Steve Thorne: Part Two: Emotional Creatures, 2007.
A 70-es évek progresszív rockzenéje az alapja, s nemcsak úgy, hogy ez a gyökere, hanem ténylegesen is, ez a zene tele van olyan elemekkel, ami arra a korra volt jellemző. A Barclay James Harvesttől kezdve jónéhány zenekart tudnék felsorolni, de fontosabb inkább az, hogy ez a stílus aztán a következő évtizedekben sem szűnt meg, pl. a Marillion is vitte tovább, sőt, néhány populárisabb zene is őrizte ezt a hangulatot (Tears for Fears, Chris de Burgh stb.). A másik jellemzője, a Peter Gabrielre hasonló énekstílus. A zene és ez a PG-es feeling teljesen a Genesis utáni PG-t juttatja az eszembe. Ez nem azt jelenti, hogy ez a lemez középszerű utánzat, sőt, mindemellett tud érdekes lenni. Jól megkomponált, albummá összegyúrt számok, kicsit nosztalgikus, melankolikus hangulat, én az ilyet nagyon kedvelem (B).
Ryuichi Sakamato – David Sylvian: World Citizen (EP), 2003.
Szokásos szép dal DS bársonyos hangján – Singles EP 5 vagy 6 verzióban, kb. félórán keresztül. Egymásután ilyen EP-t nem szabad sokszor meghallgatni, mert ráunsz a számra, de egyébként amúgy érdekesek a különböző verziók. (B-)
Pat Mastelotto & Bill Munyon: Xtrakcts & artifakcts, 2007.
A King Crimson hatása elég erősen érződik, de annál elektronikusabb, gondolom a szező/előadótárs hatása lehet ez. A figura, PM dobos, s általában az ilyen jazzes vagy progresszív jellegű zenéknél éppen hogy gépi dum-dum (drum-drum) szokott lenni, de ez a feszes Crimsonos ütem illik oda is, ide is. (B+)
Terry Bozzio & Pat Mastelotto: Bozzio & Mastelotto, 2003.
Ez pedig, ha jól emlékszem, akkor Zappa dobosa volt. Két dobos és semmi más. Ez elsőre hallgatva elég elvont kortárszene, de megbarátkozva vele egészen hallgatható, s amellett, hogy tényleg inkább a kortárszene kategóriába tartozik, érezni más beütéseket, s még azt is felfedeztem, hogy olykor nemcsak dob szól, szolidan vannak más hangszerek is. Bár már a Panta Rheinél is volt, hogy Béke Csaba egyedül volt a színpadon, de a dob rá volt kötve a szintire, így nemcsak ütős hangokat lehetett hallani (ez utólag régi szalagokról ma már elfelejtődött, hogy mikor voltak ezek a dobszólók). Ezen a lemezen egyébként vannak olyan részek is, amikor tökre autentikus hangzások vannak, biztos valami törzsi dobokon játszanak, tőletek volt egy Sound of Bali kazettám, amin hasonló zene volt. (B-)
Terry BOZZIO, Tony LEVIN, Steve STEVENS: Situation dangerous, 2000.
Lajos felvételei-lemezei mindig is koncepciósak (akárcsak az enyémek), legyen az szalag, kazetta, CD vagy DVD. És egy ilyen mp3-as DVD, amiket mostanában csinál, hiába irdatlan mennyiségű lemez fér rá (nem is tudom, még nem számoltam: 30-35? vagy még több?) sikerül neki olyanokat összeállítani, hogy felfűzhetőek egy hallgatási koncepcióra, már ha így akarod. Így juthatunk el a King Crimsontól a tagok szólólemezeihez, illetve egyéb társulásokhoz, amikben játszottak. Ha belekezdek egy ilyen DVD-be, akkor olykor 1-2 hónapig is ezt hallgatom, mert szép lassan lépegetek lemezről lemezre.
Nos, érdekes ez a lemez, ha a fenti csokorban hallgatom. Levin King Crimsonos, Bozzio Zappás, de a Crimsonos PM dobossal is készített két lemezt, (a gitárosról nem tudok semmit). Az első szám berobban, kiköpött Crimson, aztán van még ilyen 1-2 szám. Egyébként a Crimson hatás mindenütt ott van, ahol ezek a volt tagok megjelennek, de nem mindenütt ennyire erős, pl. a KTU-ban 2 Crimsonos mellett 2 finn egészen fantasztikusan új hangzást produkálnak. Viszont a nagyon KC-os számok mellett van két flamenco is, amit biztos a gitáros képviselhet, de nem szokványosak ezek sem, jól felépített, keményen alájátszott flamenco-gitár, ami koncerten nagyon ütős lehet. Ez egyébként ebben a trió felállásban már a második lemez, tehát a vegyes műfaj nem lehet olyan ad hoc, véletlenszerű. (B+)
Steve GORN, Tony LEVIN, Jerry MAROTTA: From the caves of the iron mountain, 1997.
És megint TL, ezen a DVD-n van 7 önálló lemeze (1995-2007 közöttiek), na, meg ezek a közös lemezek. Ez egy etnós beütéses, kellemes hangulatú, de mégis „komoly” lemez, talán ECM-es is lehetne. Pár éve akartam venni egy valamilyen zenei lexikont, hogy elő tudjam kapni, ha valamit nem ismerek, de olyan drágák, hogy letettem róla (majd antikváriumban, olcsóbban). Ma már nem gond, csak egy-egy google-os kattintás, wikipedia, és még megannyi adatforrás előtted van. Ezt most megnéztem, s kiderült, hogy a Gorn bambusz fuvolán játszik, s valóban ECM-es jazz zenészektől kezdve Paul Simonig sok mindenkivel játszott, a Marotta meg pl. Peter Gabriel dobosa volt jó sokáig. Tehát a stílusok keverednek, de azért az etnós, jazzes, progresszív beütések között határolódik. TL igazán sokoldalú, sokféle zenészekkel működik együtt. Ez a lemez is igazi csemege a különleges ritkaságokat kedvelőknek. (B+)
John Surman & Tony Levin - Live at moers festival, 1975.
Ez egy koncertlemez, valószínűleg alkalmi társulás. JS egy kísérletezős zenész volt a 60-70-80-as években, sok ismert jazz zenésszel játszott, és sokfélével, és nagy nevekkel. A kezdeti Dresch Q. hangzása hasonlított leginkább a hazaikból hozzá. A jazznapok fénykorában az ECM-es világsztárok mellett sok jó nevű zenész képviselte ezt a stílust (pl. Brötzman, Mangelsdorff, hogy kapásból két németet mondjak). Ahogy hallgattam ezt a lemezt, tisztára nosztalgikus hangulatba estem, szinte ott voltam a régi jazznapokon. TL itt háttérzenészként dobtól kezdve szintetizátorig mindenfélével kíséri az improvizatív fúvósjátékot. (B)
Fodrásznő (Csokonai Színház)
Végre megnéztem. Fergeteges darab, hiába egy orosz rendező rendezte, kiköpött Vidnyánszky stílus, ill. hát ez valószínűleg az „orosz iskola”. Hihetetlen energiával játssza végig a 4 szereplő, persze a „Trill házaspár” remekel. A mozgás, a kellékek, a színtér használata burjánzik az ötletességben. A pécsi színházi fesztiválon júniusban (POSZT) szerintem zabálni fogják. Nem is tudom, ha valakinek nem tetszene, mitől is fanyalogna, hiszen olyan jól eltalált minden. (A)
A 70-es évek progresszív rockzenéje az alapja, s nemcsak úgy, hogy ez a gyökere, hanem ténylegesen is, ez a zene tele van olyan elemekkel, ami arra a korra volt jellemző. A Barclay James Harvesttől kezdve jónéhány zenekart tudnék felsorolni, de fontosabb inkább az, hogy ez a stílus aztán a következő évtizedekben sem szűnt meg, pl. a Marillion is vitte tovább, sőt, néhány populárisabb zene is őrizte ezt a hangulatot (Tears for Fears, Chris de Burgh stb.). A másik jellemzője, a Peter Gabrielre hasonló énekstílus. A zene és ez a PG-es feeling teljesen a Genesis utáni PG-t juttatja az eszembe. Ez nem azt jelenti, hogy ez a lemez középszerű utánzat, sőt, mindemellett tud érdekes lenni. Jól megkomponált, albummá összegyúrt számok, kicsit nosztalgikus, melankolikus hangulat, én az ilyet nagyon kedvelem (B).
Ryuichi Sakamato – David Sylvian: World Citizen (EP), 2003.
Szokásos szép dal DS bársonyos hangján – Singles EP 5 vagy 6 verzióban, kb. félórán keresztül. Egymásután ilyen EP-t nem szabad sokszor meghallgatni, mert ráunsz a számra, de egyébként amúgy érdekesek a különböző verziók. (B-)
Pat Mastelotto & Bill Munyon: Xtrakcts & artifakcts, 2007.
A King Crimson hatása elég erősen érződik, de annál elektronikusabb, gondolom a szező/előadótárs hatása lehet ez. A figura, PM dobos, s általában az ilyen jazzes vagy progresszív jellegű zenéknél éppen hogy gépi dum-dum (drum-drum) szokott lenni, de ez a feszes Crimsonos ütem illik oda is, ide is. (B+)
Terry Bozzio & Pat Mastelotto: Bozzio & Mastelotto, 2003.
Ez pedig, ha jól emlékszem, akkor Zappa dobosa volt. Két dobos és semmi más. Ez elsőre hallgatva elég elvont kortárszene, de megbarátkozva vele egészen hallgatható, s amellett, hogy tényleg inkább a kortárszene kategóriába tartozik, érezni más beütéseket, s még azt is felfedeztem, hogy olykor nemcsak dob szól, szolidan vannak más hangszerek is. Bár már a Panta Rheinél is volt, hogy Béke Csaba egyedül volt a színpadon, de a dob rá volt kötve a szintire, így nemcsak ütős hangokat lehetett hallani (ez utólag régi szalagokról ma már elfelejtődött, hogy mikor voltak ezek a dobszólók). Ezen a lemezen egyébként vannak olyan részek is, amikor tökre autentikus hangzások vannak, biztos valami törzsi dobokon játszanak, tőletek volt egy Sound of Bali kazettám, amin hasonló zene volt. (B-)
Terry BOZZIO, Tony LEVIN, Steve STEVENS: Situation dangerous, 2000.
Lajos felvételei-lemezei mindig is koncepciósak (akárcsak az enyémek), legyen az szalag, kazetta, CD vagy DVD. És egy ilyen mp3-as DVD, amiket mostanában csinál, hiába irdatlan mennyiségű lemez fér rá (nem is tudom, még nem számoltam: 30-35? vagy még több?) sikerül neki olyanokat összeállítani, hogy felfűzhetőek egy hallgatási koncepcióra, már ha így akarod. Így juthatunk el a King Crimsontól a tagok szólólemezeihez, illetve egyéb társulásokhoz, amikben játszottak. Ha belekezdek egy ilyen DVD-be, akkor olykor 1-2 hónapig is ezt hallgatom, mert szép lassan lépegetek lemezről lemezre.
Nos, érdekes ez a lemez, ha a fenti csokorban hallgatom. Levin King Crimsonos, Bozzio Zappás, de a Crimsonos PM dobossal is készített két lemezt, (a gitárosról nem tudok semmit). Az első szám berobban, kiköpött Crimson, aztán van még ilyen 1-2 szám. Egyébként a Crimson hatás mindenütt ott van, ahol ezek a volt tagok megjelennek, de nem mindenütt ennyire erős, pl. a KTU-ban 2 Crimsonos mellett 2 finn egészen fantasztikusan új hangzást produkálnak. Viszont a nagyon KC-os számok mellett van két flamenco is, amit biztos a gitáros képviselhet, de nem szokványosak ezek sem, jól felépített, keményen alájátszott flamenco-gitár, ami koncerten nagyon ütős lehet. Ez egyébként ebben a trió felállásban már a második lemez, tehát a vegyes műfaj nem lehet olyan ad hoc, véletlenszerű. (B+)
Steve GORN, Tony LEVIN, Jerry MAROTTA: From the caves of the iron mountain, 1997.
És megint TL, ezen a DVD-n van 7 önálló lemeze (1995-2007 közöttiek), na, meg ezek a közös lemezek. Ez egy etnós beütéses, kellemes hangulatú, de mégis „komoly” lemez, talán ECM-es is lehetne. Pár éve akartam venni egy valamilyen zenei lexikont, hogy elő tudjam kapni, ha valamit nem ismerek, de olyan drágák, hogy letettem róla (majd antikváriumban, olcsóbban). Ma már nem gond, csak egy-egy google-os kattintás, wikipedia, és még megannyi adatforrás előtted van. Ezt most megnéztem, s kiderült, hogy a Gorn bambusz fuvolán játszik, s valóban ECM-es jazz zenészektől kezdve Paul Simonig sok mindenkivel játszott, a Marotta meg pl. Peter Gabriel dobosa volt jó sokáig. Tehát a stílusok keverednek, de azért az etnós, jazzes, progresszív beütések között határolódik. TL igazán sokoldalú, sokféle zenészekkel működik együtt. Ez a lemez is igazi csemege a különleges ritkaságokat kedvelőknek. (B+)
John Surman & Tony Levin - Live at moers festival, 1975.
Ez egy koncertlemez, valószínűleg alkalmi társulás. JS egy kísérletezős zenész volt a 60-70-80-as években, sok ismert jazz zenésszel játszott, és sokfélével, és nagy nevekkel. A kezdeti Dresch Q. hangzása hasonlított leginkább a hazaikból hozzá. A jazznapok fénykorában az ECM-es világsztárok mellett sok jó nevű zenész képviselte ezt a stílust (pl. Brötzman, Mangelsdorff, hogy kapásból két németet mondjak). Ahogy hallgattam ezt a lemezt, tisztára nosztalgikus hangulatba estem, szinte ott voltam a régi jazznapokon. TL itt háttérzenészként dobtól kezdve szintetizátorig mindenfélével kíséri az improvizatív fúvósjátékot. (B)
Fodrásznő (Csokonai Színház)
Végre megnéztem. Fergeteges darab, hiába egy orosz rendező rendezte, kiköpött Vidnyánszky stílus, ill. hát ez valószínűleg az „orosz iskola”. Hihetetlen energiával játssza végig a 4 szereplő, persze a „Trill házaspár” remekel. A mozgás, a kellékek, a színtér használata burjánzik az ötletességben. A pécsi színházi fesztiválon júniusban (POSZT) szerintem zabálni fogják. Nem is tudom, ha valakinek nem tetszene, mitől is fanyalogna, hiszen olyan jól eltalált minden. (A)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése