Green Jelly: Cereal Killer, 1993.
Az emlékeim szerint ezt a lemezt legalább 15 éve ismertem meg, nagyjából a megjelenése után egy-két évvel. Ma már nem tudtam, hogyan is viszonyultam én ehhez a zenéhez, a kismalacos számon kívül más nem is jutott eszembe. Meglepődtem, hogy mennyire bejön nekem ez a fajta keménység. Ez a tipikusan a punk utáni metal-rockkeveredés, ami mindenből hoz egy kicsit. Van itt direkt punk szám is, de a többség inkább nehezebb hangzású, s nem hinném, hogy ebben a műfajban a világot megváltották volna (azóta) valamilyen lényegesen másabb, újabb hangzással. Úgy látszik, engem is meg tud borzolni olykor a keményzene. (C+)
Pere Ubu: Live Ljubljana, 1988. (bootleg)
Pere Ubu: Cloudland, 1989.
Annak idején egy szabadkai seftes út alkalmával vettem ezt a műsoros kazettát (talán kétszer voltam mindössze, s nekem egyik sem jött be anyagilag, tipikus antibizniszelő vagyok). Még a háború előtt, talán 1990-91-ben. Volt egy jó kis antikvárium, ahol sok jó dolgot lehetett kapni. PU-tól már nem is tudom, hogy miket ismertem, de ez a koncert igazi underground zene. Vagy experimental, ill. industrialt is lehetne mondani. A PU is a punkból nőtt ki a hetvenes évek közepe táján, ez pont erről az 1989-es sorlemezről hallható ki. Ezt viszont tőletek kaptam. Fura ezt a kettőt egymásután hallani (CD-re így került fel nekem). A koncert egy elborult zene, a sorlemez ehhez képest túlságosan jólfésült. Nem azt mondom, hogy sláger, de mégiscsak önmagához képest az. David Thomastól ismertem szólólemezt is, és az is nehezebben volt emészthető, mint ez a lemez. Ennek ellenére kedvelem ezt a lemezt, régen sokat hallgattam magnóról, többet, mint az elvontabb bootleget. (B- / B-)
R.E.M.: Out of Time, 1991.
A régi bulik nosztalgiája, rongyosra hallgattuk ezt a lemezt kazettáról. Ez akkoriban nagy siker volt, a REM kirobbanása. Ha nem fűződnének ehhez a lemezhez bulik, akkor biztos nem lett volna számomra szóra érdemes, a többi REM lemezhez képest (na, ez egy kis túlzás volt, de már leírtam). A Green lemezzel ismertem meg, a rádióból vettem fel megjelenésekor, s rögtön nagyon kedveltem. Akkor jártam Nyugat-Berlinben, ott is kerestem lemezüket. Volt egy másik lemezük, a Document, ami még nekem megvolt ezelőtt a lemez előtt. Van abban valami izgalom, amikor kapsz valakitől egy rakás lemezt meghallgatni, átmásolni, vagy örökre kölcsön, ajándékba. Sok ismeretlen mellett régen hallott zenék, lemezek is előtűnnek. Ilyenkor meglepődés lehet, akár pozitívan, vagy csalódottság, hogy jobbra emlékeztem. (C+)
The Clash: Super Black Market Clash, 1989.
Ezt is régen hallottam már. A jó öreg punk kissé kivikszolva. Régen, ha rossz kedvem volt, punkot hallgattam, mert az mindig feldobott. A Clash-nek van egy jó húszas best of-ja, ami nagyon jó bulis, pörgős, s tényleg nem igen veszik ki azért a bulin a lejátszóból, mert unalmas vagy nem elég táncos. De nincsenek rejtett tartalékai, legalábbis én nem fedeztem fel ilyet. De lehet, hogy jobban meg kellene ismernem. (C+)
Siouxsie & The Banshees: Hyaena, 1984.
Ezt a zenekart is a rádióból ismertem meg, s ma már homály, melyik két lemeze volt az, amelyeket ismertem és kedveltem. Ez az együttes is a hetvenes évek második feléből indult, erősen punk behatással, mint annyi más angol banda. De ez a lendület nem tartott olyan sokáig, legalábbis nem minden lemezükön vagy korszakukban volt érezhető. Ez a lemez pl. nekem kicsit erőtlen, s az az érzésem, hogy nem döntötték el, milyen lemezt is akarnak csinálni. Csodálkoztam, mert nem ilyennek ismertem meg ezt a formációt, pontosabban nem így emlékszem rá. Bár talán a 4AD, s különösen a Cocteau Twins zenei világához hasonlít, mintha legalábbis valamiféle átmenet lenne afelé. Ettől még tetszhetne jobban is, de most valahogy mégsem. (C+)
The Police: Zenyatta Mondatta, 1980.
Az első nagy durranásuk a Regatta volt, talán ez a lemez ahhoz képest nem volt annyira sikeres, de zeneileg szerintem nagyon korrekt. A trióhangzás minden lehetséges módon színesítve van a játékkal, különösen a dob nagyon kreatív a variálásokban. A korának tényleg az egyik legjelentősebb zenekara volt, ezt még mai füllel is igaznak gondolom. Arról nem is beszélve, hogy a hatásuk mekkora volt, ill. a P utáni szólókarrierek is bizonyították, nem akármilyen szerencsés találkozás volt ez a csapat. (B+)
The Cure: The Top, 1984.
Ez bár egy korai lemeze, de zeneileg igazán jól sikerült, s nekem a kedvencem (na jó, nem annyira korai, vagy inkább a korai lezárója?). Szerintem nagyon jól eltalált, az akkori újhullámos stíluson eléggé túlmutató, a hangszerelése egészen egyedi, itt még egy kicsit keményebb is, mint amilyen később volt. Nem slágergyűjtemény, de erről is van jónéhány közismert szám, bár inkább a kevésbé fülbemászók uralják a terepet. Amennyire ellaposodott a 90-es évek végére a Cure, annyira izgalmas ez a korszaka. (B)
The Sundays: Reading, Writing & Arithmetic, 1990.
Azt hiszem, ebben az évtizedben nem is hallottam, s teljesen elfelejtettem. Hiányos zenei ismeretemre jellemző, hogy sok lemezt megismertem (mennyi ideje is?), de egy-egy lemez után az előadó pályája részemről befejezettnek is tekinthető, ugyanis újabb albumokat már a munkásságából nem volt lehetőségem felkutatni. Sodródó vagyok (a nagy kedvencek kivételével), mindig van mit hallgatni, nem megyek sok zene után. Persze tőletek is rengeteg lemezt kaptam (pl. ezt is), amik műfajok szempontjából is elég változatosak és mennyiségre sem kevés. Kb. 15 év után újrahallani egy lemezt, amiről régen sem tudtam semmit, majdnem olyan, mintha most találkoznék vele először. De ez így nem igaz, mert valamelyest emlékeztem erre a zenére, régen tetszett, kicsit a magyar alternatív zenéhez hasonlít (pl. Kampec), de az ilyen hasonló angol alternatívokat is kedvelem (pl. Prefab Sprout). (B-)
Peter Hammill: Over, 1977.
A zene nagyon még a Van Der Graaf Generatort juttatja eszembe, de több számban a jellegzetes PH líraiság, úgy is írhatnám, drámaiság jelenik meg. Jellegzetes, mély érzelmeket közvetítő hangjához, nagyon illenek, ezek a főként zongorára épülő dalok. Talán ezért a kedvencem az összes (általam ismert PH lemez) közül az And close as this c. lemeze, amelyet sokáig a TOP10-emben emlegettem, hiszen ez a lemez végig ilyen. De visszatérve az Overre, néhány szám hozza, pl. a 3. hozza a VDGG prog-rockját, és jónéhány pedig a PH líraibb alkatát. Érdekes a 2. szám, a hegedű benne enyhén magyarossá teszi, de lehet, hogy csak a magyar fül hallja ezt bele. Összességében jó lemez, PH zenei pályafutásában egy jól sikerült állomásként értékelhető, örülök, hogy megismerhettem. (B+)
Laár András: Tündértantra, 2009.
Laárban egy kicsit csalódtam az elmúlt két évtizedben. A Panta Rhei és a KFT 80-as éveiben (ill. a Laár pour L’art időszaka is lefedi egy részét) a hazai pop-rock-akármi élet legintellektuálisabb zenészének tartottam. Tehetséges zenész, szövegíró, nagyon jó humorú stb., ami erősíti a szimpátiát, hogy tudok nézeteivel azonosulni. Aztán egyre több ellentmondást véltem felfedezni, nem tűnt őszintének sok mindenben, a buddhistatanító olykor kifejezetten agresszivitást vagy indulatot kommunikált bárány szelídséggel, mint a megbocsátást, szeretetet hirdető papok is olykor az ateistákat elég durván ostorozzák. Nos, Laárról nem tudtam eldönteni, hogy így akarja eladni magát, vagy keresi önmagát, s nem tehet róla, ha e miatt olykor nem tűnnek kiegyensúlyozottnak a megnyilvánulásai. Ráadásul egyre haloványabb lett a teljesítménye, a zene és a humorszínház terén is, önismétlés, erősen haknis előadásmód, leginkább erőtlenség volt érezhető. A humorlemezek a ciki szintjére süllyedtek, egyszerűen kínosan középszerűek, vagy még annál is rosszabbak. Amikor először írtam a Belgáról, akkor úgy emlékszem, hogy a humor összehasonlításában kifejtettem már erről a véleményemet. Laár akkor tette be nekem a kiskaput, amikor egy tévés beszélgetős műsorban (pár évvel ezelőtt) azért elégedetlenkedett, mert a sok szuburbanizált ember miatt dugók vannak, és nem tud Pestre időben beérni. Eléggé egoista fölfogás, még hozzá is tehette volna, hogy ha csak én járnék autóval Pestre, akkor a környezetet sem károsítanák ők…
De végre erről a lemezről. Az ambivalenciámat ez nem csökkenti, hanem még inkább erősíti. A lemez két stílust kavar, az egyik a keleti, a „tantra”, a másik pedig magyar nyelvű, kissé kortalan dalok, ima és himnusz, kissé a mostani magyarság kultuszhoz kapcsolódók. A keleti számok, amik egyébként többségben vannak, egészen jók. A hangszerelés szolid, korrekt, nem erőszakol bele mondjuk divatos világzenét pl. A 80-as években volt egy krishnás kazettám, azt nem tudom miért, de nagyon szerettem, rengetegszer hallgattam. Aztán rá vagy 10 évre szereztem egy másikat, az is nagyon jó volt. Kiderült, hogy egy ismerősömnek meg van ilyen vagy 20 műsoros kazettája, ideadta átmásolni, s akkor már sok kifejezetten idegesítő volt, meg nagyon gagyi (egyébként ugyanígy jártam - jóval ezek előtt - a nagy lemezboltban árusított DumDum India kiadású indai zenékkel, nagyon bírtam, de aztán amikor egyre többet ismertem meg, annál kevesebb volt, ami tetszett). Tehát ebben a viszonyítási alapban nekem ezek a számok egészen bejönnek (legjobb a Govinda jaya), de a magyar nyelvű énekelt számok közül van vagy 2, amitől falra tudnék mászni (Mária ima, Himnusz az ősökhöz, hát ezekhez nekem erős idegzet kellett, hogy végighallgassam). És vannak számomra neutrális magyar dalok, amelyek olyan kis szösszenetek, kis csöndes mélázgatások, mintha a Panta Rhei-es időszakból valók lennének, egy-két Ács Enikő dalt Laár adna elő. Bár ebben a „csokorban” is van egy-két meglepően banális szám, amik „addig érnek a fák, ameddig nőnek” típusú szöveggel talán a keleti egyszerűséget, bölcsességet akarja megjeleníteni, e helyett egy éretlen sutyerák butaságához inkább közelebb áll. (C)
Arny Kay Band: Rockin’ down the live, 1989.
Érdekes véletlenek vannak. Nagyon régen vettem fel a rádióból ezt a lemezt. Emlékszem, hogy német viszonylatban Stevie Ray Vaughanhoz hasonlították a felkomfban. Tetszett, dögös rock-blues, és egy kicsit hasonlít a hangja Ölveti Laciéhoz. De a zene is ÖBB-es. Szóval, hogy mennyire ismert, vannak-e lemezei dögivel, semmit nem tudni róla, sejtem, hogy nem lehet valami nemzetközileg ismert, de nem is lehet nagyon periférikus sem, valahol a kettő között. Aztán valamelyik nagyáruházban az 1-2száz Ft-os lemezek közt ott van ez a CD. Rögtön tudtam, hogy ezt ismerem régről (talán a 90-es évek elejéről). És tényleg, ez az a lemez. Nem rossz, bár mostanában egy kicsit kevesebb ilyen bluest hallgatok. (C+)
Csík Zenekar: Senki nem ért semmit, 2005.
Az első lemezük, amit megismertem. Akkor rögtön elneveztem alternatív folknak, amikor először hallgattam. Ez a lemez egyesíti az összes erényét, az autentikus játékmódot és a feldolgozások virtuóz és érzékeny előadását. Azt teszi, amit nagyon nehéz, a hagyományt és a változó kultúrát dolgozza össze, a konzervativizmust a liberalizmussal, hogy politikusabban hangozzon. Ezt szinte lehetetlennek tűnik párosítani, de hisz bennünk is él mindkét irányzat, és a vágy a maradandóságokra, de a változatosságra is. Csík ma az egyik leginkább karizmatikus zenei egyéniség, gyönyörűen hegedül, és egyedien, megkapóan énekel, de ennél többet jelent a zenekarvezetői vitalitása, ahogyan összetartja a zenekart, és új impulzusokat hoz be. Az énekesnőnek is gyönyörű hangja van, telitalálat, s ezen a lemezen nemcsak a popfeldolgozások emelkednek ki, hanem a hagyományos népdalok és balladák. Nagyon erős lemez, és még a klarinét és a hegedű vagy a bőgő ihletett előadásmódjáról nem is beszéltem. És mindemellett jó tűz mellett, sörrel a kézben kissé bunyevácos koreográfiával lejteni és énekelni, „de szeretnék én is hej, jó sokáig élni…” Emocionálisan ez is kell. (B+)
Tom Verlaine: Songs & other things, 2006.
A zene nagyon még a Van Der Graaf Generatort juttatja eszembe, de több számban a jellegzetes PH líraiság, úgy is írhatnám, drámaiság jelenik meg. Jellegzetes, mély érzelmeket közvetítő hangjához, nagyon illenek, ezek a főként zongorára épülő dalok. Talán ezért a kedvencem az összes (általam ismert PH lemez) közül az And close as this c. lemeze, amelyet sokáig a TOP10-emben emlegettem, hiszen ez a lemez végig ilyen. De visszatérve az Overre, néhány szám hozza, pl. a 3. hozza a VDGG prog-rockját, és jónéhány pedig a PH líraibb alkatát. Érdekes a 2. szám, a hegedű benne enyhén magyarossá teszi, de lehet, hogy csak a magyar fül hallja ezt bele. Összességében jó lemez, PH zenei pályafutásában egy jól sikerült állomásként értékelhető, örülök, hogy megismerhettem. (B+)
Laár András: Tündértantra, 2009.
Laárban egy kicsit csalódtam az elmúlt két évtizedben. A Panta Rhei és a KFT 80-as éveiben (ill. a Laár pour L’art időszaka is lefedi egy részét) a hazai pop-rock-akármi élet legintellektuálisabb zenészének tartottam. Tehetséges zenész, szövegíró, nagyon jó humorú stb., ami erősíti a szimpátiát, hogy tudok nézeteivel azonosulni. Aztán egyre több ellentmondást véltem felfedezni, nem tűnt őszintének sok mindenben, a buddhistatanító olykor kifejezetten agresszivitást vagy indulatot kommunikált bárány szelídséggel, mint a megbocsátást, szeretetet hirdető papok is olykor az ateistákat elég durván ostorozzák. Nos, Laárról nem tudtam eldönteni, hogy így akarja eladni magát, vagy keresi önmagát, s nem tehet róla, ha e miatt olykor nem tűnnek kiegyensúlyozottnak a megnyilvánulásai. Ráadásul egyre haloványabb lett a teljesítménye, a zene és a humorszínház terén is, önismétlés, erősen haknis előadásmód, leginkább erőtlenség volt érezhető. A humorlemezek a ciki szintjére süllyedtek, egyszerűen kínosan középszerűek, vagy még annál is rosszabbak. Amikor először írtam a Belgáról, akkor úgy emlékszem, hogy a humor összehasonlításában kifejtettem már erről a véleményemet. Laár akkor tette be nekem a kiskaput, amikor egy tévés beszélgetős műsorban (pár évvel ezelőtt) azért elégedetlenkedett, mert a sok szuburbanizált ember miatt dugók vannak, és nem tud Pestre időben beérni. Eléggé egoista fölfogás, még hozzá is tehette volna, hogy ha csak én járnék autóval Pestre, akkor a környezetet sem károsítanák ők…
De végre erről a lemezről. Az ambivalenciámat ez nem csökkenti, hanem még inkább erősíti. A lemez két stílust kavar, az egyik a keleti, a „tantra”, a másik pedig magyar nyelvű, kissé kortalan dalok, ima és himnusz, kissé a mostani magyarság kultuszhoz kapcsolódók. A keleti számok, amik egyébként többségben vannak, egészen jók. A hangszerelés szolid, korrekt, nem erőszakol bele mondjuk divatos világzenét pl. A 80-as években volt egy krishnás kazettám, azt nem tudom miért, de nagyon szerettem, rengetegszer hallgattam. Aztán rá vagy 10 évre szereztem egy másikat, az is nagyon jó volt. Kiderült, hogy egy ismerősömnek meg van ilyen vagy 20 műsoros kazettája, ideadta átmásolni, s akkor már sok kifejezetten idegesítő volt, meg nagyon gagyi (egyébként ugyanígy jártam - jóval ezek előtt - a nagy lemezboltban árusított DumDum India kiadású indai zenékkel, nagyon bírtam, de aztán amikor egyre többet ismertem meg, annál kevesebb volt, ami tetszett). Tehát ebben a viszonyítási alapban nekem ezek a számok egészen bejönnek (legjobb a Govinda jaya), de a magyar nyelvű énekelt számok közül van vagy 2, amitől falra tudnék mászni (Mária ima, Himnusz az ősökhöz, hát ezekhez nekem erős idegzet kellett, hogy végighallgassam). És vannak számomra neutrális magyar dalok, amelyek olyan kis szösszenetek, kis csöndes mélázgatások, mintha a Panta Rhei-es időszakból valók lennének, egy-két Ács Enikő dalt Laár adna elő. Bár ebben a „csokorban” is van egy-két meglepően banális szám, amik „addig érnek a fák, ameddig nőnek” típusú szöveggel talán a keleti egyszerűséget, bölcsességet akarja megjeleníteni, e helyett egy éretlen sutyerák butaságához inkább közelebb áll. (C)
Arny Kay Band: Rockin’ down the live, 1989.
Érdekes véletlenek vannak. Nagyon régen vettem fel a rádióból ezt a lemezt. Emlékszem, hogy német viszonylatban Stevie Ray Vaughanhoz hasonlították a felkomfban. Tetszett, dögös rock-blues, és egy kicsit hasonlít a hangja Ölveti Laciéhoz. De a zene is ÖBB-es. Szóval, hogy mennyire ismert, vannak-e lemezei dögivel, semmit nem tudni róla, sejtem, hogy nem lehet valami nemzetközileg ismert, de nem is lehet nagyon periférikus sem, valahol a kettő között. Aztán valamelyik nagyáruházban az 1-2száz Ft-os lemezek közt ott van ez a CD. Rögtön tudtam, hogy ezt ismerem régről (talán a 90-es évek elejéről). És tényleg, ez az a lemez. Nem rossz, bár mostanában egy kicsit kevesebb ilyen bluest hallgatok. (C+)
Csík Zenekar: Senki nem ért semmit, 2005.
Az első lemezük, amit megismertem. Akkor rögtön elneveztem alternatív folknak, amikor először hallgattam. Ez a lemez egyesíti az összes erényét, az autentikus játékmódot és a feldolgozások virtuóz és érzékeny előadását. Azt teszi, amit nagyon nehéz, a hagyományt és a változó kultúrát dolgozza össze, a konzervativizmust a liberalizmussal, hogy politikusabban hangozzon. Ezt szinte lehetetlennek tűnik párosítani, de hisz bennünk is él mindkét irányzat, és a vágy a maradandóságokra, de a változatosságra is. Csík ma az egyik leginkább karizmatikus zenei egyéniség, gyönyörűen hegedül, és egyedien, megkapóan énekel, de ennél többet jelent a zenekarvezetői vitalitása, ahogyan összetartja a zenekart, és új impulzusokat hoz be. Az énekesnőnek is gyönyörű hangja van, telitalálat, s ezen a lemezen nemcsak a popfeldolgozások emelkednek ki, hanem a hagyományos népdalok és balladák. Nagyon erős lemez, és még a klarinét és a hegedű vagy a bőgő ihletett előadásmódjáról nem is beszéltem. És mindemellett jó tűz mellett, sörrel a kézben kissé bunyevácos koreográfiával lejteni és énekelni, „de szeretnék én is hej, jó sokáig élni…” Emocionálisan ez is kell. (B+)
Tom Verlaine: Songs & other things, 2006.
Egy lemezt a 80-as évekből már kaptam Tőled. Emlékszem, hogy az nekem tisztára Talking Headses volt, az énekes hangja is nagyon hasonlított Byrne-ére. Meg kellene keresni, de lusta vagyok belebonyolódni a CD-s polcok poros, elfelejtett rendszerébe. Ez már egy kicsit másabb, a hang meg tisztára Iggy Pop néhol, de annyira, hogy azt hittem, IP vendégeskedik e lemezen. Nekem ez most tetszik, nem túl alter, de azért elemeiben az, érződik, hogy nem a divatzene felől jön. A Televisiont annyira nem ismerem, bár van tőlük felvételem, ezt is szívesen újrahallgatnám, ha nem lennék lusta előkeresni… (B)
Palya Bea: Ágról ágra, 2003.
Palya Bea: Adieu les complexes, 2008.
Palya Bea: Egyszálének, 2009.
Az utolsó lemezén felbuzdulva beszereztem tőle rögtön három másik lemezét. Hallottam már tőle lemezt, talán ezt a 2003-ast is, és egy erős népzenei kategóriába soroltam magamban, amit jó hallgatni, ha népzenére vágysz. Most így négy lemezt kronológiailag egymásután hallgatva érdekes, hogy mennyire kezdi megtalálni az egyéniségét. Az Ágról ágra még az a hagyományos népdalos lemez, nincs túlságosan elrugaszkodás az alapvonulattól, az Adieu már ennél lazább, és az Egyszáléneken pedig még dalban is elénekli, hogy sajnálja, ha nem tud megfelelni az elvárásoknak, de nem fog bemerevedni azért, hogy elismert nagy művésznek tartsák. A humora jó színfolt, ebben a számban, de több dalban is. És tényleg érezni, hogy itt már lubickol. Biztos az előző lemeznek nem véletlenül az a címe, ami a címe, talán ott intett búcsút a gátlásokat okozó, gúzsba kötő „elvárásoknak”, s ezt ebből a szempontból egy határlemeznek foghatjuk fel. Erről az Egyszálénekről egyébként nem hiányzik a hangszeres zene, egyáltalán nem uncsi, s állítom, hogy ennél hosszabb sem lenne az, mert hangulatot tud teremteni, sugárzik az egyénisége, ami többet tesz a lemezhez, mint néhány hangszer. (B / B / B+)
Bognár Szilvia: Semmicske énekek, 2008.
Az Anima Sound System volt énekesnője, s lehet, hogy csak kívülállónak furcsa ez a váltás. Gondolom, először volt a népzene, abból lett az ASS, s utána újra a népi. BSz-nek tényleg nagyon szép hangja van. Az elmúlt 10-15 évben beérett egy új énekesnői generáció (Palya Bea, Herczku, Szalóki stb), és ő is ehhez a csapathoz tartozik (Lovász Irén pl. meg már egy előző generáció). Kellemes lemez, szépen hangszerelve, egy-két kiemelkedően jól megcsinált, megénekelt dallal, a címmel ellentétben kellemes meglepetés, s ebben a műfajban tényleg adódnak „semmicske” lemezek, amelyek a kötelező népdalokat hozzák, de nem tudnak semmi újat adni. Ez viszont több ennél, és bizonyosan lesz még jó lemeze a jövőben. (B)
Vodku v Glotku: Kikötő, 2004.
A nevüket már sokszor hallottam, de nem hallottam még a zenéjüket. Az orosz és a lengyel klezmernek nagy hagyománya van s ez, ha jól tudom, akkor az orosz vonalat viszi, az ún. odesszai klezmert, s megítélésem szerint (amennyire ezt meg tudom ítélni) nem is olyan rosszul. Csakhát a hangszerelésük nekem nagyon lakodalmas, ill. az orosz csasztuskás jópofi, ami nekem nem jön be. Hót aranyosak, biztos koncerten jó hangulatot teremtenek (és még vodka se kell hozzá a torokba – ami nevük jelentése), de én a klezmerből vagy a nagy lendületes, a világba beleüvöltő óriási hangulatot, vagy a hangszeresen nagyon jól megkomponált, főleg a klarinétra, hegedűre támaszkodó, olyan igazi improvizatív zenéket szeretem (pl. Klazmatics, Budapest Klezmer). Ez viszont nem ezeket hozza. Milyen érdekes, hogy a klezmer nemcsak németül, hanem oroszul is helyén van, de biztos más nyelveken is, hiszen nem a nyelv a lényeges. (C+)
Björk: The Music from Drawing Restraint 9, 2009.
Hát elég szépen meg tudott lepni, sok mindenre számítottam, de ilyen lemezre nem. Első hallásra nem is értettem, hogy mi ez. Ez valami filmzene, ez lejön az egyenetlenségéből, a sok betétből álló részekből, oké, de hogy mi is akar ez lenni? Soha sem volt köznapi, de ez a zene már az izmusokon jócskán túl van, s az az érzésem, hogy sok minden ebből nem is zene, olyan értelemben, hogy nem a stúdióban vették fel, hanem össze lettek ollózva, samplerek meg egyebek. Björk alig énekel benne, nem is tudom, hányszor is hallani a hangját. Van viszont valamilyen sámán, de igazából még ez sem biztos, az is lehet, hogy valami régi, gramofon előtti tekercsről lett feltupírozva, amit zenekutatók őserdőkben, sivatagokban, jégmezőkön, bárhol vettek fel 120 éve, aztán most ezt felhasználva egy tök sámános valami jött ki belőle. Nagyon érdekes lemez, de nem túlzottan megnyerő. Hogy is mondjam, az érdeklődésemet felkeltette, de élvezeti értéke a harmadik meghallgatás után teljesen lecsökkent kb. a 0-ra. Olyan, mint egy alternatív színházi előadás, vagy egy performance, ami egészen jól lett összehozva, el is gondolkodtat, de órákig nem szívesen nézném. Az első szám a hárfával, énekkel, gyerekkórussal egészen „hétköznapian” jó kortárszenének ígérteti a lemezt (és talán még a rézfúvós rész is), de utána egyre inkább szétesővé válik, bár még a 8. szám Björkkel egészen jó, egy mai Niemen Katharsis aláfestéssel. (C)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése