2010. november-december

Bruce Springsteen: The Seeger Sessions, 2006.
Bruce Springsteen: Magic, 2007.

Azt hiszem, a ”mainstream” rock mellett soha nem állt távol BS-től a countrysabb hangvétel, bár inkább csak színesítő számokban. Amúgy meg BS rockja amúgy is annyira amerikai, olyan, mintha az autópályák tövében születnének, mint a növényzet, vagy mint a folkzene, hogy dobozgitárral is lehet simán játszani a tűz mellett, s úgy tűnik ez is a természetes megszólalása. Itt van ez a nevében Pete Seegert, az amerikai folk nagyját, Bob Dylan példaképét megörökítő zenekar, a főnök meg a Főnök, s hamisítatlan XX. szd. eleji zenét hoznak, ír és country keveredik a déliek hangzásával, fúvósokkal, ami még nem igazán dixie. Sehol a rock, sőt annyira, hogy még a borítón az arcok, a ruházat, a helyszínek is a boldog békeidőket sugallják. Érdekes lemez, de ennél azért több, van benne élet, jók nagyon a hangszerjátékok, nagyon jó, kis jamelős, csak rövid részek, amik biztos koncerten teljesednek ki. És BS-nek a hangja nagyon illik ide. Emlékszem, vagy 20 éve Bob Geldofnak volt egy hasonló lemeze (Vegetarians of Love), ami nagyon tetszett. Nekem ez a stílus bejön még most is. (B)
Ezután viszont a másik lemez nekem most nem jött be. Nem rossz, hozza a BS-től megszokott színvonalat, jó kis lendületes számok, de kicsit már szokványos, s a nekem „nagy öregek” típusú kategóriába (pl. Bob Dylan, Chris Rea stb.) tartozó profizmus, ami nem sokat ad már hozzá az életműhöz. Bezzeg az előtte évben készült, az egy igazi új szín, de ezt már fentebb kifejtettem. (C+)


Djabe: Slices of life – Életképek, 2005.

Annyira nem rossz ez, mint amennyire eleinte lehúztam. Direkt keresővel kikerestem, s jól emlékeztem, hatásvadásznak neveztem, meg valahol még mű-age-nek, de lehet, hogy ezt másra írtam, de rájuk is gondoltam. Igaz, volt egy lemezük, címe már elfelejtve, ami nekem nagyon lapos volt, de a jazznapokon, koncerten már jobban tetszett, kifejezetten jazzes játékuk volt, ami mentes volt minden allűrtől. És Dresch Misi is szokott velük játszani. Most legutóbb nyár végén a városháza udvarán hallottam őket a genesises Steve Hackett-el, s egészen jó volt (érdekes volt, a városháza szűk udvarán egy nagy múltú (világhírű) gitáros egy zsúfolt, de létszámra mégis kicsi közönség előtt). Tehát kezdtem megbarátkozni ezzel a zenével. Szeretem, és nagyon jó zenésznek tartom a Dresch Q. - Lajkó utáni időkben – tagjaként hegedülő és trombitáló Kovács Ferencet. Nyilván a Dresch zenéjében közelebb állt hozzám. Ez a lemez egészen ötletes zeneileg, s a jazzhez nem mostoha. (B-)


Kerekes Band: Pimasz, 2006

Azt hiszem, hogy erről az együttesről még nem írtam nektek. Legalább 10 éve létező együttes, több lemezük is van (4-5 kb., ha nem több), talán Egerből származnak. A zenéjüket ethno-funknak hívják, ami így önmagában szerintem nem fedi le, inkább csak jól hangzó. Egyébként számoknak is szívesen adnak ilyen címet, alcímet, pl. Csángó-boogie. Az igazság az, hogy a jól jelenlévő, szóló szerepet játszó furulya, hegedű a folk vonulatot viszi, de az alapban a régi jazz-rock, ill. a mai elektronikával ötvözött progresszívebb zene a meghatározó. Sokszor csak a népzenei dallamok azok, amik elválasztják mondjuk a ColorStartól, Korai Örömtől. A funk talán arra utal, hogy egy lendületes, jó hangulatú és esetleg populárisabb zene ez, mint amit a magyar folk-rocktól megszoktunk. És ez igaz, ettől lehet népszerű is, és nekem is ez tetszik benne. Egyébként a fent említett együttesekhez hasonlóan számaik (még ha a lemezeken 6-7 percesek is) jó kis beindulósak, imprósak, koncerteken jó lehetőséget ad az örömzenélésre. (C+)


Mory Kante: Best of, 2002.

Arra emlékszem, hogy a nagy Yeke-Yeke sláger mellett volt egy-két színvonalasabb száma, talán lemeze is. Most ezt a válogatást hallgatva, kicsit elbizonytalanodtam, valóban volt-e, vagy én emlékszem rosszul, vagy ez a lemez a kötelező slágerek kivonata, ettől jobb volt MK. Mert ez a lemez nagyon lehangoló. A jellegzetes hanghoz egy neutrális zene párosul, erőteljes dobgéppel, kissé színezve olykor basszussal vagy valami más hangszerrel, de összességében a legjellemzőbb, hogy pufog a dobgép, amire MK és egy kórus produkálja magát, s meg a szintivel imitált „műhang”, a fúvósszekció pótlás. Ami afrikai, az a ritmika, amit azért sikerül a dobgéppel sterilizálni, MK hangja, s olykor a játéka azon a pengetős hangszeren, aminek nem jut eszembe a neve. (C)


Esbjörn Svensson Trio: From Gagarin’s Point of View, 1999.

Ezt a CD-t Tőletek kaptam, de nem tudom, mennyire ismeritek ezt az együttest. Mivel nekem tetszik ez a zene, hát utánanéztem, mit is kell tudni róluk. Az hamar kiderült, hogy az EST a jazzben kissé kultikus zenekar. A zenéjük ad is alapot ehhez, meg talán az is hozzájárul, hogy a zenekarvezető, ES 2008-ban balesetben meghalt (1964-es születésű volt). A fiatalon/korán meghaltak mindig több figyelmet kapnak. De az is lehet, hogy az együttes ES halála előtt is ugyanilyen „felkapott” volt. A zenében benne van ez. Nagyon jó arányérzékkel megkomponált számok, amelyek könnyűzenei megoldásokat vesznek át, de nem lépnek ki az akusztikus hangszerek köréből. Azt mondták, hogy ők inkább popzenét játszanak, mint jazzt, ami arra utalhat, hogy mondjuk olyan eleven, soundja olykor egy-egy színvonalasabb pophoz hasonló, de ez mégis túlzás, mert minden pillanatában igazi jazz ez. 15 év alatt 11 lemezt készítettek, ami már egy szép életmű. Nálunk is többször jártak, ES halála előtt is, 2007-ben. Úgy tűnik, nálunk is volt „tábora”. Szeretném megismerni a többi lemezüket is, biztos azokban sem csalódnék. (B+)


Nick Drake: Bryter Layter, 1970.

Azóta ismerem, amióta tőletek kaptam két lemezt ND-től. Már régen volt, homályosan emlékszem, ugyanis vannak zenék, amik „kiszállnak” a fejemből, s alig emlékszem magára a zenére, csak arra, hogy milyen volt vele a viszonyom. Ennél csak az jön be, hogy tetszett, inkább olyan kis finom hangulatú zene, de nincs annyira populáris, mint Chris de Burgh vagy Donovan. Olyan igazi régi csemege, mondom most. Nagyon jellegzetes korhangulatú a zeneisége, de korántsem gondolom, hogy ez a hangzás abban az időben elcsépelt lett volna, sőt, szerintem zeneileg egészen sajátos lehetett. Annyit tudtam tőled, hogy fiatalon meghalt, így kevés lemez maradt utána. Most néztem meg a Wikipédián, s 1974-ben 26 évesen halt meg. Inszomniás és depressziós volt, az antidepresszánst túladagolta, ettől halt meg. Sokszor nem lehet tudni, hogy gyógyszerfüggőknél a túladagolás véletlen vagy tudatos. Ma már az antidepresszánsokból elég sokat kell bevenni ahhoz, hogy halált okozzanak, de régen még erősebb vagy inkább másabb gyógyszerek voltak, amiknél inkább előfordulhatott a véletlen túladagolás. Persze, egy zenésznél rögtön kialakulhat a legenda, ami erősen átírhatja a valóságosan megtörtént dolgokat. Bár nála azt írják, hogy nagyon sokáig nem volt a köztudatban, egy Volkswagen reklámnak választott zenéje után kezdte újból érdekelni az embereket, s ekkor több lemezét adták el rövid időn belül, mint életében az összes LP-jéből (nemcsak Tarantino képes visszahozni az elmúlásból régen elfelejtett zenéket). S látom, mindössze 3 lemeze jelent meg életében. Ezek szerint nekem megvan az összes (most ne számítsuk bele a halála után megjelent ilyen-olyan válogatást, egyéb kiadatlan felvételt, amiből úgy látom, nem sok maradhatott utána). Fura párhuzam, Ian Curtis 1980-ban szintén nagyon fiatalon halt meg (bár ő egyértelműen öngyilkos lett), szintén depressziós volt. És a Joy Division-nak is 3 lemeze volt. (B+)


Mary Coughlan: Uncertain Pleasures, 1990.

Volt néhány kazettám, amit rongyosra hallgattam régen, s ez is köztük van. Na, meg a kilencvenes évek eleji bulik, ahol szintén nagyon sokat hallgattuk. Akinek megmutattam ezt a lemezt, az rögtön megszerette, s így bulikon az éppen aktuális bulis kedvencekkel (U2, INX, Nirvana, Iggy Pop, Tom Waits stb.) vetekedett, nem került ki a magnóból, sokan szerettük. Most ahogy beraktam a CD-t, ezen az esős őszön, tél elején, az igazi havas téli hangulat, és a Yes ugrott be. Konkrétra nem emlékszem, talán egy szilveszter emlékfoszlánya ez, vagy egy szülinap Attila nappal közösen a Yesben. Mindegy, téli hangulat. És még most is minden szám tetszik, tényleg van kisugárzása, ez egy nagyon jól eltalált lemez. Natalie Cole egy-két lemeze ilyen jó, hasonló műfajban. Tőled úgy kaptam, hogy nem sok mindent tudtam róla, talán csak annyit, hogy ír. Valaki mondta, hogy miniszter Írországban, ami tévedés, ugyanis csak névrokon a korban kb. azonos politikus. Kíváncsi lennék, más lemeze is tetszene ennyire. Vagy úgy is feltehetném a kérdést, hogy 20 évvel ezelőtt tetszett volna más lemeze (B+)


neu!: 2., 1973.

Az idióta krautrock elnevezésű progresszív rock egyik legendás zenekara. Egészen jó kis zene ez, az elejét uraló 11 perces bevezető szám kifejezetten időtálló. A német progrock mellett azért nekem a 70-es évek Enoja nagyon beugrik, s az évtized végén megjelenő Joy Division is, ami azért már egy más korszak a zenei világban, még ha évek száma szempontjából nem is olyan sok van köztük. Mégis a JD nyers hangzása, mintha ebből a zenéből nőtt volna ki. Ami zavaró, az a korhangzásban eredetieskedő kínlódások, mai szóval effektek, egyszerűbben zajozások, bejátszott hülyehangok. Idegesítők, főleg a már említett jól felépített hosszú szám után teljesen széttördelik a lemezt. A Youtube-on meg akartam nézni a bandát. Van-e valami róluk, hogy néznek ki stb. Egy koncertfelvételt találtam, ellenben egy számról csomó képekkel illusztrált „klipet”, ugyanis ez a Kill Billben szerepelt. Ennyit jelent, hogy QT papa rég elfeledett zenékkel tarkítja a filmjeit. (C+)


Until The End of The World (film by Wim Wenders – soundtrack), 1991.

Akkoriban hányszor meghallgattam ezt a lemezt kazettáról! És rekordmennyiségben másoltam, mert mindenkinek kellett. Csináltam neki borítót, amit utána fénymásoltam a másolatokhoz, egész sok emberhez eljutott ez az egyéni „kiadás”. Akkoriban a bakelit már nem, a CD még nem volt favorit, szinte mindenki kazettáról hallgatott zenét. És én a baráti kört elláttam kazettákkal rendesen. Bulikon is ment néhányszor, a vége felé, amikor jól esik egy kicsit mélyültebben zenét hallgatni. S most lement úgy, hogy érzéketlenül figyeltem, ez volt az én nagy kedvencem? Egy jó válogatás, semmi több, gondoltam. Ráadásul, ma már nem is tetszik annyira minden szám róla. Aztán egy éjszakai munka során meghallgattam legalább háromszor egymásután, s újra ráéreztem az ízére. Ez tényleg egy jó válogatás, s egytől-egyig jó számok, nem tudom, miért fanyalogtam első újrahallásra. Maga a film annyira nem tetszett, Wendersenek szerintem az egyik leggyengébb filmje, de erről már vitatkoztunk annak idején sokat. Kíváncsi lennék, ha ma újra megnéznénk, módosulna-e a véleményünk. Nekem jobban tetszene-e, neked meg kevésbé. Mindkettő könnyen előfordulhat. (B)


The B-52’s: Mesopotamia, 1982.

Arra emlékszem, hogy ezt tartják a legjobb lemezüknek. És a leginkább zeneileg is csúcsnak. Valóban, ez még nem az a bulizósabb B-52’s. Erre is lehet táncolni, meg bulizni (volt is anno rá példa), de sokkal nyersebb a hangszerelés, kissé repetitív, s az ének sem annyira „finomkodó”. Én mindig kedveltem őket, van egy nagyon sajátos lüktetése a zenéjüknek, amire rögtön mozog az ember lába, s tényleg hangulatot lehet velük teremteni. Tudom persze, hogy a szokványos diszkózenéhez szokottak ezt már nem tudják befogadni, de mégis úgy gondolom, hogy ennél jobb, jó értelemben vett tánczene nem nagyon van. Jön a szokásos dumám: ha a keriadók ilyen zenét játszanának, akkor hallgatnék ilyen adókat, de mivel azt az aktuál 100-200 nyálas szart nyomják, nem tudják, hogy mi a jó (és sajnos az elbutult rádióhallgatók sem). (B-)

Arcade Fire: Funeral, 2004.

Az első hallásra az Echo & The Bunnymen ugrott be, és egy kicsit a Pulp. Igazi indie-rcok/pop, azzal a brit postpunk ízzel, amit már ismerünk régről. Talán még az énekes hangjáról egy kicsit David Byrne (de csak a korai TH-es időkből). Szóval, játékos, hangulatos, kissé laza zene, amiket régen is kedveltem. Sok ilyen, nálunk teljesen ismeretlen zenekart ismertem meg általad, a The The-től a Ride-ig (tényleg, velük mi lehet, nagy jövőt jósoltál nekik). Az utolsó szám meg tiszta Björk. Na, eddig a saját fülem után írtam. Megnéztem a wikipédián, s kiderült, hogy kanadaiak, vannak vagy nyolcan, nem szokványos hangszerekkel, stb. Ez az első lemezük, tehát nem régi együttes, de arrafelé sikeres bandának számít. Megnéztem a youtube-on, s nagyon jó koncertfelvételek vannak, igazi show-banda, de jól értelemben. Két hegedűs csaj, fúvósok, tangóharmonika, tűzoltózenekarba illő „menetdob” stb. Nagy kavarodás, lelkes előadásmód, és nagyon jó zene. A stúdióalbum sem rossz, de ez a koncertstílus nagyon bejött nekem. A Wake up számot pl. előadják David Bowie-val, Joy Division számot a U2-val, de nem hunyászkodnak meg, hozzák a formájukat a nagy sztárok mellett is. Egy koncertjükre szívesen elmennék. Egyébként a Wake up a lemezen is a legütősebb számuk. (B-)


Diggin’ deeper – Legendary Blues Treasures (vol. 1-10.)

Ez egy 10 db-os CD antológia, de nagyon jó. Egyáltalán nem unalmas órákig bluest hallgatni. Egyébként nem is olyan hosszú, mert minden lemez pont 20 szám, ami nem tölti ki a CD terjedelmét, kb. 60 perc egy CD, tehát összesen 10 óra körüli az egész. Arra mentek rá, hogy kereken 200 szám legyen. Nagyon jól válogatott, az ősidőktől szerintem legfeljebb az 50-es évekig, éppen ezért egy-két ismert előadónál nincs több rajta (John Lee Hooker nem maradhat le). De nem is kell. Micsoda hangok, te jóég! Eszméletlenek, s van olyan gitárjáték, ami mai füllel is egészen érdekes. Amikor tizenévesen megkedveltem a bluest, pont olyan rádiósorozat hatására, amiben csupa archív felvételek voltak. Talán ez is Göczey műsor volt. Már régen akartam egy ilyen blues válogatást. (B+)


Stephan Micus: On the wing, 2006.

Az ECM-től talán Jarrett és Garbarek mellett tőle ismertük a legtöbb lemezt. A nagy world-ethno-new age hullám előtt kétségtelen, hogy műfajt teremtett. Most azon gondolkoztam, hogy nekem hány LP-m volt tőle, de nem tudok rájönni, azért a régről ismert lemezborítókból néhányat fel tudok emlékezetben eleveníteni. Évek óta eltűnt számomra, s örömmel láttam, hogy nemcsak régen, ma is ad ki lemezeket. Ez egy szép, finom hangzású lemez. Észrevétlenül olykor komolyzenei tónusokra vált, de a keletiesség ma is inkább a meghatározója. Azt is mondhatnám, ahogy a világzene divattá vált, s kialakultak a kliséi, SM talán elmélyültebb lett, ezzel határolódva el a tucatzenéktől. Persze, több újabb lemezét is meg kellene ismerni, de ez az album kezdetnek jó lépés. (B+)


Vágtázó Csodaszarvas: Végtelen Ázsia, 2008.

Az előző lemezhez képest talán egy kicsit népiesebb, s kevesebb benne a transz. De ez nem elmarasztalás, meg nem is patikamérleg, csak érzés. Továbbra is le tud nyűgözni, ahogy az akusztikus hangszerek barbár módon szólnak, olyan mintha egy ős-sámánkor, a középkor és a mai zenék találkoznának, s hol a sámános hangok, hol a középkori és hol a mai pszichedelikus zenei világ törne a felszínre, majd visszabukik egy bugyogó-fortyogó lüktető hangszőnyegbe, amiből újra előbukik egy hangszerek által megidézett feeling. Tele van izzással, feszültséggel, de eksztatikussága fel is old. A vágtázás ma talán még inkább jellemző rá, mint a VHK-ra (bár a szó zenére átvitt értelmére még annyira nem gondoltam soha). Talán, ha valami miatt kicsit kevésbé kedvelem a népies beütést, az csak azért van, mert az én extázisos vágtázásomat megtöri, azt szeretném, ha a zenekar a végletekig fokozná beleroggyant térddel, a hangszerek kíméletlen használatáig, amíg minden hang már csak egy hangként szólna. GPA már megint távlatokat nyit (amellett, hogy a népzenei elemekkel a saját gyökerek felé is tudatosabban elmozdult), a címválasztás is ezt sugallja: végtelen Ázsia a végtelen zenével egyenlő. Számomra legalábbis valami ilyesmit üzen. (A-)


Battle of Pianos (Vol. 1-4.), 2004.

A 10 lemezes blues antológia mellé beszereztem egy másik ilyen nagy ívű válogatást, 4 lemezen keresztül a jazz korszakai zongorán, ill. inkább úgy írhatnám, a zongorára fókuszálva, hiszen legtöbbje zenekari darab, de a zongora, mint szólóhangszer főhangsúlyt kap. Rengeteg válogatáslemezt ismerünk, kissé már elcsépeltek lettek, olcsó kacatokká váltak, mert legtöbbje vagy nagyon az untig ismert számokat tartalmazzák, vagy színtelen, ízetlen összecsapott valamik. Ez viszont nagyon jó. Tényleg keresztülvisz a jazz nagy korszakain, közel 5 óra hanganyag, a ragtime-tól a swingen át a modern jazzig. Sok nagyon jó, mégis kevésbé ismert szám mellett azért akadnak régi kedvencek is (pl. Dave Brubeck). És érdekes így kronológiailag hallgatni ezeket a felvételeket. (B

Binder Károly: Jazz Voices Sing, 2006.

Azt hiszem, ez nem lesz soha kedvencem BK-tól. Nekem inkább zavaró, s nem is tudnék egy dolgot kiemelni, hogy mi, úgy összességében. Az a capellás részek önmagában nem rosszak, de aztán jön kortárszene, majd olyan, mintha az ötvenes évek filmzenéje lenne, majd újból kortárszenei hangzás. Aztán megint egy kellemes kórus, kicsit angolos-íres, majd magyar műdal, népdal, s így tovább. Mindenből 2-3 perc, ez így rémes. Kíváncsi lennék, hogy motiválta BK-t ennek a lemeznek az elkészítésére. Vannak szép pillanatai, de csak pillanatok, s ha egy-egy dallam- és stílusvilág ki lenne bontva, akár még jó lemez is lehetne. A zene visszafogott, olyan 60-as évek szolid jazze, kicsit neutrális, de nem rossz, ez viszont nem menti meg az anyagot. (C)

Lajkó Félix & Brasnyó Antal: A bokorból (Palicsi erdőben), 2008.

A felvétel, a címből is kiderül, hogy erdőben lett készítve. Nagyon régen ez nekünk is eszünkbe jutott, hogy milyen különleges akusztikája van az erdőnek, s hangulatilag hozzá illő zene milyen jól szólhatna erdőben. Talán egy King Crimson szám volt a Bible Black-ről, ami beugrik, hogy én azt tudtam volna elképzelni az erdő fái közt. Erre azért emlékszem, mert erdőben járva ez sokszor eszembe jutott, főleg amikor hallani lehet az erdő csendjét, hihetetlen csodás, mással össze nem téveszthető csend ez. Ebben a csendben nagyon gyönyörűen tudnának szólni hangszerek, gondoltam sokszor. Erre Lajkó kipróbálta. Az első meghallgatás után viszont nem voltam annyira elájulva, mert vérprofi, de nem az erdő csendjével kacérkodik, de nem is annyira virtuóz, mint az előző albumok. Aztán amikor újból hallgattam, egyre inkább kibomlott számomra a zene. Nagyon jó zene ez. Nem látványosan virtuóz, de bizony az, csak másképp. Jó pár repetitív rész van, ami talán kevesebb „felütést” enged, de ezek is nagyon fantasztikusak, a játéktechnikája tényleg csodálnivaló. Nem tudnám megmondani, melyik lemezét kedvelem jobban, mindegyik valami miatt nagyon jó. Tavaly egyébként koncerten is azt éreztem, hogy visszafogott (erről talán írtam is), de mégsem „úgy szólt”. Inkább nagyon fegyelmezetté vált, de a zene ugyanúgy bravúros. (A-)

Between the Eyes - Amon Düül II

amon duul II - wolf city - Surrounded By The Stars - vivo

2010. október

Stereolab: Cobra & Phases Group Play Voltage in The Milky Night, 1999.

Azt hiszem lemezükkel még nem találkoztam, kazettáról már viszont talán ismertem egy lemezüket, de semmit sem tudtam róluk (meg arról a lemezről sem). Nagyon érdekes ez a zene. A 70-es évek progresszívzenéje hogyan változott az idők során, s a 90-es években milyen érdekes formációk születtek. Ez is érződik, hogy valahol a régi prog-rockból bújt ki, de mindenben másabb. A jazzes beütések mellett pl. igazi kortárszenei elemeket is kiérezni ebből a lemezből. Maga az énekstílus is egészen egyedi, de a jazzhez közelít. Mindemellett annyira nem kötődöm az ilyen zenékhez, jónak tartom, hallgatom is, de rajongani nem igazán tudnék érte. Érdekes elemeket hangzásokat, effekteket hoznak a zenébe, amit igazán akkor fedeztem fel, amikor fejhallgatóval hallgattam. Alapjában az ének-vokál sokszor olyan 60-as évek filmzenei hangulatát hozták nekem, egy egészen másabb hangzású zenei kísérettel. Jól kitalált ez a forma (az ének-vokál stílusára gondolok). Talán több lemezt meg kellene tőlük ismernem, hogy objektívebb véleményt tudjak kialakítani erről a zenéről. (B)


Palya Bea: Szeretetből jöttél a világra, EP 2007.

Palya Bea nagy kedvencem lett az utóbbi időben. Kíváncsian vettem kézbe ezt a kislemezt, fura hogy egy 20-21 perces lemez, s a cím olyan személyesnek tűnt. Illetve én gondoltam bele, mert valahogy ahhoz a képhez ez illett, amit róla formáltam. Ehhez képest fura meglepetés volt, hogy ez egy karácsonyi lemez lehet, vallási ihletettségű. A várakozásomat átfordítva hallgattam, s nem rossz, szép az ének, a zene is egészen érdekes, olykor „kozmikus”, de egyáltalán nem illik ehhez a zenéhez, témához ez a rövidség. Olyan belekapás, aztán befejezetlen érzést kelt. Lehet, hogy csak nekem visszatetsző ez, de tényleg érdemelt volna egy szép albumot Jézus születése, a szokásos (de azért általában elfogadható) pátosz helyett ilyen különleges zenei megfogalmazás. (C+)


Robert Plant & Alison Krauss: Raising sand, 2007.

Amikor megjelent ez a lemez, emlékszem, hogy sok információ, cikk stb. került róla a figyelmembe. Gondoltam is, hogy jó lenne meghallgatni. Pár év késéssel sikerült megismernem, és tetszik. Fura elegy, a nem túl konkrétra vett country, a rock és egy modernebb hangszerelés egészen érdekes hangzást produkál. Szép az énekesnő hangja, és jók az arányok is: Plant nincs túlságosan előtérbe hozva. A rockos, torzított gitár és a hegedű együtt engem mindig levesz a lábamról (King Crimson, Amon Düül II., Dirty Three, Nick Cave). És Plant hangja is. Kedvencem mégis egy AK szám, ami zeneileg és énekmódban is leginkább Loreena McKennitthez hasonlít. (B)


Madeleine Peyroux: Dreamland, 1996.
Madeleine Peyroux: Careless love, 2004.

Végre egy újabb felfedezett! Nagyon kellemes meglepetés volt ez a két lemez. Fiatal előadó, de gyönyörű jazz-hanggal, ráadásul francia sanzonban se kutya. Nem is tudom, hogy kihez hasonlít a hangja, Sarah Vaughan? De nagyon érett hang, és finom érzelemdús, mint a nagy elődöknek! Most nagyon elkapott ez a CD, és egy héten át hallgattam, nem tudtam megunni. Hiába hallgattam olyan sokat, még most is van olyan szám, amit ha hallok, libabőrös leszek, annyira jó. Tényleg csoda módra tud előadni, de a zene is nagyon jó. Olyan sztenderd hangzásnak tűnő, de azért nem lapos, sőt, nagyon színes. Tetszik az is, hogy a hangszerek is egymást váltva veszik át a főszerepet, hol zongora, hol szaxi, hol trombita, de nagyon jó, hogy elektromos orgona is van. Utána néztem, s több dolgon is meglepődtem. Pl. hogy amerikai (még csak nem is kanadai), igaz, nagyobb korára már Párizsban élő. Aztán, hogy az 1996-os lemeze az első, a 2004-es pedig még csak a harmadik, s egyáltalán, a debüt óta mindössze négy lemeze jelent meg. Micsoda pazarlás, hogy egy ilyen tehetségnek csak ilyen kevés lemeze jelenik meg. YT-on is néztem, elég sok száma van felpakolva, majd ezekből is csemegézem. És persze a másik két lemeze is érdekel. Szóval, nem érem be ennyivel. (A-)


Paul Simon: Surprise, 2006.

A Simon Pali, ahogy régen neveztük (emlékszel, ő is magyar származású). Igazából egy meghatározó önálló lemeze van, ami nagy sikert ért el, s zeneileg is nagyon jó volt. Annak a korszaknak a legszínvonalasabb slágerzenéje, ami nem is teljesen végig sláger volt (Graceland, 1986). Nem is tudom, hogy a S&G utáni időszakban (ami vagy 15 év lehet) mit is csinált ezelőtt a lemez előtt. Mindegy egyébként, viszont a legismertebb lemeze, meg e között is van 20 év (amiről megint csak nem tudok semmit). Ez viszont jól sikerült. Ha nem is sláger, de a zenei nívót meg tudta tartani. Ugyanúgy, mint az előző lemeznél, egyszerűen benne a zene szövetében, hogy ez jó anyag, nincs kirukkolás meg ilyenek, egyszerűen jó hallgatni. És a nagy meglepetés, megnézem a borítót, és látom, hogy a zenei producer Brian Eno. Egészen meglepő, hogy jönnek ők össze, bár PS mindig nagyon jó zenészekkel játszott, ezt azért tudom róla (volt nálunk is koncertje pl.). Így, hogy tudom, most már több számban is érzem BE hatását, főleg 3 egymás utáni tracknél nagyon. Ez a lemez legerősebb három száma természetesen. (B)


Leonard Cohen: Greatest Hits, 1975.

A londoni 2008-as dupla CD-n felbuzdulva beszereztem egy válogatáslemezt is tőle, ráadásul ez 1975-ös, tehát az első korszakát összegzi. Több válogatáslemezt is ismerek tőle, sőt, több válogatás és koncertlemezt, mint sorlemezt. Ettől függően üdítő volt ilyen régi számokat hallgatni, kellemes, s mindig elővehető zene ez. A londoni koncertet nem übereli, de nem is kell. (B+)

Paul McCartney: Memory almost full, 2007.

Azt kell mondanom, hogy kellemes csalódás volt ez a lemez. Egy kicsit leírtam magamban PM-t, ki hallgat ilyen régi öregektől új lemezeket? Aztán meg, mi újat tudna mutatni, valószínűleg csak önmagát ismétli. Ezzel szemben egy egészen jó hangulatú lemez, ami zeneileg nem is rossz. Azt mondhatnám, hogy az alap az a Let it Be hangzása, és ez van megspékelve újszerűbb effektekkel, hogy modernebb soundja legyen. Összességében egy hallgatható lemez, amin nincsenek kiemelkedő slágerek, és nem is táncolható, úgyhogy érződik, nem a slágerlistáknak készült, de egy ekkora nagy név már ezt is megteheti. (B-)


Vangelis: Albedo 0.39, 1975.

Ezt a lemezt régről ismerjük, de nagyon régen is hallottam utoljára. Vangelis régóta nem is iagzán szeretjük. Durván négy korszakot tudnék felsorolni a szólópályájából: az első, a kezdeti korszak, amikor az elektronikus zene is születőben volt, s nagyon hasonlóak voltak a megszólalásuk, sok közös pont volt (pl. Tangerine Dream, Klaus Schulze). Bár technikailag ez az idő nagyon ósdinak számít vagy 30 éve, mégis az ebből az időből származó lemezeit kedvelem (pl. Earth, Dragon). A második korszaka az útkeresés, amikor Jon Andersonnal és Irene Papasszal nagyokat alkot, de már a szólólemezeinél érződik a piacképesség. A harmadik a csúcskorszak, a világ és az ipar tetején, és a negyedik a bevált úton araszolgatás a 90-es évek elejétől. Ahogy távolodunk a kezdeti időszaktól, úgy kezd számomra érdektelenné válni (kivéve a Jon és Irene lemezeket). Ez a lemez pont a vízválasztó. (C)


Tangerine Dream: Zeit, 1972.

Az elektronikus zene még nem volt, de ők már zenéltek a 60-as években (nem tudom, hogy milyen zenét). Kb. 1970-től találták meg a saját stílusukat. Ez a lemez a kezdeti korszakból van, az első lemezeik egyike. Ezután jönnek az ismertebbek, és az én kedvencem, az 1975-ös Rubycon is. Meglepően komor, ambient zene ez (bár akkor még nem így hívták), akár egy Stalker típusú film zenéjének is elmenne. Nem is tudom, hogy volt ennek piaca akkor, amikor már r ’n’ r-tól a kemény rockig, a jazz-rocktól a funkyig minden zene tombolt a világon. Ez olyan rétegzene, hogy ma a legnagyobb lemezcégek sem tudnák eladni. Persze emlékszem, tudom, hogy mindig voltak megszállott zeneőrültek (akkor még talán jobban is), de fura erre rácsodálkozni. (B-)


Alan Parsons Project: Gaudi, 1987.

Nem sok lemezét ismerem, és nem is vagyok annyira a rajongója. Az a fajta 70-es évekbeli prog-rock, amit kedvelek, de nem igazán karakteres, s elég sok előadója van ennek a műfajnak, a korai Fleetwood Mac-tól a Marillionig jónéhányat tudnék felsorolni (Gém Janó annak idején sok lemezzel ismertetett meg). Ezeket a zenéket mindig laza hangulathoz szerettem hallgatni, pl. utazás közben. Nem drámai zenék (a Pink Floyd pl. sokkal inkább az), kellemes hangzás, jól szóló összhang, hangszerszólók és ének-vokál (ebből nő ki a kristálytiszta hangzású Supertramp). Persze, nem akarok egy egész műfajt lehúzni, nekem is vannak kedvenceim, inkább csak a korlátait emlegetem, hogy miért nem tudok minden ilyen lemezt nagyon kedvelni. Ez egy jó lemez, nem csodálkoznék, ha a 80-as évekből a legjobb lemezei között emlegetnék az APP-nek, de ettől függetlenül rám mégsincs olyan nagy hatással. (C+)


Yes: Close to the edge, 1972.

A Yes eleinte nem volt a legnagyobb kedvencem (az ELP pl. megelőzte). Aztán egy kicsit később fordult, jobban kedveltem, mint az ELP-et, Genesist (persze a Crimson maradt a no.1.). Ezt az időszakát szerettem a legjobban. Ezt a lemezt is, de leginkább a Relayert és a Tales from Topographic Oceans-t. Nagyon jó volt újból hallgatni. Ez már a sokadik lemeze, de talán még ez közelebb áll az első lemezeihez, mint az utána készülőkhöz. Bár nem vagyok ebben most annyira biztos, újra meg kellene hallgatni ezeket a lemezeket. Jó, hogy ilyen-olyan okból, forrásból megfordulnak a kezem között régi lemezek, s újból fel tudok fedezni zenéket. A polcról sokkal kevésbé jellemző, hogy lekapjak egy régi lemezt, és azt úgy hallgassam, mintha új lenne. (B)


László Attila: Babel, 2009.

Ezt a gitárost nem vagyok biztos benne, hogy ismered. Nem túl sok szólólemeze van, bár mint minden magyar jazz-zenész, ő is keresztbe-kasba játszik mindenkivel, mindenféle magyar jazzformációval. A 80-as években feltörekvő nemzedékhez tartozik, tehát nem a legfiatalabb generáció, de nem is a „nagy öregek” tagja. Amiről jobban ismerhető, hogy Charlie szólólemezekre írt számokat, s tényleg, egy-két Charlie lemezen érződik a jazzes beütés. Ezen a lemezen nagyon sokan közreműködnek, nem sorolnám fel, csak akiket mi is kedvelünk: Snétberger, Borbély Mihály, Borlai Gergő stb. Korrekt jazzlemez, mainstream (jó értelemben), kicsit a Gabor Szabo gitáros-hagyományokat (is) továbbfolytató. Nem eget zengető zene ez, de kellemes, hallgatható. Aki szereti a 70-es évek jazz és jazz-rock (Mahavishnu pl.) zenéit, annak ez sem lehet érdektelen. (B-)


Makám: A part, 1998.

A M együttesnek talán harmadik korszaka ez. Az első, a Kolindás volt, majd a 80-as évek végén, sima M néven (a Közelítések LP idején) a második, s utána nagy tagcserék következtek be, s így egy kicsit változott a zene is. A zene – nagyon leegyszerűsítve – a kezdeti magyar népzene felől a keleti, főleg indiai, de más népek zenéje felé terelődött. Aztán a repetitív zene hatása volt nagyon érezhető, majd már később újból a magyar folk felé húztak, s több énekesnővel is készítettek lemezt (Lovász Irén, Bognár Szilvi, Szalóki Ági). Ez a lemez még a keleti és a repetitív kortárszene hatású időszakból való. Nekem tetszik, kiforrott zene, bár tudom, hogy ebben a műfajban rengeteg zene születik, de ezen érződik, hogy nem divat-világzene. Attól még, hogy ez a műfaj kissé devalválódott az ilyen igényes zenék nem tűnnek el. (B+)


Makám: Yanna Yova, 2009.

Az ismertető szöveg a következő: Yanna Yova - E titkokat sejtető címmel megjelenő lemezével újabb fordulóponthoz érkezett a Makám. Akárcsak tíz éve, mikor a SkanZen albummal a hosszú hangszeres periódusról váltott a vokálisra. Szinte évente sorjáztak emblematikus lemezeik, melyek világa az archaikus hangzásokat, Kelet kincseit sugározták. Új lemezük, e kincseket nem feledve - napjaink atmoszféráját, zenei mozgásait és szövegvilágában is a lüktető városban élő ember életérzéseit tükrözi.
Ha az előzőnél három korszakról beszéltem, akkor ez már egy negyedik korszaka. Az ismertető szerint nem feledték a régi zenei stílusukat, ami szerintem úgy igaz, hogy nem feledték, de elég sok új elem van benne, ami azért eléggé átalakítja ezt a zenét. Mégis először az a feltűnő, hogy a szövegek tényleg sms-ekről meg egyéb ilyen napjaink dolgairól szólnak, nem a könnyűzene stílusában, (inkább kortárs verseket idézve) de azért mégiscsak a mindennapok profánságába tévedtünk a keleti és egyéb fennköltségből (mégis pont most olyan keleties a címe a lemeznek, ami így megtévesztő is lehet annak, aki a régebbi zenéjüket ismerte). A zene néhány számban nekem inkább a Ghymeshez hasonlít, mint magukhoz. Alapjában a zene és a női ének meg nagyon Deák-Bárdos Ági Dalok Kőzép-Nirvániából lemezéhez hasonlít, amin főképpen Víg Misi és Sziámi számokat énekel. Tehát kissé a magyar alternatívzene világába kívánkozik. Egyébként nincs ezzel semmi gond, Grencsót is tudom értékelni a Kampec Doloresben is, meg saját jazzformációiban. A meglepő inkább, hogy hosszúnak már nevezhető pályafutásnak ez a korszak nem valamikor inkább az elején volt. Szerintem ez a lemez nektek nem tetszene, főként a magyar alternatív női énekstílus miatt. (B)


Hortobágyi László: Memezis memragas from another 21 st. century, 1998.

Ez a 1994-es Ritual music of the format hoot al ganoubi lemezéhet képest inkább populárisabb, de ez csak HL zenei világában értendő. Talán azért gondolom így, mert viszonylag letisztult a zene, nincs benne annyi kavarás, mindenféle zenei hatás elegye (amikor a buddhista papok mormolására, arabos énekre afrikai ritmusú dob játszik, talán egy kicsit sok is), mert itt legjellemzőbb a keleti beütés, amihez egy kifejezetten modern, mai hangszerelés párosul. Egyszóval fogyaszthatóbb zene, de ettől nem rosszabb, de nem is jobb, csak kicsit másabb. Talán valami külföldi kiadónál talált lehetőséget, s kicsit igazodott az ottani ízléshez? Sok filmes, rádiós aláfestőzenéket is készít, s az is lehet, hogy ezeknek a hatására mozdult el a stílusa. De persze tudjuk, hogy azóta már jelentek meg lemezei, amelyek viszont inkább újból elvontabbak. Nekem most kellemes volt ennek a hallgatása, fülhallgatóval kifejezetten. (B)


Ando Drom: Phari mamo, 1997.
Ando Drom: Kaj phirel o del, 1995.

Azt hiszem, hogy ez a két lemez iskolapéldája annak, hogy milyen az a különbség, amikor az igazi autentikus zene és a lemezre, piacra készülő zene között van. Érdekesség, hogy itt a tisztább zenét az újabb képviseli, a korábbi lemez a gyengébb, kissé mesterkéltebb. Általában nem így szokott lenni, pl. még a Kalyi Jag hosszú ideig világviszonylatban is az egyik legtisztább autentikus cigány együttesnek számított, az újabb lemeze, amit én ismerek, már magukhoz képest siralmas színtelen, szagtalan eltávolodás a gyökerektől. Az AD 97-es lemezét hallgatva kirázott a hideg, olyan gyönyörű, tele tűzzel, fájdalommal, megfoghatatlan ősi energiával. Sokak szerint a Kalyi Jag után ők és a Parno Graszt vették át a vezető szerepet (nemzetközi értelemben is). Tényleg nagyon ott van, amit játszanak, ezt tényleg nem lehet elmondani, hallani kell. A másik lemez, viszont kifejezetten elmegy szentimentálisba, ami szerintem elüt a tiszta népi gyökerektől. De ezt még tetézi is, hogy ezekben a számokban pl. basszusgitár is van. Nem vagyok ellene a folk-rocknak, meg ilyeneknek, csak akik ilyen magas szinten játsszák az ősi kultúrát, azoktól ez lónyál. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kritikám mindössze 3-4 számról szól, a többi nem ilyen veszélyes, de megtörik ennek a lemeznek a befogadását. (A- / B-)


Snétberger Ferenc: For my people, 2000.

Ez egy „nagy mű” akar lenni, olyan mint egy szimfónia. Talán ezért egy kicsit felemásra sikeredett. Nagyzenekar, ak. gitár, szaxofon, hegedű, talán ezek és ilyen sorrendben határozzák meg leginkább. A nagyzenekar a komolyzenei hangot adja meg, elég szép, kellemes, de Brahmsnál nem lép túl. A SF játéka flamenco-s, ami nem baj, de nem túl „egyedi”. A legjobb az a néhány rész, ahol a fúvós és maga a zene kifejezetten jazzes, amin nem csodálkozok, hiszen mégiscsak ez az ő terepe. És van benne határozott próbálkozás, hogy a cigány motívumokat erősítse. Még ezek sem rosszak, egyébként a borító azt írja, hogy a cigányságról szólna ez a mű, tehát maga a koncepció is ez. Csak így egyben valahogy nálam nem érte el a célját, nem rossz, de nem tudok érte nagyon lelkesülni. Talán, ha kevesebbet akart volna markolni. (C+)


Kolinda 6. (1988)

„A” klasszikus lemez, amit annak idején szerintem mindenki ismert. Nem igen lehet róla újat írni, főleg erről a lemezről. Nagyon régen nem hallottam, de jól emlékeztem rá, s még mindig kedvelhető zene. Nagyon karakteres, első hangról felismerhető, még akkor is, ha néhány hasonló zenét játszó együttes is van/volt (pl. Kaláka). Megállja a helyét ma is, nem véletlen, hogy annak idején külföldön sikeresek voltak. Ha jól emlékszem, akkor hamarabb volt külföldön lemezük, mint itthon. (B+)


Taraf de Haidouks: Maskarade, 2007.

Amikor először meghallgattam, eléggé vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt nagyon elhűltem a profizmuson, Bartókot szólaltatnak meg, igen szépen, meg hihetetlen jól, olyan igazi filmzenébe illő nagy érzelmeket megjelenítő számokat, s csak néhány szám a múltból ismert igazi autentikus cigány feeling. Másrészt ez utóbbit vártam, s kicsit sajnáltam, hogy „kinőtték” magukat. Az az érzés, amikor hátamon futkos a hideg, olyan káprázatosan fájdalmas ősi hangon szólnak, nos, ez veszett el. Viszont ennek a zenének is megvannak az erényei, egyszerűen nagyon jó, semmit nem tudnék megbírálni, a zenei profizmust már kiemeltem, s azt is, hogy érzelmileg is képes involválni. Talán még azt, hogy a zenei anyag milyen jól lett szerkesztve, ezt az érdemét is kiemelhetem. Csak azt a régi TdH-ot ne várd ettől, arra ott vannak a régi lemezek. Igazából most voltam dilemmában, mert a B+ és az A- között csak egy „fokozat” van, de valójában a betűjel azért valami más kategóriát jelöl. Egy nagyon picit húz lentebb most nekem, de lehet, hogy később újrahallgatva jobban fogom értékelni. (B+)

Lhasa de Sela - Pa'Llegar a tu Lado

2010. augusztus-szeptember

2010. augusztus - szeptember

KFT: Éljen a szerelem, 2000.

Nem ismertem ezt a lemezt. Nem is tudtam a létezéséről. Ami nekem képben van az az, hogy a fesztiválőrület tetőzésekor (azóta is tetőzik) a KFT újra összeállt, mert szarkasztikusan kihangosítva: már minden veterán és kevésbé az, apraja és nagyja jókat kaszál a nyarakon, hát mi is kanyarítsunk ebből magunknak. Így a név (brand) újra működésbe lépett. De ezelőtt valamivel új KFT lemez, ráadásul Laár nélkül?!? Ez kissé vicces is. Előítélet beindul, Laár nélkül nincs KFT. De aztán hallgatva, változik a véleményem, ez nem rosszabb, igaz nem is jobb, mint a KFT Laárral, az ezelőtti időszakban. A humor teljesen ott van színvonalban, ahol eddig (pl. Bankrabló, Nem a tiéd, Teknősbékatangó), de az irónia is (Szép új másvilág, Baleset), s van egy szám, a Fogyókúrás meditáció, amire, ha nekem azt mondják, hogy Belga, totál elhiszem. Az énekes nem utánozza Laárt (inkább Révész Sanyához hasonlít a hangja: Mohai Tamás, a néhai Faxni együttes alapítója, amit egyébként nem ismerek), de a KFT-s zenei stílus nincs teljesen fölülírva. Tehát az előítélet kiiktatva, de ettől függetlenül mégsem jó a véleményem, mert nem egy erős lemez, 2-3 jobb szám mellett többszöri meghallgatás után már a poénosság sem viszi el a hátán. (C)


Bornai Tibor: Különösen fontos dalok gyűjteménye, 2001.

A múlt hónapban írtam Bognár Szilvia Semmicske énekek lemezénél, hogy ez a lemez nem is olyan semmicske. Nem tudom kihagyni a poént, ez a lemez meg nem is különösen fontos dalok gyűjteménye. Kis hazánkban a 80-as évek óta profi zenészek, amikor saját együttesükkel már kevésbé sikerült a népszerűségüket megtartani, leginkább a koncertek unalmas részei az új lemezek bemutatója, s mindenki csak a régi dalokat hallgatná, nos, ilyenkor az új szerzeményeiket szólólemezekre pakolják (vagy amikor meg is szűnik az együttesük, vagy nagy kihagyásokkal működik). És ezek a szólólemezek abban hasonlítanak egymásra, hogy egyáltalán nem kiemelkedők. Benne van a profizmusuk, sok jó zenész, a lemezek is szépen „megmunkáltak”, de valahol olyan kis langyos, „nyomot nem hagyó”, pár év után feledésbe merülő lemezek lesznek. Sokat gondolkoztam ezen, hogy miért van így. Kifáradás, a team szétesése a zenészi kvalitásokra is hatással van, elrepült felettük az idő, nincs már mondanivaló, nincs már meg a rugalmasságuk, vagy kevésbé motiváltak, a név úgyis eladja valamennyire…? Nem tudom. Talán mindenkinél más, de a végeredmény nagyon hasonló. Annyira, hogy emlékszem egy Lerch lemezre (jó régen hallottam), ami még hangzásban is hasonló volt ehhez a lemezhez, na, meg abban pl., hogy ő is rápakolta a néhai együttesében, a VMR-ban volt sikeres dalait. Nem mondom, hogy ez a BT lemez gyenge, de nem tud megkapni, nincs egy olyan dal sem, ami valamivel felhívná magára a figyelmet. Egy nagyon régi KFT koncertre emlékszem, amikor a Balatoni nyárt 15-20 percig játszották, teljesen belelendültek, nem is tudták szinte abbahagyni. A BT-ra jellemző, kissé melankolikus kezdés után a vége az lett, hogy a hihetetlenül felpörgött, a nyers bőgő-gitárjátékra BT egyfolytában üvöltötte a refrént. A szentimentális nosztalgia helyett valami fájdalmas „elmúlás” érzéssé ment át (na, ezt tudták a KFT-vel, a lemezen slágerré váló dalokat átfordítani egy más értelmezésbe). A címet viszont ellopom, s csinálok magamnak egy „KFDGy” CD-t, összeállítom életem, mondjuk 50 magyar „kfdgy”-jét (az ötlet nem új, csak a cím hozta be). BT sajnos biztosan nem lesz benne. KFT? Csípőből rögtön nem tudnám megmondani… (C-)


Somló Tamás: Som-ló, 1993.

Nos, nem koptatom a klaviatúrát: lásd fenti bekezdést BT-ról. Ez nagyjából megfelel, ami még rosszabb érzés, hogy a nagy LGT után ennyire közepes ez a teljesítmény. Mennyi koncertélmény után kell sajnálattal megállapítani, hogy ez már nem ugyanaz. Amikor a Szigeten éjszaka meghallottuk, hogy Led Zeppelin lemezminőségben megy, meg akartuk nézni, hogy ki ez a tribute énekes, de nem tudtunk bemenni a sátorba, annyian voltak. Ezután a mellette lévő sátorban a - nem túlzás! – 20 lézengő embernek játszó Somló nagyon ciki volt. Egy félórát sem hallgattuk, már telítve rengeteg zenével, ilyenkor már csak olyat tud befogadni az ember, ami a most elég magasan lévő ingerküszöbét valami miatt át tudja lépni. Hát, Somló nem tudta. A teraszon beszélgetés-sörözés közben inkább hallgattunk gépzenét (ekkor, a Gennyes Rózsi hallatán vallottam be, hogy egy ideje mennyire tetszik, bezzeg ’88-90 körül hogy’ utáltam). Egyébként én ezt a lemezt megjelenésekor hallottam, akkor nem volt ennyire „megrázó” élmény. A vicc az, hogy az LGT szám Geszti Petivel rapesítését akkor nagyon baklövésnek tartottam, tizen-majdnem-huszon év után most talán még ez a szám a legélvezhetőbb. (C)


Koncz Zsuzsa: Miért hagytuk, hogy így legyen, 1999.

KZs nekem a 70-es évek, és sajnos, ahogy távolodunk ettől az évtizedtől, annál inkább távolodok én is a művésznőtől. Nem cifrázom, nem tudom igazán befogadóan hallgatni. Olyan mű lett nekem. És ezt már ’86-ban is éreztem, amikor a katonaságnál lebuktam, hogy eddig csak eltettem a jegyeket, de a koncertekre nem mentem el, s így ezután csak olyan koncertre fogadtam el jegyet, amire el is mentem. Ez volt pl. KZs. 25 éve nem vagyok vele kibékülve, pedig a 70-es évekből több olyan lemeze is van, amit nagyon kedvelek, nem tudnám kiemelni ezek közül, melyik lehet a chef d’oeuvre. Mert az utána következő 30 év már szerintem nem hozott az életműbe magasabb színvonalat. Profi zenészek profi játéka, de ettől még hatása lehet gyenge. (C-)


Weather Report: Heavy weather, 1977.

Ez egy klasszikus lemez, amit régen hallottam már (kazettán megvan valahol), de régen sokat, sőt, emlékszem, az a ritka jazzlemez, ami még házibulin sem volt idegen. Úgy emlékszem, hogy valami „mindenkori jazz top”-ban is benne van. Szóval, nem lehet róla újat írni. Jó újrahallani (B+)


Katona Klári: Neked, 1992.

Az első lemez, ami már nem „Presser-fennhatóság” alatt született. Én ezt a lemezt ettől függetlenül szerettem. Kicsit előítéletnek éreztem, hogy mindenki előre fújolt, hogy Presser nélkül már süllyesztő. Nem mondom, valóban, az előző évtized 4 erős lemeze után ez kissé szerényebb kvalitású, de nem totálbukás. Vannak erényei, s böcsülettel megírt zenék, szövegek ezek. Nem lehet rálegyinteni. Kazettán elég sokat hallgattam, aztán elfelejtődött. Most CD-ről hallgatva már fakóbb a kép. Az általam erősnek nevezett lemezei mára a poptörténetünk legjobbjai között vannak, de tudatunk, érzelmei kötődésünk is alapján is jelentősek. Ez a lemez kihullt az emlékezetből, s most újrahallgatva érzem csak a különbséget az előző KK és e között. Illetve KK ugyanaz, a lemezanyag törékenyebb. Hogy miért tudtam ezt a lemezt annak idején jobban kedvelni? Az egyik ok, hogy KK hangja, előadásmódja magas színvonalú, a gyengébb zenét is jobbá teszi. A másik, hogy van tényleg a lemezen 3-4 jó szám, ami felveszi a versenyt a régebbi dalokkal, de van legalább ennyi, ami viszont ma már nekem eléggé lapos. Nekem ez most szétvált, elkülönült, de megjelenésekor nem. És amik nem tetszenek, azok most nekem lehúzzák ezt a lemezt, de nem szomorkodom, a nyolcvanas évek lemezei kárpótlóak. (C+)


Franz Ferdinand: You could have it so much better, 2005.

Amikor ez a hirtelen befutásuk volt, kissé fenntartással vettem, mint minden ilyet szoktam (pl. Oasis, Coldplay, Radiohead, Blur vagy még korábban The Smith stb.). A britpop nagyon ilyen felkapós, ha valakit felkapnak, akkor azt nagyon. Most a Muse van soron, de ők nekem másabbak, hiszen évek óta ismerem zenéjüket, s egészen jónak tartom. Tehát FF: ez szerintem a szokásos angol hangzásvilág, nem különösebben valamiben is kimagasló, de korrekt, jó, bulis zene. Kellemes pörgés, nem kockázatos szélsőség, annyira konszolidálódott, ami még nem csap át unalomba, konformitásba. Nem nyavalygok, elfogadom, utazás közben is kellemes háttérzene, a piac ízlésével amúgy sem lehet vitatkozni, meg inkább ez, mint ezer más. (C+)


Hobo Blues Band: Még élünk, 1983.
Hobo Blues Band: Oly sokáig voltunk lenn, 1982.

Azt nem gondoltam volna, hogy a HBB első korszakából ez a két lemez ennyi idő után is tetszeni fog valamennyire. És mégis, egyáltalán nem rosszak ezek a lemezek. Jó dinamikusak, humora is átjön még, szóval abból a korszakból vállalható lemezek. A másik meglepődésem, hogy a magyar retro diszkóhoz számokat keresve mennyi olyan volt ezen a két lemezen, amik simán berakhatóak voltak. Táncolható, jól ismert számok, azoknak is elmegy, akik nem HBB rajongók. A mainstreambe nemesedett? öregedett? (C+ / C+)


Kern András: Mi van velem, 1999.

A Kern 1989-es Ez van lemezét én kedveltem, sokat hallgattam is. Kicsit a szokott színészlemez, de egy kicsit át is lépett azon. Ez a 10 évvel későbbi lemez nagy csalódás. Hihetetlenül gyenge, kínosan középszerű, alig van egy-két tényleg hallgatható szám rajta. A múltkor a Kernádi lemeze sújtott le, így most már elővettem az Ez vant, tényleg jó volt az, vagy csak én emlékszem így rá, vagy az ízlésem változott meg? Hát az utóbbi hangyányit igen, már annyira nem tetszik ez a lemez, de még mindig a számok többsége igen, tényleg jó kis színészlemez. Valamit akkor eltalált, ezek már önismétlések (erről bővebben írtam Kernádinál), de az ismétlés színvonala is gyengécskébb. Kár. (C-)


Apocalyptica: Worlds Collide, 2007.

Továbbra is nagyon kedvelem, számomra is meglepő, hogy mennyire felturbózz ez a metálhangzás. Pedig én nem voltam soha metálrajongó, de ez a zene el tud varázsolni. Beismerem, eleinte maga az ötlet volt érdekes, hogyan lehet csellón ilyen hangzást produkálni, de aztán egyre jobban megismerve a zenéjüket, mindinkább a zene miatt kedvelem. A durva hangzás mégsem olyan durva, legalábbis szerintem érezhető a hangszerelésen, hogy a megközelítés kicsit másabb, mint a szokványos hasonló zenéknél. Szeretem a más előadókkal készült számaikat is, itt is van több szám, amit vendégénekesek adnak elő. A Facebookon bejelöltem kedvenc zenéim közé, s azóta mindig kapok róluk infókat, klipeket, zenei felvételeket (ez a FB egyik előnye). S látom, mekkora nagy rajongótábora van, talán a Gennyes Rózsiék óta nem sok rockzene volt ennyire sztárolva. (B+)


Omega: Best of dreams
Omega: Platina (1977-1987)

Azt hiszem, nem is kellene semmit sem írni („halottról, jót vagy semmit”?). Továbbra sem tudok kibékülni az O-val. Néhány, talán egy tucat dalukat kedvelem, meg az első időszakuk lemezeiről szeretem a nem igazán slágerré vált dalokat, mert olyan igazi hatvanas éveket árasztanak (zene, szöveg stb.). De kb. a 80-as évek elejétől nekem kifejezetten unalmas, sótlan egy zene. Nem is lett ezekből az időkből igazi sláger, egy lemezük sem emelkedik ki a többi közül. Talán egy szám van, amit sokszor hallok, ez a 16 évesen (ha jól tudom a címét), ami meg kifejezetten számomra idegesítő. Emlékszem, amikor megjelent ez a lemez (Arcok?), rögtön megvettem, hazahoztam, s nagy csalódással hallgattam, pedig már akkor sem vártam tőlük annyit, mint pl. az LGT-től. 20 éve meg egymásután nyomják a különböző koncepciójú válogatáslemezeket. Ez a kettő is ilyen. A retró diszkó miatt vetemedtem a meghallgatásukra, hogy néhány számot berakjak a repertoárba. Bár nem volt kérdés, mik fognak a tánchoz szolgálni, azért végighallgattam becsülettel ezeket a lemezeket. (C / C)


Muse: Black holes and revelations, 2006.

Azt hiszem, nem olyan régen valahol írtam neked, hogy ezt az együttest kedvelem. Ez most is így van, s ez a lemez is tetszik, leginkább a legdögösebb számok. Amelyek nem annyira kemények, azok viszont nagyon U2-s hangzásúak, ha távolról, pl. rádióból hallom, akkor bizti, hogy azt hiszem, U2. Nem mintha nem szeretném, de kissé idegesít ez az összecsengés. Nem ismerem annyira a britpopvilágot, de ez az együttes úgy gondolom, most a legjobbak között lehet. (B+)


Budapest Bár: Tánc, Volume 2., 2010.

Az utóbbi 1-2 évben nagy visszhangot kaptak a koncertjeik. Hát igen, amikor tizenvalahány zenész-énekesből a többség amúgy is sztárnak számít, akkor nem csoda, hogy jeles eseménynek számít egy koncert (mellesleg megszervezni se lehet könnyű). Lovasi és Kiss Tibi azok, akik leginkább sokakat vonzanak, ez szintén ebben az 1-2 évben a Csík Zenekar koncertjein is látható. De a többi énekes is ismert és nagyon jó. Én már elég régóta el vagyok „kötelezve” ennek a műfajnak, hiszen a Postásy-Dévényi lemezt nagyon kedveltem. Az volt az a lemez, aminél rádöbbentem, hogy bármilyen alapanyagból lehet jót, szenvedélyeset csinálni, hogy a zene ebben (is) nagyon hasonló a színházhoz. Ezek a régi slágerek régen nekem semmiben sem voltak különbek az operettől vagy a magyar nótától, de egy másfajta előadásmód rögtön megmutatta, ezek is lehetnek élvezetesek, akár „kult” is. A BB borítékolható volt, hogy az előzmények és az előadók miatt tetszeni fog. De nem gondoltam, hogy ilyen jó kísérőzenekar még jobban feldobja ezt a zenét. Legelőször amikor hallottam őket, rögtön a zenekar előadásmódja kapott meg. Most, hogy a Campus Fesztiválon élőben is hallhattam, még inkább nagyon tetszik a zenekar. De az előadók meg maguk a show. És nagyon jók, minden dalhoz érződik a külön előadói koncepció, nincs egy szám se, amit csak úgy spontán adnának elő. A koncert tényleg fergeteges, jutalomjáték előadóknak, közönségnek, hihetetlen jó hangulatban. Ez a dupla CD ezt a koncerthangulatot próbálja visszaadni, amit persze maximálisan nem lehet, de mégis valamennyire képes rá. Jó így is hallgatni. (B+)


Spatzen Jodler: Elektromos lakodalom, 2003.

Hát ez valami borzasztó. Nem tudom, Lajos miért vette ezt át, lehet, talán azért, mert ez annyira dilettáns, hogy már fáj. Először poénnak gondoltam, de annyira rosszak, hogy a poénokat is elrontják, pedig a kiindulási pont nem is rossz: van egy vidéki gyerek (srác, csávó…), akinek van vagy 180 mulatós-jódlis kazettája, el is meséli, hogy erre a gyűjteményre büszke, hogyan jött össze stb. Találtak a magyar nótás-operett világból egy dalt, amit több verzióban is nyomnak, már uncsi, de ha a poén jó lenne, akkor elmenne. Csakhogy, amikor a poén jó lenne, akkor rosszul adják elő, kínlódás az egész, kínosan nevetséges, amit még otthon, magányosan hallgatva sem szeret az ember. Egyébként debreceniek. (D-)


Neil Young & Crazy Horse: Greendale, 2004.

Nagyon tetszik ez a lemez, pedig hát nem olyan korszakalkotó. Azt is mondhatnám, hogy szokványos, hallottunk már NY-tól ilyen lemezt, és kicsit még Bob Dylan is eszünkbe juthat a hangszerelésről. De akkor is, amellett, hogy nagyon amerikai hangzása van (a gitár-dob nyers és puritán uralkodó tónusa ismert jól), de nagyon jó hallgatni ezt a nagy öreget. Nem tudom, olyan kissé melankolikus, bár a legtöbb szám inkább pattogósabb, mint lassú, pl. ballada vagy blues. Egyrészt hallgatni lehet úgyis, hogy a dinamikusságát érzed, de főleg NY hangja miatt olyan szomorkásnak is tűnik. Az is lehet, hogy most csak az én hangulatom ilyen, s projektálok. (A-)


Takáts Tamás & Dirty Blues Band: Húzom az igát, 1995.

Azt gondolom, hogy a CD az CD, de én meg hajnalig is… Szóval, imádom a bulit, meg a zenéjét. Nagyon sok koncertjét végigpörögtük, és olyanra is emlékszem, hogy sem a zenészek, sem a közönség egyszerűen nem bírta abbahagyni, a koncert kb. a négyszeresére duzzadt, így már inkább egy nagy jamelés volt. De a CD az CD, s egy stúdiólemez egészen másként fogja meg az embert. Egy ilyen CD után nem tudná senki sem elképzelni, hogy milyen jó koncertzenekar a TT & DBB. Azt már megszoktam, hogy nálunk a rock és a blues dalok szereplői csak sörszagú prolik lehetnek, s a poénok is nagyjából e körül forognak. Ha nem is vagyok annyira odáig ezért, a címadó szám mégis az egyik legjobb a lemezen, kicsit szociografikus, de a zenéje is jó. Leginkább a zene az, ami rendszerint az ilyen halovány lemezeknél meglepő: egy zenekar, aki koncerten fergetegesen játszik, stúdiólemezen, jó hangzásban förtelmesen unalmas. Miért van ez? Pont most hallgattam Hobo régi lemezeit, s meglepődtem, hogy egészen jók voltak ezek. Most viszonyítási alapként is jók, a régi HBB lemezekhez képest is felejthető ez a lemez. (C)


Leonard Cohen: Live in London (O2 Arena), 2008.

Az a nagy öreg. Nem tudok elfogulatlan lenni. Ez olyan jó a léleknek. Hihetetlen, hogy mennyire kellemes, könnyed hangszerelés, de mégis minden ott van a helyén. Nekem ez a koncertlemez tisztára olyan, mint a Van Morrison koncertalbumai. A nagy léptékű zenei aláfestés: sok fúvós, vokál, mindkettőt jellemzi, de igazán ez a koncerthangzásban teljesül ki. Szóval, elejétől a végéig nagyon jó lemez, kihagyhatatlan. És ráadásul jó hosszú is. Van egy csomó búcsúszám, úgy tűnik, több verzió is felkerült, vagy minden ráadás után végleg búcsúzott. Nagyon szeretem a nyugis stílusát, kellemes, mély hangját, amihez kontrasztnak jól kitalálta az elmaradhatatlan női vokált. (A-)


Zorán: Közös szavakból, 2006.

Ez is koncertlemez, és meglepően jó. Azt is mondhatom, hogy Zorántól már régen hallottam ilyen kellemes lemezt. Jó a számok összeállítása, nem unalmas a régről ismert számok újrahallgatása. A zene persze profi, de attól még lehetne uncsi. Ez viszont nem az, Presser végig játszik rajta, ez érződik is. Olyan jó jubileumi lemeznek menne el, hiszen a leginkább sikeres korszak számai vannak itt, de azért a közelmúlt dalai is. Most lesz a Nagytemplomban koncertje, ezután a lemez után van kedvem élőben is meghallgatni. (B-)


Tracy Chapman: Our bright future, 2008.

Azt hiszem, hogy nem is olyan régen hallottam tőle egy lemezt a közelmúltból, de teljesen kihagy az agyam, már semmire nem emlékszem. Cavintont kell szednem vagy ennyire jellegtelen zene volt? Ebből a lemezből kiindulva bármelyik lehet. Az ilyen lemezekhez nekem hangulat kell. Ha jókor talál el, akkor hallgathatónak, bár könnyen emészthetőnek tartom, ami jó például reggeli buszozáshoz, a munkahelyen háttérzenének, de lefekvés előtt az olvasáshoz is erősen ajánlott. Ha viszont éppen kegyetlenebb a világlátásom, akkor azt mondom, hogy ez egy erőtlen lemez, talán az önismétlést is ráverem, meg, hogy olyan töltelék számokkal van tele, hogy ennél lagymatagabb nem is lehetne. Nos, most kivételesen jóformámat kapta el, s bár tényleg nem egy nagy szám ez a lemez, mindenestre nekem a hangulata most nagyon bejött. És még egy fontos tényező, a hangját nagyon kedvelem. (C+)


Váczi Eszter Quartet: Vissza hozzád, 2008.

Az új nemzedékből talán Harcsa Veronika és Palya Bea mellett ő a legnépszerűbb. Egyre többet is hallani róla, gondolom, már több lemeze is van, most nem néztem utána. Ez a lemez viszont nem annyira tetszik. Kissé középszerű, mégpedig azért, mert nem igazán tudja eldönteni, hogy mit is akar. Néhol nagyon langyos jazz, ami inkább valami hatodrangú slágerfeldolgozásra emlékeztet, máskor meg nem igen tud a „standardságból” kibújni. Vannak szép pillanatai is, érződik a zenéről, hogy profik csinálják, de összességében felejthető, s ami a leginkább azzá teszi, hogy egyetlen számot sem tudok kiemelni, hogy, na, ez legalább teljesen jó, inkább a zenének tényleg szó szerint pillanatai vannak, amikor egészen jó, vagy az ének domináns. (C)


Andreas Vollenweider: Vox, 2004.

Azt hiszem, hogy a 80-as évek volt a legjobb korszaka. Ekkor nagyon újszerű volt ez a hangzás. Maga a new age, mint zenei műfaj ekkor kezdett kifejlődni, s nagyon újszerűek voltak ezek a komolyzenétől a jazzig, a folktól a progresszív rockig mindenféle stílusból jövő és stílust összeeszkábáló zenék, zenészek. AV ebben az új hangzásvilágban kevésbé ismert, de mégis meghatározó zenész volt. Nagyon jó lemezei voltak ekkor. Aztán a 90-es években már kicsit laposodott, legalábbis azok a lemezek, amelyeket én hallottam, már nem voltak annyira izgalmasak. Ez a lemez abban másabb, hogy érződik, egyfajta útkeresés. A világzene műfajában keresi a saját hangját. Ezért kicsit kísérletezik, ethnót is beemel, ami nem válik kárára. Nekem most éppen az tetszik, hogy próbálkozik, s nem laposodik el. Ez jelenti azt is, hogy öt ilyen lemez viszont már nem válna előnyére. (C+)


Gryllus Dániel – Gryllus Vilmos – Szalóki Ági: Volt egyszer egy kis zsidó, 2008.

Azt hiszem Sebi Mártival már több lemezt is készítettek, s most egy új énekesnővel új album. Szalóki Ági persze nem új, bár a népzenei énekesnői új generáció tagja, de ez a formáció, így talán új. Koncertlemez, amin a sok rövid dalok blokkokban hangzanak el. A címből könnyű kitalálni, hogy a zsidó kultúra (vers, zene, dalok) van fókuszban. Nekem nagyon tetszik ez a lemez. Kis egyszerű, de ettől kellemes, nincs semmi nagy attrakció, csak két gitár és három éneklő. Gryllus bros. a Kalákában szerintem együtt játszhattak már vagy harminc hangszeren (pengetős, fúvós, bármi), de itt nem sok számban van gitáron kívül más hangszer. Nem a sokszínű hangzástól lehet jó ez a koncert. Ők már annyira profik, hogy még ezt a puritánságot is megengedhetik maguknak. Egyébként tényleg nagyon szép dalokat szedtek össze, én ezek közül semmit nem ismertem. Ez is érdekessé tette, hogy az anyaga is teljesen új számomra. Igazi koncertcsemege, amit el tudok képzelni, hogy zsinagógában tartanak. Még csak annyit, hogy arra is szép példa, három hang hogyan találja meg az összhangot, hogyan tudják egymást tökéletesen kiegészíteni. Ez is kihagyhatatlan lemez. (A-)


Shine a light - N.Y.C. live, 2006. (Rolling Stones Scorsese szemével) Martin Scorsese, 2008.

A RS soha nem tartozott a kedvenceim közé. Voltak lemezeik, amelyeket kedveltem, sőt, szerettem, de voltak, amelyeket nem sokra tartottam. De magát a RS-t mindig elismertem, hogy az egyik legnagyobb hatású zenekar. Azt is megkockáztatom, hogy a Beatles mellett a legnagyobb, s mindenki csak utánuk. Lassan 50 éves lesz ez a zenekar, de amikor ez a koncert volt, már akkor is 45 éves. Lehet-e újat mondani róluk? Van-e még valami, ami filmen nem hangzott el, ami velük kapcsolatban érdekes lehet? Hány lemez, koncertlemez és film van már mögöttük? Ezredik bőrt lehúzni? És egy kétórás film úgy megy le, sajnálod, hogy vége. Scorsese pedig igazi koncertfilmet csinált, 80%-ban a koncertet látjuk, halljuk. Az elején láthatunk a koncert előtti készülődésből, MS dilemmáit, hogyan lehet egy színházban koncertet, na, meg filmet csinálni. A reflektorok nagyon melegek, meg ilyenek. Meg Clinton & Clinton és a sleppje akar a sztárokkal közösen fotózkodni, udvariaskodás, egyebek és már kezdődik is a koncert (Clinton apu nyitja meg). És ahogy könnyűzenei újságokban szokták írni: görög a kő, pörög a show. És tényleg pörög. A rég ismert gitárhangzás, először semmi extra, majd csak később jönnek vendégénekesek, zenészek, fúvósok, vokál meg egyebek. És magával ragad. Mick Jagger fantasztikus, ha az agyonbarázdált arcát nem látjuk, olyan mintha még mindig huszonéves lenne, eszméletlen, milyen tempót diktál magának. És nagyon jók a vendégzenészekkel a közös zenélések is. Magával a show-elemekkel is nagyon profin bánnak, főleg persze MJ. Szóval, le a kalappal, még mindig nagyon tudnak, és ami a lényeg, hogy még tévén keresztül is izgalmas a koncertjük. Szerintem hiába nem a kedvencem, élőben engem is lenyűgöznének. A film meg attól jó, hogy nem akar mást, csak megmutatni egy jó koncertet. Ezért nagyon kevés archív bejátszás szakítja meg a koncertet. Olyanok, amik viccesek, vagy érdekesek valamilyen szempontból. De az arány nagyon el van találva. MS-nak is jár egy vállveregetés. (B+)

Sigur Ros - Viorar Vel Til Loftarasa - English subtitles

PANTA RHEI - Bartok: "Tancszvit" ("Dance Suite", Live recording)

Wishbone Ash-Errors of my Way

csókolom - dunántúli sláger

Free Hugs Campaign - Official Page (music by Sick Puppies.net )

Trabant Víg M. Levert vagy

Trabant Víg M Mániákus depresszió

Trabant Víg Mihály: Kész az egész

TRABANT Víg M.-Vetö J. Ez a ház is ledölhet Pécsi koncert

TRABANT Lukin G. Vetö J. Balettcipöben

Takács Tamás - Pocsolyába Léptem

Takáts Tamás-Pocsolyába léptem

30Y Felhő

Harcsa Veronika -Örökké tart (MTV Icon-Tankcsapda)

Patti Smith & Sarah McLachlan - Because The Night

Csonka Valter és a Csík zenekar-Senki nemért semmit

Dr Valter Blues Társasága zenekar koncertje a Csillagpont Fesztiválon-If...

Solaris - Nostradamus

Ölveti Blues Band

Ölveti Blues Band

Weather Report - Birdland

Hiperkarma - Mindenki függ

Csík zenekar feat. Kiss Tibor - Fekete L`amour (Live!)

Csík zenekar feat. Kiss Tibor - Sehol se talállak (Live!)

Peter Ogi, Kiss Tibor, Másik János - Végtelen

Kiss Tibor, Csík Zenekar, Dresch Mihály : Retro buli

Csík zenekar-Lovasi András -Fiúk ölébe a lányok

Péterfy Bori - Ez az a ház

Grinderman - When My Love Comes Down - Treacle Sessions

Kispál és a Borz @ Relentless Garage London (2010/07/20)

Kispál és a Borz - London - 2010. július 20.

Kispál és a Borz -- London -- 20.07.2010 HD

2010.július

Green Jelly: Cereal Killer, 1993.

Az emlékeim szerint ezt a lemezt legalább 15 éve ismertem meg, nagyjából a megjelenése után egy-két évvel. Ma már nem tudtam, hogyan is viszonyultam én ehhez a zenéhez, a kismalacos számon kívül más nem is jutott eszembe. Meglepődtem, hogy mennyire bejön nekem ez a fajta keménység. Ez a tipikusan a punk utáni metal-rockkeveredés, ami mindenből hoz egy kicsit. Van itt direkt punk szám is, de a többség inkább nehezebb hangzású, s nem hinném, hogy ebben a műfajban a világot megváltották volna (azóta) valamilyen lényegesen másabb, újabb hangzással. Úgy látszik, engem is meg tud borzolni olykor a keményzene. (C+)


Pere Ubu: Live Ljubljana, 1988. (bootleg)
Pere Ubu: Cloudland, 1989.

Annak idején egy szabadkai seftes út alkalmával vettem ezt a műsoros kazettát (talán kétszer voltam mindössze, s nekem egyik sem jött be anyagilag, tipikus antibizniszelő vagyok). Még a háború előtt, talán 1990-91-ben. Volt egy jó kis antikvárium, ahol sok jó dolgot lehetett kapni. PU-tól már nem is tudom, hogy miket ismertem, de ez a koncert igazi underground zene. Vagy experimental, ill. industrialt is lehetne mondani. A PU is a punkból nőtt ki a hetvenes évek közepe táján, ez pont erről az 1989-es sorlemezről hallható ki. Ezt viszont tőletek kaptam. Fura ezt a kettőt egymásután hallani (CD-re így került fel nekem). A koncert egy elborult zene, a sorlemez ehhez képest túlságosan jólfésült. Nem azt mondom, hogy sláger, de mégiscsak önmagához képest az. David Thomastól ismertem szólólemezt is, és az is nehezebben volt emészthető, mint ez a lemez. Ennek ellenére kedvelem ezt a lemezt, régen sokat hallgattam magnóról, többet, mint az elvontabb bootleget. (B- / B-)


R.E.M.: Out of Time, 1991.

A régi bulik nosztalgiája, rongyosra hallgattuk ezt a lemezt kazettáról. Ez akkoriban nagy siker volt, a REM kirobbanása. Ha nem fűződnének ehhez a lemezhez bulik, akkor biztos nem lett volna számomra szóra érdemes, a többi REM lemezhez képest (na, ez egy kis túlzás volt, de már leírtam). A Green lemezzel ismertem meg, a rádióból vettem fel megjelenésekor, s rögtön nagyon kedveltem. Akkor jártam Nyugat-Berlinben, ott is kerestem lemezüket. Volt egy másik lemezük, a Document, ami még nekem megvolt ezelőtt a lemez előtt. Van abban valami izgalom, amikor kapsz valakitől egy rakás lemezt meghallgatni, átmásolni, vagy örökre kölcsön, ajándékba. Sok ismeretlen mellett régen hallott zenék, lemezek is előtűnnek. Ilyenkor meglepődés lehet, akár pozitívan, vagy csalódottság, hogy jobbra emlékeztem. (C+)


The Clash: Super Black Market Clash, 1989.

Ezt is régen hallottam már. A jó öreg punk kissé kivikszolva. Régen, ha rossz kedvem volt, punkot hallgattam, mert az mindig feldobott. A Clash-nek van egy jó húszas best of-ja, ami nagyon jó bulis, pörgős, s tényleg nem igen veszik ki azért a bulin a lejátszóból, mert unalmas vagy nem elég táncos. De nincsenek rejtett tartalékai, legalábbis én nem fedeztem fel ilyet. De lehet, hogy jobban meg kellene ismernem. (C+)


Siouxsie & The Banshees: Hyaena, 1984.

Ezt a zenekart is a rádióból ismertem meg, s ma már homály, melyik két lemeze volt az, amelyeket ismertem és kedveltem. Ez az együttes is a hetvenes évek második feléből indult, erősen punk behatással, mint annyi más angol banda. De ez a lendület nem tartott olyan sokáig, legalábbis nem minden lemezükön vagy korszakukban volt érezhető. Ez a lemez pl. nekem kicsit erőtlen, s az az érzésem, hogy nem döntötték el, milyen lemezt is akarnak csinálni. Csodálkoztam, mert nem ilyennek ismertem meg ezt a formációt, pontosabban nem így emlékszem rá. Bár talán a 4AD, s különösen a Cocteau Twins zenei világához hasonlít, mintha legalábbis valamiféle átmenet lenne afelé. Ettől még tetszhetne jobban is, de most valahogy mégsem. (C+)


The Police: Zenyatta Mondatta, 1980.

Az első nagy durranásuk a Regatta volt, talán ez a lemez ahhoz képest nem volt annyira sikeres, de zeneileg szerintem nagyon korrekt. A trióhangzás minden lehetséges módon színesítve van a játékkal, különösen a dob nagyon kreatív a variálásokban. A korának tényleg az egyik legjelentősebb zenekara volt, ezt még mai füllel is igaznak gondolom. Arról nem is beszélve, hogy a hatásuk mekkora volt, ill. a P utáni szólókarrierek is bizonyították, nem akármilyen szerencsés találkozás volt ez a csapat. (B+)

The Cure: The Top, 1984.

Ez bár egy korai lemeze, de zeneileg igazán jól sikerült, s nekem a kedvencem (na jó, nem annyira korai, vagy inkább a korai lezárója?). Szerintem nagyon jól eltalált, az akkori újhullámos stíluson eléggé túlmutató, a hangszerelése egészen egyedi, itt még egy kicsit keményebb is, mint amilyen később volt. Nem slágergyűjtemény, de erről is van jónéhány közismert szám, bár inkább a kevésbé fülbemászók uralják a terepet. Amennyire ellaposodott a 90-es évek végére a Cure, annyira izgalmas ez a korszaka. (B)


The Sundays: Reading, Writing & Arithmetic, 1990.

Azt hiszem, ebben az évtizedben nem is hallottam, s teljesen elfelejtettem. Hiányos zenei ismeretemre jellemző, hogy sok lemezt megismertem (mennyi ideje is?), de egy-egy lemez után az előadó pályája részemről befejezettnek is tekinthető, ugyanis újabb albumokat már a munkásságából nem volt lehetőségem felkutatni. Sodródó vagyok (a nagy kedvencek kivételével), mindig van mit hallgatni, nem megyek sok zene után. Persze tőletek is rengeteg lemezt kaptam (pl. ezt is), amik műfajok szempontjából is elég változatosak és mennyiségre sem kevés. Kb. 15 év után újrahallani egy lemezt, amiről régen sem tudtam semmit, majdnem olyan, mintha most találkoznék vele először. De ez így nem igaz, mert valamelyest emlékeztem erre a zenére, régen tetszett, kicsit a magyar alternatív zenéhez hasonlít (pl. Kampec), de az ilyen hasonló angol alternatívokat is kedvelem (pl. Prefab Sprout). (B-)

Peter Hammill: Over, 1977.

A zene nagyon még a Van Der Graaf Generatort juttatja eszembe, de több számban a jellegzetes PH líraiság, úgy is írhatnám, drámaiság jelenik meg. Jellegzetes, mély érzelmeket közvetítő hangjához, nagyon illenek, ezek a főként zongorára épülő dalok. Talán ezért a kedvencem az összes (általam ismert PH lemez) közül az And close as this c. lemeze, amelyet sokáig a TOP10-emben emlegettem, hiszen ez a lemez végig ilyen. De visszatérve az Overre, néhány szám hozza, pl. a 3. hozza a VDGG prog-rockját, és jónéhány pedig a PH líraibb alkatát. Érdekes a 2. szám, a hegedű benne enyhén magyarossá teszi, de lehet, hogy csak a magyar fül hallja ezt bele. Összességében jó lemez, PH zenei pályafutásában egy jól sikerült állomásként értékelhető, örülök, hogy megismerhettem. (B+)


Laár András: Tündértantra, 2009.

Laárban egy kicsit csalódtam az elmúlt két évtizedben. A Panta Rhei és a KFT 80-as éveiben (ill. a Laár pour L’art időszaka is lefedi egy részét) a hazai pop-rock-akármi élet legintellektuálisabb zenészének tartottam. Tehetséges zenész, szövegíró, nagyon jó humorú stb., ami erősíti a szimpátiát, hogy tudok nézeteivel azonosulni. Aztán egyre több ellentmondást véltem felfedezni, nem tűnt őszintének sok mindenben, a buddhistatanító olykor kifejezetten agresszivitást vagy indulatot kommunikált bárány szelídséggel, mint a megbocsátást, szeretetet hirdető papok is olykor az ateistákat elég durván ostorozzák. Nos, Laárról nem tudtam eldönteni, hogy így akarja eladni magát, vagy keresi önmagát, s nem tehet róla, ha e miatt olykor nem tűnnek kiegyensúlyozottnak a megnyilvánulásai. Ráadásul egyre haloványabb lett a teljesítménye, a zene és a humorszínház terén is, önismétlés, erősen haknis előadásmód, leginkább erőtlenség volt érezhető. A humorlemezek a ciki szintjére süllyedtek, egyszerűen kínosan középszerűek, vagy még annál is rosszabbak. Amikor először írtam a Belgáról, akkor úgy emlékszem, hogy a humor összehasonlításában kifejtettem már erről a véleményemet. Laár akkor tette be nekem a kiskaput, amikor egy tévés beszélgetős műsorban (pár évvel ezelőtt) azért elégedetlenkedett, mert a sok szuburbanizált ember miatt dugók vannak, és nem tud Pestre időben beérni. Eléggé egoista fölfogás, még hozzá is tehette volna, hogy ha csak én járnék autóval Pestre, akkor a környezetet sem károsítanák ők…
De végre erről a lemezről. Az ambivalenciámat ez nem csökkenti, hanem még inkább erősíti. A lemez két stílust kavar, az egyik a keleti, a „tantra”, a másik pedig magyar nyelvű, kissé kortalan dalok, ima és himnusz, kissé a mostani magyarság kultuszhoz kapcsolódók. A keleti számok, amik egyébként többségben vannak, egészen jók. A hangszerelés szolid, korrekt, nem erőszakol bele mondjuk divatos világzenét pl. A 80-as években volt egy krishnás kazettám, azt nem tudom miért, de nagyon szerettem, rengetegszer hallgattam. Aztán rá vagy 10 évre szereztem egy másikat, az is nagyon jó volt. Kiderült, hogy egy ismerősömnek meg van ilyen vagy 20 műsoros kazettája, ideadta átmásolni, s akkor már sok kifejezetten idegesítő volt, meg nagyon gagyi (egyébként ugyanígy jártam - jóval ezek előtt - a nagy lemezboltban árusított DumDum India kiadású indai zenékkel, nagyon bírtam, de aztán amikor egyre többet ismertem meg, annál kevesebb volt, ami tetszett). Tehát ebben a viszonyítási alapban nekem ezek a számok egészen bejönnek (legjobb a Govinda jaya), de a magyar nyelvű énekelt számok közül van vagy 2, amitől falra tudnék mászni (Mária ima, Himnusz az ősökhöz, hát ezekhez nekem erős idegzet kellett, hogy végighallgassam). És vannak számomra neutrális magyar dalok, amelyek olyan kis szösszenetek, kis csöndes mélázgatások, mintha a Panta Rhei-es időszakból valók lennének, egy-két Ács Enikő dalt Laár adna elő. Bár ebben a „csokorban” is van egy-két meglepően banális szám, amik „addig érnek a fák, ameddig nőnek” típusú szöveggel talán a keleti egyszerűséget, bölcsességet akarja megjeleníteni, e helyett egy éretlen sutyerák butaságához inkább közelebb áll. (C)


Arny Kay Band: Rockin’ down the live, 1989.

Érdekes véletlenek vannak. Nagyon régen vettem fel a rádióból ezt a lemezt. Emlékszem, hogy német viszonylatban Stevie Ray Vaughanhoz hasonlították a felkomfban. Tetszett, dögös rock-blues, és egy kicsit hasonlít a hangja Ölveti Laciéhoz. De a zene is ÖBB-es. Szóval, hogy mennyire ismert, vannak-e lemezei dögivel, semmit nem tudni róla, sejtem, hogy nem lehet valami nemzetközileg ismert, de nem is lehet nagyon periférikus sem, valahol a kettő között. Aztán valamelyik nagyáruházban az 1-2száz Ft-os lemezek közt ott van ez a CD. Rögtön tudtam, hogy ezt ismerem régről (talán a 90-es évek elejéről). És tényleg, ez az a lemez. Nem rossz, bár mostanában egy kicsit kevesebb ilyen bluest hallgatok. (C+)


Csík Zenekar: Senki nem ért semmit, 2005.

Az első lemezük, amit megismertem. Akkor rögtön elneveztem alternatív folknak, amikor először hallgattam. Ez a lemez egyesíti az összes erényét, az autentikus játékmódot és a feldolgozások virtuóz és érzékeny előadását. Azt teszi, amit nagyon nehéz, a hagyományt és a változó kultúrát dolgozza össze, a konzervativizmust a liberalizmussal, hogy politikusabban hangozzon. Ezt szinte lehetetlennek tűnik párosítani, de hisz bennünk is él mindkét irányzat, és a vágy a maradandóságokra, de a változatosságra is. Csík ma az egyik leginkább karizmatikus zenei egyéniség, gyönyörűen hegedül, és egyedien, megkapóan énekel, de ennél többet jelent a zenekarvezetői vitalitása, ahogyan összetartja a zenekart, és új impulzusokat hoz be. Az énekesnőnek is gyönyörű hangja van, telitalálat, s ezen a lemezen nemcsak a popfeldolgozások emelkednek ki, hanem a hagyományos népdalok és balladák. Nagyon erős lemez, és még a klarinét és a hegedű vagy a bőgő ihletett előadásmódjáról nem is beszéltem. És mindemellett jó tűz mellett, sörrel a kézben kissé bunyevácos koreográfiával lejteni és énekelni, „de szeretnék én is hej, jó sokáig élni…” Emocionálisan ez is kell. (B+)


Tom Verlaine: Songs & other things, 2006.

Egy lemezt a 80-as évekből már kaptam Tőled. Emlékszem, hogy az nekem tisztára Talking Headses volt, az énekes hangja is nagyon hasonlított Byrne-ére. Meg kellene keresni, de lusta vagyok belebonyolódni a CD-s polcok poros, elfelejtett rendszerébe. Ez már egy kicsit másabb, a hang meg tisztára Iggy Pop néhol, de annyira, hogy azt hittem, IP vendégeskedik e lemezen. Nekem ez most tetszik, nem túl alter, de azért elemeiben az, érződik, hogy nem a divatzene felől jön. A Televisiont annyira nem ismerem, bár van tőlük felvételem, ezt is szívesen újrahallgatnám, ha nem lennék lusta előkeresni… (B)


Palya Bea: Ágról ágra, 2003.
Palya Bea: Adieu les complexes, 2008.
Palya Bea: Egyszálének, 2009.

Az utolsó lemezén felbuzdulva beszereztem tőle rögtön három másik lemezét. Hallottam már tőle lemezt, talán ezt a 2003-ast is, és egy erős népzenei kategóriába soroltam magamban, amit jó hallgatni, ha népzenére vágysz. Most így négy lemezt kronológiailag egymásután hallgatva érdekes, hogy mennyire kezdi megtalálni az egyéniségét. Az Ágról ágra még az a hagyományos népdalos lemez, nincs túlságosan elrugaszkodás az alapvonulattól, az Adieu már ennél lazább, és az Egyszáléneken pedig még dalban is elénekli, hogy sajnálja, ha nem tud megfelelni az elvárásoknak, de nem fog bemerevedni azért, hogy elismert nagy művésznek tartsák. A humora jó színfolt, ebben a számban, de több dalban is. És tényleg érezni, hogy itt már lubickol. Biztos az előző lemeznek nem véletlenül az a címe, ami a címe, talán ott intett búcsút a gátlásokat okozó, gúzsba kötő „elvárásoknak”, s ezt ebből a szempontból egy határlemeznek foghatjuk fel. Erről az Egyszálénekről egyébként nem hiányzik a hangszeres zene, egyáltalán nem uncsi, s állítom, hogy ennél hosszabb sem lenne az, mert hangulatot tud teremteni, sugárzik az egyénisége, ami többet tesz a lemezhez, mint néhány hangszer. (B / B / B+)


Bognár Szilvia: Semmicske énekek, 2008.

Az Anima Sound System volt énekesnője, s lehet, hogy csak kívülállónak furcsa ez a váltás. Gondolom, először volt a népzene, abból lett az ASS, s utána újra a népi. BSz-nek tényleg nagyon szép hangja van. Az elmúlt 10-15 évben beérett egy új énekesnői generáció (Palya Bea, Herczku, Szalóki stb), és ő is ehhez a csapathoz tartozik (Lovász Irén pl. meg már egy előző generáció). Kellemes lemez, szépen hangszerelve, egy-két kiemelkedően jól megcsinált, megénekelt dallal, a címmel ellentétben kellemes meglepetés, s ebben a műfajban tényleg adódnak „semmicske” lemezek, amelyek a kötelező népdalokat hozzák, de nem tudnak semmi újat adni. Ez viszont több ennél, és bizonyosan lesz még jó lemeze a jövőben. (B)

Vodku v Glotku: Kikötő, 2004.

A nevüket már sokszor hallottam, de nem hallottam még a zenéjüket. Az orosz és a lengyel klezmernek nagy hagyománya van s ez, ha jól tudom, akkor az orosz vonalat viszi, az ún. odesszai klezmert, s megítélésem szerint (amennyire ezt meg tudom ítélni) nem is olyan rosszul. Csakhát a hangszerelésük nekem nagyon lakodalmas, ill. az orosz csasztuskás jópofi, ami nekem nem jön be. Hót aranyosak, biztos koncerten jó hangulatot teremtenek (és még vodka se kell hozzá a torokba – ami nevük jelentése), de én a klezmerből vagy a nagy lendületes, a világba beleüvöltő óriási hangulatot, vagy a hangszeresen nagyon jól megkomponált, főleg a klarinétra, hegedűre támaszkodó, olyan igazi improvizatív zenéket szeretem (pl. Klazmatics, Budapest Klezmer). Ez viszont nem ezeket hozza. Milyen érdekes, hogy a klezmer nemcsak németül, hanem oroszul is helyén van, de biztos más nyelveken is, hiszen nem a nyelv a lényeges. (C+)

Björk: The Music from Drawing Restraint 9, 2009.

Hát elég szépen meg tudott lepni, sok mindenre számítottam, de ilyen lemezre nem. Első hallásra nem is értettem, hogy mi ez. Ez valami filmzene, ez lejön az egyenetlenségéből, a sok betétből álló részekből, oké, de hogy mi is akar ez lenni? Soha sem volt köznapi, de ez a zene már az izmusokon jócskán túl van, s az az érzésem, hogy sok minden ebből nem is zene, olyan értelemben, hogy nem a stúdióban vették fel, hanem össze lettek ollózva, samplerek meg egyebek. Björk alig énekel benne, nem is tudom, hányszor is hallani a hangját. Van viszont valamilyen sámán, de igazából még ez sem biztos, az is lehet, hogy valami régi, gramofon előtti tekercsről lett feltupírozva, amit zenekutatók őserdőkben, sivatagokban, jégmezőkön, bárhol vettek fel 120 éve, aztán most ezt felhasználva egy tök sámános valami jött ki belőle. Nagyon érdekes lemez, de nem túlzottan megnyerő. Hogy is mondjam, az érdeklődésemet felkeltette, de élvezeti értéke a harmadik meghallgatás után teljesen lecsökkent kb. a 0-ra. Olyan, mint egy alternatív színházi előadás, vagy egy performance, ami egészen jól lett összehozva, el is gondolkodtat, de órákig nem szívesen nézném. Az első szám a hárfával, énekkel, gyerekkórussal egészen „hétköznapian” jó kortárszenének ígérteti a lemezt (és talán még a rézfúvós rész is), de utána egyre inkább szétesővé válik, bár még a 8. szám Björkkel egészen jó, egy mai Niemen Katharsis aláfestéssel. (C)