2003.

Jon Hassell: Fascinoma[1]

Nagyon jó ez a lemeze. Nem "Miles Davises", hanem MD szellemiségét sugározza, mintha az 50 évvel ezelőtti MD hangzást vinné át a XXI. századba. A feszült, hűvös, izgalmas "MD-cool" modern hangzásban. Eddig nem vettem észre, hogy JH hangszeres játékában van egy ilyen karakter, ill. nem tudatosodott. Nagyon jó a Brasil feldolgozás is, mit ki tudott hozni az ócska melódiából. De a keleties beütések is jók, nem erőltetettek.
A zongorajáték is nagyon jó (egy kicsit Jarrett-es.). Tehát, minden szempontból tetszik. {*****}


Dido: No Angel[2]

Nagyon kellemes, jól hangszerelt, jól megcsinált zene. A nőnek jó hangja van, a zene színvonalas, a populáris zenék között ez nem tucatzene. Szóval, tévedtél, hogy ez nekem nem fog tetszeni. Amiatt, hogy valami slágeres, még nem biztos, hogy nekem nem tetsző. Az ellenérzést a divatzenék, tucathangzások, a hatásvadászkodó ürességek, az agyon koptatott sablonok tudják belőlem kiváltani. Az ilyen zene semmiképpen nem. A rádióból a SuzanneVegás számát már ismertem, de nem tudtam, hogy ki az előadó (de ez sikerszám volt). Hangra inkább k.d. langre, s valamivel kevésbé Tori Amosra hasonlít. Én szeretem ezt a női vonalat, ami a 80-as évek óta (talán Sadetól kezdve) megújítja/frissíti a popzenét. Vannak kimagaslóak (Sade, Amos stb.), vannak kevésbé azok (pl. Tanita Tikaram), s vannak ingadozóak (SO'C, bocs, de nekem Björk is idetartozik). De abban hasonlóak, hogy a zenéjük nem divatzene, mégis nagyon friss, új színfolt. Ez a nő szerintem hangra is és zenére is ide sorolható. Az ilyen slágereket én kedvelem, erre szoktam mondani: ha a rádióban ilyen zenéket játszanának, akkor nagyon meg lennék elégedve. {****}


Dirty Three: Lowlands[3]

A tőlük megszokott, színvonalas zene, de ez egy kicsit "sótlanabb", mint az előző lemezek. Ezen azt értem, hogy első hallásra nem nagy durranás, nincsenek pörgős számok, de nem is "csöndes", úgy valahol a kettő között (kivéve egy számot). Többszöri meghallgatás adja ki a finomságát, bár a jól hangszereltség azért elsőre is kitűnik. Nem tudnám őket hova sorolni, jazz, rock, jazz-rock?... Egészen sajátos stílusuk van, amiben az előbbiek benne vannak, de egyik sem domináns. Ez már hanyadik lemezük? Nekem kettő van felvéve kazettán, azokat is szerettem. {****}


Amon Düül: Psychedelic Underground[4]

Felületesen hallgatva valóban olyan direkt-nagyon pszichedelikus földalatti alternatív zene. Amúgy is tényleg van az emberben egy fenntartás az olyan című művekkel, ami önmagát nagyon besorolja, ez direktté teszi (ilyen volt a Hungarian New Age Group esetében, de az sem hangzana jól, legfeljebb poénnak, hogy Keserü Károly: Big-Total-Postmodern). Többször meghallgatva viszont egészen jó zene ez. Vannak ténylegesen "direkt" beütések, nem tagadom, de ezeket leszámítva igazán jó (ez meg amúgy is egy kicsit korszellem, lásd pl. az Ummagummát, arra is ugyanúgy érvényes ez). Az első szám kb. a 6-7. perctől kezdve spontán áttér VHK-ba, s annyira jó, mintha egy korai VHK lenne (amikor voltak 8-9-en és ebből legalább 5-6-an együtt óbégattak G. Attilával, mint itt is többen "énekelnek"). A 13-14. percre a hang teljesen eltorzul, mint egy koncerten, amikor már ezt nem bírja a technika. Tisztán hallható, hogy nem a CD-vel vagy bármivel van baj, hanem az eredeti is ilyen volt. Mindig is éreztem rokonságot köztük, ez a szám megerősítette (tudod, én ezt "free-rocknak" hívom a free-jazz után szabadon). 1969-ben már az AD II.-nek megjelent az első lemeze (második 1 évre rá, ez a Yeti, ami aztán 1971-ben, az USÁ-ban jelenik meg, egyidőben a következő lemezükkel). A II. előtti AD-nek nem is tudtam, hogy volt lemeze, úgy tűnik ez az egy mindenképpen. {****}


Set Fire to Flames: Sings Reign Rebuilder[5]

Fura egy zene. Kicsit sok mindenhez hasonlít, de csak egy kicsit. Eklektikus, de nem túlságosan veszélyesen. Hangulatában most nekem leginkább a Dead Manhez hasonlít, pedig zeneileg nem hasonlítanak. Régi, pszichedelikus hangzású gitár után technós "bedörömbölés"… mindez nem rossz, izgalmassá teszi, az amúgy meg kicsit szétszabdalt, jópár üres járattal megtűzdelt lemezt. Nem tudnám eldönteni, hogy fiatalok vagy öregrókák készítették-e ezt a lemezt, egyaránt lehetséges, de talán mégis a fiatalabb nemzedék. Nem tudom, hogy valamikor említetted-e ezt a zenét, talán nem. Nekem összességében tetszik, tipikusan éjszakai újságszerkesztő vagy tanuló zene, ami mellett jól elvagyok akár úgy is, ha 3-4-szer megy le (ami az egész éjszakát is jelentheti, 21-2-ig pl.). {****}


Slapp Happy: Casablanca Moon[6]
Slapp Happy: Desperate Straights[7]

Fura egy zenekar a 70-es évek fura progresszív kavarcsából. Van, amiben egy kicsit nekem a Pentangle-hoz hasonlít (az ének, a kor zenei hangzása stb.), de sokszor komolyabb vagy pont ellenkezőleg, viccesebb zenei megoldások is vannak. Olyan zene ez, aminél először a negatívumokat veszed észre ("mi ez a nyávogás, tingli-tangli enyelgés?"), de aztán összességében jobban elfogadja az ember. Később már kifejezetten "happy" a zene. Ritkaság zene, ritkaság lemezek, ami meg még egy kicsit fel is értékeli (azért túlzottan nem ez a döntő). Ha muszáj valami skatulyát, akkor ez egy "poszt-hippi" (talán). És van vagy két rész, ahol tiszta ápolók. Nem tudom, ezt észrevetted-e (a második lemezen). És ugyanitt Carla Bley-es is egy kicsit. Ez a lemez az "elvontabb". Sőt, néhol az elsőhöz képest nagyon is.{****/****}


Music from the motion picture: The million dollar hotel[8]

Ez tulajdonképpen egy bújtatott U2 lemez. Ha a U2 nem akar a világ elsőszámú trend/divat-csinálója lenni, akkor most ilyen lemezeket készítene. Hiszen a Joshua Tree volt ilyen vonal, ettől távolodott el a 90-es években. Én ezt a fajta U2-t mindig is jobban szerettem, ezért ez a CD jobban tetszik, mint a legutóbbi U2 albumok. Kik közreműködnek még ezen a lemezen? Jon Hassell, Sinead O'Connor...? Van egy-két szám, ami teljesen olyan, mintha a JT lemezről lenne (vagy akkor készült, de a lemezre nem került fel valami miatt). Az utolsó szám nem tudom, hogy mi lehet, csak gondolom, hogy a Kusturica együttese, a No smoking. Balkán-pánk? Vagy valami más? {****}


Reservoir Dogs (soundtrack)[9]
Pulp Fiction (Soundtrack)[10]

Szenzációsan nagy ötlet volt, miközben százezerszámra jelennek meg a régi zenék válogatás CD-i, de még filmekhez is rengeteg - több tucat - soundtrack CD jelent meg az utóbbi 10-15 évben, amelyek régi zenékre épülnek (pl. Pretty Woman, Dirty Dancing, - hogy csak két olyat említsek, amik nagy sikerek voltak, még én is láttam ezeket, s Tarantinót időben megelőzték, de tömegével lehet említeni). Mégis ezek nem tucatválogatások, valami többlettel rendelkeznek, amit a többiek nem tudnak. Ebben is látszik, hogy Tarantino tehetsége nem csak a filmrendezésre korlátozódik. Valóban megteremt egy olyan hangulatot, hogy a 30-40 évvel ezelőtti számok akár maiaik is lehetnének. De nem akarok posztmodern-elemzésbe belemenni. Ami számomra az egyik lényegesen jelentős húzás ezekben a CD-kben, hogy a r'n'r és a körülötte 50 éve megteremtődött zene sokszínűségét mutatja meg. Mennyi zene született az 50-es évek óta? Millió szám. A válogatás lemezek a lerágott csontokat teszi egy albumra. Ugyanazok az előadók, ugyanazokkal a számokkal. Ezért unalmas, semmi újat nem tud adni. Ezek a filmzenék azonban sok-sok csemegét tartalmaznak. Szerintem ezek közül van olyan is, ami a saját korában nem volt sikeres, most fedezték csak fel. Eleven, életerős számok, sok-sok üde színfolt. Ha nem is progresszív zenék ezek, azért még ma is élvezhetőek, hangzásuk nem egysíkú stb... Egy ilyen lemezt összehozni is kell tehetség. Tényleg mennyi ismeretlen zene van, amik olykor jobbak, mint az ismertek... Évekig mindenütt (Pesten is), a menő helyeken, fiatalok által látogatott helyeken a sok dub, acid meg techno újdonságok mellett gyakran lehetett hallani a Pulp Fiction CD-t. Még ma is. {****/****}


Music from the motion picture: O brother, where art thou?[11]

Nem tudom, milyen film ez. A zene tipikusan az a country-blues, amiről úgyis eszünkbe jut képek szintjén az USA. Az az Amerika, amelyik már 50-60 éve alig változik; a vidék, országutak, öreg, cowboy kinézetű kocsmázók stb... És itt a zene sem változik olyan gyorsan. Azt gondolnád, hogy egy magyar falusi kocsmában hamarabb hallani a legújabb divat zenéjét, mint ott, abban az országban, ahonnan származik (csak N.Y.C. vagy L.A. legalább olyan messze van a poros vidékétől, mint a mi vidékünktől; ez a globalizált világ új "távolságmérője" szerint van, s nem méterben, km-ben...). Igazából ez a kettősség a megfejthetetlen az USA-ban, s az európait olykor jobban vonzza a maradandóságot sugárzó vidék, mint az állandóan pörgő világ. A "road-movie" tipikusan amerikai film-forma. Ezekben mindig megjelenik egy jellegzetes része az országnak, a jellegzetes zenéjével. Nem tudom, hogy ez a film hol játszódik, de nekem ilyeneket sugall a zene. {***}


Livin' Blues[12]

Márton Lacinak volt meg Muza kiadásban, s ha jól emlékszem, akkor két szimpla lemez volt. Tudom, hogy akkor a bluesból csak ezt az elég kemény rockos alapú zenét ismertük. Eleinte nem is értettem, hogy mi a közös ebben és az autentikus blues között (1977-78 körül). És most itt van CD-n. Eleinte címről nem tudtam, hogy ez az a régi lengyel lemez, de a zenéről rögtön megismertem. Tényleg kemény, s meglepően dögös, inkább a későbbi "texasi-vonal" hozta be ezt a hangszerelést, s ebből az időből jobban ismertebb a jazz-rockos vagy a 60-as évekből "átjött" r'n'b stb. {***}


Colosseum: ?[13]

1997-es lemez, visszatérés. Visszatérés, de nem igazán oda, ahonnan jöttek. Vannak számok, amelyek az "angol nagy öregek" "semmitmondó profi" példáját követi (Chris Rea, Eric Capton etc.), s egy-két számban igazán megmutatja a hangját az öreg Chris Farlowe. Tavaly volt nálam egy 1988-as CF CD (Chris Farlowe: Extremely Live, Birmingham), ami jobban tetszett. Igaz, az koncertlemez, ahol jobban elvárják egy énekestől, hogy produkálja magát. Ami még elmegy ezen a lemezen, az egy-két jól hangszerelt blues. Ölveti Laci dumája lassan bejön: jobb énekes lesz, illetve ÖL-nál rosszabb énekes lesz CF. {***}


Talk Talk: The Colour Of Spring[14]

Meglepően jól hangszerelt zene, nem marad le a mai, hasonló zenekaroktól hangzásban. A nevet ismertem, de nem tudtam, hogy milyen zenét játszanak. Valami sláger-gyanús dolognak gondoltam. Annál azért jobb, s jobb a kortársainál - pl. Duran Duran - akik ismertebbek voltak. Nekem az ének nagyon hasonlít Chris De Burgh-höz, akit kb. 15-16 éve szerettem, de valahogy utána inkább ellentétbe fordult: "nyávogósnak" hallottam később több olyan számot is tőle, amit régebben kedveltem. Talán ennél az éneknél is hasonló okok miatt kicsit kevésbé jött be, viszont a zene nem rossz. {***}



Johnny Cash: Love / God[15]

Egészen kellemes, kis régi, vicces hangulat. Nem is annyira country, inkább az 50-es, 60-as évek "hibridje", amiben a countrynak és a r'n'r-nak egyformán megvolt a helye, meg még más zenei beütéseknek is. Ha csak a Byrdsre, vagy Bob Dylanre gondolunk, náluk sem volt kevesebb countrys hatás. JC-nek tényleg jó a hangja, balladákhoz a legjobb, de dobozgitáros vagy az ilyen vicces limonádékhoz sem rossz. Azért egy-két dalnál eszébe jut az embernek az amcsi betyárromantika: tehénpásztorok, lovak és főként a jól ismert táj. JC-től már van egy kedvenc lemezem, ez a jelengi nem übereli. {***}


Future Jazz from Norway[16]

Legelőször is: nagyon bejött ez a lemez. Legalább 15-ször meghallgattam. Izgalmas, dinamikus, sokszínű, de... A sokszínűség abból áll, hogy nem passzolnak a számok a címhez. Magyarul, a 9 számból kb. az egyharmada a jövő jazz zenéje, a többi nem pontosan fedi ezt. Hiszen vannak számok, amik nagyon jók, mondjuk úgy, modern, korszerű jazz-számok (1-es, 6-os és 7-es), de van olyan is, amit talán jazznak lehetne venni, vagy nem is, ilyen erővel Tori Amos (9-es) vagy Eno (8-as) is lehetne jazz. A Mari Boine sem éppen jazz. És végül maradt 3 szám (3-as, 4-es és 5-ös), ami igazán futurista jazz. Persze, mihez képest, hiszen ma már annyi minden van a technó világában: nu' jazz, acid jazz, groove jazz, és még legalább 10 olyan, amiről nem is hallottam. Mindenesetre nekem nem lenne semmi bajom a technóval, ha ilyen változatos alapú és jó hangszerszólókkal lenne tele. Az 5. szám nekem Úzgin Üveres, talán ez a legdögösebb. {*****}


John Lee Hooker: The Album (Most Famous Hits)[17]

Dupla, dobozos lemez, amolyan "fél-gagyi", hiszen szép doboz, borító meg minden, viszont az 50 éves pályafutás utolsó 25 évéből semmi sincs rajta (valószínűleg azok még jogdíjasok). A felvételek jó kis favágók, az ilyen ritka gyűjtők kedvére, mint én, mert nekem olyan ez, mint a nemespenész (persze azért én is szeretem a jó, dinamikus felvételeket). 2 dupla és 2 szimpla JLH CD-m van, ezekből 3 az ilyen régi felvételeket tartalmazó (és van jópár szám, ami mindegyiken rajta van, vagy csak kettőn ismétlődik). Amit tőled kaptam dupla CD, - azon 40 szám van, ezen csak 31, s csak 86 perc. {***}


John Lee Hooker: Boom Boom[18]

Ez persze klasszissal jobb, mint a fenti válogatás, s nagyon jól is szól. Az egyik legjobb lemeze, szerintem. Bár az öreg 50 éven keresztül ugyanazt csinálta, mégis vannak jobb korszakai. Az is igaz, hogy az 50-es évek végén is volt olyan "kemény" száma, ami még a mai fülnek is elmegy (persze, ha ki van tisztítva), a nagy kemény bandák a 60-as években sokat tőle tanultak. Én mindenképpen a blues legnagyobbjának őt tartom (dobogós még M. Waters és még vagy hárman, de csak utána). De a későbbi évtizedekben sem kopott meg. Igazán a The Healer meg még kb. 2-3 sorlemezén kívül csak ezer válogatást ismerünk tőle, s nem is tudom, hogy hány lemeze lehet, ami nem válogatás (legalább 40-50 között lehet). A címadó szám egyébként mind a négy CD-n rajta van. {*****}


Nina Simone: Baltimore[19]

Igazad volt, ez nagyon se ilyen, se olyan lemez. Hol tiszta nyál musical, hol átmegy ilyen vicces, 70-es évek néger templomi funkyba. Több szám is (pl. a Baltimore, Let it be me stb.) más lemezeken gyönyörűek, itt meg alig ismertem meg. Ennek is rengeteg lemeze van, de úgy látszik a minőség rovására. Annyira nem rossz azért, elmegy porszívózás közben, főként, ha ki vagy éhezve ilyen 70-es évek feelingre (bőszárú jersey, magas sarkú csizma, lila zakó rózsaszín nagy gallérú selyeminggel). Most meg amúgy is van egy ilyen nosztalgia hullám. {***}


Tripla Santana (Bootleg?)[20]

Talán kalózgyűjtemény lehet, nem tudom. 3 db 41, 42 és 48 perces CD, csupa koncertfelvétellel, de semmi adat, csak a számok címei (CD-ként 5-6 cím, 25 helyen - papírdobozon, CD elő- és hátlap - mindig ugyanaz vagyon írva). A háromból pontosan 2 db-ot lehetne csinálni, 8-8 számmal, 60 és 70 perces időtartammal. A számok különböző koncertekről valók, ez biztosan hallatszik. Egyrészt azért, mert nagyon gyenge a hangminőség (mint az én kazettáról csinált CD-im), s néha egy-egy szám feltűnően jól szól a többihez képest. Másrészt ez a 16 szám csupa olyan koncertszám, ahol nagyon beindultak, főként jamelés, vagy, ha énekelt szám, akkor is a közepe hosszú hangszeres résszel van előadva. Az átlag a 8 perc/szám, tehát tényleg a koncertek jó kis részeit válogatták össze. Összességében a hibái ellenére ezért tetszik nekem ez a lemez. Hiszen én pont az ilyen koncert-hangulatokat szeretem. És mivel élőben is hallottam Santanát, nagyon tudom kedvelni a koncerten nyújtott teljesítményét. A koncertjei igazi örömzenélések, s a profizmus mellett mégis inkább az előbbi hat. Valaki vagy 20 éve azt mondta, hogy két igazi nagy "koncertmester" van: Zappa és Santana. Én szerettem Santanát, de egy kicsit túlzásnak éreztem FZ-val hasonlítani. De aztán a pesti koncertje után rájöttem, hogy van benne igazság. Hosszú lenne ecsetelni, de a lényeg: a profizmus, az összhang, a virtuozitás, és a zenészek érvényesülési lehetősége a szólista mellett, a pontosan megkomponált és az örömzenélés egyensúlya stb... És most tessék, visszaköszön, hiszen van itt vagy két szám, ami teljesen Zappás, mégpedig a kb. 1970-1974 közötti időből. {****}


Skorpió: Rohanás[21]

Fura volt újrahallani, hiszen szerintem ezt a lemezt már 20 éve nem hallottam. Ettől függetlenül a számokra emlékeztem, és nemcsak az ismertekre, hanem például a Rhapsody in Blue-ra is. Pont 30 év telt el, s mára összecsiszolódnak a dolgok. Első hallásra az lepett meg, hogy mennyi rész tisztára Omegás, főként az Élő és a Nem tudom a neved közötti korszak. De az LGT 1-2 lemezeken is voltak ilyen részek. A következő "kihallás": a Panta Rhei. Komolyan, most hogy hallgattam PR-t, egy csomó billentyűs rész olyan. És a rockos, sok számban hallható keménysége meg megelőlegezi az 5 év múlva jövő nagy "ászokat", gondolok itt főként a Korálra, Piramisra stb. (Dinamit is, hiszen Papp Gyula itt folytatta tovább a Skorpió után). Szóval, jó alkalmanként ilyen régi, nosztalgikus zenéket is hallgatni. A kislemezeket nem ismerem, az utolsó számról nem is gondoltam volna, hogy Skorpió. Ez utóbbi filmzene, igaz? {***}


Atlantic Family Band: Live[22]

Nagyon jó, igazi 70-es évek zenéje, sok mindenhez hasonlít egy kicsit (pl. Szabó Gáborra). A jazz, blues és egyéb hatások (pl. egy kis funky) jól ötvöződik ebben a zenében, s én kedvelem ezt a stílust. Tulajdonképpen Zappa 1970-1975 közötti koncertjei is nagyon hasonló hangzásúak. Hosszú – 10-18 perces – számok, sok jamelés stb. {****}


Peter Green: Splinter Group Live[23]
Peter Green: "Best of"[24]

PG a brit blues nagy öregjének számít, először a Fleetwood Mac-ben gitározott, majd sokáig John Mayall-lal játszott. Régen, talán egy lemezét ismertem, de már semmire sem emlékszek. A koncert CD igazi bluesos koncert, egy öreg rókától elvárható módon, bár nem sok új színt hoz. A válogatás viszont meglepő különbözőségeket mutat: vannak számok, amik biztos legalább 30 évesek, teljesen régi slágerek, semmilyen blues hatást nem mutatnak. Aztán az újkori számai meg nagyon jól hangszerelt, egészen dögös zenék, egy-egy szám meglepően kemény, ezeknek már inkább van közük a blueshoz, viszont nem olyanhoz, mint amilyen ez a koncertlemez. Elég sokféle arca van, viszont ennyiből is kiderült, nem is egyenletes színvonallal. {***/***}


Rick Wright: Broken China[25]

Fura, hogy a Pink Floydból legkésőbb Ő jelentkezett szólólemezzel, még a dobosnak is volt már a 80-as évek elején szólólemeze. A lemez nem PF-os, amit vártam volna. Viszont nem 96-osnak gondoltam volna, inkább olyan 80-as évek eleji időszakból. Nem rossz zene, de semmi különös, egyszer-kétszer meghallgatod, s nem sok mindenre emlékszel utána rá. {***}


Carpenters: A Kind of Hush / Horizont / Passage[26]

Úgy emlékeztem, hogy ABBA az egész, a különbség az, hogy itt csak egy nő van, meg egy túlságosan jól fésült hapsi. Az ABBA be is jött, de csak kb. az egyharmadánál, a másik harmada inkább a r'n'r hagyományaira épülő nosztalgikus zene. És van jazzesebb is. Az utóbbi egészen jó, pár szám még hasonlít is a régebbi kedvencemhez, Mary Coughlan-hez. Ha olyan szenvedélyesen énekel, mint MC, akkor nagyon jó. Gondolom, nekik is van vagy 20-25 lemezük a 60-as évek vége óta. És persze válogatások is, temérdek. Ezek a lemezek, gondolom a 70-es évekből valók. Azt el kell ismerni, hogy jól hangszereltek ezek a számok, nem összecsapottak. {***}


Radiohead: Kid A[27]

Az előző két lemezből a 2001-es tetszett jobban, viszont ez talán jobb a 2001-esnél is. Egészen jó zenei megoldások vannak (pl. az egyik számban nagyon jó fúvósok, egy kemény alapra). Van számomra azonban néhány unalmas szám is (amiket én tölteléknek szoktam nevezni). Egy 5-6 számos jó Singles-t lehetne ebből az anyagból kihozni. Vagy a 3 CD-ből egyet (erről kb. 5-6 számot, az Amnesiac-ról 3-4-et, s talán majdnem ennyit az OK C-ről is). Ettől az együttestől nekem elég is lenne egy ilyen CD. {***}


Pearl Jam: Vitalogy[28]

Ez régi lemez, valószínűleg a PJ fénykorában készült. Én úgy vagyok ezekkel a rockos zenékkel, hogy ezekhez nekem nagyban hangulat kell. Ha van rá hangulatom, akkor bejön, de ha nem, akkor képes vagyok úgy végighallgatni, hogy teljesen közömbös maradok. Ez történt először, aztán másodjára, amikor hallgattam egészen tetszett, akkor gondoltam rá, hogy miket fogok róla írni, de most már nem jut eszembe. Egy biztos, a "rockos alternatívnak" az egyik legjobb formációja a PJ (mintahogy a "popos-alternatívak" közül valószínűleg a legjobbak között van a Radiohead). Jártak nálunk is, s viszonylag sok lemezét árulták már régen is a boltokban. Én talán egy lemezüket ismertem (talán fel is volt véve) ez egy koncert, s talán dupla. Ja, meg egy két számos Singles CD-t vettem tőlük 99 Ft-ért vagy 3 éve. A koncert azért másabb, mint a stúdió, itt azért sok "kütyülés" is van. Azért ezen is vannak húzós számok. Ebből a „kategóriából” az egyik legmarkánsabb zenekar, talán a Red Hot Chilli Peppers a másik. {***}

[1] 1999.
[2] 2001.
[3] 2000.
[4] 1969.
[5] 2001.
[6] 1974.
[7] 1975.
[8] 2000.
[9] 1992.
[10] 1995(?)
[11] ?
[12] 1971(?)
[13] 1997.
[14] 1986. EMI
[15] 1955-1996.
[16] 2002.
[17] 1997. Prestige Recs.
[18] 1992.
[19] 1978.
[20] 2000. Weton-Wesgram
[21] 1973. Pepita (ha-ha-ha)
[22] 1978.
[23] 1997. Snapper Music
[24] ?
[25] 1996.
[26] ?; 1976. ?
[27] 2000.
[28] 1994.


Hussein El Masry: Bellydance[1]
Best of Bellydance[2]
Ashkhabad: City of Love[3]

Hogy Ildi és Anna elkezdetek járni hastánc tanfolyamra, elkezdtem elővenni a bellydance kazettákat, s még ősszel elvittem Győrffy Péternek CD-re másoltatni, de csak pár hete készült el vele. Most így CD-ről hallgattam, s most is nagyon izgalmasnak tartom ezt a zenét. Tényleg magával ragadó, olyan mint a jazz, a zene nem előre komponált, itt születik meg. Sok-sok hasonló zene van, pl. ilyen a klezmer is. Ezért gondolom azt, hogy az ilyen etno/folk/stb. zenéket olykor felkapják, és új színként be is lehet illeszteni az európai-amerikai zenék világába (legyen az pl. jazz, vagy techno). Bár talán az arab világ zenéje eddig inkább kiaknázatlan volt, s a keleti világból sokkal több más kultúra lett ismertebb. Én is később ismertem meg (mint mindenki először indiai zene, aztán klezmer stb.), és talán most ezért is kedvesebb ez a zene. {****/*****}


Jonathan Elias: Requiem for the Americas (Songs from the Lost World)[4]

Ez a lemez kb. 10 éve nagyon tetszett nekem. Újszerűnek, nagyszabásúnak éreztem (ha angolul mondanám, akkor nem a monumental szót használnám, hanem a music of great dimensions kifejzést). Olyan igazi „koncept” vagy „projekt” albumnak. Akkoriban nagyon sokat hallgattam. Ez a This Mortal Coilos „korszak” előtt volt. CD-re azért másoltattam, mert úgy gondoltam, hogy továbbra is sokat fogom hallgatni. Most azért már egy picit kopott a fénye, s vannak benne mai füllel gyengébb dolgok, de azért nem vetem el, egyszer-egyszer jó hallgatni. {****}


Peter Gabriel: Up[5]

Ez nem a „kétbetűs lemezek” folytatása, hanem az első három PG lemezeké. A kétbetűsek haláli profin hangszereltek, egyenletes csúcsminőség, minden hang a helyén, se több, se kevesebb nem kell. Megkapó, s még a slágerek is csúcsteljesítmények. Ja, és kortalan lemezek. Ezzel szemben az első három lemeze útkeresőbb, így nem is egyenletes, sok benne a kontraszt, az érzelmi „elnagyoltság” (és Frippes „bekeményítés”). Örültem volna a So és az Us folytatásának is, de ennek még inkább örültem, hogy PG képes még ilyen lemez megcsinálására is. Sok van még ebben a paliban, s lehet , hogy a múltkori lemezénél egy kissé szigorú voltam vele szemben, de ez csak azért van, mert sokra tartom, s most be is jött, sokra tartható, nem „burn out-os csávó” a pénzhegy csúcsán, hanem a pop-bizniszben (music makerek között) a legritkább fehér holló: igazi művész. {*****}


Richard Wahnfried: Tonwelle[6]

Ez a lemez vagy 15 éve annyira tetszett, nagyon különlegesnek éreztem, magával ragadott a lendülete, a gitár és a fémes hangú dobok dinamikussága és összecsengése, szinte repítik a zenét. Mikor redőnyöztünk, egyszer-kétszer autóban is hallgattuk, s Decz azt mondta, hogy erre a zenére észre sem veszi az ember, hogy száguldozni kezd az autójával. S tényleg, ez a zene valóban „road music”, nagyon jó hallgatni, miközben nézed az elfutó tájat. Ezt vonaton próbáltam sokszor walkmannel. Mindez az első 17 perces számra értendő, ami valószínűleg annak idején a teljes A oldal volt. CD-re másoltattam, pedig a kazetta agyonhallgatott, teljesen tompa. Valahogy ragaszkodom ehhez a zenéhez, magam sem tudom megmagyarázni mi okból. {****}


Akosh S. Unit: Imafa[7]

Kb. egy-másfél éve nem hallottam az Omekot. Most betettem, s újra ugyanazzal az "áhítattal" hallgattam, mint legelőször. Fájdalmasan szép, s ez számomra továbbra is a legjobb SzÁ CD. Az Imafa kazettán volt meg, s már 1 éve elhoztad nekem CD-n is. Valamiért eddig csak kerülgettem (talán azért, mert kazettán már sokszor hallgattam), s most vettem elő hallgatni (plusz az Omeko-t is, mert ezt a két CD-t egy dupla tokba raktam, elvégre egy évben jelentek meg). Nem tudom rangsorolni, ez is nagyon jó lemez, s egyre jobban tetszik. Továbbra is az első számú kedvenceim között van. Bár csak el tudnék menni Pestre, amikor Dreschel együtt fog játszani. Lehet, hogy a tavalyi debreceni jazz napok hozta őket közel egymáshoz? Mindenesetre nagyon díjaznám, ha egy ilyen koncert CD-n is megjelenne: Dresch-Szelevényi live, kísér a Délalföldi, km. Lajkó Félix. Poén, de nem lenne hülyeség. Ha a kamaraerdei jazz napok még meglenne, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen lenne ott, egy koncerteket záró jam session ezekkel a nevekkel. {*****}


Moby: 18[8]

Tényleg nem értem, hogy mitől techno ez a zene. Ez egy nagyon jó, modern popzene, amiben sokféle zenei elem van, s így természetes, hogy a mai zenék is belekeverődnek, de éppen, hogy érinti a divatos zenéket, így a technót is. Na jó, a dobon érződik, hogy gép, de ilyen erővel akkor techno a Deep Forest, vagy Mike Oldfiled és Jarre legújabb próbálkozásai is. Az első és az ötödik szám pl. olyan, mintha a 70-es évek Eno számai lennének aktualizálva. A negyedik szám meg This Mortal Coil legszebb hangulatát idézi. És így sorban tudnám inkább máshoz hasonlítani. Persze a megemlítettek is erősen kütyüsített zenék. Ez a skatulya onnan adódik szerintem, hogy sokszor magával viszi a zenész a pályáján az először kialakult kezdeti képet, image-t magáról, amit elfogadott a közönség. Így lehet az, hogy Bonanza Ákost még a mai napig valami lila köd veszi körbe, közben már rég nem felel meg annak a műfajnak, amit (állítólag) kezdetben művelt (mellesleg a mostani zenéje igényesebb szerintem). Vagy Edda Attila még mindig a rocker imidzsben tűnik fel a fiatal heavyseknek, közben 20 évvel ezelőtthöz képest egy vödör nyál és nem rock az egész. De ugyanez van más, régi külföldi tökös bandával is pl.: Metallica, Scorpions kései lírai-slágeres dalait tőlük elfogadják a rajongók, de hasonlót nem hallgatnának meg mástól. Lehet, hogy Mobynak is jól jön a finnyás technósok további kiváltságos figyelme (ilyet mástól meg sem hallgatnának), közben pedig olyanokat is meghódíthat, akik meg a technót nem szeretik. Pl. engem, mivel, ha ilyen igényes zenék mennének… (de ezt a mondatot már jól ismered tőlem).
Pár nap múlva kiegészítés: a techno kapcsolatot most fedeztem fel a Media Marktban: 9 db kislemezt láttam a 18 c. CD-ből „csinálva”, s gondolom, ezek azok a zenék, amelyek nekem egyáltalán nem tetszenének, ugyanis a borítókról egyértelműen leolvasható, hogy milyen „version”. {****}


Arab Strap: Mad for Sadness[9]

Eddig két lemezt ismertem ettől, de ez a harmadik a legjobb. A legmarkánsabb, de mégsem tudom beskatulyázni. Aki mindenkinek eszébe juthat: Lou Reed, s ez duplán is így van, mert akkor is hasonlít, amikor „enervált” hangulatok jönnek, de a koncert vadulósabb részei meg egy kicsit a Velvet Undergroundos LR-re emlékeztethetnek. Ami nekem most még jobban bejön, az a Víg Misi. Nekem annyira hasonlít ez a habitus, a dalok kis semmilyensége, egyszerűsége, a ma már kihalt ritmusgitár-hangzás stb. A szövegek nem tudom, milyenek lehetnek, de kicsit hasonlónak tudom ebben is elképzelni. Az utóbbi 1-2 hétben ezt a CD-t hallgattam a legtöbbet, nagyon bejött a hangulata. {*****}


Joy Division: Permanent[10]

Kb. 15 éve ismertem meg a JD-t. Akkor nagyon tetszett, egészen különlegesnek éreztem ezt a nyers, tömör, zaklatott hangzást. Azt olvastam, hogy mindenki Jim Morrisonhoz hasonlította az énekest (Ian Curtis). Persze a tragikus sors, a hasonló hang, ez mind rögtön skatulyázza. Akkor még a Doors és a JD között nem telt el annyi idő, mint a mai nap és a JD között. Szerintem ez a zene akkoriban tényleg új hangzás volt, s pont azzal az érdességével, ami nekem is tetszik. Kicsit olyan utópisztikus lehetett akkoriban, de ma már nincs olyan érzésed, hogy ez milyen „újító”, mint ahogy mondjuk pl. a Police esetében is ugyanez a helyzet. Ettől függetlenül, ma is hallgatható, jó zene. Nekem egy ilyen válogatás pont megfelel, ráadásul 2-3 kedvenc számom is rajta van. {****}


Szeredás: Tíz lépcső[11]
Szeredás: Magyar Kalendár[12]

A Szeredás debreceni együttes, tavaly volt 10 éves (a Tíz lépcső erre utalás). A tagok között vannak olyanok, akik régebben más, szintén debreceni népzenei együttesekben is játszottak 10-15 évvel ezelőtt (ezek között van egy-két legendássá vált zenekar). Rangos együttesnek számít a Szeredás is, országos viszonylatban is. A népzenei együtteseknél van egy sajátos hierarchia, aminél az is számít, hogy kinek milyen eredeti a repertoárja. A csúcs ilyen szempontból az, aki saját gyűjtéssel rendelkezik, és ezt „concept-formában” tudja kiadni. Nos, ők ennek is megfelelnek, bár állati sokat hakniznak gyerekműsorokkal, de nívós műsoraik vannak, még akkor is, ha egy-egy iskolai-óvodai szüreti-mikulás-farsang stb. előadások inkább a megélhetésről szólnak. A Magyar Kalendár azoknak az előadásoknak a stílusát mutatja be, amelyeket elsősorban gyerekeknek szoktak bemutatni, a „hagyományápolás” skatulyába lehet betuszakolni. Ebben is vannak helyi gyűjtések, ha figyeled, van, amit kiszűrhetsz. Ezen a CD-n részt vett a Tabak Színpad is, tehát Valter, Dugó és Vásáry Józsi (őket láttuk a Hajdu Szabolcs színdarabjában szerepelni az IPK-ban), de gyerekek, a Vojtina Bábszínház színészei stb. Dugó adott egy verset, amit Anna kazettára mondott, s reméltük, hogy szerepelni fog a CD-n, de végül is nem vették be, mert túl „picinek” tűnt, inkább 6-7 éveseket alkalmaztak. A Tíz lépcső a hagyományos népzenei lemez, s ahogy én meg tudom ítélni, valóban profi munka. Mostanában nem sok népzenét hallgattam, el is távolodtam kissé ettől a zenétől, de most nagyon jó volt hallgatni mindkét lemezt. A Tíz lépcső a maradandó, a másik viszont nagyon tetszik Annának, s mi is jókat röhögünk a „haverokon”, kocsmai „nosztalgia” a stílusuk. Ha nem ismerném őket, akkor is jó ötletnek tartanám, hogy gyerekeknek ilyen CD-t produkálnak, de zeneileg nyilván kevésbé lehet ezt „értékelni”, hiszen ez nem teljesen zenei lemez. {****/***}


Lajkó Félix: ?[13]

Nagyon fura egy lemez. Mintha nem tudná eldönteni, mit is akar, s ezért ilyen-olyan számok váltogatják egymást. Hol cimbalmos magyar népzene, hol cigány-délszláv, hol modernebb, hol meg már szinte a Korai Örömhöz hasonló zene. De mindez nem markánsan, csak úgy mellesleg, árnyalva egy-egy számot, kivéve a fúvós, „kusturicás” motívumokat. Mindegyik nagyon jó, de eleinte zavaró ez a variálás. A játéka továbbra is virtuóz, s mintha ez a lemez útkeresés lenne, „bármiben megállom a helyem” címmel. Körülbelül ezek a zenei hatások lehetnek, amik az önálló stílusát kialakították. Még csak kétszer hallottam, de eddig úgy tűnik, hogy a LF lemezek közül ez számomra a legkevésbé nyerő, mindazonáltal tényleg nagyon jó, de a többivel összehasonlításban nekem a többi jobban tetszik. Azért itt is vannak olyan részek, hogy eláll az ember lélegzete. Állati, hogy úgy játszik, mint egy gép, közben kis vicces fütyülésekkel tarkítja a játékát. Félelmetes, ahogy tud a hangszerén játszani. Hátborzongtató, ez már nem is játék, hanem tényleg olyan, mintha a hangszerrel egyesülne (mindez a 6. hosszú számról jutott újból az eszembe, de tényleg ez a lemez csúcspontja, s ügyesen meg is találták a helyét – középen – a lemezen, talán ez a lemez legnagyobb érdeme). {*****}


Trespassing Borders (compilation from Frankfurt)[14]
(Oskar Aichinger, James Emery, Icebreaker, Gebhard Ullmann, FrancoisHoule, Peter Herbert, John Lindberg, Bill Dixon, Steve Lacy, Joe Lovano)

Ismersz ezek közül valakit? Én talán az utolsó kettőt, s úgy rémlik, hogy a jazz napokkal összefüggésben. Érdekes egy német kiadó, ami főként olyan jazzt ad ki, ami jobban hasonlít a komolyzenéhez vagy kortárs zenéhez, mint a jazz gyökereihez. Legalábbis e válogatás szerint így tudom megítélni. Biztos, van egy-két lemeze, ami nagyon jó, és tetszene is, de nem mindegyik, egy vagy két szám kifejezetten idegesített. Egy szép vastag füzet a „tokja” a CD-nek, amiben az ilyen kiadókhoz illően szép, jól fotografált képek vannak. Kállaitól kaptam kölcsön, állítólag fog ettől a cégtől árulni CD-ket (4.000 Ft/db). Profi kiadó profi zenéi, csak ebből is ki kell guberálni a jó zenéket. {****}


Alfred Polansky - Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének[15]
(Bárdosi Ildikó, Juhász Erika, Sebestyén Márta, Rőmer Ottó, Vásári Józsi és a Szeredás)

Még egy Szeredás, hiszen alapjában véve az, sok szólistával (azok nagy része is debreceni). Az AP egy osztrák zenész, aki itt él vagy élt Magyarországon, a debreceni kapcsolatokat nem ismerem. A lemez nem rossz, ez is profi, de nekem ez a „Kodályos” megzenésítés nem jön be annyira. A másik, hogy jól ismert verseket megzenésíteni nagy rizikó. Tulajdonképpen két véglet van: vagy hozzá „nő” a vershez a dallama, vagy egymást taszítani fogják. Mindkettőre van példa. Itt nekem a címadó a „taszító” kategória. Egyszerűen ezt a szép verset nem tudom így bevenni. Szét van szaggatva, a vers „súlypontjai” helyett a zene, az ének határozza meg stb. A többinél már nincs ilyen rossz érzésem, a női hangok szépek, Vásári Józsit még soha nem hallottam ilyen szépen verset előadni. Nem tartom tehát rossz lemeznek, de mégsem az én ízlésem. {***}

[1] ?
[2] ?
[3] 1993.
[4] 1989.
[5] 2002.
[6] 1981.
[7] 1998.
[8] 2002.
[9] 1999.
[10] 1995.
[11] 2002.
[12] 2002.
[13] 2002.
[14] 2001.
[15] 2002.


Panthalassa: The music of Miles Davis 1969-1974[1]

Talán ez volt az első olyan lemez, amit megismertem a technósított jazzből, kivéve persze a US3-t. Ez most ugyanúgy tetszik, mint először. MD hűvössége és egyes zenéiben lévő keménysége ötvöződik itt, s nagyon jól hangszerelt. Kazettáról walkmanen sokat hallgattam régen, s CD-n is most. Friss lemez, úgy érzem, hogy ez a műfaj is behatárolódott, nem igazán újszerűbb egy mai lemez, mint egy 5-6 éves. És ami mellette szól még, hogy igényes is, nincsenek engedmények téve, nem is olyan könnyű ez a zene e miatt. {*****}


Kaláka: I.[2]

Én nem ismertem a Kaláka első lemezét. Ez kb. akkor jelent meg, amikor a Sebő híres verses lemeze, amit nagyon szerettem. 25 év után talány, hogy miért pont az egyiket igen, a másikat meg miért nem is ismertem. Valószínű, hogy a népzenéből adódóan a Sebő jobb hátszéllel indult (meg táncház-mozgalom stb.). Első hallásra meglepően nem könnyed lemez. Még a jól ismert, ún. „gyerek-versek” is nehezebben emészthetőbbek, mint a Sebő pl. (s akkor nem is Bródy Janihoz hasonlítottuk). Nem igen akart slágerré válni, ez biztos. Aztán következő hallgatásra már inkább a 70-es évek irodalmi színpados elemei tűnnek föl. Tiszta nosztalgia, szinte látom magam előtt - az akkori kor trendje szerint - színpadon lejátszódni. Ehhez képest a Kaláka sok utat bejárt már, csináltak eladhatóbb gyereklemezt is, de csináltak már komolyabb dolgokat is (pl. Sebestyén Mártával bibliai témájú lemezt stb.). Most is van valami komolyabb műsoruk, amivel templomokban lépnek fel. Ami még az első lemezről lejön, hogy itt még nem profik, ez olykor ad egy kellemest ízt a zenének. {****}


Boban Markovic – Lajkó Félix: Scre Cigansko[3]

Ha jól hallom negyedik-ötödik hallgatásra, akkor csak az első számban hegedül LF. Ezért kicsit csalódást okozott a CD. De egyébként jó lemez, kicsit másabb, mint a Kusturica filmzenék, nekem ez a lemez jobban hasonlít inkább a Vujicsicshez. Az első számban jó LF is, jól tudott illeszkedni BM-ékhoz. Ezt a lemezt láttuk annak idején a Diákszigeten. Azóta sem láttam sehol, pedig BM-ék azóta nagy sztárok lettek, teltházas koncertek, a Nagytemplom előtt ingyenes nagy buli velük stb. A Nagytemplomos koncert után a Tescóban ki volt rakva a „nagy placcra” az egyik CD-jük. Akkor mondtam is, hogy eljutottak a „Gypsy Kings csúcsra”, s innen már nincs fentebb, sajnos csak inkább lefelé. Persze nem azért, mert már a multi boltok is ömlesztik, hanem ez egy ilyen tendencia, nem sokan úszták ezt meg. De ettől függetlenül ez a lemez tényleg jó. {*****}


Lajkó Félix és bandája[4]

Ez nagyon jó lemez, talán az egyik legjobb lemeze. Már vagy tízszer meghallgattam, s nagyon tetszik. Haláli, ahogy énekel, nem is tudom mihez hasonlítani az éneklését. Persze Dresch még ilyen őrült, ez biztos. Ez talán jobban népies hangzású, mint a többi lemeze, mégis sajátos. A debreceni koncerten erről a lemezről is játszottak, de egészen másképpen. Itt most megfordult a megszokott forma, hiszen a lemezen sokkal „keményebb”, mint koncerten volt. Amúgy is nagyon lendületes ez a lemez. Ez a zene annyira nem skatulyázható be, mégis erőteljesebb a folk hangzás, s nincs is a lemezen olyan szám, ami eltérne ettől. A cimbalom eléggé domináns, talán ettől a hangszertől lesz ez a lemez erőteljesebb, mint a koncert. Virtuozitásban ez a lemez is bővelkedik, bár érezhető, hogy nem erre utazik, s ez nagyon jó, mert a bandától nem vesz el lehetőséget. LF-et nem lehet megunni. Nagyon jó az utolsó szám, az ének.{*****}


Sting: Fields of Gold (Best of 1984-1994)[5]

Egy korrekt válogatás Sting legjobb korszakából. Gondolom, hogy S-nek van rengeteg válogatása, ez nem biztos, hogy a legismertebb meg egyebek. De nekem tetszik, s nagyon régen hallgattam, pedig régen kedvencem volt. Valahogy a kb. 1992-93 és 1998-99 között sok régi kedvencem új CD-ivel jártam úgy, hogy csalódást okoztak. Ebbe beletartozik Ő is, így azóta nem is igen hallgattam még a régi lemezeit sem. Most viszont jó volt hallani a régi slágereket. Ennyi…, talán elég is ennyi. {****}


The Legends of Arabic Music[6]

Ezen tényleg érződik, hogy tradicionális zene, meg a minőség amúgy is archív felvételeket sejtett. Mindkettő becsapó egyébként a keleti zenéknél: sokszor tradicionálisnak tűnik a zene, közben nem az, s olykor a hangfelvétel minősége meg azért rossz, mert náluk akár a több százezres szériákat megérő zenék egyszerűen ilyen minőségűek. Mostanában sok hastáncos zenét hallgattunk, az arab zene az utóbbi hónapokban a kedvenceim között volt. Mindig van az embernek egy-egy korszaka, vagy akár „kis” korszaka is. Mostanában a rezes cigányokat, meg a „spontán” cigányokat mellőztem, valahogy telítődtem ezzel a zenével. Voltam így pl. a klezmerrel, meg az ír zenével is. (szkinhed azt mondaná erre, hogy egykutya mind). Az arab zene is nagyon jó, lesz még divat az „etno-world-anyám kínja” műfajban, bár most nem kedvez neki az amerikai nagybushvér. {****}


U2: The Best of 1990-2000[7]

Első hallásra majdnem táncra perdültem, olyan dögös táncos zenét rittyentettek a számokból. Az átdolgozások kifejezetten tetszettek, amin csodálkoztam is, hiszen 3 db 90 perces kazettám van tele U2 Singles-kel, amik egy-két hallgatás után nem igen váltak kedvenceimmé, mert hamar meguntam, hogy egy számnak van nyolc változata, s amitől másabbak a számok, az nem eredeti, kreatív változtatások, hanem különböző sablonokra való felfűzése egy-egy szám esetében. Ehhez képest ez a zene nagyon frissnek tűnt. A lelkesedésem többszöri hallgatás után lelohadt, s rá kellett jönnöm, hogy nem igazán vagyok oda a U2-ért. Nem rossz ez az album, különösen az egyes, szükség is van az ilyen válogatásokra, meg van a helyük, stb. De én hamar meg tudom unni. S később jöttem rá, hogy szinte minden lemezével így voltam a Zooropa óta: először nagyon profi, nagyon dögi, nagyon trendi, aztán meg nagyon uncsi. Pedig, hogy örültem, na, végre egy Jutú CD, amiről azt fogom neked írni, hogy nagyon kedvelem. Erre mire géphez kerülök, már meguntam. De ezt a CD-t megtartom, mert úgy gondolom, hogy talán ez olyan CD lesz tőlük, amit ha ritkán előveszek, akkor egy-egy meghallgatáskor be fog jönni. Azért nem ócsárolom, mert tényleg nem rossz, nem is pontozom le. Egyébként egy-két Eno lemezzel is hasonlóan vagyok. {****}


Jazz Napok Debrecen, 2002.
Akosh S. Unit
Lee Konitz és a Trio Midnight
Wayne Shorter Quartet[8]

Ez a Szelevényi koncert másabb, mint az Omeko, ez inkább jazz fesztiválra készült. Élőben nagyon jó volt, de az, hogy másabb a lemezeknél, ez eleinte csalódást okozott. Aztán a zene lendülete, a sok jó hangszerszóló stb. megmutatta ennek a zenének az érdemeit is. Tulajdonképpen én pont az ilyen jazzt szeretem, s pont így, fesztiválon. Majd most CD-n hallgatva, másabb füllel is tudom hallgatni, s több jobb oldalát is figyeltem meg. Kedvem szerint való ez a zene CD-n is, s továbbra is várom a „hivatalos” lemezeit, amik másabbak, de nem jobbak, mint ez a zene. Remélem, ez a 27 perc valamelyest neked is ad képet erről a koncertről.{*****}
A Lee Konitz koncert az Oláh Gábor sportcsarnokban olyan volt, mint egy erőtlen, kis „üssünk össze valamit” formáció. Amúgy ebben a sportcsarnokban minden zene kevésbé mutatkozik meg, s olyan a jó zene is, mint egy jó bort üvegből (vagy inkább műanyag flakonból) inni. A rádiófelvételen mintha más zene lenne, mint amit ott hallottunk. Nem azt mondom, hogy korszakalkotó, de egyáltalán nem rossz, mint ahogy ott gondoltam erről a zenéről. Profi, s a magyarok hozzák azt, amit a külföldi zenészek szeretnek bennük, profi kísérők, akik néha remekelnek is, bár ez a ritkább, inkább a megbízható háttér, s itt azért egy kicsivel ennél többek is. {****}
És hát Shorter remek, ami dühít, hogy ebben a szar csarnokban ez sem volt ilyen jó. Nagyon tetszett a bőgő játéka a koncerten, viszont a zongoráról nem sok véleményem akadt. A dobos egy negró öreg róka, aki vigyorogva ledobol mindent, csuklóból. Most CD-ről hallom, hogy milyen jó összhatás van a bőgő és a dob között, s a billentyűs is milyen jó. Ott voltam a koncerten, az 5. vagy 6. sorban ültem, mégis jobban elvarázsol CD-ről. Nem gondoltam volna soha, hogy egy hely ennyire el tudja rontani a zenét. A régi nagy sportcsarnokunk ezerszer jobb volt ennél. Azért persze a koncerten is tetszett WS, hangulat is volt, de a zenét igazán most tudom összerakni. {*****}


Klezmer Magic[9]
A Collection of the best klezmer music from Hungary
(Budapest KB, Pannonia KB, Odessa KB, Tikva, David Klezmer Quintet)

Ez egy magyar válogatás, magyar zenekaroktól. Kissé vegyes, hiszen van, ami majdnem diszkósított, van aztán sramlihoz hasonló, de magas színvonalú, folk beütésű, meg egészen a klasszikus zenét alapul vevő. Első hallásra nem is akartam átmásolni, mert az a két-három (esetleg négy) gyenge szám tűnt fel hamarabb. Aztán a második hallgatásra figyeltem fel a jobbakra, s jöttem rá, hogy több a jó zene ezen a lemezen, mint a gyenge. Az Odessa Klezmer Bandet hallottuk a Diákszigeten. Ők magas színvonalú zenét játszanak (úgy szintén a Budapest és a Pannónia is). A BKB tudtommal nemzetközileg is híres, több neves helyen léptek fel, mindenütt nagy ováció stb. Ők a legrégebbi magyar együttes is egyben. Sok lemezük lehet, de én nekem csak egy kazetta volt felvéve tőlük, amit szerettem. Jó volt most újra klezmert hallgatni, újra felfedeztem, mint az arab zenét. Felváltva hallgatom, most is az előbb ez a klezmer ment, most pedig a Te általad küldött arab CD. Főnökömnek szülinapjára ezt a két CD-t másolom át. A zenék nem háborúznak egymással. {****}


Grencsó Kollektíva: Live, Zsámbék[10]

Egészen érdekes ez a 45 perces koncert. Még akkor is az lenne, ha nem a Grencsó lenne, hanem mondjuk egy holland ismeretlen banda. Nagyon sok minden keveredik ebben a zenében, s biztos, hogy a sok felől jövő zenészek mind tettek bele valamit. Első hallásra kicsit „direktnek” tűnt ez a sokszínűség, de aztán megkedveltem, s kifejezetten örülnék egy ilyen „kísérleti-jazz” CD-nek a GK-tól. Kenderesi Gabi – Hajnóczy Csaba házaspár a Kampec Dolores mellett sok formációban játszottak már (pl. a holland The Ex alternatív zenekar lemezein is). Persze, először fura volt, hogy a GK-ban is. A koncert másabb, mint egy stúdió, esetlegesebb, így érződik, hogy itt kissé töredezett a különböző stílusátmenet, ami viszont a 70-es prog-rock-jazz időket idézi. Összességében tetszik, s mostanában ki van éhezve az ember valami különlegességre, ami nekem most bejött ezzel a zenével. Grencsó mindig tud újat nyújtani, ha ez nem is mindig ennyire látványos. Izgalmas, sokszínű, különleges ez a koncertanyag. Kell ennél több?{*****}


Why dont’t we do it in the road? (Beatles 2001.)[11]

Tetszik ez a CD. Kissé eklektikus, de ez nem baj, sőt. Talán néhány szám nem kellett volna rá, ez igaz, de ha belegondolunk, a Beatlestől annyi feldolgozás van, hogy egy-egy találomra összeszedett kisebb-nagyobb mennyiségű könnyűzenei CD kupacból is össze lehetne hozni néhány Beatles feldolgozást. Szerintem, pl. nekem CD-n biztos van egy-kettő, kazettán meg jóval több is. Csak ebben a szobában tehát van annyi Beatles feldolgozás, hogy ennyiből már simán ki lehetne hozni egy teljes CD-t. Ilyenkor talán nehezebb is a válogatás, több százból, ezerből(?) kell egy albumot összeállítani. Első hallgatásra természetesen a zenei igényeim jöttek ki, és ezért bosszantott egy-két gyengébb szám. Mit keres itt pl. Peter Sellers hülyéskedése? Vagy minek Joe Cockertől betenni egy harmatgyenge számot, amikor az egész világ Woodstock óta pont egy Beatles szám előadásából ismerte meg (With a little help from my friends) azóta is úgy tartja repertoáron, mint az egyik legnagyobb sikerét (You can leave your hat on után sorrendben kétségtelenül így van). És pont ezt a számot hagyják ki, az egyik legismertebb Beatles feldolgozást?! De a 10CC-ért sem lettem oda. A többség viszont jó. A legnagyobb kedvencem a Laibach, igazi bulis, jól eltalált szám. Jó az Eno-ék feldolgozása, és a többi is (pl. Echo, Faithfull, Oasis stb.). A Siouxsie különleges (mintha Hendrix és a magyar alternatív lenne összeházasítva ebben a számban). Hendrix egyébként kísért a J. Parker számnál is. A Tiny Tim mintha J. Cash hangon parodizálna. Három instrumentális számból egy viszont gyenge (természetesen a Booker jó, eredetiben is szeretem ezt a számot, s ezt pont rájuk szabták). Aztán többször meghallgatva jutottam el oda, hogy ez a CD nem „best of” akar lenni, hanem egy „lenyomat”, amibe beletartoznak a kevésbé jó feldolgozások is. De így is hallgatható, tanulságos lemez. Akár minden évben ki lehetne adni egy újabb és újabb Beatles feldolgozás válogatás CD-t. {**** ”és fél”}


Jean Michel Jarre: Oxygene[12]
1976 – 1997. part 1-13. + live in Moscow

Ezt a dupla CD-t átmásoltam magamnak. Lehet, hogy ezen meglepődsz, én magam is. Annak idején nem voltam odáig ezért a zenéért, talán csak a Hamburgi betegség c. film hozta közelebb. Mai füllel hallgatva ráadásul nagyon kis vicces hangzásokkal van tele (két mobiltelefon nagyságú mai kütyün különböket lehet összehozni). Mégis, talán pont ezért, nem tudom, de kifejezetten nyugtató volt hallgatni. Nem tudom megmagyarázni, de vagy 40 percig csak ültem a fotelben és nem csináltam semmit, lazultam. Nem úgy hallgattam, mint valami jó zenét, figyelmesen, hanem csak úgy mellesleg. Erre pont jó. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ezek után vadászni fogom a 70-es évek nagy szintetizátor varázslóit, bár lehet, hogy pl. a Tangerine Dream manapság még jobban is tetszene mint régen. Jut eszembe, hogy a Tőled kapott Klaus Schulze CD is tetszett. Egyébként dupla lemez, az eredeti, 1976-os 8 tételhez még öt tétel lett hozzátéve, illetve a legvégén egy szám, egy moszkvai koncertről.{***}


Steinway to Heaven (Great Works Performed by The Virtuosos of Rock)[13]

A koncepció a következő: ismert klasszikus zongoradarabokat kell összehozni ismert rock billentyűsökkel. Nincs semmi hókusz-pókusz, csak 12 komolyzenei zongoradarab 12 előadótól, akik nem szoktak ilyen zenét zongorázni (legalábbis eredetiben nem). A darabok főként a nagy klasszikusoktól vannak: Liszt, Beethoven, Chopin, Brahms, Ravel, Prokofjev stb. Az előadók közül nem sokat ismerek: Keith Emerson, Rick Wakeman, Patrick Moraz, Brian Auger, ennyi mindössze. A többit honnan lehet ismerni? Jordan Rudess = Paul Winter, Jan Hammer és Tony Williams zenekarai; Chuck Leavell = tbk. The Allmann Bross. Band, Eric Clapton zenekara stb.; David Bryan = Bon Jovi; Tony Hymas = Jeff Beck zenekara stb.; Dizzy Reed = Guns ’n’ Roses, Steve Porcaro = Toto. A Bon Jovin és a Gennyes Rózsin meglepődtem. Ez is persze előítélet, hiszen nincs kevesebb klasszikus zenét tanult zenész a rock és egyéb divatosabb zenészek között, mint pl. a jazz zenészek között. A szerzők között is van számomra ismeretlen, pl. Gabriel Faure (1845-1924). A lemez egyébként kellemes komolyzenei válogatás, vagy három művet ismerek róla, a többit nem (vagy nem emlékszem rá). A cím ötletes, s vigyáztak rá, hogy így is legyen: minden számnál ott van a zongora összes adata (de még a mikrofonoké is). Azért kíváncsi lennék egy komoly komolyzenész zongorista véleményére. {****}


Cseh Tamás – Republic: Levélváltás[14]

Kiváncsi voltam erre a lemezre. Nem tudtam elképzelni, hogy CST-nak mi köze ehhez a zenekarhoz, holott lakodalmakban inkább én is elviselem a R-ot, mint más gagyit. A R olyan értelemben zseniális, hogy kialakított magának egy új műfajt, én leginkább „naiv-rock”-nak hívom. A legáltalánosabb rockot játssza, félfüllel hallgatva a Bikini jut az eszedbe, meg az ilyen zenék. De ezt a rockot megspékeli valami naiv hanggal, szöveggel, amitől olyan lesz, mintha népdalok lennének átültetve rockba. Vagyis inkább modern, vagy mai, kortárs népdalokat hallunk. Ezért lehet az, hogy a lagzik első számú zenéje (Rózsi Szerelemvonata után). Mindezt úgy éri el, hogy ügyesen kikerüli az elmúlt évtizedek próbálkozásait: a 60-as évek tánczenéit, Illés, Fonográf és egyebek. A hatás hasonló, de nem ezekre épül, hanem egy átlagos rock alapra, saját imázzsal. Ezért ügyesek. Tényleg el lehet őket hallgatni, nem rosszabb, mint pl. a Bikini vagy a Napoleon Bld. stb. (most csak ezek jutottak eszembe a közelmúltból). És sokan szeretik őket, főleg gyerekek. Anna is imádja, két-három számát ismerte meg, s másolnom kellett neki egy válogatás CD-t. Azóta sokat hallottam, s annyira nem utáltam meg, mint ahogy vártam volna. De vissza erre a lemezre. 12 szám: kettőt közösen énekelnek, 5-5 pedig egymástól. Elég izgalmas, mit hoznak ki egymás számaiból. De az eredmény már nem ennyire jó. Az egyharmadával meg vagyok elégedve (Fehér babák jó duettben, Jobbik részem korrekt, Budapest érdekes bluesként, Elindultam szép hazámból lehetne Cseh Tamás is, annyira illik hozzá, és még egy szám, amit Cseh Tamás énekel, az is illik hozzá, csak a szám címe most nem jut eszembe). A többi elég halovány. Pl. a Jópofa vagyok jópofa Cseh Tamástól, de akkor lenne igazi, ha egy szál gitárral adná elő, s akkor már olyan lenne, hogy akár a Frontátvonulásból is lehetne. Így halovány. És van, ami idegesítő. A színjátszásban van egy fontos szabály: a paródiát nem lehet ironizálni, az iróniát nem lehet parodizálni stb. Tehát, ami eleve poénnak készült, azt nem lehet poentírozni, még inkább poént csinálni belőle. Ez műfaji baklövés. Ezért nem lehet parodizálni az Így írtok Ti-t, vagy az Irigy Hónaljmirigyet, vagy Hofi Géza számát. Az I love you so és a Pénzügyesek számok eleve poénnak készültek. Erre rálökni egy lapáttal enyhén szólva idegesítő, s tényleg olyan, mintha a számok iróniáját parodizálná, pedig gondolom, hogy nem ez volt a célja. A Budapest számban egy másik műfajba emelik az eredetit, így bármi belefér, de a fent említett számoknál nincs ilyen mentség. Lehet, hogy az I love you so-ból egy punk számot kellett volna csinálni, s akkor nem erőltetett a szám, hanem egy másik műfajban már elbírja. A CD végére tenni egy interjút, ez is egy gyenge ötlet, tudom, külföldön is dívott már 30 évvel ezelőtt is (bár nem sűrűn). Egy sok meghallgatásra készült lemeznél ez nem működik. Két oka lehet: egyrészt, gondolták, hogy sokan - én is ­­– nem tudják mire vélni ezt a párosítást, így az interjú erre magyarázatot ad, vagy másrészt eleve magyarázkodás, hogy ez csak egy ilyen akart lenni. Ettől függetlenül tetszett az OTP-s sztori, Cseh Tamás autogrammot kér. Amilyen kritikus vagy, Te biztos jobban lepontozod.{***}


Cannonball Adderley: Jive Samba (The Jazz Masters – Swing Collection)[15]

CA-t szerintem egy kicsit méltánytalanul elfelejtették a kortársaihoz képest (Charlie Parker, Sonny Rollins, John Coltrane stb.). Pedig játszott Miles Davis együttesében is (több nagy MD sikerlemezen játszik), de Coltrane-nal is. A 60-as évektől pedig ő adott lehetőséget olyan fiataloknak, akik később világhírűek lettek (ezen a CD-n például Joe Zawinul zongorázik). Tény, hogy zenéje nem egységes, s olykor bluesosabb, jazz alapra épülő, ám mégis könnyedebb számokat készített. De nem volt slágeresebb, populárisabb Chet Bakernél vagy Stan Getznél. Amíg az előbbi kettőnél ez nemcsak megbocsátódott, hanem ezáltal újra virákorukat élik, az újrafelfedezés CA-nél még csak várat magára. Pedig jó szaxis, s én nagyon szeretem ebből az időszakból a bulisabb jazzeket is. Őnála pedig vannak ilyen számok. Mivel ez egy gagyis válogatás, így ezen főként az ilyen jellegű számok találhatók tőle, de koncertváltozatban, ami miatt jobban is tetszik. {****}


Piramis: I. – II. – III. – A nagy buli (IV.)[16]

Hallgatom a nagy nemzedéki rockzenét, ami annak idején egyeseknek maga volt a sátán, és csak csodálkozok: a szövegek 70-80%-a lírainak mondható, semmi felforgató, forradalmi, anarchikus stb., hanem kifejezetten érzelmekről szólnak. 10 számból egyébként kb. 2-3 olyan, ami tudatosan „mozgalmi”, kemény és keményen odamondó(?) vagy direkt életkép a tinédzserekről, 5-6 szám viszont átlagos, nem túl kemény, inkább valamilyen érzelmi hangulat, s kb. 2 pedig kifejezetten lírai, a magyar örökzöldek közé felkerült sláger. Milyen furcsa, hogy az elmúlt 30 év alatt örökzöld slágereket nem mindenkinek sikerült kiszenvednie, s a Piramis nem is egyet adott (Ünnep, Ha két életem volna, Ajándék stb.), s nem is akármilyenek ezek. Szerintem minden szempontból (zene, szöveg stb.) maradandó slágerek ezek az utóbbiak, s az is fura, hogy egy lázítónak, felforgatónak vélt együttes életművéből ezek a maradandóbbak. A keménység meg eltűnt. Mai füllel ember nem érti, hogy mi különbséget hallott ki akkoriban a Piramis, Korál, V MotoRock, Skorpió, Generál, Edda, P. Mobil, P. Boksz, Karthágó stb. között. Talán volt egy-két együttes, ami zeneileg egy kissé karakteresebb volt (pl. Mini, HBB, Beatrice, Rolls, ős-Bikini), de a többség annyira ezt a tipikus 70-es évekbeli magyar rockzenét játssza, ami semmi mással nem összetéveszthető. A gitár, a bassz, a dob olyan jellegzetes, hogy sok helyen akár felcserélhető is lenne egy 1973-as Skorpió vagy egy 1977-es Piramis, de lehetne 1979-es V MotoRock, Dinamit vagy Karthágó is. Hogy utáltam én őket, most meg egy-egy szám tiszta nosztalgia, s a „nagy” lírai számokat pedig már kb. 20 éve szeretem, s mindig öröm őket hallgatni (de erről már nagyon régen is írtam, hogy pl. az Ünnep van olyan, mint az Álomarcú lány, szóval, ezt már régen kitárgyaltuk). {***}


Dél-Alföldi Saxophone Ensemble: Kalamona[17]

Nagyon jó lemez! Erre lehet azt mondani, hogy magával ragadó. Hasonlatos Dresch-hez, de mégis másabb. Talán ebben több a jazzből a free-jazz elem, és mégis a folkos elemek meg még népiesebbek, mint D.D.M. A 6. szám a csúcs, de az utolsó szám is nagyon tetszik. Szóval, az egész nagyon jó, de sokkal másabb, mint az IPK-ban. Ez mint lemez csúcs, az pedig mint koncert volt csúcs. Ami még nekem összecseng, az a Grencsó zsámbéki koncertje. Bizonyos részek szinte mintha onnan valók lennének. Napjaink egyik legnagyobb zenekara, ez nem vitás. Ha én szerveznék jazz napot, akkor biztos lenne egy nap, amikor a következő fellépők lennének: Dél-Alföldi, Grencsó, Dresch, Lajkó, külföldi sztár: Szelevényi, koncertek után: jam session. Ez egy-egy órával számítva pontosan egy egész éjszaka. Ugye, nem hagytam ki senkit? {*****}a


Jurij: Demo[18]
Rózsaszín Pitbull: ?[19]

Együtt van nekem CD-n, ezért együtt veszem itt is, bár a két zene azért különböző. A J. második száma nagyon jó, a Kampec Dolorest és a VHK-t idézi. Viszont a többi szám a magyar punk ismerős attitűdjeit hordozza. A R.P. meg aztán tényleg „ott van” a punkban, ők aztán még bunkóbbak is akarnak lenni, mint amilyenek. A Beatrice nyomdokain nyomulnak, nem annyira utánozzák, de nekünk nincs más viszonyítási alapunk. Tahózza a lakodalmas rockot is, de ugyanúgy azt a vulgáris poénkodást aknázza ki, persze punkosnak hitt formában. Egy-két poén tényleg jól jön ki, de azért ennél több elvárható lenne. A punk meg amúgy sem a szexuális túltengésről szólt általában, hanem inkább a társadalmi bírálat volt eleinte a „feladata”. Az orrba-szájba baszni, picsázni, jaj, de frankó téma az ótvaros baszós szöveg, ez valahol olcsó, ezt csak eleganciával lehet jól csinálni. Ez egy számban sikerül, a többiben már nem annyira. A „Ne szívjál füvet” c. szám viszont nekem a punk „örökzöldjeibe” került. Ez egy igazán jó szám, poénos, találó, jópofa, többértelműbb, mint ami szokás… Egyébként meg én szeretem a punkot, izzik a vérem, ha hallom. Zeneileg szinte nulla, de a vér, az vér, benyomulok. Ez viszont nagyon vegyes, zeneileg is sokszor közhelyes, csak a poénkodás viszi előre. És tudjuk, ami egyszer-kétszer bejön, az nem biztos, hogy mindig. A füves szám jól kitalált, el is adható, de ez még nem viszi el a hátán a többit.{***/**}


Edith Piaf: Greatest Hits[20]

Tulajdonképpen én mindig szerettem EF-ot, de így 15-20 számot egyben még sohasem hallgattam tőle. Kellemes, többször is hallgattam ezt a CD-t, ellazuláshoz nagyon jó. És az r betűt senki nem tudja így ropogtatni, még a franciák közül sem, különösképpen a Non, Je ne regrette rien c. számban, ami mindig is a kedvencem volt. Kicsit a régi új hullámos filmek hangulata is bejön hallgatása közben. {****}


Grencsó Big Collective: Villa Negra[21]

Teljesen véletlenül akadtam a lemezboltban erre a CD-re. Nem tudtam, hogy G-nak van ilyen lemeze, azt hittem, hogy a zsámbéki koncerten csak „poénkodás” a Villa Negra előadása. De ez több mint poénkodás, a koncertváltozat inkább az, de ez a lemez nagyon jó. Pont a CD megvétele utáni a napon, a Duna tévén láttam G-val egy interjút, ahol elmondta, hogy 7 évvel ezelőtt fedezte fel magának a magyar 50-es, 60-as évek zenei világát, ami valami miatt megkapta, s ebből merít évek óta. A Villa Negrát külön nem említette. Az interjúban nagyon letisztultnak tűnt, nem érdekli a pörgés, az új utak, a „mindig újat mutatni, csinálni” kényszer, inkább az, hogy minél egyszerűbb legyen, amit csinál. A feldolgozások lehetőségében is ez kapja meg, mondja. Leónak is nagyon tetszik a CD. Szerinte a végén Dresch D. Misi énekel, de lemezen semmi utalás nincs erre. Lehet, de szerintem G. az, s nem véletlen, hogy D.D. Misihez hasonlít, meg talán a másik Misihez is, a Víghez, vagy Lajkó Félixhez is? Mindegyiknél ugyanazt érzem, amikor énekelnek. Egyelőre ezt nem tudom leírni, bár az Ibolyában pl. lehet hogy félóráig is ecsetelném azt, amit nem tudok leírni. {*****}


Kitaro: Silk road suite (London Symphony Orchestra)[22]

Na, ez az, amit én nem tudok bevenni. A legtöbb rész filmzenés, ami nem lenne baj, de nem is vagyok odáig az ilyen szimfonikus filmzenékért (tehát nem is utálom). Ahol viszont fuzionál a nagyzenekar a szintivel, dobbal stb., ott valami állati nyál, pátosz, műhangulat. Koltai Gábor magyarkodó filmjeihez pl. tökéletes lenne. Az eredeti Kitaro nem rossz, igazi relaxáló zene. A híres nagyzenekar meg csinált már ennél jobbat. De ilyen zenét ma már 99 Ft-ért sem lehet eladni, hegyekben állnak szerintem raktárakban a fölöslegesen kinyomott, huszadrangú zenék. Kár, hogy ez is ebbe a kategóriába tartozik. {**}


The Velvet Underground: III.
The Velvet Underground: V.U.[23]

Az első lemez úgy kezdődik, mintha egy Beatles szám lenne. Aztán szépen kezd kialakulni a jellegzetes VU hangzás. Azt mondják, hogy ez a harmadik lemezük az, ami igazán kialakult stílust mutat. Ebben van valami, hiszen az első lemezükre rányomta bélyegét Nico, a második talán ellenpólusként eléggé pszichedelikusra sikerült, s ezen, a harmadikon ötvöződik ez is, az is. Illetve itt lehet már felfedezni, hogy miért nevezték a punk előfutárának őket (is). Mindenesetre az is érződik, hogy itt már nincs Cale, ezért nagyon hasonlít az első Lou Reed lemezekhez is. De a 60-as évek hangulata is benne van. Ez a lemez mindenképpen hallgathatóbb, mint az előtte készült. A második lemez a kevésbé ismert. Ennek nem tudom a történetét. Utólag adtak ki kiadatlan felvételeket? A VU 1967 és 1970 között létezett, legalábbis ebben az időszakban jelentek meg a lemezeik.{*****}


ELP: Fanfare for the common man[24]

Ez pont nekem való válogatás. Már régóta eltávolodtam az ELP-től, kicsit úgy éreztem, túl haladta a világ. Pedig régen mennyire szerettük! Aztán most hallgatom, s rájövök, hogy az akkoriban kevésbé tetsző számok azok, amelyek jobban kiállták a időt, s a monumentális, szintisebb számok a fakóbbak mai füllel. Persze azok meg nosztalgiák. A Tarkus pl. engem mindig olyan 1978-ba repít vissza. Főleg most, hogy ilyen állati meleg van, szinte ott éreztem magam, abban az időben, a játszótéren, éreztem az akkori illatokat stb. Ezért pont nekem való ez a válogatás, mert a Tarkus kihagyhatatlanul rajta van, illetve van még egy-két kihagyhatatlan szám (pl. Allegro Barbaro) és olyan számok, amelyek jól hangszereltek, jól megcsinált dalok, amik akkoriban nekem csak „töltelékek” voltak, most viszont igazán tetszenek. Újra kellene hallgatnom a régi zenéket (pl. Jethro Tull, Yes, Genesis, Pink Floyd stb.); szerintem a többivel is hasonlóan járnék. És ez a 26 szám nem is kevés egy zenekartól, ennyi már átfogó képet tud adni.{****}


The Beatles in Blues[25]

Pont nem olyan régen írtam a Beatles feldolgozásokról, s erre itt van egy újabb lemez. Ezek is B. feldolgozások, csak itt mindegyik blues formában. A legtöbb nem rossz, de összességében ez a lemez nem olyan kreatív feldolgozásokat tartalmaz, mint az előző. Van néhány szám, ahol megelégszenek a blues alapok, frázisok eljátszásával, s ezzel ki is van pipálva a szám. Néhány számnál pedig érezhető, olyanokat választottak, amelyekkel nem kellett sokat pöcsölni, mert már az eredeti is közel állt a blueshoz vagy az R ’n’ B-hoz (pl. Don’t let me down, Come together, Get back, Revolution). Azért akad egy-két ötletes feldolgozás is (pl. a Love me do kis ártatlan dalocskája vagy a You can’t do that). {***}


John Lurie: Stranger Than Paradise (Original Soundtrack)[26]
John Lurie: The Ressurection of Albert Ayler (Original Soundtrack)[27]
Chico Freeman: Nightbirds[28]

Először nem is ismertem fel a film zenéjét ebben a komolyzenei átiratban. A következő meghallgatások után voltam benne biztos, hogy ez nem elírás (csak „átírás”), de még mindig nem tudom hova tenni ezt a zenét. JL néven van írva, de nem vagyok benne biztos, hogy tőle is származik ez a feldolgozás. Tulajdonképpen nem rossz, érdekes a hangulata. Néhol a Kronos feldolgozások megoldásai érződnek ki (különösen az 5. szám).
A másik JL nagyon tetszett, igazi jó jazz zene, talán ez is feldolgozás? Csak itt JL írt át egy jazz számot? Én Albert Aylert nem ismerem, csak tudom, hogy ő is a 60-as évek nagyjai közt van. Róla készült talán egy film, aminek ez a filmzenéje (de csak ennyi)?
Az utolsó 5 szám CF-tól is jó, inkább évekkel ezelőtt pont az ilyen jazzre buktam. Őt végképp nem ismerem. Valami logika biztos van abban, hogy ezeket egy CD-re tetted. Feltűnő, hogy mindhárom nem egy-egy önálló album, csak szemezgetve lett. {****}


Füri: Apu[29]
Dankó Imi: 2000.[30]

Az első CD teljesen megfelel minden ambientes „elvárásnak”. Nagyon finom hangzás, Eno hatása egyértelmű, de azért ez nem koppintás. Évekkel ezelőtt is így éreztem, amikor kazettáról megismertem ezt a zenéjét. Tényleg, finom „lelki” zene. Furcsa, hogy Fürtös sokáig zenélt együttesekben, s most egészen más zenéket csinál (magának), mint amilyennel színpadon, közönségnek. Talán az együttesekben egy kicsit elveszett, „a” dobos volt háttérben, s ez nem sokáig elégítette ki. Sok hasonló zenész van a környezetünkben (Farkas Zoli, Jéger Attila, öcsém… hogy csak a legközvetlenebbeket írjam, s Fürtöshöz is a legközvetlenebbül tartozók ők). Nem lettek profik, nem zenélnek aktívan nem-profiként sem, de azért abba sem hagyták („zenélek is, meg nem is”), kicsit ellentmondásos helyzet ez, de a pályafutásuk is másabb, mint azoknak, akik profik lettek (pl. Tankcsapda, Valter), vagy, akik nem lettek profik, de aktívan zenélnek (pl. Ölveti, Boros). Most nem írom le ezzel kapcsolatban megfogalmazódott gondolataimat, csak annyit, hogy ebben a két Fürtös-féle zenében valahol ez is, ez az attitűd is benne van. A 2000. már kilép az előző csöndességéből, de ez is jó. Scieransky mellett most még a Tőletek kapott Lindsay Buckland kazetták is eszembe jutottak hasonlóságnak. {****/****}b


Yonderboi: Shallow & Profund[31]

Névről már sokat hallottam róla, de nem is tudtam, zenész vagy együttes. Most sem tudom. Szinte mindenki dicsérte, de mégis kellemes meglepetés volt. Jól hangszerelt, kellemes hangulatú számok, egyáltalán nem az a durva, színtelen techno. Ez az a vonulat, amit sokat hallottam akkoriban, amikor Anna kicsi volt, s állandóan a tv-ben a Fashion TV divatbemutatóit néztük, ill. hallgattuk az alatta menő zenéket. Az énekelt szám egy kicsit kilóg a sorból, olyan mint egy „alternatív” örökség (a pesti 10 egynéhány évvel ezelőtti korszakból), amit még el kell utoljára sütni populárisabb változatban. Ez nem jelenti azt, hogy nem tetszik, csak egy kicsit másabb. Tetszenek a finoman beszőtt átdolgozások: egy kis US3, aztán kiderül, hogy a Doors Riders int the storm száma volt a világ első techno száma. Egyébként tényleg, a lüktetése, a zongorajáték stb. sok számban kissé visszaköszön, ezért is tetszett, hogy itt konkretizálták. Tetszenek a jazzes elemek, talán egy kicsit többet is elbírnék, de így sem rossz. Összességében friss, jól megcsinált zene. {****}

[1] 1998.
[2] 1977.
[3] 2000.
[4] 2001.
[5] ?
[6] ?
[7] 2002.
[8] 2002. június 28-29.
[9] 2000. BMG
[10] 2002. július
[11] 2001.
[12] 1997.
[13] MagnaCarta, 1996.
[14] Magneoton, 2000.
[15] 1994.
[16] 1977; 1978; 1979; 1979.
[17] 2000.
[18] 2002.
[19] 2000.
[20] ?
[21] Fonó, 1997.
[22] 1996.
[23] 1969; 1985.
[24] 2001.
[25] 2002.
[26] ?
[27] ?
[28] ?
[29] 1998?
[30] 2000.
[31] 2001.


a Délalföldi Szaxofonegyüttes: Esthajnal
A hasonlóságot a Barbieri-vel én nem nagyon éreztem, ill. azok, amelyeket leírtál valóban igazak, de nem annyira dominánsnak gondolom. Viszont már az első perctől kezdve éreztem a hasonlóságot a Dresch Quartethez. Az első szám is tipikusan olyan, mint a Dresch első korszakában készült számok. Ebben az időben kellemes egyensúly volt a modern jazzes (cool, be bop, stb) és a népies hangzás között. Grencsó az egyiket, Dresch a másikat képviselte, s nagyon jól kiegészítették egymást. Mintha itt is ez lenne. Nagyon jó ez a kettősség. Ez a zenekar is világszínvonalú, bármilyen fesztiválon megállná a helyét. Bár lehet, hogy már voltak nemzetközi fesztiválokon (ma már ez nem nagy szám). Biztos koncerten még ennél is jobbak lehetnek. Ilyen zenekarok vannak, a Debreceni Jazz Napok meg tingli-tangli jazzekkel haldoklik. Olyan világ klasszis programot össze lehetne állítani[i], s nem kellenének hozzá drága külföldiek, mert a magyar zenészek nem rosszabbak. Ennek az együttesnek a CD-it az ECM-nek kellene kiadnia (már egy kicsit kezd ez a cég öregedni). Szerintem az ilyen zenéknek van jövőjük, a plasztik-teknó nem tud mindent el sivárítani. (1999*****)

 Dankó Imi: 2000
Az előző is tetszett, ez is jó. Nagyon kellemes, hangulatos zene. Egy kicsit a Scieranski-féle hangszerelést juttatja eszembe, de ez csak az én érzésem, s lehet, Fürtös nem is ismeri vagy nem szereti Scieranskit. A másik oldalról viszont a nagy kedvence, Robert Fripp is ott van, de inkább az Eno-ambientes korszakából. Szerintem megérné magánkiadásban kiadni. Manapság - ehhez képest - rakás szarokat is kiadnak, s csodálkozom, hogyan tudják eladni. Persze, ez nem new age, world music, etno, techno, lóizé meg egyebek, s skatulya híján nehezebb terjeszteni. De egy jó borító a lemez tartalmáról is árulkodna, érdekessé tenné. Legalább pár százan biztos akadnának, akik megvennék. Úgyhogy meg is kérlek, ha haza fogtok jönni, akkor nekem Fürtössel mindkét "lemezét" CD-re írasd fel. Gondolom, neked már megcsinálta. (2001****)

Birthday Party: The Bad Seeds (EP)[1]
Birthday Party: Mutiny (EP)[2]
ORB: Fritz[3]

Ez a BP már teljesen olyan, mint a későbbi NC&TBS. Még a kislemezek címe is utalnak a későbbi együttesre és kiadóra. Tényleg benne van minden, és nem zsenge vagy korai formában. De úgy is lehetne mondani, hogy a NC&TBS-ben benne van a BP elevensége, vadsága stb. Szóval, jó. Ezeket egy CD-n adták ki? Elragadó a dekadenciája, olyan, mint amit megismertünk először, a Berlin felett az égből. Itt néhány szám tényleg a Doors dekadens hangulatával rokonítja, talán ez a vonás tűnt el apránként NC-ből (mármint, hogy össze lehessen hasonlítani JM-nal). {****}
Az ORB-ra nem tudok mit írni. Ez valószínűleg az a 80-as évek szinti zenéje, ami már kezd a következő évtized technója felé kacsázni, de még nem az. Meg már nem az, ami a 70-es évek „nagyjai” voltak. Egy-két momentum, - talán vagy két számról van szó – egy kicsit Brian Eno köreit idézi, de összességében nekem nem sokatmondó zene. Ettől függetlenül lehetett ez a zenekar korszakalkotó megminden.{***}


A 70-es évek kislemez slágerei I-II.[4]

A két CD érezhető, hogy tematikusan van szerkesztve: az egyiken vannak a táncdalok, a táncdal hagyományait tovább vivő előadók, a másik lemezen viszont a magyar rock zene nagyjai, de nemcsak a jól ismertek. A táncdalos lemeztől nem voltam odáig, egy-két számot egyszer is nehéz volt meghallgatni. A másik viszont tetszik, sokszor meghallgattam. És nemcsak az általam ismert és kedvelt együttesek (Syrius, Mini, Skorpió, Bergendy stb.), hanem a kevésbé ismert vagy nem kedveltek is (Neoton, Corvina, M7, Nonstop, Gemini stb.). Sőt, ezek voltak inkább élmények, hiszen a többit ismerem, ezeket viszont nem. Olyan volt ezt hallgatni, mint a Tarantino filmzenék CD-it: rácsodálkoztam, hogy ezek a zenék nem is voltak annyira sematikusak, egészen jól megkomponált dalok ezek. De ezt csak ezeknél éreztem, a „táncdalos” CD-nél nem. Érdekes még ennél a CD-nél, hogy milyen nagy intervallum ez a 10 év: 1970-1979; az elején még a Metró bugyuta dalocskájával, ami akár 1965-ös is lehetne, 1979 meg már a nagy csövi korszak: Piramis, Karthago, Dinamit. Bár itt olyan dalok vannak, amik egyáltalán nem vadak, pl. a Karthagot fel sem ismertem (itt kibújt Szigeti Feri Corvinás múltja), de ettől függetlenül a két korszak között nagy a stílusbeli különbség. Szerintem nektek tetszeni fog mindkét lemez. {*** együtt, külön viszont: **/****}


Charlie: Greatest Hits 1991-1999[5]

Emlékszem, hogy kb. olyan 1990-ben, az Unió Áruházban hallottam először Tátrai Bandet, s felkaptam rá a fejemet. Szörnyen emlékeztetett a Dire Straitsre, de ügyesen koppintva. Aztán amikor újból hallottam (talán a Danubigyusz rádióban) akkor már a szöveg is feltűnt, hogy milyen egyedi, kicsit intellektuális, valahogy másabb, mint a megszokott. 1-2 év, s meg is ismertem, bulikon sokat hallgatott zene lett belőle. Teltek az évek, a 90-es évek közepe után, az évtized vége felé úgy tűnt, hogy nem tud megújulni, önmagát ismétli. Az önmaga ismétlés egyfajta leleplezővé tette: a lerágott csont megmutatta, miből építkezett eddig az egyedinek (különlegesnek?) érzett finom „koktél”: 5cl whisky (hűvös elegancia), 2cl Blue Curacao (elvágyódás érzése), 2 cl Bacardi (elidegenedettség, „idegen vagyok”-érzés), 3cl Martini („úton vagyok”, utazás, távozás stb.), 3 cl tonik (szomorúság), de ez az utóbbi a dögösebből kihagyható. Ami eleinte „más, mint a többi”, egy idő után már unalmas lett. Nem is értettem, hogy miért kellett két projektté fejleszteni a dolgot: Charlie és Tátrai Band. Bennfentesebbek szerint az egyik csak nagy színpadokra, sokért vihető produkció, a másik kisebbre is, valamivel olcsóbban. 1-2 éve nem is hallottam Charlie-ról, ill. az együtteséről. Most ezt a válogatás CD-t hallgatva kezd összeállni a kép. Egyrészt most megint egy kicsit jobban tetszik, mint mondjuk pár éve. Rájöttem, hogy a Tátrai Band és a Charlie projekt között van különbség. A zenekari változat azt az utat építgeti, amit elkezdett: zeneileg egy rockból kinőtt, de mára megszelídült, de mégiscsak rockzene. Charlie név alatt viszont többféle zenei hatást hallhatunk. Ha hasonmást keresünk, akkor a TB-re érvényes a Dire Straits, Charlie-ra viszont nehezebb külföldit ráhúzni. Joe Cockert szokták, ami frappáns is, a zenei hangzás is legtöbbször helyén van. De most fedeztem fel, hogy a neve alatt eladott lemezeken több olyan szám is van, amik nem éppen a saját maguk által kialakított image-ra építenek. Először zeneileg fedeztem fel elemeket, amik nagyon emlékeztetnek a 70-es évek táncdalos zenei világára, különösen Máté Péterre, de aztán még a szövegekben is találtam hasonlóságokat. De inkább csak az inspiráció szintjén. Lehet, hogy e miatt van, hogy most nem találtam unalmasnak, egészen jó kedvvel hallgattam ezt a válogatást. {***}


Generál: Valamit el kell mondanom – koncert Slágerfesztivál, 1999. IX. 18. BS.[6]

Maga a koncert nem több félóránál, ennyire készültek fel. Lampé Ági volt az egyik menedzsere, vagy milye ennek a koncertnek, tőle tudom, hogy erre a félórás-háromnegyedórás fellépésre majdnem egy évig készültek. Az igazság az, hogy nem vártam ettől a CD-től sokat, de meglepően jó kis zene volt ez. A „húzd meg jobban” és a „csöngess be jóbarát” kötelező számai mellet 5 nagyon jó dal hallható itt, amiket ismertem, de mégsem tűntek fel eddig. Fogok szerezni régi Generált, mert jó, s a vokálos tingli-tangli sound mellett nem is olyan rosszak ezek a dalok, sőt, a kor hangzásában nagyon is professzionálisak. Többször is meghallgattam, annyira megkedveltem. Van két szép szám is, az egyiket Karácsony, a másikat Révész énekli. A dalok teljesen megelőlegezik mindkettő későbbi dalait, amit LGT és Piramis két különböző formációban csináltak. Hát, nem fura? A rövidséget a BMG is érezte, mert stúdióban csináltattak egyik számukról egy új felvételt, s ezt még bónuszként rárakták a CD-re, s így lett majdnem 46 perc. {**** és fél}


LGT: A fiúk a kocsmába mentek[7]

Talán egy kicsit jobb, mint az előző LGT lemez. A zenében megpróbáltak visszamenni a régi LGT hangzáshoz, ami jól sikerült, s ez a lemez egyik érdeme. A Presser szóló lemezekről megszokott motyogós számok helyett inkább a régi LGT hagyományos pörgős hangzása jobban kidomborodik (azért van egy „motyogós” szám). A szövegek azonban teljesen követik a Presser szólólemezekről megszokott öregedős témákat. Ha egyszer meghallgatod a lemezt, akkor a konklúzió ez lehet (úgymint a PG lemezeknél is): öregedés, túl vagyunk már mindenen, sok mindent elértünk, némi büszkeség, de azért öregszünk, miért lehetne egy ilyen öreg fószert szeretni (pénzért pl.) stb. stb. Önirónia, de megspékelve egy kis „kivagyokén”-sággal, ami neked és jópár ismerősömnek nemhogy nem jön be, hanem kifejezetten unszimpatikus. Meg kell hagyni, hogy nekem is, de minden lemezről volt 2-3 szám, amit valamiért tudtam szeretni, kedvelni. Önmagában az, hogy Presser arról ír, ami foglalkoztatja, az tetszik, s hülyén is jönne ki az ő szájából: „buli, haverok, fanta”-szerű hanta-szöveg. Magát a témát sem tudom utálni, mondhatni, engem is foglalkoztat ez. De nekem sem tetszik, ha pl. ez nem az őszinteséggel párosul. Már vagy 7-8 éve ízlelgetem Presser ezen stílusát, s töprengek azon, hogy kinek miért tetszik vagy nem tetszik, tényleg mitől ilyen ambivalens. 100%-os megfejtésem ma sincs, kb. csak ennyi.
De ezen a lemezen van egy nagyon árulkodó szám: a Megjött Moszkvából a csomag. Zeneileg igazi LGT, de a szöveg számomra irritáló. Arról szól, hogy Pressernek ismeretlenek küldenek egy orosz kiadású LGT CD-t, amiről Pressernek rögtön az jut eszébe, hogy milyen felháborító, hogy még az oroszok is kalózkodják az LGT zenéjét. Irodához fordul, de kiderül, nem érdemes perelni, nem lesz jogdíj, de ezen már a többi LGT tagok is felháborodnak, pedig milyen jó lett volna egy kis potya pénzt keresni. Persze mindezt ironikusan, csak hát kilóg a lóláb. Egyrészt, akár mennyire felháborító, s akár mennyire lenézzük a keletieket (mint könnyűzenei piacot), azért hízik a máj attól, hogy még manapság is el lehet adni külföldön az LGT-t CD-n. A másik, hogy nagyon vicces, hogy a dicsőségből van már elég, de pénzből sohasem elég, de igazából ez nem irónia, ezt nem lenne érdemes „megzenésíteni”, inkább legyen ez magánügy, s a dalok szóljanak valamivel magasztosabb dolgokról.
Szóval, ez már nekem is sok volt. Pláne azért is, mert ebben a jogdíj-kérdésben én inkább a mai „hippik”, „anarchisták” stb. utódjaival, a reform-gondolkodóknak adok igazat (persze nem mindenben). Tiszta hányinger volt látni a tv-ben a Metallica-t, ahogy amellett érveltek, hogy a CD-másolás micsoda nagy bűn (30 éve is így gondolták?). Tudom, ha valaki érintett ebben, akkor ez befolyásolja a véleményét. Én meg úgy gondolom, hogy legyen a művészet mindenkié. Ha valaki jogtalanul pénzt akar keresni más művészeti alkotásán, akkor azt büntessék meg, s legyen erre jog, de a saját kedvemre készült másolatból nem anyagi hasznom lesz, hanem „szellemi” (ami meg legyen szabadpréda!). A másik, hogy a jogdíj megállapítása nem lehet mindig objektív, s nagy különbség van művészeti ágak (zene, irodalom, festészet, film stb.), sőt, még műfajok között is (könnyű és komolyzene pl.). Tehát egyáltalán nem objektív terrénumról van szó. Aztán meg a kedves Metállika elgondolkozhatna, hogy azok a srácok a közellenség-e, akik zeneszeretetből másolgatják a CD-ket, vagy vannak igazi paraziták is? A közvetlen környezetükben pl. hányan hizlalják magukat az ő zenéjükből…
Ez az önirónia meg azért sem jön be Picitől, mert még nincs 10 éve, amikor jól megszellőztették, a magyar jogiroda jogdíj-elosztási szokásait, amiben őt is kipellengérezték. Arról volt szó, hogy a jogiroda a médiában sugárzott zenék után jogdíjat fizet, persze iszonyatos bonyolult szorzókkal, hiszen nem lehet pontosan tudni, leellenőrizni, kiszámolni, hogy kitől-mit-hányszor. S nálunk bizonyos hazai szerzők már hosszú idő óta ugyanolyan paraméterekkel voltak beállítva a jogirodánál, pedig az új kereskedelmi rádiókban egy újabb zenei generációt játszanak agyba-főbe. Presser, Szörényi, Bródy, Neotonosok stb. pedig már kiszorultak innen a partvonalra, s tizedannyit vannak műsoron, mint azelőtt 10 évvel, amikor a jogiroda „lebetonozta” őket. És még sokáig a fiatal generáció rovására nekik csurgott volna a jogdíj zsozsó, ha ezt nem veszi észre valaki. Ezek után én nem írnék arról dalt, hogy milyen jó lenne még több jogdíj…
Ki mit lát, az valahogyan minősíti is. Presser elmaradt jogdíjat, én meg egy lelkes orosz LGT-rajongót, aki képes volt kinyomozni Presser címét és elküldeni egy CD-t, hadd örüljön. És mi lett a vége? Ebből a megközelítésből nekem ez szánalmas, amit jobb lett volna nem dalszövegben megörökíteni. {***}


Anita Lane: Dirty Pearl[8]
Anita Lane: Sex O’Clock[9]
Anita Lane: Singles[10]

A Dirty Pearl volt felvéve nekem, s tetszett is, régebben elég sokszor hallgattam. Most is tetszik, ebből az időszakból elég sok hasonló zeném volt felvéve (főleg Zsupos Sanyitól, de Tőled is, aztán ott volt még a rádióban a Herskovits Iván műsora is forrásnak). Ez a 80-as évek közepétől kezdődő „post-new-wave”, ahogy én neveztem el. A legújabb CD viszont most jobban tetszik az előzőnél. Lehet, azért mert nem ismertem, de talán azért is mert a hangulata markánsabb, összetettebb. A Single-ről a Je t’aime-et rátetted a Nick Cave válogatásra, így ismeretem, és tetszik is. Az új lemezről nagyon kedvelem még a partizán dalt is. Nosztalgia(?) is, meg nagyon tetszik, ahogy énekli.{****/****}


Mick Harvey: Intoxicated Man[11]

Teljesen Leonard Cohen hang, hangzás, hangulat és érzelmesség. De nem érzem koppintásnak, se „cikinek”, kellemesen fülbemászó, hangulatos zene, franciás beütésekkel, s a gyorsabb számok is olyan kortalan hangzásúak, évszám nélkül nem tudnám megmondani melyik évtizedben készült. Nem is tudom hány szám duett, s most abban sem vagyok biztos, hogy mindegyiket AL-nel énekli. De legjobbak ezek a duettek, tisztára a francia filmzenék hangulatát juttatja az eszembe. Amihez még hasonlít nekem egy kicsit (bár tudom, hogy nem, de nekem hasonlóan jön be) az a kazetta, amit nagyon régen vettél fel nekem: egyik oldalán Mary Coughlan, a másikon Andy White. {****}


Tudósok (The Scientists): Szép a puszta (The Nice Plain)[12]
Live in N.Y.C. & Amsterdam

Teljesen felborzolt az elején a Bizottságos hangzásával, különösen a Wahornra emlékeztető szaxofonnal. A többi már nem ennyire AE. B-os, van szám, ami inkább hasonlít a Birthday Partyra. Én csak egy filmben láttam őket, s nem ismertem a zenéjüket. Kicsit még a Pere Ubu is, meg a The Ex is beugrik erről a zenéről, különösen az énekes miatt a PU. Érezhetően ez igazi koncertzene, de így CD-n is jó hallgatni. Nekem ez nagyon tetszik, talán mostanában nem is igen hallottam magyar előadót, hasonlóan zeneileg jó együttest. Azt nem tudom, hogy ez magyar kiadás-e, vagy külföldi. Persze azt sem tudom, hogy jelentek-e meg itthon CD-i ennek a zenekarnak. Biztos jelentek, Bahiásnak tudom elgondolni. Régen volt műsoroskazettájuk, erre emlékszem. Nem egy fesztiválokra járó banda, hiszen nem szoktam látni a különböző fesztiválok hirdetésén (EFOTT, Vekeri, KOTTA, Tokaj, Sopron-Volt stb.), azért a Szigeten biztos szoktak fellépni, s inkább művészeti fesztiválokon tudom elképzelni (pl. Media-wave Győr, alternatív színház Szeged, Művészetek völgye Kapolcs stb.). Ha jól tudom, akkor már ők sem fiatal zenekar, vagy 20 éve léteznek talán. {*****}


Air: Moon Safari[13]

Nem nagyon tudom hova tenni ezt a zenét. Az első szám tetszik, az a fajta zene, amit kedvelek, kicsit hasonlít a US3, Beastie Boys, Booker T. stb. vonalra. De a második szám meg valami hibrid marhaság, Kraftwerkes hangzás (ami később még jobban bejön pl. a 4. és 6. számnál). A harmadik szám egy kis konszolidált sláger régebbi hangzásába picit beleújítanak az elektronikával (ez is megismétlődik többször, pl. a 7. számnál). Semmi ötlet, unalmas középszerűség szerintem.{**}


Anima Sound System: Gipsy Sound Clash[14]

Kíváncsi voltam már erre az együttesre, hiszen vagy öt éve hallok róluk, de egy hangot sem hallottam tőlük. Elég nagy kultusza van, ebben hasonló, vagyis megelőzte a Yonderboit, hogy van egy réteg, aki nagyon odáig van érte (én meg azt sem ismertem, amíg nem hallottam az általad felvett 1 ½ CD-t.). Nem rossz zene ez sem, s bizonyos szempontból zeneileg is hasonlít a fent említett Y-ra. Talán az érződik, hogy pár évvel idősebb formációról van szó. A cigányzenéhez ennek a CD-nek annyi köze van, mint a gregoriánhoz az Enigmának. De mégis valami újat teremt, na, nem zeneileg, inkább csak hangulatilag, de az egészen eredeti. Hallgatható, egyáltalán nem unalmas teknós püttyögések, jól el van látva a zene az elektronikus hangzás mellett hangszeres effektekkel is. Szóval, az a fajta zene, amit szeretek hallgatni, s nem idegesít a gép-hangzás. Ha a Y tetszik neked, akkor ez is fog, ha már nem ismered egyáltalán. A női hang is jó ebben a zenében, egyébként is jó hangja van.{****}


Mike Oldfield: The Millennium Bell[15]

Hát patikamérleggel és koktélmixelővel nem lehet zenét csinálni. A hálívúdi filmeknek is ez a baja: na, most ide kell egy pici humor, itt lődözni kell, mert különben uncsi, elindul a dumcsi meg a smár, akkor aztán lőttek a mozikaszának, a tévén meg rögtön zongorázni kezdenek az irányítón, s nincs nézettségi index. De amíg a filmeknél ennyire konkrét a kiszámítósdi, zenénél ennél szabadabb lenne a pálya. A komponistának nem kell ennyire erőlködnie, de MO nagyon millenniumi Nagy Művet akart a piacra dobni. Csakhát hogyan legyen egyszerre fenomenális, ugyanakkor modern is, a mai kor trendijéhez igazodó, s közben még a csőharangok imidzsnek, hangzásnak, múltnak stb. is megfelelni. Nem is lehet, csak szétszabdalva: ebben számban egy kicsit olyan, mintha a három tenor szuperhakni zenéjét hallanánk, amire mindjárt ők maguk jópénzért fognak egy kicsit „sikálni”. A következő szám kicsit a gépzenék felé kacsingat, de később lesz még gyengécske rapes valami is. Közben néha vissza-visszautalgat a gitárjával a csőharangokra, de egy ügyesebb dj. lehet, jobban belemixelte volna. A keretben egyébként a monumentalitás jegyében olyan zenéket hallunk, mintha valami régimódi amcsi filmzenék lennének összekeverve. Egyébként annyira nem rossz, de sikerült a középszerűséget elérnie MO-nak is. {***}


Karabély: Táltos utca[16]

A Toldi mozi holdudvarából a második zenekar (az első a Csókolom volt). A mozi sokáig a BBS-sel egy ingatlant birtokolt, s tudjuk, hogy a Stúdió holdudvarában a 60-as évektől kezdve szintén mindig voltak zenekarok. Talán innen van ez, hogy a Toldi mozi is egy ilyen hagyomány szerint vonzza az „alternatívocskákat”.
Őrület, hogy a kb. 20 éve kialakult magyar alternatív stílusban tocsog, topog a műfaj. Vagy minimál zene, olykor andalító, tipikus magyar alternatív direkt-fülbemászón: Balaton és Trabant stílusban, vagy laza, hepi-bulis Neurotic stílusban, vagy erőteljes szövegben és zenében egyaránt, a lázadó hangnem ez: Európa Kiadó és Sziámi stílusban, vagy avantgardos, művészien elborult a Bizottság stílusában. Ennyi. Ja, és mindenkinek kötelező a Pajor Tamás által tökélyre vitt szövegforma, ami azért a legtöbb fent említett zenekarnál megvan, hiszen mindenki Gémes Dixi Jánostól tanulta (aki tavaly meghalt).
Ez az együttes sem kerülheti el ezt a sorsot. Egyébként úgy vettem észre, csak azok kerülik el ezt, akik a nagy aranykor utáni zenékkel kísérleteznek (pl. techno vagy etno), de ez még nem jelenti azt, hogy azok jobbak. Tehát ez az együttes számomra a Neurotic kategóriát hozza. Nem utánozza, de szépen magától becsücsül ebbe a skatulyába. Olykor szellemes, hallható, hogy nem tahók, de nem törnek ki ebből a bjudapeszti fílingből. Van amikor ez bejön, de akár idegesítő is lehet. Arra gondolok, hogy pl. a szövegben kissé erőltetett egy-két „műveltség-fitoktatás”. Egyébként elmegy, ennél sokkal szarabbak is vannak az ismertebbek között. {***}


P.J. Harvey: Rid of me[17]
P.J. Harvey: Stories from the city, stories from the sea[18]

A Rid of me-t megjelenése óta ismerem, s szerettem is. PJH-t skinhead O’Connor után fedeztem fel, abban az időben nagyon kedveltem mindkettőt azért a vad, eleven éneklési módjukért, ami magával ragadt. PJH zenéje sokkal nyersebb, ebben is hasonlít egy kicsit a 70-es évek Patti Smith-éhez. Ez a nyers, kemény zene akár a 70-es évekből is származhatna. Azért vannak jegyek, amelyek elárulják, hogy nem a punkkal, hanem egy későbbi alternatív zenével rokonítható (ilyen pl. a The Ex). Azt hittem akkoriban, hogy PJH is lesz annyira ismert, mint SO’C, de nem így lett, de annak örülök, hogy aktív, s nem tűnt el a süllyesztőben. A másik lemezről csak a Kamikaze c. számot ismertem az általad adott válogatásról. Ez a lemez egy picivel populárisabb, mint az előző lemezei (a fenti, vagy a Dry pl.), de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb. Szokatlan lírai hangulatú számok, amik ugyanúgy jól illenek hozzá, mint a vadabbak. A 11. szám tiszta Björk, még a hangja is. A 8. szám pedig Suzanne Vegára emlékeztet. És továbbra is rokon Patti Smith-szel. Úgyhogy még a hasonlóságokat is kedvelem benne. Nem tudom, a duett a Suede énekesével van? A legdögösebb az utolsó szám, ez nagyon tetszik, kár hogy rövid. Összességében talán letisztultabb lett zeneileg, mint amit az 1992 és 1995 közötti 3 lemezéről megismerhettem. {****/****}


Diaspora – Music Village[19]

Egészen jó kis válogatás ez: sok féle zenei stílus, s egyik sem tingli-tangli vagy divat-etnó. Az arabok a legerőteljesebbek, s több van olyan, amiből szívesen meghallgatnék egy egész lemezt. A borítóról másolok, de szinte mindegyiket írhatnám, mégis a legjobbak: Baja Beje Boys, Say’un Popular Arts, Cilay, Muslim Trance & Drumming, Cesar Lerner & Marcelo Moguilevsky etc. Állatira jó ez az arab dobolás, tiszta transz. És micsoda őrület: klezmer és tangó egyben. 20 éve nem is gondolt senki ilyen zenék párosítására. Jó lenne egyszer eljutni egy ilyen etnó-fesztiválra. Biztos nagy élmény lenne, ezerféle zene, s mint a Szigeten, a bőség miatt nem is tudod mit hallgass, hova menj stb. A hangulata egészen különleges lehet (bár újra a Sziget jut eszembe, ahol egyre több az ilyen jellegű program, ott sem tudod, még ezeket sem végignézni: World színpad, afrikai falu, keleti meditáció nonstop stb.). Ahogy látom a CD-borítón, ez jó hosszú fesztivál: 19 napos!{*****}


Kín és dac (Ady versek Tóth-Máthé Miklós előadásában)[20]

Zenéknél írok erről, de végül is, miért ne? Többféleképpen is meg lehet közelíteni, de összességében azt mondhatom, hogy nem rossz. Nem rossz, de nem is korszakalkotó. Nem rossz, mert jól előadott, vigyázva arra, hogy a professzionális nívón legyen, elkerülje a lehetséges hibákat. Mindezt díjazom, hiszen a 30 évvel ezelőtti színész ma már nem színész, csak volt színész, így nem könnyű „visszavedleni”. A másik, hogy 20-25 éve szóbeszéd tárgya, hogy mennyire hasonlít TMM Adyra. Én is a 80-as évek eleje óta mindig megcsodáltam, ha az utcán láttam, mennyire hasonlít arcra AE-re. Valahol itt lakott az Újkertben, így elég sűrűn láttam. Látásból szerintem ő is ismert engem, mert volt időszak, amikor csak mi ketten hordtunk kalapot, s mindig jó alaposan megnézett magának (a kalap miatt), én is őt (Ady miatt). Szóval, biztos unszolták, hogy használja ki ezt a hasonlóságot. Így előbb egy tévéfilmben eljátszotta magát Adyt (nem láttam), majd jött ez a lemez. Érződik, hogy nem összelökött, nagyon alaposan felkészült, nem engedheti meg magának azt a malőrt, hogy leégjen (a volt színész, az Ady-hasonmás, az entellektüel író). De! Sarkítva azt mondanám, hogy Latinovits után nem lehet Adyt szavalni, ami nem igaz. Lehet, de állatira nehéz. S legnehezebb Latinovits árnyékában, holdudvarában. TMM nem utánozza Latinovitsot, sőt, talán nagyon is vigyáz rá, hogy le ne epigonizálhassák, de már az első két sor elmondása után rögtön tudható, hogy TMM ízlésének, világlátásának, előadóművészi „topjának” a csúcsa Latinovits. LZ a nagy mesterem, akitől mindent tanultam, de utánozni nem akarom. Ez a gúzsban táncolás. Ennél sokkal könnyebb helyzetben van az, aki leszarja LZ-t, s saját jó-rossz elképzelésében mondja Adyt, vagy még az is, aki nyíltan vállalja, hogy mivel jobbat nem tud, hát ezért aztán utánozza. Azt hiszem, ez a probléma akár a festészetben is előferdülhet, nem?

[1] ?
[2] ?
[3] 1994.
[4] 1999.
[5] 1999.
[6] 1999.
[7] 2002. BMG
[8] 1993.
[9] 2001.
[10] ?
[11] 1995.
[12] 1999.
[13] 1998.
[14] 2000.
[15] 1999. Warner
[16] 2002. Bahia
[17] 1993.
[18] 2000.
[19] 2002.
[20] 1998.


Saláta I.-II.: Vegyes válogatás[1]

Csinálj egy zenei válogatást, s megmondom ki vagy! 1978 óta, majdnem azóta, amióta magnóm van - csinálok válogatásokat, s ez olykor mániám is volt. Persze nem gyógyultam ki belőle, s továbbra is folytatom, csak most már CD-ken. Emlékszem, a kezdetén - Márton Laci szerint hülyeség ez, s jellemző is, hogy ő hülyeségnek tartotta az én válogatásszalag-készítési hóbortomat. Ő pont az, aki nem csinál válogatást. De nagyon sokan csinálnak, s én nemcsak csinálni szeretem, hanem szeretem mások válogatásait is hallgatni. Így például kaptam már Lajostól, Győrffy Pétertől, sőt ajándékba Varga Zoliéktól is, mert egy időben elárasztottam őket válogatáskazettákkal. Gy. Pétertől kaptam a legtöbbet, kb. 20-25 db-ot, mivel ő már megunta őket, s valami pénzügyi manőverbe beszámította. Meg is lepődött, hogy én mennyire megörültem ezeknek a CD-knek. Tényleg szeretem a mások válogatásait is hallgatni. Mindenkinek van valamilyen stílusa, itt nem a zenei stílusra gondolok, hanem, hogy milyen koncepció alapján mixel. És ez izgalmas. Persze, a zenék is, s a nagyon szar zenéknek nyilván nem örülök, de volt már olyan válogatás, amiben voltak olyan számok is, amiket nem kedvelek, de így, bemixelve jó zenék közé – megszerettem. Ilyen volt pl. a Republic (de sokat említhetnék még). S én is szoktam alkalmazni azt, hogy egy-egy mixed-ben van egy vagy két „cikisebb” szám, ami nem biztos, hogy tetszene önmagában annak, akinek készítem. És jött már vissza, hogy ez bejött. Olyan ez, mint a patch-workben a kakukktojás, ami a szimmetrikusságot vagy a színharmóniát egy kis helyen megtöri, de nem annyira, hogy az egész koncepció felboruljon. Nekem többféle „stílusom” is van. A legáltalánosabb a „random”: ez a leselejtezett lemezekről (LP, CD, kazetta) azok a számok, amelyek megérdemlik, hogy megmentsem őket. Aztán van a „senseless”: ami attól esztelen, hogy különböző zenék vannak „összehordva”: jazz, pop, blues, bármi… A „crazy”: tudatosan megvan vadítva a válogatás: pl. Zappa után Edda, s ezek a stílustörések többször előfordulnak. A „3 from one”: az MTV műsorát loptam le, 3 szám egy előadótól, de itt az előadókat vagy a számokat is lehet ügyesen kapcsolni: pl. ha két előadó is játssza ugyanazt a számot, akkor egymásután rakom őket úgy, hogy az első előadónak a harmadik száma és a következő előadónak az első száma lesz ugyanaz a szám. Így egymásután kétszer is halljuk ugyanazt a számot, de mástól. A legnehezebb, egy szám 3 különböző előadótól, hiszen kevés ilyen van saját gyűjteményben, de erre is akad példa (Bowie, Tina, Iggy – Tonight, Hooker, Doors, Patti – Gloria stb.). Lehet akár stílusokat is kapcsolni itt (pl. kemény zene után Zappától kemény szám, de tőle a harmadik szám már egy country paródia, így a következő előadó lehet Johnny Cash. Vagy az utolsó számban vendégként duót éneklő három önálló számával folytatódik a válogatás. És még rengeteg ötlet van. Az „1-2-3” nagyon egyszerű ötlet: az első előadótól egy szám, a másodiktól kettő, a harmadiktól három szám hallható. És ezt mindig meg lehet ismételni. A 90 perces kazettára rendszeresen 4 blokk fért ki, tehát 24 szám 12 előadótól (egy blokk: 3 előadó / 6 szám). Újabban a 74 percesen pedig 3 blokk: 18 szám 9 előadótól. Aztán van, amikor az évszámmal játszok: pl. minden szám egy évvel későbbi, mint az előző, de lehet 2 évenként is előre menni (sokszor pont akaratlanul is így alakul, hogy több az 1991-es, 1993-as, 1995-ös stb. lemez, s alig találni mondjuk egy 1992-est). De néha csináltam úgy is, hogy a kazetta A oldalán időben előre, a B oldalon időben hátra mentem. És még oldalakon keresztül folytathatnám. A lényeg, a játékosság és a kreativitás. Persze tudom, hogy ritka az olyan hülye, mint én, aki ilyen komplikáltan mixel, de én a mások válogatását is úgy fogadom, mintha ő is „agyonkoncepciózta” volna a sajátját, s próbálom megfejteni az ő logikáját, „stílusát”. Mert, ha nem is tudatos, attól még ott van a válogató személyisége abban a válogatásban. Erre vagyok szenzibilis. És ha szimpatikus a válogatás, akkor a gyengébb szám is tetszik, mivel része az egésznek.
Ezért nem véletlen az, hogy a 34 CD közül rögtön ezt a két CD-t emeltem ki meghallgatásra. A Te két válogatás CD-dről sok - számomra - ismeretlen előadó volt (37 előadóból 20!), ill. akiket ismertem, azoktól is a legtöbb szám számomra nem volt ismert. De olyan is akadt, hogy a név nem volt ismerős nekem, de a számot ismertem (pl. The Righteous Brothers, Andy Williams). Tehát viszonylag kevés számomra ismert szám van itt. Érdekes a válogatásban, hogy 15 évvel ezelőttről van 3 szám, amit kedveltem, itt egymásután vannak (Tom Jones, INXS, TT D’Arby). És ez pont a dinamikusabb CD-n van. Ez a CD, ha nem is akartad, akkor is egy kicsit körbejárja a 90-es évek zenéit. A kakukktojás J. L. Lewis, s a Clash, de ez utóbbi nálunk pont ehhez az időszakhoz jobban hozzátartozik, mint a 80-as évekhez. Összességében jó hallgatni, s két kellemes pontja van számomra: a már említett 3 számos „nosztalgia blokk”, illetve a meglepetés, Michael Hutchence I’m a passenger előadása, ami nagyon tetszik, talán jobban, mint az INXS. A másik CD az inkább lassúbb, mert itt nemcsak több 60-as évek száma tarkítja (pl. Chet Baker is), hanem pl. egy-két szám is megakasztja a lendületesebb számokat. Ez a CD éppen ezért kevésbé „összesimult”, de egyáltalán nem rossz. Itt a kakukktojás az ELO, ami nagyon gyengus, már el is felejtettem ezt a bandát, de úgy emlékeztem, hogy a Sweet-Mud-Slade-Kiss vonalnál valamivel színvonalasabb, de ez a szám egykutya. És ezen a CD-n nincs olyan kiemelkedően kedves számom, mint a másikon a passenger, ami tényleg nagyon megkapott. Az ilyen feldolgozásokat szeretem, ahol valamit hozzáad az interpretáló, mert itt úgy érzem, hogy több lett ez a szám (bár az eredetit is nagyon szeretem).{*****/****}


Hair (Original Soundtrack Recording)[2]

Én úgy emlékszem, hogy a régi album is ugyanez volt. Talán a party langyi szalonzenéje van itt teljes változatban, meg a végén egy country szám lehet a plusz, ami talán az autóban vagy a kocsmában volt hallható (a tiszt leitatása közben). Több szerintem nincs. A musicalektől, rockoperáktól és egyéb zenés maszlagoktól nagyon eltávolodtam, ki lehet velük kergetni a világból. A Jézus Sztár régen tetszett, de most nem tudnám végighallgatni. Ez alól talán csak a Hair a kivétel. Nem mondom, hogy ezért odáig vagyok, de ez a filmes feldolgozású zene, hangszerelés stb. nekem még mindig a legjobban bejön. Az első és az utolsó szám a két kedvencem, a nagy slágereket már nem annyira szeretem, de a sok kis betétdal sem rossz. A filmet nem tudom, hányszor láttam, de a képek előttem vannak 23-25 év távlatából is. Ildi jobban kedveli, így Ő biztos többször fogja hallgatni.{***}


Besh O’Drom: ?[3]

Érdekes lenne végignézni a magyar könnyűzene és a folk kapcsolódását, hogyan volt ez az elmúlt 35-40 évben. Mindenesetre elég hamar kialakult a folk-rock irányzat, a Kormoránnal és a Gépfolklórral az élen. Aztán később a rockoperák népieskedésén keresztül nem igen vezetett tovább az út. A 90-es években alig találni olyan zenekart, ami a magyar folklórhoz nyúlna, inkább érdekesek az etnóval előretörő népzenék: ír, görög, perui, klezmer stb. (pl. M.É.Z., Los Andinos stb.), ill. a cigánynépzene. Ezt töri meg a Ghymes és a Besh O’Drom, ami utóbbi azonban nemcsak a magyar folkhoz vonzódik, hanem a „Kusturicás” szláv-zsidó-cigány zenei kavarcshoz is. Mégis számomra ez a zene leginkább annak a folk-rocknak a követője, ami a 70-es évek második felében dívott legjobban. A lendületessége, rockos kavarása, a népdalok és a zenekari számok váltogatása pl. nagyon hasonló a régi Kormoránhoz (jelzem, ez az együttes még megvan, de átment a „magyarkodó” tömbbe, azóta bűnrossz, mintha nem is ugyanazok a zenészek lennének). Szerintem ez a zene neked is jobban fog tetszeni, mint a Ghymes, mert nekem is jobban tetszik. Érdekes, hogy a magyar népzenékben a szaxofon nem igen kapott eddig szerepet, a furulya, klarinét stb. mellett, s mindkét zenekarban van szaxis. De ennél több hasonlóságot nem tudok róluk írni. Talán azt még, hogy mindkét együttesnek elég nagy a tábora, ahhoz képest, hogy eléggé rétegzenét játszanak.{****}


Világok hangja (?)[4]

A CD-t Leótól kaptam kölcsön, s az írott CD-n semmi más nem volt csak ez a cím és a tíz szám címe. Az összes számnak keleties címe van (pl. Chandra, Surya, Dadra, Japánkert stb.), az ötödik számnak csak az a címe, hogy Balkán. Meglepő, hogy ez magyar zenekar, de akkor kik ezek? Meglepő, mert nagyon profi, az autentikus zenét olyan finoman kezelik, hogy csak egy-egy részlet árulja el azt, hogy ez mai (modern?) megszólalás (pl. néhol repetitív elemek kerülnek be a zenébe, néhol a szintetizátor fest hátteret a szitárnak és a tablának, de ezt sem durván). Bármilyen zenekar is, nem rossz. De az is lehet, hogy valami alkalmi társulás (több zenekar tagjaiból), vagy a felvételek nem egy együttestől származnak. Nem tudom. Kedvem lenne átmásolni neked, hogy mi a véleményed, csak már nem merem, mert azt fogod mondani, hogy mindent ömlesztve nyomatok neked. Kellemes, kikapcsolódó zenének kiváló. {****}


The Best of Black Sabbath I.-II.[5]

Eléggé csalódás volt nekem ez a válogatás, de ez azért van, mert mást vártam. Rá kellett jönnöm, hogy én a BS-tól max. 5 lemezt ismerek a 70-es évekből, többet nem. Egy egész „életutat” bemutató válogatásban ez viszont kb. az egyötöde a teljes anyagnak. Ez a természetes. Nekem azonban a másik négyötöd nem jön be, mert egyrészt nem is ismerem, másrészt ezek már olyan sematikus kemény rockok, amiket annyira nem kedvelek. A vége felé már teljes unalommal hallgattam, pedig az első 30-50 percben pezsdültem a rockra. A végén olyan volt, mintha egy csomó ismeretlen P. Mobil és Edda számot hallanék angolul, vagy valami ilyesmi. Egyébként nagyon fura, hogy tisztára átment Deep Purple-be. Amit én BS-nak ismertem az egy roppant egyszerű hangzású rock, de sok ritmusváltásssal. A későbbi BS meg másabb. Rémlik, hogy Szilágyi Leventének rengeteg lemeze volt egyszer - 1980-81 körül - Deczkinél, amiben volt néhány ismeretlen borítójú BS lemez is. Emlékszem, ezekbe is belehallgattunk, de már akkor sem tetszettek. Ezen a lemezen tehát sok számomra ismeretlen szám van, s még abból a korból is, amit ismerek, nincs rajta minden „sláger” (közismertebb szám). Úgy tűnik, hogy nekem csak egy olyan válogatás lenne megfelelő a BS-tól, amit én magam válogattam. {***}


Johnny Cash: The Man Comes Around[6]

Nagyon kellemes hangulatú lemez, kicsit kesernyés, de nem túlságosan. Őszi hangulat. A hangszerelése se rossz, változatosabb, mint a country általában. A kedvenceim a 2. és a 6., ill. a 11. számok. Inkább a nem countrys számok tetszenek, így szerintem a feldolgozások nagyon jók (pl. a 4. szám, ami egy kicsit Leonard Cohenesre sikerült). De jó a Depeche Mode és a Beatles is. Tényleg jó hangja van, sajátos, kifejező. A Media Marktban volt egy 3 vagy 4 részes gagyi JC CD, de ez biztos 100 évvel ezelőtti country lehet, ami nekem valószínű, hogy egyáltalán nem tetszene. A 6. szám hangulata (csak a hangulata!) olyan Balatonos. A 12. számban először nem vettem észre Nick Cave-et, annyira jól illeszkedik egymáshoz a hangjuk. NC-nek lehetne egy duettes CD-t is kiadni (JC, Shane M., Kylie M., Anita L. stb.). Az öreg fog-e még kiadni lemezt? Talán most éli az aranykorát, amióta kilépett a country „fogságából”. Az egyik legjobb száma a One, s ez a feldolgozások között is csúcs (pedig semmi különös nincs benne, egy szál gitárral elénekli). De tulajdonképpen mindenevő, ezen a lemezen jó poén az utolsó szám, a jazz örökzöld (a címe nem jut eszembe), amit általában nők szoktak elcsicseregni, itt fáradt férfi hangon, plusz negédes hawaii gitár, csöpögős aláfestés. {****}


Nick Cave & The Bad Seeds: Nocturama[7]

Ha nem mondod és írod, akkor is előrevettem volna ezt a CD-t, hiszen érdekel, milyen új lemezt csinált NC. Jó lemez, semmi meglepetés, a tőle elvárható színvonalon teljesített. Mintha direkt nem akarna változtatni a lemezeinek koncepcióján. Legalábbis én így érzem, hogy ez tudatos. Az új lemezei után ezért van egy olyan érzésed, mintha már hallottad volna ezt a lemezt, pedig csak a „testvéreit” ismered, amikhez hasonlít ez is. De mégsem önismétlő, ez a meglepő. A lírai dalai továbbra is nagyon szépek, a vadak meg igazán vadak. Már neki is ki lehetne adni olyan válogatásokat, ahol hasonló hangulatú számok vannak egybegyűjtve (mostanában nálunk ez nagy divat a magyar együtteseknek, pl. Omega, Republic stb.). Én például örülnék egy NC „balladás-CD”-nek. Egyébként azt figyeltem meg, hogy nekem nincsenek kedvenc NC lemezeim (valamikor a Good Son volt az), hanem kedvenc számaim vannak (az viszont elég sok). Minden lemezén van egy-két szám, ami hangulatilag nagyon megkap. És ezek olyan erősek, hogy leginkább azt szeretném, ha az egész lemez ilyen lenne. Idő kell, amíg a többi szám is megtetszik. Ezen a lemezen is nagyon erős a kezdés: az első szám szokás szerint nagyon jó, hangulati-érzelmi töltése nem hagy közömbösen. Talán a balladák sajátossága ez, és az hogy valami drámai feszültséget hordoznak. NC ebben a nagy mester, igazán tud drámai feszültséget, fájdalmat, érzelmeket teremteni. Nekem mégis a második szám tetszik a legjobban, pedig ez egy slágerszerű szerzemény, könnyen fülbemászó refrénnel, de csak a legnagyobbaknak vannak ilyen jó slágereik (pl. Tom Waits, Van Morrison stb.) A harmadik és a 6. szám is kedvencem lett, hiszen ezek is balladisztikusak, a finom zongorára épülő hangszereléssel. Mintha most a hegedű dominánsabb lenne, mint máskor. Az utolsó, hosszú szám pedig a Birthday Party hagyományokra épít, igaz, ez már nem annyira nyers hangzású, de ugyanolyan eleven.{*****}


Binder Quintet & John Tchicai: ?[8]

A rádióban hallottam, s egy idő után mindent abbahagyva hallgattam. Emlékeztem, hogy ez a formáció jó, a Debreceni Jazz Napokon is hallottam őket 1983-ban, s nagyon tetszett, ekkor ismertem meg Dresch Misit, akit rögtön megjegyeztem, megkedveltem. Tulajdonképpen a bőgős és a dobos a majdani Dresch Q. tagjai lesznek és BK, ill. JT mellett itt még Friedrich Károly a zenekar tagja. Az elkövetkezendő idők Dresch Q. repertoárjából is játszanak számokat (a Sóhajkeserűt pl.). Mai füllel hallgatva eléggé ECM-es hangzás, de abból is a legjobb (Jarrett, Garbarek), viszont egyáltalán nem epigon. Még egy kicsit az egyik kedvencemhez, Lester Bowie-hoz is hasonlít néhol. Nagyon kellemes volt hallgatni, s igazán meglepődtem, hogy évek múltán így tud tetszeni, mint egy ismeretlen zene. {*****}


Santana: Supernatural[9]

Sokan elfordultak tőle, hogy uncsi, meg sláger lett, vagy annak pont ellenkezőjét mondják, hogy mindig ugyanazt játssza, tehát kifogásolják a rapénekesek közreműködését, meg egyéb „korszerűsítéseket”. Nem tudom, csak azt, hogy én továbbra is kedvelem. Nála mindig érzem az „örömzenélést”, a csapatmunkát. És tényleg, mindig ugyanazt játssza, de finoman, s apránként megújul a hangzás. Ez a lemez valóban slágeralbum lett, főként a Maria szám miatt. De aki csak ezt a számot ismeri, az nem tudja, milyen is ez a lemez. Eléggé eklektikus, van itt 70-es éveket idéző funkys elemtől chilei mozgalmi népdalhoz hasonlító számig minden. Sok latin beütés, de afrikai is. A hangzásban benne van a 90-es évek diktálta lüktetés (pl. rap), de mindez úgy, hogy nem utánozza a divatokat, hanem végig Santanás marad a zenéje. Van egy „európás” beütésű szám, ami viszont pont talán azért a leggyengébb, mert önismétlés. Szeretem a latinos zenéjét is, s ezt az újabb hangzást is. Engem felüdít a zenéje, nem korszakalkotó lemezek ezek, de jó hallgatni. Vannak zenék, amelyek számomra ilyen „kiakapcsolódás-zenék” (pl. Dire Straits, Sade, Van Morrison stb.). Ez is ilyen. {****}


Charlie: Jazz & Soul[10]

Az album eléggé ambivalens. Én nagyon szeretem a régi jazzes-bluesos hangzásban feldolgozott jazz-blues örökzöldeket. Charlie hangja meg amúgy is passzol ehhez a műfajhoz. Nem rosszak a számok sem, amiket feldolgoztak, a feldolgozások is tűrhetőek. A feldolgozások (8-9 szám) egyik része klasszikus jazz, a másik fele „klasszikus” rock: Hendrix, Zeppelin, persze jazzes-bluesos hangzásban, és egy meglepetés: Prince Purple rain-je, ami talán a lemez legjobb száma. Mégis valahogy a tálalás középszerű, olyan, mintha Charlie visszatérne a luxus tengerjáró vendéglátós hakniba. Már a borító sem bizalomgerjesztő: összesen öt kép van Charlie-ról, Whiskeyvel és baszott nagy szivarral a kezében, s totál úgy néz ki, mint aki tökrészeg. Tudom, az imázsához hozzátartozik ez az enyhén dzsentris?/úrias?/művész uras? züllöttség, a whiskey-pusztító érces Hang stb., de ehhez egyetlen kép is elég lenne, nem pedig ötféle pózban pislogni ki a fejből. Ezt hívják rájátszásnak… Aztán hülye szerkesztésű a lemez, ugyanis voltak ezek a feldolgozások koncerten, de ez kevés anyag volt, úgyhogy az elejére raktak két saját számot, magyarul, ami teljesen elüt az album nagyrészétől. Ezt érezték is, így átmenetnek berakták a Charlie aranylemez átadó ünnepségéről felvételt, ahol Hofi Géza adja át neki a díjat, s persze viccelődik, illetve kicsit megmutatja a hangját, aminek amúgy szintén a jazzes-bluesos karcosságát sokat emlegették, s egy-két dal, fellépés meg is örökítette, hogy nem lett volna rossz jazzénekes. És ez nemcsak elválasztó a lemezen, hanem marhára is up to date, hiszen ezután elhunyt HG. Ezek az elemek egyáltalán nem kellenének, hanem tudott volna egy jó feldolgozás lemezt készíteni, ha ennél ötletesebbek. A jazz-blues és rock standardok mellett kellett volna még 2-3 olyan meglepetés, mint a Purple rain, hogy lássuk, nemcsak abból tud kihozni jót, ami közel áll hozzá, hanem más stílusból is. Vagy régen elfelejtett régi nagy sikert újra felfedezni (lásd Tarantino-filmzenék), vagy mit bánom én, akár még mást is, csak kreatívan. Nick Cave feldolgozás-albuma nagyon jó lemez, mert mindaz megvan benne, amit ebből a lemezből hiányolok. És ha szeretsz egy hangot, akkor egészen különleges élmény ezen a hangon megszólalva hallani olyan számokat, amit máshonnan ismersz, egészen más lesz a viszonyod azzal a zenével. Legalábbis a NC lemez ilyen. Charlie nem lenne rossz, ennél mindenképpen több is elvárható tőle.{***}

[1] ?
[2] 1978.
[3] ?
[4] ?
[5] ?
[6] 2002.
[7] 2003.
[8] 1983.
[9] 1999. Arista
[10] 2002.


Geoffrey Oryema: Exile[1]

Arra már nem emlékszem, hogy mit, de valamit ismerek tőle. Nagyon kellemes ez a zene. Többször meghallgattam, jó volt csak úgy elmélázni rajta. 21-22 évvel ezelőtt Victor Jara egyes dalait kedveltem így, kis kellemes, ismeretlen hangulatú dalok. Persze, ezen a lemezen nemcsak ilyenek vannak, de a többi szám is jó. Mindig szerettem azokat a zenéket, ahol jól kiegészítik egymást a modern és az autentikus hangszerek, vagy az ének illeszkedik a modern hangzásba stb. A franciáknál is az kapott meg a primitív rapjükben, hogy az ének teljesen más, mint az amcsi vagy az európai rapben, mert igazi afrikai. Ez a zene persze minőségében fényévekre van azoktól, ez most csak úgy eszembe jutott. Ez a zene már egy szépen csiszolt előadásmód, stílus, s így messze van azoktól is, akik az etnó-fesztiválokon a „gyökereket” játsszák. Bár élőben talán nem ilyen lenne ez a zene sem. {*****}


Iggy Pop & The Stooges: Raw Power[2]

A tőlük ismert Fun House (1970) szerintem zeneileg jobb lemez, mint ez, de ez sokkal dögösebb. Igazi pörgős zene, nem is érződik, hogy 30 éves, mai fiatal kölykök is vannak, akik tök ugyanilyen zenét játszanak. Csak ez a punk előtt, már egy kicsit annak a szelét mutatja, a mostaniak meg már a punk után játsszák ezeket a post-punk, punk & roll stb. zenéket. De tényleg nagyon eleven, bulikon bármikor bejönne, még azoknak is, akik nem is ismerik IP-ot és a 70-es évek szubkultúráját (mert ő nem underground, nem alternatív stb., elég jól meghatározható kör: John Waters, Divine stb., mint pl. Jarmusch, John Lurie és a többiek „köre”). És a másik, hogy ebben az időben sokkal nagyobb sztároknak, sem volt jobb, pörgősebb zenéje. Tulajdonképpen ekkor még nem is volt sztár IP. Ha ekkor a Doors rétegzene volt, akkor IP még annál is inkább. Úgy tudom, hogy leginkább a punk berobbanásával figyeltek fel arra, hogy hamarabb is voltak úttörők (pl. Patti S. is). Ismerek még egy lemezt ebből a korból, ami még jobban punkos, mint ez. A fent említett lemez meg zeneileg a hagyományosabb r&b-hoz húz, nem ennyire izgalmas, viszont zeneileg jobban kidolgozott (szólók, fúvóshangszerek stb.).{****}


Miles Davis: Doo Bop[3]

Az öreg utolsó lemeze, amit jazz diszkográfiák nem is említenek. Emlékszem, amikor megismertem ezt a lemezt, egy kicsit fura volt a rapes hangzás, de walkmanen hallgatva nagyon bejött. Bonyolultabb a hangszerelése némely számnak, mint a megszokott jazz. Azóta rengeteg jazzes modernzenék vannak, de ez „alapmű” maradt (mint oly sok minden tőle: jazz-rock, kemény rockos hangzás, R’n’B hangzás stb., mindent először próbált ki, aztán rengeteg követő lett). Bármit csinált, az nagyon jó. Talán Ő a jazz legnagyobb megújítója, még ha bizonyos dolgokat nem is szeretnek tőle a jazz-buzik. Sok jazz-zenész próbált hasonlókat, de ezek inkább legtöbbször a popularitásnak, a népszerűségnek voltak engedmények, még MD leszarta, hogy népszerű-e vagy sem, amit csinál, éppen ezért rajta jobban meghökkentek, mint XY-on, aki a megszokott jazz zenéje mellett csinált egy-két nem jazz lemezt is. MD ilyenformán öntörvényű volt, de ez a fent említett fúziókat oly módon indította be, hogy az elkövetkezendő idők már őt igazolták. A Tutut a katonaság ideje alatt ismertem meg, s a Kossuth laktanyában iszonyú hangerővel döngettem egyszer-kétszer. Nem mondom, hogy a visszhang azt igazolta volna, hogy populáris zene. A szokott forma: a „white-fülűek” szerint az, az igazán populáriskedvelők szerint meg nem az. Pedig Ő is le mehetett volna kutyába, de ez a különbség, amit sokan nem érzékelnek. És egyre inkább kezdem megérteni azt, hogy egy Prince-t többre nézett, mint sok komoly jazz-zenészt. Ha nem így lenne, akkor nem csinált volna ilyen zenéket. {*****}


Prefab Sprout: 38 Carat Collection[4]

A dupla lemezből érdekes módon - első meghallgatáskor - az egyik alig tetszik, de a második, az igen. Fura egy stílusa van ennek a zenekarnak. Első hallásra, olyan „kis buzis” zene, de aztán meg lehet szeretni a könnyed hangulatosságát, kellemes harmonikusságát. A számok olyan „kis valamik”, de jobban odafigyelve hallod ki, hogy nem is akárhogy vannak hangszerelve. És sokféleképpen. Vannak számok, amelyek számomra egy kicsit a King Crimson líraiságát idézik, de vannak kifejezetten franciás hangulatú, Getz & Gilberto hangzású stb. És van, ami meg Pulp-os. Összességében kedvelem, az előzőleg felvett két lemezét is szerettem, bár most nem tudom, hogy a Protest… vagy a Jordan…, de valamelyik jobban tetszett. Ez a dupla pont elég nekem tőlük, talán még ezt is le tudnám egy CD-re szűkíteni. {****}


Gong: Live etc.[5]

Érdekes, pszichedelikus rock, de nem a hőskorból (kb. 67-68-72-73 közötti éveket értem ezalatt), hanem az utána jövő korból, így az underground-pszichedelikus hatások mellett már olyan „alternatív” zenei beütéseket is észlelek, amelyek a 80-as években voltak inkább jellemzőek. De ez a lemez nem a 80-as években készülhetett, hanem kb. a 70-es évek közepén-végén (maga a zenekar valamikor a 70-es évek elején alakult). Rémlett, hogy nem angolok-amerikaiak, s itt több számban is franciául énekelnek, tehát franciák. Egy lemezt ismerek tőlük I You a címe, és ennek sem tudom a kiadási évét. Helyenként hasonlít Zappára, a Soft Machine-ra, s most olyan jó volt ilyen zenét hallgatni, nosztalgikus, de mégis újdonság, egészen kedvem lett ilyen régi zenéket újból hallgatni, még akkor is, ha nem mindenben a mai ízlésemnek való, de azért bírom még mindig az ilyen zenét. {****}


Tereskova: Koncert mix best of [6]

Amikor a hátadon futkározik a hideg a magyar alternatív női hangoktól, akkor én nem mindig értem ezt, mert nagyon különböző hangokat (és minőséget) szoktál egy kalap alá venni. Én egyébként a kemény rock férfi visítóival vagyok így. Most első hallásra voltam úgy, mint Te, ettől a nőtől a falra tudtam volna mászni. Ez a pesties bunkóság (bazdmeeeg, köszike stb.), az első beszólástól kész voltam. Nem is fárasztom magam azzal, hogy erről írjak, még az 1 *-ot sem éri meg ez primitív stílus. Aztán több olyan szám is volt, ami zeneileg igen jól eltalált, s minő csoda, a női énekhang igen-igen jó. A 16 számból komolyan, legalább 6-7 egészen jó szám, semmi hibát nem találok benne: jól eltalált zeneileg, a kivitelezése is (mivel koncert, ez azért elárul valamit a zenészek felkészültségéről), az ének kifejezetten változatos, s nemcsak, hogy jó hangja van, hanem jól is adja elő ezeket a dalokat. A trombita, a hegedű jól illeszkedik a zenébe, nemcsak olyan, „kis színesítő” elemek. A szövegek szintén nem annyira bunkók, persze, ha a punk kötelező tahózásait figyelembe vesszük. Egy-két szövegben eredeti poénok vannak (pl. ki-kit fog lehányni a tömegközlekedésben, de több olyan szám is van, ami a szókimondóságát leszámítva jobb poénokra épül, mint a napjaink Laár vagy DS Róbert dalai). A Sebestyén Márta „paródia” is inkább stílusgyakorlat, mint tahózás. Mindez nem rossz képet ad, de ez a nő annyira súlyos a beszólásaival, hogy nem tudom hova tenni. Úgy tűnik, hogy ezt a zenét csak így lehet eladni, le kell menni (már rég nem kutyába, még lejjebb). Ha angolul énekelnének, s nem enyelegne, kínlódna a számok között ez a nő, akkor biztos, sokkal jobban tetszene. {** és 3/4 *}


Sparks: Balls[7]

Azt mondtad, hogy elég gyengécske ez a lemez. Nos, még annál is gyengébb, vagy pont én nagyon nem szeretem az ilyen zenét, nem tudom. Mindenesetre első hallásra egybefolyt, nem tudtam volna egy számot sem felidézni, olyan unalmas volt. Többszöri meghallgatásra viszont idegesítő lett. A 80-as évek szinti-popját én nem igen kedvelem, egy hajszál választja el azt a zenét a Modern Tahóktól. Itt is érzek egy ilyen beütést. Persze, nem a Modern Tóking-vonal ez (modern sex-machine?), mert inkább az angol: a Pet Shop Boys stílushoz van közel (a MT-ot itt csak, mint a végletet említem, az első számú közellenséget, ami abból a korszakból a zenei vég). Pedig hasonlít egy kicsit a Tears for Fearshez is, az utolsó szám meg kissé Brian Enós (sőt, még más számokban is van némi halvány utánérzésem), mégsem tudtam megemészteni. Azt hittem, hogy nem lesz rossz annyira ez a lemez, mint ahogy mondod, mert a 80-as évek végén több klipjét is láttam a Sky-on, az MTV-n, amik tetszettek. Olyan poénos számok és klipek voltak. Nekem akkoriban Bryan Ferryhez hasonlított, ezt már nem is tudom, miért, csak úgy rémlik. És később, amikor már ismertem vagy 2-3 klipjét, akkor volt egy közös számuk Rita Mitsoukuval, ami kifejezetten jó szám volt, különleges (persze ebből is poént csináltak). Ebből gondoltam, hogy ők olyan jópofa, bohém fickók, akiktől nem áll távol az „undergroundabb” irány sem. Lemezüket viszont soha nem hallottam, nem is láttam. Ebből a pár klipből vontam le következtetést. Lehet, hogy alaptalanul, nem tudom, de ez a lemez még akkor sem tetszene, ha maga Brian Eno segített volna nekik, s ez csak olyan kis zenei viccelődés lenne. {**}


Blaxploitation (Soundtracks)[8]

Nekem nagyon tetszik ez a lemez. Ez is elmehetne Tarantino filmzenének, mert a legtöbb viszonylag ismeretlen, s kissé kortalan zenék, bár a stílus nagyon is korhoz kötött. Itt is sok jó szám van, jól hangszerelve, egyáltalán nem a saját stílusának a kiszámíthatóságában. Itt erőteljesebben a funky és a soul stílus dívik, ebben eltér a Tarantino palettától, de nem teljesen idegen attól sem. Kezdem azt gondolni, hogy valami nosztalgiától vezetve jönnek be nekem ezek a lemezek, hogy újra felfedezem ezeket a zenéket, s tényleg csodálkozva hallgatom, hogy ezek a korok milyen változatos zenéket adtak, még az én fejemben összezsugorodtak valami kiszámítható slágeregyveleggé. Az is tetszik ezekben a zenékben, hogy mindenre jók: jók hallgatni, jók táncolni, bulizni stb., tehát az egyik nem zárja ki a másikat. Jó walkmanen hallgatva nézni a robogó tájat. Amikor Pestre megyek, mindig gondosan megválogatom, hogy milyen zenét viszek, s ha hangulatilag jó az utazáshoz, az nagyon fel tud dobni. Több kedvencem is van erről a lemezről, nem tudnám mindet felsorolni. Talán a legnagyobb név, a legtöbb számmal a legkevésbé izgalmas (James Brown). Annál inkább egy-két ismeretlen. {*****}


Enya: A day without rain
The memory of trees[9]

Elég fura egy válogatás, hiszen két részből áll: az első része válogatás, a második része pedig egy teljes lemez, talán a legutóbbi. Nem tudom, mit akartak ezzel. Ahhoz képest, hogy mennyire szerettem régen, most nem tudott lázba hozni. Nagyon egyformák a számok. Van egy-két szám, ami tök karácsonyi hangulatot ébreszt bennem, s valóban egy kicsit emelkedettebb, ünnepélyesebb, de a többi olyan „töltelék”. Vagy lehet, hogy az én ízlésem változott, nem tudom. A Clannad azért talán még mindig jobb. Az is lehet, hogy én magamnak egy jobb válogatást tudnék csinálni, olyan számokból, amelyek jobban tetszenek. Mindenesetre azt is észrevettem, hogy sok helyen a hangzás a 10-15 évvel ezelőtti Jon Andersont idézi. Biztos van egy kör, akik meg kimondottan ezt a zenét szeretik (és idesorolható talán Vangelis is), így a sokadik lemez is élményt jelent nekik, mert szeretik. Tehát csak az lehet, hogy én távolodtam el ettől a zenétől. Ha valamit szeretünk, akkor azt nem érezzük önismétlésnek, nemde? {***}


Presser Gábor: Emberek és angyalok[10]

Azt hiszem, hogy az új LGT és Presser lemezek kapcsán már mindent megírtam, amit gondolok róluk. Ez a lemez nem változtat ezen, hiszen maga a zene ugyanaz, s kár is lenne rá időt pazarolni, hogy újból elővegyem a vesszőparipáimat. Pár hónappal ezelőtt amúgy is frissen, a 2002-es LGT lemez kapcsán írtam erről. Tulajdonképpen kedvelem a hangszerelését, a hangját, a dalszövegek témáit, de valami miatt egy-egy lemezről alig tudok két számot igazán jónak mondani. Ez a lemez is igazi közepes, lehetne jobb is, de nem az. Sajnos. {***}


Jethro Tull: War Child[11]

Nagyon eltávolodtunk a JT-tól. A 70-es évek „sokadikja” lett a szemünkben. Pedig most hallgatva ezt a lemezt, nem is rossz, és egy kis nosztalgiám is támadt. Biztos, sok oka van, hogy ma már nem hallgatjuk, de az is belejátszik, hogy 1978 után nagyon gyenge lett, érdektelenné vált. Én szerettem Ian A. hangját, most is jó volt hallgatni. A két legváltozatosabb lemezük ez és a Passion… Ezeket ismertem a legjobban (és sokat is hallgattam). Még most is előttem van a Tesla magnómon a szép BASF orsó, a legjobb zenék nyugati szalagokon voltak meg. Az 1973-74 előtti 3-4, és az utána lévő 3-4 lemezt is kedveltem, de nem annyira, mint ezt a két lemezt. A blues őrületem alatt ismertem meg jobban a This Was és a Stand Up blues-rockos első két lemezüket, amelyek akkoriban tetszettek is. Talán 1978-ban lettünk mi „up to date” a zenével kapcsolatban. A Heavy Horses nekem ugyanaz, mint a PF-tól az Animals. Mindkét zenekar nagyon eltávolodott a saját gyökerétől, a 70-es években kialakítottak egy sajátos stílust, majd 1978-ra megállapodtak. Nekem mindkét együttestől a megállapodás lemeze ez a két album. Jó, de mégsem az, mint az előtte lévők évek zenéje. A Heavy H. nekem többször is megvolt, de mindig eladtam, elcseréltem, mert annyira nem kedveltem. Talán Jugóból Te is egyszer ezt hoztad nekem. Egyet pedig biztos emlékszek, hogy az Ibolya utcán adtam be az öreg nőnek, aki pillanatok alatt eladta. Viszont ennek a CD-n a végén, hogy mi van, azt egyáltalán nem tudom. Biztos JT, de én szerintem ezt nem ismerem. Nem is nagy szám. {****}


Korai Öröm: Recycled[12]

A KÖ-nek már rengeteg lemeze van, úgy 10-12 év alatt. Ezt nem tudom, mikor adták ki, de nem lehet egy-két évesnél régebbi. Sajnálom a régi KÖ-öt, hogy már nem ugyanazok, de az igazság az, hogy ez sem rossz (a régebbi azért közelebb állt hozzám). Talán azért jó ez a zene, mert nem kis buzi kutyulós, hangszereken zenélni nem tudó, divat-trendik készítik, hanem igazi zenészek, akik az elektronikus hangzást felhasználják, de ebben nem merül ki a dolog. Sok jó zenei megoldás van benne, s ez tényleg eléggé „transz”, nem úgy, mint a sok sematikus, monoton „fűrészpor” zene. Azért e mellett a zene mellett is vágyik az ember már valami kevésbé dörömbölősre, úgy másfél óra után. Ha lesz koncertjük, elmegyek rá, kedvem szottyant erre a zenére. {****}

Emiliana Torrini: Love in the time of science[14]
Emiliana Torrini: Merman[15]

Nem rossz zene, kellemes a nőci hangja, s bele is folyik abba a „női áramlatba”, amit kedvelek. Talán jobban is… hiszen érzek egy kis főként Suzanne Vega, de k.d. lang és Tori Amos beütést is. Persze, ez nem baj, ettől még lehet jó a zenéje. Amit hiányolok, hogy itt két lemez is van egy CD-n, de nincs rajta olyan szám, ami úgy megkapná az embert. Jó-jó, de nincs kiugró, s kétszer meghallgatva egymásután úgy egybefolyt a két lemez. Ez azt is jelenti, hogy ügyeletes sláger sincs rajta. Az évszámok nincsenek feltüntetve, de szerintem olyan 1995-1999 közöttiek lehetnek. Lehet, hogy tévedek. Talán úgy emlékszem, azt mondtad, hogy kanadai? (már elfelejtettem). Tudom, azt mondod, hogy mindenre 4*-ot adok, de ezt sem tudom lepontozni, mert bizonyos hangulathoz kifejezetten jó hallgatni, igaz, ettől függetlenül nem biztos, hogy a zenei teljesítmény arányban áll ezzel. Mindegy. {****}


Colorstar: Via La Musica[16]

Nahát, miből lesz a cserebogár! A Mariann poénos gyerekkori fotójával megjelent kislemez még csak valami ilyen is-olyan is zene, de ez aztán keményen a Korai Öröm nyomdokán lépkedél. Persze tudom, hogy ezer ilyen hangzású formáció van, de nem lehet észrevenni, hogy itt a rokonság elsődlegesen a KÖ-mel lehet. Más kérdés az, hogy nekem ez a lemez nem azért gyengébb, mert nem olyan eredeti, mint a KÖ, hanem azért, mert itt megint csak azt érzem, hogy a hangszerek elé nyomul az elektronika, amit akkor is „kihallok”, ha ez csak én megrögzött hülyeségemnek tűnik is. De egyébként nem rossz, egészen „beindulós” ez a zene is. Úgy is mondhatnám, hogy „négyes alá”, mert van hangulata, jól felvezetett, működik, s egyébként kicsit a Yonderboi-vonal felé is kacsingatva színesebb is, mint az ilyen zenék, úgy általában (lásd cigányos feeling stb.). {****}

[1] 1990.
[2] 1973.
[3] 1992.
[4] 1999.
[5] ?
[6] 2000.
[7] 2000.
[8] ?
[9] 2000.
[10] 2000.
[11] 1974.
[12] ?
[14] ?
[15] ?
[16] 2001.