![60]

Nagyon dinamikus lemez, nekem ez tetszik, eddig általam ismert lemezeik közül szerintem ez a legjobb. A hangszerelése az a fajta instrumentális zene, amit lehet háttérként, odafigyelve, de koncerten is hallgatni. Nagy adag Korai Öröm hatást érzek, ami nem meglepő, hiszen a Toldi moziban is pl. ott voltak mindkét együttesből a zenészek, amolyan egy baráti társaság a két együttes (meg ki tudja, kik még). Szóval, KÖ, de azért az jobb. Úgy gondolom, hogy ez a fajta zene nekem jobban bejön, mint neked. {****}
ColorStar: 1.999 Ez a maxi CD Mariann karácsonyi ajándéka. A zene techno, kicsit a Snoghoz hasonlít. Azért kaptam, mert a borítón Mariann van rajta, egy olyan kisgyerekkori fényképe, ami Lampé Áginak és nekem is a kedvencünk volt: műtermi fotón egy hatalmas nagy napszemüvegben ül egy 3 kerekű biciklin. Az egész fotó nagyon muris, rengeteget nevettünk rajta ("crazy-", "easy-" rider, stb.). A zenészek Mariann ismerősei, s nekik is megtetszett a fotó. Így lett egy 30 évvel ezelőtti műtermi fotó "techno-design". po sztmo dern. (***2000.)


Mitsoura: ?[61]

Semmit sem tudok erről a lemezről, csak annyit, hogy magyar. Kik a zenészek, mi ez? Kusturica-utánzás vagy autentikus zenék, zenészek találkozása fehér emberekkel? Trendi etno vagy komolyabb projekt? Mindez talány, hiszen a másolt CD-n csak mindössz ez a név szerepelt. Tehát nem befolyásolt semmi a meghallgatásnál. De nekem tetszik ez a zene. Jó a hangszerelése, és egyáltalán nem gagyi etnó. A cigány kultúra most nagyon kult, meg kúl, de ettől függetlenül ez a zene tud újat hozni, nem séma. Talán itt érezhető, hogy a cigány és az indiai zene gyökerei közösek, mert vannak számok, amelyeknél ez megcsillan. Az a tippem, hogy ebben az együttesben benne van a Makámos Szőke Szabolcs, vagy valaki a régi Makámból, mert néhol nagyon emlékeztet a zene rájuk. Kíváncsi vagyok, nektek hogyan fog tetszeni. {****}


Lambchop: Awcmon[62]
Lambchop: Noyoucmon[63]

Első hallásra eléggé tingli-tangli. Ami megkapja elsőre az embert, az énekhang. Ez a mély énekhang hasonlatos az Arab Strap-hoz és Blixához is, ill. az az enervált, kissé dekadens éneklési mód, ami ehhez a jellegzetes hanghoz párosul. Azt sem tudnám megmondani, milyen nemzetiségű. A hangszerelés ilyen-olyan. Sok a vonós, ami kicsit a Charles Aznavour-os sanzon-táncdal világát juttatja az eszedbe (s mondjuk még L. Cohen papát is), viszont vannak nagyon szépen kidolgozott gitáralapú és zongora domináns dalok is, ill. olyan amerikaias mainstream átlaghanzások is. Újabb meghallgatások után felfedezem, hogy a második lemez dinamikusabb, sőt, ott r’n’r és rockosabb számok is vannak. Egyébként többszöri meghallgatás után jobban megkedveltem, megismertem a hangulatát, azt hiszem, hogy az előbb említett A .Strap-nál is ugyanígy voltam. A tingli-tangli kellemes hangulattá vált, bár meg kell jegyeznem, hogy van egy-két szám, ami továbbra sem jön be, de sebaj (ha ezeket leveszem, akkor egy jó CD-t tudnék a kettőből csinálni). Az az érzésem, hogy Ti ezt kedvelhetitek, ezért kíváncsi vagyok, hogy mi is ez, meg nyilván azért is, mert én is megkedveltem. {B/B}


Kronos Quartet: Black Angels[64]

A lemez kissé eklektikus. Az első harmad tipikus kortárszene, de aztán a Mártha István szerzemény inkább amolyan kísérletező world musicos darab, az utána lévő szám pedig teljesen kilóg a sorból, nem is tudom hova tenni ezt az archív felvételt. Az utolsó harmad pedig olyan, ami a KQ komolyzenei repertoárjához jól passzol. Egyébként nem rossz lemez ez, tökéletesen megfelel a legújabb pontozásom kritériuma szerint a {B+} –nak.
Kronos Quartet: Pieces of Africa: A kedvenc KQ lemezem ez. 1992-ben ilyen afrikaias (etnó-world-stb.) zenét csinálni, - komolyzenei háttérrel - szerintem korszakalkotó volt. Úgy tudom, hogy ez a lemezük népszerű is lett, eladási szempontból is remekelt, de ez nem jelenti azt, hogy kommersz, ill., hogy KQ tudatosan be akart törni a köztudatba. Lehet, hogy ezután a lemez után többen lenézően figyelték a népszerűségüket, de mindettől függetlenül ez a lemez nagyon jó. Kazettán sokat hallgattam, s most jó volt újrahallgatni. Még mindig kedvelem, jónak tartom, szerintem semmit sem kopott. {*****2006}
Kronos Quartet: Early Music (La Chrymae Antiqua): A Kronos mindig tud valami újat hozni, de a saját stílusát is megőrizni, ill. a komolyzenei kereteket megtartani. Nem tudom, hogyan csinálják, de jól csinálják. Felületes hallgatáskor csak egy komolyzenét hallasz, sőt, itt van olyan barokkos hangzás is, hogy a Bartók rádióba elmenne ("Barokk Rádió Budapest" - ezen hülyéskedtünk 15-20 éve, mivel a rádió komolyzenei "mainstreamje" a barokk). Nos, az előző, 1992-es Pieces of Africa is tartogatott olyan meglepetéseket, amelyek itt is vannak, de ott Afrika miatt természetesebb volt, inkább az volt az érdekes, hogy mindezek mellett a komolyzenei megközelítést milyen jól csinálják. Furcsa egy banda, s gondolom, a nagy magas kultúrában nem igen kedvelik őket, különcségnek tarthatják ezt a hozzáállást. Pedig ez több annál, mint egy-egy jópofa poénkodás, ami mögött nincs semmi, csak a pukkasztás. Szerintem eléggé határozott egyéniségük van, s minden lemez azt tükrözi, hogy átgondolt "végtermékek". Volt lemezük, ami egy kicsit idegesített, de ezt a két lemezt kedvelem. (*****2001)


Rolling Stones: „Exile on Main St.”[65]

Szerintem ismerem régről ezt a lemezt. Ez a Billy Prestonos időszak, amikor állandó közreműködő volt, s valóban minden számban dominál a zongora. Egyébként meg rengeteg közreműködős lemezek ezek, amikor egy időre ez volt a RS-nál (is) a menő, majd utána térnek vissza a gitár-dobhangzáshoz (Talán Laux bácsi is pont ekkor kezd session-zenész lenni a RS-nál). Ez a tipikus 70-es évek amerikai rock ’n’ rollja, vokálkórussal, fúvóssal, laza, kissé funkys meg countrys beütéssel: Bob Dylantől kezdve Neil Youngig mindenki csinált ilyen lemezt ebben az időszakban. Ebből nő ki Bruce Springsteen és még ezer „mainstream rocker”, akik néha-néha fellángolnak, s a nosztalgia előveszi ezt a hangzást. Egyébként talán pont mostanában, mintha több ilyen zenét hallanék. Én viszont ezért a stílusért nem vagyok odáig. Amúgy is engem untat a RS. Pár szám hallgatása jó, de utána megunom, s összefolynak a számok. Egy-egy számot szeretek tőlük, de lemezeikért soha nem voltam odáig. A legelső sikerlemeze (Big Hits, talán 1966-os) volt az egyetlen, amit sokat hallgattam. Ami legjobban bejön nekem a RS-tól, az a rhythm ’n’ bluesos számai, amikkel valóban kiemelkednek, s ehhez mindig vissza is tértek. Ezen a lemezen is van három olyan szám, ami ilyen, a „Muddy Waters-i iskola” hagyományai szerintiek, s nagyon kedvelem. Természetesen régebbről ismerem ezeket a számokat, s mindig is jóknak tartottam őket. {C+}


Michael Nyman: The Cook, The Thief, His Wife & Her Lover (Soundtrack)[66]

Most hallgatva ezt a lemezt, meg kell állapítanom, hogy a néhány hete vagy hónapja írottak valóban így vannak: MN legemblematikusabb PG filmzenéje a Szakács… Csak azon csodálkozom, hogy ennyire rövid, mindössze 5 szám, s alig 40 perc. Bár nem mondanám, hogy ez a legjobb, de a leginkább hangulatteremtő, s talán ez az, ami hagyományos filmzenei felépítésű, a nagy elődökhöz hasonlóan - pl. Morricone, Rota stb. – zenében építi fel azt, amit a film képekkel meg verbálisan, de úgy, hogy a zene is „történet”, „folyamat”, nagy katarzissal a végén. Ezért is maradhatnak meg ezek a filmzenék olyan nagy élményként, s újabb generációk is felfedezik, pedig sokszor magát a filmet nem. {B-}
Michael Nyman: A Zed & Two Noughts (Original music from the film by Peter Greenaway): A Szakács… után talán ez a legjobban ismert, s a legjobban érzelmileg eltalált zene. PG-nek a MN zenéje nagy húzás, telitalálat volt. Az olyan „elvont” művészfilmek, mint az ő filmjei, még zenében is eléggé „elidegenítettek”, ha van egyáltalán, mert sok rendezőre jellemző, hogy nem is használ zenét, vagy annyira neutrális, hogy el is sikkad. De ezek a zenék ezeket a filmeket „húzták”, s olyan közönségre is hatottak, akik egyébként ilyen filmeket nem néznek meg, vagy nem értékelnek. De nem kommerszesítette a filmeket, csak egy közérthetőbb, befogadhatóbb sík lett a film zenéje. És egy nagyon sajátos stílus lett ez a zene, ami nem komolyzene, de nem is más, s a hangzása is rögtön felismerhető. 15 év után azért néhány betét nem annyira friss, de összességében jó hallgatni, s van drámája a zenének, még így film nélkül is. {****2006}


Nick Cave – Mick Harvey – Blixa Bargeld: To Have & To Hold (Soundtrack)[67]

Nem mondtam volna meg erről a filmzenéről, hogy kik a szerzők. Igazán hagyományos filmzene, egy-két etnós betéttel. Első hallgatásra semmi különös, sőt, inkább feledhető. Aztán mégis megszerethető, először azért, mert igazán szép. A komolyzenei hangszerelés finoman van ötvözve más zenei hatásokkal, ami felületes hallgatáskor fel sem tűnik. Később viszont éppen e miatt tetszett, hogy nem teátrális, hatvadász stb., hanem egy szépen felépített zene, amit kellemes hallgatni. Tényleg jó, de továbbra is meglepő a rossz magoktól ez a filmzene (vajon milyen filmhez íródott?). A végén az énekelt szám már inkább kilóg, és inkább ezt az instrumentális zenét hallgatnám tovább. {B-}


Domino Records: Worlds of Possibility (1993-2003)[68]

Ismerős a név, de nem tudom, kinek a lemezét adta ki, már nem emlékszem, milyen CD-n láttam ezt a kiadót.
Talán amerikai lehet, biztos nem angol, mert a többség olyan amcsi indie, erősen hippi és kora retrósra véve néhány szám, amelyek egyébként nagyon tetszenek, s ha nem lenne a CD-n rajta, hogy 1993-2003, vagy két számról nem is gondolnám, hogy nem régi. A harmadik szám pl. tisztára Amon Düülös, de a második lemez jobban húz az angolok felé. Azt hiszem, hogy ezeket az előadókat én nem ismerem, vagy legalábbis olyanok, akiknek nevét, vagy egy-két számát hallhattam, de teljes lemezt nem. Ilyenkor mindig bennem van a gyanú, hogy mellé lőttem, lehet, már küldtél valakitől albumot, csak én felületesen hallgattam, s teljesen elfelejtkeztem róla. Egyébként a kétharmada tetszik, igaz, első hallásra semmi kiemelkedő nem maradt meg. Néhány szám, mint említettem nagyon jó, de most igazi ütőst nem hallottam ki, mint a múltkor pl. a Devot (és egyébként az általad küldött válogatás CD-ken gyakorta szokott lenni). {C+}


Calexico: Feast of Wire[69]

Nagyon furán eklektikus ez a zene. Az eleje tele van jó kis alternatív számokkal, majd átcsap folkosabba, latinosba, meg countryba. Az a furcsa, hogy ezek a számok egy lemezen egy előadótól vannak, mégis ismeretlenül úgy tűnne, hogy nem is ugyanaz az előadó. Egyébként tetszik, pl. hogy van olyan szám, ami teljesen egy 40 évvel ezelőtti Byrds hangulatot hoz, szóval ezek a stílusváltások nekem bejönnek, mégis fura. Ezt már a múltkor a Lambchop-nál is hasonlóan állapítottam meg. De ennek a végén van olyan jazz is, ami végképp nem illik a képbe, nem is értem (a számok nagyon jók, csak a stílusváltást nem értem). Ha van is zenei stílus, amiben hasonlatos a Lambchop-hoz, mégis sok másban nem. Egyébként nekem legkevésbé a latinos számok jöttek be. Ilyen hangszerelésben kicsit a gagyisokhoz hasonlatos. Nem tudom eldönteni, hogy ez már egy profi csapat, vagy egy kísérletező újonc. Talán az utóbbi. {B-}


Godspeed You Black Emperor!: Slow Riot for New Zero Canada (EP)[70]

Ez a kislemez egyszerűen tökéletes. Lehetne még mondjuk 3 óra ilyen zene, de a lényeg ebben a 28 percben ugyanúgy benne van. Tudom, hogy az előző lemezei is tetszettek, de ennyire biztosan nem, mint ez. Ez hasonló élmény, mint a VHK, csak itt gyönyörű klasszikus zenei hangzások is vannak. A pszichedelikus zenék közül nem mindegyik tudja ezt a hatást elérni: hömpölyög a zene, szinte magával húz, egyre inkább fokozódik az atmoszféra, egyszerűen katartikus. Ami a King Crimson volt a 70-es években, azt hozza ez az EP. És egy kicsit nekem hasonlatos az After Cryinghoz is (koncertjei jobban visszaadják ezt a hangulatot, mint a lemezeik – ezt a fanyalgásod miatt jegyzem meg), de ez jobb annál.
Legtöbbször egy-két, esetleg három meghallgatás után írok a benyomásaimról. Először írok, majd el kezdek valamit keresni hozzá (lexikon, internet stb.). Amit leírtam azt már nem módosítom. Legvégül csatolom az előadó előző lemezeiről írottakat. Direkt így csinálom, nem akarom, hogy mások gondolatai befolyásoljanak, ill. a saját megfogalmazásaim se (mégis évek távlatából visszaköszönnek a saját gondolatok – meglepődve látom, hogy olykor egy-egy mondat majdnem hasonló, pedig már régen nem emlékszem rá, mit írtam akkoriban). Legutóbb így voltam a GYBE!-ral is, először gyorsan leírtam, mi is tetszik nekem, majd kezdtem el kutatni. Annyira tetszett, hogy utánanéztem az interneten. Egy 2002-es bécsi koncertjük leírását találtam magyarul, amit el is küldtem nektek. Amit ott leír a zenéről, azt tökéletesen erre a lemezre is lehet érteni. {A}
Godspeed You Black Emperor!: "Lift YR. Skinny Fists Like Antennas To Heaven (2000.) Jó kis pszichedelikus zene, kb. a VHK és a Snog között helyezkedik el. A fotó alapján a tagokat valami brit alternatívnak nézném, nem pedig ilyen zenének. De ez a lemez szerintem nem olyan kemény zene, mint a lista alapján, ill. nem tudom, hogy a listán ugyanez-e a lemez, amire hivatkoznak, mert a Te CD felírásod és a lemezborító között van különbség: a cím eleje más, s a vége egyezik: "antennas to heaven". Lenne két lemezük, amiknek hasonló címük van? Vagy egymás folytatásai lennének? Szóval, jó zene, különösen, amikor begyorsulnak, vannak más hangulatú jó részek is (amelyek olyan Snogosak), de sok benne az üresjárat. E miatt többszöri hallgatás már unalmassá teszi nekem. Ha nem ilyen extra hosszú számok lennének, akkor ez a 4 szám, egy-egy 10 percesként nagyon ütős lehetne (tehát el kellene hagyni az üresjáratokat). Pedig én is szeretem a hosszú számokat, de itt egyáltalán nem tartom indokoltnak. {****2002.}


Bródy János: Hungarian Blues[71]

Arra gondoltam, hogy meghallgatom nosztalgiából. A legtöbb számnál nem is éreztem nosztalgiát, olyan ja, ezt is ismerem. Mai füllel nagyon közepes, ami fura, hogy sokszor inkább Cseh Tamás gyengébb kiadásként ugrott be, és nem az Illés vagy a Fonográf. A legjobb szám a címadó, mert a humora ma is érvényes. Aztán azt hallottam még ki, hogy a Republic teljesen BJ folytatása (természetesen saját korszakához igazodóan). Szóval, nem voltam odáig ezért a lemezért, de valószínűleg a párja, a Szörényi szólólemezzel sem lennék másként. {C}


Lock, Stock & Two Smoking Barrels (Soundtrack)[72]

A Tarantino soundtrack „majmolás” egyik lemeze. Ezt egyáltalán nem leplezi, itt is itt vannak a betétszövegek, régi funkys, rock ’n’ rollos dalok, de halványabbak. Egyrészt az új dalok, a reggae és a rockosabb számok eklektikusabbá teszik, másrészt nem olyan jó számok válogatása ez a lemez. James Brown nem rossz, de mint írtam régen: T azzal üt, hogy a régi temérdek zenei felhozatalból régen elfelejtett előadókat, számokat emel vissza, s olyan számok ezek, amelyek hibátlanok. A filmzene lemezeknek az a próbája, hogy film nélkül megállják-e a helyüket. A T filmzenelemezek igen, ez meg csak egy nem olyan rossz válogatás. {C+}
Reservoir Dogs (soundtrack) Pulp Fiction (Soundtrack) Szenzációsan nagy ötlet volt, miközben százezerszámra jelennek meg a régi zenék válogatás CD-i, de még filmekhez is rengeteg - több tucat - soundtrack CD jelent meg az utóbbi 10-15 évben, amelyek régi zenékre épülnek (pl. Pretty Woman, Dirty Dancing, - hogy csak két olyat említsek, amik nagy sikerek voltak, még én is láttam ezeket, s Tarantinót időben megelőzték, de tömegével lehet említeni). Mégis ezek nem tucatválogatások, valami többlettel rendelkeznek, amit a többiek nem tudnak. Ebből is látszik, hogy Tarantino tehetsége nem csak a filmrendezésre korlátozódik. Valóban megteremt egy olyan hangulatot, hogy a 30-40 évvel ezelőtti számok akár maiak is lehetnének. De nem akarok posztmodern-elemzésbe belemenni. Ami számomra az egyik lényegesen jelentős húzás ezekben a CD-kben, hogy a r'n'r és a körülötte 50 éve megteremtődött zene sokszínűségét mutatja meg. Mennyi zene született az 50-es évek óta? Millió szám. A válogatás lemezek a lerágott csontokat teszi egy albumra. Ugyanazok az előadók, ugyanazokkal a számokkal. Ezért unalmas, semmi újat nem tud adni. Ezek a filmzenék azonban sok-sok csemegét tartalmaznak. Szerintem ezek közül van olyan is, ami a saját korában nem volt sikeres, most fedezték csak fel. Eleven, életerős számok, sok-sok üde színfolt. Ha nem is progresszív zenék ezek, azért még ma is élvezhetőek, hangzásuk nem egysíkú stb... Egy ilyen lemezt összehozni is kell tehetség. Tényleg mennyi ismeretlen zene van, amik olykor jobbak, mint az ismertek... Évekig mindenütt (Pesten is), a menő helyeken, fiatalok által látogatott helyeken a sok dub, acid meg techno újdonságok mellett gyakran lehetett hallani a Pulp Fiction CD-t. Még ma is. {****/****2001.}
Jackie Brown A Quentin Tarantino Film (Music from Motion Picture) Az előző filmzene album is azzal volt nyerő, hogy nagyon profi válogatás volt. A huszadrangú filmek, amik egy-egy korszakot kipécéznek maguknak terepnek, - megelégszenek a kor legismertebb slágereivel, hogy még ezzel is jól beleverje az agyadba "hanyat" is írnak a film szerint. A "ponyva" meg nem éppen a legismertebb slágereket vette elő. Ez a lemez pedig még jobban "mélyre ás". És nagyon jó számokat halásznak elő. Csupa olyan szám, ami mai füllel is nagyon jók. Hangszerelésük a korhoz igazodik, de van bennük valami többlet is. Mintha ilyen füllel lettek volna ezek a számok válogatva. Na, meg tiszta Amerika, a road-moviekból elmaradhatatlan éjszakai autózást aláfestő "slide-hangzás", a gyorséttermek hangulatát hozó "kortalan" zenék és a többi. Szóval, nagyon kellemes hallgatni. (****2003.)


The Beatles: I-II. 1962-1966; III-IV. 1967-1970[73]

Ez még nem volt meg CD-n. Ez egy olyan alapválogatás, ami még akkor is fontos, ha az első időszak számait nem annyira kedvelem. Ez a négy db LP tényleg keresztmetszetét adta az összes B albumnak. 1962 és 1965 közötti időkből nekem pont elég ennyi. A B-t továbbra is jobban szeretem, mint régen, mondjuk kb. 25 éve. Szeretem a feldolgozásokat is. Soha ennyi feldolgozást senkitől nem csináltak, mint tőlük. Talán ezért érdekesebb, mindenesetre kezdem a feldolgozásokat olyan füllel hallgatni, mintha ez egy külön „műfaj” lenne. A Nick Cave eddig a csúcs! Volt most nálam megint egy olyan lemez, ahol 20 számot 20 előadó, változó minőségben játszik, azért érdekes volt. {B+}


Manos Hadjidakis: The Environs with Voula Savvidi[74]
Manos Hadjidakis:Gioconda’s Smile[75]

Az 1964-es CD-t már egyszer egy másik lemezzel együtt felvetted nekem. Akkor írtam (nem találom a gépben, de mindegy), hogy egy gyenge 60-as évek filmzenéjének elmegy (vagy inkább közepesnek). Most sem tetszik annyira. Viszont a másik, a népzenei inkább. Tetszik az is, ami echte görög, de az is, ami nagy rokonságot mutat a balkán zenékkel. Természetesen van kapcsolat, hiszen ez a balkán egy nagy katyvasz, a szláv, az európai és a közel-keleti népek zenéi között biztos ott a görög is, csak ezt kevésbé ismerjük. Amit az európai leginkább ismer, az a Zorba, meg a buzukis vedéglátóipari zene. Mint a magyarból Brahms, vagy Liszt, meg az asztalok között kacsázó prímás cigányzenéje. Gondolom, az igazi görögzene is olyan távol áll ettől, mint a magyar. {C+/C}


Patti Smith: Trampin’[76]

Szórakozott vagyok mostanában. Berakom ezt a lemezt, s az első számnál mondom, ez P.J. Harvey egyre inkább hasonlít PS-re. Majd csak utána jöttem rá, hogy én eredetileg egy PS új CD-t raktam be. Persze, van hasonlóság, hangban és hangzásban is, de azért PS-nek van egy jellegzetes hangzsongása, amit mindig használ, s ettől olyan kesernyéssé válik az énekstílusa. Jó ez a lemeze, de a sok ideig tartó hallgatása után már ő is beállt a sorlemezgyártók közé. A stílusa nem változik, s mint Lou Reednél is sokszor érzem, megbízhatóan hozza a tőle elvárhatót. Nem baj ez, de azért mindig várnál valami meglepőt, egy kis érdekeset vagy valamit. Azért értékelem, s itt is van kb. 3 olyan szám, ami szerintem nagyon jó, ugyanazt a lendületet hozza, mint amit a 70-es években produkált, tehát nincs kimondott hiányérzetem. Egy PS „tribute” lemez is volt nálam, 10-12 előadóból 2-3 egészen jó volt. Az egyik legjobbnál pl. az énekhang nem is hasonlított annyira, mégis jó feldolgozás volt. {B+}


Roméo Dika: Experience[77]

A jól ismert afro-pop, amit először Peter Gabrieltől hallottunk, majd Youssou N’Doourtól. Az a jellegzetes lüktetés, hangszerelés, de ez zeneileg mégsem tud olyan „jól szólni’, mint a fent nevezettek. Párizsban van ennek a zenének nagy kultusza, ez is francia kiadású CD. Nem rossz, azonban nem is emlékezetes lemez. Olyan ez, hogy bármelyik szám erről a lemezről egy válogatásba bemixelve nagyon üde színfolt, de így végighallgatva a teljes lemez, már kevésbé tudja a figyelmedet fenntartani. {C+}


A Gordiusi Ĉomo Kreatív Laboratóriuma: Balra a nap nyugszik – filmzene[78]
(Szemző Tibor, Huszárik Mihály, T. Bali, Magyar C. Péter)

Nekem tetszik, mint általában minden Szemző zene. A telefonos szám már korábban is tetszett, maga az ötlet, hogy egy mini drámát becsempésznek a zenébe (egy rövid párbeszéd, egy mini „történet”, de mégis dráma, a szó eredeti értelmében). Az első szám még egy jó hangzású jazz, de aztán a folytatás már olyan, amit SZT-tól megszoktunk (kicsit Enos, kicsit Hasselles, de azért mégsem lopás). A 7. szám meg olyan King Crimson, hogy jobb, mint az maga. Imádom ezt a világégés utáni fuvolajátékot is, olyan mint egy kietlen táj zenébe foglalva. A Forgács féle Privát Magyarország 70 éves filmkockái ma már szinte egybeforrtak SZT zenéivel. Olyan mással össze nem téveszthető hangulatuk van ezeknek a filmeknek. {A-}


to rococo rot: kölner brett[79]

Fogalmam sincs, hogy mi lehet ez. A Gordiusi után nem hangulattörő, de mégis nekem ez túl szikár. Vannak részek, amelyek nem rosszak, néhol már-már egészen jó zenei hangzás kerekedik ki, de aztán vége. A túlnyomó rész számomra olyan, mintha egy techno dj. éppen próbálgatná, hogy milyen alapokat fog majd benyomni, de ez csak a váz, egyet-egyet beállít, rögzít (vagy mit tom én hogyan csinálják). Szóval, ez nem az én világom (bár lehet, hogy ez nem egy kommersz). {C}


Paul & Aline: X03[80]

Tudod, imádom a válogatásokat. A sajátjaimat, a másokét, s a „gyáriakat” egyaránt. A legizgalmasabb a mások válogatásai, ami egy kicsit a mixelő személyiségét is tükrözi, na, meg persze az ízlését. De még sok mindent, pl. mennyire van érzéke a dinamikához, vagy a humorhoz, egy kicsit dramaturgnak is kell lennie ahhoz, hogy kellő „hatást” elérjen. És így tovább, kimeríthetetlen. Nekem ez a válogatás tetszik, szerintem nagyon passzolnak a számok egymásután, s a zenék is jók, bár nem ismerem őket. Az is tetszik, hogy néhol van egy-egy kis „bokor” keményebb vagy rapes előadó, de a többség olyan mai main stream pop-rock. Egy válogatásnál az is meghatározó, hogy mennyire lesz így a fülnek „egységes”. Ha igen, akkor sokszor meghallgatod, jó hallgatni, de tudsz örülni egy-egy számnak is. Ezt pl. 2 hétig reggelente készülődés közben hallgattam, vagy 8-szor lement, de nem untam. {B}


Diamanda Galás: The Singer[81]

Félelmetes ez a nő. Nemcsak a hangja, hanem egy kicsit őrültnek is kell lenni ahhoz, hogy így énekeljen valaki. Teljesen saját stílust teremtett. Jó ez a lemez. Az énekes, zongorakísérlettel, ahogyan klasszikusan szokás. Elképzelem, hogy a frakkos zongorista mellett fekete estélyiben áll, s elementáris módon énekel. Azért az igazság az, hogy állandóan ezt vagy ilyen zenét nem tudnék hallgatni, tetszik, de egy idő után fárasztó. Pont ami nagyon tetszik benne, az egy idő után már brutális, s jól esik valami csöndesebb vagy szelídebb zene. {A-}


Miles Davis: Tutu[82]

Emlékszem, amikor katona voltam a Kossuthban, talán Kiss Imre Bácsi műsorából vettem fel frissen. Elementáris hatású, dögös, friss hangzású. A laktanyában döngettem - amikor lehetett – iszonyú hangerővel, hogy a basszus szétvesse a hangfalakat, s minderre MD hideg játéka. Akkor ez volt az első számú zene, No.1., de nemcsak nekem. Akkor találtam ki azt a megjegyzést, hogy: Miles Davis nem attól nagy, amit fúj, hanem attól, ha nem fúj. Ugyanis számomra MD-ben az a zseniális, hogy még a szólóhangszeresek végigjátsszák a szólós idejüket, MD kihagy, így ellenpontoz, sőt, olykor magát a ritmust is ő adja, ami meg fúvósokra még inkább nem jellemző. A másik, hogy a hihetetlen hűvösségével is energikus, még más zenész vagy langyi, vagy nagyon beindult. MD nem beindult, mégis eleven, improvizatív stb. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy mindig olyan zenészeket vesz magához, akikkel stílust lehet teremteni, újítani, s hagyja is a zenészeit játszani. Ez a lemez stílusteremtő volt. Most újrahallgatva már nem ájulok el tőle annyira, jó újrahallani, de 20 év alatt ebből a zenéből szünetzene lett, s a tingli-tangli jazz-rock környéki együttesek is jócskán elcsépelték. Emlékszem, volt hogy valahol hallottam ilyen zenét, s felkaptam a fejem, hogy ez MD, de csak koppincs volt. Persze, Tutunak a jelentőségét ez nem veszi el. {B}


The Beatles with Tony Sheridan[83]

Ez az a régi r ’n’ r, ami határeset: van benne olyan, ami számomra az igazi, jól eljátszott r ’n’ r, de van benne az a tipikus nyálas, amit Elvisnél is ki nem állhatok, s hátamon a szőr tőle. {C-}


Tom Waits: Heartattack & Vine[84]

Ez a legrockosabb lemeze (vagy inkább rhythm and bluesosabb). De mindenképpen a legdögösebb. Régen minden bulin ment. Én szerettem ezt a lemezét, mert azért vannak rajta szép balladisztikus számok is. Az utóbbi években nagyon keveset hallgattam TW-et. Ez nem azért van, mert már nem szeretem, hanem időhiány miatt szinte mindig csak a legújabb lemezeket hallgatom. Nagyon ritkán nyúlok fel a polcra, hogy meghallgassak egy régebben hallott CD-t. Ez leginkább két esetben szokott megtörténni: ha az előadótól van új szerzeményem, s kedvem szottyan a régi lemezeire is, vagy ha valakinek CD-t másolok, s akkor van kedvem meghallgatni. Éppen ezért nagyon jó volt újból felfedezni TW-et, s most az előző verzió értelmében régebbi lemezeket is meghallgatok tőle. {B+}


Anima Sound System: Aquanistan[85]

A Szigeten kellemes meglepetés volt a koncertjük. Ezért is vettem meg a CD-jüket (akciós volt). De ez nem jött be. A 2000-es lemezük sokkal jobb. Nem igazán értem ezeket a kis vicces szerelmesdalokat, amit a csaj ráadásul direkt olyan őzi-bőzisen énekel. Gondolom, egy ilyen együttestől ez poén, de nekem ez nem tetszik. Két-három szám viszont tetszik, olyan lendületes, mint a Korai Öröm. Összességében a harmada nem tetszik, harmada halovány, harmada pedig jó. Mintha nem is ugyanaz az együttes lenne, mint akiket a koncerten hallottam. {C}
Anima Sound System: Gipsy Sound Clash (2000.) Kíváncsi voltam már erre az együttesre, hiszen vagy öt éve hallok róluk, de egy hangot sem hallottam tőlük. Elég nagy kultusza van, ebben hasonló, vagyis megelőzte a Yonderboit, hogy van egy réteg, aki nagyon odáig van érte (én meg azt sem ismertem, amíg nem hallottam az általad felvett 1 ½ CD-t.). Nem rossz zene ez sem, s bizonyos szempontból zeneileg is hasonlít a fent említett Y-ra. Talán az érződik, hogy pár évvel idősebb formációról van szó. A cigányzenéhez ennek a CD-nek annyi köze van, mint a gregoriánhoz az Enigmának. De mégis valami újat teremt, na, nem zeneileg, inkább csak hangulatilag, de az egészen eredeti. Hallgatható, egyáltalán nem unalmas teknós püttyögések, jól el van látva a zene az elektronikus hangzás mellett hangszeres effektekkel is. Szóval, az a fajta zene, amit szeretek hallgatni, s nem idegesít a gép-hangzás. Ha a Y tetszik neked, akkor ez is fog, ha már nem ismered egyáltalán. A női hang is jó ebben a zenében, egyébként is jó hangja van.{****2003.}


Miles Davis: The Complete Birth of The Cool[86]

Most nem voltam archív-jazz hangulatban. Volt idő, hogy imádtam ezeket a rossz minőségű archív felvételeket, gyűjtöttem is kazettán, előtte meg volt pár olasz jazz LP-m hasonlóan régi zenékkel (Lionel Hampton pl.). Egyszerűen nem kötött le, talán még azok voltak egy kicsit érdekesebbek, ahol meghagyták a rádió konferansz szövegét. A jazznapok közeledtével akartam egy kis jazzt hallgatni, de nem hangolódtam ezzel a jazzel. Biztos, máskor másképpen hat rám. Ja, és MD halálakor a Petőfin volt MD összes felvétele évekig (volt vagy 150 részes), amit sokszor meghallgattam, és nagyon kedveltem, sok régi zenére rácsodálkoztam, hogy milyen jó. {B-}


Die Haut: Sweat[87]
(Nick Cave, Lydia Lunch, Blixa Bargeld, Kid Congo Powers)

Nekem ez most jobban bejött, mint a Birthday Party. Olyan zene, amiben minden megvan, a 60-as, pszichedelikus rockja, a 70-es évek undergroundja, a későbbi alternatív, ill. az a keményebb rock döngetések, ami meg némely kb. 15 évvel ezelőtti alterockra jellemző volt, meg a „gitár-sika” (most csak a Sonic Youth és a Ministry jut eszembe példának). De a punkot pl. kihagytam, pedig az is benne van ebben. Igazából nem tudom, milyen stílus ez. Nagyon jó Nick Cave. Most meghallgattam az előzőleg küldött, 1982-es lemezüket, az is tetszik, de ez jobban. Akkor nem tudom, mennyire tetszett, utána akartam nézni a gépben, de nem találtam. Ez már nem tudom, hanyadik előadó, akiről tudom, hogy írtam, de mégsem található a gépben. Talány. De ez a zene most egy kicsit szigetes hangulatot teremtett számomra, s valóban, ez a zene igazán odavaló. {B+}


Ballboy: A guide for the daylight hours & others[88]

Az első fele tipikus posztpunk, pörgő, lelkes, de a végére egyre inkább melankolikussá válik, kicsit a Pulp stílusában (a 11. szám pl. kiköpött P, bár ez pont lendületes szám), de vannak számok, amik nekem John Cale-t juttatják eszembe. Nem rossz lemez, az utóbbi 5 évben sok hasonló zenét kaptam tőled, úgyis, hogy előadóktól, de úgyis, hogy sok válogatáson – sok hasonló zene. Igaz, nem mindegyik jött be nekem, sokszor ugyanattól az előadótól is volt, amivel kergetni lehetne, s volt, ami igazán tetszett. A Pulp is ilyen volt. Leginkább azok nem jöttek be, amelyek olyan nosztalgikusan tingli-tanglik voltak, mintha a brit konzervativizmus ebben is jelen lenne. De azóta több ilyen együttes volt, ami inkább tetszik. Ma már kevésbé zavarnak bizonyos „nemtetsző” dolgok. Rájöttem, hogy 10-15 éve nálunk a PUF kezdte el utánozni ezt a fajta zenét, s nekem nagyon nem jött be. Most pedig a HS7 hasonló. Ezeket mai napig nem bírom. Itt van ezzel együtt 3 CD is, amin olyan a kézírás, amit nagyon nehezen tudok elolvasni, még a névelőnél is olykor bizonytalan lennék, ha nem tudnám, hogy az névelő. Persze, „én”: évszám nélkül, ezért csak saccolom, hogy ez a lemez 1996-2002 közötti lehet (hasraütésre az évszámok). Bent, laptopon, munkaközben egészen hangulatos volt. Az utolsó szám, Bruce Springsteen után szabadon, jó poén, alig ismertem fel. {B-}


British Sea Powers: The Decline of British Sea Powers[89]

Ez a másik nehezen olvasható kézírásos. A zene is nagyon hasonlatos: kezdés lendületes, tipikus angol posztpunk, és talán az első szám a legeredetibb (ez az utolsó szám is egyben, s ez nagyon tetszik). Utána pedig egyre-másra nem ennyire erőteljes, de nem túlságosan szolid hangzású számok jönnek. A legtöbb szám hangban, de zenében is David Bowie-t idézik, úgy a 80-as évekből. Először fura volt, nem idegesített, de nem tűnt túl eredetinek ez a DB-s áthallás. Aztán néhány meghallgatás után jobban kezdett tetszeni. Amúgy is, tudod, DB Tin Machine előtti korszakai nekem jobban bejöttek. Ennél sem tudom eldönteni, mikori is lehet ez a lemez, de biztos, nem régi, max. néhány éves. {B}


Anne Sofie von Otter & Elvis Costello: For the stars[90]

EC-t nem ismerem. Halottam tőle talán néhány slágert, de nem igazán tudom, valójában milyen műfaj is. Mintha a Leonard Cohen-féle öregrókák csapatába tartozna? Az énekesnőnek szép hangja van, olyan komolyabb kiállás, mint a popénekesnőké. Ja, hát már a neve is olyan, hogy rögtön a komolyzene ugrik be, ilyen névvel nem lehet Madonna-Shakira-stb. nyomdokaiba lépni. Azért, ha hasonlíthatom, néhol k.d. lang, néhol Sally Oldfield jutott az eszembe. Nekem tetszik ez a lemez, kellemes. Bár ebből továbbra sem tudtam meg semmit EC-ról, hiszen nem túl nagy szerepet kap énekesként (biztos, a számokat ő írta). Viszont erről a lemezről úgy gondolom, hogy régebbi lehet, úgy kb. 10 éves. A new age-divatos időszak szerintem érezhető ezen a lemezen, de ez nem baj. {B+}


James Brown: Greatest Hits[91]

Talán annyira nem szokásos válogatás. Kötelező I feel good és egy-két hamisítatlan régi hangulatú 40 éves szám után sok hosszú szám, funkys, jazzes számok, fúvósokkal, egészen bepörgősek is. Több olyan szám is van, amelyek kiköpött Fela Kuti hangulatot hoznak. Én szeretem az öreget, szerintem az igazán örök ifjú JB tökéletesen megtestesíti a r’n’r és holdudvarát: energikus, évtizedek óta nem kopott meg, pedig alig hallasz különbséget a régi és az új számai között. Pedig nem sematikus, hiszen tényleg van, amikor zenei rokonságban Fela Kutival van, van, amikor Prince-szel, van, amikor mondjuk Ray Charles-szal. {B-}


Sigur Rós[92]

Hamish levele áll a CD-n, meg Izland lerajzolva, s ez a név: ’Sigur Rós’. A levélből nem derül ki, hogy mi ez a zene, csak arról ír, hogy mennyi helyre utazik. Ismerősnek tűnik a név, de nem tudom, honnan. A zene ambient kategória, s szerintem gyönyörű. Hasonlít ahhoz a vonulathoz, ami az Eno-Sylvian-Lanois bagázsra jellemző, meg a This Mortal Coil, de a Godspeed You Black Emperor! zenéjéhez is egy kicsit. Vagy említhetném a 4AD néhai alternatív zenekarait is. Nem tudom, mindenesetre nem is ez az érdekes. De azért nagyon kíváncsi vagyok, kik ezek. Szóval, azt hittem, hogy ez is egy válogatás. Éjszakai infó szerkesztéshez beraktam, s pár perc után elkezdtem figyelni, csak később jöttem rá, hogy ez nem egy hosszú szám, hanem egybefüggő, de több részből áll a zene. Volt egy olyan érzésem, mintha ismerném, de nem így ezt a zenét. Annyira finoman hangszerelt, a zongora, a vokálozás, kis finom patakként hömpölygő zene, meg az a határozatlan dobolás, mégsem ismerem. A gitárjáték egy begyorsulósabb számnál erőteljesen a GSYBE! pszichedelikusságát hozza. Így nem is dolgoztam semmit, csak hallgattam. A Rain Tree Crow Blackwaterével voltam így annak idején. Vannak zenék, amik tele vannak valami érzelmi töltéssel. Nem tudom ezt másként leírni, csak úgy, hogy ez mindentől független (stílus, műfaj stb.), de vagy van, vagy nincs. Nekem pl. a This Mortal Coil, Peter Gabriel és Roger Waters is hordozza ezt. Egyszerűen megkap ez, s magával ragad. Ezzel a zenével is így voltam. De vigyázat, olykor depressziósan felerősíti azt az állapotot, hiszen akkor érzelmileg arra érzékeny az ember. Szóval, olyan, mint a fű (ez vicc). Nagyon furdal, mi lehet ez. Most már vagy ötször hallottam, de most jutott eszembe, hogy fejhallgatóval még nem hallgattam, s úgy még jobb lehet. Az is lehet, hogy egy maxi ez, s egy szám van több változatban, de akkor meg nagyon jól szerkesztették a lemezt. {A}


David Bowie: Best of Bowie (1969-2002)[93]

Valami olyasmit írtam pár hónappal ezelőtt a Ziggy lemezéről, hogy ez az igazi hangja, s a 80-as évek második felétől „hidegült” el a zenéje, és hidegültem el én is DB-tól. Nos, itt egy válogatás, ami dupla lemezen ad lehetőséget arra, hogy DB minden korszakából hallhassak ízelítőt. Az első lemez, az a „hőskor-klasszikus kor”, amit a múltkor a legjobb korszakának neveztem, s valóban, ezen a lemezen is nagyon kedvelem. A másik CD-n viszont nagyon sok szám van a 80-as évek eleji new wave diszkó-hangulatból. Ismerem minden slágerszámát ebből az időből, s néhányat szívesen elhagytam volna, mert egyszerűen gyengék, s ma már idétlenek, mint a felgyűrt ujjú zakó abból az időkből. És az ezutáni korszakra meg nem jutott elegendő hely, pedig 2002-ig írja a válogatás tényét. Ennyire azért nem vagyok ellene ennek a korszakának, hogy ezzel egyetértsek. {B}
David Bowie: The Rise & Fall of Ziggy Stardust & The Spiders from Mars (1972): Nekem ez a kedvenc DB lemezen. Még a mai napig megborzongok egy-két résztől. Azt hiszem, DB-hoz ez a stílus áll közel, s az a rideg, hűvös, olykor keménykedő (amiket már lassan 20 éve művel) pedig nem annyira (legalábbis nekem az előbbi tetszik jobban). Az őskori progresszív rock alap sem rossz, sőt. Nagyon régen hallottam már ezt a lemezt (kazettán van meg), s örültem, hogy most CD-n is meglett. Nagyon jó volt újrahallani, az mindig nagyon jó, ha egy régen hallott zene nem megkopott, hanem újból kedvenccé válik (s az mindig rossz, ha csalódás egy régi kedvenc). A 70-es évek eleji dekadens hangulat azonban nekem már ebből a zenéből nemigen hallik ki, úgy, mint régen. {*****20006.}


Sexgang: Last of England
The Life and Times of Derek Jarman[94]

Az igazság az, hogy nem nagyon emlékszem DJ filmjeinek zenéire. Sőt, olyan régen láttam ezeket a filmeket, hogy csak nagyon homályosan rémlenek, kivétel a Caravaggio (pedig azt láttam legrégebben). A többi összefolyik, s azt sem tudnám megmondani, hogy hány filmjét láttam, hármat-négyet? A Blue soundtrack megvan kazettán egyébként, csak régen hallottam. Ez a filmzene lemez eléggé rövid, s maguk a részletek is viszonylag rövidek egy-egy filmből. Így eléggé töredékes a kép. Inkább maga a lemez benyomásai az erősebbek. Visszafogott ambient hangulat, éppen ezért sokkal jobb fejhallgatóval hallgatni. {B+}


Mayaula Mayoni: Ousmane Bakayoko[95]

Az előző levelemben a Roméo Dikara írtak itt is érvényesek: a jól ismert afrikai lüktetés, de semmi egyedi hang, s egy idő után már nem olyan érdekes. Amiben másabb, hogy ez inkább egy halvány Mory Kante utánzat. Pedig ezen van olyan szám is, ami majdnem 17 perc. De az is lehet, hogy most én szigorú vagyok a szegény afrikaiakkal, nem tudom. {C+}


Edith Piaf: L’Immortelle[96]
1946-1963

2003-ban ezt írtam:
Edith Piaf: Greatest Hits - Tulajdonképpen én mindig szerettem EF-ot, de így 15-20 számot egyben még sohasem hallgattam tőle. Kellemes, többször is hallgattam ezt a CD-t, ellazuláshoz nagyon jó. És az r betűt senki nem tudja így ropogtatni, még a franciák közül sem, különösképpen a Non, Je ne regrette rien c. számban, ami mindig is a kedvencem volt. Kicsit a régi új hullámos filmek hangulata is bejön hallgatása közben. {****2003.}
Most is hasonló, talán ez egy hosszabb válogatás, így több olyan szám is van, amit nem ismerek. S jól érezhető a zenéről, hogy melyek a 60-as évekbeli számok, ami talán az ismeretlenebb korszaka. Én továbbra is szeretem, úgy gondolom, hogy egy korszak meghatározó előadója volt. {B}


16 horsepower: Hoarse[97]

A név ismerős, de a zenekart nem ismerem. Tetszik ez a zene. Határozottan érződik a folk hatás, ebből gondolom, hogy ez is talán ír lehet, és abból az eresztésből származhat, ami a 90-es évek elején nagyon felkapott volt, én is ismertem legalább két ilyen együttest, tetszett is, több lemez is fel volt véve Zsupitól, most nem jut az eszembe, talán a Lemonheads volt az egyik. Szeretem, ha ilyen eleven, jó kiállású a zene, s a rock lendülete találkozik a folk frissességével. UK-ban nagy hagyománya van ennek, de mi sem panaszkodhatunk (pl. a Kormorán régen). Ez nincs olyan eklektikus zenekar, leginkább blues és rock alapok vannak, s a country a fasorban sincs. {B+}


Twin Peaks – Soundtrack – Angelo Badalamenti (Film by David Lynch)[98]
Lost Highway – Soundtrack (Film by David Lynch)[99]

Még mindig tetszik a TP filmzenéje. Angelo Badalamenti stílust teremtő zenéje és Julee Cruise szép, titokzatos hangja. A JC önálló albumát már régen hallgattam, most kedvet kaptam hozzá, meg is keresem a kazettát. Régen nagyon sokat hallgattam (Kb. 1991-1995 között). Te is nagyon kedvelted, annyira, hogy a „lakatlan sziget 10”-esbe be is válogattad (most mi lenne a 10-es listádon, az akkorira emlékszel? – U2, Cure, Cocteau T., Björk, Beatles, Peter Gabriel, VHK, This Mortal C. és persze J. Cruise. Itt van a gépemben, J. Cruise nevére ezt a listát dobta ki.). Egyébként a TP filmzene volt az utolsók között, amit LP-n vettem meg, olyan 1990-91 körül.
A másik filmzene meg egy másik műfaj (mármint a TP filmzene egy teljesen új hanganyag, a filmre készülve, annak a hangulatát így meg is adva, a LH pedig válogatás, ismert és kevésbé ismert előadóktól). Azért mert válogatás, lehet nagyon jó filmzene anyag. És ez az is, nagyon jó. Nem emlékeztem, hogy milyen filmzenéje volt ennek a filmnek. Azt tudtam, hogy van benne keményzene, mint az előző (Veszett a világ) filmjeiben is (és nem rossz), ill. a főszereplő szaxizására. Ez utóbbi nagyon jó jazz, csodálkoznék, ha nem John Lurie lenne. A keményzene is bejött, de jó pl. Lou Reed száma is. A Rammstein félelmetes, van tőle vagy 3 szám az albumon, de ez a hang, ezzel a nem túl eredeti metálhangzással, amikor a nevüket énekli, mégis hátborzongató. Lynch filmjeiben mindig olyan metálzenék vannak, amelyek nekem tetszenek. Van rajta, talán Depeche is, még ez is tetszik. Az összhatás: nagyon eleven lemez, a szokásos betétzenék nem törik meg, azok is jók. Egyszer Lynchet David Bowie-hoz hasonlítottam (ami a zenében DB, DL az a filmben). És itt DB két rettentően, megrázóan „hideg” száma ezt alá is támasztja. Ehhez a filmhangulathoz nem is lehetne jobbat találni. {B / A-}


Agnus Dei – The Choir of New College, Oxford[100]

Ez tényleg gyönyörű lemez. Nagyon szépen összeválogatták ezeket a kórusműveket. S ahogy Te is írod, pedig több száz évet ölel fel. A templomi zenészek nagyon értettek az akusztikához. Az ilyen zenék éppen ezért tényleg a templomokban szólnak a legszebben. Egyszerűen azért, mert ki lett próbálva, a legnagyobb hozzáértéssel, s semmi misztika nincs benne. Persze, a tartalom azért már más, nem akarom elvenni a szakralitását. Ti tudtátok pl., hogy a szegedi dómban a nagyorgona nem hagyományosan csak az orgona fölött szól, hanem a kupolában is, és az orgonával szemben, az oltár felett is? Így, ha a kupola alatt ülsz, és ott hallgatod, akkor speciális sztereóhatásban hallod az orgonát. Haláli jó. Most, amikor voltam Szegeden, a tiszteletünkre volt orgonahangverseny. Szép volt. Visszatérve erre a lemezre, ez most tényleg a kedvencem lesz egy ideig. {A}


Koren - Russisch Orthodoxe[101]
(Bulgarian Mixed Choir, Sofia Madrigal Choir, Sofia Orthodox Choir)

Szilvi hozta másolásra ezt a CD-t (illetve többet is, csak ezt másoltam át magamnak is). Ez is kóruslemez, azt hittem, hogy gregorián, de nem az, hanem (talán pár száz évvel) későbbi ortodox zene (gondolhattam volna abból is, hogy az előadók között vegyeskar is van). De ettől függetlenül ez is tetszik. Azt azért nem nagyon kedvelem, amikor egy-egy férfi operaszerű szólóba kezd (vizuálisan egy ortodox pap jelenik meg előttem, aki a templom közepén kezd ilyen remeklésbe). Bár tudom, hogy ezek is szép részek, kicsit olyan hatásúak, mint a zsidó rabbik fájdalmas éneke, de nekem most ez idegen. {B}


Natural Born Killers (soundtrack)[102]

Ez is nagyon jó filmzene album. A Lynch fenti filmzenéjéhez hasonló, és persze elcsépelten „tipikus” Tarantinós elemek: elfelejtett rock ’n’ roll slágerek, dialógusbetétek stb. Nagyon jók itt is a kemény, tökös számok, pl. a 8. szám. De szinte minden szám jó rajta. Néhány ismerős előadó: Patti Smith, Diamanda Galas, Nusrat Fateh Ali Khan, Leonard Cohen, Bob Dylan. Mind jó. Azóta megnéztem interneten, a Nine Inch Nails tetszett annyira. {B+}


Clannad: Macalla[103]

Akciósan, nem eredeti borítóval árulták. Nem ez volt a kedvenc lemezen, de azért megvettem, hiszen a C-től egyáltalán nincs CD-m, pedig sok lemeze fel volt véve kazettára, s egy időben nagyon kedveltem őket. Amúgy ezen a lemezen sok olyan szám van, ami válogatás lemezen is rajta van, tehát ez egy sikeres lemez volt. Gondolom, a Bonóval készült duett is lendített ennek az ismertségén. Továbbra is kellemesnek tartom, hangulatos, ellazulós zene. {B}


Rhythm & Time Global Percussion Songs[104]

Valami német válogatás az ütősök világából, azért erőteljesen német előadókra koncentrálva, de a zenei sokszínűséget megőrizve. A főként keleti, de a latin zenei világot is képviselik a lemezen, némelyik felvételen német zenészekkel közreműködve. Kicsit olyan, mintha magyar lemez lenne, nem nagy durranás, de azért korrekt. {C+}


Satie including 3 Gymnopédies (3 Gnossiennes, Jack-in-the-Box)
Angela Brownridge – piano (Mini classics)[105]

Az első darab a new age himnuszának is nevezhető, de legalábbis alapművének, vagy az első mérföldkövének. Alapjában nem szeretem a rövid lemezeket, de ez olyan kis helyes, kerek egész a 23 percével. {A}


Karl Jenkins: Adiemus[106]

Nagyon ismerősnek tűnik, de mégsem ismerem. Legjobban Enyához hasonlít, ill. régebbi ír zenékhez (pl. Pentangle, meg egy hasonló, akiknek nem jut eszembe a nevük, meg talán Sally Oldfield, de a hangszerelés korszerűbb). Bár ebben nemcsak íres hangzás, hanem némi afrikai is van. A címen kívül semmi információ, kik lehetnek az énekhangok? Mégiscsak Enya lenne, a KJ pedig a zeneszerző? Tőle már küldtél lemezt, az inkább komolyzene volt. Lehet, hogy van valami kapcsolat (mondjuk Enyának írt zenét?). Nem tudom, de nem rossz. Kicsit még a Jon-Vangelis korszakot is eszembe juttatja a zene hangulata, olyan régi karácsonyi hangulat. {B+}
Karl Jenkins: ? Fura egy lemez. Semmit nem tudok róla, se cím, se kiadási év, semmi. A sejtésem az, hogy talán a 80-as években készülhetett. Végig komolyzene, mégis eklektikus. Néhol pillanatokra hozza a modern kortársakat (pl. Kronos Q. vagy Balanescu), de utána visszamegy szolid barokkba. Mindkét stílust kedvelem, de így nem működik nálam. Részekre ellazított kellemes hangulat, utána majdnem repetitíven vissza-visszatérő futamok, - ezek nekem nehezen összeegyeztethetők. Vagy csak most ilyen a hangulatom. (***2000.)


Andy Williams: The Cadence Collection (1956-1960)[107]

Fogalmam sincs, ki lehet ez. Tony Williamset ismerek, de ő jazzénekes volt, bár a korszak azonos. A rövid intervallum azt sugallja, hogy hasonlóan Buddy Hollyhoz, rövid pályáról lehet itt is szó (s talán pont ebben az időszakban volt elismert BH is). Nem lesz kedvencem az 50-es évekből, bár Elvisnél jobb, s mindig szerettem az olyan r’n’r-t, ami egy kissé a korszakra jellemző jazzes slágereket is beemeli a zenéjébe. Tudod, mire gondolok, pl. legutóbb James Brown lemezén volt egy-két ilyen szám, vagy most Ray Charles jut eszembe, hogy neki is voltak ilyen számai. Nos, ezen a lemezen is vannak ilyen számok, de nem ez a főáram, hanem az „elviszes-stíl”. {C}


Harold Budd: Luxa[108]

Szeretem HB lemezeit. Olyan tiszta, egyszerű harmóniák, mégsem sematikus vagy uncsi. Érdekes ebben a basszus, mennyire erős néhol, a hangfal és a fejhallgató is olykor berezeg. Ezen nagyon szép zongorafutamok vannak. És ezek a lemezek kortalanok. Lehetne 76, 86 is, de akár mai is. BEno ebben is azonos. Nem tudom HB-nak hány önálló lemeze van, de van sok másokkal közösen jegyzett is. Gondolom, nem kevés. Még azt sem tudnám megmondani, hogy nekem hány volt felvéve, mert volt egy pár. Ez most különösen tetszik. {A-}


Depeche Mode: Construction Time Again[109]
Depeche Mode: Black Celebration[110]

Az első lemezen bár az ének már jellegzetes, a zenében még keresik a hangjukat. A kor elektronikus tinglitanglija ugyanúgy itt van, mint a slágergyanússá gyúrt sláger. A kis vicces számok még nem azok a darkos DM számok, ami az imázsuk lett. Érdekes a 3. szám, tiszta Brian Eno hangszerelés. De jó a 6. szám is, elmegy az 5., viszont a 8. meg tisztára az Ibolya-zenegépből a mai techno-lakodalmas hangzás. {C+}
A másik lemez már hozza a DM-tól megszokott stílust, meg már a cím is fekete. És itt vannak azok a slágerek, amik számomra mindig olyan slágerek voltak, mint a Duran Duran vagy a Culture Club (jó, ez nem annyira) - abból az időből, hiszen akkoriban ezekért is megőrültek az angol tinik -, s semmivel sem különb, vagy alternatívabb, darkosabb stb. Ugyanolyan piaczene. Bár ezen a lemezen van vagy két szám, amelyek ugyanolyan szikárak, mint a Joy Division. Ez meglepő, mint az Enós hangzás (egyébként itt is van, a 12. szám). Ma laptopon bent lement ez a lemez vagy 4-szer, mert dolgoztam, s nem volt más CD nálam, időt sem akartam pazarolni stb. Kicsit már uncsi volt a végére, főleg, hogy nem is a nagy kedvencem. Hazafelé a buszon hallom a sofőr rádióján DM megy. Na, mondom, ilyen nincs. Tényleg nincs. Ákos volt. {C}


Daniel Lanois: For The Beauty of Wynona[111]
Daniel Lanois: Shine[112]

A 93-as lemez megvan kazettán, s vagy 10 évvel ezelőtt nagyon kedveltem. Akkoriban ezt tartottam az „intellektuális” popzene csúcsának. Emlékszem, hogy a U2-val egyszer őt állítottam szembe, mert a U2 „ellenességemet” egy nagyon hosszú levélben kritizáltad, amikor még rengeteg időd volt levelet írni. Akkor - arra emlékszem - valami olyasmit írtam, hogy DL nem vesz fel divatos hangzásokat, sallangmentes, de mégis jól megírt zenék, szóval az egész sokkal szimpatikusabb, mint a „marketing” popzene. Régen hallottam ezt a lemezt, de most újra nagyon kedvelem. Tényleg jó, ennyi év távlatából is. Szinte minden dalát nagyon kedvelem. Egyszerűen öröm hallgatni, olyan hangulatos ez a lemez. Talán ezért kedveltem régen is. {A-}
A másik lemez már talán egy kicsit újabb hangzás, de ez is jó. És pont Bonóval, ez a szám is nagyon jó (mindkettő BEno „line”). Amellett ebben is megvan az a hangulat, de több szám is olyan ambientesebb.
A Lajos kiegészítésnek készített válogatása is nagyon jó.
És most milyen jó, hogy áttértem erre a másfajta pontozásra, hiszen egy kis különbség van a kettő között, amit így jobban tudok árnyalni, mármint, hogy a tetszési „indexe” jobb a réginek. {B+}


Johnny Cash: Ride this Train[113]
Johnny Cash:Unchained[114]
Johnny Cash: Solitary Man[115]

a. Hát ez nekem egy kicsit sok a countryból. Valami krónikáslemez, vagy concept album. Az tetszik is, mintha az egyik számban a rabszolgák, vagy a fegyencek a zene ütemére kalapálnának, azonban a keretet adó „vonatozás” akkoriban nagyon újszerű lehetett, de most már nagyon idegesítő. {C+}
b. Ez a lemez már sokkal jobb. Tetszenek a rockosabb számok is, egészen dögös is vagy kettő, de szép balladák is vannak rajta. A 7. szám kifejezetten szép, Jézus-fohász, nagyon szép, átélt (a gitáralap tökre úgy kezdődik, mintha egy Balaton szám lenne). Nekem ezek az öregkori lemezek jöttek be korábban is. Hangszerelésben, hangulatában, mindenben. {B+}
c. Ez meg már nagyon jó. Mi lenne, ha Cseh Tamás csehtamásosan Sziámi, Balaton vagy Európa Kiadó számokat énekelne? Nagyon jók ezek az átdolgozások. Öreg korára nagyon jó lett JC. Ezekben a dalokban nincs semmi teátrális, annyira egyszerűek, közvetlenek, természetesek, hogy ezt nem lehet tanulni, ez a tehetség, és a bölcsesség(?). Egyszerűek, mégis annyira finomak, fejhallgatóval hallgatva a hangja annyira kifejező, pedig amúgy semmi különös. A One-t már ismertem, s tetszett is, a Nick Cave száma is nagyon jó. De mindegyik jó. Ezt biztos, sokszor fogom hallgatni. {A-}
Egy kis múltidéző:
1. Johnny Cash: American Recordings (1994) Nagyon kellemes meglepetés volt. Nem mondom, hogy valami nyál-countryt gondoltam, de countryt. Erre ez egy érdekes, jó hangulatú lemez, country "patronok" nélkül. Hangulatban számomra vegyül a XIX.századi magányos-kóbor dalnokok és a 70-es évek magyar pol-beatnekek stílusaival. Még az utolsó szám koncert röhögései is eszembe juttatták a régi Folk-hétvégéket. (****/1999)
2. Q (The Best Tracks from The Best Albums of 2000) … Johnny Cash pedig vett egy kottát, amire az volt ráírva, "Hogyan dobozgitározzunk slágereket úttörő- KISZ- és építőtáborok tábortüzeinél". Ebből megtanulta a One-t. De az is lehet, hogy sokan majd erről a számról fogják lekoppintani, s nyári tábortüzeknél játszani. Tisztára nosztalgikus hangzás és hang. (****/2001) No. 625/15. levélből: Johnny Cash-ről én ezt poénból írtam, mert nekem is tetszik ez a szám. Nem tudom, miért rohantál ki ennyire JC-sel kapcsolatban, hiszen erre is 4 csillagot adtam. És azt is írtam, hogy tudom: JC nem „nyál-country”, amit én nagyon utálok. A hangjával kapcsolatban amit írsz, azt meg alátámasztja az én megfogalmazásom: 19. szd-i magányos-kóbor dalnok (kicsit költői akartam lenni, de éppen ezt akartam tömöríteni, amit Te konkrétan írsz). És nem töröltem le! Egyébként tizenéves koromban, a blues-őrületem előtt nagyon kedveltem a countryt.
3. Johnny Cash: Love / God (1955-1996) Egészen kellemes, kis régi, vicces hangulat. Nem is annyira country, inkább az 50-es, 60-as évek "hibridje", amiben a countrynak és a r'n'r-nak egyformán megvolt a helye, meg még más zenei beütéseknek is. Ha csak a Byrdsre, vagy Bob Dylanre gondolunk, náluk sem volt kevesebb countrys hatás. JC-nek tényleg jó a hangja, balladákhoz a legjobb, de dobozgitáros vagy az ilyen vicces limonádékhoz sem rossz. Azért egy-két dalnál eszébe jut az embernek az amcsi betyárromantika: tehénpásztorok, lovak és főként a jól ismert táj. JC-től már van egy kedvenc lemezem, ez a jelenlegi nem übereli. {***/2003}


Michael Nyman: The Fall of Icarus
(Michael Nyman Band featuring Michael Nyman & Alexander Balanescu)[116]

Jó lemez, mondhatni tökéletesen jellemzi MN zenei stílusát. Az általam ismert filmzenék inkább rövidebb tételekből állnak, itt viszont van négy hosszabb szám, amik jól ki tudnak bontakozni, főként a lendületes számok az erősek. Amúgy tényleg nagyon erős atmoszférája van a zenéjének, ezért is a filmes kapcsolat, s ezért is lett a filmzenék által népszerű. Azokat a számokat szeretem legjobban, ahol nagyon felfokozódik a zene, de a repetitív elemektől sem mentes. {B+}
Michael Nyman: A Zed & Two Noughts (Original music from the film by Peter Greenaway): A Szakács… után talán ez a legjobban ismert, s a legjobban érzelmileg eltalált zene. PG-nek a MN zenéje nagy húzás, telitalálat volt. Az olyan „elvont” művészfilmek, mint az ő filmjei, még zenében is eléggé „elidegenítettek”, ha van egyáltalán, mert sok rendezőre jellemző, hogy nem is használ zenét, vagy annyira neutrális, hogy el is sikkad. De ezek a zenék ezeket a filmeket „húzták”, s olyan közönségre is hatottak, akik egyébként ilyen filmeket nem néznek meg, vagy nem értékelnek. De nem kommerszesítette a filmeket, csak egy közérthetőbb, befogadhatóbb sík lett a film zenéje. És egy nagyon sajátos stílus lett ez a zene, ami nem komolyzene, de nem is más, s a hangzása is rögtön felismerhető. 15 év után azért néhány betét nem annyira friss, de összességében jó hallgatni, s van drámája a zenének, még így film nélkül is. {****/2006}
Michael Nyman: The Cook, The Thief, His Wife & Her Lover (Soundtrack) 1989. Most hallgatva ezt a lemezt, meg kell állapítanom, hogy a néhány hete vagy hónapja írottak valóban így vannak: MN legemblematikusabb PG filmzenéje a Szakács… Csak azon csodálkozom, hogy ennyire rövid, mindössze 5 szám, s alig 40 perc. Bár nem mondanám, hogy ez a legjobb, de a leginkább hangulatteremtő, s talán ez az, ami hagyományos filmzenei felépítésű, a nagy elődökhöz hasonlóan - pl. Morricone, Rota stb. – zenében építi fel azt, amit a film képekkel meg verbálisan, de úgy, hogy a zene is „történet”, „folyamat”, nagy katarzissal a végén. Ezért is maradhatnak meg ezek a filmzenék olyan nagy élményként, s újabb generációk is felfedezik, pedig sokszor magát a filmet nem. {B-/2006}


Travis: The Invisible Band[117]

Nem rossz zene, olyan kellemes, hallgatható, de azért nem túl maradandó. A számok között van néhány slágergyanús, de olyan nagyon kiemelkedő nemigen. Hallottam ebben a műfajban rosszabbat, de jobbat is. Ettől függetlenül lehet, hogy sikeres banda, de nekem csak ez jött le. {C+}


Esquivel & His Orchestra: Infinity in Sound Vol. 2.[118]

Van valami bája ennek a zenének. Az a tipikus ötvenes évek zenéje, egy kis West side- féle musicales hangzással (meg singin’ in the rain és tsai), aztán egy kis jazzes beütés, na és a kor filmes élményei: olyan ezt a zenét hallgatni, mintha egy régi filmet néznél. De nem egyet, hanem sokat: az egyik olyan, mintha egy francia film lenne, egy kávéházban, a másik Fellini, a következő a Hét mesterlövész vadnyugati filmzenékhez hasonlít stb. Nem tudok semmit róla, de úgy ítélem, meg, hogy ez nem egy 50 évvel ezelőtti tucatzene, ez akkoriban nagyon progresszív zene lehetett, s ma is élvezhető. {B+}


Béla Bartók: 44 Duos for Two Violins
(András Keller - János Pilz)[119]

Már régen hallgattam B-t. Gondoltam, az évforduló kapcsán nem is jött ki rá a lépés. Most jó lesz hallgatni egy kis komoly komolyzenét. Erre ez tisztára népzenei feldolgozás, én meg valami nagyon magvas B-t vártam. A hangulatom nem erre volt kiélezve. Próbálgattam, de nem vagyok már „nagyfogyasztó”. Azért hallgattam, de nem kötött le mindig. {C+}



[1] 2005.
[2] ?
[3] 2001.
[4] 1963.
[5] 2001.
[6] ?
[7] ?
[8] 1981.
[9] ?
[10] 2004.
[11] ?
[12] 1958.
[13] 1987.
[14] 1997.
[15] 1994.
[16] 2005.
[17] 1996.
[18] ?
[19] ?
[20] 1996.
[21] ?
[22] ?
[23] 1980.
[24] 2004.
[25] ?
[26] 1975.
[27] 2004. Virgin
[28] ?
[29] 1995.
[30] ?
[31] 1993.
[32] 1994. Windham Hill Recs.
[33] ?
[34] 1980.
[35] ?
[36] 1998.
[37] ?
[38] ?
[39] 2005.
[40] 1991.
[41] 1998.
[42] 1988.
[43] 1993.
[44] ?
[45] ?
[46] 1997.
[47] 1991.
[48] 1972.
[49] 1992.
[50] ?
[51] ?
[52] ?
[53] 2004.
[54] 1996.
[55] 1979.
[56] 2005.
[57] ?
[58] ?
[59] ?
[60] 1998.
[61] ?
[62] 2004.
[63] 2004.
[64] 1990.
[65] 1972.
[66] 1989.
[67] 1991.
[68] ?
[69] 2003.
[70] 1999.
[71] 1980.
[72] 1999.
[73] ?
[74] ?
[75] 1964.
[76] 2004.
[77] ?
[78] 2000.
[79] 2001.
[80] 2003.
[81] 1992.
[82] 1986.
[83] 1961.
[84] 1980.
[85] 2003. EMI
[86] 1948.
[87] 1992.
[88] ?
[89] ?
[90] ?
[91] ?
[92] 2002.
[93] ?
[94] 1999. Dressed To Kill
[95] 1997. Sonodisc
[96] ?
[97] 1998.
[98] 1989?
[99] 1997.
[100] 1996.
[101] 1998. MasterTone
[102] 1994.
[103] 1985. BMG
[104] 1995. Biber
[105] 1997. EMI – Singles 23:20
[106] ?
[107] ?
[108] 1996.
[109] 1983.
[110] 1986.
[111] 1993.
[112] 2003.
[113] 1960.
[114] 1996.
[115] 2000.
[116] 1989.
[117] 2001.
[118] 1960.
[119] 2002. ECM