2011. október

2011. október


David Bowie: Space Oddity, 1969.

Az egyik kedvencem ez a lemez. Tulajdonképpen DB második lemeze, de az első kis példányban jelent meg, se akkor, se később nem került az érdeklődés középpontjába, így olyan, mintha ez a lemez lenne az első, berobbanó lemeze. És ennyi évtized után is érezni, hogy ez tényleg berobbanhatott, olyan egyéni zeneileg. Egy szép színfoltja a rock-történelemnek ez a lemez. Ritkán hallgatom, de olyankor megunásig, ill. pont ez az, hogy nem tudom megunni addig, míg vagy tízszer nem hallgattam meg. (A-)


The Doors: L. A. Woman, 1971.

Az ősz úgy tűnik, most nosztalgikussá tett, s régi nagy kedvenceimet vettem elő hallgatásra. A D-tól nem ez a kedvenc lemezem, de most ez került a kezembe. Ez a legrockosabb, legdögösebb lemezük, sokáig ezért szerettem. Ma már úgy értékelem, hogy az L.A. Woman előtti lemezeikben talán a rájuk jellemző egyedi hangjuk sokkal jobban kijön, még akkor is, ha azok hangszerelés szempontjából inkább avíttabbak. Bár a pszichedelikus hangzás újból dívik, s egy olyan klasszikusnak és kultikusnak minősülő együttesnél, mint a D nem lehet azt mondani, hogy ez ósdi tőle, ez meg nem. Jó volt újból hallgatni. (B+)

Harold Budd: The White Arcades, 1988.

Nagyon régóta ismerem ezt a lemezt, és nagyon kedvelem. Van egy sajátos hangulata, olyan, mint egy filmzene album, amit ha hallgatsz, akkor beugrik emlékezetedbe egy-egy kép a filmből. Nos, itt nincs film, legalábbis én nem tudok arról, hogy ez a zene bármilyen filmnek lett volna a zenéje, mégis nekem képszerűen jelenik meg. És kortalan is ez a zene, akár most is készülhetett volna, senki nem mondhatja, hogy érződne rajta, hogy 23 éves. Viszont az biztos, hogy érződhet rajta Brian Eno, aki bár itt csak zenei rendező, de mégis. (B+)


John Cale: Vintage Violence, 1971.
John Cale: Words for the dying, 1989.

Ez a két lemez is régi ismerős, kazettáról nagyon sokat hallgattam egy harmadik JC lemezzel együtt, aminek a címe most nem ugrik be. A 71-es az a kellemes hangulat, amiről már sokat írtam. Az a Van Morrsion és tsai féle zeneileg igényes, de mellette nagyon hallgatható, lelkileg is elkapó zene. A 89-es egy oratórium, ami nekem inkább óvatosságra intő, ugyanis tapasztalatom az, hogy nem nagyon szoktak az ilyen komolyzenei mesterkedések jól elsülni. Legalábbis nagyon kevés maradandó van köztük. De ez pont olyan. Ennyi év után is ugyanolyan jó hallgatni, a szimfonikus aláfestés, a kórus egyáltalán nem erőltetett, sőt, telitalálat. (B / B+)


Rolling Stones: Big Hits – High Tide & Green Grass, 1966.

Ha már ezeréves lemezek, akkor most legyen ez is. Fogalmam sincs, hogy mikor hallottam utoljára. Elég véletlenszerűen került a kezembe. A CD-ket rendezgettem, és találtam egy Tom Waits CD-t, amire más nem volt írva. Na, ez érdekes, valakitől régen kaptam, nem is az én kézírásom, mi lehet ez. Feltűnő, hogy 74 perces CD, akkor min. 10 éves. Pont most jelent meg TW új lemeze, egy számot hallottam fb-on, nagyon tetszik. No, egy kis régi TW. Erre a RS legismertebb lemeze van rajta. Mellesleg kazettán megvan ez a lemez (a kazetta gerincéről másoltam ide a pontos címét), de évente vagy kétszer szoktam már kazettát hallgatni. Aztán néhány hete itt rakosgattam ide-oda a CD-t, még kedvet kaptam végighallgatni. Mi voltunk azok, akik nem voltunk RS rajongók. Nekünk a rock a Led Zeppelinnel kezdődött, Hendrix-szel és Santanával folytatódott, s a Doorstól a Colosseumig minden jobban bejött a rockból csak a RS nem. A Beatles inkább. A Beatles zenei fejlődése, a hangszerelésének változatossága volt a táptalaja a később popzenének nevezett könnyűzenének, ami alaposan eltávolodott a r ’n’ r-tól, a rocktól és főként a r ’n’ b-tól (amik ugye eléggé meghatározóak voltak a 60-as években). A progresszív rock egy részére is igaz ez (ELP és más hasonló együttesek, amelyeknél a szinti lett a domináns hangszer). Így a nagy blues és r ’n’ b őrületem idején már kevésbé volt nekem a RS nagydobás. A Yardbirds-öt pl. sokkal jobban kedveltem. A RS-t egyébként becsültem azért, mert kitartott a stílusánál, a profizmusáért, de soha nem voltam odáig értük. Legutóbb a Scorsese koncertfilmje igazán tetszett, hihetetlen jó koncertet tudnak varázsolni és nem hókusz-pókuszokkal, hanem a zenével, azzal a hevülettel, ami még 60 felett is megvan bennük. Nos, itt a kezdeti csúcs időszakuk lemeze. Egészen meglepődtem, hogy milyen jó volt hallgatni. Tiszta optimista zene, reggel jobb elindulni dolgozni, ha a készülődés végén vagy 10-15 percet hallgatod (tizenéves korom óta ébredés után barokk zenét teszek be egyébként). Persze itt minden szám sláger, jól ismert, örökzölddé vált dalok, amiket mindenki ismer. Néha jó ilyen régi dolgokat is elővenni. (B-)

Pentangle: Cruel Sisters Black Cat Bones, 1970.
Pentengle: Best, 1990.

A Pentangle-től az 1969-es Basket of light lemezt ismertem meg először, utána csak később ezeket, és még mást is. Nagyon odavoltam ettől az íres-hippis, kicsit pszichedelikus hangzástól, s még ma is nagyon tud hatással lenni rám az ilyen zene. Az íres hegedű és szitár meg konga és gitár együtt nagyon jó kis hangzást produkál némely számban, ami abban az időben talán nem is volt annyira extrém, inkább a mai hallgatónak tűnhet ez valami műfaji káosznak. Merthogy a rock és a folk mellett eléggé erőteljes jazzes hangzása is volt ennek a zenekarnak. Talán ez a jazzes beütés térhetett el leginkább a korszellemtől, a divatban lévő zenék főként a blueshoz nyúltak, kevésbé a jazzhez. Én nagyon különlegesnek tartottam mindig is a hangzásukat, és az énekesnő, Jacqui McShee hangját is nagyon kedveltem. A Yt-on néztem néhány felvételüket (elég szépen fel vannak pakolva régiek és újak is), 2008-as felvételek vannak koncertekről, a P alapítójával duóban, John Renbourn-nal, s döbbenetes, hogy a hangja semmit nem változott 40 év alatt, ugyanolyan, mint 1968-ban, az első lemezükön (aminek nem jut eszembe a címe, de ismerem). A Light Flight ezer változatban van fent, ez volt a slágerük annakidején, pedig ez sem egy szokványos slágerszám. (B+ / B+)

Tom Tom Club: Boom boom chi boom boom, 1988.

Én csak ezt a lemezt ismertem/ismerem tőlük. Meg annyit tudtam a zenekarról, hogy a Talking Heads fele, Tina Weymouth és Chris Frantz (házaspár) együttese. Hát meg sem tudnám mondani, hogy mikor hallottam ezt a lemezt utoljára, de most nagyon lelombozott. Arra emlékeztem, hogy nincs olyan jó, mint a TH, de most még gyengébbnek halványodott, mint régebben. A dobgép nagyon idegesít benne, meg ez a direkt tinglitangliság. Megnéztem a wikin, meg is lepődtem, hogy 1981-ben alakították, rögtön lemezük is jelent meg. Ezt nem tudom hova tenni, hiszen ekkor volt a TH a csúcson, 1974-ben alakult, de a 77 című lemezükkel 1977-ben rögtön berobbant, majdhogynem ettől a lemeztől számolják az újhullámot, és 1981-ig a legjobb lemezeiket készítették el, de még utána is voltak jó lemezei. Pont a csúcson voltak, amikor jön ez a gyengécskébb formáció mellé. Mert ha 1988-ban, ennek a lemeznek a megjelenésekor alakul a TTC, akkor azt mondom, hogy a TH Naked lemeze ugyanebből az évből igaz, nem volt rossz, de már lehet, hogy ekkorra a TH elhagyta a fénykorát, ezért a TTC egyfajta pótcselekvés is lehetett. De ez a lemez már 3. lemeze volt 1988-ban a TTC-nak, s túl is élte a TH-et. Még a kilencvenes években is készítettek lemezeket. Azért arra kíváncsi lennék, hogy milyen lehet külföldön az ismertségük, mert nálunk szerintem alig ismeri valaki (ellenben a TH-szel). Mert nyomot maguk után nem túl nagyot hagyhattak, ebből a lemezből kiindulva. Annyira nem volt slágeres, hogy felkapják, ez az alternatív diszkó (feltételezhető koncepció) meg hát keveseknek jöhet be. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=XIW4skg3Ceo


61 Highway Mississippi (Vol. 3.)
Blues in the Mississippi night
Mississippi Blues - Lineage

Ebben az évben már volt nálam két blues antológia is, s most kapásból még háromra rátaláltam a könyvtárban. Három különböző koncepciójú lemez, bár ugyanattól a gyűjtőtől, gyűjteményből származik mindhárom, sőt az előzőek is (ha jól olvastam, akkor van egy 61 Highway Blues múzeum és fesztivál Lelandban, Mississippi államban, ill. egy Alan Lomax nevű szerkesztő, akinek ezeket az albumokat köszönhetjük). Az első tetszik a legjobban, gyönyörű karcos hangok, s nagyon érdekes hangszeres kíséretek, még a gitáros játékban is van valami plusz, de dobolás, dübögés, furulya, síp és ezen hasonló ritka kíséretek is hallhatók ezen a CD-n. A másik valószínűleg archívumi ritkaságok gyűjteménye, zenészek beszélgetnek, s olykor együtt játszanak, majd újból párbeszédek stb. Értelemszerűen ez egy kissé uncsi harmadik meghallgatás után, hiszen sok szöveg a zenék között. A harmadik pedig hozza a „szokásos” blues antológia feelinget: sok gitáros-énekes track, megbízható zenei minőség . (B+ / C+ / B)


Jean Siberry: Maria, 1995.

Loreena McKennitt mellett egy másik kanadai énekes tehetség, ráadásul életkorban is hasonlóak. Nem ismertem eddig, pedig a 80-as évek elejétől sorra jelentek meg a lemezei. A hangja, énekmódja nekem inkább Tori Amoshoz hasonlít, ha már nagyon akarom hasonlítani. A zenéjében is előtérben van a zongora, amúgy olyan jazz-világzene határeset, talán valamivel több jazz elemmel, és egy kis csipetnyi popzenés beütés. Nagyon kellemes zene, de tartalmas is. Kissé depresszív a nagyobb része, mint általában az ilyen zenék, de szépséggel megfogalmazva. Néhány dolgot olvastam futtában a neten róla. Ismertebb tőle a k.d. langgel készült duett, a Calling All Angels, amit ismertem, sőt, kedveltem is, de nem tudtam, hogy ki k.d. lang partnere. Aztán az egyik legjobbnak tartott lemezét Michael Brook és Brian Eno menedzselte zeneileg. Szívesen ismernék meg tőle még jópár lemezt, biztos nem okozna csalódást. Bár a Yt-on láttam egy 1985-ös videóklipjét, ami eléggé az akkori újhullámos hangzás, jó indulattal Kate Bushoz tudnám hasonlítani ezt a számát. (B+)
http://www.youtube.com/watch?v=qpom_zMjhdc&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=rAToWdWVRj0&feature=colike


Kobzos Kiss Tamás: Énekelt versek Debrecenből Debrecenről

Az előadót már többször is hallottam élőben régebben, s tudjuk, az apja volt a neves debreceni költő, ami miatt a nevét zenészi mivoltára utalva előtaggal látta el. Leginkább a középkori krónikások stílusát követi, még akkor is van a dalaiban ilyen íz, ha kortárs verseket énekel. De nem állt ez távol Dinnyés Jóskától sem, s olykor Cseh Tamás is kacérkodott ezzel. A cím nagyon olyan „megrendelt” művet sejtett, amit mondjuk a város vezetése, valami évfordulóra kért (leginkább könyvek szoktak így születni), a művész kutatott, majd lerak egy - még ha tisztességes munkát is -, akkor is van egy olyan erőltetett szaga, s ezek szokták vitrinben végezni, igazi közönsége nemigen akad. De ez meglepően kellemesebb, még ha tényleg megrendelésre készült is (bár KKT-ból kinézem azt a lokálpatriótát, aki önszántából is készít egy ilyen CD-t). A dalok eléggé változatosak, olykor a humor sem hiányzik belőle, egyszóval nem unalmas 52 perc, egészen lehet kedvelni ezt a lemezt. Ja, és nem didaktikus, tehát sok mindről szól, ami kötődik Debrecenhez, de nem az a cél, hogy minden második verssor a város nevét tartalmazza. (C+)

Nick Cave – Warren Ellis: The Road (soundtrack), 2009.

Az egyik cikk szerint ez a 3. filmzene lemezük, de ezelőtt is voltak már közös zenék, színházi előadáshoz, meg egyebek. WE játékát a Dirty Three-ben is kedveltem, de a NC-vel közös pályán, a Bad Seeds és a Grindermanben is nagyon jó. Ez a zene olyan igazi filmzene hangulat. Az első benyomásom az volt, hogy tisztára Roger Eno, nagyon szép számokkal indít, de aztán jön néhány vad, igen félelmetes zenei rész is. Olyan lemez ez, hogy a film nélkül is hat, s tud kedvenc lenni. A szebb motívumok tényleg minden pátosz és romantikus vagy giccses allűrtől mentesen csodaszépek. (B+)
http://www.nme.com/video/id/EowbTZv2KI8/search/nick-cave--warren-ellis
http://www.nme.com/video/id/DVZ_HB9EMXs/search/nick-cave--warren-ellis
http://www.nme.com/video/id/rcGUk-cGo0k/search/nick-cave--warren-ellis


Omara Portuondo, 2000.

A Buena Vistal Social Club ismertette meg a világgal, miközben már az ötvenes években énekesnőként eléggé foglalkoztatott volt, lemezei sorban jelentek meg, s egy-két világsikert is tudhat magáénak (Hasta siempre). Ez a lemez kazettán volt meg nekem, s most örültem, hogy CD-n is meg tudtam szerezni. Amúgy most hallgatva egy icipicit kevésbé tetszik, mint annak idején. Talán ebből a műfajból nekem Cesaria Evora jobban bejött, nem tudom. Talán a zene egy kicsit esztrádabb, mint amit én kedvelek. De azért tetszik. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=lU_Cy4hrNQ4&feature=colike


Edgar Froese: Aqua, 1974.

Tavasszal egy TD lemez került hozzám régebbről, most EF első lemeze. A TD a hatvanas évek közepétől folyamatosan működik, érdekes, hogy EF akkor adja ki első szólólemezét, amikor már a TD ismert zenekar. Egyébként a TD-nek rengeteg lemeze van, még napjainkban is ontják a lemezeket. 1974-ben a TD-nek már jellegzetes hangzása volt, s az is fura, hogy ez a szólólemez ehhez a hangzáshoz igazodik, így nem sok értelme volt szólólemezként megcsinálni. Na, de mindegy, ki tudja, mi volt a szándék, a lemez nem rossz, egészen hallgatható még ma is. (C+)


Autechre: Peel Session 2. EP, 1999.

Azt hiszen, vagy kb. 5 éve kaptam már Tőled valamit ettől a formációtól. Lusta vagyok utánanézni, de a névre emlékszem, a zenére viszont már nem igen. Hát, ez nem az én kedvenc műfajom, ezt szoktam kockazenének hívni, annyira szögletes számomra. Ezt a rideg konstruktivista zenét direkt megnéztem, minek nevezik, a wikipédián ambientnek írja. De az ambient, bár minimalista, inkább „tájzene”, ez meg inkább „gyárzene” vagy valami ilyesmi. Egyébként filmzenének egészen jó lenne, tudnék hozzá filmstílust elképzelni. Azt olvastam, hogy ez a két angol fazon már 1987 óta játszik együtt ezen a néven, s elég sok lemezük van. Ez az EP valami rádióműsorban elhangzott trackeket tartalmazza. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=hWGUnrIiOoI&feature=colike


Current 93: Birth Canal Blues, EP, 2008.

Van ebben a zenében valami megrázó, olyan katartikus élmény nélkül, éppen ezért még inkább felrázó. Talán az ambivalens zene, ami hol nagyon szép dallamok, hol nyüszítő, üvöltő énekre félelmetesen monoton. De még, amikor repetitív, akkor is melankolikus. Egy kicsit őrült zene, de van benne rendszer, és érzések is. Meglepődtem, hogy már 1982 óta létezik, annyit tudtam, hogy angolok, s a David Tibet név is ismerősen csengett. Indusztriális zenének írják, ill. apokaliptikus folknak, ami saját meghatározás, de találó. Nick Cave-vel, Björkkel is volt már közös ezmegaz. Nagyon érdekelne több lemez is, mert ez a rövid EP felkeltette az érdeklődésemet. (B+)
http://www.youtube.com/watch?v=iaVEFAteGs0&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=HsKhXuT_kDE&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=ln5A1o-0x4A&feature=colike


Salif Keita: M’Bemba, 2005.

Amikor először hallottam, teljesen el voltam ájulva tőle, annyira jó kis afro-etno zene volt. Ez a lemez meg egy átlagos Mory Kante, semmi több. Megnéztem, s még az életkoruk is azonos, és mindketten a 80-as években kezdtek el a „civilizációban” lemezeket kiadni (SK-nak ez vagy a 15. sorlemeze). Persze MK Guineaból, SK pedig Maliból származik, így van a zenében is némi eltérés, de az a popularizálás, amit érezni lemezeiken, az nagyon hasonló. A múltkoriban már Mory Kante sem volt annyira kedvencem, most ez is kevésbé. Úgy látszik, kezdek ettől az etnóvilágtól eltávolodni. Persze, ezek a zenészek igazán koncerteken fantasztikusak, koncertjeiken biztos nem fanyalognék (mintahogy most nyáron Győrben, a Gipsy Kingsen esett le az állam, hogy egy-egy slágerük közé micsoda zenei csemegéket nyomtak, szinte csoda, hogy az átlagközönség bírta ezeket értékelni). SK egyébként Nyíregyházán járt néhány éve, a Vidor fesztivál (világzene fesztivál részében). Akkor menni akartam a koncertre, de valami közbejött. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=_eGAa-rfR_g&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=-pN0chJ1Na8&feature=colike


Patti Smith: Horses, 1975.

Azt hiszem, hogy nagyon ritka az a zene, ami idővel nem halványul, hanem egyre erősebb lesz, mint ahogy a jó borra szokták mondani. Nos, PS 70-es évekbeli néhány lemeze ilyen. Ezt a lemezét mindig is nagyon szerettem, de már évek óta nem hallottam. Most újból hallgatva is, az első hangjától az utolsóig nagyon izgalmasnak éreztem, olyan hihetetlen erővel tud hatni. Egyszerűen magával sodor a hangja, az egyénisége, s ezt szó szerint is értve, mert az utcán hallgatva, egyszer csak azt vettem észre, hogy már szinte futok, de nem úgy érzékelem, mintha a lábaim adnák ezt a tempót, hanem szinte siklok az emberek között, a zene repít. Ha egy zene képes erre a „naturális tudatmódosításra” az már valami. És PS-nél a zene önmagában sem rossz, de egyértelműen az előadásmódjával tud ennyire hatást gyakorolni. Még a vicces, kedélyes számból is egy perc után drámát csinál az énekmódjával. A rocktörténet egyik legnagyobb előadója, ez biztos. (A-)
http://www.youtube.com/watch?v=c3coSfks4rQ&feature=colike


Four Tet: Everything Ecstatic, 2005.

Az Autechre-re azt írtam kockazene, akkor ez legkevésbé az. Elektronikus persze, megítélésem szerint minden hangja az, ill. az élőhangszerek hangminta alapján kerülnek be a számokba, de nagyon kreatív zene. A számokban a hangszerek az élő játék természetességét követik, főként a dobok azok, amik olykor elveszik a technós dübögést, s inkább jazzbe illő alaphangzást adnak a számoknak. De vannak fúvósok is, amik egy helyen pl. tiszta free-jazzes hangzást produkálnak, vagy vibrafont is hallunk jazzesebb stílusban. Az 1998 óta ezen a néven zenélő Kieran Hebden számomra bejött, s ma már, amikor bárki egy szoftver telepítésével egy egyszerű laptopon is bármit megtud csinálni, szerintem a kreativitás lesz a legfontosabb, ki, mennyire képes kutyulni a különböző hangzásokat, zenei megoldásokat. És az a sematikus düm-düm-düm talán szépen el is tűnik. Legalábbis remélem. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=Tpe4id7cLnU&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=CWTAOwgTbu4&feature=colike


Scott Walker: Scott 4, 1969.
Scott Walker: Climate of Hunter, 1984.
Scott Walker: Tilt, 1995.
Scott Walker: The drift, 2006.
Scott Walker: And who shall go to the ball? And what shall go to the ball, 2007.

Hát ez nagyon érdekes egy életpálya. A 60-as évek Szécsi Pálja kb. 20 éves pályafutás után egy kicsit David Bowie-ra hasonlító énekstílussal és zenei világgal, majd a 21. században a kortárs komolyzenét túlszárnyalva, drámai hangulatú, félelmetesen extrém zenei megoldásokkal kísérletező. Nemigen ismerünk ehhez hasonló pályafutást! Az 1969-es lemeze valóban az akkori táncdalok világa, bár nem lennék meglepődve, ha ez a fajta stílus, mondjuk a Pulpnak, és hozzá hasonlító együtteseknek tetsző lenne, egy kicsit a saját zenéjüknek az elődjét látnák benne. Nekem kb. harmadik hallgatásra már eléggé kedvelhető volt ez a lemeze. Utána nagy meglepetés volt az 1984-es lemez. A zenei megoldások olyanok, mintha Eno, vagy hasonló kaliberű zenemágus csinálta volna, az ének, meg mint David Bowie stílusa kicsit túlkarikírozva. Egészen bejött, utána már nagyon kíváncsi voltam a többi lemezeire, a 90-es évek Tilt c. lemeze az előzőnek a folytatása stílusban, hangulatban. Talán egy fokkal komorabb. Utána jöttek a kétezres évek lemezei, amiket viszont már elképedve hallgattam, hova fejlődött ez az ürge. Megmondom őszintén, először hallgatva, fejhallgatóval egészen letaglózó élmény volt mindkét lemez. Világvége hangulat. Eszméletlenül komor, de nagyon megkapó előadásmód, de további hallgatásra már szinte képtelen voltam. A The Driftet ezután még kétszer hallgattam, de olyan idegesítővé vált, hogy már nem bírtam többször meghallgatni (de ez csak erre a két lemezre vonatkozik). Így zenével még nem jártam, hogy előszörre tetsszen, utána viszont szinte taszítson. Rejtély ez a fickó és a zenéje. (C+ / B- / B- / C+ / C+)
http://www.youtube.com/watch?v=bbhGyD4ZZzY&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=HZ-NPo-s9IE&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=GYyOkQUyJZM&feature=colike



Filmekről, videókról


MASH
Robert Altaman, 1970. (fsz. Donald Sutherland, Elliott Gould, Robert Duvall)

A gyerekkorunk egyik kedvenc filmje. A Filmmúzeumban nem hagyhattuk ki, ha játszották. Nagyon régen láttam, jó volt újra megnézni. A poénokra persze, jól emlékeztem, s minden bejött a filmből. Nemhiába kultfilm. Azért valami mégis másabb. Az emlékeztemben úgy van jelen ez a film, hogy micsoda frenetikus humora van, s mennyire pörgő. Most pedig azt látom, hogy nem is annyira pörög, ill. csak a poénok, hiszen inkább csak amolyan katona anekdóták összefércelése ez a film. Nem rosszértelemben mondom ezt, csak tényként. Sok-sok katona csínytevés egymásutáni poénjai viszik a filmet, háttér történet alig. A cinikus sebészek, akik a legértelmetlenebb helyzetben is élvezni akarják az életet – azért ott vannak és maradnak az ikonok között. (B-)


Gyermekkorok (Enfances)
Besco, Ferroukhi, Le Gal, Hadjithomas, Joreige, Nebbou, Garfin, 2007.

Az ötlet eléggé érdekes: egy-egy rendező rövid kisjátékfilmet készítsen egy-egy nagy filmrendező gyerekkorából. Nyilván a gyerekkorból kiemelve egy időszakot, eseményt, amit valamikor megírt vagy elmesélt a rendező. Egy filmrendező tehát egy filmrendezőről. Adatik két lehetőség, ami nem biztos, hogy a minőség rovására menne, de veszélyes is lehet: egyrészt a jelen rendezője fejet hajt a példaképe előtt, vagy hogy megpróbálja utánozni, finomabban szólva, megidézni a rendezőt oly módon, hogy az ő stílusában készíti el a filmecskét. Itt leginkább ez az utóbbi volt jelen, úgy tűnik, talán a koncepcióba bele is tartozott, hogy a próbálják elkapni a stílust. Sajnos, az első jelenetet, Fritz Langot nem láttam, a többinél (Orson Welles, Jacques Tati, Jean Renoir, Alfred Hitchcock, Ingmar Bergman) hellyel-közzel ez sikerült is. A problémám inkább csak az, hogy ennyire rövid, 10-15 percben tényleg nehéz egy kerek egész történetet elmesélni. Leginkább csak egy impresszió lehet, ami nem is biztos, hogy annyira jellemző magára a rendezőre, legalábbis arra a felnőttre nem annyira, akivé vált, akiről a néző tudhat valamit is. A Jacques Tati jelenetnek sikerült. Tati nyakigláb tizenévesének ténfergése egy iskolában metaforikus. Hogy Tati ezt hogyan mesélte, vagy írta le, nem tudom, de bárhogyis, ezt megjeleníteni egyedien, zseniálisan tudta a jelenet rendezője. Ráadásul úgy, hogy benne volt Tati stílusa. A Hitchcock jelenet már egy kicsit hatásvadászabb volt, annyira hozta AH fekete-fehér képi világát, az éjszakai viharral, sejtelmes képekkel, de mégis, amit elmondott AH-ról, az nagyon ütött. Ha tényleg ilyen zsarnok anyja volt, hát akkor sok minden érthetőbb a filmjeiből. A többi számomra inkább közepes, de azért megérte megnézni ezt a filmet. (C+)


A felolvasó – The Reader
Stephen Daldry, 2008. (fsz. – Kate Winslet, Ralph Fiennes, Bruno Ganz, David Kross)

A könyv nagy, zajos siker volt, ahogy emlékszem rá. Meg persze a film is. Általában az ilyen színvonalas bestsellerek azért jók, mert egyfajta „origóként” működnek, s szélről is van szívóhatásuk. Magyarul, boldog-boldogtalan képes elolvasni (megvenni), ill. a filmet megnézni. Az ilyen színvonalas bestseller nem reked meg egy ócska kis szerelmi történetben, amit akárhogy is át lehet szőni, mondjuk erotikával, attól még nem lesz több mint egy lávsztori. Mert ezekben mindig van valamilyen fontos, pl. társadalmi vagy történelmi kérdés, szituáció, amik az olvasóban is felvetnek kérdéseket. És A felolvasó szerelmi története a holocaust és a nácizmus bűneiről is szól, arról, hogyan is lehet utólag, évtizedekkel ezt megítélni, a bűnösöket elítélni. A direktség azért ott van, hiszen ezeket a kérdéseket majdnem szájba rágja Bruno Ganz által megszemélyesített tanár, de ez a színész mindenben jó, ezt is szépen játssza el, elveszi a hollywoodi direktség élét. A történet, hogy az ötvenes években egy 15 éves fiú összejön egy nála kétszerte idősebb nővel, majd az hirtelen eltűnik, s a fiúban ottmarad a hiányérzet, amit később megtudunk, hogy azt soha nem volt képes pótolni. Jogász egyetemistaként aztán viszont látja a nőt, egy tárgyaláson, mint háborús bűnöst, s el is ítélik életfogytiglanra. 20-25 év múlva segít neki, csomagokat küldözget a börtönbe, és a szabadulás után szerezne neki lakást, állást stb., de a nő, mielőtt szabadulna, öngyilkos lesz. Az egész történetnek a központi kérdése, ami az elejétől a végéig izgalmassá is teszi a történetet, pedig a nő analfabetizmusa. A fiúval kapcsolatuk idején felolvastat regényeket, majd a fiúnak a tárgyaláson derül ki, hogy nem tud a nő olvasni, de ezt nem vallja be (szégyelli), e miatt lesz ő a fővádlott, még a többi smasszer nő csak pár évvel megússza. S a férfi a börtönbe kazettákat küldözget, amire újból regényeket olvas fel, aminek hatására végre a börtönben megtanul olvasni. Ügyesen átszövi az olvasás a történetet. A morális tartalom tulajdonképpen azután, hogy a náci bűnök kérdésén túl vagyunk, a férfire terelődik: nem kellett volna-e a nő érdekében feltárnia a bíróság előtt az írástudatlanságát, vagy a börtönbe jutása után, fel kell-e vállalnia a férfinek ezt a régi kapcsolatot, tehát a felelősség kérdéséről van szó. Regényben az ilyen társadalmi és egyéni morális kérdések párhuzama mindig izgalmas, ha jól van megírva. És most magáról a filmről, mert ezt eddig kerültem. Tipikus mainstream hollywoodi, abból is a legkorrektebb fajtájú. Regény megfilmesítéséről van szó, ami mindig dilemma, legyen hű az alapműhöz, vagy rugaszkodjon el, a film eszközeivel akár teremtse újra a regény történetét. Amikor hű akar maradni, legtöbbször középszerűvé válik a film, érződik, hogy itt csak kiszolgál. És az amerikaiknál általában ez szokott történni. És most is. Rögtön Nabokov Lolita regényéből készült film jutott eszembe, Jeremy Irons főszereplésével. A történetben talán az azonos, hogy egy kamasz és egy felnőtt közötti szexuális kapcsolatról van szó, de leginkább a koncepció, ahogyan regényből filmet készítenek, az nagyon hasonló. Na, és a két főszereplő is hasonló karakter: Palph Fiennes és Jeremy Irons. Ők azok a színészek, akik visszafogottan nagyon tudnak „szenvedni” (ilyen színész volt még pl. William Hurt is). Nem rosszak ők, de egy kicsit melodrámára veszi a rendező a filmet, és őket is. (C+)


INXS – 10 klip, 1982-1997 között (VCD)

Én kedveltem ezt a zenekart. Ez a nem túl hosszú, 10 számos klipválogatás jól átöleli az INXS pályáját. Az első lemezük 1980-ban jelent meg, de az itt szereplő Don’t change, korai slágerük az 1982-es Shabooh Shoobah lemezükön jelent meg. Ekkor még nem hiszem, hogy nagyon ismertek lettek volna, de nem rossz ez a szám. A csúcskorszakuk, amikor meghódították a világot, az 1987-es Kick, s az utána jövő 1990-es X. Ezeken a lemezeken vannak azok a hamisítatlan INXS hangzású, lüktető, vibráló számok, amik nagyon jól szólnak, de igazán bulizene is, táncolható, pezsgő számok ezek. A Need you tonight vagy a New sensation stb. képviselik itt ezt a korszakot, na, meg az elmaradhatatlan Suicide Blonde, de a Never tear us apart is ebből az időből származó nagy sláger, igaz ez az egy lassú szám. És az Elegantly Wasted 1997-ben még tartotta a színvonalat, de ebben az évben Hutchence öngyilkos lesz. Nagyszerű bulizenekar volt, és MH szimpatikus frontember, egyébként az egész zenekar szimpatikus volt nekem, de én már nélküle nem is hallottam lemezüket, az a 3-4 lemez a csúcskorszakukból viszont még most is fel tud paprikázni. És nemcsak azért, mert a régi bulikat is eszembe juttatja. Egyébként 1991-ben koncerteztek Pesten, amikor tényleg a fénykorukat élték. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=5vPwO7m6zuA
http://www.youtube.com/watch?v=-ERjIhTPQy8
http://www.youtube.com/watch?v=w-rv2BQa2OU&ob=av2n
http://www.youtube.com/watch?v=_VU9DjQpvMQ
http://www.youtube.com/watch?v=aYTSkPi6v8w&ob=av2n


Massive Attack – 12 klip (VCD)

Nem sok lemezt ismerek a MA-tól. Ha jól emlékszem, akkor volt olyan, ami bejött, de volt, amit nagyon gagyinak éreztem (akárcsak Mobynál). Ez a 12 klip viszont egy csokorban, hatvanvalahány percben egészen jó. Látszik, nagyon adnak a klipekre. Több olyan is van, amit biztos nem minden csatorna játszott, mert túllép a szokványos határokon. Pl. a Karmacoma egy szállodai thriller, de olyan erős képi világgal, hogy simán 18-as karikás. A Be Thankful meg az erotikájával ejtethette ki magát a tévécsatornákból. Egyébként szinte minden klipben van valami feszültség, ami annyira nem érződik a számokban, de klippel már inkább. Lepusztult amerikai városképek, utcák, lépcsőházak (pl. Safe from Harm vagy az Unifinished Sympathy), eléggé rossz kinézetű emberek sorra bukkannak elő a klipekben. Érdekes ötlet a Teardrop c. számban az éneklő magzat. Zeneileg kevésbé kapott meg, többsége a számoknak Depeche-es hangzású, vagy nagyon diszkóba illő (és itt nem a Madonnásra gondolok, mert az kivételesen jó, s azért néhány még egészen jó, pl. a már említett Karmacoma vagy a Teardrop). Szeretnek együttműködni nagy nevekkel, itt például Garbage, Madonna, David Bowie és Liz Fraser. de hallottam már Sinead O’Connarral is. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=aPhQhqP7UjY
http://www.youtube.com/watch?v=xOmNMQe1nhw
http://www.youtube.com/watch?v=afWYKh32vxg
http://www.youtube.com/watch?v=u7K72X4eo_s&ob=av2e
http://www.youtube.com/watch?v=Vi76bxT7K6U

Uraim, megöltem Einsteint!
Oldrich Lipsky, 1969.

A Filmmúzeum rendíthetetlenül ontja a régi filmeket, s még olyanokat is, amiket régen nem lehetett látni valami miatt tévében, vagy még moziban sem forgalmaztak. Hetente többször is adnak olyan filmeket, amiket kedvem lenne megnézni, de időhiány miatt legfeljebb, ha egyszer-egyszer ülök le végignézni egy-egy filmet. Most legutóbb erre a cseh vígjátékra bukkantam, ami jellegzetesen a régi, szatirikus hangvételű, régen látott filmekre emlékeztetett. Elsősorban a 60-as évek elejéről a Limonádé Joe-ra. Igaz, az western paródia, ez meg sci-fi. Na, meg a Szexmisszióra, ami meg lengyel, de márcsak pikánságában is hasonló. Szóval a film nem egy nagy szám, de rettenetesen szórakoztató volt minden hibájával, s a történet egészen abszurdra van véve (Einstein relativitás elmélete az oka annak, hogy a nők szakállasodni kezdenek, elvesztik termékenységüket, így kihalhat az emberiség, ezért időutazással visszamennek a múltba és meg akarják ölni fiatalon Einsteint, hogy ne köszöntsön be az atomkor az emberiség történelmében). Sok ismert arc Menzel és Milos Forman filmjeiből, s az a tipikus szockó stílus. Ja, és 1969-et írunk, még véletlenül sincs semmi politikai utalás, kihallás, ahogy a sci-fikben szokás (igaz, már az is gyanús lehetett volna, ha egy sci-fiben nem dicső kommunizmusban élnek az emberek, mert akkor mi lett a szocialista táborral az űrkorban? De ennyire nem hiszem, hogy bármikor is elmentek volna, hiszen akkor pl. Lemmnek és a Sztrugackij fivéreknek is annyi lett volna). (C+)

Koncertekről


5 éves a MODEM – A neon12 klub 20 évvel ezelőtti zenekarai
Tomi Szomorú, Wayang, Garbo, Odradek
2011. szeptember 24.

Az idő gyorsan száll, s már 5 éves a MODEM. Minden évben tartottak eddig születésnapi hétvégi ünnepséget, most erre az alkalomra egy rendhagyó koncertet is szerveztek. A neon12 klub volt zenekarainak a koncertjét. Ez a klub a 90-es évek elején-közepén működött, az én régi Simonyi úti iskolámban. Miután az épület megszűnt általános iskola lenni, KISZ bizottságként hasznosították, de 1990-től nyilván ez is megszűnt. Akkor arra gondoltak, legyen valami ifjúsági házszerű, ha már a múltja az ifjúsághoz köti (az államosítástól kezdve iskola volt egyébként). Így itt kezdte a pályafutását a Rocksuli, s a pincében, a volt tornaterem helyén pedig lett a neon12 klub. De a Szóla Rádió, az ország első civil közösségi rádiója is itt kapott helyet, még a pályázati rendszer ki nem csinálta őket, s magát a műfajt is. Tehát a rendszerváltás utáni civil erősödésnek a lehetősége izmosodott itten. Persze aztán szépen lemorzsolódott minden, a tulajdonviszonyok megváltoztak, ide-oda került az épület, fogalmam sincs, hogyan cserélt gazdát, de egyetemista koromban még ide is jártam órákra, volt egy-két tanterme, amit az egyetem használt. Csoda, hogy a Rocksuli 20 év után is megvan, igaz, voltak már vagy 8-10 helyen azóta. Nos, a klubba természetesen én is jártam. Nemcsak a debrecenieknek adott helyett, sokszor lépett fel itt ef Zámbó, vagy éppen Takáts Tamás is. De volt itt holland hangköltészeti előadás is. Egy héten 1-2 koncert minimum volt, így a helyi zenekarok, pl. az Ölveti vagy a Tomi Szomorú elég sok fellépési lehetőséget kaphatott.
Most az akkoriban fellépő debreceni együttesekből nem sok volt, akik ki mertek állni, hiszen ezek mind megszűntek, csak az Ölveti BB nem, de ők meg pont most nem játszanak (pedig Gyuri betegsége óta már léptek fel nélküle). Lett tehát öt meghirdetve, amiből a Téglagyári Megálló visszalépett, s az Odradek egy billentyűssel képviselte magát, ami inkább csak arról szólt, hogy becsületből mégis kiállok, ha már hívtak. Együttesként igazából csak a Wayang, a Garbo és a Tomi Szomorú lépett fel. A TSZ is csonkán, hárman, az öcsém ráadásul nem dobolt, csak ütőzött. 4-5 számot adtak elő, érdekes volt, olyan 60-as évek hangulata volt két elektromos gitár meg az ütős kíséret. A Garbo úgy tűnt, mintha azóta is folyamatosan zenélnének, a jó kis U2-s hangzásukat hozták alaposan. És a legjobb a Wayang volt. Gyuri szépen énekelt a betegségétől függetlenül, talán kevesebbet kellett volna vokáloznia, amikor nem volt szöveges ének. Viszont Jéger a billentyűs játékával hozta azt az alapot, ami hangzásukban (a zenekar első időszakában) olyan meghatározó volt, s erre kellemesen épült a többi hangszer. Nem volt ez rossz zene, s most is jó volt hallani. A koncerten egyébként sokan voltak, persze rengeteg ismerős, s arra is adott lehetőséget, hogy régen látott emberekkel találkozhass, beszélgethess. Ebben az évben már ez volt a harmadik ilyen koncert, ami kimozdított sok olyan embert is, akivel nem sokszor lehet koncerteken találkozni. (C+)