Jon Hassell: The Vertical Collection (Fourth World), 1997.
Jon Hassell: Maarsfa Street – Magic realism 2., 2005.
Jon Hassell & Bluescreen: Dressing for pleasure, 1994.
Három kissé különböző lemez. Az 1994-es kifejezetten ritmusos, táncolható, afro beütéssel, nagyon jó kis dögös lemez. Mondjuk autóban is döngethető. A 2005-ös is jó lemez, de ez már nem annyira dinamikus, viszont nagyon jó hangzások vannak rajta. Az 1997-es talán a legtipikusabb JH lemez ezek közül, a jól ismert hangzás, amit már elég sok lemezről ismerünk. A legfurább azonban, hogy ezen 13 nagyon rövid szám van (1-3percesek, a leghosszabb 3:50), így az összidő mindössze 28 perc. Ez valami EP lenne? Ebben a műfajban annyira nem jellemző ez, másrészt a „gyűjtemény” mindig inkább valami terjedelmesebb csokrot sejtet (mint a lexikonról is vaskos könyv jut az eszünkbe). Szóval, ez fura, s a sok rövid track miatt kevésbé élvezhető lemez. Olyan, mint a filmzene lemezek, azoknál fordul elő, hogy sok rövid betétzene kerül a lemezekre. A hangzás, és ez a körülmény pedig Szemző-Másik: Meteo lemezéhez állatira emlékeztet. Annyira, hogy ha nem tudom, kinek a lemeze ez, akkor biztos inkább erre a szerzőpárosra voksoltam volna, mint JH-ra. (B- / B / B+)
Ottlik Géza: Iskola a határon
Tizenévesen olvastam ezt a könyvet. Már sok mindenre nem is emlékeztem. Tudom, hogy tetszett (akkor olvastam Musilt, a Törless iskolaéveit, Gide-et, s nekem nagyon erősek voltak a hasonlóságok), de akkor még a katonaságról nekem nem volt képem, így ez a könyv kb. olyan hatású volt, mint a Legyek ura. Ma már egészen másabb hatású, főként, hogy személyesen is tapasztalta az ember a katonaság kegyetlenkedéseit. Nem is gondoltam ezt másként régen sem, tehát mindig tudtam (a katonaság előtt is), hogy egy közösség attól nem lehet jó, ha a fegyelem nevében, vagy címén kegyetlenséget, gyűlöletet, érzéketlenséget, becstelenséget követel meg a tagjaitól. Nem is értem ma sem azokat, akik ezt másként gondolják, tehát a katonaságot jó és hasznos dolognak tartják. Azt a frázist meg kifejezetten rühellem, hogy a katonaság férfit nevel(t) a fiatalokból. Hát igen, itt Ottlik leírja, hogy mitől lehet férfias egy jóformán még gyerek fiú: ha eltitkolja az érzelmeit, tűri a kitolásokat, s módszeresen úgy védekezik ellene, hogy ő is kitol a nála gyengébbekkel, meg egyéb alattomos szemétségekkel lehet előrejutni. Ez tényleg nagyon szépen nevel, s milyen szépen tanít meg az életben is érvényesülni. Ami számomra most érdekes volt, hogy eddig nem tudatosult bennem, hogy ezek még csak 10-12 éves gyerekek, tehát még tényleg gyerekek. A mi sorkatonaságunkban azért már csak valamivel érettebb korban ért minket ez az egész. Nem mintha ettől jobb lett volna... Azért is jók ezek a hangoskönyvek, mert sok mindent újra fel lehet fedezni. Újra nem biztos, hogy lett volna időm olvasni ezt a regényt, viszont meghallgatni kedvem is nagyobb volt. Kulka János előadásában tetszett, jó volt újra találkozni a regénnyel. Kulka a magyar polgári irókat (Márai pl.) nagyon tudja előadni. (B+)
Palya Bea: Én leszek a játékszered, 2010.
Teljesen nagy meglepetés volt számomra ez a lemez. Hallottam már tőle lemezeket, tetszenek is, maga PB is nagyon szimpatikus, de ezt az állati könnyed, felszabadult örömzenélést nem vártam tőle. Nem tudok rá mást mondani, csak azt, hogy ritka az ilyen zene, amiből sugárzik a jókedvvel, az örömmel nekilendülés, ahol minden hang csak azért van, mert miért ne. Eleinte a rövid kis intermezzókat azért nem szerettem, mert ezt a feelinget hamisítja, de aztán úgy voltam vele, hogy nem rontja el a jót, bár többszöri meghallgatás után ezek a rövid - számok közötti - hangok, szövegek más lemezeknél is általában elvesztik a jelentőségüket, mert első hallgatáskor még van hatással a hallgatóra, majd utána már nem, ill. többszöri hallgatás után inkább uncsi, hiszen a tartalmasabb számokat várnád. Ezzel is így voltam, míg fel nem figyeltem az Amerika számra, ami széttagolásában pont azt a zenei spontaneitást erősíti, amit én az egész lemezen is érzek, viszont a beszélgetés mégis másról szól. A zenei stílusok, a hangszerelés egyébként nagyon jó, változatos, minthogy az eredeti dalok is sokfélék, de a mostani zenei köntösben egészen szép oldalukat mutatják meg. Ebben sincs talán semmi koncepció, bár többnyire régi táncdal van itt, de nemcsak az, s ettől, és a sokszínű megszólalástól nagyon változatos lemeznek sikeredett. A Nincs kegyelem óta tudjuk, hogy nincs olyan bugyuta sláger, amit ne lehetne jól előadni, és manapság a Budapest Bár is ezt a tételt erősíti lemezeivel, nagy sikerével. Így arra nem is koptatom a klaviatúrát, hogy leírjam, mennyire telitalálat egy-egy szám, micsoda reinkarnáció, s ennek a teamnek a kreativitása hogyan tudott minden számot nagyon jóvá varázsolni. Úgy érzem, hogy ez PB karrierjének a csúcspontja. Mert arról nem is írtam még, hogy az énekesnő teljesítménye is igazán kivételes, szóval, amilyen laza ez a lemez, annál nagyobb az összhang és a kvalitás benne.
Eltelt néhány nap és én még mindig ezt a lemezt hallgatom. Általában olyan öt meghallgatással telítődök (van persze, aminél két-három is elegendő), de ennél a lemeznél kb. tizedjére hallgatom, és még mindig fedezek fel benne érdekeset. Ahogy többször hallgatom, most már van kifejezetten kedvencem, s egy-két kevésbé kedvelt, de ezeket is bírom átlépés nélkül hallgatni. A két angol számot nem tudtam, ki adja elő eredetiben, persze a számokat ismerem, de hogy honnan, fogalmam sincs. Nagyon jó mindkettő, a Part-Time lover különösen jól sikerült folkosra, egyszerűen csúcs. Nos, a youtube-on rögtön rátaláltam Whitney Houstonra (my love is your love), s persze ezért nem tudtam, hogy honnan ismerem a számot, tehát pl. rádióból. Minden előítéletemet félreraktam, de nagy csalódás volt, az a korábbi divatzene, amiknél a legnagyobb zeneművész, aki a dobprogramot készítette (mert más alig van a számban). Ez még inkább emeli PB interpretálását, milyen szép, érzékeny szám lett ebből. A másik egy Stevie Wonder szám, aminek egy koncertváltozatát láthattam, ez már sokkal jobb, de nekem nyilván ez a folkos PB jobban tetszik. De a magyarokról is sokat tudnék írni, hogy melyik miért tetszik. Talán az a kevesebb, ami kevésbé. Rájöttem, a Nagy utazás, a Szőke Anni azért tetszik kevésbé, mert ezekhez PB nem adott annyit hozzá, mint a többi dalhoz, pedig zeneileg ezek is jók, és még az eredetiek sem állnak annyira távol tőlem, mint a többi bugyuta táncdal. De az idétlen, semmitmondó táncdalok attól jók, hogy PB előadása teljesen átértelmezi, még a fent említettek nem sokban különböznek koncepcióban az eredetiektől. És olyan érdekes megoldásokra felhívnám a figyelmet, mint a Kovács Katis Add már uram az esőt nagyon különleges zeneisége, és az LGT V. album tabáni koncertoldaláról az esős szám (amit mindig is szerettem), most ez a két szám egymásután különös összhatásban van, amit tetéz PB átélt énekmódja, ami a két számot összekapcsolja. Nem írok többet, szerintem az év legjobb lemeze, és kész. (A-)
Peter Gabriel: Scratch my Back, 2010.
Gyönyörű lemez! Ennyire szép, tiszta egységes lemeze még nem volt PG-nek. Nagyon szeretem ezt a lírai oldalát, éppen ezért egy tucat ilyen új dal, a kötelező slágerszámok nélküli album, kellemes meglepetés volt számomra. Az a koncepció, hogy ezeket az érzékeny, finom dalokat komolyzenei kísérettel kell előadni, nagyon jól eltalált, bár maga az ötlet természetesen nem korszakalkotó, de mindig a végeredmény a lényeg, s az itt tökéletes lett. Nem tudnék egy számot kiemelni, egyszerűen mindegyik tetszik. Ha nagyon akarnék kategorizálni, akkor van, amelyik hangszerelésben kiváló (pl. Listening Wind, vagy a My Body is a Cage), van, amelyik meg azért nagyon jó, mert PG hagyományosan érzékeny hangja viszi a prímet (pl. I Think it is Going to Rain Today). Én nagyon szeretem a hangját, ez a lemez pedig ebből a szempontból is jutalomjáték. Biztos nem lesz akkora siker ez a lemez, de nekem az elmúlt időszak legjobbja. (A)
Richard Barbieri: Stranger Inside, 2008.
A Japan és a Rain Tree Crow volt billentyűse, ami néhol tényleg erősen érződik, de ha nem tudom az előéletét, akkor persze nem is veszem észre. Nekem ez a lemez kapásból a 90-es évek elejét hozta, nem tudtam a kiadás évszámát, s olyan 92-95 közöttire saccoltam. Csodálkoztam, hogy 2008-as, de ez nem annyira befolyásol, hiszen a zenén mit sem változtat, hogy mikor készült. Van a lemez 9 számából 3 elég erős szerzemény (egyharmad), de a többi nem igazán tudott lázba hozni, olyan töltelékzenék, hogy alig veszem észre, hogy már lement a lemez, csak akkor figyelek fel rá, ha éppen a jobb tételek mennek. De nem akarok igazságtalan lenni, lehet, hogy most csak én vagyok ezzel a lemezzel szemben ilyen negatív, s nem is olyan rossz zene ez. És hogy kompenzáljak egy kicsi, van egy kivételesen jó szám, Hypnotek a címe, messzemenően kiemelkedik a lemezből. (B-)
Cat Power: The Covers Record, 2000.
Az nem éppen jó, ha a híre hamarabb ér el, mint a zenéje. Emlékszem, hogy olvastam a részegen kínosan végződő koncertjeiről (már persze elfelejtettem, de most egy cikk után villant fel). Amire felkaptam most a fejem, az a kínosság kiemelése, ez fura, hiszen a nyilvánosság imádja az ilyen botrányokat. Mindig is így volt, Jim Morrison bárgyú képét filmről ismerjük, ahogy rendőrök vezetik le a színpadról, de Janis Joplinról is van majdnem hasonló felvétel. És még utánuk rengeteg, pl. a Nine Inch Nails koncert 5 perc után meghiúsul, mert az énekes jóformán az összes hangszert, berendezést szétveri. Ez mind óriási botrány, de nem kínos jelenetek, hanem világraszóló bulvárhírek. Amy Winehouse-t mostanából ne is említsem. Ezt a lemezt hallgatva viszont érzem a különbséget, mert ez olyan belsőséges zene, egy ilyen intimebb zenének a botránya is intimebb, s akkor már inkább személyes, s talán ettől kínos, s nem pedig valami vagány virtus. A lemez nekem nagyon tetszik, szép, letisztult hang, dobozgitár vagy zongorakísérettel, ami szintén jó, diszkrét, nincs semmi cizellálás. A szomorkás hangulat, csöndes kis magunkba mélyedés, olyan kifejezetten magányzene. (B+)
Mari Boine: Idjagiedas, 2006.
A Gula Gula volt az első lemez, amit megismertem, nem tudnám megmondani, milyen régen (90-es években). Nagy hatással volt rám, viszont régen nem hallgattam MB-t, de ez a lemez is nagyon bejött. Az az érdekes, hogy halad a korral, a hangszerelés, ha nem is erőltetetten, de azért szépen beveszi az elektronikus hangzást, s mindemellett a tradicionális hangszerek, hangzás egyáltalán nem kerülnek háttérbe, jónéhány szám nagyon sámános, de ami jó ebben, hogy nemcsak az, a világzenés ízek mellett folkos, népdalos megnyilvánulás is van, ill. szép és különleges énekhangja néhol kortárszene kategóriába sorolható számban is megcsillan. Mindez nem jelenti azt, hogy nem egységes lemez, sőt, nagyon is jól felépített. MB nem egy tipikus világzene sztár, olyan értelemben, hogy nincs ezernyi lemeze, s nem félévenként tűnik fel újabb-újabb ismert zenésszel (közös lemezen, koncerten). Lemezei minőségileg egyenletesek, nála működik az, hogy a lemezboltban belehallgatás nélkül az ismeretlen lemezét nyugodtan megvehetjük, mert valószínűleg nem fogunk csalódni. Nekem az első szám tetszik a legjobban, olyan, mintha a Muzsikás az Egy Kiss Erzsi Zenével csinálta volna közösen. (A-)
Quimby: A Sip of Story, 1993.
Ez egy korai próbálkozásuk lehet. Minden szám angolul van, ami általános jelenségnek is mondható kezdő zenekaroknál, s a Q-nél egyértelműen a kiforratlanság jele, hiszen a magyar dalszövegeik nagyon fontosak a sikerességük szempontjából. És én is sok számuknak kedvelem a szövegét, ötletesség, sajátos világlátás jellemzi, még akkor is, ha a magyar alternatív hagyományokra épül (épül és nem az ismételgeti vagy majmolja, mint sok más). Itt még ez sehol, de a zene már elemeiben jellegzetes. Amihez inkább vonzódik, az szerintem a 80-as, 90-es évek britpopja lehet, kicsit az a laza, The The és Echo & The Bunnymen és társai hangulat. A másik hatás viszont Tom Waits, egy-két számban nagyon érződik. Szóval, kezdetnek nem rossz, kicsit érdekes volt hallani, honnan indultak. (B-)
David Sylvian: Manafon, 2009.
Nagyon érdekes, különleges ez a lemez. Első hallásra túlságosan enervált, nem igazán enged magához közel. Aki a komolyabb zenéket nem szereti, tipikusan az ilyen lemezre mondja, hogy idegesítő. Én is az első hallgatáskor vártam már valami mozgalmasabb szerzeményt, bár gondoltam, hogy ez a lemez végig ilyen. Aztán fejhallgatóval hallgatva egy nagyon mély, átélt lemezt hallottam, aminek pont az az erénye, ami első hallásra a gyengéje. Szeretem DS különleges hangját, olyan fájdalmasan tud énekelni, ami aztán itt alaposan kijön. Ez magánylemez, még vonaton is akkor hatásos hallgatni, ha egyedül vagy egy fülkében (bár akkor meg nagyon, az „egyedülutazás” amúgy is magányos műfaj, ill az utazás felerősíti az egyedüllétet). Szóval, a megfelelő pillanatban nagyon bejött. Csak egyet emelek ki: az Emily Dickinson c. szám szaxiszólója hátborzongató. (B+)
David Torn – Tony Levin – Bill Bruford & Mark Isham: Cloud about Mercury, 1986.
A formáció csupa nagy névből áll, különböző zenei pályák, de ez a lemezen nem érződik. Izgalmas Mark Isham fúvósjátéka, a 80-as évek útkereső jazz zenéje ez, ami néhány műfajt átölel, de nem teszi le egyik mellett sem a voksát, azt hiszem, erre lehet leginkább a fúzió szót használni. DT is sok műfajban próbálhatta ki magát, ezen a gitárjátékon is érződik. Egy nagyon jól összepasszoló zene ez. Annak idején nagyon kedveltem az ilyen zenéket. Az volt az elméletem, hogy a hagyományos jazz-rock (ami leginkább r ’n’ b-on alapult) a 80-as évekre kifáradt, s az új útkeresés közben egészen más hangzások jöttek be, kavarodtak a jazzel. A legnagyobb ilyen útkereső maga Miles Davis, aki a 80-as években is meghatározó volt, s újszerű hangzást volt képes újra bevetni. Én ezen a lemezen is érzem a hatását, persze nem direktben, de ott van. (B+)
KTU: Quiver, 2009.
Végre egy újabb KTU lemez! Az első hallgatáskor izgatottan vártam, hogy mikor dobom el az agyam, de ez a lemez ennél rafináltabb, kezdetben egy jól megkomponált, sok technikai megoldásra építő zenét hallok, bár már a második szám egy kissé nyersebb, de kb. az ötödiknél már nagyon belevaló, nem hazudtolja meg magát. Nagyon jó ez a lemez is, 45 perc mindössze, de érdekes, nem tűnik kevésnek, olyan húzós a végefelé, mint egy koncert repertoár. Az egyik legjobb szám pl. 3 perc sincs, mégis nagyon meghatározó az elementáris hangzásával. Az utóbbi évek egyik legjobb formációja ez, legalábbis számomra. A harmónika eszméletlen, de a gitárjáték, a berobbanó basszus, ill. a dob változatos játéka nagyon izgalmas (A-)
Kate Bush: Lionheart, 1978.
Egy klasszikus lemez, nem is tudom, mikor hallottam utoljára. Ha jól emlékszem, akkor inkább a 80-as évek lemezei voltak sikeresebbek. Ez nem jelenti azt, hogy KB debütálása nem volt sikeres, egyedi hangjára felfigyeltek, és tulajdonképpen már ez a lemez is tartalmaz minden olyan jó elemet, ami későbbiekben is jellemző rá. Csak csiszolódott közben, s sikerült néhány kiemelkedő számot is összehozni. (B)
Cream: Disraeli Gears, 1967.
Cream: I feel free - ultimate Cream (é.n.)
Néha egészen üdítő ilyen régi lemezeket hallgatni (40-50 éves régi zenéket, a 20-30 évesek legtöbbje még másabb). Így voltam egy hónapja Marianne Faithfull 60-as évekbeli lemezével is. A Cream nem volt régen kedvencem, az az igazság, hogy nem is nagyon ismertük. Bár Ficsitől volt egy szalagom, amin talán egy Cream válogatás lemez volt, s azt az 5-6 számot mindenki ismerte tőlük, de a sorlemzeit egyáltalán nem. Még a Yardbirdsöt is jobban ismertük, a Nagyítás révén vagy/és Page miatt? A Creamet meg Clapton miatt ismerhettük volna jobban (de őt meg az I shot the sherif-es sikerlemezről inkább, s Page előtt ő is Yardbirdsös volt). Ezt megint csak annak tudom be, hogy nálunk legalább 10 évig volt ez a Led Zeppelin vagy Deep Purple? rock-kánon, valamelyikhez kellett tartozni, s így jobban kipotyogtak zenék, nem úgy mint a nyugati ’fjúság körében. Pedig a C nagy hatású zenekar volt, az első szupergroup, igaz nem sok lemezt készítettek, és nagyon rövid ideig voltak együtt.
De visszatérve erre a két lemezre: nekem most nagyon kellemes volt, s olyan számokat fedeztem fel, amelyek egyáltalán nem a White room feeling, inkább visszafogottabb, kevésbé rockos számok. És mintha most ezek lettek volna nekem az üdítők. (B / B)
Bob Dylan: Time out of mind, 1997.
Jon Hassell: Maarsfa Street – Magic realism 2., 2005.
Jon Hassell & Bluescreen: Dressing for pleasure, 1994.
Három kissé különböző lemez. Az 1994-es kifejezetten ritmusos, táncolható, afro beütéssel, nagyon jó kis dögös lemez. Mondjuk autóban is döngethető. A 2005-ös is jó lemez, de ez már nem annyira dinamikus, viszont nagyon jó hangzások vannak rajta. Az 1997-es talán a legtipikusabb JH lemez ezek közül, a jól ismert hangzás, amit már elég sok lemezről ismerünk. A legfurább azonban, hogy ezen 13 nagyon rövid szám van (1-3percesek, a leghosszabb 3:50), így az összidő mindössze 28 perc. Ez valami EP lenne? Ebben a műfajban annyira nem jellemző ez, másrészt a „gyűjtemény” mindig inkább valami terjedelmesebb csokrot sejtet (mint a lexikonról is vaskos könyv jut az eszünkbe). Szóval, ez fura, s a sok rövid track miatt kevésbé élvezhető lemez. Olyan, mint a filmzene lemezek, azoknál fordul elő, hogy sok rövid betétzene kerül a lemezekre. A hangzás, és ez a körülmény pedig Szemző-Másik: Meteo lemezéhez állatira emlékeztet. Annyira, hogy ha nem tudom, kinek a lemeze ez, akkor biztos inkább erre a szerzőpárosra voksoltam volna, mint JH-ra. (B- / B / B+)
Ottlik Géza: Iskola a határon
Tizenévesen olvastam ezt a könyvet. Már sok mindenre nem is emlékeztem. Tudom, hogy tetszett (akkor olvastam Musilt, a Törless iskolaéveit, Gide-et, s nekem nagyon erősek voltak a hasonlóságok), de akkor még a katonaságról nekem nem volt képem, így ez a könyv kb. olyan hatású volt, mint a Legyek ura. Ma már egészen másabb hatású, főként, hogy személyesen is tapasztalta az ember a katonaság kegyetlenkedéseit. Nem is gondoltam ezt másként régen sem, tehát mindig tudtam (a katonaság előtt is), hogy egy közösség attól nem lehet jó, ha a fegyelem nevében, vagy címén kegyetlenséget, gyűlöletet, érzéketlenséget, becstelenséget követel meg a tagjaitól. Nem is értem ma sem azokat, akik ezt másként gondolják, tehát a katonaságot jó és hasznos dolognak tartják. Azt a frázist meg kifejezetten rühellem, hogy a katonaság férfit nevel(t) a fiatalokból. Hát igen, itt Ottlik leírja, hogy mitől lehet férfias egy jóformán még gyerek fiú: ha eltitkolja az érzelmeit, tűri a kitolásokat, s módszeresen úgy védekezik ellene, hogy ő is kitol a nála gyengébbekkel, meg egyéb alattomos szemétségekkel lehet előrejutni. Ez tényleg nagyon szépen nevel, s milyen szépen tanít meg az életben is érvényesülni. Ami számomra most érdekes volt, hogy eddig nem tudatosult bennem, hogy ezek még csak 10-12 éves gyerekek, tehát még tényleg gyerekek. A mi sorkatonaságunkban azért már csak valamivel érettebb korban ért minket ez az egész. Nem mintha ettől jobb lett volna... Azért is jók ezek a hangoskönyvek, mert sok mindent újra fel lehet fedezni. Újra nem biztos, hogy lett volna időm olvasni ezt a regényt, viszont meghallgatni kedvem is nagyobb volt. Kulka János előadásában tetszett, jó volt újra találkozni a regénnyel. Kulka a magyar polgári irókat (Márai pl.) nagyon tudja előadni. (B+)
Palya Bea: Én leszek a játékszered, 2010.
Teljesen nagy meglepetés volt számomra ez a lemez. Hallottam már tőle lemezeket, tetszenek is, maga PB is nagyon szimpatikus, de ezt az állati könnyed, felszabadult örömzenélést nem vártam tőle. Nem tudok rá mást mondani, csak azt, hogy ritka az ilyen zene, amiből sugárzik a jókedvvel, az örömmel nekilendülés, ahol minden hang csak azért van, mert miért ne. Eleinte a rövid kis intermezzókat azért nem szerettem, mert ezt a feelinget hamisítja, de aztán úgy voltam vele, hogy nem rontja el a jót, bár többszöri meghallgatás után ezek a rövid - számok közötti - hangok, szövegek más lemezeknél is általában elvesztik a jelentőségüket, mert első hallgatáskor még van hatással a hallgatóra, majd utána már nem, ill. többszöri hallgatás után inkább uncsi, hiszen a tartalmasabb számokat várnád. Ezzel is így voltam, míg fel nem figyeltem az Amerika számra, ami széttagolásában pont azt a zenei spontaneitást erősíti, amit én az egész lemezen is érzek, viszont a beszélgetés mégis másról szól. A zenei stílusok, a hangszerelés egyébként nagyon jó, változatos, minthogy az eredeti dalok is sokfélék, de a mostani zenei köntösben egészen szép oldalukat mutatják meg. Ebben sincs talán semmi koncepció, bár többnyire régi táncdal van itt, de nemcsak az, s ettől, és a sokszínű megszólalástól nagyon változatos lemeznek sikeredett. A Nincs kegyelem óta tudjuk, hogy nincs olyan bugyuta sláger, amit ne lehetne jól előadni, és manapság a Budapest Bár is ezt a tételt erősíti lemezeivel, nagy sikerével. Így arra nem is koptatom a klaviatúrát, hogy leírjam, mennyire telitalálat egy-egy szám, micsoda reinkarnáció, s ennek a teamnek a kreativitása hogyan tudott minden számot nagyon jóvá varázsolni. Úgy érzem, hogy ez PB karrierjének a csúcspontja. Mert arról nem is írtam még, hogy az énekesnő teljesítménye is igazán kivételes, szóval, amilyen laza ez a lemez, annál nagyobb az összhang és a kvalitás benne.
Eltelt néhány nap és én még mindig ezt a lemezt hallgatom. Általában olyan öt meghallgatással telítődök (van persze, aminél két-három is elegendő), de ennél a lemeznél kb. tizedjére hallgatom, és még mindig fedezek fel benne érdekeset. Ahogy többször hallgatom, most már van kifejezetten kedvencem, s egy-két kevésbé kedvelt, de ezeket is bírom átlépés nélkül hallgatni. A két angol számot nem tudtam, ki adja elő eredetiben, persze a számokat ismerem, de hogy honnan, fogalmam sincs. Nagyon jó mindkettő, a Part-Time lover különösen jól sikerült folkosra, egyszerűen csúcs. Nos, a youtube-on rögtön rátaláltam Whitney Houstonra (my love is your love), s persze ezért nem tudtam, hogy honnan ismerem a számot, tehát pl. rádióból. Minden előítéletemet félreraktam, de nagy csalódás volt, az a korábbi divatzene, amiknél a legnagyobb zeneművész, aki a dobprogramot készítette (mert más alig van a számban). Ez még inkább emeli PB interpretálását, milyen szép, érzékeny szám lett ebből. A másik egy Stevie Wonder szám, aminek egy koncertváltozatát láthattam, ez már sokkal jobb, de nekem nyilván ez a folkos PB jobban tetszik. De a magyarokról is sokat tudnék írni, hogy melyik miért tetszik. Talán az a kevesebb, ami kevésbé. Rájöttem, a Nagy utazás, a Szőke Anni azért tetszik kevésbé, mert ezekhez PB nem adott annyit hozzá, mint a többi dalhoz, pedig zeneileg ezek is jók, és még az eredetiek sem állnak annyira távol tőlem, mint a többi bugyuta táncdal. De az idétlen, semmitmondó táncdalok attól jók, hogy PB előadása teljesen átértelmezi, még a fent említettek nem sokban különböznek koncepcióban az eredetiektől. És olyan érdekes megoldásokra felhívnám a figyelmet, mint a Kovács Katis Add már uram az esőt nagyon különleges zeneisége, és az LGT V. album tabáni koncertoldaláról az esős szám (amit mindig is szerettem), most ez a két szám egymásután különös összhatásban van, amit tetéz PB átélt énekmódja, ami a két számot összekapcsolja. Nem írok többet, szerintem az év legjobb lemeze, és kész. (A-)
Peter Gabriel: Scratch my Back, 2010.
Gyönyörű lemez! Ennyire szép, tiszta egységes lemeze még nem volt PG-nek. Nagyon szeretem ezt a lírai oldalát, éppen ezért egy tucat ilyen új dal, a kötelező slágerszámok nélküli album, kellemes meglepetés volt számomra. Az a koncepció, hogy ezeket az érzékeny, finom dalokat komolyzenei kísérettel kell előadni, nagyon jól eltalált, bár maga az ötlet természetesen nem korszakalkotó, de mindig a végeredmény a lényeg, s az itt tökéletes lett. Nem tudnék egy számot kiemelni, egyszerűen mindegyik tetszik. Ha nagyon akarnék kategorizálni, akkor van, amelyik hangszerelésben kiváló (pl. Listening Wind, vagy a My Body is a Cage), van, amelyik meg azért nagyon jó, mert PG hagyományosan érzékeny hangja viszi a prímet (pl. I Think it is Going to Rain Today). Én nagyon szeretem a hangját, ez a lemez pedig ebből a szempontból is jutalomjáték. Biztos nem lesz akkora siker ez a lemez, de nekem az elmúlt időszak legjobbja. (A)
Richard Barbieri: Stranger Inside, 2008.
A Japan és a Rain Tree Crow volt billentyűse, ami néhol tényleg erősen érződik, de ha nem tudom az előéletét, akkor persze nem is veszem észre. Nekem ez a lemez kapásból a 90-es évek elejét hozta, nem tudtam a kiadás évszámát, s olyan 92-95 közöttire saccoltam. Csodálkoztam, hogy 2008-as, de ez nem annyira befolyásol, hiszen a zenén mit sem változtat, hogy mikor készült. Van a lemez 9 számából 3 elég erős szerzemény (egyharmad), de a többi nem igazán tudott lázba hozni, olyan töltelékzenék, hogy alig veszem észre, hogy már lement a lemez, csak akkor figyelek fel rá, ha éppen a jobb tételek mennek. De nem akarok igazságtalan lenni, lehet, hogy most csak én vagyok ezzel a lemezzel szemben ilyen negatív, s nem is olyan rossz zene ez. És hogy kompenzáljak egy kicsi, van egy kivételesen jó szám, Hypnotek a címe, messzemenően kiemelkedik a lemezből. (B-)
Cat Power: The Covers Record, 2000.
Az nem éppen jó, ha a híre hamarabb ér el, mint a zenéje. Emlékszem, hogy olvastam a részegen kínosan végződő koncertjeiről (már persze elfelejtettem, de most egy cikk után villant fel). Amire felkaptam most a fejem, az a kínosság kiemelése, ez fura, hiszen a nyilvánosság imádja az ilyen botrányokat. Mindig is így volt, Jim Morrison bárgyú képét filmről ismerjük, ahogy rendőrök vezetik le a színpadról, de Janis Joplinról is van majdnem hasonló felvétel. És még utánuk rengeteg, pl. a Nine Inch Nails koncert 5 perc után meghiúsul, mert az énekes jóformán az összes hangszert, berendezést szétveri. Ez mind óriási botrány, de nem kínos jelenetek, hanem világraszóló bulvárhírek. Amy Winehouse-t mostanából ne is említsem. Ezt a lemezt hallgatva viszont érzem a különbséget, mert ez olyan belsőséges zene, egy ilyen intimebb zenének a botránya is intimebb, s akkor már inkább személyes, s talán ettől kínos, s nem pedig valami vagány virtus. A lemez nekem nagyon tetszik, szép, letisztult hang, dobozgitár vagy zongorakísérettel, ami szintén jó, diszkrét, nincs semmi cizellálás. A szomorkás hangulat, csöndes kis magunkba mélyedés, olyan kifejezetten magányzene. (B+)
Mari Boine: Idjagiedas, 2006.
A Gula Gula volt az első lemez, amit megismertem, nem tudnám megmondani, milyen régen (90-es években). Nagy hatással volt rám, viszont régen nem hallgattam MB-t, de ez a lemez is nagyon bejött. Az az érdekes, hogy halad a korral, a hangszerelés, ha nem is erőltetetten, de azért szépen beveszi az elektronikus hangzást, s mindemellett a tradicionális hangszerek, hangzás egyáltalán nem kerülnek háttérbe, jónéhány szám nagyon sámános, de ami jó ebben, hogy nemcsak az, a világzenés ízek mellett folkos, népdalos megnyilvánulás is van, ill. szép és különleges énekhangja néhol kortárszene kategóriába sorolható számban is megcsillan. Mindez nem jelenti azt, hogy nem egységes lemez, sőt, nagyon is jól felépített. MB nem egy tipikus világzene sztár, olyan értelemben, hogy nincs ezernyi lemeze, s nem félévenként tűnik fel újabb-újabb ismert zenésszel (közös lemezen, koncerten). Lemezei minőségileg egyenletesek, nála működik az, hogy a lemezboltban belehallgatás nélkül az ismeretlen lemezét nyugodtan megvehetjük, mert valószínűleg nem fogunk csalódni. Nekem az első szám tetszik a legjobban, olyan, mintha a Muzsikás az Egy Kiss Erzsi Zenével csinálta volna közösen. (A-)
Quimby: A Sip of Story, 1993.
Ez egy korai próbálkozásuk lehet. Minden szám angolul van, ami általános jelenségnek is mondható kezdő zenekaroknál, s a Q-nél egyértelműen a kiforratlanság jele, hiszen a magyar dalszövegeik nagyon fontosak a sikerességük szempontjából. És én is sok számuknak kedvelem a szövegét, ötletesség, sajátos világlátás jellemzi, még akkor is, ha a magyar alternatív hagyományokra épül (épül és nem az ismételgeti vagy majmolja, mint sok más). Itt még ez sehol, de a zene már elemeiben jellegzetes. Amihez inkább vonzódik, az szerintem a 80-as, 90-es évek britpopja lehet, kicsit az a laza, The The és Echo & The Bunnymen és társai hangulat. A másik hatás viszont Tom Waits, egy-két számban nagyon érződik. Szóval, kezdetnek nem rossz, kicsit érdekes volt hallani, honnan indultak. (B-)
David Sylvian: Manafon, 2009.
Nagyon érdekes, különleges ez a lemez. Első hallásra túlságosan enervált, nem igazán enged magához közel. Aki a komolyabb zenéket nem szereti, tipikusan az ilyen lemezre mondja, hogy idegesítő. Én is az első hallgatáskor vártam már valami mozgalmasabb szerzeményt, bár gondoltam, hogy ez a lemez végig ilyen. Aztán fejhallgatóval hallgatva egy nagyon mély, átélt lemezt hallottam, aminek pont az az erénye, ami első hallásra a gyengéje. Szeretem DS különleges hangját, olyan fájdalmasan tud énekelni, ami aztán itt alaposan kijön. Ez magánylemez, még vonaton is akkor hatásos hallgatni, ha egyedül vagy egy fülkében (bár akkor meg nagyon, az „egyedülutazás” amúgy is magányos műfaj, ill az utazás felerősíti az egyedüllétet). Szóval, a megfelelő pillanatban nagyon bejött. Csak egyet emelek ki: az Emily Dickinson c. szám szaxiszólója hátborzongató. (B+)
David Torn – Tony Levin – Bill Bruford & Mark Isham: Cloud about Mercury, 1986.
A formáció csupa nagy névből áll, különböző zenei pályák, de ez a lemezen nem érződik. Izgalmas Mark Isham fúvósjátéka, a 80-as évek útkereső jazz zenéje ez, ami néhány műfajt átölel, de nem teszi le egyik mellett sem a voksát, azt hiszem, erre lehet leginkább a fúzió szót használni. DT is sok műfajban próbálhatta ki magát, ezen a gitárjátékon is érződik. Egy nagyon jól összepasszoló zene ez. Annak idején nagyon kedveltem az ilyen zenéket. Az volt az elméletem, hogy a hagyományos jazz-rock (ami leginkább r ’n’ b-on alapult) a 80-as évekre kifáradt, s az új útkeresés közben egészen más hangzások jöttek be, kavarodtak a jazzel. A legnagyobb ilyen útkereső maga Miles Davis, aki a 80-as években is meghatározó volt, s újszerű hangzást volt képes újra bevetni. Én ezen a lemezen is érzem a hatását, persze nem direktben, de ott van. (B+)
KTU: Quiver, 2009.
Végre egy újabb KTU lemez! Az első hallgatáskor izgatottan vártam, hogy mikor dobom el az agyam, de ez a lemez ennél rafináltabb, kezdetben egy jól megkomponált, sok technikai megoldásra építő zenét hallok, bár már a második szám egy kissé nyersebb, de kb. az ötödiknél már nagyon belevaló, nem hazudtolja meg magát. Nagyon jó ez a lemez is, 45 perc mindössze, de érdekes, nem tűnik kevésnek, olyan húzós a végefelé, mint egy koncert repertoár. Az egyik legjobb szám pl. 3 perc sincs, mégis nagyon meghatározó az elementáris hangzásával. Az utóbbi évek egyik legjobb formációja ez, legalábbis számomra. A harmónika eszméletlen, de a gitárjáték, a berobbanó basszus, ill. a dob változatos játéka nagyon izgalmas (A-)
Kate Bush: Lionheart, 1978.
Egy klasszikus lemez, nem is tudom, mikor hallottam utoljára. Ha jól emlékszem, akkor inkább a 80-as évek lemezei voltak sikeresebbek. Ez nem jelenti azt, hogy KB debütálása nem volt sikeres, egyedi hangjára felfigyeltek, és tulajdonképpen már ez a lemez is tartalmaz minden olyan jó elemet, ami későbbiekben is jellemző rá. Csak csiszolódott közben, s sikerült néhány kiemelkedő számot is összehozni. (B)
Cream: Disraeli Gears, 1967.
Cream: I feel free - ultimate Cream (é.n.)
Néha egészen üdítő ilyen régi lemezeket hallgatni (40-50 éves régi zenéket, a 20-30 évesek legtöbbje még másabb). Így voltam egy hónapja Marianne Faithfull 60-as évekbeli lemezével is. A Cream nem volt régen kedvencem, az az igazság, hogy nem is nagyon ismertük. Bár Ficsitől volt egy szalagom, amin talán egy Cream válogatás lemez volt, s azt az 5-6 számot mindenki ismerte tőlük, de a sorlemzeit egyáltalán nem. Még a Yardbirdsöt is jobban ismertük, a Nagyítás révén vagy/és Page miatt? A Creamet meg Clapton miatt ismerhettük volna jobban (de őt meg az I shot the sherif-es sikerlemezről inkább, s Page előtt ő is Yardbirdsös volt). Ezt megint csak annak tudom be, hogy nálunk legalább 10 évig volt ez a Led Zeppelin vagy Deep Purple? rock-kánon, valamelyikhez kellett tartozni, s így jobban kipotyogtak zenék, nem úgy mint a nyugati ’fjúság körében. Pedig a C nagy hatású zenekar volt, az első szupergroup, igaz nem sok lemezt készítettek, és nagyon rövid ideig voltak együtt.
De visszatérve erre a két lemezre: nekem most nagyon kellemes volt, s olyan számokat fedeztem fel, amelyek egyáltalán nem a White room feeling, inkább visszafogottabb, kevésbé rockos számok. És mintha most ezek lettek volna nekem az üdítők. (B / B)
Bob Dylan: Time out of mind, 1997.
BD-nek az elmúlt 30 évben nagyon változó lemezei vannak. Nem mindig ér el jó színvonalat, nagyon sok enervált lemez, meg tele töltelékkel jelent meg ezalatt. Mégis, vannak azért jó lemezei is, ill. olyanok, amelyeken többségben jó számok vannak. És ez szerintem ilyen. Az első szám a legjobb, jó lenne, ha végig ilyen lenne, de nem akarom bántani, azért egy-két nagyon gyenguska szám mellett nem rossz ez a lemez. Különösen azt bekalkulálva, hogy máskor nagyon maga alatt produkál, ez a lemez jól eltalálja a zenei stílust is, ugyanis nem túl modern, de nem is ósdi hangzású, olyan, mint ami egy ilyen nagy öreghez még jól áll. A hatvanas évek protest hangulatához is egy kicsit visszatalál egy-két balladisztikus dallal. Most néztem meg, ennek a lemeznek a zenei producere Daniel Lanois volt, s valóban, ez érződik is. (B-)
