Söndörgő: Lost music of the Balkan, 2010.
Nagyon jó kis balkán hangulat, a mostani világzenés megszokott hangzáshoz képest, inkább számonként változnak a népzenei beütések. Alapvetően a balkánra jellemző román és szláv, kissé törökös színnel keveredő számok vannak túlsúlyban a lemezen, de hallhatunk nagyon szép, autentikusan megszólaló cigány dalokat. Az egész albumra érvényes a hűség az eredeti népzenéhez, így ebben sem a világzene kategória. Annak idején a Vujicsics zenekarnak volt hasonló küldetése. Eddig nem ismertem őket, ill. tavaly hallottam egy magyar világzene válogatás CD-t, azon volt egy számuk. (B-)
www.youtube.com/watch?v=JiyAiR1G2Ro
Omara Portuondo: Flor de amor, 2004.
Az egyik legjobb lemeze ez, amit ismerek tőle. Kíváncsi lennék a népszerűségének elején készült lemezeire, archív felvételekre az 50-es, 60-as évekből. Kiadhatnának egy ilyen best of lemezt tőle. Persze egy számot mindenki ismer ebből az időszakból OP-tól, a Hasta Siempre úgy világsláger, hogy alig tudja valaki, ki énekli, s hogy ez a dal a politikai töltetű Che Guevara kultusz megteremtésének az egyik fontos eleme volt. Persze, a Che kultuszból alig érdekel valakit a politika, a Che pólókat viselők nem a kommunista forradalom és diktatúra hívei, a portrékép a popkultúra egy olyan ikonja, ami talán soha nem megy ki a divatból, mint Marylin Monroe, vagy a Coke Mikulás. Nos, Wenders filmje (Buena Vista Social Club) előtt kétségtelen, hogy OP-nak volt neve, de ezeket a lemezeket, amiket 70-80 évesen készített, már ennek a filmnek köszönhetjük. Azt mindenképpen, hogy hozzánk is eljuthat, ismertté válhatott nagyobb körben. (B-)www.youtube.com/watch?v=oqxwIOnhNI4
www.youtube.com/watch?v=6Tuv74q4U2M
www.youtube.com/watch?v=Ixy7-JO9KTM
http://www.youtube.com/watch?v=po09lcDxXIA&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=lU_Cy4hrNQ4&feature=colike
Szalonna és Bandája: Népzene a Kárpát-medencéből, 2010.
Pál István zenekarának ez a második lemeze. Ez is nagyon korrekt, élvezetes népzene, mint az előző. PI-t prímásként a legjobbnak tartják manapság hazánkban. Ezt nem tudom megítélni, hogy igaz-e, de biztos így van. Vannak népzenei lemezek, amik kifejezetten untatnak, eltávolít a folktól, úgy érzem, hogy nem az én műfajom, de vannak, amik meg közelebb hozzák hozzám, s Szalonna mindenképpen ilyen. (B-)
www.youtube.com/watch?v=zbbk3sPhrxA
www.youtube.com/watch?v=eTj3Eg7Z_6k
www.youtube.com/watch?v=uUXHnmPdbbA
www.youtube.com/watch?v=WaIJdnleggs
Martin Grubinger: Drums & Chant, 2010.
Ez állati érdekes zene! Az alap az ütőhangszerek és egy gregorián kórus. Egy osztrák apátság bencés kórusa, és egy osztrák, szemtelenül fiatal szépfiú, aki a komolyzene világában egyre nagyobb nevet szerez. A zene tényleg nagyon különleges, mert a gregorián szinte minden számban ott van, viszont a zenei körítés nagyon sokrétű, a jazztől az ambientig, a komolyzenétől az afrikai hangzásig sok minden megtalálható itt. Egészen különleges hangzás jön így össze. Nekem nagyon tetszett ez a merészség, ez az élvezetes, egyedi zene, ami ebből jött ki. (B)
www.youtube.com/watch?v=FHzWY31rj20
www.youtube.com/watch?v=mhoMO1D-s94
http://www.youtube.com/watch?v=v9kuxJYLsuA&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Sw1g9qlnOKA&feature=colike
Nikola Parov: Álomidő, 2010.
NP zenéjét kedvelem, a magyar jazzes-folkos-világzenés műfajoknak egyik legjobbja. Sokféle formációban, felállásban játszott már (pl. Zsarátnok). Ez a lemeze is jó, de talán egy kicsit széttöredezett, nem tud egységes élményként megmaradni, s nem is értem a poénkodást sem a végén (valamilyen számítógépes lövöldözős játék hangjai vagy 3 percig). Viszont nagyon szép részek vannak a lemezen, amik komolyzenei hangszerelésben tisztára filmzenei hangulatúak. A főként magyar és balkáni népzene mellett még jazzes szám is akad, ill. kissé keleties beütéseket is hallunk. Talán nem ártott volna picit összerendezni ezt az anyagot, egyébként összességében jó zenék. A közreműködők között is nagyon jó zenészeket találunk: legelsőre említhetem Szalóki Ágit és Herczku Ágit, akikkel nem ez az első közös lemez, de ismert név Borbély Mihály szaxofonos is. (B-)
www.youtube.com/watch?v=NuiFuWSehh4
www.youtube.com/watch?v=tZw05k5eN8U
http://www.youtube.com/watch?v=kNoW_GLrjdc&feature=colike
Harcsa Veronika: Lámpafény, 2011.
HV az utóbbi években nagyon pörög, eszméletlen sok formációban, projektben jelen van. Külföldön is egyre sikeresebb, Japánban már egészen népszerű. Meglepő, hogy egy verslemezzel jött ki (és nemcsak azért mert a magyar költőket magyar nyelven nem lehet eladni külföldön, még a japán rajongók sem hiszem, hogy ennyire mindenevők). Főleg a Nyugathoz köthető költők (Tóth Árpád, Kosztolányi, József Attila, Babits, Weöres, Kassák stb.) verseit zenésítette meg. Nehéz ez a műfaj, olykor könnyűszerrel lehet a két véglet valamelyikébe belecsúszni (bugyután dallamosan és kis szösszenetként a vers könnyen amortizálódhat, de az sem jó, ha túlspirázzák, s akkor zeneileg is nehezen befogadható). Ez a lemez viszont jól sikerült, nagyon jó és változatos a hangszerelése, a verseket is jól választotta meg, s a versekhez pedig nagyon ott vannak a zenék. József Attila Ülni, állni, ölni, halni c. verse iszonyú kemény zenei köntöst kap, izzik az egész. Hobó JA-s teljes műsora elcserélhető erre az egy számra, de tényleg. Nagyon értő előadásmód, s ez is mutatja, hogy HV érett alkotói korszakában van. Tulajdonképpen bármilyen zenében is nyilvánuljon meg, nem okoz csalódást. (B+)www.youtube.com/watch?v=QCVKH2i2ERs
www.youtube.com/watch?v=ITWhJ0zy01k
www.youtube.com/watch?v=KTcRwzVgeFk
http://www.youtube.com/watch?v=KTcRwzVgeFk&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=12qmg2o7WV8&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=oEXg_-P0eOk&feature=related
Makám: Csillagváró, 2010.
A Makámnak változatos pályafutása volt, s újabban újult erővel van jelen a világzenei palettán. A 70-es évek végén a Makám és Kolinda erősen népzenei hatás alatt állt, a 80-as években azonban gondolom, főként Szőke Szabolcs és Szalai Péter hatására ethno jazznek mondhatjuk, de kortárszenei korszaka is volt. A 90-es években a világzenés hatás mellett a népzenei gyökerek is újra előbújnak, s ettől kezdve Krulik Zoltán az egyedüli meghatározója az együttesnek, egy kicsit átjáróházzá vált. Most nézem, s elcsodálkoztam, mennyi nagynevű énekesnőnk volt Makámos: Lovász Irén, Bognár Szilvia, Szalóki Ági, Herczku Ági, Palya Bea (ehhez képest ezen a lemezen számomra két ismeretlen énekesnő a M tagja: Hornai Zóra, Korzenszky Klára). A 2000-es évek pedig nagyon vegyes, még egy kis alternatív színnel is gazdagodik. Ilyen volt a 2009-es Yanna Yova lemezük. Az első meghallgatáskor jelen lemezük elég fura volt, változatos hangszerelés, de erős népzenei beütéssel, kicsit összekapottnak tűnt. De aztán néhány egyértelmű dal után rájöttem, hogy ez gyerekeknek készült meselemez. Így már érthető, bár nem minden dal egyértelműen gyerekdal, talán ettől lehet felnőttként is többször meghallgatni, mert nem egy gügyögős valami (két dal kivételével). A női ének néhol továbbra is hozza azt a magyar alternatívos hangzást, amit már a fent említett 2009-es lemezükön is tapasztaltam. (B-)
www.youtube.com/watch?v=tc0K8g7Ogh4
www.youtube.com/watch?v=opS7bK3_yxQ
http://www.youtube.com/watch?v=eEVHKMdFdHY&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Yx1hmLC_PVE
http://www.youtube.com/watch?v=fZ0cGXxmEto&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=eEVHKMdFdHY&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=rqYvW9_J9bo&feature=relmfu
http://www.makam.hu/2/
Arasinda: Ne olursan ol, 2003.
Török népzene, egy nagyon pici modern hangzás bevitelével (ők is, mint oly sok együttes mostanában, az akusztikus hangszereket basszusgitárral egészítik ki). Az is trend lett, hogy hazánkban egyre több a távoli országok népzenéjét játszó együttes (pl. zsidó, arab, skót, ír, de a nem távoli balkán, bolgár, román stb.). Általában egy-két tag az echte, az adott nép képviselője, a többiek pedig magyarok. De még ez sem mindig. Itt egy nem magyar nevet találtam, s a 90-es évek vége óta létező zenekar honlapján már jelenleg csak magyar tagokat találsz. A török folkzene annyira nem áll távol tőlünk, hiszen a népzenénkben is ott vannak az elemei, de a környező déli országok zenéi is ismerőssé tehetik a dallamvilágát. Ebből a szempontból mondjuk, közelebb van hozzánk ez a zene, mint pl. a Chalaban. De ilyen „töményen” azért mégiscsak másabb, mint amit általában törökösnek vélünk. Nekem tetszik, hangulatos zene. A fúvós nagyon jó benne. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=lJzMWnYJPmg&feature=colike
Kerekes Band: What The Folk? 2011.
A KB mindig is szerette a viccelődést (pl. Csángó boogie), a különös zenei fordulatokat, de alapjában folkos hangzással megáldott progresszív rock volt. Ez a lemez már nagyon elmegy a poénkodás felé, s zeneileg teljesen érződik, hogy mindez a jó kis fesztiválhangulatnak készült, hadd hőzöngjenek a gyerkőcök! Tudom, hogy a hazai fesztiválokon elég szép sikere volt eddig is (plakátokon centiméterekben mérhető), de ezt a lemezt nem is lehet másként elkönyvelni, minthogy a bulizós rétegnek akart imponálni (látom magam előtt, hogy majd a Campuson, hogy fogja mindenki üvölteni, hogy „one more drink Lacikám?”). Ettől függetlenül nem rossz ez a lemez, igaz, jól lementek kutyába, de buszon, villamoson, porszívózás közben is el lehet vele szórakozni. A lemez címe is egy fricska azoknak, akik fikázni akarják, hogy akkor ez meg mi. Néhány szám meg hozza a régebbi progresszívebb, folk-rockosabb tendenciát, ezek jó improvizatívabb számok lehetnek koncerteken, sőt, még pszichedelikusabb is. (B-)http://www.youtube.com/watch?v=AN2dx18Z9pA&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=3XfyIFw1Z0Y&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=3V9WKDJUy-M&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=PLAl0fLu-c0&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=HMkS9mShkC0&feature=colike
Rachid Taha: Tékitoi, 2004.
Tipikusan az a francia-afrikai zenék egyike, amik kb. a 80-as évek óta nemcsak az eredeti országokban (általában volt francia gyarmatok) és a franciáknál kedvenc, hanem nemzetközileg is ismertté váltak. És ebben van jó nagy kavar, rengetegféle zene, amiket az utcán hallgatnak gyerekek, de olyanok is, amik a világzenés legkényesebb ízlésnek is megfelelnek (és talán olyan is, ami mindkét végletnek tetszik). Gondolhatok pl. Alpha Blondyra vagy akár Manu Chaora is, mindkettő azért is jó példa, mert ők is, mint RT keményen politizálnak. Már fogalmam sincs, hogy RT-tól melyik lemezét ismertem, ill. talán kettő is rémlik, csak címek nem, de tény az, hogy nem volt ismeretlen a számomra. Az igazság az, hogy annyi maradt meg, tetszik, s most ez a lemez kissé csalódás, mert ez nem rossz, de elmaradt a várakozásomtól. Főleg azok a számok tetszenek kevésbé, ahol az elektronika erős, s nem azért, mert kevésbé viselem ebben a zenében, hanem egyszerűen laposabbak. Azért néhány jó szám is akad, de maga a lemez nem egységes színvonalú. Van két erős, rockos alapú szám, amiből az egyik nagyon tetszik, de a The Clash Rock The Casbah feldolgozása nem sokat ad hozzá. (B-)http://www.youtube.com/watch?v=DuPhCmmfKiE&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=SOjTOn9lC9I&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=P0Hdt_zWIPI&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=ETPKYinobYo&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=FRYV4FiIHJU&feature=colike
Gryllus Dániel – Gryllus Vilmos – Sebestyén Márta: Halld meg szavamat Isten! 11 új zsoltár, 2010.
Az első zsoltáros lemez után majd’ 15 év múltán jelent meg a második. Semmi újat nem tudok írni, ugyanolyan kellemes, szépen elkészített album, mint az első. Egyetlen hibája, hogy nagyon rövid (35 perc). Ugyanúgy Sumonyi Zoltán írta a szövegeket, amik nem akarnak becsapni, hogy több száz évesek, de kellemesen archaizáló, jelzésképpen, hogy honnan is származik az inspiráció. Talán megérné a kettőt együtt kiadni, s akkor egy rendes CD időtartam kijönne. (B)
http://www.youtube.com/watch?v=S-U190N9_Fo&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=wT0xLg6MW9U&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=-RN3EA0L1wY&feature=relmfu
http://www.youtube.com/watch?v=JMGPa8svDHU&feature=colike
Apocalyptica: Live in München
Apocalyptica: Live in Hellfest (2011. 06. 18.)
A Campus fesztivál előtt, ráhangolódásként újból a Yt-on nézegettem A-t. És most találtam több teljes koncertfelvételüket is (jó hang- és képminőséggel). Ezek közül kettőt audio formátumban letöltöttem, hogy többször is meg tudjam hallgatni. Érdekes, hogy az első koncert még akkor volt, amikor négyen csellóztak, még a 2011-es tavalyinál már a három cselló + dob felállás működött. Kétségtelen, hogy az eredeti felállásuk kevésbé ment el a show felé, több volt benne a klasszikusból hozott zeneiség, de nem tudom amiatt elítélni őket, hogy a siker hatására behozták a dobot, a nagyobb show hatásokat, magyarul az elkurvulást. Mert így is jók, s a csellón még most is olyan riffeket nyomnak, hogy még így is a metal rock műfaj falait szétfeszítik. Nem tagadom, a múltbéli közelebb áll a zenei ízlésemhez, de az újabb meg piszkosul dögös, s koncerten a mellbe maró basszusok, lábdobok gerjedelme, ha intellektuálisan mégiscsak alacsonyabb, az alpáribb ösztöneinket elégítik ki, de mégiscsak jó kielégülni… (B / B-)http://www.youtube.com/watch?v=F9pXwHpLeXU 87 perc
http://www.youtube.com/watch?v=HqTn9tHuq_I 66 perc
Einstürzende Neubauten: Fünf-auf der nach oben offenen Richterskala, 1987.
A 90-es évek és az azutáni lemezei tetszettek főként tőlük (kedvencem a Tabula Rasa volt). A korai lemezeit annyira nem ismerem, amit hallottam, azok eléggé nyersek voltak. És ez is az, bár nem puritán zene, inkább olyan lefojtott feszültséget teremt a nem túlcizellált zenei háttérrel (kivéve az első három-négy számot, amelyek inkább hagyományosabb hangzásúak), amibe nagy drámai hatásként a dob pufog bele gátlástalan hirtelenséggel és erővel. Az ének is végig a nehezen kitörő indulat kavargása, ami mögött valami dráma lapul, s minden pillanatban várható Blixa féktelen kirobbanása. (B)www.youtube.com/watch?v=JZ4Q9_bDwLY
www.youtube.com/watch?v=rd-SpXJ3ops
www.youtube.com/watch?v=i3dzy-y1xI8
www.youtube.com/watch?v=JZ4Q9_bDwLY
www.youtube.com/watch?v=0Ve5ceF_BiI
www.network.hu/.../einsturzende_neubauten__blume
http://www.youtube.com/watch?v=5BQcLBcZgm0&feature=colike
Straight To You Gothic Country & Blues That Inspired Nick Cave, 2010.
Egyszerűen gyönyör volt hallgatni ezt a válogatáslemezt. NC inspiráló zenéi nagyon jók, s még órákig hallgatnám, ha lenne tovább is. Jó a válogatás, sok számomra ismeretlen gyöngyszem van (pl. Peg Leg Howell, Odetta, hogy csak néhányat soroljak), de nagyon jó számok az általam ismertek is (Johnny Cash, Memphis Slim, John Lee Hooker, hogy csak néhányat soroljak). Imádom ezeket a régi zenéket így egybegyűjtve. Tarantinotól kezdve már egy csomószor írtam erről, így nem is pazarlom a leütéseket. (B+)www.youtube.com/watch?v=CYbOHXMtelU
http://www.youtube.com/watch?v=L_a8_6yPMkE&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=kLjSXpgBFF0&feature=colike
Rage Against The Machine, 1992.
Annyit tudtam róluk, hogy elég kemény zene, valamikor hallottam tőlük valamit, de már nem emlékszem rá. Az első benyomás, hogy nagyon az akkori világsztárra, a Red Hot Chili Peppersre hasonlít, de annál keményebb, metálosabb zene (talán ezt szokták alternatív metálnak vagy rap metálnak nevezni). A buszban mindenesetre alig tudtam megülni, olyan ütemes, hogy rögtön mozoghatnéka van rá az embernek. Ilyenkor, fesztiválok idején pedig van tobzódás elég. Igen, ez nagyon fesztiválos feeling, koncerten nagyon beindulós lehet. Nekem így, lemezen is tetszik, egyébként az ének sok helyen elég drámai tud lenni, s sok törés, ritmusváltás van a számokban, amit én igen szeretek. Az utolsó szám, a Freedom nagyon esztatikus a hörgős-nyüszítős énekkel. Mindössze 4 lemezük van, de nagy rajongótáborral rendelkeznek, és még ma is koncerteznek, bár 10 éve nem adtak ki új albumot. Azt olvastam még, hogy nagyon politizáló, keménybalos banda, kemény szövegekkel (hát, egy-egy számban rekordszámú fuck hangzik el, az biztos). Úgy látszik, nemcsak Latin-Amerikában divat a politizálás, a Che pólók még sokáig nem mennek ki a divatból… (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=JSpA0SYXtlU&feature=colike
http://youtu.be/JwNjyiCnp3w
http://youtu.be/jo-l3c5EtpU
http://youtu.be/MSYJoWoVnSY
http://youtu.be/tyEOXqlzksU
Könyvekről
Martti Larni: Az újszülött
(Esikoispoika, 1968. Helsinki) Európa, 1977.
Martti Larni: A negyedik csigolya avagy Mr. Finn Amerikában
(Neljás nikama, 1958.) Szépirodalmi, 1963.
A negyedik csigolyához szép emlékem fűződik, az az 1978-as nyár, amikor majdnem másfél hónapig távol voltam, június végétől egészen augusztus első napjaiig. Bonyhádon töltöttem a rokonoknál vagy két hetet ebből, s itt unaloműzőnek kezdtem bele ebbe a könyvbe. Rögtön megkedveltem a fanyar humorát, már-már Rejtős poénjait. Most újraolvasva, ugyanúgy tetszik, élvezetes a humora, s milyen meglepő, hogy az USA-ról festett szatirikus kép még ma is aktuális, sőt, egyre inkább az. A könyvben pl. végigvonul a poénkodás a hitelből élésről, hogy Amerikában mindenki hitelből él, hitelre vásárol, s nem is kell foglalkozni azzal, hogy meglesz-e a fedezete a kölcsönöknek. Nos, hát leegyszerűsítve, de ebbe bukott bele mostanára a világgazdaság, ez a „poén” nagyon bejött. De a reklám-áru-fogyasztó kapcsolatáról, amiket fricskázik az író, az ma is ugyanúgy áll. És még néhány hasonlót fel tudnék sorolni, ami „up to date” lehetne. Ma is szerethető olvasmány. (B)Az újszülött sziporkázik idézhető poénokkal, vagy 25-öt írtam ki a jobbakból. A legnagyobb poén a könyvben úgy van felépítve, hogy teljesen filmszerű, s mint Rejtőnél, nem lehet megállni hangos derülés nélkül. Ez annyira filmre termett, csodálom, hogy nem filmesítették meg az ütődött apa esetlen kalandjait. (B)
Sebők Zoltán: Művilág
Teve könyvek – Kijárat Kiadó, 1996.
Azt hiszem, jó pár éve itt volt az asztalomon ez a könyv, még évekkel ezelőtt adtad, hogy olvassam el. Akkor ide tettem a többi könyv közé, de el is felejtkeztem róla, majd most egy rendrakás a stóc alól előhozta. Azt gondolom, hogy ez a kis könyvecske valahol 1996-ban félúton volt két műfaj között: régi kulturális tárcák világa és a mai (tehát 1996-ban még nem létező) blogos világ között. Már a századfordulón is divat volt, hogy ismert és kevésbé ismert írók, költők napilapokban rendszeresen vagy kevésbé rendszeresen tárcákat írtak mindenféléről. Olykor „szakosodtak”, Csáth Géza pl. a zenei életről írt, ill. kritikákat is jelentetett meg. De volt ki a színházról vagy akár a képzőművészetről írt gyakran. Ez a sajtóműfaj ma már kezdett eltűnni, de a blogírás visszahozta, csak most már a neten. Nemcsak újságírók, bárki írhat rendszeresen elmélkedéseket mindenféléről, vagy csak azokról a témákról, amiket ő maga szeret. Így vannak, akik pont ilyen elmélkedéseket írnak a művészetről, mint ennek a könyvnek a szerzője (könnyen meglehet, hogy most már ő maga is a neten folytatta). Egyébként éppen ezért nagyon sok ilyen jellegű írásba beleolvas az ember, hiszen a facebookon szem előtt is van, ha ki van emelve a szövegből egy frappáns, érdekes mondat, akkor rákattint az ember. Ez a dömping egy kicsit csökkenti az érdeklődését az embernek, ill. az ingerküszöbe megnőhet (és akkor már én is elkezdek elmélkedni Sebőkhöz és sok ezer blogíróhoz hasonlóan egy jelenségen, egy kulturális kérdésen). De ettől függetlenül ezek jó írások, érdekes kérdéseket vet fel a művészetről, ill. a művészettel kapcsolatos jelenségekről. Néhány közülük olyan is, amin már én is gondolkodtam, de olyanok is vannak, amiket most továbbgondoltam, nem hagyott nyugodni a téma. Kicsi, füzetnyi, de az 1-2 oldalas témafelvetések mégis jónéhány agyalást jelent, amiket azért fel lehetne fűzni egy vonalra. A művészet hitelessége, változása, érvényessége, sok minden van itt, amiket idézetekkel, példákkal tud alátámasztani. (B-)
Videókról
Al Di Meola DVD, 2004.
Mario Parmisano p., synh. Gmubi Ortiz perc. Ernie Adams dr. & Sturcz String Quartet
Al Di Meola az utóbbi évtizedben elég sokat játszott nálunk. Horgas Eszterrel azt hiszem, két koncertműsora is volt, meg különböző formációival is járt nálunk. Ezen a DVD-n a vonósnégyes is magyar, biztos nem véletlen. Nagyon jó kis együttes ez, bár érdekes, hogy két ütős is van, de bassz meg nincs, mégis nagyzenekaros hatást tudnak elérni (persze ebbe a vonósnégyes is besegít, bár nem minden számban közreműködnek). ADM a szokásos elegáns, precíz gitárjátékát hozza, de ezzel az együttessel az együttműködés, a közös zenélés az, ami megemeli, élvezetessé teszi. A mainstream hipercsúcsa. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=CHJS3IJUR5E&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=ADwfyxpriAM&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=gGHcoeoht8M&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=FlAyEN07JjI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=o2aDjf60Ccc&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=zmYbdBEKgnI&feature=colike
LCD Soundsystem, live at Madison Square Garden (2011. 04. 02.)
Az együttest nem ismertem annyira, egy-két klipjét láttam, ill. emlékszem, hogy a Daft Punk Is Playing at My House egészen tetszett. Kereken 10 évet játszottak együtt, a jubileumi koncert lett a búcsúkoncert is egyben. Ez az a koncert, s nekem egészen kellemes meglepetés volt. Még most is a Daft Punk… a kedvencem, az ének és az a vibráló feszültség, ami a számban van a monoton alap közben, az nagyszerű. De a többi számuk is jó, nem egy átlagos szintipop. Az énekes is szimpatikus. Érdekes, hogy a 10 év alatt mindössze 3 lemezük jelent meg. Ehhez képest, olvasom, elég nagy rajongótábora lett. (B-)http://www.youtube.com/watch?v=p8vwidx86XM
http://www.youtube.com/watch?v=EugDlD4cH0Y&feature=colike
Filmekről
Országúti bordély (Love Ranch)
by Taylor Hackford, 2010. Fsz.- Helen Mirren, Joe Pesci, Sergio Peris-Mencheta, Gina Gershon.
A filmet tulajdonképpen csak azért néztem meg a tévében, mert Szabó István Az ajtó c. filmje után agyondicsérték Helen Mirrent, s már el is felejtettem, milyen filmekben is láttam ezt a színésznőt. Egyébként ezt a filmet leginkább miatta volt érdemes megnézni. Na jó, Joe Pesci sem rossz, szórakoztatóan hozza a vidéki tahó maffiózó szerepét. A filmben a HM által megformált idősödő nő rákos beteg, s nem tudja elmondani a férjének, hogy csak hónapjai vannak hátra. Ehhez képest inkább az az érdekes, hogy egy fiatal „kan” megjelenésekor hogyan kezd újból nőiességével azonosulni. A halálos betegség szósz teljesen fölösleges, egy bordélyház madamja miért ne lehetne azért depi, mert érzi, hogy öregszik? Nap mint nap ott van a lányok között, még fel is erősödhet az az érzés, hogy saját magát már nem igen tudná üzletbe bocsátani, nem lenne kereslet… Ezt nem szeretem a hollywoodi mesékben, hogy mindent szeretnek túlpörgetni, s így lesz a melodráma olykor nagyon ciki. Ez még a határon belül volt. (C+)Whisky
by Juan Pablo Rebella & Pablo Stoll, 2004. Fsz.- Andrés Pazos, Mirella Pascual, Jorge Bolani, Daniel Hendler, Ana Kate, Alfonso Tort.
Fogalmam sincs, hogy milyen az uruguayi-argentin filmművészet, de ez a film átkozottul jó. Annyira tetszett, hogy napokig a fejemben volt, s pár katt után ledöbbentem, hogy a rendező-forgatókönyvíró páros 30 éves sem volt, amikor ezt a filmet csinálta. Pedig ebben a filmben rengeteg élettapasztalat van, az egész film egy nagy élettapasztalat a kisemberek kiséletéről. Maga a filmes képivilág, a szereplők minimál élete és játéka, az egész „tálalása” pedig olyan sűrített, hogy percek évtizedeket mondanak el. Sztanyiszlavszkij várta el a színészeitől, hogy megjelenésükkel, mimikájukkal, színpadi jelenlétükkel nemcsak az „itt és most” jelenidőt mondják el, hanem a megformált jellem egész életét vetítsék ki a közönség elé. A gyáva, megalkuvó, ellenséges negatív szerepnél érezhessük azt, hogy mitől lett ilyen a figura. A színész olyan jellemrajzot adjon, amiben egy egész életet láthatunk, nemcsak a dráma történésében meglévő reakciójukat. Sztanyiszlavszkij bizonyára nagyon értékelni tudná a követőit, s ebben a filmben még azt is, hogy az általa elvártaknak nemcsak a színészek, de a film is teljesen megfelel, hiszen még a helyszínei, tárgyai is mesélnek a múltról, azokról az összefüggésekről, amik a húsvér emberek életéről, életútjáról szól. Nincs a filmben semmi sem kifejtve, de úgy érezzük, hogy ezek a képek mindent elmondanak, bármilyen verbális hozzáfűzés nélkül tudunk mindent a „hőseinkről”. A film egy kis kamaradarab, három megöregedett emberről, s e miatt tényleg nem mellékes, hogy tudjuk-e, kik ők, hogyan lettek ilyenek. Nagyon kevés film van, ami képes volt így, szavak nélkül a szereplőkről ennyit elmesélni. Ettől kifejezetten mestermunka ez a film. Vígjátéknak írják, de a plázamoziból visítva rohannának ki negyedóra után, akik Adam Sandler és Eddy Murphy filmekhez szoktak. Egyébként van humora, de ez túl finom ahhoz, hogy akár még első látásra is feltűnjön a többsége. Másrészt annyira a helyzetekből adódnak, hogy nem is poénként csapódnak le, hanem a szituációk szerves részeként. A történetet, ha elkezdeném mesélni, akkor belebonyolódnék rengeteg jelenet elemzésébe, oldalakat tudnék írni, s aki nem látta, annak uncsi lenne minden ilyen fejtegetés. Csak annyit még, hogy mennyire nem kell minden kritikát elhinni: a filmről azt olvastam, hogy vontatott. Nos, nem vígjáték, de nem is vontatott, minden egyes képkockája pontosan a helyén van, s nem unalmas. Ha egy élet repetitív módon ismétlődő napokból áll, akkor abból valamennyit meg kell úgy mutatni, hogy szavak nélkül is megértsük, hogy hősünk már bizonyára legalább 2-3 évtizede minden reggel így kapcsolja be a gyári gépeket, így ül le az asztalához stb. Ettől lesz fontosabb az érzés, s kevésbé a tárgyi tudás. Ezt a filmet azzal lehetne megölni, ha nem lenne ilyen. Egy hollywoodi remake, pl. amikor nem lacifacáznak, pepecselnek és pöcsölnek, hanem egy kellemes narrátor elmondja, hogy „Jacobo 32 éve mindennap ekkor érkezik a zoknigyárhoz, és Marta mindig már ott várja…” Hál’ istennek nemcsak a sorvadt agyú hollywoodi filmgyártás van. (A-)
A harcos (Musa)
by Sung-Su Kim, 2001. fsz.- Zhang Ziyi, Woo-Sung Jung, Jin-Mo Ju, Sung-kee Ahn
Történelmi thrillernek írják, de egy másik helyen háborús filmdrámának. Végülis mind a négy jelző rendben van, ha együtt látjuk leírva. Mert tipikusan keleti filmről van szó, ami tele van akciójelenettel, amik itt történetesen tényleg a klasszikus háború csataelemeivel (pl. várostrom) elegyednek, de mindvégig drámai alkotás. Szokás szerint nagyon véres csatajelenetek, párbajok. Itt szinte kötelező, hogy a főhősökre ráfröccsenjen az áldozatuk vére. Az akciózás is hozza a keleti szuperprodukciók minőségét. Amiért viszont tényleg érdemes megnézni ezt a filmet, az a főszereplők közötti kapcsolatok alakulása. Hasonlóan A repülő tőrök klánjához, itt is fontos a főszereplők közötti viszonyrendszer, ami gyakorta változik. 3 férfi + 1 nő közötti dominanciaharc (ki parancsol kinek), de a bizalom, a hűség kérdése is nagyon érdekesen alakul. Mindezek mellett a történelmi háttér sem fekete-fehér, jó-rossz, bipoláris, mint a megszokott egysíkú filmekben, hanem itt koreaiak menekülnek kínaiak elől, mongolokkal csatáznak, mert ugyanis mégis a kínai hercegnőt akarják megmenteni a mongolok elől. A hercegnő megmentése egyfajta politikai taktikázásnak indul, de ennél aztán több lesz. A jellemek keleti filmekhez illően titokzatosak, csak keveset tudunk meg róluk, s a történet is kicsit meseszerű, de inkább az a baj, hogy több minden talán elnagyolt. A színészek ettől függetlenül jók, s olyan sztár itt az egyik főszereplő, mint Ziyi Zhang, aki a kétezres évek legsikeresebb keleti színésznője, olyan főszerepekkel, mint az Oscar díjas Egy gésa emlékiratai, és szintén Oscaros Tigris és sárkány, de ő A repülő tőrök klánja főszereplőnője is, a festményszerű Hős és a Kar Wai Wong kultikus filmjében, a 2046-ban is ő volt. A felsorolt filmek külön-külön is vagonnyi díjat söpörtek be. (B-)Kivonulás (Disengagement)
by Amos Gitai, 2007. Fsz.- Juliette Binoche, Liron Levo, Jeanne Moreau, Dana Ivgy.
A rendező, ha jól tudom, Franciaországban élő izraeli, akinek politikai okokból is célszerűbb volt Európában filmeskedni, mint hazájában. Ezt ez a film is alátámasztja. Volt egy zajosabb sikerű filmje, az Ígéretek földje, aminek nem túlságosan örültek Izraelben. Maga a film egy negyven körüli nőről szól, s Juliette Binoche-nak egy jutalomjáték, hiszen a film 90%-át ő uralja. A történet szerint a soha nem látott lányához megy vissza Izraelbe, mert az apja halála után a vagyonát az unokájára hagyja. JB kiskorúként szülte meg kibucban a gyereket, s utána kerül Európába. A gyerek marad. Nem derül ki a filmből, de valószínűleg az ottani erkölcsi normák száműzték. Az apának van egy fogadott fia is, aki szintén Izraelben él, csak a temetésre érkezik Franciaországba. Vele megy Izraelbe, hogy láthassa a lányát, és elmondja a végrendelet tartalmát, ahogy az apja végrendelkezett. A filmből apránként derül ki, hogy JB élete eléggé kacskaringós volt, az apával is nehéz kapcsolata volt, s ez is felkavarja, hogy az unokáját (az ő lányát) úgy kereste meg, tartotta vele a kapcsolatot, hogy erről neki semmi tudomása sem volt. A jellemrajza szépen van megformálva, az eleinte kissé bohókás, laza nő (néhol hol Deák Bárdos Ági, hol Karafiáth Orsolya karakteréhez hasonlított) a múlt és a jelen nyomásaitól egyre inkább megtört lesz, kezdjük megérteni, miért menekül vagy hárítja a múltját. A film második felében jön be a politikai háttér. A férfitestvér telefonálásaiból valamit már tudhatunk, de amikor Izraelben elválnak az útjaik, derül ki, hogy katona, akinek a Gázai övezet kitelepítésében van feladata. Látjuk a katonák monoton kiképzését, hogyan lehet a polgári személyeket agresszió nélkül eltávolítani, s a kiképzők összetűzését arról, hogy tényleg agressziómentes legyen az akció. A lány természetesen a kitelepítés övezetében lakik, az anyának ide kell eljutnia. Az ő szemével látjuk ezt az őrületet, amit mi, európaiak soha nem érthetünk meg, az állandó harckészültséget, a háborús hangulatot, az állandó katonai ellenőrzést, ahogy az emberek élnek, viselkednek, ahogy kell, hogy éljenek, viselkedjenek. Az idegen szemével különös, félelmetes hely ez. A lányával a találkozás mégis jól sikerül, tisztító erejű, hogy aztán másnap a kitelepítés könyörtelensége újból elválassza őket. És itt semmi különös, hollywoodi „effektezés” nincs, csak a kétségbeesett emberek, akik nem akarják otthagyni az otthonukat és a katonák, akik próbálják a feladatukat minél gépiesebben ellátni. Valóban nincs agresszivitás, csak lassú, módszeres eltávolítás, mégis felkavaróak ezek a képek. A védtelen emberek elleni fellépés, az otthonukat elvesztők akkor is szívszorító látványt nyújtanak. És még akkor is, ha tudjuk, hogy a gázai kitelepítés a zsidó-palesztin ellentétben éppenséggel Izrael lépése volt afelé, hogy kevesebb háborúskodás legyen a két nép között. Még egy furcsa kettősségről kell szólnom, ami valószínűleg a rendezőben is meglehet, nemcsak a filmben: a film eleje, francia környezetben tisztára olyan feeling, mint a régebbi európai, különösképpen francia művészfilmek világa (pl. a kamera le-fel vándorol a városi, polgári (kiismerhetetlen) nagy lakásban), még Izraelben egészen más stílusú a film (habár az outsider szemével látjuk). (B+)A zenekar látogatása (Bikur Ha-Tizmoret)
by Eran Kolirin, 2007. fsz.- Sasson Gabai, Ronit Elkabetz, Saleh Bakuri, Khalifa Natour, Uri Gavriel)
Akkor egymásután még egy izraeli film a tévében! Egy nagyon jó, kissé minimalista, nagyon árnyalt, finom humorral, némi melodrámával, de nagyon erős képi világgal. Nagyszerűen van felvezetve, s a hirtelen jött emberi kapcsolatok lassan, de egyre inkább a saját életük drámáját mutatja meg. Nagy svindlis ez a rendező, hiszen amúgy meg azt gondolnád, hogy itt az arab-zsidó ellentét, vagy különbözőség fog megjelenni, bár része a filmnek a különböző nyelven beszélés, a pici bizalmatlanság, de ez még egy osztrák-magyar kapcsolatban sem lenne kevesebb. Aztán ott van, hogy idegenek csöppennek valahova, hogy ez a kulcstémája a filmnek, de ez is csak azért kell, hogy egy pillanatra mindenki kizökkenjen az életéből, hogy még inkább reménytelenebbnek tűnjön az. Igen, itt emberi sorsokat ismerünk meg, olyan emberekét, akik talán mindig többre vágytak, de soha sem kaptak többet annál, hogy átlagosan élhessék az életüket. Az egyiptomi egyenruhás zenekar Izraelbe érkezik koncertezni, de a reptéren nem várja őket senki. Egyedül kénytelenek elindulni, de tévedésből egy teljesen lakótelepből álló kisvárosba érkeznek busszal, ahonnan viszont aznap már nincs vissza busz. Egy étterem negyvenes tulajnője megszánja őket, s szétszortírozza éjszakára a zenekart. Magához a nyugdíj előtt álló zenekarvezetőt és a bel amis fiatalzenészt viszi kéglizni. Az idősebb úr tetszik neki (mint később kiderül Omar Sharif jut róla eszébe), de minden próbálkozása ellenére a férfi nem vevő a futókalandra (persze az alexandriai bel ami aztán megvédi a mundér becsületét, helytáll az öreg helyett is). A két főszereplő mellett megismerünk más sorsokat is, mindezt csak úgy mellékesen, mintha a film nem is ezekről az elveszett emberekről szólna. A rendező nagyszerűen mutatja be ezeket az embereket, élethelyzeteket, s mindehhez tényleg párosul egy csöppnyi humor. Aki rá tud hangolódni erre a filmre, az nagyon fogja élvezni, aki nem, annak egy dögunalom lehet. (A-)Addig jár a korsó a kútra… (Le Placard)
by Francis Vebre, 2001. fsz. – Daniel Autenil, Gérard Depardieu, Thierry Lhermitte
Drágaságom (Hors de prix)
by Pierre Salvadori, 2006. fsz. – Gad Elmaleh, Audrey Tautou
Balhé (Crime Spree)
by Brad Mirman, 2003. fsz.- Gerard Depardieu, Harvey Keitel, Johnny Hallyday.
Az utóbbi hetekben egy kissé többet tévéztem, ami a fáradás jele, hiszen olyankor kevésbé köt le az olvasás, s sokszor a facebookon is csak nagyon jó olvasmányokra bukkanok, de arra már lusta vagyok, hogy megnyissam ezeket. Így a legjobb filmet nézni, amit tényleg lehet kevesebb energia bevitellel. Na, meg kell hozzá olyan film is. Régen fáradtan imádtam a Derrickhez hasonló tévéfilmeket nézni. Ma már ebben a kategóriában is kizárólag csak amerikai szarok vannak. Talán még Columbot szokták adni, ami jobb. De este 9 után inkább a régebbi mozifilmek vannak porondon a magyar tévékben. Nos, úgy alakult, hogy egymásután öt francia vígjátékot is láttam az elmúlt 2-3 hétben (most csak háromról írok, mert a másik kettő kevésbé jó, már el is felejtettem az egyik címét, a másik címe talán Yamakasi).
Erre a filmre csak nézése közben kezdtem emlékezni, hogy annak idején, kb. 10 éve, a hazai mozi premierkor a magyar címadás kiverte a biztosítékot, ugyanis eredetileg úgy magyarosították, hogy „Addig jár a köcsög a kútra”. Erről már rengeteget beszéltünk, hogy a magyar filmforgalmazók kéjes vágyat éreznek minden külföldi filmnek valami poénos címet adni, vagy legalábbis olyan címet, amit nem sokan értenek, hogy miért pont ez lett. Lefordítani egy eredeti címet szinte rangon aluli, bár valljuk be, olykor tényleg jogos, hogy az eredeti cím magyarul nem sokat mond, s egyes esetekben a poénkodás is jól sül el (én pl. a Gyalog-galopp címet is jónak tartottam). De ennek a filmnek nagyon nem jól sült el, mert a köcsögöt durvának tartották. Azóta már van egy film pl., aminek a magyar címe Ki a faszagyerek?, ami azért csúnyább, bár úgy gondolták, hogy ha egybeírják a faszát a gyerekkel, akkor egy új szó születik, s úgy már kevésbé csúnya. A köcsög viszont talán megalázó kifejezés, s ezért nem tűrték. Pedig itt, ennél a filmnél nagyon találó, mert egyrészt, hogy ne rúgják ki a könyvelő főszereplőt, a szomszédja tanácsára homokosnak mondja magát, tehát fő téma a homoszexualitás, s az ahhoz fűződő társadalmi hozzáállás, de a szerencsétlen könyvelő pont olyan típus, akire általában a magyarban rá szokták mondani, hogy kisköcsög, s nem azért, mert homokos, hanem, mert olyan életképtelen, kis szerencsétlen. A kritika után visszaírták a köcsögöt korsóra, s így semmi köze a filmhez. Ez így a nagy poén. A magyar filmcím-adásé. A film egyébként végig szórakoztató, DA és GD találó választás a szerepekre (a szerencsétlen együgyű és a homofób, brutális manager). Néhány poénnál nem bírja ki az ember, hogy fel ne röhögjön. (B-)
AT az Amélie óta a kedvencem, imádom a könnyedségét. Ez is egy film, amit teljesen ráírtak. Jó poénok, ügyes a helyzetek felépítése, minden ott van, ami egy igazi francia filmvígjátékhoz kell. Ja, még a történet is ezt a franciás feelinget hozza: két csóró a francia Riviérán a dúsgazdagokat pumpolja kitartottként, csak sajnos egymásba szeretnek, s így nem lehet az idős urakat, hölgyeket a pénzükért maximálisan kiszolgálni. (C+)
A balhé c. filmnél a tipikus francia vígjátékot beoltották egy kis amerikai maffiás környezetbe, amiből Tarantino kacsingat ki. Akármennyire is Chicagoban játszódik, s különböző alvilági figurák között, ez nem amerikai akcióvígjáték, ami műfaj talán legtöbbször szerepel a tévék műsorán, hanem igazi francia vígjáték, s ha kölcsönöz is egy kis amerikai feelinget, az inkább Tarantino humorához áll közelebb. Nekem bejött ez a film, HK-t nagyon kedvelem, s ez a maffiafőnökös szerep nagyon megy neki, lubickol benne. GD meg a francia elcseszett betörőbanda is jó karakterek. (B-)
Betépve (Blow)
By Ted Demme, 2001. fsz.- Johnny Depp, Penelope Cruz, Ray Liotta
Amikor egy lineáris vezetésű filmet lát az ember – főleg, ha a főhős egész életútját mutatják be, szépen, mindent narrációval megerősítve – könnyű a történetbe belemélyedni, de a film után kevésbé marad meg a film „filmes élményként”. Leginkább a történet és a színészi játék hagy nyomot. Ez a film is ilyen. JD játszotta főszereplőt gyerekkorától kísérhetjük végig, ahogy ráérez a kábszer terjesztésében lévő nagy bizniszre, majd pedig, ahogy szépen kisiklik az élete, hogy a legvégén évtizedeket sínylődjön börtönben. A film valóságos személyről szól, ki is derül a végén (egy fotót látunk is a feliratozás előtt a börtönben lévő eredeti figuráról), hogy a való életben majd 2015-ben fog szabadulni, olyan kb. 65 évesen. A film tipikus amerikai alvilági karriertörténet egyébként, talán abban másabb, hogy a főszereplő jelleme kevésbé torzul, ill. a kezdetektől nem változik, a drogos munka nem párosul az erőszakkal és a hatalomvággyal, ami talán a veszte is lesz. Hiszen egyre durvább lesz az alvilág, s az ő életcélja, hogy legyen pénze jól élni, ebben a miliőben már kevés, itt az erőszakkal védett piac feletti hatalom és a vagyon a hosszú élet garanciája. Az alvilág eldurvulásának bemutatása azonban nem új, csak a két legismertebb példa: Leone: Volt egyszer egy Amerika, ill. Scorsese: Casino. Ami egyébként tényleg meglepő, hogy így, minden pénzügyi, gazdálkodási és szervezett fegyveres háttér nélkül, a jó együttműködésre építve egészen sokáig tudta a drogterjesztést nagyban csinálni. JD mint mindig, itt is jól alakít, különösen a szüleinek és a gyerekének az elvesztése van jól ábrázolva. A filmnek van még egy erénye: a korokat nagyon jól hozza látványban, hangulatban. A kisfiút látjuk az ötvenes években, majd 1968-ban kezdi a füvet árusítani, a 70-es évek végére lesz nagymenő, a 80-as években csukják le másodjára, majd a 90-es évek elején végleg. Négy-öt évtized szépen előttünk pereg le, képileg talán ez a legerősebb a filmben. (C+)A zongoratanárnő (La pianiste)
By Michael Haneke, 2001. fsz. – Isabelle Huppert, Annie Girardot, Benoit Magimel, Susanne Lothar
A bemutatójakor valahogy elkerültem, de tudtam róla, hogy jó film. Nos, tényleg az, kegyetlenül jó film, szó szerint. Lélektanilag nagyon megviseli az embert, s a szexualitása nem éppen buja vágyakat kelt. Nagyon jól ábrázolja a személyiség torzulását, ahogy az ember életében valami egészségtelen tényező egyre inkább hatalmába keríti, s a jellemét, személyiségét, életmódját ehhez a torzsághoz szabja. A film főszereplője, Erika, olyan 40 körüli, vagy annál is több, tehetséges zongorista és az akadémián tanít. Már a film elején megismerjük alapvető problémáját, az anyjával él együtt, aki zsarnokoskodik felette, s még egy franciaágyban is alszanak. Mindig együtt vannak, csak akkor nem, amikor Erika dolgozik, olyankor az anya meg telefonon hívogatja, ha hazamegy, vádaskodik, hogy sokáig volt távol (a ruháit külön gyűlöli, hiszen azok a gyereke nőiességét jelképezik, ami veszélyforrás, hiszen ezen keresztül veszítheti el a kislányát, öregsége támaszát). A munka sem igen tudja kikapcsolni, ott az emberekkel szigorú, merev, fegyelmezett, rendmániás, maximalista, hideg és gonosz, gyűlölködő. Ez a tipikus, hogy kifelé egy szigorú, fegyelmezett, rendmániás, maximalista, ami, ha emberileg nem is szimpatikus, de társadalmilag elfogadott. Belül viszont gonoszság van, gyűlölet, utálat, megvetés, közöny a szenvedésre, amit jól tudja, leplezni kell. És még azt is lepleznie kell, hogyan tudja olykor magát mindettől elmenekíteni. Mert leges legbelül fájdalom van és kín, reménytelenség, kiábrándultság, félelem és depriváltság. Deprivált, mert meg van fosztva a normális élettől, hiszen ilyen korban már mindenkinek van házastársa, gyereke, vagy legalábbis partnere, nem az anyjával alszik egy ágyban. Reménytelen, mert egyre inkább kifut az időből, hogy egy egészséges életbe kezdjen. És reménytelen, mert nem mer vagy ambivalens érzései miatt nem tud az anyjától elszakadni. Nagyon kívánja a testi kapcsolatot (merevségével talán túlontúl is álcázza), de mivel nem ismeri a szerelmet és a szexet, így csak azzal tud kielégülni, amit a pornófilmeken lát, ill. a voyeurködéskor a parkokban, autósmoziban a kocsikban láthat. De mivel ezzel nem lehet kielégülni, így mint általában a perverz férfiak, ő is egyre több természetellenes kellékkel, fantáziálással cifrázza a szexuális vágyát. És amikor feltűnik egy húsvér férfi, aki nem tágít, sikerül kilendíteni a merev elzárkózásából, akkor az a torzult szexuális éhsége tör fel, ami a férfinak eléggé visszataszító, de ez az ismeretlen helyzet belőle is kihozza az állatot. Lehetett volna, mondjuk türelemmel talán átszocializálni, de érezzük, hogy ez a történet egyenesen a tragédia felé rohan, ami nem is marad el a film végén. Nehéz film, de lélektanilag nagyon ott van. És a színészek, főleg IH. IH játéka iszonyatos, úgy játszik, hogy a film nagy részében merev arccal létezik, de mégis látjuk rajta, mi játszódik le benne. Szinte hihetetlen, ilyen nincs. A film tele van zenével egyébként, ami külön értelmezési síkot is tud adni a filmnek. Schubert és Beethoven gyakorlása közben kegyetlenül ostorozza a diákokat, utálatos és ellenszenves, kioktató módon alázza le a tanulókat, hogy képtelenek a darabok érzékenységét, szépségét visszaadni. Egy hideg, precizitásra törekvő gonosz ember tanítja a szépséget. Rögtön eszembe jutott Bergman Őszi szonátája, ahol a hűvös, rideg anya magyarázza a lányának a zenedarab szépségét. És valahol ez a rendező rokon Bergmannal. Bergman óta kevés ilyen film született. (A)Koncertekről
41. Debreceni Jazz Napok(2012. július 6-8.)
Annyiszor bele akartam kezdeni a jazznapok leírásába, de nagyon nem volt kedvem. Már akkor értetlenül álltam az egész előtt, amikor kiderült, hogy szeptember első hetéről átteszik a nyár közepére, s a pláne, a régi Ifjúsági Park romjai közé! Ez már a legalja, gondoltam. Órákig beszélhetnék, írhatnék erről, hogy ez mekkora baklövés, a legsötétebb agyú szervezőnek is látnia kell, hogy ez minden szempontból, főként marketing szempontjából öngyilkosság. Már szóban sok mindenkivel beszéltem erről, egyszerűen már nincs kedvem magyarázni a nyilvánvalót. De azért a két főindokot ideírom: az időpont a sűrű fesztiválos nyárban nagyon rossz (és ráadásul ekkor még a helybeliek sem biztos, hogy éppen nem nyaralni vannak-e), egy ilyen, kevésbé „fesztiválos” fesztiválnak a nyár vége pont jó. Jönnek vissza a városba az egyetemisták, aki nem egy pörgős fesztiválprogrammal akarja zárni a nyarat, annak pont jó a jazzhez illő fesztiválos miliő, programmátrix, ami nem 10 színpadot és 200 fellépőt ígér, de legalább 2-3-4-5 helyszínt, és estére színes, gazdag programot. És áttértünk a helyszínre. Ez a helyszín nem alkalmas egy olyan fesztiválnak, ami már a 41. évét érte meg, egyszerűen megalázóan posvány, vidéki tehénlegelő szintű. Csak említeném, hogy ebben a megyében van Böszörményben jazz-blues hétvége, és Szoboszlón dixie napok, amik sokkal nívósabban vannak megszervezve! A helyszínekről ne is beszéljünk. És még hány ilyen versenyezhet az országban, azzal a debreceni jazznapokkal, ami a legnagyobb volt ebben az országban, s valamikor nemzetközi nívójú volt. Ez tényleg szégyen, egy elhanyagolt, megcsonkított területre száműzni, s garantált, hogy 1-200 embernek a sör mellé háttérzenének megfelel, amit viszont 41. jazznapoknak nem lehet nevezni. Hétvégi sörfesztivál jazzműsorral legfeljebb. Szóval, nem írok többet, ennyi is bőven sok. (C)
A Dresch viszont nagyon jó volt, mint mindig. Ők bárhol nagyon jók, de ők is jobbat érdemeltek volna (meg, mi is, a jazznapokat kedvelők). (B+) CAMPUS Fesztivál, 2012.
(július 25-28.)
Hát, ez az évi is megvolt. Mintha egyre inkább rengeteg embernek beköltözött volna az életébe, már tavasszal beszédtéma, egy kicsit magáénak érzi ma már sok mindenki. És itt nemcsak arra gondolok, hogy mi is már év elején elkezdünk alkalmanként találkozni, hogy mi minden legyen, miből álljon a 4 nap alatt a civil program, hanem úgy általában, akik csak közönségként fordulnak meg. És egyre inkább érződik ez a várakozás, ami nem a kereskedelmi-reklám-média-stb. felspanolás, hanem mint egy jó bulinál, amit mi szervezünk magunknak. És évek során kiszámíthatóbbá vált, s gördülékenyebb sok tekintetben, így már csak legtöbbször az időjárás az, ami komoly mérgelődést adhat a szervezőknek és a közönségnek is. Így a nulladik nap kellemetlenné vált is számomra, mert kétszer is eláztam: egyszer, amikor a Campuson letettem a munkát és hazafelé mentem Annáért, mert ő akart kijönni velem, másodszor pedig újból kint, a fesztiválon. Amíg ő a barátnőjével nekik tetsző zenét hallgattak, én a Van zenekart hallgattam meg. Dickmann Roland együttese ma már nagyon sokat fejlődött, s a világzenés, folkos, progresszív zenéjük sokat csiszolódott, bár egy-két szám meg már nekem kissé populárisra „simult”. De Debrecenben kétségtelenül az egyik legtehetségesebb formáció. (B-)
Ezen a napon mást nem is találtam, ami annyira érdekelt volna. Viszont csütörtökön azt sem tudtam, hova menjek, annyi minden érdekelt. Délután rögtön a Budapest Bár kezdett a Víztoronynál. Ők már régen kinőtték ezt a színpadot, simán ugyanebben a műsoridőben mehetett volna pl. a PG Csoport helyett a nagyszínpadra, mert rengetegen voltak (a PG-n nem tudom, mennyien lehettek). És borítékolni lehetett, hogy hatalmas siker lesz, de tényleg megérdemlik. Fantasztikusan tudják előadni ezeket a régi bugyuta slágereket. Az alap a profi zenészek, olyan igazi cigánybanda, nagy alázattal és profizmussal teremtenek nagyon jó zenei alapot. Az énekesek pedig ragyogó előadók, s tele energiával, tűzzel képesek a közönséget magukkal ragadni. Mindegyik nagyon jó, talán, ha ki kell emelnem, akkor most Ruttkai Borit és Kiss Tibit tenném, de mindőjük kitett magáért. Az is nagyon lejön, hogy mennyire szeretik egymást. A színpadon mindig van egy kávéházi sarok, ahol az énekesek ülnek, s hallgatják egymást, s örülnek egymás sikerének. Nagyon kellemes hangulat ez így együtt. (A-)
Sajnos nem hallgathattam végig, mert a Péterfy Borit is meg szerettem volna nézni. Őt is láttam már élőben, nemcsak a Budapest Bárt, de ő most nagyszínpados lett, s szülés utáni nagyvisszatérést harangoztak be. Tényleg jó volt. Igényes, jól szóló, bulizós, de mégis zeneileg jól felépített műsor. Nagyon elemében volt, pörgött az egész. Én a melankolikusabb számaival kedveltem meg, először élőben hallgatva egy kicsit haragudtam is a rockosabb hangzásért, mert pont azt a hangulatot nyírták ki, ami nekem bejött. De itt most nem volt hiányérzetem. Igazi show volt. (B+)A Quimby követte a nagyszínpadon, de a hangulatteremtésben is folytatta, amit PB-ék elkezdtek. Még ma is azt mondom, hogy az ország legjobb koncertzenekara (ebben az értelemben olyanok ők itthon most, mint 30-40 éve volt az LGT). Most még ráadásul plusz 3 fúvóssal kiegészülve, hihetetlen jó hangzást hoztak. Nem lehet őket megunni. (A-)
Bár nagyon nehéz otthagyni is őket, de mégis egy kis időre megtettem, mert nem tehettem meg, hogy Palya Bea műsorába bele ne hallgassak. Benne sem csalódtam, tetszett, csak ennyi felpörgetős zene után vissza kellett mennem, de azért örültem a 20 perc „chill out”-nak. (B)
És ezen a napon még volt egy kellemes meglepetésem, ami kellemetlenül kezdődött. Az egyik sátorban dugig közönséggel a Belga volt. Éppen csak be akartam dugni a fejem, hogy valamit lássak, reményem sem volt bemenni, de éppen ekkor egy 6-7 fős, kissé részeg suhanccsapat szabályosan belökött. Egy nagy lendülettel indultak meg, s pillanatok alatt a színpad előtt, a 3-4. sor mögött találtam magam. Még fel sem fogtam, hogy itt vagyok a színpad előtt, pont középen, amikor szemen lőttek szódával. Persze, ezt én nem tudtam, hogy szóda, csak azt, hogy valami elég erősen a szemembe ment, s nem látok. Aztán láttam, hogy a Belgás fiúk a színpadról nyomják a közönségre a szódát (vagy 5 rekesz szódát kinyomtak a koncert alatt). Érdekes ezeket a számokat élőben hallani és látni, milyen keményen dolgoznak, mert sok szám mind hármójuktól maximális jelenlétet kíván, nagyon ott kell lenni, pontosan belépni stb. Fura, hogy egy ilyen bandánál nincs semmi lazulás, imprózás, hanem inkább sokkal több a koncentráció, amit mozgással vagy a szódázással oldanak olykor. (B)
Szombaton volt a „nagy nap”, az Apocalyptica fellépése, amit már vártam. Igazán nem gondoltam, hogy a Campuson fogom őket élőben látni. Már párszor leírtam neked, hogy élőben szeretném őket hallani, és tessék, itt van. Nem csalódtam, nagylátvány, nagyhangzás, és igen, ott érzed a mellkasodon a hangszórók erejét, ahogy a mély cselló nyomja. Nagyon felpörög, ahogy a 3 cselló egymásnak feszülve nyomja. Pontos, precíz kiállások, és olyan riffezések, ami túlmegy a metál műfaj határán. Ami kevésbé tetszett, egy vendégénekes, aki ilyen tipikus öregróka, olyan Ronnie James Dio és David Coverdale között van valahol kinézetre és hangra is. Ezekben a számokban rögtön visszasüllyedtünk a 70-es évekbe. De azért a koncert nagy része kárpótolt még ezért is. (B+)
