2016

2016.

Góbé: Ez van, 2014.

Az utóbbi 10 évben megnőtt azoknak a folk együtteseknek a száma, akik a zenei változást (útkeresést) nem a szokásos világzene felé vagy a folk-rock felé próbálják meg, hanem meglepőbb elemekkel ötvözik a népzenét, pl. rap, elektronika, beatbox stb. És a világmegváltós világzene komolysága helyett sok humorral töltik meg a számaikat. Elsősorban a Zubolyra gondolok, de ott van a Drum & Folk, Tárkány Művek vagy a Brasnyó Antalék Parasztünnep lemeze, amik most csak úgy eszembe jutottak az utóbbi időkből. A Góbé ezt a vonulatot színesíti. És tényleg színesíti, jó volt hallgatni ezt a lemezt, remélem lesz még ennek folytatása. (B-)

Lovász Irén – Groove and Voice Trio: Hangtájkép, 2015.

LI az, aki a népzenétől a világzene felé talán a legmarkánsabb utat tette meg a hazai előadók közül. Hortobágyi Lászlóval készített lemezek úgy tudom, nemzetközileg is sikert arattak (ami inkább szakmai lehet, mint közönségsiker). Persze, a Makámos időszak is a világzenei pályafutását erősíti, de úgy érzem, hogy a Hortobágyival együttzenélés hatott rá erősebben, és ezen az új lemezen ennek a töretlen folytatását érzem. Azt a „világnépzenés” ihletett, mintha a magyar folknak keresnének érintkezési pontokat, de ezt modern hangszerelésben interpretálva. Most két zenésze van: a kitűnő Horváth Kornél percussion és Mizsei Zoltán billentyűsök. Azt hiszem, az utóbbi idők egyik legjobb lemeze. (B+)

David Bowie: Blackstar, 2016.

Hát így írni róla, kicsit nehéz. Értékelni is. január 7-én, DB születésnapja előtti napon kijött az album, majd 10-én meghal 69 évesen, a közönség elől eltitkolt rákbetegségben. A Lazarus c. szám klipjének forgalma a youtube-on szinte óránként milliókkal emelkedik, mert mindenki a halottas ágyban éneklő Bowie-t akarja látni. Bowie-nak voltak laza korszakai, de alapjában véve az utóbbi 20-25 évben eléggé nehéz hangszerelésű számai voltak. És egyre sűrűbb, olykor szinte félelmetesen depresszív, komor hangzást ütött meg. Ez most is így van, könnyen lehet párosítani a halálával. De benne mindig is volt valami hűvösség, a Tin Machine-t is azért nem kedveltem annyira, mert még a kemény, gitárcentrikus zenét is tudta hűvösebbé, komorabbá tenni. Most, hogy meghalt, érezzük igazán, mekkora nagy hatású zenész volt. A facebookon ezrével tele olyan felvételekkel, vagy fotók zenészekkel, amik ennek a pályafutásnak a páratlanságát bizonyítják. Ebben a légkörben tényleg nehéz elfogulatlanul írni a legutolsó lemezéről. Mindenesetre jó lemez, az utóbbi időkben elkezdett úton haladt, s egyben lett a végállomás. RIP  (B+)

Bródy János: Ráadás, 2016.

Az elmúlt 35 évben BJ nem volt nagyon termékeny lemezcsináló zenész. 1980-ban a Bródy és Szörényi egyszerre megjelenő, ikerborítós lemezeik jelezték, ettől kezdve külön utakon járnak. Persze, utólag tudjuk, annyira mégsem, hiszen e lemezek után pár évvel jött el az új, fényes útjuk a nagy nemzeti rockoperával. Bródy mindeközben egy szál gitárral haknizta az országot, mintegy folk/pol-beat/protest-songos, a régi dalok éppen elegendőek voltak, nem kellettek új számok. Azért ne legyek igazságtalan, az „istállónak” viszont egyfolytában dolgozott, a Halász Jutkától a Koncz Zsuzsáig, és mindig újabb és újabb előadóknak is írta a dalait. Az új évezredben aztán még jobban lelassult, talán 2 lemeze van mindössze az elmúlt 15 évben. A cím mindent elárul, sejteti, ez lesz az utolsó lemeze, ami egyébként születésnapos, 70 éves lett BJ. Meg kell mondanom, ebből a tiszteletteljes alkalomból, ill. a pályafutás utolsó albumaként sokkal többet vártam volna a magyar rockzene egyik legnagyobb úttörőjétől. A lemez két féle koncepciót vegyít. Főként az első rész politikai-társadalmi felhanggal íródott számokat. Ezek között van, ami ötletes, jó poén, kellemes iróniával megírt, van, ami kicsit nagyon direkt. De talán egyik szám sincs olyan jó, mint a pár évvel ezelőtt készült száma, amiben az új kormányra ítéletet mond, ezek ugyanazok, akik korábban is hatalmaskodtak rajtunk. A József Attila vers nekem nagyon bicskanyitogató, alig bírtam végighallgatni. Iszonyatosan nem passzol ez a Leonard Cohenes zene JA verslázongásához, ehhez az indulathoz minimum punk kell. Az Agydaganat amatőr punkzenekar vagy 37 éve meg is csinálta ezt a verset egy igazi lázító számnak. Egyébként zeneileg végig nekem Leonard Cohen jön le. De ez az album második felében már kellemesebb. Ugyanis itt inkább a színészlemezek melankóliája uralkodik: kis nosztalgia, kis fanyar szentimentális mélázás, ahogy megszoktuk, szeretjük. A nagyon rövid lemezen nem találok markánsabb számot, a legvégén, egyfajta ráadásként alig egyperces szösszenete egészen eredeti poén. (C+)

Palya Bea: Tovább Nő, 2016.

Már nem tudok újat írni. Minden új lemezénél csak ámulok, hogy az amúgy is magas nívót még képes fokozni. Két éve a Nő lemeze volt olyan, amit úgy éreztem, nem lehet überelni, erre most itt van, de lehet. Azt a koncepciót folytatva és fokozva énekel magáról, a női énjéről, olyan őszinteséggel és kvalitással, hogy már ez kiemeli a jelen magyar zenei életből. De a zene és az ének összhangja is fantasztikus. Egyszerűen gyönyörű az akusztikus hangszerek hangszerelése és PB énekesi teljesítménye, ez tényleg egy megbonthatatlan összhang, ami kortalanná teszi ezt a zenét, nem lesz sohasem régi vágású, mindig frissnek fog tűnni. A zenével együtt él, az emocionális ereje hihetetlen nagy ezeknek a daloknak. Nem tudok kiemelni egyetlen számot sem, külön-külön is nagyon jók, de együtt igazi koncept album. (A)

Miles Davis

Azt hiszem, pár éve csináltam ilyet utoljára, hogy egy előadótól a számomra fellelhető összes lemezét meghallgassam. Így volt pl. a Tangerine Dreammel és a The Residents-szel is. Most MD 43 lemezét hallgattam meg sorban, amiben 1946-tól 1992-ig minden nagy korszakából voltak albumok. Ráadásul a DVD-n még volt 45 videofelvétel, összesen 293 percben, ami majdnem 5 óra, többnyire koncertfelvétel. Hogy a 43 lemez vajon mennyi összidőben, fogalmam sincs, de a 60-as évek végétől nem ritkák a 30 perc körüli számok, s még a szimpla lemezi is kb. egyórásak. Két hónapon keresztül jóformán csak MD-t hallgattam, de most ez nekem egyáltalán nem volt unalmas. Rácsodálkozhattam a kb. 4-5 különböző korszakára, azokra a lemezekre is, amiket nem ismertem, vagy kevésbé, alig voltak ismertek számomra, mert régen vagy nagyon keveset hallottam. Meg kell állapítanom, hogy valóban, a jazzben nem volt nála nagyobb egyéniség, ez biztos. Nagyon sok nagyszerű és zseni zenész volt, de olyan, mint MD, nem igen tudnék hasonlót mondani. Nem lehet 43 lemezről egy bekezdésben írni, csak annyit tudok összefoglalóan, azt is szubjektív véleményként mondani, hogy minden korszakában vannak nagyszerű lemezei, korszakalkotó albumai. (B, B+, A-, A)

Óperentzia: Trance Ober Enz, 2015.

Óperentzia: 10 years from Óperentzia

Nyíregyházáról származó együttes, 2005 óta létezik. Én nem hallottam róluk eddig. Egy véletlen okán hallgattam bele a Yt-on egy-két koncertfelvételbe még az év elején. Tetszett, lendületes, modern hangzás, ColorStar és Korai Öröm hasonlóságokkal. Most viszont ezt a két albumot hallgattam, s ezek is tetszenek, modern progresszív rock, bár látom, hogy egyre inkább az elektronika felé mennek el, egyre kevésbé dominálnak a hagyományos hangszerek és az ének. És mit ad isten, látom, a facebookon, hogy Lajkó Félixszel koncerteznek ezen a nyáron. Ez nagyon meglepett, hiszen Lajkóról tudjuk, hogy nemigen szeret „bárkikkel” együtt zenélni, kicsit nagyképűnek is tartják e miatt. Vajon mi foghatta meg LF-et ebben a zenében? Eléggé elüt LF eddigi pályafutásától, igazából nem is tudom, hogyan épül be a játéka ebbe a zenébe. Vagy a zenekar idomul hozzá? Mindenesetre ez nem befolyásolja ezt a két albumot, nekem tetszik, s tipikusan utazáshoz számomra kiváló. (B / B)

Tázló: Moldvai népzene Budapestről, 2014.

Az ilyen népzenészeket szeretem leginkább, akik egy kicsit más utakat is keresnek a folklórban, nemcsak a szokványos prímás-brácsás alapfelállású hangszerelést. Nem azt mondom, hogy a magyarnóta undorom miatt ezeket meg sem hallgatom, de jobban kedvelem azokat, ahol színesebb hangzást hallhatok, a népzene olyan arcait is megmutatják, amit kevésbé ismerünk. Ez a zenekar érezhetően nagy kedvvel keresi az ilyen zenei palettát is, amit jól is interpretál. (B-)

Keith Jarrett – Gary Peacock – Jack DeJohnette Trio: Standards I. (live – Tokyo, 1985.)

Keith Jarrett – Gary Peacock – Jack DeJohnette Trio: Standards II. (live – Tokyo, 1986.)

Akusztikus trió, zongora, dob és bőgő, mindenki rögtön valami standard, mainstream jazzt hall képzeletben. És ez ott is van kiindulópontként, de a „kifejtéstől” borsódzik a hátad. Amikor a vérprofi jazz és az emóciók találkoznak, egy csoda születik. Nem szokványos, szép dallamok, amitől elérzékenyül mindenki. Úgy spanolják egymást, mintha egy szívük, egy tüdejük, egy lelkük lenne. Ha van tökéletes zene, akkor ez az, mondanám, ha szeretném az ilyen kijelentéseket. Ez a két anyag nem elég hosszú, hogy megunja az ember. Pedig a felépítése a számoknak egyszerű: egy kis finom kezdés, egy kis kalandozás, majd szinte a szívedbe markolnak, olyan gyönyörű katartikus kibontakozás kerekedik. (A / A)

Udvaros Dorottya: Majdnem valaki, 2015.

A korszakos Átutazó lemez után pontosan 30 évvel később egy új lemez, ez benne rejti a veszélyét annak, hogy meg akarják ismételni a régi sikert, azt a „valamit”, ami évtizedek óta sem fakult. Az album egyetlen erénye az, hogy nem volt ilyen szándék, ez érződik az egész lemezen. Bennem volt talán ez az igény, hiszen első hallásra nagyon laposnak tűnt. Többszöri meghallgatás után már enyhültem, de az a bajom vele, hogy az első számon kívül a többi kevésbé fogja meg az embert. Ha olyan lenne, mint a kezdő szám, a Bizonytalanság, akkor erős lemez lenne. Van egy-két zeneileg szép pillanata, de olyan narratív szöveges számok ezek, amiből jó egy-kettő, főleg színészlemezre nagyon jó, de itt sok. Mintha Bereményi novellákat akart volna írni, de aztán dalszövegekre redukálta őket. Az utolsó szám életrajzi szövegét meg már ismerjük az Eldorádó filmből, ami a 80-as évek talán legjobb filmje volt, ez a szám viszont nagyon gyengécske. Jópofának sikeredett a Dixi c. szám, kicsit politúrozza a Dixi feelinget, azért ez az életforma egy kicsit durvább volt. Szóval, az a jó közepes, ami olyan sokszor jellemzi a magyar lemezeket L (C+)

Taurus EX-T 25-75-82: 1972. május 1. Budai Ifjúsági Park, első koncert (bootleg)

Taurus EX-T 25-75-82: 1972. július 23. Táncsics hajó - koncert (bootleg)

A Taurustól csak azt a 3-4 számot ismerem, amik kislemezeken jelentek meg, ill. egy másik bootleg felvételt a zenekar felbomlása előttről (1973). Radics Béla együttesei közül a Tűzkerék volt a legismertebb, a leghosszabb pályafutású is, igaz, szinte pár havonta változó tagokkal. A Taurus előtt is, utána is volt Tűzkerék, így ez az 1972-1973-ban létező együttes olyan, mintha csak a Tűzkeréknek lenne egy mellékszála. Annyi maradt talán meg a köztudatban a Taurusról, hogy a Metró felbomlása után Zorán keresett magának egy együttest, ahol énekelhetne, mert nem szeretett volna a tánczenei szólóénekes pozícióba visszaesni, ez ugyanis akkor már egy kicsit ciki volt. A Taurusból Som Lajos kivált (talán a Neotonba ment vissza), s idejött Zorán. Hamar kiderült, hogy ez a zene nem az ő műfaja. Ezeken a felvételeken többnyire még Balázs Fecó énekel. Ez a majdnem 2 óra is azt bizonyítja, amit sokan mondtak már, hogy a magyar rockzene (kemény, hard stb.) Radics Béla köpönyege alól bújt ki. Bár RB közismerten Hendrix „hívő” volt, s ő játszott először itthon Led Zeppelint, a zenekarai hangzásában mégis a Deep Purple a sorvezető. A 70-es évek végén, a hazai nagy rockrobbanás összes zenekara magán viseli az 5-10 évvel ezelőtti Radics Béla hatást. Jópár évvel ezelőtt, amikor valami okból kifolyólag sok régi, 70-es évek végi „csöves” zenét hallgattam meg újra, akkor csodálkoztam rá, hogy mennyire egyformák a hangzásuk, olyan tipikus magyar rockzenei íz, s mindegyiken érződik a Deep Purple hatás. Pedig akkor óriási különbségeket véltünk köztük. De ennyi évtized távlatából jobban látszik az, ami összeköti őket, legyen az V Moto Rock, Korál, Edda, Piramis, Karthago, Új Skorpió, P Mobil, P Box vagy Dinamit. Egyébként hihetetlen, hogy ki mindenkivel játszott együtt RB, akik aztán nagyon befutottak, még ő fokozatosan csúszott le. Egyre több régi felvétel kerül elő a magyar zenei múltból, s ez nagyon jó. (B- / B-)

OM: God is Good, 2009.

OM: Advaitic Songs, 2012.

Azt hiszem, néhány évvel ezelőtt már találkoztam, ezzel a zenekarral. 2003 óta létező amerikai zenekar, már 8 lemeze van, ebből öt stúdió sorlemez. Nekem nagyon tetszik ez a pszichedelikus rock, ami olykor bekeményít, de alapvetően a 60-as évek végi hangzást hozza. Olyannyira, hogy a basszus és a dob is teljesen olyan, kissé sprőd hangzású, nem egy mai zenekarra gondolnál, ha elsőre hallod. Ráadásul trió, ami a dob-basszus-gitár felállásban a lehetőségeket is beszűkíti, mégis kitágítja ezt a teret, főként a gitárjátékával. (B+ / B+)

Filmek

Aljas nyolcas (The Hateful Eight)

by Quentin Tarantino, 2015.

fsz. – Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Tim Roth, Jennifer Jason Leigh, Michael Madsen, Walton Goggins, Channing Tatum

Hát, Tarantinónak újból sikerült. Az utolsó filmje utáni forgatókönyvlopás, aztán bedurcázás, majd mégiscsak újabb filmkészítés bejelentése a bulvárt jól tartotta a Djangótól idáig. Kicsit már arra gondoltam, hogy ez a médiacécó arra jó, hogy az új film kvalitásáról elvigye a hangsúlyt. De QT még mindig magabiztosan csinál olyan filmet, ami jó, van benne egy kis extravagancia és az élmezőnyben megtartja a helyét. Persze, közel sem tökéletes film, és kell szeretni ezt a stílust ahhoz, hogy elégedett legyen vele az ember. A színészek nagyon jók, Samuel L Jackson, mint mindig, most is nagyon ott van. Meglepetés Morricone, csak rá tudta beszélni az öreget, hogy csináljon neki filmzenét. Ezt nem tudta kihagyni, hogy a westernfilmek nagy zenecsinálója neki is dolgozzon. És jó is a filmzene, hozza a tőle ismert westernes hangulatot, de közben azért kicsit modernebb hangzás is van benne. Ez a film is csatlakozhat ahhoz a folyamathoz, hogy mindig úgy érezzük, felülmúlja magát QT, és még véresebb, még horrorisztikusabb az új filmje, mint az előzőek. Bár ez az irtó hosszú film, irtó hosszú felvezetéssel kezdődik, amolyan régies, már-már unalmas és kissé modoros stílusban. A kamaradarab stílust erősen beágyazza ezzel, s röhög a markában, tudva, hogy mindenki várja tőle a kemény faszagyerek akciózást, s kissé meglepődve nézi a közönség ezt a lassú bevezetést. Pedig van itt is feszültség, s van is funkciója, mert akár egy színdarabban, a szereplők hátteréről úgy tudunk meg dolgokat, hogy mindenki ismer valakit, akiről elmondja, vagy magával a szóban forgó személlyel mondatja el a történetét. Ezt alkalmazza Agatha Christie óta sok krimiszerző is. És ilyen formában inkább csak külsőségben western ez a film, inkább egy oldschool krimi, „na, ki a gyilkos a nyolc szereplő közül?” típusból. Krimis volt a Jackie Brown, a feedback, a „hogyan is történt?” ebben a filmben is el lett sütve, amúgy meg az összes szereplő egymásrautaltsága a Kutyaszorítóban szituációjához hasonlít. Nos, ahogy lassan kezdődik a film, aztán meg eszeveszetten begyorsulnak a történések, s ezzel a szokásos Tarantinos akciók. A brutalitás a végére jó sűrű lesz, Jennifer Jason Leigh arca-feje lett ebben a filmben a fokmérője, még az elején a saját vérétől maszatos, egyre többször kap az arcába dolgokat, amiket most inkább nem részleteznék, hogy a végén szinte már csak két szempárt látunk belőle. Tarantino egyáltalán nem fáradt el, van benne bőven szufla. De írtam, hogy vannak hibái is a filmnek. Szerintem nagyon a levegőben lóg a narrátor alkalmazása két alkalommal. Ez így hülyén jön ki, másrészt talán izgalmasabb is, ha nem rágja a szánkba. Ugyanez érvényes a tábornok fiának a meggyilkolására is. A múltban történt dolgokról nem látunk emlékképeket, csak itt. Szerintem csak SLJ meséjéből megismerve sokkal erősebb lett volna ez a jelenet, mint így belerakva, nagyon idétlen. Amúgy meg Tarantinóhoz inkább jobban illene, hogy akkor nyitva maradna a kérdés, SLJ vajon csak blöffölt, vagy tényleg megtörtént-e és így-e ez a gyilkosság. Nekem az is kicsit visszás volt, hogy a leendő seriffet bugyutának ismerjük meg, de a végén, lőtt sebbel mintha sokkal értelmesebben gondolkodna. De ez már lehet egy csavar, hogy talán eddig egy kicsit rá is játszott. Úgyhogy ezt kevésbé tartom gyengeségének. Összességben, tényleg újból sikerült egy olyan filmet csinálnia, ami nem szokványos, s vannak értékei, írói-dramaturgiai-rendezői tudását villogtathatja. (B+)

Anyám és más futóbolondok a családból

by Fekete Ibolya, 2015.

fsz. – Ónodi Eszter, Básti Juli, Danuta Szaflarska, Barkó György, Szervét Tibor, Kerekes Viktória

Azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt számomra ez a film. Régóta sok filmnél érzek erőlködést, hogy a múlt századi történelmünkről valamilyen nagyon frappáns tablót készítsen. A regényirodalom néhány évszázad óta mindig hálás témának érzi a többgenerációs nagyregényt, a legtöbb nagy klasszikus éppen ezek közül maradt „örökzöld”. Persze, filmek közül is rengeteg ilyet lehetne felsorolni. Nekünk a XX. század adja magát, sokan élnek is ezzel, filmben, könyvben egyaránt. Ez az évszázad mi mindent produkált még a kisember látószögéből is, mennyi változás, mennyi iszonyat, mennyi erő kellett a túléléshez. Ez egyáltalán nem új, hogy ezt megmutassa egy alkotás. Ami miatt nagyon jó ez a film, hogy nincs benne semmi görcsösség, nem „komolykodja” el, de nem is „komolytalankodja” el. A „rálátás” egy családanya szemszögéből nem hoz be nagy távlatokat, komoly értékítéleteket, egyszerűen csak megjelenik nem könnyű élete, amit persze mindig befolyásolt a világ „folyása”. A finom humora a kontextusban van, ahogy egy nagyon öreg hölgy a XXI. század elején (lányával ambivalens kapcsolatban, de neki) emlékezik. A történet azt sugallja, hogy a lánya, akinek nincs gyereke, csak egy gondozásra szoruló anyja, talán nemcsak a köztük lévő ambivalenciát oldja ezzel, hanem a múlt század történéseit is. Tehát a filmben, bár a mama emlékezéséről van szó, nekem úgy tűnik, hogy ez már a lánya elmesélése. Ezért is a film hangulatához képest elég kemény a befejezés a mama halálával (ill. a hang nélküli fekete vászonnal). Nekem a kellemes humora és a nagyszerű színészi játék tette ezt a filmet emlékezetessé. Mindhárom főszereplő nő egyenrangúan élvezetes, kiváló alakítást nyújt. De a többi szereplő is nagyon jó. Talán, ami nekem kevésbé tetszik, amikor 2-3 vészkorszaki eseménynél a szereplők a politikai változásokról, eshetőségekről társalognak. Ebbe a filmbe pont ezek már nem kellenek, hiszen itt ezek már csak magyarázzák a történelmi folyamatokat, mintegy kiszólnak a családi „almanachból”. Azt gondolom, a rendező ezeket tudatosan a nemzetközi piacra, a könnyebb érthetőségért tette bele. Ennél nagyobb hibát nem véltem. Csak egy kritikát olvastam, nem akartam befolyásolni magam, ebben felhányja a szépiás, nagyon idilli képeket a múltból. De könyörgöm, ki nem így emlékszik a nagypapa házára, a gyümölcsössel, a fákon érett szilvákkal, a lugasban a gyönyörű érett szemű szőlőkkel? Emlékezésről van szó, tehát nem restaurálásról. És amikor mutattak egy házat, s mondták, hogy Debrecenbe költöztek, bizonyisten, de nekem az a ház inkább volt Debrecen, mint a Nagytemplom, mert az én emlékezetemben is a régi Debrecen ilyen házakból állt, a Nagytemplom meg még most is megvan. A másik, hogy nem túl életszerű ez, hogy elcsatolt részből magyarok, meg svábok és zsidók egy családban lészen. De bizony, akkor már, a 20-30-as években, a polgári világban nem számított mindenhol, hogy kinek milyen származása van. Igazából ez egy jó mainstream film, nem követ el hibákat műfajában, de még egy picit több is annál, én azt mondom, ez egy „szívvel” készített film (már ha ez valakit meg tud hatni). Ja, és még valami, a filmnézők ki vannak éhezve az olyan mondatokra, amiket fel lehet emlegetni. És nemcsak a köztudatban elhíresültekről van szó, mint a kicsit sárga, kicsit savanyú, hanem egy-egy film miliőjét meghatározókról, mint a Ripacsokban az „olyanok leszünk, mint kettő Isten”. Ebben a filmben is vannak ilyenek, már kettőt többször vissza is hallottam: „Lajos, te maradj ki a történelemből!”, és „Nekem nincs gyerekem, nekem anyám van”. Lehet szeretni egy filmet, akár ezekért is. (B)

Az éjszakám a nappalod

by Dési András György & Móray Gábor, 2014.

fsz, - Czukor Balázs, Szamosi Zsófia, Anger Zsolt, Pálos Hanna, Scherer Péter, Kaszás Gergő, Pap Vera

Az utóbbi időkben némi változást látok az alternatív magyar filmeknél is. Mintha kezdenének a rendezők kijönni a tipikus magyar „jaj, de nagyon alternatívok vagyunk!” kalickából. Ez a film is egy fokkal jobb, mint több elődje, pont azért, mert nem passzírozza a filmbe az ismert sémákat. Azért itt is vannak tipikus belvárosi helyszínek, lepukkant pesti tömbök, romkocsmák és házibuli (hajnalban szanaszét alvókkal). A pesti világ itt is olyan hihetetlenül nem életszerű, a DB Ági-szerű énekesnővel, kitömött nyúllal a kezében, a lúzer bandával, abban is a hülye szemüvegeket hordó nagyarccal, meg a bamba, infantilis mellékarccal. De a film humora elviszi mindezt a hátán. Pontosan a humora teszi ezeket is inkább mókássá, mintegy ironikus kikacsintás, hogy „ugye, ismerős?”, így viccessé válnak ezek a jegyek. A film főszereplője azonban csöppet sem mulatságos. Olyan, mint a 60-as évek fiatal srác főszereplői, sodródik, csodálkozik a világon, hagyja, hogy az ismeretlen beszippantsa. Talán ezt az akarat nélküliséget akarták az inszomniával megmagyarázni. Mindenesetre a főhős kicsit erőtlenre sikeredett. Talán ezért is, az idióta banda miatt, na, meg a különösen jól sikerült látványvilág miatt nekem a Meteo jutott eszembe elődként, rokonfilmként (ne felejtsem el, itt is jól érvényesül a zene). Ami még a film kapcsán erősödött meg bennem, hogy az Anger Zsolt manapság az egyik legjobb színészünk, bármit tud jól játszani. Ez a film az ő jutalomjátéka. (B-)

Utazás a koponyám körül

by Révész György, 1970.

fsz. – Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Törőcsik Mari, Major Tamás, Pécsi Sándor, Tomanek Nándor, Kállai Ferenc, Szirtes Ádám

Most, hogy újraolvastam a könyvet, véletlenül a filmet is újra megnézhettem. Tetszett annak idején is, most is. Legjobban az tetszik, hogy mer a könyvtől elrugaszkodni, ahol úgy érzi, nem követi pontosan a könyvet és inkább máshonnan ültet be Karinthy szövegeket. Így nagyon erős a filmben a saját, cinikus önmagával folytatott folyamatos párbeszéde, ami az író esendőségét kiemeli, s a könyv bensőséges elmesélése helyett egy magával viaskodó írót ismerünk meg. Ebbe illeszkedik bele a saját temetésének az elképzelése, ami szintén jól megjelenített. Így másabb lett a könyvtől, de egyáltalán nem áll távol Karinthytól, s legalább egy jó film lett, nem egy kínlódó, merev könyvadaptáció. (B+)

Eszeveszett mesék (Relatos Salvajes)

by Damian Szifron, 2014.

fsz. – Ricardo Darín, Erica Rivas, Oscar Martinez, Leonardo Sbaraglia, Rita Cortese, Julieta Zylberberg, Darió Grandinetti

Ezt a filmet tényleg lehet fekete komédiának nevezni, bár ezt a megnevezést nem annyira szeretem. Az argentinoknak egyre jobb filmjeik vannak, amiket eddig láttam, inkább finomabb humorúak voltak, kissé társadalomkritikus beütéssel. Ez a film viszont sokkal fanyarabb, s kegyetlenebb humorú. Hat önálló történet, amikben a közös az, hogy az indulatok végzetes eseményeket indukálnak. Az első talán kilóg, viszont erős poénra épül, de a többiben láthatjuk, hogy hőseik hogyan kattannak be. Számomra két olyan történet van, ami még kifejezetten akár oktatófilmnek is használható lenne, hogyan lehet belebukni a helyzet adta indulatokba. A két autós egymás szívatása többször is befejeződhetett volna, ha nem akarnak még jobban győztesként kijönni a küzdelmükből. Zseniális helyzettanulmány. A másik történet, az esküvő, ahol az önérzetes mennyasszony teszi végletekig vállalhatatlanná az esküvői ünnepélyt. Egyébként ebből a filmből sem hiányzik a társadalomkritika, bár az említett autós afférban pl. nincs is, de már az alapjában valamit elárul a társadalomról, hogy milyen két különböző társadalmi rétegből származnak, s milyen gyűlölettel próbálnak egymáson elégtételt venni. (B)

Bábel (Babel)

by Alejandro González Inárritu, 2006.

fsz. – Cate Blanchett, Brad Pitt, Mahima Chandhu, Adrianna Barraza, Gael García Bernal, Köji Yakushio, Harriet Walter, Rinko Kikuchi

Nagyon különleges hangulata van ennek a filmnek. Több helyszínen játszódik, különböző országokban, önálló történetek, amik azért elég jól összekötődnek. A történetek drámaiságának viszont van egy közös hangulata. Tudom, hülyén hangzik, de nem tudom jobban leírni. A feszültséget nem attraktív akciók teremtik meg, hanem egy iszonyú jó dramaturgia, ahogy egymásután ismerjük meg a történeteket, s ahogy szövődnek össze a szálak. Az idősíkok egy kicsit el vannak tolva, így van ahol előrébb, van ahol kicsit hátrébb járunk az időben, mindez szintén azt szolgálja, hogy az események drámaisága jobban hatással legyen a nézőre. Mesterien keveri a kártyákat a rendező, mondhatnánk, ha kicsit is hatásvadász lenne, de inkább illik rá, hogy mesteri munkát végzett. (B+)

Lebegés (Levity)

by Ed Solomon, 2003.

fsz. – Billy Bob Thorton, Morgan Freeman, Holly Hunter, Kristen Dunst

BBT szinte vonzza azokat a szerepeket, ahol egy magának való, szinte autista létből kikerekedő jellemfejlődést kell ábrázolnia. Ebben a filmben is egy fura, magának való figura, aki 23 évi börtön után lassan próbál kezdeni magával valamit. A film erénye, hogy a dinamikája követi a főszereplő tétovaságát, nem megszokott, mozgalmas amcsi film, egészen szociografikus olykor. Viszont nem mindig hiteles számomra. A színészek jók, a négy főszereplőnek viszont nem egyenletes a játéka, a rendező egy kicsit slampos vagy picit túl direkt. A másik erénye, hogy van hangulata, az általában indie folk popnak nevezett aláfestő zene (Eels) nagyon jól passzol ehhez a külvárosi miliőhöz, a téli fénytelenséghez, a főszereplő lelkialkatához. Nem lesz hepiend, ill. mégis, csak nem hollywoodi, talán mégis sikerül a főszereplőnek új életet kezdenie, bár jóvátenni nem tudja bűnét, de a bűntudat feldolgozhatóvá válhat azzal, hogy valamit tett másért, hogy ne ismétlődjön meg egy újabb bűn. (B-)

A hiúz órája (The Hour of The Lynx)

by Soren Kragh-Jacobsen, 2013.

fsz. – Sofie Grabol, Signe Egholm Olsen, Frederik Johansen, Pelle Falk Krusbaek

Nem tudok jobb szót, szép film. Szép, ahogy kibontja a főszereplő fiú történetét, ahogy a lelkésznővel kialakul a bizalmi viszony. Egyébként ez utóbbi miatt oktatófilmnek sem lenne rossz a segítőmunkához. Az is szépen ki van dolgozva benne, ahogy a szeretethiány rombolását megismerjük. Dramaturgiailag tökéletes a film, ahogy a legvégén, a fiú feloldozása-halála után áll össze a kép az emberben. Egyáltalán nem pszichologizál, felmutat egy borzasztó gyerek- és fiatalkort, ha akarja a néző, elemezheti is lélekbúvárként, de a film ezt a labdát nem üti le. Sőt, itt inkább a pszichológusok tehetetlenségét finoman érinti, a főszereplő pszichológuscsaj a saját projektjét nyomja, kevésbé a páciensek érdekét nézi. Nem rosszindulatú, inkább csak nem tud mit kezdeni ezekkel a pszichiátriai deviánsokkal. A „főőr” ki is mondja, reménytelenek ezek a beteg-bűnözők, így reménytelen a velük való foglalatosság is. A lelkésznőnek viszont eszköztelenül sikerül már-már terápiás helyzetet kialakítania, a feltétel nélküli elfogadással, a bizalommal és az empátiával. És neki hála kiderül, hogy mi vezetett ide, az életfogytig tartó elzártsághoz. Nincs happy end, elgondolkodtató a fiú öngyilkossága, hiszen a lelkésznő úgy megy el, hogy sikerült a fiúból felszínre hozni az érzéseket, a gyerekkora óta ott feszülő felszakadt érzések ezek. Talán éppen ezért érzi azt, hogy nincs tovább, mert a szeretethiány számára harmadjára is rémisztőbb, mint a halál. (B)

Film…

by Surányi András, 2000.

fsz. – Temessy Hédi, Darvas Iván, Végvári Tamás, Haumann Péter, Básti Juli, Madaras József, Monori Lili, Bálint András, Bodnár Erika

Azt nem tudom, milyen lehet Mészöly Miklós regénye, de ez a film nagyon gyengére sikerült. Iszonyúan vontatott, és nem azért, mert a két öreg élete ilyen, hanem, mert úgy gondolták, hogy így lehet az öregséget bemutatni. Hát nem, így csak elcseszni lehet, egy filmnek számtalan eszköze van, hogy az öregséget illusztrálja. Amiért mégis nézni lehet, az a két színész, Temessy Hédi és Darvas Iván. A filmben az is zavaró, ahogy a mellékszereplők élete be-bevillan, szinte csak l’art pour l’art, nem is érted, most ők akkor mit is keresnek ebben a filmben. (C+)

Az íj (Hwal)

by Kim Ki-duk, 2005.

fsz. – Han Yeo-reum, Jeon Seong-hwang, Seo Si-jeok

Az íj egy nagyon szép, lírai film, olyan, mint egy zenemű, nem véletlen, hogy alig van benne beszéd. Talán pont ezért is, a film értékét nekem nagyon amortizálta a filmzene, ami sokszor felcsendül, s már idegborzolóan giccses, nyálas, hogy legszívesebben levenné az ember a hangot. Kim Ki-duktól nem áll távol az érzelmek finom ábrázolása, metaforikus megjelenítése. Maga az íj már érdekes, mert egyszerre fegyver, hangszer és egy speciális jósláshoz eszköz, amivel pénzt keres az öreg, tehát munkaeszköz. Nagyon szépen vannak megjelenítve a kapcsolatok. Az öreg magának neveli a kislányt nővé, s az utolsó pillanatban meghiúsulni látszik az esküvőjük. A leválás nehéz folyamata ez, nagyon szépen ábrázolva. A Bin Jippel rokonfilm, de nekem továbbra is az marad a no.1. (B)

Amerikai Pszicho (American Psycho)

by Mary Harron, 2000.

fsz. – Christian Bale, Willem Dafoe, Josh Lucas, Reese Witherspoon, Samantha Mathis, Chloe Sevigny

Azt előre sejtettem, hogy nem fogja tudni visszaadni Bret Easton Ellis könyvét. Egyébként meglepően jól követi a könyvet, de a lelki folyamatok ábrázolásában közel sem jár a regényhez. Pedig a főszereplő nagyon jól játszik, azt hiszem, nem is tudtam volna jobbat elképzelni, egyáltalán elképzelni ezt a figurát. Szóval, mint film nem rossz, de a könyvet kedvelő csalódik, ha azt várja, hogy ugyanolyan élményben lesz része, mint az olvasáskor. BEE regénye nagyon jó, szinte ördögien jól ír, és így képtelenség is lenne ez az elvárás. (C+)

Elveszett jelentés (Lost in Translation)

by Sofia Coppola, 2003.

Fsz. – Bill Murray, Scarlett Johansson, Giovanni Ribisi, Anna Faris, Diamond Yukeni, Akiko Takeshita)

Amikor először láttam, akkor is tetszett, de most még inkább. Pedig szinte alig történik valami a filmben, ami meg igen, az is teljesen hétköznapi, még ha a környezet és az emberek nem is annyira hétköznapiak. Tehát nem a történések kötöttek le, hanem még inkább erősödött, hogy ez egy nagyon finom hangulatú film, és a két szereplő egy pillanatnyi világot teremt, aminek a részesei leszünk. Bill Murray érdekes, kettős figura, hiszen filmsztár, de amúgy meg minden allűr nélküli hétköznapi ember, akin ráadásul látszik is, hogy amúgy meg problémái vannak. Scarlett Johansson meg túl fiatal és ártatlan ahhoz, hogy a sikeres férje mellett unatkozza végig az életét. Ez a két ember sodródik egymáshoz egy idegen országban. Nincs túlrajzolva semmi, pl. Bill Murrayn csak érezzük, hogy egy kicsit búval baszott, a társadalmi elvárásokhoz kelletlenül, de igazodik. Ebben a filmben semmi sincs kimondva, de ott van minden átélhetően. Másodjára megnézve rám ez hatott olyan nagyon.

Nagyon jó kis helyzetgyakorlatok vannak a filmben. Pl. a feltörekvő színésznő és a házaspár találkozása, vagy ugyanennek a színésznőnek a bugyuta sajttája (az kifejezetten tetszett, hogy a harsány picsa mellett milyen szürke kisegérré válik SJ!). Az operatőri munka kissé dokumentumfilmes Tokió utcáin, s a bolyongás hatását a kézi kamera is megerősíti. Olyan ez a film, mintha egy „nagy öreg” készítette volna és nem a pályája elején lévő nő, aki ráadásul egyedül is írta a történetet, forgatókönyvet. (A-)

Százszorszépek (Sedmikrásky)

by Vera Chytilová, 1966.

fsz. – Ivana Karbanová, Jitka Cerhová, Julius Albert, Marie Cesková, Jan Klusák

Ez még ma is remekmű! Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a film 1966-os. A lázadás ilyen erős kifejezése, de képileg is, állíthatom, hogy jóval megelőzte a korát. És élvezetes is nézni, nemcsak a burleszk gegeket. Olyan régen láttam, hogy el is felejtettem, milyen jó film ez, s mennyire másabb, mint a korabeli filmek. Alapmű, de tényleg. (A-)

Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men)

by Ethan & Joel Coen, 2007.

fsz.- Tommy Lee Jones, Javier Badem, Josh Brolin, Woody Harrelson, Kelly McDonald

A Coen testvérektől nem minden film jött be nekem, de ami tetszett, az általában nagyon. Ez a film ilyen szempontból kivétel, mert jó thriller, ráadásul nem túl szokványos módon, igaz, az üldözős road movie-k hagyományára épülve. Viszont vártam volna valami csavart, vagy dramaturgiai fogást, amik a jó filmjeikben mindig ott vannak, de számomra eléggé felemásan végződött, ami ilyen szempontból talán egy negatív csavar. Javier Badem karaktere azonban nagyon jól eltalált. A Coen filmek ebben is jók, olyan figurákat tudnak megjeleníteni, amik zseniálisak. (B)

A nagy füzet

by Szász János, 2013.

fsz. – Molnár Piroska, Gyémánt András, Gyémánt László, Ulrich Thomsen, Ulrich Matthes, Kovács Lajos, Derzsi János, Andorai Péter

Nagyon sokan dicsérik a könyvet, nekem színpadon is nagy hatású volt. Kíváncsi is voltam, vajon a film mennyire sikerült. Szász Jánostól elvártam, hogy ne csináljon rossz filmet, de még így is nagyon megfogott. Most már végre a könyvet is el kell olvasnom. Az egész filmnek van egy nehéz atmoszférája, ami a nézőt is behúzza. Az ikertestvérek hányatottsága és jellemfejlődése a kegyetlen háborús külvilágnál is jobban borzasztja az embert. A túlélésért való küzdelem szó szerint koravénné és keménnyé teszi őket. Döbbenetes, ahogy kiiktatják az érzelmeket, s hidegfejjel döntenek emberek életéről. Mert bizony négy embernek is a halálát okozzák, fura, de inkább így írnám, mint úgy, hogy négy embert öltek meg. Legvégül magukat sem kímélik, szétválnak, pedig sohasem voltak még egy kis időt sem távol egymástól. Nehéz film, de komoly élmény marad. (B+)

Az új barátnő (Une nouvelle amie)

by Francois Ozon, 2015.

fsz. – Romain Duris, Anais Demoustier, Raphael Personnaz

Ez a film is érdekes Ozontól. Nem olyan sokat markol, de nézése közben különböző módon izgalomba tartja a nézőt. Egyrészt kicsit krimiszerű, az az érzésed, hogy állandóan ott lebeg a lebukás veszélye, meg mintha a főszereplőnk tartogatna valami csavart. Aztán a másik izgalmi pontja a főszereplő barátnőjének a nézőpontja, ahogy belekavarodik ebbe a helyzetbe, milyen ambivalensen kezeli, miközben egészen erős képzelgései/álmai kicsit megkavarják a nézőt. Nagyon ügyesen játszadozik a nézővel. A vége kicsit hepiendesre sikerült, valahogy mást vártam, mást sugallt a film. A film majdnem mainstreamessége, maga a téma is Almodóvart juttatja az eszembe. Ő már párszor játszadozott így a nemi identitással. Egyébként az is fura, hogy egyszerre jelent meg A dán lánnyal, amivel szintén némi rokonságot mutat. Egyébként homofóbokat szívesen kínoznék ezzel a filmmel. (B)

Whiplash

by Damien Chazelle, 2014.

frsz. – Miles Teller, J.K. Simmons, Melissa Beloist, Paul Reiser

Az elején nem gondoltam volna, hogy ez a film ennyire hatással lesz rám. Nagyon izgalmas, ami elég furcsa egy ilyen filmtől, ahol semmi bűnügyi szál nincs, leginkább a zenekari próbák feszültsége fűti az egészet. És ez valóban fűti, izgalomba tartja. A főhősünkkel azonosulva, nagyon tudjuk utálni a kegyetlen zenekarvezetőt, de mindemellett ott van az is, hogy mégis az ő elismerését kell kivívni. Ambivalens az egész. Rettenetesen jól van dramaturgiailag felépítve, filmezve, s a színészek is kiválóak. A zenekarvezető ennek az eredményorientált edző/őrmester/rendező/koreográfus/karmester/professzor/stb. archetípusa, ott van benne a gonosz irgalmatlanság, a mindent feláldozni az eredményért, másrészt viszont pislákol benne valami emberség is. Azt mondja, hogy az „elég jó” a tehetség gyilkosa, hogy mindenáron ki kell hozni a tökéletest az emberből, hogy újabb zseniket adjunk a világnak. Ez pedig finomkodással nem megy. Igaz, bár ott van bennem, hogy azonban a legnagyobb gecik is erre szoktak hivatkozni, a szadista tornatanárok és századparancsnokok imádják, hogy ennek az ideológiának az árnyékában kegyetlenkedhetnek a náluk gyengébbekkel. A film cselekménye is érinti ezt a dilemmát, de leginkább érzésben van végig ott. Ami még jó volt a filmben, látni, hogy a jazzből a big band nem egy letűnt kor zenéje, hanem egy igenis eleven műfaj. (B+)

Idő (Shigan/Time)

by Ki-duk Kim, 2006.

fsz. – Ji-Yeon Park, Jung-woo Ha, Hyeon-a Seong

Nagyon elgondolkoztató ez a filmje is. Igazából, pont a cím az, ami számomra nem teljesen fedi a mondanivalót. A főszereplő nőnk bár azért próbál új arccal megjelenni, mert úgy érzi, hogy a kétéves kapcsolatukban a párjának idővel laposodott el a kapcsolatuk, s ez mégsem így van. Azt hiszi, hogy megújítani a kapcsolatukat azzal lehetne, ha ő maga teljesen új nőként lépne be a férfi életébe. Ez a fura elképzelés aztán nagyon különös helyzeteket produkál. A férfit meghódítaná egy új személyiséggel, miközben a férfi még mindig a régi barátnője után vágyódik. Fel kell vennie a harcot azzal a nővel, aki tulajdonképpen ő maga, nagyon csavart a helyzet. Aztán, hogy még nagyobb csavar legyen, a férfi is plasztikáztatja magát, ami után szinte kétségbeesetten keresi a nő a volt szerelmét. A téboly szintjére jutó nő, nem talál más kiutat, mint újabb arcmásítás. A film végén, utcákon hömpölygő embertömeget látunk, amiben talán ők is ott vannak, egymás mellett mehetnek el, hiszen nem ismerik fel egymást.  Nagyon szép metaforikus kép. (B+)

Felícia utazása (Felicia’s Journey)

by Atom Egoyan, 1999.

fsz. – Bob Hoskins, Elaine Cassidy, Peter McDonald, Arsinée Khanjian

Egoyan a 90-es években, mint függetlenfilmes hívta fel magára a figyelmet. Ehhez képest ez a filmje nem túl kísérletező, kicsit a Hitchcock vonalat követi. Szépen lassan keveredünk bele a sorozatgyilkos világába, ahogy ez már szokás. Ettől még azért élvezhető a film, a szereplők játéka nagyon ott van. Igazából azok, aki ezt a filmzsánert szeretik, nagyon szép mestermunkának érezhetik. Nekem az volt a nagy felismerés, hogy Bob Hoskins milyen jó Poirot lehetett volna, ha megkapja ezt a szerepet. (B-)

21 gramm (21 grams)

by Alejandro González Inárritu, 2003.

fsz. – Sean Penn, Naomi Watts, Benicio Del Toro, Charlotte Gainsbourg, Melissa Leo, Teresa Delgado

Ebben a filmben is mesteri a dramaturgia. Ha lehet, itt még jobban össze van kavarva minden, nemcsak a különböző szereplőkkel történő események, hanem az időrend is, s mivel itt 3 ember életének a kereszteződése van a fókuszban, így nagyon fura kavalkád olykor a film, hiszen akkor is látunk róluk olyan felvételt, hogy mindhárman jelen vannak, amikor még nem is ismerik egymást. Ezek a kavarások nagyon erős hatással vannak a nézőre, a drámaiságot erősítik, egyfajta katarzis felé tolja a történetet. Tényleg igazi élmény ez a film, napokig a hatása alatt van az ember. Mint a Bábelben is, ez a fura szerkesztés ad lehetőséget arra, hogy a film a szereplők belső lelki folyamatával foglalkozhasson, miközben a történet több síkban játszódik. Egyszerűen a rendező mestere ennek. (B+)

Hűtlenek (Trolösa)

by Liv Ullmann, 2000.

fsz. – Lena Endre, Krister Henriksson, Erland Josephson, Thomas Hanzon, Michelle Gylemo

Az Ingmar Bergman önéletrajzi írásából készült filmmel kapcsolatban még megnézése előtt már sok csavart fedez fel az ember. IB sok filmjének főszereplője Liv Ullmann, akivel pár évig együtt is élt, és történetesen a Jelenetek egy házasságból c. filmjének a főszereplője, ami témájában kiköpött mása ennek a műnek. Ott LU Erland Josephsonnal alakít egy házaspárt, itt is ott vannak mindketten, de a házassági drámát nem ők játsszák, hanem mondjuk úgy, szemlélőjük, LU, mint a film rendezője, EJ, mint a filmbéli öreg író, aki szintén (bár filmbéli) alkotóként, leírja ezt a viharos szerelmi háromszöget. És még ráadásul mindkét filmben a főszereplő nőt Marianne-nak hívják. Mintha a két film összetartozna, vagy ez a film nem tudna az előzőtől szabadulni. Maga a film nagyon IB-os, nincs filmzene, nagyon egyszerű főcím stb., de mégsem utánozza. Ez a film kicsit mesélősebb, mint IB filmjei. Ez érdekesen van megoldva, mert már az elején tudjuk, hogy az öreg író hozza életre a főhősnőt, tehát az ő emlékei elevenednek meg, mégis a megidézett nő mesél. Szépen, lassan alakul ki a történet, kicsit olyan, mint egy pszichoanalízis. Érdekes, hogy szinte minden megelevenedik képileg, de a nagy lelki tusákat mesélve kapjuk, nem megy bele abba a hibába, hogy mindent megmutasson, s amikor fontosabb értenünk a lelki folyamatot, akkor nem eljátszva láthatjuk, hanem verbálisan, amitől olyan a hatás, mint mikor regényt olvasunk. Hosszú film, de mire megszokjuk, hogy ez egy kamaradráma, a belső folyamatokra koncentrál, az utolsó félórában 3-4 fordulat teljesen felborzolja a dolgokat. Nagyon mély hatást tud gyakorolni így a nézőre. (B+)

Aguirre, Isten haragja (Aguirre, der Zorn Gottes)

by Werner Herzog, 1972.

fsz. – Klaus Kinski, Ruy Guerra, Peter Berling, Helena Rojo, Cecilia Rivera, Edward Roland

Fitzcarraldo

by Werner Herzog, 1981.

fsz. – Klaus Kinski, Claudia Cardinale, Paul Hittscher

Mindkét film Peruban játszódik, s nem volt tudatos Herzogtól, hogy mindkét filmben a kicsit őrült főszerepet Klaus Kinski játssza. A Fitzcarraldo forgatását Jason Robardsszal kezdték, csak beteg lett, így gyorsan Kinski ugrott a helyébe. Persze, mondhatjuk, ez volt a kézenfekvő, hiszen Herzognak amúgy is a kedvenc színésze volt. De érdekes a két filmet egymásután megnézni, mert Kinski különböző karaktereket jelenít meg. Aguirre egy vad, agresszív figura, őrültsége abszolút negatív (olyan, amilyennek a színészt is képzeljük), addig Fitzcarraldo inkább egy megszállott őrült, s kevesebb benne az agresszió (pl. amikor a legénységgel szemben intézkedik, mindkét esetben a hajóskapitány felszólítására teszi). Egyébként szereti az indián gyerekeket, meg a szobájában lakó disznót is, a barátnőjét, na, és az operákat. A két film között olyan 10 év telt el, de a filmezésük nagyon hasonló, a természet úgy jelenik meg, mintha egy dokumentumfilmben egy őserdő expedíciót látnánk. Ha összegezném, akkor azt írhatnám, hogy a filmek egy kis csoporton belüli hatalom és feszültség természetrajzát igyekeznek megmutatni. A Fitzcarraldo nagyon hosszú, kevésbé tudja a feszültséget fenntartani. Egyébként a mai filmekhez képest mindkét film furán puritán, pl. a főcím, vagy a vágások olykor már-már, mint egy amatőrfilm. Kinski mindkét szerepben jó. Érdekesség, hogy az utóbbi filmnél sok probléma volt a természetével, állítólag mindig kiállhatatlan volt, de ezen a forgatáson különösen. Magánéletben is őrült volt. Halála után 20 évvel derült ki, hogy lányát kiskorától kezdve szexuálisan bántalmazta. (B / B-)

Rejtély (Caché)

by Michael Haneke, 2005.

fsz. – Daniel Auteuil, Juliette Binoche, Maurice Bénichou, Annie Girardot

Ezt a filmet még a bemutatójakor láttam először. Érdemes volt újból megnézni. Újra rácsodálkoztam Daniel Auteuil játékára, mivel ezt a színészt sok filmben láttam, de leginkább vígjátékokban, s kevésszer lehet ilyen jó szerepekben látni. MH szépen végigvezeti, milyen is az, amikor az ember nem akar szembesülni a múlt hibáival. Hogyan tartja fogságban egy régen elkövetett bűn, hogyan menekül a szembenézéstől. Látjuk, hányszor lett volna lehetősége ventilálni, tisztázni magában is, de elhallgatja, hazugságokkal leplezi, s amikor számon kérik a hazugságait, akkor sem képes elmondani a teljes igazságot. Nagyon jó jelenet az anyjával folytatott beszélgetés. Annie Girardot mellékszerepe ez, de dramaturgiailag fontos, s alakításából érezzük, hogy sejti, valami nincs rendben. A DVD-n MH elég hosszú kisfilmben beszél a filmről, ami nagyon érdekes. A zongoratanárnő után sokan gondolhatták, hogy perverz alak, itt viszont egyenes, ősz hajával és szintén ősz szakállával inkább egy szimpatikus pszichiáterhez hasonlít. Örültem ennek a bónusznak. (A-)

Helyzetek és gyakorlatok (Storytelling)

by Todd Solondz, 2001.

fsz. – Selma Blair, Leo Fitzpatrick, Robert Wisdom, John Goodman, Julie Hagerty, Mark Webber

A film két részből áll. Az első rész olyan, mint egy függetlenfilmesnek készülő erőteljesen amatőr munkája. Értem, hogy mit akar (ironikusan kezeli a rasszkérdést, a testi fogyatékosságot stb.), de szerintem kevés, ami itt megjelent. A második rész viszont sokkal jobb. A humora és az irónia is nagyon jól eltalált. Az Amerikai szépségre több utalás is van, ami szerintem a mainstream felé fricska. Már-már groteszk elemeket visz be, s a politikai korrektségre olyan módon tojik, hogy a kirúgott cseléd elgázosítja a zsidó családot, akinek a rokonsága annak idején gázkamrában halt meg. Nagyon tetszett a kiskölyök, az elkényeztetett amerikai kis seggfej gyerek, akiből felnőttként még inkább az lesz. A részvétlen gyerek telitalálat, mert láttatja, hogy a középosztály konformizmusa a toleranciában is működik, hiszen az evidens, ha mindenki valakikkel szemben toleranciát gyakorol, mégis az ebbe bele nem skatulyázottakkal szemben érzéketlen. (B)

A kopár sziget (Hadaka no shina)

by Kaneto Shindo, 1960.

fsz. – Masanori Hokimato, Nobuko Otowa, Shinji Tamaka

A filmről talán már hallottam, hiszen filmtörténeti szempontból kimagaslónak tartják. És valóban, lassan 6 évtized után is van ereje ennek az alkotásnak. Csak egyetlen számomra zavaró a filmben, az andalító vonószene, ami szerintem nem illik a filmhez, bár lehet, hogy akkoriban ez trendi lehetett. Kárpótol viszont a fényképezés. Újra rávezeti az embert, hogy milyen szép is a fekete-fehér kép. A különös táj, a tenger hullámai, az árnyékok, mind-mind még különlegesebbek fekete-fehérben. Érdekessége, hogy nincsenek dialógusok, de ez egy idő után nem hiányzik, s inkább az lesz már a 40. percben fura, hogy akkor mégis hallunk emberi hangot. Nagyon szépen mutatja be, milyen keserves, nehéz az emberi munka, a létfenntartás, hogy minden csepp vízért meg kell dolgozni. A víz az élet, az élet meg munka. A Talpalanyi föld jutott eszembe, ahol szintén egy házaspár küzdött az életben maradásért. A neorealizmus filmjei közé való alkotás. (B+)

Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje

(Birdman or the unexpected virtue of ignorance)

by Alejandro G. Inárritu, 2014.

fsz. – Michael Keaton, Zach Galifianakis, Edward Norton, Amy Ryan, Emma Stone, Naomi Watts, Andrea Riseborough

Véletlenül most az utóbbi időben a rendező filmjeivel többször is találkoztam. Nem direkt kerestem ezeket a filmeket, de egyre jobban kedvelem. Nem mondom, hogy minden filmje remekmű, de a kortársak közül az egyik legjelentősebb rendező, az biztos. Ez a filmje a legjobbak között van. Milyen triviális, ha azt mondom, hogy ez a film az öregedésről szól. Olyan, mint egy versről egy szóban megfogalmazni, miről is írt a költő. Illetve, ha tényleg lehet így, akkor kétes az egész. A film közben egyébként ez eszembe sem jutott, csak utána. Egy 20 évvel ezelőtti filmes szupersztár megpróbál a Broadwayn újra feltörni, újból sikeres lenni. Úgy tűnik, minden összeesküdött ellene, pénzügyi gondoktól kezdve a társulat szervezéséig. Amikor elbizonytalanodnak a dolgok, mindig a régi filmes karakterével vitatkozik, hadakozik. Ez olyan metaforikus, a régi sikeres énje és a mostani megfáradt ember közötti ellentét. Hogyan lehet az, hogy megöregszik az ember, csak nem veszi észre? Minden ezzel kapcsolatban külső tényező, belül ezt szinte lehetetlennek éli meg. Nagyon szépen van felépítve a film, bár vígjátékként könyvelték el, s vannak is benne poénok, de ettől függetlenül ez egy szomorú film. (B+)

Ernelláék Farkaséknál

by Hajdu Szabolcs, 2016.

fsz. – Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Tankó Erika, Szabó Domonkos, Hajdu Lujza, Hajdu Zsiga, Gelányi Imre, Szilágyi Ágota

A színpadi élmény után nagyon kíváncsi voltam, hogyan sikerült a film, hogy ilyen nagy díjakat nyert. A színdarab nagyon tetszett, ez a szobaszínház stílus kifejezetten kedvezett ennek a darabnak. Mondhatnám azt is, hogy HSZ kifejezetten ennek írta. A színdarabok filmen nem mindig sikerednek, mint ahogy regények sem. Ritka, amikor a film jól adja vissza a színpadi művet vagy a regényt. Az meg egészen vészes, hogy egy darabot egy az egyben filmre írjunk, s még a főszereplő színészek sem változnak. Meg kell mondani, merész volt, de nagyon jól sikerült. Nem tudnám megmondani, melyik a jobb, a színház vagy a film. Nagyon ügyesen köti le a nézőt, hogy nem válik unalmassá egész idő alatt egy lakás falai közt. Francia filmekhez tudnám hasonlítani, ill. olyan „franciás hangulatú”. Másrészt merész volt filmet készíteni minden támogatás és szponzor nélkül. Ez a mostani állami támogatási rendszer nem csoda, hogy nem tetszik HSZ-nak. Az előzőnek is voltak hibái, ha belterjes is volt, de legalább filmhez értők bíráltak. Itt meg egy cikkből derül ki, hogy az amerikás milliárdos, néhai producer (a mostani nemzeti-állami pénzosztó) műmellű, sült buta barbie felesége olvassa a forgatókönyveket és értékeli a vén szaros férjének, akinek a mesés vagyonát nem oly soká örökölni fogja a polihisztor nej. Ilyen állapotokban minden tisztelet Szobolcsé, hogy nem hajt fejet az új filmes hatalomnak. Bizonyára külföldön kaphatott volna támogatást egy nemzetközi koprodukciós filmre, hiszen immár több olyan filmje is volt, ami külföldön szép sikert ért el. De a legnehezebbet vállalta, s ezzel példát mutat másoknak: itthon marad, köp az állami támogatásra, s csak a minimális költségre szed össze, kb. másfél milliót. Ez a kamera és hangosítás bérlése, ill. az utómunkák bérleti díja. Mindenki ingyen dolgozik, a saját lakását használja, a saját szomszédjait kéri meg, hogy segítsenek a stábot kajáltatni stb. Ahogy Godard mondta annak idején: ha 10 frankod van, akkor 10 frankból kell filmet csinálni. Az nem kérdés, hogy filmet kell csinálni. Godard is megmutatta annak idején, hogy nem lehetetlen nemzetközi piacra is kimenni low budget filmmel. HSZ-nak nagyon sikerült, nemcsak a film kapott rangos díjat, hanem még az ő játékát is jutalmazták. És tényleg példát mutat, nem rinyálni kell, hanem csinálni, soha sincs vesztes pozíció, a vén szaros hörcsög úgy osztogatja a milliárdokat, mintha az nem a magyar állam, a magyar „nép” pénze volna, hanem a sajátja. És mire megyünk vele, ha tehetségtelen percembereknek adja. A pénz nem csinál filmet. A művészeti alkotás nem pénz- és politikafüggő, hanem független. Független mindentől. (B+)

A kísérlet (Das Experiment)

by Oliver Hirschbiegel, 2001.

fsz. – Moritz Bleibtreu, Christian Berkel, Justus von Dohnányi, Maren Eggert, Edgar Selge, Oliver Stokowski

Az egyik legismertebb szociálpszichológiai kísérlet a 60-as évekből. Zimbardo munkásságának az alapja, mi pedig Aronson A társas lény c. nagy sikerű könyvéből ismerjük a 80-as évek eleje óta. Mindenki fantáziáját megmozgatja, még azét is, akit különösebben nem érdekel a pszichológia. Vajon mindenkiből ki lehet hozni az áldozatot vagy a kegyetlen érzéketlen zsarnokot? A válasz, igen, mindenkiből annyit, amennyi benne van, a saját vérmérséklete szerint, ha a környezet és a közösség nem ad lehetőséget másra. A zárt börtönkísérlet erre bizonyosság, s az USA után sok országban megcsinálták, de sehol sem lett jobb eredmény. Azután lettem sorkatona, miután az Aronson könyvet olvastam, s rögtön rá ismertem a szituációra. A katonaság ugyanaz a zárt világ, a saját szabályaival, zsarnokaival és áldozataival, csak itt a kísérlet másfél évig tartott. Azt hiszem, mindenkinek az agyát megmozgatta, vajon mi történt volna, ha nem állítják le a kísérletet. Nos, ez a film ezt akarja bemutatni. Iszonyú izgalmas, nagyon jó karakterekkel, jó dramaturgiával. Talán a nő-pasi egyéccakás kaland flashbackjei kicsit erőltetettek, de elnézhetjük ezt az alkotóknak, kellett egy szál, amit párhuzamosan jelenítenek meg a benti eseményekkel. A főszereplő színészt kedvelem, itt is nagyon jól játszik. (B+)

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me & Earl & the Dying Girl)

by Alfonso Gomez-Rejon, 2015.

fsz. – Thomas Mann, R.J. Carter, Olivia Cooke, Jon Bernthall, Nick Offerman, Molly Shannon

A leírás alapján kissé romantikus filmnek gondoltam, s láttam már néhány hasonló témájú filmet, amelyek nem voltak nagyon bárgyúk, inkább a mainstreamnél kicsit művészibb filmek, de ettől még nem mindegyik volt igazán jó. Kellemes csalódás volt ez a film, a humorával, a reális jellemrajzokkal, a sajátos megközelítésével. A szereplők is nagyon jók, s azért a film végére csak van benne érzelmi bomba, de nem csöpögős, ezért lehet olyan a film maga is, nem tudok jobb szót rá, tiszta. (B)

A szobalány (The Handmaiden / Agassi)

by Chan-wook Park, 2016.

fsz. – Jung-woo Ha, Min-hee Kim, Jin-woong Jo, Tea Ri Kim

Nagyon jól megtekert dramaturgiájú film, az már biztos! Kétszer is alaposan át kell értékelni a filmben az addig látottakat, s mint egy izgalmas krimiben, csak a legvégén tudunk meg minden részletet. Érdekes és vérprofi ez, de ami még ettől is fontosabb a film érdemei közül, az a nagyszerű színészi játék. És a rendezőre jellemző nagyszerű filmezésről, képi világról akkor még nem is beszéltünk. A Bosszú trilógia kemény brutalitása után itt most a leszbikus szex teszi korhatárossá a filmet. Egyébként ritka szépen filmezett erotika, ahol még ott is vastagon erotikus, ahol csak felolvasnak a szexről. A film vége egy jó kis fricska, már régen vége lehetne a filmnek, de még bónuszban kapunk egy szép szex jelenetet, na, tessék, itt van, nesztek, tudom, hogy örültök neki – gúnyolódik velünk a rendező. (B+)

Irodalom

Szerb Antal: Utas és holdvilág

(Kulka János)

Amikor először olvastam, nem igazán tetszett. Esti Kornél, Rezeda Kázmér, a Gólyakalifa és egyéb általam kedvelt magyar irodalom után egy kissé vekengésnek éreztem. Nem túlságosan életszerű, hogy az egykori magyar fiatal barátikör Itáliában keresztezi egymás útját, mintegy sorsszerűen, s a főszereplő csak úgy spontán fut bele az eseményekbe, szinte belelebeg a történésekbe, ha valamit tesz, az is inkább inaktivitás (tovább utazik, nem keresi a feleségét, belefut egy kapcsolatba, marad Rómában, hátha találkozik az élete nőjével stb.). Most viszont már másként talált meg ez a regény. Egyrészt felfedeztem, hogy ez egy szép szépirodalom. SZA tényleg szépen írja le a lelkiállapotokat, a regény dramaturgiailag is jól felépített. Másrészt az valahogy annak idején nem tűnt fel, hogy az életkorból is adódhat ez a lelki válság. Igen, ez egy identitásválság, az életközép időszakból, amikor már tudnia kellene a helyét, s pont ebből a frusztrációból adódóan sodródik, egy véletlen hiba sodorja ki a szokványos mederből. Most már így sokkal hitelesebb az, ami annak idején inkább idegesített ebben a könyvben. És ma már talán inkább több ember életében előfordul ez a krízis, mint az író korában. Kulka János előadásban meg kifejezetten előtérbe kerül a regény erőssége, mármint, hogy ez egy „szép irodalom”. (B)

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

(Editorg, Bp. 1991.)

Tizenévesen olvastam, de olyan érzésem volt, mintha már valamikor erről a könyvről írtam volna. Ugyanazok fogalmazódtak meg bennem, mint emlékeimben, nagyon megkapó KF őszintesége, öniróniája. Mindig szerettem olvasni, most is elkapott a stílusa, úgy döntöttem, hogy csak utazások alatt olvasom, így hosszabb ideig lesz a társam. A könyv legizgalmasabb, legjobban megírt része, maga a műtét, amiről most is azt gondolom, hogy nagyon jól elkapta, felkavaró, de egyben érdekfeszítő is. Mennyire másabb a világfájdalomtól tépelődő író az élethalál mezsgyéjén tépelődőtől? Ezt most viccnek szántam, bár a Mesterhez képest nagyon gyenge… (B+)

Arthur Koestler: Sötétség délben

(Rátóti Zoltán, 2009.)

Nagyon régóta szerettem volna elolvasni, hiszen hivatkozások tömkelegével találkoztam, tudtam, hogy nem lehet megkerülni ezt a könyvet a totalitárius rendszerekről született irodalomból. Márpedig nem kevés művel találkoztam eddig sem ebből a témakörből. Az elején még inkább kérdőjelek voltak bennem, ez a mű csak leírja a kommunista mechanizmust, olyan szenvtelenül, hogy inkább csak felmutatja azt, de nem tesz hozzá semmit, mondjuk úgy, hogy „irodalmi” pluszt. Aztán a végére jutva szinte foglyul ejtett. Nem tudtam tőle szabadulni, érzelmileg is felkavaró. Hiába a megismert főszereplő szenvtelen és gépies, olykor agresszív vagy cinikus hatalom kiszolgálása, ami miatt nem lehet empátiával fogadni a kálváriáját, az Ember megnyomorítása akkor is borzasztó. Nemcsak Rubasové, hanem mindenkié, hogy egy ilyen rendszer még a saját szolgáit is eltiporja, ha már nem kell neki, vagy csak a „Nagy Egyes” akarja eltüntetni a környezetéből azokat, akik számára túlságosan is a múlt lelkiismeretét jelentik, akkor itt nincs irgalom senkinek sem. Előbb utóbb mindenkire sor kerül. Tőled és cselekedeteidtől függetlenül bármikor lecsapnak rád. Ezt a borzongató érzést nyújtja. Mindezt úgy, hogy iszonyú pontossággal írja le a kommunista ideológiát, olykor már nem is regénybe, hanem tanulmányba, elemzésbe illő okfejtésekkel. Ha valaki a kommunista ideológiáról és működésről akar ismereteket szerezni, innen mindent megtud. Ezért másabb, mint pl. az Állatfarm és a többi fikció. Mert ez nem fikció, bár ez a történet pont így, pont ezekkel a szereplőkkel nem történt meg, de minden benne maga a kommunista valóság. Nem hittem, hogy maga az író szintén szenvtelen leíró, olykor nagyon száraz ideológiai fejtegetései tudnak érzelmileg is hatást gyakorolni, de talán pont ez az „irodalmi plusz”, hogy igen. Aztán végiggondolva, hogy valóban nem lehet-e empátiával elfogadni Rubasovot, arra jöttem rá, hogy vajon miért pont azzal a három emlékképével foglalkozik, ahol három embert hagyott cserben? Igen, megtörtént, de csak a lelkiismeret hozza ki belőle, hogy visszaemlékezve, ezek voltak életének a legkegyetlenebb cselekvései. Végül is Rubasov nem végez ki senkit, csak ideológiai alapon embereket hagy elbukni. Mindezek az emlékek rajzolják ki a személyiségét, de egyben a mű jelenében Rubasov lelkiismeretének a csekély létezését is felmutatják. És akkor a villamoson utazva eszembe jutott Raszkolnyikov. De hiszen itt még említve is van Dosztojevszkij. Ez nem lehet véletlen, érdemes lenne ezt egy kicsit jobban átgondolni. (A)

Hermann Hesse: Peter Camenzind

(Peter Camenzind, 1953.)

f. – Farkas Tünde

Cartafilus, Bp. 1995.

Finoman könnyed, szépen megírt regény, szinte mintegy zenemű. De a Sziddhárta írójától ez nem meglepő. Kellemes olvasni, szépen bontakozik ki a mesélő élete a gyerekkorától a középkorúság megállapodott felnőttkoráig. Tulajdonképpen az útkeresésről szól, de egy életút tanulságaival is szolgál: a parasztfiú többet-másabbat akar, felnőttként járja a messze vidékeket, városokat, de nem találja meg azt, amit keres. Bár a vége nagyon optimista, azzal zárul, hogy a barátságok és a viszonzatlan szerelmek is sokat adtak a mesélőnek, ezekért hálás az életnek. Ettől az érett bölcsességtől függetlenül az a könyv, ami sok-sok fiatal generációnak lehetett megszólítója, a felnőtté válás és útkeresés dimenziójában. Mint az Utas és holdvilág is hasonlatos a magyar irodalomban. Ekkor kíváncsi lettem, valójában mikor jelent meg, s olvasom, hogy huszonévesen ez volt az első nagyobb sikere1904-ben. Jól sejtettem, hogy inkább ifjúkori regény. Látom, hogy bár 1946-ban Nobel-díjat kap, néhány könyvét, köztük ezt is inkább giccsnek tartja a kései, halála utáni kritika. Nyilván túlzás, de itt érdekesebb az, hogy a 30-as években, a Svájcban élő író könyvei be voltak tiltva, hiába voltak német barátai, a háborúellenes író a hitleri világban ellenség. Ezért 45 után gyorsan fel is kapják, visszamenőleg olvassa az új generáció, az ifjúság, majd vagy két évtizeddel később már lelohad iránta az érdeklődés. Pont akkor, amikor A pusztai farkas (Steppenwolf) az USA-ban viszont befut, a hippikorszak egyik identitásregénye lesz. És így jön vissza - kicsit divathullámként - újból Hesse Európába. Hát, elég fura. (B)

Michel Houellebecq: Behódolás

(Soumission, 2015.)

f. – Tótfalusi Ágnes

Magvető, Bp. 2015.

MH a mai irodalom fenegyereke, hát megint sikerült belenyúlnia a tutiba. Ez kíváncsivá is tett, hiszen nagy port kavart az új regénye. Már pusztán az a tény, hogy a Charlie Hebdo elleni merénylet napján jelent meg, még azoknak is hír lett, akiket abszolút nem érdekel az irodalom. 2022-ben a kiüresedő francia politikai élet impotenciája miatt iszlám párt nyeri a választásokat, s rövid idő alatt Franciaország iszlám ország lesz. Ennyit írnak összefoglalónak, a többi már a vérmérséklet és a beállítódás kérdése, hogy mit hordanak össze erről a regényről. Persze irritáló jövőkép, ráadásul a terrorcselekmények és a migránsáradat napi hírei között még inkább megkapja a magáét. Nem tudhatta előre, hogy 2015-ben ennyire beindulnak ezek az események, a fenegyerekességére a valóság is rálökött egy jókora lapáttal. Mert ez a regénye is, mint a többi, nem egy összetákolt pamflet (még ha ennek is veszik a kritikusok), hanem egy „háttér” témára „felhúzott” történet, amibe alaposan beavatja az olvasót. Sokszor az az érzésem, hogy a hosszú, akár évekig tartó felkészüléséből talán nem akar semmit sem kihagyni, többet is pepecsel ezekkel, mint amennyit megszoktunk a kortárs irodalomból. Itt történetesen a XIX. századi francia irodalom, abból is Huysmans élete és munkássága a „háttér” téma. A kedves ódzkodóknak most ráadásul nem is sok pornográf leírást ad, éppen csak érinti. Az önironikus elemek viszont ugyanúgy itt vannak, mint korábban. Persze tudhatta, hogy a francia kultúrára, a „liberté, égalité, fraternité” eszméjére oly büszke franciák képtelenségnek, provokációnak veszik az iszlamizálódást. De gondoljunk bele, csak a múlt században, és csak Európában hányszor történtek ehhez hasonló politikai behódolások? (B+)

G. K. Chesterton: Az ember, aki csütörtök volt – Rémálom

(The Man Who Was Thursday)

f. – Rakovszky Zsuzsa

(Helikon, Bp. 1987.)

A huszadik század elején a kalandregények és a krimik adták a ponyvák többségét, s elismert írók is olykor próbálkoztak beépíteni cselekményeikbe krimiszerű elemeket, hogy izgalmasabbak legyenek. Ez a furcsa stílusú regény mintha egy kissé parodizálná is a ponyvákat. Ettől is néha Rejtőhöz hasonlít, de több poénja is eszembe jutatta Rejtőt (pl. Vasárnap cetlijei menekülés közben annyira blődek, értelmetlenek, ahogy ezt a mi Rejtőnktől megszokhattuk). Az egész könyvet átszövi az irónia, az abszurditás, hiszen lassan kiderül, mindenki beépített rendőr az anarchista szervezetben. Próbál rációt keresni az ember, talán azért lett létrehozva a szervezet, hogy az igazi anarchistákat távol tartsa, ne lehessen konkurencia. És fordítva lehet? Itt a rendvédelem látszatból bűnszervezet, de akkor lehet, hogy bűnözők lesznek látszatból a rend védői?

A regény nagyon filmszerű, de ez nagyon becsapós, mert tipikusan az a könyv, amit nem lehet filmre vinni. Talán rajzfilmként kiállná a próbát. (B)

Örkény István: Macskajáték

Pogány Judit (2012.)

Akkor olvastam, amikor Örkény mániás voltam tinédzserkoromban. Ma már csak arra emlékeztem, hogy két öregasszony egymással perlekedik, hol levélben, hol telefonon. Meg arra, hogy Örkénynek ezt a stílusát is kedveltem. Most hallgatva azért felelevenedett a kisregény, és rácsodálkoztam újból Örkényre. Milyen szépen bontakozik ki ez a testvérkapcsolat, az életük drámája, és milyen zseniális a kettős befejezés. Az utolsó pár mondat pedig olyan gyönyörű, az elmúlás fájdalmát, a pillanat szépségét egy képbe sűrítve, félelmetes. Pogány Judit előadása meg telitalálat, ahogy a két öregasszonyt ábrázolja, egyszerűen tökéletes. (A-)

Graham Greene: A tizedik

Fekete Ernő, 2010.

A regény kissé romantikusra végződik, egy szerelem (egyoldalú) kialakulása és az önként vállalt halál, olyan igazi romantikus téma. De korántsem ilyen romantikus az alapgondolat. A németek kedvenc megtorlása volt a tizedelés, amit itt úgy tesznek még kegyetlenebbé, hogy a foglyoknak kell kiválasztani a halálraítélteket. Ebben a szituációban hogyan is tudna mindenki normálisan gondolkodni, cselekedni. Az életért az utolsó pillanatig küzdünk, ez az ösztön be van kódolva, elítélhető-e az, aki a sorshúzás után nem akarja elfogadni az elfogadhatatlant, hogy önként menjen a kivégzésére? És bármivel mentené az életét, az egész vagyonát odaadja, annak, aki átvállalja a halált. A háború után másképp látják az emberek a dolgokat, mint amikor a háború őrületében, szorításában voltak. Az első rész talán arról szól, hogy van-e választása az embernek, vagy sodródik, kénytelen elfogadni a helyzetet, amibe került? Ha pedig ellenáll, akkor számít-e, hogy az etikus-e? S a vége talán a tükörkép? Az önként vállalt halálnak van értelme, ha valakiért teszi az ember? Érdekes, elgondolkoztató regény. (B+)

Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül

(Onna no inai otokotachi, 2013.)

f. – Nagy Anita

(Geopan, 2015.)

Novelláskötetet még nem olvastam tőle, kíváncsi is voltam, hogy ebben is van-e olyan jó, mint regényírásban. És igen. A 7 novella közül többnél éreztem azt, hogy ez talán gyengébb, mint a többi, de a végére ugyanolyan jó volt az összhatás, mint a többinél. Ezért talán kiemelni sem tudnék belőlük. Sokszor hallottam már, hogy a novella kegyetlenebb műfaj, mint a regény, hiszen rövidebb terjedelemben kell megteremteni egy „világot”, ami általában nehezebben sikerül. Nekünk, a magyar irodalomban szerencsére annyi jó novellistánk volt/van, hogy ez fel sem tűnik. MH novellái, ha ebből a szemszögből nézzük, akkor nagyon jól működnek, hiszen pár oldal után át tudjuk venni azt a miliőt, hangulatot, ami valóban a főszereplők megértéséhez szükségesek. Férfiak, akik így vagy úgy, de magányosak, és ez nem mindig a nők fizikai hiányából adódik, sőt, ott talán jobban is érződik, ahol éppen konkrét szexuális kapcsolatok léteznek. Főhőseivel azonosulni tud az olvasó, s a könyv végén marad egy hiányérzet, MH történeteit még szívesen olvasná az ember. Ezek finom, főként lassú történetek, de nagyon tudnak hatással lenni. (B+)

Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája

(Jaffa, 2013.)

Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt

A pártállam és a belügy – A politikai rendőrség működése Magyarországon (1956-1990.)

(Corvina, Bp. 2008.)

Még két könyv az ügynökmúltról. Egyáltalán nem untam meg a témát, pedig már több könyvet olvastam el erről, pl. Szőnyei Tamástól, Gervai Andrástól. Izgalmas és nagyon tanulságos, hogyan tudta a hatalom behálózni az emberek mindennapjait. Engem leginkább az fog meg, hogy ezt úgy tette, hogy közben a felszínen az egyre demokratikusabb állam látszatát tudta mutatni. Ez a két könyv is izgalmas olvasmány tehát. Az Elhallgatott múlt nagyon sok háttér információval lát el, tárgyilagosságával, aprólékosságával a szárazabb. Ezt még megerősíti, hogy az államvédelmisek életrajzát is közli, szintén nagyon sok adat sorolásával. Ettől függetlenül érdekes információkat, eseteket tár fel az olvasónak, így nem unalmas, inkább csak az egyhuzamban olvasásra nem alkalmas. Ezzel ellentétben a III/III. krónikája nagyszerűen szerkesztett. 1962-től 1989-ig kronológiailag megy szépen sorban a legérdekesebb ügyeken, eseményeken. Jól tagolt, könnyű olvasni, hiszen olyan módon olvashatja az ember, mint az újságcikkeket. Egyébként apróbb-vékonyabb betűkkel röviden a kor külső történéseiből is mutat ízelítőt, olyat pl. hogy ekkor és ekkor adtak át valami fontosat, halt meg egy nagy tudós stb. A tagolás még a modernebb tankkönyvekhez is hasonlít, könnyen rákereshető bármire. Sokkal tömörebben ismertet, de színesebb is így az információs anyag, amit kapunk. (B+ / B)

Popper Péter: Hazugság nélkül

(Saxum, Bp. 1999.)

Popper Pétertől megszoktuk, hogy szakmai témákban is el-elkalandozik filozófiai, vallási, sőt akár antropológiai elmélkedések felé, valahogy így egy sajátos bölcseleti stílusa alakult ki. A hazugság is több szemszögből körbe lett járva. A Biblia és a különböző korok hazugságai, hazugság felfogásai mellett mindig a mai ember frusztrációihoz kötünk ki. Ez a kicsiny könyv mennyi gondolatot gyűjt magába, nem is tudok most kiemelni egyet sem. A sajátos stílusa, hogy komoly gondolatokat olvasmányosan tár elénk, így könnyen olvasható, de jó azért meg-megállni, végiggondolni, mit is olvastunk. És e miatt akár újraolvasni ezeket a könyveket. (B+)

Színház

Deszka Fesztivál, Debrecen, 2016.

Pintér Béla

A sütemények királynője

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Markó Róbert

fsz. – Bányai Kelemen Barna, Bozó Andrea, Föglein Fruzsina, Kovács Domokos, Pethő Gergő, Sedró Áron, Vizi Dávid

Weöres Sándor

Psyché

Nemzeti Színház-Kaposvári Egyetem-Gyulai Várszínház

Vidnyánszky Attila

fsz. – Ács Eszter, Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Fülöp Tamás, Kovács András, Katona Kinga, Barta Ágnes, Nagy Johanna, Krausz Gergő, Mikeca Estilla, Vas Judit Gigi

Spiró György

Hello, doktor Mengele!

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

fsz. – Rappert-Vencz Gábor, Kányádi Szilárd, Kovács Nikolett, Sándor Anna, Nagy Orbán, Rappert-Vencz Stella, Bodea Tibor

Borbély Szilárd

Az olaszliszkai

Katona József Színház, Bp.

Máté Gábor

fsz. – Fekete Ernő, Pálos Hanna, Szacsvay László, Haumann Péter, Bán János, Szirtes Ági, Pelsőczy Réka, Borbély Alexandra, Pálmai Anna

A város ma már egyetlen „nagyágyúja” a Deszka. Ez az esemény az, amiért érdemes egy évet várni, mert egy évre való töltekezés. Ilyen volt régen a jazz napok, amikor a fénykorát élte. S a sok nagyszerű programjával már a Modem is a múlté, túlságosan modern volt ebben az ósdi felfogású városban, túlságosan liberális ebben a nacionalista-konzervatív államszocialista országban. És most is fantasztikusan jó repertoár volt! Több előadásról tudom, sajnálhatom, hogy lemaradtam. De amiket láttam, azok is mind nagyon jók voltak. A Pintér Béla darabját színművészetisek adták elő, meglepően jól, a katartikus darabhoz méltóan. Nekem a legkellemesebb meglepetés Vidnyánszky Psychéje volt. Ebből a nehéz alapanyagból ilyen jól megírni, számomra szinte elképzelhetetlen volt. Mindehhez a rendezés, a színművészetis lányok-fiúk előadása egészen kiváló volt. A rendezőtől megszokott állandó mozgásban lévő színpad még inkább iszonyú eleven előadást adott. A lányok felváltva játszották Psychét, s mindig úgy érezted, hogy éppen a legmegfelelőbb karakter. Hatalmas teljesítmény ezt az előadást végigcsinálni, olyan összmunka, hogy ennél jobb szakmai gyakorlatot nem is lehetett volna színművészetiseknek adni. A legkevésbé a Spiró darab tetszett. Nem mondom, megérte megnézni, de ebben az erős mezőnyben ez nekem kevésbé jött be. Maga a darab is nekem egyenetlen, de a színészi játékra is ugyanezt tudom mondani. Sok társalgási üresjárat attól volt izgalmasabb, hogy nézőként szinte a színészek között ültünk. És Borbély Szilárd darabja valószínűleg az egyik fénypontja volt a fesztiválnak. Az igazság az, hogy magában a darabban itt is találtam számomra kevésbé jól megírt részeket, de a színészi játék az fantasztikus volt. Minden színész nagyszerű volt, de a főszereplő Fekete Ernő megejtően szép, finom játéka felejthetetlen. Azon poénkodtam, hogy sikerült Máté Gábornak egy olyan színészt találnia, aki kiköpött 20-25 évvel ezelőtti saját mása. Ráadásul, aki ismerte Borbély Szilárdot, még az ő visszafogottságát is felismerhette a játékában. (B+ / A-/ B-/ A)

Virginia Woolf

Orlando

Csokonai Színház

dir. – Anca Bradu

fsz. – Sárközi-Nagy Ilona

Azt írtam vagy két hónapja a Psychéről, hogy egy olyan nehéz alapanyag, amit nagy próbatétel színpadra állítani. Hát ez érvényes az Orlandóra is (nekem ez a két mű nagy rokonságot mutat, és nemcsak azért mert tinédzserként szinte egyszerre ismertem meg a két művet). De ennek a román rendezőnek sikerült, már ez nem semmi teljesítmény. A színésznő ráadásul még hatalmas nagy munkát végzett, ami monodrámánál amúgy is benne van a pakliban. De ebben az Orlandóban viszont jócskán pörgetősre volt véve a tempó, még a közönséget is jól megdolgoztatta. Maga a mű is időben és térben nagy váltásokkal van teli, színpadon mindezt előadásmódban, dramaturgiailag is működtetni, ez tényleg nem kis teljesítmény. Sárközi-Nagy Ilona játéka magával ragadta az embert. Nagyon tetszett a háttérvetítés, ami nagyon pontosan illeszkedett a színész játékához, hol csak éppen aláfestett, hol a drámaiságot képes volt fokozni. Az átiratban csupán csak egy hiányosságot találtam, ill. egy kihagyott lehetőséget (ez utóbbinál arra gondolok, hogy Orlando nővé válását lehetett volna kicsit erőteljesebben is megjeleníteni). Összességében egy nagyon szép kísérletet láttunk arra, hogy lehet irodalomból színházat csinálni. (B+)

Pintér Béla

A démon gyermekei

Szegedi Egyetemi Színpad (SZESZ)

A Pintér Béla darabok egyre többször kerülnek repertoárra más társulatoknál is. PB eleinte úgy gondolta, hogy csak az ő rendezésében, a saját társulatával adja elő a színdarabjait, de azóta már ő maga is, legutóbb pl. a Katonában rendezte a legújabb drámáját. És már ez a harmadik darab, amit nem Pintér Béláéktól látok, de mindegyik nagyon jó volt. Azt kell mondanom, hogy túl jók a PB drámái ahhoz, hogy csak kivételes tehetséges társulatoknak sikerüljön kihozni belőlük sok mindent. A karakterei, a megírt dialógusok, a szituációk annyira jók, hogy adott a sziporkázásra a lehetőség. Ez a szegedi csapat is nagyon tudott élni a lehetőséggel, nagyon jó előadást láthattunk. Telitalálat volt minden karakter megformálása, nagyon éltek a poénok. Nagyon jó humora van a darabnak, de ez is az a fajta, ami elég kemény dolgokról szól. Sokáig megmarad az emlékezetben. (B)

Koncertekről

Debreceni Jazznapok, 2016. augusztus 4-7.

Soso Lakatos Sándor Quartet

Bin Jip

BG5

Halper Hendrix Experiment

Frankie Lató Trio

Suba Attila & The Soulfool Band

Intermezzo

A tavalyi koncepciót folytatták a szervezők, 62 pincészet borstandja volt valószínűleg az anyagi forrás, hogy négy napon keresztül 3 színpadon, naponta színpadonként 3-3 zenekar fellépjen. Igazán nem lehet most már panaszkodni, ez így valóban fesztivál hangulatot jelent. Persze, vissza lehet sírni a 80-as éveket, amikor Közép-Európa egyik legjelentősebb jazzfesztiválja volt itt, nagy világsztárokkal, de ez már a múlt. Igazán akkor volt a jazznapok mélyponton, amikor nem volt koncepciója. A fénykor nyilván arról szólt, hogy minél több nagy név húzza fel az eseményt, mindemellett sok új zene is helyet kapjon. Amikor a „nagy név” kiesett, nem találta a helyét a fesztivál. Aztán újra egészen jó lett, amikor egy újabb koncepció született, minden évben egy USA-beli város jazzéletét és hagyományát hozta el nekünk. Aztán újra csúfos évek. Tavaly óta az új elképzelés, hogy a magyar jazz új- és középgenerációját mutatja be. Hogy ez a legolcsóbb? Lehet, de akkor is jó koncepció. Vidéken ezeket a zenekarokat alig lehet hallani, nem töltenek meg nagy koncerttermeket, nem rentábilis ilyen koncerteket rendezni a legtöbbjüknek. Itt kapunk egy kivonatot a jelenlegi magyar jazzéletből, kik azok, akik egyre inkább meghatározzák a hazai műfajt. Kik azok, akikből fog kikerülni a magyar jazz „elit”. Úgy is felfoghatjuk, hogy ez a jazznapok az újabb generációkat támogatja a fesztivállal. Ez egy vállalható koncepció. Nem írok külön-külön a zenekarokról, mint minden fesztiválon, itt sem tud az ember minden koncerten részt venni, s mint mindig, most is elég sokféle zenét hallhatott az ember. A színvonal is változó, azért nagyon gyengét nem hallottam, a többség kellemes zenei élmény volt.