2011. február

Balázs József: I don’t got you mean, 2008.

A jó magyar hagyományok mainstreames stílusának követője, de ebből nem adódik, hogy középszerű lenne, annál egy-két fokkal jobb ez a zene. BJ zongorista Balázs Elemér (90-es években feltörekvő dobos) öccse. A magyar szokás szerint már fiatalon több együttest végigjárt: a tesója mellet Szalóki Ági, Dés és Kőszegi együtteseiben is játszott, meg sok alkalmi társulatban, köztük Charlie Marianóval. Viszonylag jól bejáratott nevű zenészekkel készítette ezt a lemezt, de még mindannyian fiatalok. Tetszik Balázs Elemér ütős játéka, igazán fantáziadús, nem elcsépelt dobolás ez, mert sok ötlettel megspékeli az alapokat. Jó a szaxis is, Zana Zoltán, s korrekt játéka van a BJ-nek is. (C+)

Borlai-Zsoldos: Supercussion, 1995.

A felvétel már 16 éves. Borlai Gergő 12-13 volt, amikor felfedezték, korán el kezdett ismertté válni, és éppen 16 éves múlt, amikor ezt a felvételt készítették. Már nagyon korán jazzt játszik (pl. Grencsó), de mellette mindenfélét, alternatívat (pl. Kampec) és világzenét (pl. Makám), na, meg Presser is felfedezi magának, vagy 15 éve állandó zenésze lemezein, koncertjein. Zsoldos Béla meg már ekkor a műfaj befutottjai közt volt. A lemezen mind neves előadó a közreműködő, köztük Dés és Csepregi szaxizik. A zene eleven, inkább a jazz-rockhoz van közel, persze, ez az új hangzású jazz-rock, de nem rossz. A 90-es években nagyon csíptem ezt a hangzást, aztán már kevésbé. Egyébként nem sokat kopott, én inkább egynéhány évesnek saccoltam volna. Jól kidolgozott az ütős, sok váltások, tehát színes a hangszerelés. (C+)

De Phazz & Radio Bigband Frankfurt: Big, 2009.

Azt gondoltam, na, végre egy kis modernebb hangzású bigband, amit egyébként kedvelek, csak már régen hallgattam ilyen zenét. De ez a lemez nem hozott lázba. Egy könnyed esztrád az egész, aminek van egy-két szép pontja, egészen tetszenek a német és francia nyelven énekelt számok, de talán csak azért, mert kuriózum. Populáris akar lenni, ami lehetne is felőlem, de ahhoz, hogy jó kis bulizós legyen, megint csak egy kicsit több kellene. (C)

Kálloy Molnár Péter: Pesti álom, 2010.

Az első szám tipikus színészlemez-zene, jazzes, fúvós kíséret, kissé melankolikus. Aztán a többi szám eléggé elüt ettől. Többnyire rockos alap a jellemző, ami meg nem, az meg olyan musicalbe illő. Vagy lehet, hogy én érzem így, de az is lehet, hogy a színészek éneklési módja könnyen hajlik ilyen musicales, rockoperás stílusba. Attól meg nagyon ki tudok akadni, amikor nagyon erőltetett, affektált éneklést préselnek ki magukból, ami lehet, hogy színházban elmegy a többi közt, de lemezen irritáló. KMP azért idáig nem süllyed, de érződik, hogy nem profi, s néhol lehetett volna annyi esze a zeneszerzőnek, művészeti vagy zenei rendezőnek(?), hogy kevesebbet várnak tőle, egyszerűbb megoldásokat preferálnak. KMP hősiesen próbál megfelelni, s színészként profi, így tudja, hogy könnyen lehet nevetséges az, aki túl akar lépni a határain, ezért nem száll el, mértéktartó. Ezt lehet nála értékelni. A számok többsége viszont gyengécske, közepes, s van vagy két, esetleg három szám, ami nekem kifejezetten idegesítő, kínosan idióta szöveggel. Még jóindulattal sem tudom ezeket elfogadni, s ezért nekem így a lemezről nem túl jó benyomásom lett. Ennél KMP többre is képes lenne szerintem, csak jó számokat kéne neki írni. A hangja nekem Lovasihoz áll közel, ezért zenében is a KsaB-hoz hasonlót tudnék hozzá elképzelni. (C)

Korai Öröm, 2009.

A KÖ semmit nem változott az elmúlt 20 évben. Mégis ez a lemez apróságokban eltér az előzőektől. Az első számok tipikusan KÖ beindulós számok, amiket én nagyon kedvelek, jó dinamikusak, jellegzetes gitárjáték, az egész olyan gördülékeny. Jó csak úgy hallgatni is, de kedved van erre mozdulni is. Ezek azok a számok, amik koncerten végtelenül szólnak, csak találomra vannak befejezve. Szeretem is a koncertjeiket, ma itthon ők az egyik legjobb (ha nem a legjobb) koncertzenekar. A második fele a lemeznek egy kicsit másabb. Itt mintha tudatosan felvállalnák a világzenét, nekem egy kicsit le is ül ez a fele a lemeznek. De ez is elfogadható, nem rontja le a lemezt. Meglepő, hogy a számoknak van címük. Eddig az volt a szokásuk, hogy sem a lemeznek, sem a számoknak nem adtak címet. Ezért a lemezeket évszámuk alapján tartják nyilván. A lemeznek most sincs címe, de a számoknak van. Őszintén megmondva jobb lett volna, ha maradnak a hagyományaiknál, ugyanis ha megtörték azt, akkor már érdekesebb címeket is adhattak volna. Most egy kis időre ez lett a kedvenc lemezem. (A-)

Brian Eno: Small Craft on a Milk Sea, 2010.

Azt hiszem, mostanában nem nagyon hallgattam BE-t. Legalábbis ahhoz képest, hogy régen azért Enot szinte mindig hallgattam, akkor is, ha éppen nem is volt új lemez a láthatáron. Most ezért nagyon megörültem az új lemezének. Kicsit fura lemez, az ambient túlsúlyban van, meg olyan régies „space-sound”, amik miatt olyan tipikus filmzenének érzed ezt a lemezt. Persze, ez nem baj, csakhogy ezt a hangulatot viszont megtöri néhány nagyon lendületes szám, az Eno-Fripp zenei világra jellemző számok ezek. Még a gitár is Frippet idézi, talán a 6. számban. A 13. szám szép, tiszta zongorajátéka is kilóg a többi közül, bár ez is ambient hangulat, mondjuk az Apollo lemezét juttatja az eszembe. Talán nem is fura ez a lemez, inkább olyan lemez, ami a jól ismert Eno hangzást nyújtja, nincs benne váratlan. Kellemes hallgatni, többszöri meghallgatás után sem lesz unalmas. (A-)

Szalóki Ági: Hallgató (lament), 2005.

Fentebb, Balázs József lemezénél említettem, hogy SzÁ zenekarának is tagja BJ. Nos, ez egy ilyen lemez, amit SzÁ jazz zenészekből álló együttese, kvartettje készített, s mivel ilyen lemez, ezért a zenét egyértelműen a jazz zenészek határozzák meg, míg az énekesnő hozza a népzenét. Tehát népdalok szólalnak meg itt, szép, népies éneklési stílusban, amihez az alap jazz zene, ami igazán alkalmazkodóan kíséri a dalokat. SzÁ sajátos stílusa ez, persze e mellett népzenészekkel is játszik, meg a világzenében is otthonos (ebben nagyon hasonló pályafutást látunk Lovász Irénnel és Palya Beával). De ez a lemez nagyon érdekes, milyen szépen, nagy, látványos elemek nélkül is tudnak zenék fúzióban összeállni. Amúgy is, ez a lemez inkább finom elmélyülés. Igazán szép lemez. Az együttesben egyébként Dés András ütőzik, Bacsó Kristóf szaxizik, akik szintén nemcsak jazzt játszanak. (B+)

Diana Krall: Quiet nights, 2009.

Nagyon tetszik ez a lemez. Gyönyörű hangszerelés és énekmód, nem attraktív, finoman kedves, néhol inkább a címéhez illően csöndesedő lemez. Igazi téli, karácsonyi hangulat. Benne van minden a letűnt korszakok legszebben éneklő női előadóiból (pl. Astrud Gilberto). Ilyen jazz örökzöldeket eddig Natalie Cole tudott csak ilyen szépen megszólaltatni úgy, hogy ezeket a standardokat a korukhoz hűen, de mégis sajátosan maga képére alakítva. Ettől nem az az elegáns smooth jazz, ami háttérzenének nagyon jó, de tucatáru. A Gilberto bossa novás zenéje is finoman, lágyan szól itt, még a latinos lüktetés is gyengéd. Igazán intim zene ez, DK zongorajátéka visszafogott, kissé csak „lomha színesítő”, a zenében a hangsúly a nagyzenekaron, a vonósok és fúvósok összhatásán van. Az ének felejthetetlenül szép, s sokszor egyáltalán nem a kristálytisztasága miatt, hanem árnyalt, de azért kissé néhol enervált is tud lenni. (A-)

Enya: Amarantine, 2005.

Az elmúlt 15 évben hallottam néhány lemezét, főleg válogatáslemezeket, de egyre sem emlékszem igazán. Akár ez a lemez is lehetne, annyira elfelejtődött mindegyik. Enya nekem már nagyon önismétlődő. Sok előadónál el lehetne mondani ezt, de mégis nála szinte idegesítően ugyanazok a belőtt hangok és hatások, egy kis pátosz, melankólia stb. Egy-egy szám még csak-csak tetszik, de így egymásután 10-12 már inkább érdektelen. Pedig régen nagyon szerettem, sokat is hallgattam. (C)

Herbie Hancock: Inventions & Dimensions, 1963. (remastered 2005.)

Az első hangtól kezdve egyfolytában nagyon izgalmas lemez, egy alapmű. Lassan 50 éves zene, de semmit sem öregedett, nagyon jó, friss hangulatú jazz. HH-tól van néhány funkys, néhány jazz-rockos albumom, de ilyen jó jazz még nem. Teljesen feldobódtam ettől a lemeztől, annyira elkapott a hangulata. Persze voltak HH-nak jó korszakai, pl. Miles Davisszel, vagy állandó együttesével is jó jazzlemezeket készített. Ami mindenkinek egy kicsit rossz emlék, az nem a 70-es évek funkyja, hanem utána, a későbbi diszkós hangzás, amivel próbálkozott a slágervilágba bekerülni. De ez nem volt valami üdvös, kevésbé találta el az igényt és a középutat, mint mondjuk pl. Stevie Wonder, Ray Charles vagy Billie Preston. 1963-ban még huszonéves, zsenigyerekként már sok van mögötte, de ez a harmadik lemeze igazi friss hang lehetett. Miles Davis ekkoriban csap le rá, s lesz az együttesének a tagja. Ebből az időszakból még a Blow up filmzenéjét ismerem, kedvelem. Tőled van válogatáslemezem is, ami a 60-as éveket öleli fel. Meg kell keresnem, mert régen hallottam már. (A-)

Santana: Multi Dimensional Warrior, 2008.

A dupla CD S saját válogatása, legkedvesebb felvételeiből, 60. születésnapjára. Tehát a szülinap és a „saját kezűleg” készített válogatás emeli ki az egyébként ezerféle válogatás CD-k közül. S-nak rengeteg best of CD-jét láttam, persze, legalább 90%-uk nem hivatalos, gagyi, s van néhány bootleg is a piacon. Én nekem is van ilyen kiadatlan koncertfelvételekből álló tripla CD, ami valószínűleg nem hivatalos kiadás. De hivatalos válogatást is ismerek, nem is egyet. A válogatás CD-k nála legtöbbször azt jelenti, hogy a jobban eladható számokat gyűjtik egybe, s mindössze néhány lemezre fókuszálnak. Pedig S-nak vannak nagyon jó lemezei, amik nem produkálnak emészthetőbb számokat, és az életműben a legjobbak. Ez az album megpróbál ezekből is beemelni néhány felvételt, de szokás szerint a populárisabb számok vannak túlsúlyban. Akinek S a kedvence, az kedvelheti ezt a lemezt, aki csak a közismertebb számokat ismeri, az is. Egyedül azoknak nem lesz nagy élmény, akik csak a nívósabb lemezeit szeretik. Nekem inkább hangulatfüggő, kedvelem a lazább, slágeresebb zenéjét is, bár néhány szám már-már az amerikai vendéglátóipari zene esztrádabb változatainak nívóját súrolja. (C+)

Tracy Chapman: Matters of the heart, 1992.

A lemezt megjelenése óta ismerem, kazettán volt meg. Kedveltem ezt a lemezt, mint az előző két lemezét is. 1988-ban TCh-t koncerten hallottam (Human Rights), s nagyon szimpatikus volt, kedvelhető zene, s ami fontos, hogy nagyon egyedi, kellemes hangja van. Tavaly, a legújabb lemeze (Our Bright Future) nem annyira jött be nekem, de ezt jó volt hallgatni. Amúgy még mindig az első lemezét találom a legátütőbbnek, az egyszerű gitár- vagy zenekari kísérettel, mivel a hangja, és a dalok nem kívántak többet. Valamelyest ez a koncepció maradt is, mégis valami miatt, ahogy távolodunk az első lemeztől, úgy halványodik számomra TCh. (C+)

Serge Gainsbourg: Histoire de Melody Nelson, 1971.

A nagy lázadó 60-as évek előtt már nagy lázadó volt Boris Viannal. És a nagy lázadó idők után is nagy lázadó maradt. Tulajdonképpen 30-40 évet egyfolytában végigzüllött, mindezek alatt írt vagy 500-600 dalt, rendezett 3 filmet, egy csomóban szerepelt színészként, rengeteg koncertet adott, eleinte még festett is, dalszövegeket, filmzenéket írt másoknak. Hihetetlen érdekes figura. Csúnya, állandóan részeg pasas, de még a nagy BB-vel is volt viszonya. Meg volt 3 vagy 4 felesége, 3 vagy 4 gyereke (erre már nem emlékszem, megnézni meg lusta vagyok). Az 5. infarktusa vitte el 1991-ben. Öntörvényű, és egy kicsit a francia Viszockijnak is mondhatjuk (egyébként Jane Birkinnel meg a francia John & Yokonak is mondták őket, talán a Je t’aime szám miatt is). Bár Charlotte lányuk anyukája sem bírta sokáig mellette, talán ez volt a leghosszabb házasság, és művészi szempontból a legjobb időszak. A Je t’aime tudjuk, hogy milyen vicc volt, a nyugati cenzúra nem igazán kedvelte, de közben világhírű lett, hiába nem játszhatták a rádiók. Filmszínészként sok filmben játszott, de mégsem tudott igazi elismertséget szerezni. A zenében viszont több sikere volt. Ez a lemeze is népszerű volt. Nekem is tetszik, furán tör be a rockos hangzás ebbe a franciás világba, s érdekes, a nem túl hagyományos felépítésű számok között azért vannak sanzonosabbak is. Na, azért nem pszichedelikus sanzonról van szó, inkább arról, hogy a lemezen egyfajta útkeresés is érezhető. De még így is kedvelhető lemez. (B)

Lou Reed: Coney Island Baby, 1975.

Az egyik legjobb lemeze ebből a korból. Már régen hallottam, nagyon jó volt újból hallani a sok ismert számot. Most azon gondolkozok, hogy vajon hogyan is van ez, melyek a legjobb lemezek a hetvenes évek elejéről-közepéről? Hiszen egymásután jöttek a ma már nagy legendák: Transformer – 1972, Berlin – 1973, Sally… - 1974, Coney Island… 1975. Mindegyiket a legjobbnak tartják. Mindegy, ez a lemez megkerülhetetlen, s ilyenkor mindig örülök, hogy újból az érdeklődésem középpontjába kerül egy-egy régi csemege. (A-)

Silver Jews: The Natural Bridge, 1996.

Amikor elkezdtem hallgatni, rögtön tudtam, hogy ez nagyon fog tetszeni. Az énekes érdekes, kissé melankolikus hangja, a zene lazasága, egy kissé hippis, kissé countrys, olyan indie zene, ami ott olyan, mint a mi alternatív hagyományaink (Trabant, Balaton stb.). Éreztem, hogy ez nem mindennapi zenekar, nekem az Arab Strapra hasonlít inkább. Utána néztem, s nem csalódtam, hiszen az énekes, David Berman élete csöppet sem szokványos, tele elakadásokkal életben, zenében, és depresszió, drog, öngyilkosság és még mi minden. Politikai meggyőződése az apja elleni gyűlöletig fajul, azt hiszem már ez is elég sok. Azért nem szerencsétlen, mert a zenekarból nőtt ki a híres Pavemant, ami árnyékában is elég ismertséget adott a SJ-nak. Később a feleségével közös zenekarrá válik a SJ. 1989-ben alakult, Berman bejelenti 2009-ben, hogy hivatalosan feloszlatja, és hogy többet nem fog zenélni. A 20 év elég rögös volt, nem kevés, de nem is sok lemezzel, valószínűleg egy korszak zárulhatott le, s ezen már úgy érzi, nem tud továbblépni. Hasonlítgatják Johnny Cashhez, Leonard Cohenhez, Bob Dylanhez, de még Nick Cave-hez is. Én talán a Lambchophoz tudnám még hasonlítani hangulatban, de egyébként kár is hasonlítgatni, hiszen nem azért tetszik, mert hangulatilag vagy zenében, énekhangban valakihez is hasonlít. (A-)