2013. I.
Stuart A. Staples: Leaving Songs, 2006.
Tindersticks: Demos, 1992.
Tindersticks (1993.)
Tindersticks (1995.)
Tindersticks: Can Our Love, 2001.
Tindersticks: Waiting for The Moon, 2003.
Tindersticks: The Hungry Saw, 2008.
Arra emlékszem, hogy már több mint 10 éve (lehet, majdnem 15 is?), hogy először hallottam, s már akkor felfigyeltem erre a furcsa, enervált hangra. Aztán sorban kaptam a CD-ket, s mindegyik tetszett, de különösebben nem áradoztam róla. Most hallgattam, s teljesen padlót fogtam. Ez mekkora zene, micsoda dráma van egy-egy számban, s egyáltalán nem mindegyik szám egyszerű hangszerelés, hogy a különleges hang jobban domináljon, ahogy eddig gondoltam, hanem még egészen pszichedelikus zenei részekkel is találkozni. Szóval, nagyszerű! Hogy jó, azt éreztem eddig is, de most kinyitott bennem egy olyan valamit, hogy teljesen rá tudtam hangolódni. Eszméletlen jó ez a hang, már önmagában is dráma és feszültség, bár ezt legtöbben inkább ernyedtnek éreznék felületesen, de még a zene is nagyon jó. Egyszerűen belebolondultam egy-két hétre. Elővettem hát az összes lemezt, kerestem, hogy mi volt, ami kevésbé jobb, ezért nem figyeltem fel rá, de nem találtam ilyet. A lemezek itt vannak marha régen, nem változtak, csak én. Ennek viszont nagyon örülök, mert jó volt ilyen koncepciózusan hallgatni. (B+/B/B/B+/B/B/B/B/B+)
Lou Reed: Metal Machine Music, 1975.
Ez olyan kísérleti jellegű gitárnyúzás lenne, kereken egy órán
keresztül. Szeretem a különleges zenéket, de meg kell mondanom, ennek a
lemeznek a többszöri meghallgatása eléggé nagy kihívás volt a számomra. Nagyon
céltalan káosznak érzem, amiben az elektromosság betorzulásának-gerjedésének
sivító hangjai meg kifejezetten idegtépő hatásokkal jártak. Az jutott eszembe,
hogy régen, amikor még Nyugaton járva szereztünk be lemezeket, milyen nagy
csalódás lehetett valakinek, aki a kis valutájából pont ezt a lemezt vette meg,
itthon feltéve a lemezjátszóra, valami jellegzetes LR zene helyett kapta ezt a
„szörnyűséget” (és mekkora öröm lehetett túladni rajta valakinek, aki szintén a
név alapján bedőlt). Neil Young Dead Man filmzenéje ehhez képest fütyürészhető
sláger. (C+)
Robert Plant: Band of Joy, 2010.
Az évek során néhány ilyen-olyan zenei projektjébe belebotlottam
(pl. Page-dzsel, vagy azzal a countrys nővel, most nem jut eszembe a neve). Még
mindig tud újat mutatni. Ő is a Nagy Öregek klubjának tagja, de abból a jobbik
szárnyából, akik nem elégszenek meg jó kis slágerekkel, önismétléssel stb.
Kétségkívül, szereti az újabb hangzásokat. Ezen a lemezen is sok izgalmas
hangszerelés van, bár a biznisz nyomása is érződik, van néhány slágergyanús
szám, amik szerintem nem is illenek ebbe a zenei világba. Összességében azért
több a szerethető track, még két szám pedig kifejezetten olyan
feszültségteremtő, hogy el tudnám képzelni őket koncertváltozatban ebből még
nagyobb ívet kibontatni, természetesen jó hosszú verzióban. (B)
Rufus Wainwright: Wnat – Two, 2004.
Azt hiszem, eddig még nem találkoztam ezzel az előadóval. A neten
látom, elég ismert pedig, 1998 óta folyamatosan jelennek meg lemezei.
Lánytestvérével is sokat játszik, a szüleik is zenészek voltak. A melegek
jogaival kapcsolatos ügyekben is elkötelezett (ő maga is vállalja). A zenéje
egy kicsit ilyen is, olyan is. Olykor a sanzon, vagy a musical felé megy el
(zongorás témák, meg nagy esztrád hangzások), aztán vannak modernebb
pophangzások is, ill. kortalan, de inkább progresszívebb is. Leonard Cohent
említik elődnek, de azonkívül, hogy a Youtube-on a Hallelujah rengeteg
változatban van meg RW-tól, annyira számomra ez csak egy-két dalnál jön be.
Hangja, érzelmesebb előadása nekem közelebb áll Chris de Burghöz, bár zenében
egy kicsit másabbak. Persze, ismerni kéne tőle még egy-két lemezt, hogy jobban
tudjam, végül is, melyik stílus a jobban jellemző rá. (C+)
Loreena McKennitt: Am Ancient Muse, 2006.
Az előző lemezekhez híven szép, fennkölt, kellemes és elegáns
zene. Nagyon kedvelem a hangját, a hangszerelés is szépen hozza a folkos,
íres-keltás beütéseket, ha van olyan, hogy kulturált, nívós világzene, hát
akkor ez az. Nagyon szeretem a 100 perces koncertfilmjét is (Nights from The
Alhambra). Az utóbbi időben lemezt kevésbé hallgattam tőle, viszont ezt már
többször megnéztem. Az elegáns szó tulajdonképpen biztos e miatt a videó miatt
jutott az eszembe. A zenéje engem mindig lenyűgöz, és e mellett nagyon érdekes
is, a hangszerválasztásoktól kezdve a hangszerelésig. (B+)
Do Re Mi: Domestic Harmony, 1985.
Az első felvételek egyike volt, amit Ausztráliából kaptam Tőled a
90-es évek elején. Most megint ilyen régi zenék újrahallgatásos időszakát élem,
s így akadt a kezembe ez a zene. Nagyon régen hallgattam és meglepődtem, milyen
jó kis zene ez még most is. A mai indie zenéknél nem rosszabb, hangzásban sem
tűnik régebbinek. Jó kis lendületes, jó kis dob-basszus alappal, sok
ritmusváltással, e miatt nem éppen táncolható zene, így nem is igen az az
eladható könnyűzene. A gitár olykor a Talking Heads és Fripp között vibrál. A
Yt-ra jónéhány klip, koncertfelvétel van felpakolva, bár csak a 80-as években
létezett ez az együttes, Deborah Conway, az együttes énekesnője ezután
szólópályára lépett (elég sok lemezt készített napjainkig). (B-)
Morcheeba: Dive Deep, 2007.
Sajnos ez a lemez már nincs olyan jó, mint az előzőek. De az is
lehet, hogy régen hallottam a korábbi lemezeket, s ma már azok sem tetszenének
annyira, nem tudom. Mindenesetre most ez egy kicsit csalódás volt. Nem rossz,
azt azért nem mondanám, de nem is hagy túl nagy nyomot az emberben. Azt hiszem,
egyszerűen csak azt kellett volna írnom, hogy közepes. (C+)
Two Rooms: Celebrating the Songs of Elton
John & Bernie Taupin, 1991.
Mindig szerettem az ilyen tribute lemezeket, ahol minden számot
más ad elő egy zenekartól vagy zenésztől. Nagyon érdekes, hogy ki hogyan dolgoz
fel egy-egy számot, s kifejezetten nekem ennél az is élmény, hogy EJ nem az én
műfajom, de ezek nagyon jó kis feldolgozások lettek. Nyilván vannak jobbak és
kevésbé jól sikerültek is, de az ilyen lemezeknél még ez sem hátrány, jól
megférnek egymás mellett. Természetesen azok számai tetszenek jobban, akik
közelebb állnak hozzám, pl. Sting, Kate Bush és Sinead O’Connor nagyon jó,
egészen magukra szabták ezeket a dalokat. (B-)
David Bowie: Low, 1977.
Azt sem tudom, mikor hallottam utoljára ezt a lemezét, ezért
egészen jó volt újra rácsodálkozni. Arra, hogy itt már Brian Enoval nagyon
együtt nyomultak, ettől is lett ez a lemez olyan fura, a megszokottól eltérő,
hiszen a rövid, talán slágernek (is) szánt számokat hosszú, enós, a lemez első
felétől kissé elütő ambientes számok zárják. Merész is ez annak idején, bár ha
a fentebb említett Lou Reed lemezt nézzük, azért elég sok olyan lemezt is
kiadtak annak idején, amik nem számíthattak üzleti sikerre (azért hosszú távon
megvolt ezeknek is a forgalma, ha az érdeklődő kör nem is volt olyan nagy). DB
sokszínűségében ez a lemez is egy mérföldkő volt. (B)
Lou Reed: The Blue Mask, 1982.
Egy időben ez volt a kedvenc LR lemezem és a Legendary Hearts
(közel egyidőben készültek, azonos zenészekkel). És most hallgatom, és ugyanúgy
elfogult vagyok, LR egyik legjobb korszaka ez, amikor a Velvet kissé
bepörgőségét tudja párosítani egy líraibb, hanggal, amikor az egyszerű, kissé nyers gitár-dobhangzásban színesen duruzsol a basszus, LR pedig úgy
énekel, ami a legjobban áll neki (a rockosabb zenéknél olykor erőtlennek érzem
a hangját, de itt pont neki való számok vannak). Régen is sokat meghallgattam
egymásután, most is napokig ez volt a kedvenc hallgatnivalóm. (B+)
Nina Hagen: Nun’ sex monk rock, 1982.
Ezt a lemezt megjelenése után nem sokkal ismertem meg, s nagyon
tetszett. Nem mondom, hogy Patti Smithszel vagy Laurie Andersonnal egyformán
rajongtam érte, de igazán különleges színnek tartottam. Később tudtam meg, hogy
NDK-s csaj volt, 20-21 évesen disszidált az NSZK-ba, mert a zenekarát
betiltották, és ott lett punk énekesnő, majd egyre inkább extravagáns,
műfajokba nehezen besorolható énekes. Persze, azért a rock a gyökere mindennek,
amit csinál, abból is a keményebb (régen a Rammsteinnel is, nem olyan régen
pedig az Apocalypticával is volt közös felvétele, talán koncertje is). A Yt-on
véletlen találtam egy-két NDK-s videót, hát halálra röhögtem magam, olyan
Neoton, Kati és a Kerekperec és egyéb akkori imázsban, dizájnban és hangzásban.
Ezt tiltották be (Automobile volt a neve)? Persze a politikai tartalomról nem
tudok. Az is biztos, hogy megmaradt politizáló, olykor-olykor valami ügyben
szót emelő (pl. iraki háborúellenesség) hírességnek, és már többször lehet
ilyen formában hallani róla, s kevésbé aktív előadóként. De ez a lemez tényleg
jó. Van benne erő, s nagyon ügyesen, ötletesen van keverve, a hangokkal,
effektekkel olyan módon játszadozik, ami szerintem abban az időben még újszerű
volt. Humora is van, s a hangját is elég sok tónusban használja. Azt sem kell
elfelejteni, hogy itt még olyan 25 év körüli lehet. Szóval, érdemes volt újra
felfedezni. (B-)
George Russell The Living Orchestra: The
African Game, 1984.
Már el is felejtkeztem erről a lemezről. Pedig nagyon jó zene.
Izgalmas hangszerelés, rengeteg fúvós, vibrálás, olyan modern jazz, ami tele
van dinamikával. A cím is sugallja az afrikai gyökereket, így némi afro-etno
stb. is, de nekem inkább eszembe jut Carla Bley erről a hangzásról, na, meg a
jó öreg Miles Davis In a Silent Way lemezével elindított műfajteremtés. (B)
Oregon: Always Never &Forever, 1991.
Az O-t nagyon szerettem, az ECM istálló egyik legjobb zenekara,
aminek a zenéje egyrészt nagyon frissítette a jazzt, másrészt az etnó és a
világzene hangzásoknak is elsők között adott teret, harmadrészt pedig a
megszólalásában van valamilyen klasszikus zenei „fennköltség” is. Debrecenben
élőben hallani maga volt a csoda annak idején. Aztán egy kicsit eltávolodtam
ettől a világzenés jazztől, nem tudott lekötni, vadságra, pörgésre vágytam
inkább. Nem lett az Oregon számomra hallgathatatlan zene, egyszerűen csak nem
hallgattam az ilyen típusú zenéket. Mostanában viszont újra felfedezem, így
őket is. Ezt a lemezt sem hallottam már régóta, most nagyon kellemes volt újból
felfedezni. Egyáltalán nem lagymatag ez a zene, hanem nagyon is finom, jó a
fülnek a sok zenei fordulat, s itt már pl. a dobot is erősebben, poposabban
használják. Ha hangosan hallgatod, az egész helyiséget betölti az a sound, ami
viszont nagyon sajátos, rájuk jellemző az egész pályafutásuk során. (B+)
Paul Motian Quintet: Jack of Clubs, 1985.
Őt is volt szerencsém élőben hallani, ettől függetlenül nem
vagyok elfogult. Egyszerűen az ilyen jazzt nagyon kedvelem, ha jól tudom, ő
inkább az avantgarde irányzatba tehető, bár hosszú élete alatt rengeteg
mindenkivel játszott, leginkább a bebop fénykorszakában indul be a karrierje, s
később Jarrettől Carla Bley-ig sok nagyszerű zenésszel, formációval dolgozott.
Neve alatt is rengeteg lemez jelent meg, hát még mennyin közreműködhetett. Ez
is jó lemeze, erős rajta a két szaxi. (B)
Tony Lakatos: The News, 1995.
A 80-as években az egyik nagy kedvencem volt a fiatal, feltörekvő
magyar jazz zenészek közül. A játéka erőteljes, modern, olyan igazán az akkori
korhoz illőnek tűnt. Nagyon hamar felfedezték külföldön is, s el is ment
itthonról, azt hiszem tanítani is, nemcsak zenélni. Azért fesztiválokon itthon
is hallhattuk, s néhány lemeze is jelent meg. Ez a lemeze annyira nem jön be.
Koncerten nekem sokkal egyedibb a játéka, elevenebb a stílusa, ez a lemez meg
olyan mainstream felé kacsingató, majdnem jólfésült zene. Azért lehet, hogy
túlzok, s inkább csak visszafogottabb, elmélyültebb. Direkt meghallgattam egy
közel ekkori koncertfelvételét, hogy megbizonyosodjak, valóban másabb-e, s
igen. Az jobban tetszik. (B-)
Muddy Shoes: The Real Shuffling Hungarians,
1997.
A Palermo Boogie Gang a 90-es évek legelején az első számú
blues-csapatnak számított, ez kétségtelen. Szabó Tamás magas szintű
harmonikázása, Fekete Jenő egyénisége, a zene sokszínűsége, a chicagói bluestól
pl. a new orleansiig, a zydecoig minden ment nekik. Nagyszerű nagykoncerti és
kocsmai hangulat, bárhol léptek fel. A felbomlásuk sokaknak érthetetlen volt,
hiszen nagyon jók voltak. Fekete Jenő és még 1-2 Palermós megalakította a MS-t,
s ezzel folytatták, de már ez nem ugyanaz volt, mint a PBG. Ez inkább kocsmai
világmegváltás, ami nem baj, de kár várni tőle azt, mint az elődzenekartól. Jó,
profi blueszene, sok esetben a gyökerekhez visszatérő, a kordivatra fittyet hányó
zene ez. Értékkövető, ha úgy tetszik, ami szép, de kevésbé frenetikus zenei
élmény. A lemezre meg még inkább érvényes ez, hiszen ez a zene élőben az igazi.
(B-)
Billy Cobham: Spectrum, 1973.
Szinte hihetetlen, hogy ez a lemez 40 éves. Az egyik legjobb
fúziós jazz (vagy ahogy mi nevezzük jazz-rock) lemezek egyike, már 70-es
években is klasszikusnak számított. Miles Davis, Mahavishnu stb. mérföldkövei
mellett ez a lemez is annak számított. Ráadásul ezen van a kedvenc számom a
Stratus, amiről régen azt mondtam, hogy szerintem a jazz-rock 10 legjobb
számában van a helye. Régen de sokszor hallgattam walkmanről, a kazettát
teljesen elnyűttem. Reggel erre róni az utat munkába, egészen jó érzés volt.
Most is nagyon jó volt újrahallgatni (B+)
Bobby McFerrin (1982.)
Bobby McFerrin-Chick Corea: play (live),
1990.
.jpg)
Ezt a lemezét nagyon szerettem. Akkor ismertem meg, amikor az
1988-as Be happy slágerével betört, s a vízcsapból is ez a szám folyt. Ez a
lemez az első albuma volt, s egy nagyon kellemes, játékos, hangulatos modern
jazz zene. Szolidabb, mint a világsiker, de legalább egy jó jazz lemez.
Koncerteken viszont fantasztikus, ha jazzes, ha populáris, egyformán. (B)
A másik lemezt nem
ismertem, de nagyon jó ez a párosítás. Két virtuóz egy csárdában. Nagyon szépen
összesimul a zongorajáték és az ének. Jó kis fergeteges jamelések is beleférnek
az összhangulatba. (B+)
Makám: Café Babel, 1997.
Talán az egyik legjobb lemeze ez. Másabb, mint előtte, s utána
is, mindegyik korszakában remekelt jó dolgokat, de ez most nekem nagyon bejött.
A folkos, a keleties, a jazzes, a világzenés vagy az alternatív zenés M mindig
olyan zenét csinált, ami megkerülhetetlen a magyar zenei életben. Volt minden
korszakának emlékezetes albuma, csak néha ismételte önmagát, de ideje sem volt
erre, mert mindig változott maga a zenekar irányvonala is. Ebből a kontextusból
is azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon erős lemez. És ezt minden bizonnyal
Grencsó Istvánnak köszönheti, aki a jazzben is, de az alternatív zenében is
mindig meghatározó a játékával, a személyiségével. Nagyon eleven, modern zene
ez az album, jazzes a fősodor, de nemcsak az. Igazi csemege. (B+)
Bergendy: Jazz, 1976.
A B az egyik legrégebbi könnyűzenei együttesünk, s talán az
egyetlen megmaradt, amelyik nem a tánczene vagy az akkoriban divatos latinos
vonulatból, hanem dixie felől közelítette a beatzenét. A jazzes hangzás mindig
is megmaradt, hol egy kis soul vagy funky beütéssel. Kevesen tudják, hogy a
60-as évek nagy triásza (Omega-Illés-Metro) után a 70-es évek első felében
kialakuló triász (Omega-LGT-Fonográf) között volt egy-két év, amikor a B volt a
legnépszerűbb együttes. A lemezeladások, a koncertek és egyebek egyértelműen
ekkoriban azt mutatták, hogy a csúcson vannak. Demjén a lányok imádott kedvence
volt, a zene pedig elég színvonalas volt ahhoz, hogy olyanokat is vonzzon, akik
amúgy a B slágerekért nem rajonganak. Mert a koncertek egészen másabbak voltak,
mint a rádióból ismert iskolatáskás slágerek. Nagyon profi, olykor elég
erőteljes jazz-rock, eleven fúvósszekcióval, szerintem abban az időben nem volt
ebben vetélytársa. A még népszerű B 1976-ban kiad egy teljesen jazzlemezt.
Fura, mert ez tényleg nem a piacnak szólhatott. Vagy azoknak, akik a sok slágerlemezük
ellenére is kitartanak mellettük? Ráadásul ez a lemez még jó is. Emlékszem, én
is hallgattam sokszor, de most CD-ről hallgatva meglepődtem, hogy még ma sem
rossz, akkoriban meg kifejezetten trendi lehetett, pl. a cseh Blue Effect vagy
a Doldinger Passport stb., általunk ismert élvonalhoz képest is. Tényleg jó
jazz ez, a 70-es évek felfogásában, de ma is hallgathatóan. (B)
Kaláka: Villon, 1987.
Az biztos, hogy régen szerettem ezt a lemezt, de hogy most is
ilyen jó legyen hallgatni, ezt nem gondoltam. Legalább tizenkétszer
meghallgattam, annyira újra felfedeztem az értékét. Persze, maguk a Villon
versek is hatottak, de inkább úgy mondanám, hogy itt az előadás és a vers
nagyon jó összhangra talált. Talán az egyik legjobb megzenésített verses album.
(B+)
Al Di Meola: Flesh on Flesh, 2002.
ADM-nak elég sok korszaka volt, az utóbbi időkben sem lankad, sok
lemeze van. Persze, ő még nem olyan öreg, ahhoz képest meg fura is, hogy a
70-es évek óta a csúcson van. A jazz legjobb gitárosaként tartják számon több mint
30 éve. A modern jazztől a világzenéig mindenben hozza az egyéni hangzását, a
kissé latinos, flamencós hangulatot. Volt, mikor egy picit leült, a mainstream,
szépen fésült, profi, rutinos zenéi közé keveredett, de ebből kilépett. Ez a
lemez már újból izgalmas, nagyon élvezetesen hangszerelt muzsika. Nem egy
alternatív zene, de fantáziadús, „hallgatóbarát”. (B)
Dresch Quartet: Mozdulatlan utazás, 2000.
A DQ azt is mondhatnám, hogy harmadik meghatározó korszakában, és
eléggé termékeny időszakában készült ez a lemez. Az elsőben Grencsó, a másodikban
Lajkó Félix, ebben pedig Kovács Ferenc remekel Dresch Mihály mellett. KF trombitán
és hegedűn játszva is nagyon jól tud illeszkedni D-hez. Az a zenész, aki nem
hívja fel magára a figyelmet, de hihetetlenül jó zenész, alázattal játszik, de
nagyszerűen. Ezen a lemezen újból erről tudtam meggyőződni. Dresch egyik
legjobb lemeze ez (a sok közül), erről újból meggyőződtem. (B+)
The Residents
Meet The Residents,
1973.
Not Available, 1974.
Fingerprince, 1976.
The Third Reich ’n’ Roll, 1976.
Eskimo, 1979.
The Commercial Album, 1980.
Mark of the Mole, 1981.
The Tunes of Two Cities, 1982.
George &James, 1984.
The Big Bubble, 1985.
Hell, 1986.
Heaven, 1986.
Stars & Hank Forever, 1986.
God in Three Persons, 1988.
The King & Eye, 1989.
Cube E – Live in Holland, 1990.
Freak Show, 1990.
Our Finest Flowers, 1993.
Stranger Than Supper, 1995.
Gingerbread Man, 1995.
Hunters, 1995.
Have a Bad Day, 1996.
Duck Stab – Buster & Glen, 1997.
Worm Wood – Curious Stories from The Bible,
1998.
Icky Flix, 2001.
Residue of the Residents (1971-1983), 1984.
Vileness Fats, 1976?
Gondoltam egyet, s az összes fellelhető R lemezt egymásután,
szépen sorban meghallgattam. 28 lemezt tudtam kb. másfél-két hónap alatt
végighallgatni (ami persze többszöri meghallgatást jelent), nem is gondoltam
volna, hogy ennyi idő alatt képes leszek ezt a rengeteg lemezt meghallgatni.
Na, meg közben olykor mást is hallgattam, egyébként nehéz is lett volna egy
ilyen zenével hetekre elbarikádoznom magam, biztos nem bírtam volna ki.
Egyébként érdekes volt, talán máskor, más zenékkel is megteszem, hogy
időrendben végighallgatom az összes megszerezhető lemezt. Nagyon extrém, ezért
nagyon szerteágazó stílusú a R., a világ talán első számú avantgarde zenekara,
akik a happeninget, performanszt, zenét, multimédiát, szóval, szinte mindent
alkalmaznak és összekapcsolnak. Hihetetlen, hogy már a 60-as évek vége óta
működnek, ráadásul folyamatosan és intenzíven. Ezalatt a hosszú idő alatt
megőrizték anonimitásukat, koncertjeiken maszkokban lépnek fel, amik mindig
inkább performanszok, mint koncertek. A polgárpukkasztás már túl szűk a R
leírására, hiszen mindent kipróbáltak, ami nem hagyományos, jóízlésű,
általánosan elfogadható stb. Talán csak a szex nem jelenik meg náluk, de minden
más tabu (fasizmus, halál, isten stb.) könnyű játékszerük. Zenei stílusokat is
parodizálnak, beépítenek, széttöredezetten nyújtanak át stb., bárhogyan, csak
nem szokványosan. Itt azért megállnék, s jelezném, hogy nagyon jó lemezeik is
vannak, de olyanok is, amiket elég nehéz többször is meghallgatni. Vagy azért,
mert nagyon hallgathatatlan és kaotikus, vagy mert pl. egy 41 perces lemezen
kereken 40 szám van, tehát 1 perces szerzemények sorakoznak egymásután, ami
azért így nehezen befogadható. A hallgatóval is játszanak, mennyit bírnak el.
Azért ismétlem, több olyan lemezük van, ahol a zene igen jó, tehát a külső és a
emészthetetlenség nem blöfföt takar, hanem igen jó zenészeket, és ez az
avantgarde bizarr filozófia vagy művészetfelfogás nem mindig megy neki az
elvárásoknak.
Grencsó Kollektíva Plusz: 7 ének az utolsó
mohikánoknak, 2001.
A Makámnál nem régen dicsértem Grencsót. Nos, itt ez a lemez, ahol
teljesen saját formációjában mutatkozik meg a zenéje. Vagy mégsem? Grencsó a
Kampec Doloresszel is együttműködik, ill. tagja az együttesnek, s itt
Kollektívaként egy olyan zenét hozott össze a Kampecesekkel (is) együtt, ami
simán a másik formációjáé is lehetne. Hogy miért saját nevén, azt nem tudom, de
hogy egy igazán jó lemez, Grencsó energikusságával, újszerű hangzások
variálással, az biztos. (B+)
Eric Dolphy: Unrealized Tapes (18. June
1964.) Paris
A halála előtt néhány nappal készültek ezek a felvételek (éppen Európában
volt koncertkörúton). Nagyon erős zenei anyag, ED zenéjétől, ami elvárható, az
biztos. Milyen nagy veszteség, hogy korán meghalt, ez a lemez, ami talán
tényleg az utolsó felvételét tartalmazza, bizonyítja ezt. Egyébként meglepően
sok felvétel maradt fent a 60-as évek elejéről, életének utolsó 4-5 évéből.
Mintha ez egy kicsit az utókornak adna lehetőséget, hogy nagyságának
megfelelően ismerhesse. (B+)
Videókról, DVD-kről
Prince & The Revolution, live 1985.
Syracuse, NY
116
perc
Azt mindig is tudtam, hogy nagy showman, de nem gondoltam volna,
hogy még ennyi év után is el tud kápráztatni egy lassan majdnem 30 éves
koncertfelvétele. Egyszerűen tényleg fantasztikus, ahogy gördül minden, a zene,
a show-elemek, a tánc, olyan óramű pontossággal ott van minden a helyén, de
mégsem mesterkélt, a zene felszabadult, tele james játékossággal is. A zene
egyébként egészen változatos, elég sok részben egyáltalán nem az a táncos
populáris, amit Prince-nek tulajdonítanánk. És ő maga meg úgy pörög, mintha egy
vödör speedet nyelt volna. Katartikus befejezés a 20 perces Purple rainnel, de
úgy felfuttatva, hogy tényleg csúcspont legyen. Valóban az egyik legnagyobb
showman, de szerencsére jó zenész is, s így nemcsak káprázatos külsőség ez az
egész. (B+)
Manu Chao – Baionarena DVD – completo
concierto, 2008.
144
perc
M. Chao is közismerten pörgős, beindulós koncerteket nyom, ami
minden felvételen látható-hallható. Ez a teljes koncertfelvétel jó példája
ennek, hogyan tudja a hangulatot felnyomni, mekkora nagy buli feeling tud
kialakulni a koncertjein. Zeneileg ügyesen összerakott koncertszámok, az ütős
és a trombita nagyon húzza (akárcsak a Quimbynél), a latinos dallamok-ütemek
meg önmagában is nagyon tüzesek, de azért az örömzenélgetések is emelik a
hangulatot. Azért az sem semmi, hogy majdnem két és fél órában lenyomnak vagy
35 számot, még közönségként sem kevés kalóriaégetés. (B)
Police – Live Rockpalast, Hamburg, 1980.
73
perc
A P minden szempontból nagy zenekar volt. Egyrészt zeneileg friss
új hangzást hozott, tehát a saját érájában progresszívzene volt, amit mai
füllel is értékelni tudunk. Másrészt nagy hatással volt a kortársakra, de az
utókorra is. És ami harmadsorban még számítani szokott, az a népszerűség: igen,
a slágereivel népszerű volt, jól ismert zenekar, még ha nem is annyira, mint az
akkori diszkó vagy bugyutább újhullámos előadók, de nemzetközileg ismert
zenekar volt és mai napig az is. Ezt a 3 szempontot „akkor és most”
megbontásban olykor érdemes végiggondolni. Egy-egy zenekarról a legtöbbet a
teljes koncertfelvételek mutatják, mert a koncerten való megszólalás
technikailag és minőségileg is fontos mérce. Ráadásul, ha teljes koncertet
tudunk végignézni-hallgatni, akkor nemcsak a kimazsolázott sikerszámokat
halljuk, hanem pl. a koncert hevében született nagyon jó kis örömködéseket,
szólókat stb. Ez a koncertfelvétel is tele van ilyen csemegékkel. A Beds Too
Big Without You pl. úgy szól, hogy az nem semmi. Pedig semmi technikai
hókuszpókusz nincs, csak három hangszer, mégis játékukkal olyan színes a hangzás, amit nehéz
felülmúlni. (B+)
Nine Inch Nails: Broken Movie, 1993.
Ez tulajdonképpen egy 20 perces horrorfilm, NIN zenével
aláfestve. Hivatalosan soha nem jelent meg, egy ideig még a zenekar is titkolta
a létezését, s még most sem lehet a Yt-on elérni, hanem egy „oktatófilm” van
feltöltve, ami elmondja-megmutatja, hogyan lehet mégis a neten hozzáférni. Nem
mellesleg ezt a kis filmecskét is már elég sokan látták, tehát van érdeklődés a
film iránt. Ügyes húzás volt a NIN-től, hogyan lehet legendát csinálni. Még az
is hozzátartozik, hogy annak idején néhány videokazettát ajándékoztak az
ismerősi körüknek, de úgy, hogy mindegyiknél máshol volt kitörölve a filmből,
így ha nagypéldányban megjelenik illegálisan, akkor tudható lesz, kitől
származott a VHS. Persze a rajongók között terjedtek a rossznál rosszabb
másolatok, s amit én most néztem avi formátumban, hát ez is borzalmas
képminőség. A film egyébként egy elítélt akasztásával kezdődik-fejeződik be,
közte pedig jellegzetes sorozatgyilkos horrorfilmekből ismert emberkínzások,
amik között van egy speciális is, egy férfi önszántából fekszik be egy
gépesített kínzóeszközbe. Elég brutális az egész film. A zenéknél sokkal inkább
szigorúbban vették és veszik a szex és az erőszak jelenlétét. Még filmeknél
több minden megengedhető, addig zenék klipjei óriási botrányokat kavarhattak
akár olyan pár másodperccel is, amik játékfilmekhez képest tényleg az átlagos
ingerküszöböt nem lépik túl. De itt legalizálásról szó sem lehet, mert azért
tettek róla, hogy ne csak a horrorral üssenek, azért még tabut is kicsit
döngetnek: elég szépen mutatják, ahogy a férfi farkát a kínzógép jól
meggínyolja. Ilyet a cenzúra még a
felnőtteknek megnézhető mozifilmekben sem szeressék. (B-)
St. Vincent (Annie Clark) & David Byrne
live, 2012. sept. 30. Strathmore Music Center, Maryland (38 perc)
A jó öreg DB legújabb projektjének egy jó kis koncertfelvétele.
Tavaly jelent meg a lemez, amit nem ismerek, de ez a koncertanyag nagyon tetszik,
így a lemezre is kíváncsi lettem. Nincs benne meglepő, az, hogy egy nővel
közösen készít lemezt, nem áll tőle távol. Az is illik hozzá, hogy a zenei
bázis itt végig olyan 8 fúvós remekelése. De így együtt olyan produkció, ami
még nem volt és különleges, nagyon sajátos hangzásvilággá válik. A nő-férfi
énekespár is színes, izgalmas, de a fúvósok egyszerűen lehengerlőek. Olyan kavarásokat
hallunk, hogy egy komolyabb jazz zenének is díszévé válhatnának. Tényleg igazi
csemege ez a zene, éppen ezért nagyon rövidnek érzi az ember a 38 percet,
rögtön háromszor egymásután meg is néztem, hallgattam. (B+)
Wynton Marsalis: Live at The House of
Tribes, N.Y.C. East Village, 2002. dec. 15. (60 perc)
Az első, ami feltűnt a WM bemutatkozásakor, hogy micsoda kis szűk
helyen fognak játszani, ez egy kis lyuk, hogy NYC-ben is vannak ilyen helyek?
Aztán ahogy elkezdődött a zene, rögtön magával ragadt, majd leesett az állam,
amikor a második számban a zongorista olyan fergeteges szólót nyomott, hogy
ritkán hallottam ilyet. Egyszerűen csúcs ez a koncert. Vérprofi, annyira a jazz
esszenciája, hogy besorolni sem lehetne semmilyen kategóriába, sok-sok jamelés,
örömzene. És ehhez teremti meg ez a kényelmetlenül szűk hely a terepet, mert
ilyen zene csak testközelben születik, hatalmas színpadon egészen másképp
bontakozik ki a zene. Egyszerűen olyan érzésed van, mintha te is ott lennél. A
kereken egy órát megbabonázva néztem-hallgattam végig, még így monitorról is
lenyűgöző ez a jam. Azóta már egyszer újból végignéztem, de biztos, még
néhányszor fogom, mert megunhatatlan. (A+)
John Zorn – Jazz in Marciac – Live, 2010. (54
perc)
Már megnéztem néhányszor ezt az 54 percet a Yt-on, de nem tudok
betelni vele. Egyszerűen olyan gyönyörű jamelés, hogy hihetetlen. S alig bírja
az ember ülve hallgatni, minden porcikád együtt él a zenével. Fantasztikus
látni, ahogy születik a zene. Mindezt JZ vezényli, rendezi, mutatja a
zenészeinek, mikor milyen intenzitással nyomják, s amikor kell, akkor leginkább
buzdít, s a zenészek ettől szinte szárnyra kapnak, s olyan frenetikusan
játszanak, hogy az tényleg gyönyör. Roy Scheider jutott eszembe, mert JZ nagyon
hasonlít rá, ahogy az All that jazzben rendezi a táncosokat, ugyanúgy ő itt a
zenészeket, mert inkább rendez, s nem karmester ebben a felállásban. (A-)
Filmekről
A bombák földjén (The Hurt Locker)
by Kathryn Bigelow, 2008.
fsz.-
Jeremy Renner, Christopher Savegh, Anthony Mackie
Hihetetlenül izgalmas film, ez volt végig az érzésem, de aztán
rájöttem, hogy ez nem igazán fejezi ki azt az érzést, amit érzel, miközben
nézed. Izgalmas, ha izgulsz a szereplőért, vagy a történet izgalmasan van
előadva. De itt nem erről van szó, hanem feszültséget ad át, éspedig többféle
szituációét. Megismerjük a bombahatástalanítással járó stresszt, a központi
témája is ez a filmnek, de van a történetben két olyan rész is, amikor a
katonák másfajta idegölő helyzetbe kerülnek: egyszer megismerjük a lövészárok
feszkóját, amikor órákig nem történik semmi, de nem lehet lankadni, mert
bármikor lelőhetnek, ha nem figyelsz. És az utcai harc félelmét is átélhetjük,
amikor soha nem lehet tudni, hogy a következő saroknál esetleg olyan a helyzet,
hogy reménytelen a menekülés, de akár egy ablakból is bármikor lelőhetik a
magányosan előre araszoló katonát. A félelem feszültségét tudja ez a film
nagyon jól átadni. A háromfős kiscsapat élete e köré van megírva, egy-két
dologtól eltekintve a karakterek és a színészek is hitelesek. A filmből nem
ismerjük meg pl. azt az idegölő katonai alaphelyzetet, amikor nem kell semmit
sem csinálni. Olykor katonák ebbe hülyülnek bele. Márpedig a
bombahatástalanítás nem napi 8 órás munka, hanem akkor kell menni, amikor van
bomba, amikor nincs, akkor napokig, hetekig készenlétben kell lenni. S ilyenkor
a várakozás értelmetlensége is tud ölni. De higgyük el, itt és most éppen egy
ilyen sok bombás időszak volt, mindennapra egy akciót terveztek az arabok. Az
Apokalipszis, most óta sok film készült a háború borzalmairól, de kevés,
amelyik ugyanolyan plasztikusan tudja ábrázolni az értelmetlen halált. Ahogy
ott egy jajgató haldoklót egyszerűen kilőnek, vagy egy kiskutyus után kapó
gyerek miatt egy egész családot lemészárolnak, és ettől lesz felfoghatatlanul
értelmetlen a halál, itt az a jelenet a nyomasztó, amikor kiderül, hogy a
férfire rálakatolt bombát nem lehet leszedni, s ezért ott kell hagyni, hadd
robbanjon magában. A nézőt is megviseli, s nem csoda, ha ezek a katonák a békés
hátországban, hazájukban már nem nagyon találják a helyüket. Nagyon jó az a
jelenet, amikor a supermarketben a felesége azt mondja, hogy hozzon még egy
corn flakes-et, s a leszerelt katona megáll az irtózatos hosszú polcrendszer
előtt tanácstalanul, hogy vajon melyik dobozt emelje le a több százból. Ezt nem
tudja, már ilyen dolgokhoz nincs köze, csak ahhoz a másik világhoz. Szomorú
film, s a happy end elmaradása hollywoodban nagy bűnnek számít, de itt
szerintem a producer mogulok is belátták, hogy nem lehet egy welcome
leszerelési bulival ilyen filmet befejezni. (B)
A vihar kapujában (Rashomon)
by
Akira Kurosawa, 1950. fsz. – Toshiro Mifune, Machiko Kyo, Masayuki Mori,
Takashi Shimura, Minoru Chiaki
AK legismertebb filmjei között van, a Hét szamuráj, Macbeth és a
többi mellett a legtöbbször emlegetett filmje. Iszonyú régen láttam, s csak
képfoszlányok maradtak meg, az esőben beszélgető hármas képe, s az erdő mélyén
egymással hadakozó hármas, mint vizuális emlék. Na, persze arra is emlékeztem,
hogy három ember háromféle történetét halljuk ugyanarról az eseményről, de
ennyi. Tényleg nagyfilm, nem tudom, milyen lehet a kisregény, de ez a film még
63 év után is hatással tud lenni. Az emberek közti kapcsolatok, a dramaturgia,
mind-mind olyan igényesen van kimunkálva, hogy ma sem lehetne jobban. Most
direkt utánanéztem, s láttam, hogy AK ezzel a filmmel lett világhírű, ez hozta
meg neki a nemzetközi elismerést (és szerintem a japán, de az egész keleti
filmkultúra talán innen kaphatott figyelmet). Nehogy kihagyjam, az operatőri
munka is nagyszerű, nem véletlen, hogy évtizedek távlatából is emlékszem a képi
világára, belém vésődött. (A-)
A módszer (A Grönholm-módszer), (El Método)
by
Marcello Pineyro, 2005. fsz, . Eduardo Noreiga, Najwa Nimri, Eduard Fernández,
Pablo Echarri
Érdekes film, olyan igazi kamaradráma, s dereng is, hogy tán ezt
színházban is játszották. Mert ez egy igazi színházba való kamaradarab: 8 ember
közötti interakciók, titkok és jellemfejlődések, érdekek összecsapása és
kapcsolatok kialakulása stb., mind-mind színházban, az élőelőadásban nagyon jól
felépíthető, színészi játékkal kibontható. A film is jól bánik ezekkel, rögtön
kiemelném a színészeket, mind nagyon jól formálta meg a karakterét. A
pszichológiai játékosságán és mindemellett kemény tartalmán túl halvány
politikai, társadalmi szállal késztett gondolkozásra. A 7 állásra pályázó ember
egy multi cég ultramodern épületében, szinte egy szobába bezárva harcol
egymással a meghirdetett menedzseri állásért, miközben lent, az utcán zöldek,
balosok és egyéb „söpredék” tör-zúz, tüntet a globalizált világ ellen, ami
félő, hogy a jóléti rendszert bontja le apránként. Lent is harc dúl, fent, a
toronyházban is, a párhuzam még jobban is kifejthető, a film viszont nem viszi
túlzásba, csak a legvégén mutatja a szétvert, romokban álló utcát, ami
ugyanolyan embertelen küzdelemről árulkodik, mint amilyet láthattunk a magas
presztízsű álláspályázóktól. A film közben úgy felmerült bennem, hogy ilyen
magas kvalitású, jó egzisztenciával rendelkező emberek, nem túlzás-e, hogy így,
mindent félredobva, hajlandóak egy kecsegtető állásért ilyen módon viselkedni,
törtetni. Hogy átlátva a manipulálást, egyszerűen nem áll fel senki, hogy, na,
jó, én kiszállok, nekem fontosabb az önbecsülésem. Aztán napokig eszembe jutott
a film, s pont az ellenkezőjére jutottam. Igenis, pont ők azok, akik képesek
erre, hiszen valószínűleg sokan a karrierért már régen túl vannak ezen, már rég
megváltozott a személyiségük ahhoz, hogy semmi ne legyen probléma az előrejutás
érdekében, s a filmben is van erre több, halvány utalás a szereplők
életrajzából kitűnő előzményeknél. A film végén, amikor már csak ketten
maradnak a játékban, az egyik rá is jön arra, hogy ez már túlment mindenen, s
kiszáll, olyan módon, hogy felajánl a versenytársának egy win-win állást, de
itt a win-win nem létezik, lúzerek ideája. A másik úgy tesz, mintha elfogadná,
de aztán mégsem, ezzel ő győzött. Igazi shakespeari fordulat, tanulságos is.
Fent a hatalomért, presztízsért vér és nyom nélkül gyilkolásszák egymást, lent
meg a sok barbár szétver mindent, ami a tüntetés nyomába kerül. Fanyar. (B)
Lányok
Faur
Anna, 2007. fsz. – Fulvia Collongues, Helene Francois, Zsótér Sándor, Rába
Roland, Fullajtár Andrea, Péterfy Bori, Mundruczó Kornél
Arra már nem emlékszem, mikor volt az a nagy vihart kavaró ügy,
amikor két tizenéves lány agyonrugdosott egy taxist Pesten. Ezt a filmet ez a
bűntény ihlette, de az elején kiírják, hogy a film a képzelet szüleménye, ami
arra utalhat, hogy az eredeti esemény csak a szikra volt, maga a filmes
történet már elrugaszkodik a valóságostól. Ez a film a magyar dokumentum
játékfilmes hagyományokra építve, a tipikus magyar szociografikus látásmóddal
megáldva, vállaltan dokumentumszerűen esetlen olykor. Maga a film hangulata
elég sötét, még a tragikus végkifejlet előtt is vészjóslóan lehúzza az embert.
Sokan ettől a feelingtől menekülnek, a tipikusan lerobbant lépcsőházak, lakások
hátterével az ilyen-olyan szinten züllött emberek eléggé taszítóak azoknak,
akik a romkomokhoz szoktak. Meg valljuk be, sokszor kaptunk elég sekély
filmeket is, amiknek az alkotói azt hitték, ha ilyen lepukkant filmekkel
rukkolnak elő, attól már el kell ájulni. Szóval, kicsit hatásvadász is volt
néhány film. És ez is továbbél, néha nagyon csapnivaló filmek
megtestesítésében. Ebben a kontextusban ez a film minden hibája ellenére,
egészen tűrhető. Mert vannak hibái, nem is kevés. A két csellengő lány közül az
egyik nagyon outsider, mintha fogalma se lenne arról, hogy itt neki egy
szerepet kell eljátszania. Ehhez képest a mellékszereplők telitalálatok, nagyon
rutinosan hozzák a karaktereiket. Ki kell emelni két rendezőt, akik itt most
színészként szerepelnek. Különösen Zsótér Sándor játéka remek, drámai jellem,
ami végig többet árul el, mint ami ebbe az intervallumba beleférne. Mundruczó
Kornél pedig annyira tahó tud lenni, hogy egyből hitelesnek látjuk. Szokásosan
nem valami kellemes társadalmi képet látunk, ijesztő, mint az alapműnél, a Kis
Valentinónál is. A végén az egész gyilkosság már olyan végkifejlet, hogy szinte
kevésbé borzaszt el, mint a film több más része. Ettől kicsit hangsúlytalan a
befejezés, de ez is eléggé tipikusan magyar művészfilmes hagyomány (B-)
Szívritmus (Kammerflimmern)
by
Hendrik Hölzemann, 2004.
fsz. –
Matthias Scheighöfer, Jessica Schwarz, Florian Lukas, Jan Gregor Kremp, (z. –
Blackmail, Lee Buddah)
Egy érdekes film a németektől. Alapból olyan romantikus dráma, de
mégis több annál. Maga a film nagyon fiatalos, tele brites indie zenékkel, klipszerű
látásmóddal, de a dramaturgiája, a flashback-ek is egy dinamikus szerkezetet
adnak a filmnek. Mindezek mellett a felszín alatt viszont érdekes kérdéseket
boncolgat a film. Egy mentősök életével, mindennapi harcával foglalkozó, nagy
szériás sorozat már megszülethetett volna, biztos imádnák, mint a kórházas,
doki bácsis sorozatokat. Ez viszont nem nagyon illene bele az ilyen
sorozatokba, hiszen itt szinte mindenki kiégett, aki nem, az menekülne olyan
egészségügyi vonalra, ahol „igazi” betegek vannak, nem drogosok, alkoholisták,
vagy megvert áldozatok. A mentősök nap mint nap a világ sötétebb oldalán
(alján?) járnak, nem csoda, ha kiégtek, meg két hulla közt egy kis légyottot is
lebonyolítanak, vagy kokóval stimulálják magukat. A főszereplő még fiatal, s a
múltjából adódóan is elkötelezettebb (szülei karambolban haltak meg), persze, ő
sem angyal, szerencsére a film nem akar fekete-fehér karaktereket, a kiégett
figurák sem rosszak, csak nehezen bírják a munkával járó terheket. Szóval, a
burnout az egyik érdekes vetülete a filmnek, a másik a főhős személyisége.
Talán egy - morális szempontból is - nem túl súlyos helfer szindrómás lehet,
aki azért választotta ezt a pályát, mert nem tudta a szülei halálát
feldolgozni, ill. leginkább azt, hogy az autóban haldoklóknak kisgyerekként nem
tudott segíteni. Ezt kompenzálja azóta is. Az amerikai filmekből jól ismert
leugrásra készülő öngyilkosjelölttel való beszélgetés itt viszont kudarcba
torkollik, a lány leugrik, ő pedig megint ottmarad a súlyos érzésekkel. Ettől
érdekes a film, hogy nem egy habselymes témafelvetésű, egészen sokáig ad
továbbgondolásra valót. A film befejezése filmes szempontból is jól eltalált,
és nyitva hagyja, nem tudjuk egyértelműen mi is vége. E miatt sem tudja elég
sokáig az ember kiverni a fejéből. (B)
Könyvekről
Bret Easton Ellis: Amerikai Psycho (American
Psycho)
(Európa,
1994.) f. – Bart István
Amikor megjelent ez a könyv magyarul (majdnem 20 éve) rögtön
beszédtéma volt és kultregény. Már akkor el akartam olvasni, de valahogy
kimaradt. Beszédtéma főként a horrorisztikus jelenetek voltak, amik engem nem
vonzottak, de amit hallottam a könyvről, abból egyértelmű volt, hogy nem egy
bóvli horror történet. Valahogy most a kezembe került, habozás nélkül el
kezdtem olvasni, hiszen végre, ami késik, nem múlik. Ahogy a könyvben egyre
előbbre jutottam, annál inkább lassabban haladtam. Az első negyedében az
irónia, ahogy a yuppie-világról ír, igazán élvezetes. Itt csak szép lassan,
elszólásokból kezd kibontakozni a pszichopata jellem, a brutalitásnak még nyoma
sincs. Az első keményebb szex-jelenet végén is csak sejtetve van, hogy a főhős szadizta
a nőket, ráadásul itt még el is engedi őket. Aztán folyamatosan adagolva jönnek
a gyilkosságok, amikkel a könyv számomra elég ambivalenssé válik. Egyrészt,
nagyon kezdtem elunni az olykor egyszerre 5-6 ember összes ruhadarabjának a
leírását, meg hogy honnan származnak,
hogy oldalakon keresztül ezenkívül századjára azon vekengnek, hova foglaljanak
asztalt. Az első találkozás ezekkel az elemekkel kifejezetten ironikusak voltak,
itt már nagyon nem vitték előre a könyvet. Lehet, hogy tudatosan azt akarta
BEE, kezdjük el unni, és ezzel ezt az életformát is, és hogy így már alig
várjuk, hogy történjen valami, történjen egy kis borzalom? Ha igen, akkor
elérte a hatását. De a gyilkosságokat én annyira nem vártam, nekem már ez is
unalmas lett. Persze, zsiger szintjén hatással van az emberre, de nem hozott
már újat, ha még 80 ilyen-olyan kibelezést, mell és punci leharapást, megfőzést
stb. ír is le. Ugyanis két-három nagyon jól felépített gyilkossággal
megteremtette az érzelmi csúcspontot az olvasóban, utána már intellektuálisan
immunis lett, ha azért még néhányszor gyomorforgató vagy erkölcsileg, lelkileg
felkavaró is az, amit leír BEE. Ilyen például az állatkertben egy óvódás korú
gyerek megölése. Az előző gyilkosságok jól felépítettek, hatással vannak az
emberre. Itt viszont csak az jön le, hogy milyen durva, hogy gyereket is.
Mintha BEE arra is készült volna, hogy lesznek olyanok, akiket kevésbé rendít
meg hajléktalan, kurva vagy öntelt yuppie meggyilkolása, akkor itt van, nesztek
egy kisgyerek, erre már ki kell mindenkinek akadnia. Igen, ez erkölcsileg
mindenkinél kiveri a biztosítékot, éppen ezért túl direkt a beépítése a
történetbe. Bár érdekes a pszichopata morbid logikája, hogy mennyire elüt a
normális ember érzéseitől, tudniillik azt gondolja, gyereket nem olyan nagy
kunszt megölni, mert az csak egy gyerek, nincs múltja, a semmit veszi el a
megöléssel, ellenben egy felnőttnél elveszed az eddigi életét is. A
pszichopátiáról amúgy szerintem nagyon hiteles képet nyújt, és összességében a
kiüresedett yuppie élet és az ebből az unalomból kitörő pszichopata
összekapcsolása igen nagyszerűen van a regényben kidolgozva. Ehhez nyújt
segítséget az irónia, amit sajnos a vége felé nem éreztem. Mégis a vége fontos
a könyvnek, mert elbizonytalanít, hiszen felmerül az is, hogy a főszereplő
ugyan beteg, de ezek a kegyetlenségek csak az agyszüleményei lehetnek, a
valóságban nem tette meg, csak elgondolhatta ezeket. Ettől újra izgalmassá
válik, de aztán végződik is a regény. Ha nem is remekmű, de nagyon tehetséges
az író, s fontos regény, ez biztos. (B)
Színház
Kovács Dániel - Vinnai András: Virágos
Magyarország
by Kovács Dániel, Katona József Színház,
2012.
fsz. –
Ötvös András, Ónodi Eszter, Pálmai Anna, Elek Ferenc, Bodnár Erika, Rajkai
Zoltán
(DESZKA
Fesztivál)
Az aktualizáló daraboktól (filmektől stb.) tart az ember egy
kicsit, mert sokszor tapasztaltuk, hogy a jelen dolgairól író alkotó annyira
erre összpontosít, hogy aztán jó esetben egy kis középszerűt volt képes kipottyantani.
Tavaly a DESZKA fesztiválon kellemes csalódás volt a West Balkán eset
feldolgozása, s most ez a darab is nagyon sikeresen az előítéletekkel szemben,
igazán jól sikerült. A történet teljesen mai, ráismerhetünk a mostani politikai
kultúránkra: a telefonon keresztüli törvénymódosítás, a közmunkások ide-oda
vezénylése, mint annak idején a munkaszolgálatosokat (ráadásul pont egy
radikális jobboldali által), a kirakat magyarkodás, a népnemzeti pátosz, ami
mögött csak a falusi nyomor van, a fővárosi yuppie élet, mint a pitiánerek
vágya stb.-stb. Jól ismerjük, s nagyon is mai kérdések ezek, de az írók nem
dőlnek hátra ezzel, hogy na tessék, most jól odamondtunk, szatirikusan
beolvastunk, milyen frankó ez így, hanem egy egész műfajnak megteremtik a szatíráját.
Az operettét. Mi is illene leginkább ehhez a népnemzeti magyarkodó műmájer
világhoz, talán még a magyarnóta. És ez így már nem könnyű dolog. Hiszen az
operettet kell karikírozni úgy, hogy ne legyen élvezhetetlen, de a
giccsességet, a sablonosságot mégis látassa. A Ripacsok filmzenéje erre a
legjobb példa. Az egyedül nem megy c. szám egy idétlen, rossz ízlésű kuplét
jelenít meg, amit ezerszer adott elő a páros, hiszen csak ezt tudják, ezért
ripacsok, de a szám egyébként meg zseniális zenében és szövegben és abban, hogy
nem süllyed arra a szintre, amit egyébként meg fel kell mutatnia. Itt is úgy
kell giccses operettet megírni és játszani, hogy közben mégis élvezetes
előadásnak legyünk a részesei. És ezért jó a darab, mert ezt oly sikeresen
megcsinálja, hogy több síkon is működik az előadás.
