2010. október

Stereolab: Cobra & Phases Group Play Voltage in The Milky Night, 1999.

Azt hiszem lemezükkel még nem találkoztam, kazettáról már viszont talán ismertem egy lemezüket, de semmit sem tudtam róluk (meg arról a lemezről sem). Nagyon érdekes ez a zene. A 70-es évek progresszívzenéje hogyan változott az idők során, s a 90-es években milyen érdekes formációk születtek. Ez is érződik, hogy valahol a régi prog-rockból bújt ki, de mindenben másabb. A jazzes beütések mellett pl. igazi kortárszenei elemeket is kiérezni ebből a lemezből. Maga az énekstílus is egészen egyedi, de a jazzhez közelít. Mindemellett annyira nem kötődöm az ilyen zenékhez, jónak tartom, hallgatom is, de rajongani nem igazán tudnék érte. Érdekes elemeket hangzásokat, effekteket hoznak a zenébe, amit igazán akkor fedeztem fel, amikor fejhallgatóval hallgattam. Alapjában az ének-vokál sokszor olyan 60-as évek filmzenei hangulatát hozták nekem, egy egészen másabb hangzású zenei kísérettel. Jól kitalált ez a forma (az ének-vokál stílusára gondolok). Talán több lemezt meg kellene tőlük ismernem, hogy objektívebb véleményt tudjak kialakítani erről a zenéről. (B)


Palya Bea: Szeretetből jöttél a világra, EP 2007.

Palya Bea nagy kedvencem lett az utóbbi időben. Kíváncsian vettem kézbe ezt a kislemezt, fura hogy egy 20-21 perces lemez, s a cím olyan személyesnek tűnt. Illetve én gondoltam bele, mert valahogy ahhoz a képhez ez illett, amit róla formáltam. Ehhez képest fura meglepetés volt, hogy ez egy karácsonyi lemez lehet, vallási ihletettségű. A várakozásomat átfordítva hallgattam, s nem rossz, szép az ének, a zene is egészen érdekes, olykor „kozmikus”, de egyáltalán nem illik ehhez a zenéhez, témához ez a rövidség. Olyan belekapás, aztán befejezetlen érzést kelt. Lehet, hogy csak nekem visszatetsző ez, de tényleg érdemelt volna egy szép albumot Jézus születése, a szokásos (de azért általában elfogadható) pátosz helyett ilyen különleges zenei megfogalmazás. (C+)


Robert Plant & Alison Krauss: Raising sand, 2007.

Amikor megjelent ez a lemez, emlékszem, hogy sok információ, cikk stb. került róla a figyelmembe. Gondoltam is, hogy jó lenne meghallgatni. Pár év késéssel sikerült megismernem, és tetszik. Fura elegy, a nem túl konkrétra vett country, a rock és egy modernebb hangszerelés egészen érdekes hangzást produkál. Szép az énekesnő hangja, és jók az arányok is: Plant nincs túlságosan előtérbe hozva. A rockos, torzított gitár és a hegedű együtt engem mindig levesz a lábamról (King Crimson, Amon Düül II., Dirty Three, Nick Cave). És Plant hangja is. Kedvencem mégis egy AK szám, ami zeneileg és énekmódban is leginkább Loreena McKennitthez hasonlít. (B)


Madeleine Peyroux: Dreamland, 1996.
Madeleine Peyroux: Careless love, 2004.

Végre egy újabb felfedezett! Nagyon kellemes meglepetés volt ez a két lemez. Fiatal előadó, de gyönyörű jazz-hanggal, ráadásul francia sanzonban se kutya. Nem is tudom, hogy kihez hasonlít a hangja, Sarah Vaughan? De nagyon érett hang, és finom érzelemdús, mint a nagy elődöknek! Most nagyon elkapott ez a CD, és egy héten át hallgattam, nem tudtam megunni. Hiába hallgattam olyan sokat, még most is van olyan szám, amit ha hallok, libabőrös leszek, annyira jó. Tényleg csoda módra tud előadni, de a zene is nagyon jó. Olyan sztenderd hangzásnak tűnő, de azért nem lapos, sőt, nagyon színes. Tetszik az is, hogy a hangszerek is egymást váltva veszik át a főszerepet, hol zongora, hol szaxi, hol trombita, de nagyon jó, hogy elektromos orgona is van. Utána néztem, s több dolgon is meglepődtem. Pl. hogy amerikai (még csak nem is kanadai), igaz, nagyobb korára már Párizsban élő. Aztán, hogy az 1996-os lemeze az első, a 2004-es pedig még csak a harmadik, s egyáltalán, a debüt óta mindössze négy lemeze jelent meg. Micsoda pazarlás, hogy egy ilyen tehetségnek csak ilyen kevés lemeze jelenik meg. YT-on is néztem, elég sok száma van felpakolva, majd ezekből is csemegézem. És persze a másik két lemeze is érdekel. Szóval, nem érem be ennyivel. (A-)


Paul Simon: Surprise, 2006.

A Simon Pali, ahogy régen neveztük (emlékszel, ő is magyar származású). Igazából egy meghatározó önálló lemeze van, ami nagy sikert ért el, s zeneileg is nagyon jó volt. Annak a korszaknak a legszínvonalasabb slágerzenéje, ami nem is teljesen végig sláger volt (Graceland, 1986). Nem is tudom, hogy a S&G utáni időszakban (ami vagy 15 év lehet) mit is csinált ezelőtt a lemez előtt. Mindegy egyébként, viszont a legismertebb lemeze, meg e között is van 20 év (amiről megint csak nem tudok semmit). Ez viszont jól sikerült. Ha nem is sláger, de a zenei nívót meg tudta tartani. Ugyanúgy, mint az előző lemeznél, egyszerűen benne a zene szövetében, hogy ez jó anyag, nincs kirukkolás meg ilyenek, egyszerűen jó hallgatni. És a nagy meglepetés, megnézem a borítót, és látom, hogy a zenei producer Brian Eno. Egészen meglepő, hogy jönnek ők össze, bár PS mindig nagyon jó zenészekkel játszott, ezt azért tudom róla (volt nálunk is koncertje pl.). Így, hogy tudom, most már több számban is érzem BE hatását, főleg 3 egymás utáni tracknél nagyon. Ez a lemez legerősebb három száma természetesen. (B)


Leonard Cohen: Greatest Hits, 1975.

A londoni 2008-as dupla CD-n felbuzdulva beszereztem egy válogatáslemezt is tőle, ráadásul ez 1975-ös, tehát az első korszakát összegzi. Több válogatáslemezt is ismerek tőle, sőt, több válogatás és koncertlemezt, mint sorlemezt. Ettől függően üdítő volt ilyen régi számokat hallgatni, kellemes, s mindig elővehető zene ez. A londoni koncertet nem übereli, de nem is kell. (B+)

Paul McCartney: Memory almost full, 2007.

Azt kell mondanom, hogy kellemes csalódás volt ez a lemez. Egy kicsit leírtam magamban PM-t, ki hallgat ilyen régi öregektől új lemezeket? Aztán meg, mi újat tudna mutatni, valószínűleg csak önmagát ismétli. Ezzel szemben egy egészen jó hangulatú lemez, ami zeneileg nem is rossz. Azt mondhatnám, hogy az alap az a Let it Be hangzása, és ez van megspékelve újszerűbb effektekkel, hogy modernebb soundja legyen. Összességében egy hallgatható lemez, amin nincsenek kiemelkedő slágerek, és nem is táncolható, úgyhogy érződik, nem a slágerlistáknak készült, de egy ekkora nagy név már ezt is megteheti. (B-)


Vangelis: Albedo 0.39, 1975.

Ezt a lemezt régről ismerjük, de nagyon régen is hallottam utoljára. Vangelis régóta nem is iagzán szeretjük. Durván négy korszakot tudnék felsorolni a szólópályájából: az első, a kezdeti korszak, amikor az elektronikus zene is születőben volt, s nagyon hasonlóak voltak a megszólalásuk, sok közös pont volt (pl. Tangerine Dream, Klaus Schulze). Bár technikailag ez az idő nagyon ósdinak számít vagy 30 éve, mégis az ebből az időből származó lemezeit kedvelem (pl. Earth, Dragon). A második korszaka az útkeresés, amikor Jon Andersonnal és Irene Papasszal nagyokat alkot, de már a szólólemezeinél érződik a piacképesség. A harmadik a csúcskorszak, a világ és az ipar tetején, és a negyedik a bevált úton araszolgatás a 90-es évek elejétől. Ahogy távolodunk a kezdeti időszaktól, úgy kezd számomra érdektelenné válni (kivéve a Jon és Irene lemezeket). Ez a lemez pont a vízválasztó. (C)


Tangerine Dream: Zeit, 1972.

Az elektronikus zene még nem volt, de ők már zenéltek a 60-as években (nem tudom, hogy milyen zenét). Kb. 1970-től találták meg a saját stílusukat. Ez a lemez a kezdeti korszakból van, az első lemezeik egyike. Ezután jönnek az ismertebbek, és az én kedvencem, az 1975-ös Rubycon is. Meglepően komor, ambient zene ez (bár akkor még nem így hívták), akár egy Stalker típusú film zenéjének is elmenne. Nem is tudom, hogy volt ennek piaca akkor, amikor már r ’n’ r-tól a kemény rockig, a jazz-rocktól a funkyig minden zene tombolt a világon. Ez olyan rétegzene, hogy ma a legnagyobb lemezcégek sem tudnák eladni. Persze emlékszem, tudom, hogy mindig voltak megszállott zeneőrültek (akkor még talán jobban is), de fura erre rácsodálkozni. (B-)


Alan Parsons Project: Gaudi, 1987.

Nem sok lemezét ismerem, és nem is vagyok annyira a rajongója. Az a fajta 70-es évekbeli prog-rock, amit kedvelek, de nem igazán karakteres, s elég sok előadója van ennek a műfajnak, a korai Fleetwood Mac-tól a Marillionig jónéhányat tudnék felsorolni (Gém Janó annak idején sok lemezzel ismertetett meg). Ezeket a zenéket mindig laza hangulathoz szerettem hallgatni, pl. utazás közben. Nem drámai zenék (a Pink Floyd pl. sokkal inkább az), kellemes hangzás, jól szóló összhang, hangszerszólók és ének-vokál (ebből nő ki a kristálytiszta hangzású Supertramp). Persze, nem akarok egy egész műfajt lehúzni, nekem is vannak kedvenceim, inkább csak a korlátait emlegetem, hogy miért nem tudok minden ilyen lemezt nagyon kedvelni. Ez egy jó lemez, nem csodálkoznék, ha a 80-as évekből a legjobb lemezei között emlegetnék az APP-nek, de ettől függetlenül rám mégsincs olyan nagy hatással. (C+)


Yes: Close to the edge, 1972.

A Yes eleinte nem volt a legnagyobb kedvencem (az ELP pl. megelőzte). Aztán egy kicsit később fordult, jobban kedveltem, mint az ELP-et, Genesist (persze a Crimson maradt a no.1.). Ezt az időszakát szerettem a legjobban. Ezt a lemezt is, de leginkább a Relayert és a Tales from Topographic Oceans-t. Nagyon jó volt újból hallgatni. Ez már a sokadik lemeze, de talán még ez közelebb áll az első lemezeihez, mint az utána készülőkhöz. Bár nem vagyok ebben most annyira biztos, újra meg kellene hallgatni ezeket a lemezeket. Jó, hogy ilyen-olyan okból, forrásból megfordulnak a kezem között régi lemezek, s újból fel tudok fedezni zenéket. A polcról sokkal kevésbé jellemző, hogy lekapjak egy régi lemezt, és azt úgy hallgassam, mintha új lenne. (B)


László Attila: Babel, 2009.

Ezt a gitárost nem vagyok biztos benne, hogy ismered. Nem túl sok szólólemeze van, bár mint minden magyar jazz-zenész, ő is keresztbe-kasba játszik mindenkivel, mindenféle magyar jazzformációval. A 80-as években feltörekvő nemzedékhez tartozik, tehát nem a legfiatalabb generáció, de nem is a „nagy öregek” tagja. Amiről jobban ismerhető, hogy Charlie szólólemezekre írt számokat, s tényleg, egy-két Charlie lemezen érződik a jazzes beütés. Ezen a lemezen nagyon sokan közreműködnek, nem sorolnám fel, csak akiket mi is kedvelünk: Snétberger, Borbély Mihály, Borlai Gergő stb. Korrekt jazzlemez, mainstream (jó értelemben), kicsit a Gabor Szabo gitáros-hagyományokat (is) továbbfolytató. Nem eget zengető zene ez, de kellemes, hallgatható. Aki szereti a 70-es évek jazz és jazz-rock (Mahavishnu pl.) zenéit, annak ez sem lehet érdektelen. (B-)


Makám: A part, 1998.

A M együttesnek talán harmadik korszaka ez. Az első, a Kolindás volt, majd a 80-as évek végén, sima M néven (a Közelítések LP idején) a második, s utána nagy tagcserék következtek be, s így egy kicsit változott a zene is. A zene – nagyon leegyszerűsítve – a kezdeti magyar népzene felől a keleti, főleg indiai, de más népek zenéje felé terelődött. Aztán a repetitív zene hatása volt nagyon érezhető, majd már később újból a magyar folk felé húztak, s több énekesnővel is készítettek lemezt (Lovász Irén, Bognár Szilvi, Szalóki Ági). Ez a lemez még a keleti és a repetitív kortárszene hatású időszakból való. Nekem tetszik, kiforrott zene, bár tudom, hogy ebben a műfajban rengeteg zene születik, de ezen érződik, hogy nem divat-világzene. Attól még, hogy ez a műfaj kissé devalválódott az ilyen igényes zenék nem tűnnek el. (B+)


Makám: Yanna Yova, 2009.

Az ismertető szöveg a következő: Yanna Yova - E titkokat sejtető címmel megjelenő lemezével újabb fordulóponthoz érkezett a Makám. Akárcsak tíz éve, mikor a SkanZen albummal a hosszú hangszeres periódusról váltott a vokálisra. Szinte évente sorjáztak emblematikus lemezeik, melyek világa az archaikus hangzásokat, Kelet kincseit sugározták. Új lemezük, e kincseket nem feledve - napjaink atmoszféráját, zenei mozgásait és szövegvilágában is a lüktető városban élő ember életérzéseit tükrözi.
Ha az előzőnél három korszakról beszéltem, akkor ez már egy negyedik korszaka. Az ismertető szerint nem feledték a régi zenei stílusukat, ami szerintem úgy igaz, hogy nem feledték, de elég sok új elem van benne, ami azért eléggé átalakítja ezt a zenét. Mégis először az a feltűnő, hogy a szövegek tényleg sms-ekről meg egyéb ilyen napjaink dolgairól szólnak, nem a könnyűzene stílusában, (inkább kortárs verseket idézve) de azért mégiscsak a mindennapok profánságába tévedtünk a keleti és egyéb fennköltségből (mégis pont most olyan keleties a címe a lemeznek, ami így megtévesztő is lehet annak, aki a régebbi zenéjüket ismerte). A zene néhány számban nekem inkább a Ghymeshez hasonlít, mint magukhoz. Alapjában a zene és a női ének meg nagyon Deák-Bárdos Ági Dalok Kőzép-Nirvániából lemezéhez hasonlít, amin főképpen Víg Misi és Sziámi számokat énekel. Tehát kissé a magyar alternatívzene világába kívánkozik. Egyébként nincs ezzel semmi gond, Grencsót is tudom értékelni a Kampec Doloresben is, meg saját jazzformációiban. A meglepő inkább, hogy hosszúnak már nevezhető pályafutásnak ez a korszak nem valamikor inkább az elején volt. Szerintem ez a lemez nektek nem tetszene, főként a magyar alternatív női énekstílus miatt. (B)


Hortobágyi László: Memezis memragas from another 21 st. century, 1998.

Ez a 1994-es Ritual music of the format hoot al ganoubi lemezéhet képest inkább populárisabb, de ez csak HL zenei világában értendő. Talán azért gondolom így, mert viszonylag letisztult a zene, nincs benne annyi kavarás, mindenféle zenei hatás elegye (amikor a buddhista papok mormolására, arabos énekre afrikai ritmusú dob játszik, talán egy kicsit sok is), mert itt legjellemzőbb a keleti beütés, amihez egy kifejezetten modern, mai hangszerelés párosul. Egyszóval fogyaszthatóbb zene, de ettől nem rosszabb, de nem is jobb, csak kicsit másabb. Talán valami külföldi kiadónál talált lehetőséget, s kicsit igazodott az ottani ízléshez? Sok filmes, rádiós aláfestőzenéket is készít, s az is lehet, hogy ezeknek a hatására mozdult el a stílusa. De persze tudjuk, hogy azóta már jelentek meg lemezei, amelyek viszont inkább újból elvontabbak. Nekem most kellemes volt ennek a hallgatása, fülhallgatóval kifejezetten. (B)


Ando Drom: Phari mamo, 1997.
Ando Drom: Kaj phirel o del, 1995.

Azt hiszem, hogy ez a két lemez iskolapéldája annak, hogy milyen az a különbség, amikor az igazi autentikus zene és a lemezre, piacra készülő zene között van. Érdekesség, hogy itt a tisztább zenét az újabb képviseli, a korábbi lemez a gyengébb, kissé mesterkéltebb. Általában nem így szokott lenni, pl. még a Kalyi Jag hosszú ideig világviszonylatban is az egyik legtisztább autentikus cigány együttesnek számított, az újabb lemeze, amit én ismerek, már magukhoz képest siralmas színtelen, szagtalan eltávolodás a gyökerektől. Az AD 97-es lemezét hallgatva kirázott a hideg, olyan gyönyörű, tele tűzzel, fájdalommal, megfoghatatlan ősi energiával. Sokak szerint a Kalyi Jag után ők és a Parno Graszt vették át a vezető szerepet (nemzetközi értelemben is). Tényleg nagyon ott van, amit játszanak, ezt tényleg nem lehet elmondani, hallani kell. A másik lemez, viszont kifejezetten elmegy szentimentálisba, ami szerintem elüt a tiszta népi gyökerektől. De ezt még tetézi is, hogy ezekben a számokban pl. basszusgitár is van. Nem vagyok ellene a folk-rocknak, meg ilyeneknek, csak akik ilyen magas szinten játsszák az ősi kultúrát, azoktól ez lónyál. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kritikám mindössze 3-4 számról szól, a többi nem ilyen veszélyes, de megtörik ennek a lemeznek a befogadását. (A- / B-)


Snétberger Ferenc: For my people, 2000.

Ez egy „nagy mű” akar lenni, olyan mint egy szimfónia. Talán ezért egy kicsit felemásra sikeredett. Nagyzenekar, ak. gitár, szaxofon, hegedű, talán ezek és ilyen sorrendben határozzák meg leginkább. A nagyzenekar a komolyzenei hangot adja meg, elég szép, kellemes, de Brahmsnál nem lép túl. A SF játéka flamenco-s, ami nem baj, de nem túl „egyedi”. A legjobb az a néhány rész, ahol a fúvós és maga a zene kifejezetten jazzes, amin nem csodálkozok, hiszen mégiscsak ez az ő terepe. És van benne határozott próbálkozás, hogy a cigány motívumokat erősítse. Még ezek sem rosszak, egyébként a borító azt írja, hogy a cigányságról szólna ez a mű, tehát maga a koncepció is ez. Csak így egyben valahogy nálam nem érte el a célját, nem rossz, de nem tudok érte nagyon lelkesülni. Talán, ha kevesebbet akart volna markolni. (C+)


Kolinda 6. (1988)

„A” klasszikus lemez, amit annak idején szerintem mindenki ismert. Nem igen lehet róla újat írni, főleg erről a lemezről. Nagyon régen nem hallottam, de jól emlékeztem rá, s még mindig kedvelhető zene. Nagyon karakteres, első hangról felismerhető, még akkor is, ha néhány hasonló zenét játszó együttes is van/volt (pl. Kaláka). Megállja a helyét ma is, nem véletlen, hogy annak idején külföldön sikeresek voltak. Ha jól emlékszem, akkor hamarabb volt külföldön lemezük, mint itthon. (B+)


Taraf de Haidouks: Maskarade, 2007.

Amikor először meghallgattam, eléggé vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt nagyon elhűltem a profizmuson, Bartókot szólaltatnak meg, igen szépen, meg hihetetlen jól, olyan igazi filmzenébe illő nagy érzelmeket megjelenítő számokat, s csak néhány szám a múltból ismert igazi autentikus cigány feeling. Másrészt ez utóbbit vártam, s kicsit sajnáltam, hogy „kinőtték” magukat. Az az érzés, amikor hátamon futkos a hideg, olyan káprázatosan fájdalmas ősi hangon szólnak, nos, ez veszett el. Viszont ennek a zenének is megvannak az erényei, egyszerűen nagyon jó, semmit nem tudnék megbírálni, a zenei profizmust már kiemeltem, s azt is, hogy érzelmileg is képes involválni. Talán még azt, hogy a zenei anyag milyen jól lett szerkesztve, ezt az érdemét is kiemelhetem. Csak azt a régi TdH-ot ne várd ettől, arra ott vannak a régi lemezek. Igazából most voltam dilemmában, mert a B+ és az A- között csak egy „fokozat” van, de valójában a betűjel azért valami más kategóriát jelöl. Egy nagyon picit húz lentebb most nekem, de lehet, hogy később újrahallgatva jobban fogom értékelni. (B+)

Lhasa de Sela - Pa'Llegar a tu Lado

2010. augusztus-szeptember

2010. augusztus - szeptember

KFT: Éljen a szerelem, 2000.

Nem ismertem ezt a lemezt. Nem is tudtam a létezéséről. Ami nekem képben van az az, hogy a fesztiválőrület tetőzésekor (azóta is tetőzik) a KFT újra összeállt, mert szarkasztikusan kihangosítva: már minden veterán és kevésbé az, apraja és nagyja jókat kaszál a nyarakon, hát mi is kanyarítsunk ebből magunknak. Így a név (brand) újra működésbe lépett. De ezelőtt valamivel új KFT lemez, ráadásul Laár nélkül?!? Ez kissé vicces is. Előítélet beindul, Laár nélkül nincs KFT. De aztán hallgatva, változik a véleményem, ez nem rosszabb, igaz nem is jobb, mint a KFT Laárral, az ezelőtti időszakban. A humor teljesen ott van színvonalban, ahol eddig (pl. Bankrabló, Nem a tiéd, Teknősbékatangó), de az irónia is (Szép új másvilág, Baleset), s van egy szám, a Fogyókúrás meditáció, amire, ha nekem azt mondják, hogy Belga, totál elhiszem. Az énekes nem utánozza Laárt (inkább Révész Sanyához hasonlít a hangja: Mohai Tamás, a néhai Faxni együttes alapítója, amit egyébként nem ismerek), de a KFT-s zenei stílus nincs teljesen fölülírva. Tehát az előítélet kiiktatva, de ettől függetlenül mégsem jó a véleményem, mert nem egy erős lemez, 2-3 jobb szám mellett többszöri meghallgatás után már a poénosság sem viszi el a hátán. (C)


Bornai Tibor: Különösen fontos dalok gyűjteménye, 2001.

A múlt hónapban írtam Bognár Szilvia Semmicske énekek lemezénél, hogy ez a lemez nem is olyan semmicske. Nem tudom kihagyni a poént, ez a lemez meg nem is különösen fontos dalok gyűjteménye. Kis hazánkban a 80-as évek óta profi zenészek, amikor saját együttesükkel már kevésbé sikerült a népszerűségüket megtartani, leginkább a koncertek unalmas részei az új lemezek bemutatója, s mindenki csak a régi dalokat hallgatná, nos, ilyenkor az új szerzeményeiket szólólemezekre pakolják (vagy amikor meg is szűnik az együttesük, vagy nagy kihagyásokkal működik). És ezek a szólólemezek abban hasonlítanak egymásra, hogy egyáltalán nem kiemelkedők. Benne van a profizmusuk, sok jó zenész, a lemezek is szépen „megmunkáltak”, de valahol olyan kis langyos, „nyomot nem hagyó”, pár év után feledésbe merülő lemezek lesznek. Sokat gondolkoztam ezen, hogy miért van így. Kifáradás, a team szétesése a zenészi kvalitásokra is hatással van, elrepült felettük az idő, nincs már mondanivaló, nincs már meg a rugalmasságuk, vagy kevésbé motiváltak, a név úgyis eladja valamennyire…? Nem tudom. Talán mindenkinél más, de a végeredmény nagyon hasonló. Annyira, hogy emlékszem egy Lerch lemezre (jó régen hallottam), ami még hangzásban is hasonló volt ehhez a lemezhez, na, meg abban pl., hogy ő is rápakolta a néhai együttesében, a VMR-ban volt sikeres dalait. Nem mondom, hogy ez a BT lemez gyenge, de nem tud megkapni, nincs egy olyan dal sem, ami valamivel felhívná magára a figyelmet. Egy nagyon régi KFT koncertre emlékszem, amikor a Balatoni nyárt 15-20 percig játszották, teljesen belelendültek, nem is tudták szinte abbahagyni. A BT-ra jellemző, kissé melankolikus kezdés után a vége az lett, hogy a hihetetlenül felpörgött, a nyers bőgő-gitárjátékra BT egyfolytában üvöltötte a refrént. A szentimentális nosztalgia helyett valami fájdalmas „elmúlás” érzéssé ment át (na, ezt tudták a KFT-vel, a lemezen slágerré váló dalokat átfordítani egy más értelmezésbe). A címet viszont ellopom, s csinálok magamnak egy „KFDGy” CD-t, összeállítom életem, mondjuk 50 magyar „kfdgy”-jét (az ötlet nem új, csak a cím hozta be). BT sajnos biztosan nem lesz benne. KFT? Csípőből rögtön nem tudnám megmondani… (C-)


Somló Tamás: Som-ló, 1993.

Nos, nem koptatom a klaviatúrát: lásd fenti bekezdést BT-ról. Ez nagyjából megfelel, ami még rosszabb érzés, hogy a nagy LGT után ennyire közepes ez a teljesítmény. Mennyi koncertélmény után kell sajnálattal megállapítani, hogy ez már nem ugyanaz. Amikor a Szigeten éjszaka meghallottuk, hogy Led Zeppelin lemezminőségben megy, meg akartuk nézni, hogy ki ez a tribute énekes, de nem tudtunk bemenni a sátorba, annyian voltak. Ezután a mellette lévő sátorban a - nem túlzás! – 20 lézengő embernek játszó Somló nagyon ciki volt. Egy félórát sem hallgattuk, már telítve rengeteg zenével, ilyenkor már csak olyat tud befogadni az ember, ami a most elég magasan lévő ingerküszöbét valami miatt át tudja lépni. Hát, Somló nem tudta. A teraszon beszélgetés-sörözés közben inkább hallgattunk gépzenét (ekkor, a Gennyes Rózsi hallatán vallottam be, hogy egy ideje mennyire tetszik, bezzeg ’88-90 körül hogy’ utáltam). Egyébként én ezt a lemezt megjelenésekor hallottam, akkor nem volt ennyire „megrázó” élmény. A vicc az, hogy az LGT szám Geszti Petivel rapesítését akkor nagyon baklövésnek tartottam, tizen-majdnem-huszon év után most talán még ez a szám a legélvezhetőbb. (C)


Koncz Zsuzsa: Miért hagytuk, hogy így legyen, 1999.

KZs nekem a 70-es évek, és sajnos, ahogy távolodunk ettől az évtizedtől, annál inkább távolodok én is a művésznőtől. Nem cifrázom, nem tudom igazán befogadóan hallgatni. Olyan mű lett nekem. És ezt már ’86-ban is éreztem, amikor a katonaságnál lebuktam, hogy eddig csak eltettem a jegyeket, de a koncertekre nem mentem el, s így ezután csak olyan koncertre fogadtam el jegyet, amire el is mentem. Ez volt pl. KZs. 25 éve nem vagyok vele kibékülve, pedig a 70-es évekből több olyan lemeze is van, amit nagyon kedvelek, nem tudnám kiemelni ezek közül, melyik lehet a chef d’oeuvre. Mert az utána következő 30 év már szerintem nem hozott az életműbe magasabb színvonalat. Profi zenészek profi játéka, de ettől még hatása lehet gyenge. (C-)


Weather Report: Heavy weather, 1977.

Ez egy klasszikus lemez, amit régen hallottam már (kazettán megvan valahol), de régen sokat, sőt, emlékszem, az a ritka jazzlemez, ami még házibulin sem volt idegen. Úgy emlékszem, hogy valami „mindenkori jazz top”-ban is benne van. Szóval, nem lehet róla újat írni. Jó újrahallani (B+)


Katona Klári: Neked, 1992.

Az első lemez, ami már nem „Presser-fennhatóság” alatt született. Én ezt a lemezt ettől függetlenül szerettem. Kicsit előítéletnek éreztem, hogy mindenki előre fújolt, hogy Presser nélkül már süllyesztő. Nem mondom, valóban, az előző évtized 4 erős lemeze után ez kissé szerényebb kvalitású, de nem totálbukás. Vannak erényei, s böcsülettel megírt zenék, szövegek ezek. Nem lehet rálegyinteni. Kazettán elég sokat hallgattam, aztán elfelejtődött. Most CD-ről hallgatva már fakóbb a kép. Az általam erősnek nevezett lemezei mára a poptörténetünk legjobbjai között vannak, de tudatunk, érzelmei kötődésünk is alapján is jelentősek. Ez a lemez kihullt az emlékezetből, s most újrahallgatva érzem csak a különbséget az előző KK és e között. Illetve KK ugyanaz, a lemezanyag törékenyebb. Hogy miért tudtam ezt a lemezt annak idején jobban kedvelni? Az egyik ok, hogy KK hangja, előadásmódja magas színvonalú, a gyengébb zenét is jobbá teszi. A másik, hogy van tényleg a lemezen 3-4 jó szám, ami felveszi a versenyt a régebbi dalokkal, de van legalább ennyi, ami viszont ma már nekem eléggé lapos. Nekem ez most szétvált, elkülönült, de megjelenésekor nem. És amik nem tetszenek, azok most nekem lehúzzák ezt a lemezt, de nem szomorkodom, a nyolcvanas évek lemezei kárpótlóak. (C+)


Franz Ferdinand: You could have it so much better, 2005.

Amikor ez a hirtelen befutásuk volt, kissé fenntartással vettem, mint minden ilyet szoktam (pl. Oasis, Coldplay, Radiohead, Blur vagy még korábban The Smith stb.). A britpop nagyon ilyen felkapós, ha valakit felkapnak, akkor azt nagyon. Most a Muse van soron, de ők nekem másabbak, hiszen évek óta ismerem zenéjüket, s egészen jónak tartom. Tehát FF: ez szerintem a szokásos angol hangzásvilág, nem különösebben valamiben is kimagasló, de korrekt, jó, bulis zene. Kellemes pörgés, nem kockázatos szélsőség, annyira konszolidálódott, ami még nem csap át unalomba, konformitásba. Nem nyavalygok, elfogadom, utazás közben is kellemes háttérzene, a piac ízlésével amúgy sem lehet vitatkozni, meg inkább ez, mint ezer más. (C+)


Hobo Blues Band: Még élünk, 1983.
Hobo Blues Band: Oly sokáig voltunk lenn, 1982.

Azt nem gondoltam volna, hogy a HBB első korszakából ez a két lemez ennyi idő után is tetszeni fog valamennyire. És mégis, egyáltalán nem rosszak ezek a lemezek. Jó dinamikusak, humora is átjön még, szóval abból a korszakból vállalható lemezek. A másik meglepődésem, hogy a magyar retro diszkóhoz számokat keresve mennyi olyan volt ezen a két lemezen, amik simán berakhatóak voltak. Táncolható, jól ismert számok, azoknak is elmegy, akik nem HBB rajongók. A mainstreambe nemesedett? öregedett? (C+ / C+)


Kern András: Mi van velem, 1999.

A Kern 1989-es Ez van lemezét én kedveltem, sokat hallgattam is. Kicsit a szokott színészlemez, de egy kicsit át is lépett azon. Ez a 10 évvel későbbi lemez nagy csalódás. Hihetetlenül gyenge, kínosan középszerű, alig van egy-két tényleg hallgatható szám rajta. A múltkor a Kernádi lemeze sújtott le, így most már elővettem az Ez vant, tényleg jó volt az, vagy csak én emlékszem így rá, vagy az ízlésem változott meg? Hát az utóbbi hangyányit igen, már annyira nem tetszik ez a lemez, de még mindig a számok többsége igen, tényleg jó kis színészlemez. Valamit akkor eltalált, ezek már önismétlések (erről bővebben írtam Kernádinál), de az ismétlés színvonala is gyengécskébb. Kár. (C-)


Apocalyptica: Worlds Collide, 2007.

Továbbra is nagyon kedvelem, számomra is meglepő, hogy mennyire felturbózz ez a metálhangzás. Pedig én nem voltam soha metálrajongó, de ez a zene el tud varázsolni. Beismerem, eleinte maga az ötlet volt érdekes, hogyan lehet csellón ilyen hangzást produkálni, de aztán egyre jobban megismerve a zenéjüket, mindinkább a zene miatt kedvelem. A durva hangzás mégsem olyan durva, legalábbis szerintem érezhető a hangszerelésen, hogy a megközelítés kicsit másabb, mint a szokványos hasonló zenéknél. Szeretem a más előadókkal készült számaikat is, itt is van több szám, amit vendégénekesek adnak elő. A Facebookon bejelöltem kedvenc zenéim közé, s azóta mindig kapok róluk infókat, klipeket, zenei felvételeket (ez a FB egyik előnye). S látom, mekkora nagy rajongótábora van, talán a Gennyes Rózsiék óta nem sok rockzene volt ennyire sztárolva. (B+)


Omega: Best of dreams
Omega: Platina (1977-1987)

Azt hiszem, nem is kellene semmit sem írni („halottról, jót vagy semmit”?). Továbbra sem tudok kibékülni az O-val. Néhány, talán egy tucat dalukat kedvelem, meg az első időszakuk lemezeiről szeretem a nem igazán slágerré vált dalokat, mert olyan igazi hatvanas éveket árasztanak (zene, szöveg stb.). De kb. a 80-as évek elejétől nekem kifejezetten unalmas, sótlan egy zene. Nem is lett ezekből az időkből igazi sláger, egy lemezük sem emelkedik ki a többi közül. Talán egy szám van, amit sokszor hallok, ez a 16 évesen (ha jól tudom a címét), ami meg kifejezetten számomra idegesítő. Emlékszem, amikor megjelent ez a lemez (Arcok?), rögtön megvettem, hazahoztam, s nagy csalódással hallgattam, pedig már akkor sem vártam tőlük annyit, mint pl. az LGT-től. 20 éve meg egymásután nyomják a különböző koncepciójú válogatáslemezeket. Ez a kettő is ilyen. A retró diszkó miatt vetemedtem a meghallgatásukra, hogy néhány számot berakjak a repertoárba. Bár nem volt kérdés, mik fognak a tánchoz szolgálni, azért végighallgattam becsülettel ezeket a lemezeket. (C / C)


Muse: Black holes and revelations, 2006.

Azt hiszem, nem olyan régen valahol írtam neked, hogy ezt az együttest kedvelem. Ez most is így van, s ez a lemez is tetszik, leginkább a legdögösebb számok. Amelyek nem annyira kemények, azok viszont nagyon U2-s hangzásúak, ha távolról, pl. rádióból hallom, akkor bizti, hogy azt hiszem, U2. Nem mintha nem szeretném, de kissé idegesít ez az összecsengés. Nem ismerem annyira a britpopvilágot, de ez az együttes úgy gondolom, most a legjobbak között lehet. (B+)


Budapest Bár: Tánc, Volume 2., 2010.

Az utóbbi 1-2 évben nagy visszhangot kaptak a koncertjeik. Hát igen, amikor tizenvalahány zenész-énekesből a többség amúgy is sztárnak számít, akkor nem csoda, hogy jeles eseménynek számít egy koncert (mellesleg megszervezni se lehet könnyű). Lovasi és Kiss Tibi azok, akik leginkább sokakat vonzanak, ez szintén ebben az 1-2 évben a Csík Zenekar koncertjein is látható. De a többi énekes is ismert és nagyon jó. Én már elég régóta el vagyok „kötelezve” ennek a műfajnak, hiszen a Postásy-Dévényi lemezt nagyon kedveltem. Az volt az a lemez, aminél rádöbbentem, hogy bármilyen alapanyagból lehet jót, szenvedélyeset csinálni, hogy a zene ebben (is) nagyon hasonló a színházhoz. Ezek a régi slágerek régen nekem semmiben sem voltak különbek az operettől vagy a magyar nótától, de egy másfajta előadásmód rögtön megmutatta, ezek is lehetnek élvezetesek, akár „kult” is. A BB borítékolható volt, hogy az előzmények és az előadók miatt tetszeni fog. De nem gondoltam, hogy ilyen jó kísérőzenekar még jobban feldobja ezt a zenét. Legelőször amikor hallottam őket, rögtön a zenekar előadásmódja kapott meg. Most, hogy a Campus Fesztiválon élőben is hallhattam, még inkább nagyon tetszik a zenekar. De az előadók meg maguk a show. És nagyon jók, minden dalhoz érződik a külön előadói koncepció, nincs egy szám se, amit csak úgy spontán adnának elő. A koncert tényleg fergeteges, jutalomjáték előadóknak, közönségnek, hihetetlen jó hangulatban. Ez a dupla CD ezt a koncerthangulatot próbálja visszaadni, amit persze maximálisan nem lehet, de mégis valamennyire képes rá. Jó így is hallgatni. (B+)


Spatzen Jodler: Elektromos lakodalom, 2003.

Hát ez valami borzasztó. Nem tudom, Lajos miért vette ezt át, lehet, talán azért, mert ez annyira dilettáns, hogy már fáj. Először poénnak gondoltam, de annyira rosszak, hogy a poénokat is elrontják, pedig a kiindulási pont nem is rossz: van egy vidéki gyerek (srác, csávó…), akinek van vagy 180 mulatós-jódlis kazettája, el is meséli, hogy erre a gyűjteményre büszke, hogyan jött össze stb. Találtak a magyar nótás-operett világból egy dalt, amit több verzióban is nyomnak, már uncsi, de ha a poén jó lenne, akkor elmenne. Csakhogy, amikor a poén jó lenne, akkor rosszul adják elő, kínlódás az egész, kínosan nevetséges, amit még otthon, magányosan hallgatva sem szeret az ember. Egyébként debreceniek. (D-)


Neil Young & Crazy Horse: Greendale, 2004.

Nagyon tetszik ez a lemez, pedig hát nem olyan korszakalkotó. Azt is mondhatnám, hogy szokványos, hallottunk már NY-tól ilyen lemezt, és kicsit még Bob Dylan is eszünkbe juthat a hangszerelésről. De akkor is, amellett, hogy nagyon amerikai hangzása van (a gitár-dob nyers és puritán uralkodó tónusa ismert jól), de nagyon jó hallgatni ezt a nagy öreget. Nem tudom, olyan kissé melankolikus, bár a legtöbb szám inkább pattogósabb, mint lassú, pl. ballada vagy blues. Egyrészt hallgatni lehet úgyis, hogy a dinamikusságát érzed, de főleg NY hangja miatt olyan szomorkásnak is tűnik. Az is lehet, hogy most csak az én hangulatom ilyen, s projektálok. (A-)


Takáts Tamás & Dirty Blues Band: Húzom az igát, 1995.

Azt gondolom, hogy a CD az CD, de én meg hajnalig is… Szóval, imádom a bulit, meg a zenéjét. Nagyon sok koncertjét végigpörögtük, és olyanra is emlékszem, hogy sem a zenészek, sem a közönség egyszerűen nem bírta abbahagyni, a koncert kb. a négyszeresére duzzadt, így már inkább egy nagy jamelés volt. De a CD az CD, s egy stúdiólemez egészen másként fogja meg az embert. Egy ilyen CD után nem tudná senki sem elképzelni, hogy milyen jó koncertzenekar a TT & DBB. Azt már megszoktam, hogy nálunk a rock és a blues dalok szereplői csak sörszagú prolik lehetnek, s a poénok is nagyjából e körül forognak. Ha nem is vagyok annyira odáig ezért, a címadó szám mégis az egyik legjobb a lemezen, kicsit szociografikus, de a zenéje is jó. Leginkább a zene az, ami rendszerint az ilyen halovány lemezeknél meglepő: egy zenekar, aki koncerten fergetegesen játszik, stúdiólemezen, jó hangzásban förtelmesen unalmas. Miért van ez? Pont most hallgattam Hobo régi lemezeit, s meglepődtem, hogy egészen jók voltak ezek. Most viszonyítási alapként is jók, a régi HBB lemezekhez képest is felejthető ez a lemez. (C)


Leonard Cohen: Live in London (O2 Arena), 2008.

Az a nagy öreg. Nem tudok elfogulatlan lenni. Ez olyan jó a léleknek. Hihetetlen, hogy mennyire kellemes, könnyed hangszerelés, de mégis minden ott van a helyén. Nekem ez a koncertlemez tisztára olyan, mint a Van Morrison koncertalbumai. A nagy léptékű zenei aláfestés: sok fúvós, vokál, mindkettőt jellemzi, de igazán ez a koncerthangzásban teljesül ki. Szóval, elejétől a végéig nagyon jó lemez, kihagyhatatlan. És ráadásul jó hosszú is. Van egy csomó búcsúszám, úgy tűnik, több verzió is felkerült, vagy minden ráadás után végleg búcsúzott. Nagyon szeretem a nyugis stílusát, kellemes, mély hangját, amihez kontrasztnak jól kitalálta az elmaradhatatlan női vokált. (A-)


Zorán: Közös szavakból, 2006.

Ez is koncertlemez, és meglepően jó. Azt is mondhatom, hogy Zorántól már régen hallottam ilyen kellemes lemezt. Jó a számok összeállítása, nem unalmas a régről ismert számok újrahallgatása. A zene persze profi, de attól még lehetne uncsi. Ez viszont nem az, Presser végig játszik rajta, ez érződik is. Olyan jó jubileumi lemeznek menne el, hiszen a leginkább sikeres korszak számai vannak itt, de azért a közelmúlt dalai is. Most lesz a Nagytemplomban koncertje, ezután a lemez után van kedvem élőben is meghallgatni. (B-)


Tracy Chapman: Our bright future, 2008.

Azt hiszem, hogy nem is olyan régen hallottam tőle egy lemezt a közelmúltból, de teljesen kihagy az agyam, már semmire nem emlékszem. Cavintont kell szednem vagy ennyire jellegtelen zene volt? Ebből a lemezből kiindulva bármelyik lehet. Az ilyen lemezekhez nekem hangulat kell. Ha jókor talál el, akkor hallgathatónak, bár könnyen emészthetőnek tartom, ami jó például reggeli buszozáshoz, a munkahelyen háttérzenének, de lefekvés előtt az olvasáshoz is erősen ajánlott. Ha viszont éppen kegyetlenebb a világlátásom, akkor azt mondom, hogy ez egy erőtlen lemez, talán az önismétlést is ráverem, meg, hogy olyan töltelék számokkal van tele, hogy ennél lagymatagabb nem is lehetne. Nos, most kivételesen jóformámat kapta el, s bár tényleg nem egy nagy szám ez a lemez, mindenestre nekem a hangulata most nagyon bejött. És még egy fontos tényező, a hangját nagyon kedvelem. (C+)


Váczi Eszter Quartet: Vissza hozzád, 2008.

Az új nemzedékből talán Harcsa Veronika és Palya Bea mellett ő a legnépszerűbb. Egyre többet is hallani róla, gondolom, már több lemeze is van, most nem néztem utána. Ez a lemez viszont nem annyira tetszik. Kissé középszerű, mégpedig azért, mert nem igazán tudja eldönteni, hogy mit is akar. Néhol nagyon langyos jazz, ami inkább valami hatodrangú slágerfeldolgozásra emlékeztet, máskor meg nem igen tud a „standardságból” kibújni. Vannak szép pillanatai is, érződik a zenéről, hogy profik csinálják, de összességében felejthető, s ami a leginkább azzá teszi, hogy egyetlen számot sem tudok kiemelni, hogy, na, ez legalább teljesen jó, inkább a zenének tényleg szó szerint pillanatai vannak, amikor egészen jó, vagy az ének domináns. (C)


Andreas Vollenweider: Vox, 2004.

Azt hiszem, hogy a 80-as évek volt a legjobb korszaka. Ekkor nagyon újszerű volt ez a hangzás. Maga a new age, mint zenei műfaj ekkor kezdett kifejlődni, s nagyon újszerűek voltak ezek a komolyzenétől a jazzig, a folktól a progresszív rockig mindenféle stílusból jövő és stílust összeeszkábáló zenék, zenészek. AV ebben az új hangzásvilágban kevésbé ismert, de mégis meghatározó zenész volt. Nagyon jó lemezei voltak ekkor. Aztán a 90-es években már kicsit laposodott, legalábbis azok a lemezek, amelyeket én hallottam, már nem voltak annyira izgalmasak. Ez a lemez abban másabb, hogy érződik, egyfajta útkeresés. A világzene műfajában keresi a saját hangját. Ezért kicsit kísérletezik, ethnót is beemel, ami nem válik kárára. Nekem most éppen az tetszik, hogy próbálkozik, s nem laposodik el. Ez jelenti azt is, hogy öt ilyen lemez viszont már nem válna előnyére. (C+)


Gryllus Dániel – Gryllus Vilmos – Szalóki Ági: Volt egyszer egy kis zsidó, 2008.

Azt hiszem Sebi Mártival már több lemezt is készítettek, s most egy új énekesnővel új album. Szalóki Ági persze nem új, bár a népzenei énekesnői új generáció tagja, de ez a formáció, így talán új. Koncertlemez, amin a sok rövid dalok blokkokban hangzanak el. A címből könnyű kitalálni, hogy a zsidó kultúra (vers, zene, dalok) van fókuszban. Nekem nagyon tetszik ez a lemez. Kis egyszerű, de ettől kellemes, nincs semmi nagy attrakció, csak két gitár és három éneklő. Gryllus bros. a Kalákában szerintem együtt játszhattak már vagy harminc hangszeren (pengetős, fúvós, bármi), de itt nem sok számban van gitáron kívül más hangszer. Nem a sokszínű hangzástól lehet jó ez a koncert. Ők már annyira profik, hogy még ezt a puritánságot is megengedhetik maguknak. Egyébként tényleg nagyon szép dalokat szedtek össze, én ezek közül semmit nem ismertem. Ez is érdekessé tette, hogy az anyaga is teljesen új számomra. Igazi koncertcsemege, amit el tudok képzelni, hogy zsinagógában tartanak. Még csak annyit, hogy arra is szép példa, három hang hogyan találja meg az összhangot, hogyan tudják egymást tökéletesen kiegészíteni. Ez is kihagyhatatlan lemez. (A-)


Shine a light - N.Y.C. live, 2006. (Rolling Stones Scorsese szemével) Martin Scorsese, 2008.

A RS soha nem tartozott a kedvenceim közé. Voltak lemezeik, amelyeket kedveltem, sőt, szerettem, de voltak, amelyeket nem sokra tartottam. De magát a RS-t mindig elismertem, hogy az egyik legnagyobb hatású zenekar. Azt is megkockáztatom, hogy a Beatles mellett a legnagyobb, s mindenki csak utánuk. Lassan 50 éves lesz ez a zenekar, de amikor ez a koncert volt, már akkor is 45 éves. Lehet-e újat mondani róluk? Van-e még valami, ami filmen nem hangzott el, ami velük kapcsolatban érdekes lehet? Hány lemez, koncertlemez és film van már mögöttük? Ezredik bőrt lehúzni? És egy kétórás film úgy megy le, sajnálod, hogy vége. Scorsese pedig igazi koncertfilmet csinált, 80%-ban a koncertet látjuk, halljuk. Az elején láthatunk a koncert előtti készülődésből, MS dilemmáit, hogyan lehet egy színházban koncertet, na, meg filmet csinálni. A reflektorok nagyon melegek, meg ilyenek. Meg Clinton & Clinton és a sleppje akar a sztárokkal közösen fotózkodni, udvariaskodás, egyebek és már kezdődik is a koncert (Clinton apu nyitja meg). És ahogy könnyűzenei újságokban szokták írni: görög a kő, pörög a show. És tényleg pörög. A rég ismert gitárhangzás, először semmi extra, majd csak később jönnek vendégénekesek, zenészek, fúvósok, vokál meg egyebek. És magával ragad. Mick Jagger fantasztikus, ha az agyonbarázdált arcát nem látjuk, olyan mintha még mindig huszonéves lenne, eszméletlen, milyen tempót diktál magának. És nagyon jók a vendégzenészekkel a közös zenélések is. Magával a show-elemekkel is nagyon profin bánnak, főleg persze MJ. Szóval, le a kalappal, még mindig nagyon tudnak, és ami a lényeg, hogy még tévén keresztül is izgalmas a koncertjük. Szerintem hiába nem a kedvencem, élőben engem is lenyűgöznének. A film meg attól jó, hogy nem akar mást, csak megmutatni egy jó koncertet. Ezért nagyon kevés archív bejátszás szakítja meg a koncertet. Olyanok, amik viccesek, vagy érdekesek valamilyen szempontból. De az arány nagyon el van találva. MS-nak is jár egy vállveregetés. (B+)