2010. október

Stereolab: Cobra & Phases Group Play Voltage in The Milky Night, 1999.

Azt hiszem lemezükkel még nem találkoztam, kazettáról már viszont talán ismertem egy lemezüket, de semmit sem tudtam róluk (meg arról a lemezről sem). Nagyon érdekes ez a zene. A 70-es évek progresszívzenéje hogyan változott az idők során, s a 90-es években milyen érdekes formációk születtek. Ez is érződik, hogy valahol a régi prog-rockból bújt ki, de mindenben másabb. A jazzes beütések mellett pl. igazi kortárszenei elemeket is kiérezni ebből a lemezből. Maga az énekstílus is egészen egyedi, de a jazzhez közelít. Mindemellett annyira nem kötődöm az ilyen zenékhez, jónak tartom, hallgatom is, de rajongani nem igazán tudnék érte. Érdekes elemeket hangzásokat, effekteket hoznak a zenébe, amit igazán akkor fedeztem fel, amikor fejhallgatóval hallgattam. Alapjában az ének-vokál sokszor olyan 60-as évek filmzenei hangulatát hozták nekem, egy egészen másabb hangzású zenei kísérettel. Jól kitalált ez a forma (az ének-vokál stílusára gondolok). Talán több lemezt meg kellene tőlük ismernem, hogy objektívebb véleményt tudjak kialakítani erről a zenéről. (B)


Palya Bea: Szeretetből jöttél a világra, EP 2007.

Palya Bea nagy kedvencem lett az utóbbi időben. Kíváncsian vettem kézbe ezt a kislemezt, fura hogy egy 20-21 perces lemez, s a cím olyan személyesnek tűnt. Illetve én gondoltam bele, mert valahogy ahhoz a képhez ez illett, amit róla formáltam. Ehhez képest fura meglepetés volt, hogy ez egy karácsonyi lemez lehet, vallási ihletettségű. A várakozásomat átfordítva hallgattam, s nem rossz, szép az ének, a zene is egészen érdekes, olykor „kozmikus”, de egyáltalán nem illik ehhez a zenéhez, témához ez a rövidség. Olyan belekapás, aztán befejezetlen érzést kelt. Lehet, hogy csak nekem visszatetsző ez, de tényleg érdemelt volna egy szép albumot Jézus születése, a szokásos (de azért általában elfogadható) pátosz helyett ilyen különleges zenei megfogalmazás. (C+)


Robert Plant & Alison Krauss: Raising sand, 2007.

Amikor megjelent ez a lemez, emlékszem, hogy sok információ, cikk stb. került róla a figyelmembe. Gondoltam is, hogy jó lenne meghallgatni. Pár év késéssel sikerült megismernem, és tetszik. Fura elegy, a nem túl konkrétra vett country, a rock és egy modernebb hangszerelés egészen érdekes hangzást produkál. Szép az énekesnő hangja, és jók az arányok is: Plant nincs túlságosan előtérbe hozva. A rockos, torzított gitár és a hegedű együtt engem mindig levesz a lábamról (King Crimson, Amon Düül II., Dirty Three, Nick Cave). És Plant hangja is. Kedvencem mégis egy AK szám, ami zeneileg és énekmódban is leginkább Loreena McKennitthez hasonlít. (B)


Madeleine Peyroux: Dreamland, 1996.
Madeleine Peyroux: Careless love, 2004.

Végre egy újabb felfedezett! Nagyon kellemes meglepetés volt ez a két lemez. Fiatal előadó, de gyönyörű jazz-hanggal, ráadásul francia sanzonban se kutya. Nem is tudom, hogy kihez hasonlít a hangja, Sarah Vaughan? De nagyon érett hang, és finom érzelemdús, mint a nagy elődöknek! Most nagyon elkapott ez a CD, és egy héten át hallgattam, nem tudtam megunni. Hiába hallgattam olyan sokat, még most is van olyan szám, amit ha hallok, libabőrös leszek, annyira jó. Tényleg csoda módra tud előadni, de a zene is nagyon jó. Olyan sztenderd hangzásnak tűnő, de azért nem lapos, sőt, nagyon színes. Tetszik az is, hogy a hangszerek is egymást váltva veszik át a főszerepet, hol zongora, hol szaxi, hol trombita, de nagyon jó, hogy elektromos orgona is van. Utána néztem, s több dolgon is meglepődtem. Pl. hogy amerikai (még csak nem is kanadai), igaz, nagyobb korára már Párizsban élő. Aztán, hogy az 1996-os lemeze az első, a 2004-es pedig még csak a harmadik, s egyáltalán, a debüt óta mindössze négy lemeze jelent meg. Micsoda pazarlás, hogy egy ilyen tehetségnek csak ilyen kevés lemeze jelenik meg. YT-on is néztem, elég sok száma van felpakolva, majd ezekből is csemegézem. És persze a másik két lemeze is érdekel. Szóval, nem érem be ennyivel. (A-)


Paul Simon: Surprise, 2006.

A Simon Pali, ahogy régen neveztük (emlékszel, ő is magyar származású). Igazából egy meghatározó önálló lemeze van, ami nagy sikert ért el, s zeneileg is nagyon jó volt. Annak a korszaknak a legszínvonalasabb slágerzenéje, ami nem is teljesen végig sláger volt (Graceland, 1986). Nem is tudom, hogy a S&G utáni időszakban (ami vagy 15 év lehet) mit is csinált ezelőtt a lemez előtt. Mindegy egyébként, viszont a legismertebb lemeze, meg e között is van 20 év (amiről megint csak nem tudok semmit). Ez viszont jól sikerült. Ha nem is sláger, de a zenei nívót meg tudta tartani. Ugyanúgy, mint az előző lemeznél, egyszerűen benne a zene szövetében, hogy ez jó anyag, nincs kirukkolás meg ilyenek, egyszerűen jó hallgatni. És a nagy meglepetés, megnézem a borítót, és látom, hogy a zenei producer Brian Eno. Egészen meglepő, hogy jönnek ők össze, bár PS mindig nagyon jó zenészekkel játszott, ezt azért tudom róla (volt nálunk is koncertje pl.). Így, hogy tudom, most már több számban is érzem BE hatását, főleg 3 egymás utáni tracknél nagyon. Ez a lemez legerősebb három száma természetesen. (B)


Leonard Cohen: Greatest Hits, 1975.

A londoni 2008-as dupla CD-n felbuzdulva beszereztem egy válogatáslemezt is tőle, ráadásul ez 1975-ös, tehát az első korszakát összegzi. Több válogatáslemezt is ismerek tőle, sőt, több válogatás és koncertlemezt, mint sorlemezt. Ettől függően üdítő volt ilyen régi számokat hallgatni, kellemes, s mindig elővehető zene ez. A londoni koncertet nem übereli, de nem is kell. (B+)

Paul McCartney: Memory almost full, 2007.

Azt kell mondanom, hogy kellemes csalódás volt ez a lemez. Egy kicsit leírtam magamban PM-t, ki hallgat ilyen régi öregektől új lemezeket? Aztán meg, mi újat tudna mutatni, valószínűleg csak önmagát ismétli. Ezzel szemben egy egészen jó hangulatú lemez, ami zeneileg nem is rossz. Azt mondhatnám, hogy az alap az a Let it Be hangzása, és ez van megspékelve újszerűbb effektekkel, hogy modernebb soundja legyen. Összességében egy hallgatható lemez, amin nincsenek kiemelkedő slágerek, és nem is táncolható, úgyhogy érződik, nem a slágerlistáknak készült, de egy ekkora nagy név már ezt is megteheti. (B-)


Vangelis: Albedo 0.39, 1975.

Ezt a lemezt régről ismerjük, de nagyon régen is hallottam utoljára. Vangelis régóta nem is iagzán szeretjük. Durván négy korszakot tudnék felsorolni a szólópályájából: az első, a kezdeti korszak, amikor az elektronikus zene is születőben volt, s nagyon hasonlóak voltak a megszólalásuk, sok közös pont volt (pl. Tangerine Dream, Klaus Schulze). Bár technikailag ez az idő nagyon ósdinak számít vagy 30 éve, mégis az ebből az időből származó lemezeit kedvelem (pl. Earth, Dragon). A második korszaka az útkeresés, amikor Jon Andersonnal és Irene Papasszal nagyokat alkot, de már a szólólemezeinél érződik a piacképesség. A harmadik a csúcskorszak, a világ és az ipar tetején, és a negyedik a bevált úton araszolgatás a 90-es évek elejétől. Ahogy távolodunk a kezdeti időszaktól, úgy kezd számomra érdektelenné válni (kivéve a Jon és Irene lemezeket). Ez a lemez pont a vízválasztó. (C)


Tangerine Dream: Zeit, 1972.

Az elektronikus zene még nem volt, de ők már zenéltek a 60-as években (nem tudom, hogy milyen zenét). Kb. 1970-től találták meg a saját stílusukat. Ez a lemez a kezdeti korszakból van, az első lemezeik egyike. Ezután jönnek az ismertebbek, és az én kedvencem, az 1975-ös Rubycon is. Meglepően komor, ambient zene ez (bár akkor még nem így hívták), akár egy Stalker típusú film zenéjének is elmenne. Nem is tudom, hogy volt ennek piaca akkor, amikor már r ’n’ r-tól a kemény rockig, a jazz-rocktól a funkyig minden zene tombolt a világon. Ez olyan rétegzene, hogy ma a legnagyobb lemezcégek sem tudnák eladni. Persze emlékszem, tudom, hogy mindig voltak megszállott zeneőrültek (akkor még talán jobban is), de fura erre rácsodálkozni. (B-)


Alan Parsons Project: Gaudi, 1987.

Nem sok lemezét ismerem, és nem is vagyok annyira a rajongója. Az a fajta 70-es évekbeli prog-rock, amit kedvelek, de nem igazán karakteres, s elég sok előadója van ennek a műfajnak, a korai Fleetwood Mac-tól a Marillionig jónéhányat tudnék felsorolni (Gém Janó annak idején sok lemezzel ismertetett meg). Ezeket a zenéket mindig laza hangulathoz szerettem hallgatni, pl. utazás közben. Nem drámai zenék (a Pink Floyd pl. sokkal inkább az), kellemes hangzás, jól szóló összhang, hangszerszólók és ének-vokál (ebből nő ki a kristálytiszta hangzású Supertramp). Persze, nem akarok egy egész műfajt lehúzni, nekem is vannak kedvenceim, inkább csak a korlátait emlegetem, hogy miért nem tudok minden ilyen lemezt nagyon kedvelni. Ez egy jó lemez, nem csodálkoznék, ha a 80-as évekből a legjobb lemezei között emlegetnék az APP-nek, de ettől függetlenül rám mégsincs olyan nagy hatással. (C+)


Yes: Close to the edge, 1972.

A Yes eleinte nem volt a legnagyobb kedvencem (az ELP pl. megelőzte). Aztán egy kicsit később fordult, jobban kedveltem, mint az ELP-et, Genesist (persze a Crimson maradt a no.1.). Ezt az időszakát szerettem a legjobban. Ezt a lemezt is, de leginkább a Relayert és a Tales from Topographic Oceans-t. Nagyon jó volt újból hallgatni. Ez már a sokadik lemeze, de talán még ez közelebb áll az első lemezeihez, mint az utána készülőkhöz. Bár nem vagyok ebben most annyira biztos, újra meg kellene hallgatni ezeket a lemezeket. Jó, hogy ilyen-olyan okból, forrásból megfordulnak a kezem között régi lemezek, s újból fel tudok fedezni zenéket. A polcról sokkal kevésbé jellemző, hogy lekapjak egy régi lemezt, és azt úgy hallgassam, mintha új lenne. (B)


László Attila: Babel, 2009.

Ezt a gitárost nem vagyok biztos benne, hogy ismered. Nem túl sok szólólemeze van, bár mint minden magyar jazz-zenész, ő is keresztbe-kasba játszik mindenkivel, mindenféle magyar jazzformációval. A 80-as években feltörekvő nemzedékhez tartozik, tehát nem a legfiatalabb generáció, de nem is a „nagy öregek” tagja. Amiről jobban ismerhető, hogy Charlie szólólemezekre írt számokat, s tényleg, egy-két Charlie lemezen érződik a jazzes beütés. Ezen a lemezen nagyon sokan közreműködnek, nem sorolnám fel, csak akiket mi is kedvelünk: Snétberger, Borbély Mihály, Borlai Gergő stb. Korrekt jazzlemez, mainstream (jó értelemben), kicsit a Gabor Szabo gitáros-hagyományokat (is) továbbfolytató. Nem eget zengető zene ez, de kellemes, hallgatható. Aki szereti a 70-es évek jazz és jazz-rock (Mahavishnu pl.) zenéit, annak ez sem lehet érdektelen. (B-)


Makám: A part, 1998.

A M együttesnek talán harmadik korszaka ez. Az első, a Kolindás volt, majd a 80-as évek végén, sima M néven (a Közelítések LP idején) a második, s utána nagy tagcserék következtek be, s így egy kicsit változott a zene is. A zene – nagyon leegyszerűsítve – a kezdeti magyar népzene felől a keleti, főleg indiai, de más népek zenéje felé terelődött. Aztán a repetitív zene hatása volt nagyon érezhető, majd már később újból a magyar folk felé húztak, s több énekesnővel is készítettek lemezt (Lovász Irén, Bognár Szilvi, Szalóki Ági). Ez a lemez még a keleti és a repetitív kortárszene hatású időszakból való. Nekem tetszik, kiforrott zene, bár tudom, hogy ebben a műfajban rengeteg zene születik, de ezen érződik, hogy nem divat-világzene. Attól még, hogy ez a műfaj kissé devalválódott az ilyen igényes zenék nem tűnnek el. (B+)


Makám: Yanna Yova, 2009.

Az ismertető szöveg a következő: Yanna Yova - E titkokat sejtető címmel megjelenő lemezével újabb fordulóponthoz érkezett a Makám. Akárcsak tíz éve, mikor a SkanZen albummal a hosszú hangszeres periódusról váltott a vokálisra. Szinte évente sorjáztak emblematikus lemezeik, melyek világa az archaikus hangzásokat, Kelet kincseit sugározták. Új lemezük, e kincseket nem feledve - napjaink atmoszféráját, zenei mozgásait és szövegvilágában is a lüktető városban élő ember életérzéseit tükrözi.
Ha az előzőnél három korszakról beszéltem, akkor ez már egy negyedik korszaka. Az ismertető szerint nem feledték a régi zenei stílusukat, ami szerintem úgy igaz, hogy nem feledték, de elég sok új elem van benne, ami azért eléggé átalakítja ezt a zenét. Mégis először az a feltűnő, hogy a szövegek tényleg sms-ekről meg egyéb ilyen napjaink dolgairól szólnak, nem a könnyűzene stílusában, (inkább kortárs verseket idézve) de azért mégiscsak a mindennapok profánságába tévedtünk a keleti és egyéb fennköltségből (mégis pont most olyan keleties a címe a lemeznek, ami így megtévesztő is lehet annak, aki a régebbi zenéjüket ismerte). A zene néhány számban nekem inkább a Ghymeshez hasonlít, mint magukhoz. Alapjában a zene és a női ének meg nagyon Deák-Bárdos Ági Dalok Kőzép-Nirvániából lemezéhez hasonlít, amin főképpen Víg Misi és Sziámi számokat énekel. Tehát kissé a magyar alternatívzene világába kívánkozik. Egyébként nincs ezzel semmi gond, Grencsót is tudom értékelni a Kampec Doloresben is, meg saját jazzformációiban. A meglepő inkább, hogy hosszúnak már nevezhető pályafutásnak ez a korszak nem valamikor inkább az elején volt. Szerintem ez a lemez nektek nem tetszene, főként a magyar alternatív női énekstílus miatt. (B)


Hortobágyi László: Memezis memragas from another 21 st. century, 1998.

Ez a 1994-es Ritual music of the format hoot al ganoubi lemezéhet képest inkább populárisabb, de ez csak HL zenei világában értendő. Talán azért gondolom így, mert viszonylag letisztult a zene, nincs benne annyi kavarás, mindenféle zenei hatás elegye (amikor a buddhista papok mormolására, arabos énekre afrikai ritmusú dob játszik, talán egy kicsit sok is), mert itt legjellemzőbb a keleti beütés, amihez egy kifejezetten modern, mai hangszerelés párosul. Egyszóval fogyaszthatóbb zene, de ettől nem rosszabb, de nem is jobb, csak kicsit másabb. Talán valami külföldi kiadónál talált lehetőséget, s kicsit igazodott az ottani ízléshez? Sok filmes, rádiós aláfestőzenéket is készít, s az is lehet, hogy ezeknek a hatására mozdult el a stílusa. De persze tudjuk, hogy azóta már jelentek meg lemezei, amelyek viszont inkább újból elvontabbak. Nekem most kellemes volt ennek a hallgatása, fülhallgatóval kifejezetten. (B)


Ando Drom: Phari mamo, 1997.
Ando Drom: Kaj phirel o del, 1995.

Azt hiszem, hogy ez a két lemez iskolapéldája annak, hogy milyen az a különbség, amikor az igazi autentikus zene és a lemezre, piacra készülő zene között van. Érdekesség, hogy itt a tisztább zenét az újabb képviseli, a korábbi lemez a gyengébb, kissé mesterkéltebb. Általában nem így szokott lenni, pl. még a Kalyi Jag hosszú ideig világviszonylatban is az egyik legtisztább autentikus cigány együttesnek számított, az újabb lemeze, amit én ismerek, már magukhoz képest siralmas színtelen, szagtalan eltávolodás a gyökerektől. Az AD 97-es lemezét hallgatva kirázott a hideg, olyan gyönyörű, tele tűzzel, fájdalommal, megfoghatatlan ősi energiával. Sokak szerint a Kalyi Jag után ők és a Parno Graszt vették át a vezető szerepet (nemzetközi értelemben is). Tényleg nagyon ott van, amit játszanak, ezt tényleg nem lehet elmondani, hallani kell. A másik lemez, viszont kifejezetten elmegy szentimentálisba, ami szerintem elüt a tiszta népi gyökerektől. De ezt még tetézi is, hogy ezekben a számokban pl. basszusgitár is van. Nem vagyok ellene a folk-rocknak, meg ilyeneknek, csak akik ilyen magas szinten játsszák az ősi kultúrát, azoktól ez lónyál. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kritikám mindössze 3-4 számról szól, a többi nem ilyen veszélyes, de megtörik ennek a lemeznek a befogadását. (A- / B-)


Snétberger Ferenc: For my people, 2000.

Ez egy „nagy mű” akar lenni, olyan mint egy szimfónia. Talán ezért egy kicsit felemásra sikeredett. Nagyzenekar, ak. gitár, szaxofon, hegedű, talán ezek és ilyen sorrendben határozzák meg leginkább. A nagyzenekar a komolyzenei hangot adja meg, elég szép, kellemes, de Brahmsnál nem lép túl. A SF játéka flamenco-s, ami nem baj, de nem túl „egyedi”. A legjobb az a néhány rész, ahol a fúvós és maga a zene kifejezetten jazzes, amin nem csodálkozok, hiszen mégiscsak ez az ő terepe. És van benne határozott próbálkozás, hogy a cigány motívumokat erősítse. Még ezek sem rosszak, egyébként a borító azt írja, hogy a cigányságról szólna ez a mű, tehát maga a koncepció is ez. Csak így egyben valahogy nálam nem érte el a célját, nem rossz, de nem tudok érte nagyon lelkesülni. Talán, ha kevesebbet akart volna markolni. (C+)


Kolinda 6. (1988)

„A” klasszikus lemez, amit annak idején szerintem mindenki ismert. Nem igen lehet róla újat írni, főleg erről a lemezről. Nagyon régen nem hallottam, de jól emlékeztem rá, s még mindig kedvelhető zene. Nagyon karakteres, első hangról felismerhető, még akkor is, ha néhány hasonló zenét játszó együttes is van/volt (pl. Kaláka). Megállja a helyét ma is, nem véletlen, hogy annak idején külföldön sikeresek voltak. Ha jól emlékszem, akkor hamarabb volt külföldön lemezük, mint itthon. (B+)


Taraf de Haidouks: Maskarade, 2007.

Amikor először meghallgattam, eléggé vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt nagyon elhűltem a profizmuson, Bartókot szólaltatnak meg, igen szépen, meg hihetetlen jól, olyan igazi filmzenébe illő nagy érzelmeket megjelenítő számokat, s csak néhány szám a múltból ismert igazi autentikus cigány feeling. Másrészt ez utóbbit vártam, s kicsit sajnáltam, hogy „kinőtték” magukat. Az az érzés, amikor hátamon futkos a hideg, olyan káprázatosan fájdalmas ősi hangon szólnak, nos, ez veszett el. Viszont ennek a zenének is megvannak az erényei, egyszerűen nagyon jó, semmit nem tudnék megbírálni, a zenei profizmust már kiemeltem, s azt is, hogy érzelmileg is képes involválni. Talán még azt, hogy a zenei anyag milyen jól lett szerkesztve, ezt az érdemét is kiemelhetem. Csak azt a régi TdH-ot ne várd ettől, arra ott vannak a régi lemezek. Igazából most voltam dilemmában, mert a B+ és az A- között csak egy „fokozat” van, de valójában a betűjel azért valami más kategóriát jelöl. Egy nagyon picit húz lentebb most nekem, de lehet, hogy később újrahallgatva jobban fogom értékelni. (B+)