2014.

Ágoston Trió: Jazztarisznya, 2003.

Ágoston Béla rengeteg zenekarban játszott már, s sokat ő maga alapított. A jazz mellett népzenei formációk, meg eléggé kísérletezők, magyarul, nehezen beskatulyázhatók is vannak köztük. A legjobban kedvelt részemről a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes, de a Budbudast is bírtam, meg a Zubolyt is. Most pl. az Odessa Klzemer Band jut eszembe, hogy még abban is játszik. Ez az Ágoston Trió lemez érdekes, ez sem szokványos anyag. Egy-két szám tisztára Tudósok, de amúgy is erősen ironikus, van humora. Ebből a szempontból kicsit a későbbi Zubolyt megelőlegező (bár az a népies vonulat, meg a jazzes). Az biztos, hogy bármit is csinál, figyelemreméltó. (B)

http://youtu.be/wD6dTdz5SN4

Lovasi András: Bandi a hegyről, 2001.

Amikor megjelent több meghallgatás után is kissé közömbösen fogadtam. Nem mondom, hogy nem tetszett, de úgy voltam vele, hogy nem sokkal másabb, mint egy átlagos Kispál, talán kicsit lazább, vagy ha úgy tetszik talán szövegében több a személyes jelleg. Most teljesen véletlenül kezdtem el hallgatni, s már a felénél azt mondtam, hogy ez állati jó, hogy nem tűnt ez fel tizenvalahány éve? Bár megjegyzem, nem voltam nagy Kispál rajongó, azért kedveltem, magát LA-t is inkább jó értelemben vett értelmiséginek tartom, mint rocksztárnak. Szóval, mégis. Hallgatom, s így egyben elég szépen a nemzedéki konceptalbum pántlikát tehetem rá. Na, nem direktben, de mindenképpen. Lovasi szövegei amúgy sem direktek, inkább hangulatkeltők, olvasva nem is mindig lehetne értelmezni, hogy ezzel mit is akar kifejezni, hiszen csak egy-egy pillanatfelvétel az egész. Viszont ezekből a pillanatfelvételekből össze áll egy kép, s ez ma is nagyon aktuális. Ez a lemez tényleg készülhetett volna akár ma is. Nekem legalább is az újrafelfedezés teljesen up to date-té tette. (B)

https://www.youtube.com/watch?v=SLlCZiZ55pg

https://www.youtube.com/watch?v=Z3TLpJKfdDU

Maria Joao and Grupo Cal Viva: Sol, 1991.

Egy egyedi énekstílus az, amivel leginkább leírhatom ennek a zenének a lényegét. MJ egy kísérletező alkat, nem kimondottan csak a jazz területén, de ez a lemez azonban erősen jazz hangzású. De mindegy is milyen zene, MJ különleges hangjával, előadási módjával úgyis saját magára „szabja”. Mindig is szerettem az ilyen formabontó énekesnőket (első élményem Irene Papas, aztán később Diamanda Galas, Sheila Chandra stb.). Ez a lemez – ne legyek igazságtalan – zeneileg is nagyon jó. Úgy láttam, mintha ezzel a formációval sajnos nem is készült több lemeze. Pedig szívesen hallgattam volna még többet is tőlük. (B+)

https://www.youtube.com/watch?v=IuqLfOjmSiA

https://www.youtube.com/watch?v=zsmd3PHHod8

Boris Kovac & LaDaABa Orchest: Last Balkan Tango, 2001.

Ahogy meghallottam az első számban a fúvósokat, már éreztem, hogy ez másabb lesz a szokott balkán zenéktől. S valóban, másabb is. Az egész egy nagy játék, a balkán, cigány, szlávos és magyaros, ill. főmotívumként a tangó zenei elemei keverednek jazzel, de úgy, hogy olykor már éppen giccses vagy nótás szentimentalitásba menne át, de ekkor megtörik, széttöredezik, jazzes szaxofonjáték ellenpontozza, a tangóharmonika szaggatja, majd újra összeáll az érzelgős dallam, hogy újból zárójelbe tegyék, s a katarzis valami nehezebb összjátékkal záruljon. Ilyet még tényleg nem hallottam, a Klezmatics csinál valami hasonlót a klezmerrel (persze e mellett zeneileg nagyon rokon a Kusturica- és Bregovic-féle zenei vonallal). Nagyon jó a zenészek összjátéka, s rögtön ráizgulva, a youtube-on persze rákerestem, találtam is néhány koncertet, amit megnézve, nem csalódtam, igen jól működik ez a zene koncerten. Sőt, az az igazi terepe. Nagyon izgalmas. Koncerten a Kusturica No Smokinghoz hasonlóan kreatív, mozgalmas, élvezetes show. S mit látok, két zenésze is magyar, ill. a nálunk élő David Yengibarjannal is vannak koncertjei. Balkán, a nagy olvasztótégely, nemzetekben és zenében. (B+)

 http://www.youtube.com/watch?v=P3lTGYaco3E&feature=share&list=UU0i7O1jMQmMZ-87oUqrlS5w

https://www.youtube.com/watch?v=wwZyLZWchHs&list=UU0i7O1jMQmMZ-87oUqrlS5w

https://www.youtube.com/watch?v=qln_BuReij0&list=UU0i7O1jMQmMZ-87oUqrlS5w

https://www.youtube.com/watch?v=b3EzomrORCM

https://www.youtube.com/watch?v=3g06BtjGvvw

https://www.youtube.com/watch?v=06Wh3-yZbHM

Toni Kitanovski Cherkezi Orchestra: Borderlands, 2006.

Egy héten belül két ilyen kellemes meglepetés, több mint sok(k)! Ülök a vonaton, éppen a ködös Cegléden szálltam fel, ahogy dél felé robogunk, kint egyre verőfényesebb napsütés lesz, a magyar népzenei válogatás lemez utolsó száma után beledübörög a fülembe ez a zene. Az első szám valami r ’n’ b balkánosítva, robbanékony, erőteljes gitárjátékkal, de utána, egyre inkább, főleg a fúvósok nagyon egyénien, de jól felismerhetően nyomják a déli szomszédjaink kevert zenéjét. A táj is ehhez igazodna, a puszta közepén egy felismerhetetlen autó, aminek talán csak a teteje van egyben, arrébb libák totyognak, a másik oldalon mindenféle deszkákból, ilyen-olyan anyagokból összeeszkábált kis sufnik, biztos szerszámoknak. Ahogy a filmekből beleégett a szemünkbe a balkáni (és magyar) vidék képe. Érdekes, hogy a táncházas magyar népzenére nem asszociál az ember a lepukkant vidékre, inkább csak a tip-top, dobozból kihúzott, vasalt népviseletre. Ilyen balkáni zene kell, hogy otthon érezd magad ebben a miliőben. Persze ebben a zenében nemcsak az a zene van benne, ami a mi népzenénket is színesíti (pl. a román-bolgár-török vonal vagy a cigány), hanem néhol arabos, afrikai hangzás is fellelhető. A gitár az említett első számon kívül inkább háttérben marad, s az etnós alaphangulatot produkálják. Nekem nagyon bejött ez a fúzió is. Csak nem lerágott csont a balkáni zenei világ, még akkor sem, ha a világzenei trend most éppen mást kapott fel. (B+)

https://www.youtube.com/watch?v=I9a8MkInrkE

https://www.youtube.com/watch?v=p--VPKdi4bE

https://www.youtube.com/watch?v=tj9Ygo6d3eg

https://www.youtube.com/watch?v=Vus4l-5kMcU

Kaláka: Hajnali rigók, 1998.

Misztrál: Ösvény, 2002.

A K régebbi lemezei már egyfajta örökzöldek, kulturális örökség, amiknek jórészét még az óvodások-iskolások is megismerik, így minden generációnak jól ismert. Azt hinnéd, hogy lerágott csont, már nem tudnak újabb lemezekkel úgy előrukkolni, hogy azok különösebb élményt nyújtanának. Mindig meglepődök, ha olyan K lemezzel találkozok, amit eddig nem ismertem, hogy milyen jó ezeket hallgatni. Ez is nagyon jó, hozza a jól ismert hangzásvilágukat, mégsem uncsi, egyszerűen Gryllusék megunhatatlanok, ennek a sajátos műfajnak a legnagyobbjai. (B+)

A M együttes nem olyan régi zenekar, de már első hallásra érződik, hogy a Kaláka nyomdokain járnak. Nem utánozzák, de mégiscsak az az iskola. Kellemes, jól eltalált versek, szövegek, hangszerelés, mi kell ennél több. Úgy tűnik, az elhivatottság is megvan. Nem tudom, hány lemezük van, mindenesetre ez nem rossz, szívesen megismernék tőlük többet is. (B-)

Tricky: A Ruff Guide, 2002.

Azt nem tudnám megmondani, hogy T-től hány lemezt ismerek, olyan régen nem is hallgattam már, meg nem is volt az én műfajom, nem követtem figyelemmel, attól függetlenül, hogy több lemeze volt, ami tetszett, mint ami nem (konkrétan 3-ra emlékszem, ami tetszett). De ez most nagyon bejött nekem. Nem teljesen lehetne ezt önálló lemeznek nevezni (mégis annak veszik), hiszen annyi közreműködője van (én csak egyet tudok most írni, P.J. Harvey). És nem is teljesen egy stílus, váltakozik a zenei megközelítés, bár a trip hop nyilván a főáram. Ha leginkább valamilyen stílust kellene mondanom, akkor a 4AD világa egyértelműen. (B)

https://www.youtube.com/watch?v=vZS5n4834pU

Sebő Ferenc – Weöres Sándor: Rongyszőnyeg, 1997.

Sebő Ferenc – Sebestyén Márta - Zsarátnok

A Kaláka után Sebő sem meglepetés olyan téren, hogy nem lehet benne csalódni. Ez egy hosszú anyag, ami elég színesen nyúl a versekhez. A Sebőtől jól ismert folkos és dobozgitáros hangulat mellett egészen újszerűbben hangszerelt dalok, de cigánydalos felfogás is hallható.  Egy-két dal, mint Cseh Tamás, más meg Dévényihez hasonlító. SF jellegzetes hangja mellett ott van SM is, aki most kevésbé erős ezen a lemezen, hiszen könnyen kiszámítható, hogy az általa énekelt dalok népzenések, még SF többféle megszólalást remekel. (B)

The million Dollar Hotel – soundtrack album, 2000.

A lemezt ismerem már régóta, de már nagyon régen nem hallgattam, el is felejtettem a létezését. Most jó volt újra rácsodálkozni. Tulajdonképpen az egyharmada U2 és Bono, szinte egy U2 albumnak elmenne. A nagyobb fele az ún. The Million Dollar Hotel Band felvétele, aminek a tagjai többek között Eno, Hassell, Frisell és Daniel Lanois. Azért ez egy impozáns névsor. Nagyon jó volt most hallgatni, a kissé melankolikus feeling, a jól hangszerelt számok hallgattatták magukat, jó párszor sikerült is. (B+)

Miles Davis, John Lee Hooker, Taj Mahal: Hot Spot - soundtrack, 1990.

Ezt nekem igazán értékelni nem lehet. Mert olyan élménytöbblet van, hogy bármit is mondanék, csak az befolyásolna. Egy házavató buli, ahonnan éjszaka még a házigazdák is elmentek, maradtunk hárman, néhány sör meg egy tál francia vagy borsósaláta. És egy kazetta a zsebemből, amit a teljesen üres szobában, a földön ülve a magnóba betettem, s reggelig ki sem vettünk. Egy 40 perces lemez, ami kilencszer meghallgatva is ennek az éjszakának tökéletes öröme, az üres szoba falai között a jól ismert trombita- és gitárjáték a hajnalodás fázisaiban csak még inkább valami fájdalmas, de mégis felemelő érzést adott. A dohány-sör-saláta íz között ott visszhangzik az a blues, ami talán pont ez, ez a hajnal, ezzel a mámoros érzéssel, amikor van egy időzóna, hogy a hajnal tör előre, de a lelki állapot nyugvó, szinte azt szeretnéd, hogy soha ne kelljen innen, az üres szobából felállnod, s folytatni a szürke mindennapokat. Csak ez a zene tudja ezt a hajnalt. Bármi más csak háttérzene lehetne. (B+)

Bognár Szilvi: Ének őrzi az időt, 2006.

Bognár Szilvi - Herczku Ági - Szalóki Ági: Szájról szájra, 2007.

Bognár Szilvi – Kónya István: Rutafának sok szép ága, 2008.

BSz Semmicske énekek lemezét vagy 5-6 éve ismertem meg, s az nagyon tetszett. Ezek a lemezek is kb. azokból az évekből valók, most egy csokorra hallgatom őket. BSz volt az Anima Sound System és a Makám énekese is, de a tiszta folk úgy tűnik, az „alappályája”. A 2006-os lemez azt a régi hagyományos Muzsikás vonalat követi, ami a népzenét finoman frissíti, éppen hogy van egy kis modernebb hangzás bele lopva, ill. a középkori virágénekek világát is megvillantja. És el ne felejtsem, a balladák is erősen jelen vannak. A középkor viszont a Kónya István lantossal készült lemezen a fővonal, igazi reneszánsz hangulat, históriás énekektől a vallásos témákig (imádságok és zsoltárok archaikus formában). Nagyon kellemes, tiszta hangulat. És a harmadik lemez a három folksztár énekesnővel. Mindhárman énekeltek a Makámban, de ettől függetlenül különböző színes pályát jártak be eddig. Közös még, hogy mindhárman a népzenéből indultak el, BSz aztán a fent említett Animátót a Sebőig kalandozott, HÁ a folk és az etno mellett a jazzben is sokat énekelt, s SzÁ pedig a Besh O Drom énekese is volt, de a hazai nagy hagyományú gyerekműsoroktól kezdve igazán sok mindenben részt vett ő is. Hárman elég erős csapat, amit tapasztalhattam is élőben Nyíregyházán, a Vidor fesztiválon. Nagyon erős a lemez is, amit leginkább szerintem Nikola Parovnak köszönhetünk (mindhárom lány korábbról is zenélt vele együtt), a balkános, törökös és etnós beütés iszonyú sűrű szövésűvé teszi a zenét, úgy gondolom évtizedekig lesz ebben a műfajban ez a lemez egyfajta kultlemez. (B+ / A- / B)

https://www.youtube.com/watch?v=YVS5vLlZWEs

https://www.youtube.com/watch?v=AD87Kg1QYgA

https://www.youtube.com/watch?v=DdGHBh2iQ60

https://www.youtube.com/watch?v=Y0KdzQFJCM4

Grencsó Open Collective: Flat / Síkvidék, 2014.

Grencsótól már régen hallottam hagyományos jazzfelállásban hagyományosabb jazzt játszani. Az idézőjelben és nem pejoratívan „bohóckodósabb” vagy „lazább” formációit én nagyon szeretem, kifogyhatatlan ötleteiből. Viszont most jó volt egy ilyen igazi jazzt is hallgatni tőle, ráadásul kvartettet, s ebben is nagyon jó. Néhol a régi Dresch-es korszakát juttatja eszembe, na, meg a nagy elődök (Parker, Coltrane stb.) is egyértelműen meghatározzák ezt a fajta jazzt. Nagyon jó a zenészgárda, minden zenész hangszerének kiváló megszólaltatója, én viszont csak a bőgőst, Benkő Róbertet ismerem, Pozsár Máté zongoristát és Miklós Szilveszter dobost nem. Pedig tényleg ők is nagyon jók. (B+)

The Wolfgang Press: Bird wood cage, 1988.

The Wolfgang Press: Queer, 1991.

Azt hiszem, hogy a 90-es évek közepén volt egy kazettám, amire csak a zenekar neve volt felírva, nem tudom, melyik lemezük, esetleg két lemez is volt, de tudom, hogy tetszett. Most ez a két lemez szintén tetszik, nagyon erősen a Birthday Partyra emlékeztet, de a Joy Division is képben van, mint a nagy előd. Bár az ének olykor David Byrne stílusához hasonló, mindenesetre az a new wave és punk utáni forrongó alternatív kultúrának a részének gondolom, ami a punkból a nyersességet hozta, de már túllépett annak a zenei egyszerűségén. Mai füllel sem rossz, érdekes, hogy nincs köztudatban (nem is volt talán), pedig ennél a zenekarnál jóval gyengébbeknek is van a mai napig kultusza. (B+ / B-)

Ornette Coleman Trio: Golden Circle – Stockholm, live, 1965.

Egyszerűen fantasztikusan szólal meg ezen a lemezen ennek a kornak a legmodernebb jazze, a freebe hajló avantgarde. Nagyszerű trió a lendületességével nagyon erős, a szaxofonjáték pedig végig elvarázsolja az embert.

(A-)

Drum & Folk: Hol folk, hol nem, 2011.

Ez nekem nagyon bejött. Fiatalok magyar népzene feldolgozása, ami egészen sajátos. Az erőssége mégis a kristálytiszta hangú énekesnő, üde színfolt. A hangzás kissé eklektikus, van olyan szám, ahol alig különbözik az autentikus eladásmódtól, legfeljebb a beatbox árulkodik a hegedű mögül. De szép bluesos számuk is van elektromos gitárral erősítve. Az albumról érződik az útkeresés, én megadom nekik a bizalmat, jó felé kapisgálnak. (B)

Lou Reed: The Bells, 1979.

Azt gondoltam, hogy meghatározó zenészektől, együttesektől - bár nem ismerek minden lemezt nagyon jól, de legalább a sorlemezeiket címről mindegyiket ismerem. Nagyon meglepődtem, hogy LR-nek van egy olyan lemeze, amiről nem is hallottam, ráadásul a 70-es évekből. Nagyon érdekes lemez, első hallásra nincs rajta semmilyen kiemelkedő szám, nagyjából a 70-es évekre jellemző hangzás, ami csak egy kicsit karcosabb, mint a többi lemeze. De másodjára már annyira kihallom ezt, hogy egyre inkább olyan érzésem van, hogy ez inkább a Velvet utáni időkre tehető lenne, s nem a hetvenes évek végére. Végig erősen jelen van a fúvós (Don Cherry is játszik a lemezen!), de olyan fura a keverés, mint a korai Roxy Music lemezek, vagy még inkább mintha a 60-as évek vége felé vették volna fel. Szóval, olyan nyers, a hangszerek egybefolynak, ettől talán a karcosabb érzés. Vajon tudatos-e ez? Mindenesetre egy unikum ez a lemez (B+)

https://www.youtube.com/watch?v=5GMelOWFzOM

Koncertekről

Inocsényka

(Incognito – 2014. április 25.)

Az előző koncertjükről hallottam, hogy mennyire jó volt, és a YT-on is láttam közel félórát tőlük, ami ígéretessé tette ezt a koncertet. Nem is csalódtam, tényleg nagyon jók. Ha behatárolni akarnám a zenét, akkor azt mondanám, olyan zenét játszanak, ami az ECM profiljába jól illene. Nem világzene, de nem is hagyományos jazz. Finom felvezetések, olykor felpörgések, majd újból felépítve az egész egy visszafogottabb zenei részből. A zenészek közül nem igen lehet kiemelni, mindegyik gazdagon építi ezt a zenét. Persze a két szólóhangszer, a fuvola és a trombita erősen meghatározzák ezt a zenét. A fuvola különösen akkor is nagyon jó színt visz e zenébe, ha éppen a trombita szólózik. Egyszóval, egy gyöngyszem a magyar zenei életben, jó pályafutás kialakulóban. (B+)

Filmekről

A rejtekhely (La planque)

by Akim Isker, 2011.

fsz. – Jalil Naciri, Gilles Bellomi, Ahcen Titi, Guillaume Verdier, Samira Lachhab

Azt hiszem, Tarantino mellett Guy Ritchie még az, aki a legtöbb inspirációt adta a későbbi cool filmeknek (meg Luc Besson, ha már francia filmről van szó). Persze ennél a filmnél Besson sem kihagyható, de én mégis végig GR hatását éreztem a sztoriban, a karakterekben, és abban a pörgős, gyors fordulatokban, ami végig jellemzi a filmet (oly annyira pörög, hogy még a végét sem zárja le, egyszerűen elhajtanak a főszereplők, s mire a poén leesik, már vége is a filmnek). A szokásos vicces-humoros francia krimi-vígjáték recept itt mindenképpen egy kicsit másabb lesz ezzel a lendületességgel. Annyira erre épül, hogy ritkább az a filmben, ha nem szól valami dögös zene aláfestésként. Egy kis kikapcsolódáshoz igazán jó választás. (B-)

Kényszerszünet (Intermission)

by John Crowley, 2003.

fsz. – Colin Farrell, Colm Meaney, Cilliam Murphy, Kelly MacDonald, Shirley Henderson, David Wilmot

A sztori és a kissé elcseszett karakterek itt is hasonlóak, megspékelve azzal, hogy egy csomó kisvárosi figurát megismerve végül valahogy, ilyen-olyan módon keresztezik egymás útját. Az angol és az ír szociografikus filmvilágot sem feledi, s amennyi belefér egy vígjátékba, annyi fel is bukkan, eléggé szép kispolgári közeget elénk festve. Ezek persze apróságokban mutatkoznak meg, a busz utasaiban, a szupermarket árufeltöltő munkájában és korlátolt főnökében, a diszkóban hapsikra hajtó öreglányokban stb., stb., mind jól eltalált poénok is egyben. Persze, ahogy ilyen filmnél szokott lenni, kötelező fordulatok után ügyesen összevarrja a különböző szálakat, hogy azért vígjátékhoz illően heppiend legyen a végén. (B-)

Engedj be! (Let the Right One in)

by Tomas Alfredson, 2008.

fsz. – Kare Hedebrant, Lina Leandersson

A MODEM filmklub folytatja a horror jellegű filmekkel a műsorát. A válogatás koncepcióját nem ismerem, de biztos az is szerepet játszott, hogy kevésbé ismert és művészibb filmek kerüljenek a terítékre. Ez ezzel a filmmel is sikerült. Bár, ha tudom, hogy vámpíros történet, biztos nem nézem meg. A film- és könyvpiacot elárasztották ezek a vámpíros marhaságok, amiknek már a régi szokványos, elcsépelt vámpír feelinghez semmi közük. Ez a film viszont érdekesen építi be egy kicsit szociografikus látásmódjába ezt a meseszálat. A lényeg azonban egy 12 éves fiú rácsodálkozása a világra, a barátságra, az első szerelmi érzésekre, a mobbing és a rejtélyes gyilkosságokból adódóan az erőszakra. Nagyon jó a dramaturgiája, a képi világa, az operatőr külön is kiemelendő. A két gyerek játéka is hiteles, s ha túlteszi magát az ember a horror-mese szitun, akkor sok mindenen lehet még napokig gondolkodni, mit is üzen ez a film. A plátói szerelem örök „terhéről”, vagy éppen bennünk létező kettősségről, ami olykor teher, de olykor képes megvédeni? Szóval, nem szokványos film, a horror műfajban meg pláne nem. (B)

Tétova félrelépők (Late Bloomers)

by Julie Gavras, 2011.

fsz. – Isabelle Rossellini, William Hurt, Doreen Mantle, Arta Dobroshi

Egészen végig élvezetes humorú, olykor kissé blőd, s nagyon francia. De mindezek mellett teljesen komoly az alaptéma, az öregedés. Mégpedig a legfájóbb korszaka, amikor először érzi az ember azt, hogy ez már tényleg az. Fiatalból középkorúvá válni sem könnyű, de a nyugdíjasnak sem, amikor egyre inkább szűkül a világ, de még az előzőnél azért sok új lehetőség is akad, addig a másiknál, ha a szóban forgó öregedés „flash” jól történik, meg is van dolgozva, akkor kevésbé ijesztő. Itt, ezen a ponton, ahol a filmben lévő házaspár van, itt a legijesztőbb. És azt mutatja be a film, két nagyszerű színész jutalomjátékával, hogy mennyire nehéz megdolgozni, de meglehet. Keserédes kissé, de ez van. Még mindig jobb, mint alkoholistának vagy depressziósnak lenni. Mindkét színész tényleg jó, de mégis kiemelném Isabelle Rossellinit, vastag pszichológiai könyvek nem árulnak el erről az egészről annyit, mint az ő szerepjátéka ebben a filmben. (B)

Pánik

by Till Attila, 2008.

fsz. – Gubík Ági, Valcz Péter, Bánsági Ildikó, Schell Judit, Kovács Lehel, Ónodi Eszter

A film nézése közben alig bírtam türtőztetni magam, annyira idegesített, hogy ez a film is, mint oly sok, a magyar filmes kínlódások közepette áll össze, miközben egy csomó mindenben meg egészen jó kis film lehetne. De csak lehetne. Miért van ez a kettősség, nem tudom. Ennek a filmnek is vannak erősségei, a humora pl. Bánsági Ildikó sziporkázik, amellett, hogy tökéletesen hozza az unatkozó öregedő nagyságát, van egy-két olyan jelenete, amit nem lehet hangos röhögés nélkül kibírni. De Schell Judit csoportterapeuta és módszerei is telitalálat. És akkor közben a homokos rendőrpáros és a bekattant fiatal öcsike és a reklámokból Emeseként elhíresült csaj vekengései egyszerűen borzasztóak. Olyan, a mostani keri adók új szomszédokjaiba illő kínlódós párbeszédek, hogy mazochistának kell lenni ahhoz, hogy kibírd ezeket a jeleneteket. Értem én, hogy ebben is lenne humor, de annyira gyenge, hogy már csak kínjában tud röhögni az ember. Az alaptörténettel sem lenne semmi baj, egészen jól megírt forgatókönyv, ügyesen hozza, de nem zavaróan, a trendi dramaturgiai formákat (fent is említett Guy Ritchie pl.). TA valamikor inkább az alternatív világba tartozott, igaz, nem olyan nagy ismertséggel, pedig a tévében rendszeres voltak műsorai. Aztán a keri tévés, valóság sós, celebes világ jól felkapta, és lett olyan pojáca, mint a többi. Most már van neve, de így már másként cseng. Azt becsülöm benne, hogy önironikusan szerepelteti magát a filmben. Mintha azt mondaná, igen én vagyok az a pojáca is, akit a tévéből ismersz. (C+)

Ellenséges vágyak (Se, jie)

by Ang Lee, 2007.

fsz. – Wei Tang, Tony Leung, Joan Chen, Chung Hua Ton, Lee-Hom Wang

A kínai történelemben nem vagyunk járatosak, ezért az 1940-es évek gyors kínai-japán háborús viszályból sem sokat értünk. De ez nem is lényeg. Adott egy korszak, ahol az elnyomó rendszer ellen fellépnek ellenállók, akik között a szervezettek mellett amatőr idealisták is vannak. Akik még embert is ölni alig tudnak, mégis terroristaként magas rangú személyt akarnak likvidálni. A film egyik - ilyen szempontból – csúcspontja az, amikor a maroknyi csapat együttesen egy embert nehezen képesek meggyilkolni, nagyon feszeng az ember a székében, annyira naturálisan pont ellentétes a könnyű gyilkolásos film élményérinkkel. A film mégsem egy terrorista film, sokkal inkább az emberek közötti kapcsolatokról szól. A nehéz, sorsokat befolyásoló, durva háborús idők, persze az is ott van, de hogyan lehet egy törékeny nő politikai kurva, vagy mégsem az. És Tony Leung –aki számtalanszor bizonyította, hogy nemzedéke legjobb színészei között van – egy rohadt ávósként mégis talán emberi érzései lehetnek? Ilyen szempontból nem könnyű ez a film, tele van azokkal az ambivalenciákkal, ami a mi történelmünkből is ismerős. A film nagyon profi, hollywoodi szinten is, a feszültségteremtés tökéletes. De nem szájbarágós, értelmezésnek hagy teret, és ez nagyon jó. (B)

Nyomtalanul (Kvinden i buret)

by Mikkel Norgaard, 2013.

fsz. – Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares, Claus Maack Bahnsen, Sonja Richter)

Gondoltam, hogy a dánok thrillerben sem fognak csalódást okozni. És be is jött. Hollywood – száz éve mondom – panelgondolkodású üzem. Nem kéne futószalagon csinálni a szart, de ők úgy döntöttek, ez a legbiztosabb üzlet, s ha függetlenek közül valaki hírnévre tesz szert, akkor talán beengedik egy kis rendhagyót is csinálni (a kivétel erősíti a tucatokat). Meg a jó európai, ázsiai filmeket megcsinálják remake-ben, hollywoodosítva. Már előre látom, ez a film is erre a sorsra kerül, hiszen nagyon jó, de az amerikaiaknak túl jó, majd lebutítják a saját színvonalukra. Pedig nem túl bonyolult történet, a főszereplő sem valami rendkívüli, hozza a mosdatlan, ivós-cigizős, mogorva, magánéletét elrontó típust, de mégis van egy feelingje az egésznek. És e mellett nagyon izgalmas, a feszültséget jól adagolja, bár jóval lassabb, mint az HBO-n látható thriller arzenálé, de a végére nagyon felpörgeti. Ebben a műfajban az északiak eszköztelenül, mégis nagyon jó arányérzékkel tudnak remekelni. (B)

Ádám almái (Adams aebler)

by Anders Thomas Jensen, 2005.

fsz. – Ulrich Thomsen, Mads Mikkelsen, Paprika Steen, Nicolas Bro, Ali Kazim, Ole Thestrup, Nikolaj Lie Kaas

És ha már dánok, akkor itt egy klasszikussá vált film. Valahogy az elmúlt két hétben háromszor is különböző helyen szóba került ez a film, kedvem lett újból megnézni, előkerestem hát. És jól tettem, mert bizony másodjára jobban tetszett, mint első nézésre. Mindenben, elsősorban a színészi játék még inkább megkapott, de a groteszk humora és az értelmezés lehetőségei jobban érthetőbbek lettek számomra. Különösen a három említés, beszélgetésből az egyik vélemény volt az, ami miatt is megnéztem, mert én nem így emlékeztem a filmre. Nos, valóban én másként értelmeztem, de most már azt is látom, hogy a film nagy-nagy csavarral provokál, nem olyan könnyű egyértelmű konklúziót találni. Amikor először láttam, a doki kifejezetten idegesített a blődségével, de most jöttem rá, hogy direkt ilyen, a blőd narrációjával elemeli az egészet, ettől olyan, mintha Örkény írta volna. A színészek miatt meg akár még kétszer is meg lehet nézni. Egyszerűen nagyszerű film. (A)

A Passió (The passion of the Christ)

by Mel Gibson, 2004.

fsz.- Jim Caviezel, Maia Morgenstern, Monica Belucci, Hristo Jivkov, Hristo Shopov, Rosalinda Celentano

Érdekes, hogy viszonylag elég sok dicsérő kritikát láttam már horrorfilmekről. A kritikusok szeretik a horrort, mint hatásos műfajt. Sokszor csodálkozok, hogy a sok értelmetlen, mondvacsinált, csak a horror elemekért kikínlódott filmeken mit lehet kedvelni. Erre jön MG, aki csinál két olyan filmet, amik kőkeményen brutálisak, de megpróbálja korhűen bemutatni azt, amit eddig csak olvashattunk, s erre mindenki fanyalog, MG-t betegesnek, morbidnak, szadistának mondják, szinte mindenütt. Nem l’art pour l’art a brutalitás, hanem több vagy másabb, akkor beteges, ellenben, aki olyan filmet csinál, hogy pl. egy sötét erdőben láncfűrésszel egy fél iskolát feldarabolnak, az jó poén. És nem is kell hozzá történet. Az Apocalypto nemcsak brutális, de iszonyúan izgalmas, nagyon jól felépített és a filmezés magas foka. A két évvel előbb készült Passióban már ott van ez a fantasztikus kamerázás, ami amellett, hogy nagyon profi, vigyáz arra, hogy a történelmi hitelesség rovására ne menjen a technika, mint egyéb másban is. A Bibliát nem akarja überelni, valószínűleg tudta, hogy indulatokat fog kavarni, ezért kényesen vigyázott arra, hogy az Írást lehető legjobban visszaadja. Csak hát abban ennyire nyersen, durván nem olvashatjuk azt, amit itt megmutat, hogyan is kínozták Jézust. Nagyon hitelesen, félelmetes részletességgel, ami persze ijesztő és nem is könnyű befogadni. Mivel a hitelességhez szükséges a lényegtelen epizódok megmutatása is, ami persze nem is olyan lényegtelen, ha arra gondolunk, hogy a keresztre feszítésben a kereszt felállítása nem is olyan egyszerű, ami Jézusnak szintén fájdalmakat okozó folyamatokból áll, nos, így a nagy pátosz nem úgy van kiporciózva, ahogy az eddigi képeskönyves filmekből megszoktuk. És ez persze nem tetszett a vakbuzgó hívőknek, akik képesek úgy felháborodni, hogy nem is láttak, olvastak, hallottak valamit, csak már attól beindul a „felháborodunk” folyamat, hogy hallották, az nem olyan, mint amivel eddig jól elvoltak. Állandóan azt hiszik, hogy támadják őket, s esetleg még gondolkodniuk is muszáj, nemcsak a dogmát mantrázni. Pedig, aki ezt a filmet megnézte, szinte biztos, hogy ezután másképpen fog gondolni arra a szenvedésre, ami minden embert megváltott. Hacsak nem pszichopata. Már az egyházi művészetben sem az ikonoknál tartunk, ezt észre sem vették. De hogy a zsidók se maradjanak le, ők is tiltakoztak, mert a zsidókat ellenszenvesnek mutatja be a film. Érdekes, eddig ezt meg ők nem vették észre, hogy bizony ez a „sztori” már kétezer éve azt hirdeti, hogy a saját egyházi-politikai rendjük védelmében a zsidó főpapok mindent elkövettek azért, hogy Jézus pusztuljon. Pont. Nincs mit beszélni arról, hogy ellenszenv vagy sem. Őket az spanolja, hogy MG-ról terjedt az a hír, hogy zsidógyűlölő, de mégis a filmmel kötekednek.

Szóval, minden oldalról támadták, ami egyébként üzletileg jól jövedelmezett, mert ezek a kritizálások felszínen tartották, beszédtéma volt, és ezért sokan nézték meg. Biztos e nélkül jóval kevesebb nézője lett volna.

A hitelességen sokat dolgoztak nemcsak látványban, hanem pl. abban is, hogy eredeti nyelveken beszélnek a filmben, ami az átlagnézőt (az amerikai meg nem is szokott hozzá) elriasztja, mert a feliratokat olvasni kell. De szerintem ez is tudatos MG-tól, egyrészt a hitelesség, másrészt üzenet a nézőnek, hogy most nem egy átlag piff-puffra ültél be.

Mindegyik színész telitalálat, nagyon jó játékokat láthatunk. Csak egyet emeljek ki: Pilátus feje olyan, hogy lehet akár római is, de SS vagy orosz tiszt is. A helytartó ugyanolyan katonája egy birodalomnak, mint a kései utódai. Ha már katonák, akkor még ezt leírom: a kínzásban nagy szerepük van, s az is a pátoszt gyengíti, hogy állandóan beszélnek, kiabálnak, nevetgélnek, egyszóval szörnyűek. Mindez a kiszínezett, megható képet zavarná, de itt, ebben a felkavaró képi hatásban olyan háttérzajok, amik még inkább egy szédüléses állapotban észlelt külvilág érzékelésre emlékeztetnek. Összegezve, nagyon felkavaró, megrázó film, ami nagyon profin van megcsinálva, semmilyen rossz szándékot nem vélek benne felfedezni, ami miatt másképpen kellene értékelni, mint ahogy hatott a film. (A-)

Kertu

by Ilmar Raag, 2013.

fsz. – Mait Malmsten, Ursula Ratasepp, Küliki Saldre, Leila Saalik, Peeter Tammearu

Igazán nem tudok hibát találni ebben a filmben, nagyon jól sikerült a visszafogott stílusban azért komoly drámát felpörgetni. Ha nem tudom, hogy észt film, akkor valamilyen skandináv vagy ír filmnek gondoltam volna. Talán csak a későbbiekben feltűnő régi Moszkvics és a sűrűbben előkerülő vodka árulja el, hogy Európa mely szegletéből származhat. A falu módos emberének a háza (kívül-belül) pedig olyan, mintha akár nálunk is lehetne. Kíváncsi voltam, ki is a rendező, s akkor látom, hogy a 2007-es, Az osztály című filmet is ő rendezte, ami egy nagyon kemény dráma. Olyan film a mobbingról, hogy ebben a témában ennél jobb megközelítést nem is láttam (oktatófilmnek is elmenne), de olyan durván felkavaró film, hogy nehezen szabadul a hatása alól az ember. Már akkor gondoltam, hogy a rendező kiemelkedő alkotó lehet. Ez a filmje nem kevésbé drámai film, nagyon nagy empátiával, hihetetlen finom, mégis realista megközelítés. A film végén, amikor az autoriter apa haza megy, s látja az udvaron, hogy a felesége is elhagyja (nemcsak a féleszűnek titulált lánya), berohan a házba, s csak a lövést halljuk, a feleség meg éppen száll be az autóba, s egy másodpercre megáll a mozdulata, majd folytatódik, beül és elmennek a nagyobbik lányával. Ebben az egy másodpercben sűrűsödik a legkegyetlenebb dráma. Az ilyen pillanatokat megteremteni csak tényleg kiemelkedő alkotók tudnak. (B+)

Még egy év (Another Year)

by Mike Leigh, 2010.

fsz.- Ruth Sheen, Leslie Manville, Jim Broadbent

Az előző filmje, a Hajrá boldogság! tényleg a filmvígjáték kategóriába sorolható, de ezt nem tudom, milyen meggondolásból írták annak. Talán, hogy könnyed beszélgetéseket láthatunk a felszínen, pedig mögöttük elég nagy drámák vannak. Pedig a film egy depressziós beteggel, ill. orvos és pszichológus rendelésével kezdődik, aminek csak az a funkciója, hogy felkészítsen arra, hogy mit fogunk kapni. Egy öregedő házaspár körül van néhány szerencsétlen sorsú ember, s ők próbálják őket pátyolgatni, a családi idilljükből átcsempészni nekik is egy kicsit. Valójában a film fősodorként az asszony Mary nevű barátnőjét követi, a többiek időközben csúsznak be a képbe. Mary személye tökéletesen eltalált, játékban és megírt szerepben egyaránt. A film felszínes beszélgetései mögött nagyon hitelesen hozza az öregedő, magányos, a jövőtől rettegő, férfira vágyó, alkoholba menekülő nőt, olyan formában, hogy semmilyen magyarázatot, vagy túlspirázást nem igényel, a játékával mindent hoz, ami érthetővé, érzelmileg is átélhetővé teheti a karaktert. A félelmek, a magány és az ezzel járó depresszió, alkoholizálás az önértékelését bizonytalanná teszi. Tudja, hogy a középkorú nők között nem is rossz bőr, fiatalabbnak is nézik koránál, az a tipikus szerencsés, aki sokáig 30-asnak néz ki. De az évek telnek, s egyre inkább az életkor reménytelenül sok, ami csak riasztja a férfiakat. Bár nem is igazán vannak férfiak, amiből sejthetjük, hogy a sok kudarc gyávává tette, önmagába fordulóvá, amit az iszogatás és a barátnőjénél a családias vendégeskedés enyhít valamelyest. Irreális vágyai vannak, a barátnőjének a fiatal fiát szeretné megkaparintani, akit egyébként kisgyerekkora óta ismer, nem éri fel ésszel, hogy ennek a fiúnak felnőttként is ő az a néni, aki kisfiúként is volt. Lenne egy másik szerencsétlen, aki ehhez a családhoz tartozik, szintén depi és piálós, de őt kövérsége miatt nem találja vonzónak, valójában valószínűleg az taszítja benne, amiben hasonlítanak. A férfit durván elutasítja. A film végén a vacsorázó társaságban látjuk hosszan, miközben eltűnik a hang, a csevegő asztaltársaság képben is és hangban is lemarad, csak Maryt látjuk némán. Ez a kép azt az igazi magányt teszi átélhetővé, ami ennyire megtöri az embert. (B+)

Mary & Max

by Adam Elliot, 2009.

A gyurmafilmek még gyerekkoromban sem tartoztak a kedvenceim közé. Imádtam a rajzfilmeket, egyes bábfilmek is elmentek, de gyurmafilmre nem emlékszem, ami tetszett volna. Azt nem is gondoltam, hogy egy komoly filmet gyurmafilmként meglehet úgy csinálni, hogy a humora, groteszk látásmódja tökéletesen illik ehhez a technikához. Ráadásul maga a film szerkezete is eléggé átértékelte az eddigi véleményemet a narrációról. A narráció használatát legtöbbször a gyenge filmes megvalósításhoz kötöttem, minél több narráció, annál inkább gyengébb filmes koncepció, a film képes illusztráció és nem művészi kifejezőeszköz stb. Nos, itt bőven van narráció, de mégsem érvényes rá a saját elméletem. Mindemellett nem is unalmas, sőt, végig az iróniájával együtt nagyon élvezetes. Ez a film egy tipikus regény, amit igazából filmre vinni nem is igen lehet vagy érdemes, de ilyen gyurmafilm formában hihetetlenül beletalált. A groteszk és a tiszta érzések ilyenfajta keveredésével Örkény óta nem találkoztam. A humor mellett olykor szívbemarkoló, ahogy a két - levélben magáról író - főszereplő életét és problémáit megismerjük. Rengeteg finomság van a filmben, megjelenítésben, szövegben, történetben stb. Az a fajta film, amit másodjára azért érdemes megnézni, mert elsőre nem tűnt fel minden. Egy gyöngyszem, humanizmusa, empátiája miatt is nagyon szerethető. (A-)

My Blueberry Nights

by Wong Kar Wai, 2008.

fsz. – Norah Jones, Jude Law, Natalie Portman, Rachel Weisz, David Strathairn, m. – Ry Cooder

Almodóvar sajátja, hogy merészen játszik, mennyire mehet el, hogy ne egy giccses melodrámát férceljen össze. Ez a film dettó, WKW egy olyan melodrámát nyújt, amiben hozza az erre a stílusra jellemzőket, de mégsem válik azzá, hanem kicsit elemeli ebből. Nagyon finoman szövi a történetet, és ez a film is egy regény képzetét kelti. A regényekből jól ismert szitu, amikor a főhős kilép a megszokott életéből, elindul az ismeretlenbe. Az a regényhős, aki mindent megfigyel, s ezáltal sokszor a megfigyelt események, mellékszereplők lépnek előre, azok sorsa kerül fókuszba. A megcsalt lány fájdalmában elindul bele a világba, s találkozik mások fájdalmával. Majd visszatér, hogy egy újabb szerelem vegye kezdetét. Hát, leírva ez eléggé gyenge lányregénynek tűnik, viszont egy ilyen rendező, mint WKW olyan atmoszférát teremt, hogy már az első pillanatoktól kultusz gyanússá válik. De az otthagyott kulcsok is eléggé erőltetettnek vélhetők, mégis a szimbolikussága miatt megbocsátható. A film erőssége még Ry Cooder zenéje, ebben a filmben is nagyon hozza az USA életérzést, úgymint a Wenders Paris, Texasában, s hangulatában maga a film is némileg hasonlít ahhoz. (B)

Pál Adrienn

by Kocsis Ágnes, 2010.

fsz. -  Gábor Éva, Znamenák István, Pokorny Lia, Hegyi Izabella, Margitai Ági

A filmről bemutatásakor sokat hallottam, de igazából nem volt semmilyen elképzelésem róla, úgy az első 20 perc után inkább egy magyar Kaurismaki ihletettségű filmet láttam benne. Aztán egyre inkább bevonódtam, s egészen érdekessé vált a Pál Adrienn keresése. A film valóban olyan csöndesen, hidegen, nagyon kevés ingerrel mutat be egy kövér ápolónőt, akinek egyébként a habitusa is ilyen. Ebbe még humor is csak finoman, majdnem észrevétlenül tud illeszkedni, s ha rááll az ember erre a hangulatra, akkor egészen szórakoztató tud lenni ez az oldala (pl. az osztályról a hullákat mindig egy olyan teherliften viszi, ahol a rádión bugyuta régi táncdalok szólnak. Egyik esetben a szöveg valami ilyen volt: egy kis hullám hátán megcsillan a fénysugár…). A rendező szakít azzal a magyar, több évtizedes hagyománnyal, hogy az elidegenített lelkivilág háttere a szociografikusan ábrázolt lepusztultság. Ez a film látványban akár lehetne pl. német, cseh vagy éppen finn is. Nincsenek lepusztult lépcsőházak, lakások stb. Ja, és a kórház is adná magát a magyar művészfilmesnek: jó kis lehetőség lehetne a rémisztő tárgyi és emberi lepusztultság ábrázolására. Ebben a filmben nincs erre kihegyezve a látványvilág, így nem is jellemző. Mint említettem, a filmben a főszereplő élete eléggé egyhangúan telik, a kórházi haldoklók, a megszegett fogyókúra és a szintén nem túl izgalmas élettársa között. Ebbe hoz egy kis változatosságot, hogy elkezd kutatni egy volt osztálytársa után. A film tényleg bevonja az embert, mintha valami krimi lenne, érdekessé válik, hogy meglesz-e a Pál Adrienn. Már az is ügyes poén, hogy a film címe a keresett személy, aki aztán természetesen csak okot adott a történetre, de ennél több nem várható. Igényesen megcsinált film, jól kidolgozott, szerintem az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje lehet. (B)

Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (Indagine su un cittadino al di sopra di ogni sospetto)

by Lee Kresel, Elio Petri, 1970.

fsz.- Gian Maria Volonté, Florinda Bolkan, Gianni Santuccio, Oranio Orlando

Ez egy fantasztikusan jó film. Annak idején tizenévesen láttam, akkoriban rengeteg olasz politikai krimi ment a mozikban. Tulajdonképpen az olaszok kezdték el ezt a műfajt, velük nem is vetekedhettek, legfeljebb a franciák, bár sok film olasz-francia koprodukció is volt. Gian Maria Volonté szenzációsan jól játssza a hatalomhoz jutó pszichopatát, minden gátlástalanságával, dölyfével és infantilisségével. A pszichopata karakter ilyen jól kidolgozva talán csak Bret Easton Ellis Amerikai psycho-jában van. És Latinovits Zoltán szinkronhangja egyszerűen telitalálat. Az eredeti hangba is belehallgattam, szerintem ez az, amikor ritkán, de a szinkron nem gyengíti az eredeti filmet, színészi játékot. Ennek az időszaknak szerintem a legjobb filmjei közt a helye, bár annyira nem ismert. A Morricone filmzene jobban ismert, mint a film maga. Annak idején fogalmam sincs mit értettem meg ebből a filmből, de most teljesen letaglózott, hogy a pszichopata gyilkos mögött mennyire tökéletesen bontja ki a hatalom működését is. Hát igen, a hatalomra törő archetípusa és a hatalom mechanizmusa párhuzamban, ezt azért sok alkotás megpróbálta párosítani, de itt nem erőlteti összemosni, annál is inkább, mert ma már történelmi távlatból mondhatjuk, nagyon helyesen nemcsak egyes emberekről szólt ez a játék. Ha kitekintünk, látjuk, hogy 1970 egy forrongó időszak „közepe” a nyugati világban, USA-ban a vietnami háború ábrándítja ki a fiatalokat, Európában 1968 (Párizs és Nyugat-Berlin) után, a diáklázongások utáni űrt a szélsőségesek terrorizmusa kezdi uralni, s ez a hetvenes években egy ideig csak fokozódik. A nyugati „demokrácia” pedig ebben a nyomásban erőszakra erőszakkal válaszol, azokkal az eszközökkel automatikusan, amik pedig a diktatúrákban szoktak volt. Nem is értem, hogyan kerülte el annak idején a szockó politika figyelmét, hogy nézd már, itt lehallgatnak, beépítenek stb., nem kéne ezt mutogatni, még a végén beszédtéma lesz, hogy nálunk is van ilyen. Csak arra tudok gondolni, hogy itt kommunista üldözésről van szó, s ezért önelégülten dőltek hátra, hogy most láthatja a szocializmust építő nép, hogy milyen durva is a kapitalista imperialista… Szóval egyrészt tökéletes korrajz a film, de a konkrét kortól független is örökérvényű. És mindehhez Volonté zseniális játéka. (A)

A kis Valentino

by Jeles András, 1979.

fsz. – Opoczki János

Akkoriban a kedvenc filmem volt. Sokáig azt mondogattam, hogy a három legjobb magyar film a Psyché, a Szindbád és A kis Valentino. Nem tudom, hányszor láttam, 3-4-szer biztos. Már nagyon régen láttam utoljára, ezért is örültem, hogy a kertmoziban láthatom. Érdekes volt újralátni. Valóban, annak a korszaknak kiemelkedő filmje, s nehezen tudnék olyan filmet mondani abból az időszakból, ami egyértelműen überelné. De azóta is születtek filmek, s ma már csak a legjobb 10-20-ba válogatnám be. Ami nagyon tetszett annak idején a filmben, az most is tetszik: a sajátos megközelítés, a szociografikus feeling, a dokumentarista játékmód stb. A film ezáltal lesz bármilyen korban is érvényes, bár elég erőteljesen vizuálisan az adott kort magán viseli. Azonban a fiú öltözéke akár mai is lehetne, de a helyszínek mégiscsak többségében korhoz kötöttek (Tarr Béla néhány filmjénél a miliő is „kortalan”). Most nagyon idegesítettek a kiírások. Ez régen trend volt, de itt nagyon gyengén valósították meg. Szomjas később már ügyesebben alkalmazta. Na, mindegy, ettől még fontos, megkerülhetetlen film ez. (B+)

Bibliothéque Pascal

by Hajdu Szabolcs, 2010.

Fsz. – Török-Illyés Orsolya, Andi Vasluianu, Shangar Amran, Razvan Vasilescu, Oana Pellea

A HSz filmjei közül talán ez a legprofibban elkészített film, de korántsem a legjobb. Nagyon tud képeivel hangulatot teremteni, de egyúttal a mainstream felé is elkanyarodhatna ezzel a „készlettel”, ott van a mezsgyéjén. Ebben Almodóvárhoz hasonlít. Az elején kicsit megijedtem, hogy Románia és a Balkán egy kis kusturicázásba viszi el, de szerencsére nem. Az utcabálas zene is inkább Boris Kovacra hasonlít, mint Markovicra. A későbbiekben már teljesen más látásmód jön be. Ehhez rögtön a szilveszter utáni, „újévezős” vonat segít hozzá, ezzel a vonattal hagyjuk el a balkáni közeget és feelinget (érdekes látvány a robogó vonat a különböző utasokkal a fülkékben). A főszereplő ebben a filmben tényleg a teljes film teljes idejét lefoglaló főszereplő: néhány jelenetet kivéve végig a vásznon van TIO, nem mellesleg remek játékkal. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, kik, akik még ebben a filmben jelentősebben jelen vannak, közülük legjobban az apa és a jósnő nagynéni tetszett (azért a BP bártulajdonos alakja sem mindennapi). HSz mágikus realizmusa a filmben kulcsszerepet kap, hiszen a történet fontos fordulópontja az álomban megjelenő „felszabadító” rezes zenekar, de amúgy a mese és az álom végig jelen van a filmben, a főszereplő és a kislánya életének fontos része is. Ezen aztán lehetne még agyalni, én nem teszem, a filmeknek kell ennyi szabadságot adni, hogy ne legyen minden meg- és túlmagyarázva. (B)

13 nap – Az idegháború (Thirteen Days)

by Roger Donaldson, 2000.

fsz. – Kevin Costner, Bruce Greenwood, Steven Culp, Frank Wood, Ed Lauter

A film az a politikai thriller kategória, ami erősen valós, ma már történelmi alapokra helyezi a történetét. Ennél a filmnél el tudom képzelni, hogy a legtöbb minden valóban megtörtént, legfeljebb a tálalás izgalmasítása és a főszereplő karakterének érdekesebbé csiszolása történt meg. Egyébként tényleg izgalmas, de inkább csak azoknak, akik nem piff-puff filmet várnak, s izgalmasnak tartják az ilyen intellektuális hatalmi/erőjátékot. Azonban van némi hibája is. Annyira nem tudja elhitetni a nézőkkel, hogy most akkor akár atomháború is következhetne. Valahogy ezt nem érzem, s mit szóljon az a fiatalabb, aki nem is ismeri a történelmi hátteret, az még inkább nehezen éli át ezt a félelmet, ha nincs megfelelően a filmbe ez bedolgozva. Amikor Kevin Costner hazatelefonál, hogy baj esetén a felesége 5 gyerekkel hogyan meneküljön, akkor ez nem igazán jön át. A film másrészt politikailag nagyon korrekt. Nincs túl színezve, sőt, Kennedyt egyáltalán nem hősként ábrázolja, ahogy amcsi filmekből megszoktuk, hanem egy tipródó, talán egy kicsit bizonytalan elnöknek, akinek nagy szüksége van a tanácsadójára, mert az olykor a szakember (politikai kérdésben), olykor coach, de még egy pszichológust is helyettesít. Costner jól is játssza ezt a szerepet, magabiztos, mindenen rajta tartja a kezét, előre gondolkodik stb. Egy igazi super ego. Ha Kennedy hős, akkor ő viszont egy intellektuális hős, aki még akkor is megfontoltan dönt, amikor igazán nem is biztos magában. És kitartóan tud harcolni az erőszakszervezetekkel, hiszen itt nagyon erős hatalmi harc ment végbe a politikusok és az egyenruhások között. Az előbbieknek a béke adja a legitimitását, az utóbbiak háttérbe is szorulnak. Ha baj van, akkor viszont ők kerülnek az előtérbe, s alig várják, hogy így legyen. Ezért nehéz őket visszafogni. Ezt a konfliktust egészen jól mutatta be a film. (B-)

Equus

by Sidney Lumet, 1977.

Fsz. – Richard Burton, Peter Firth, Jenny Agutter, Joan Plowrirght, Eileen Atkins

Peter Shaffer valamikor a 70-es évek elején írta a színdarabot, rögtön világhírű lett. Nem is csoda, hogy 1977-ben filmet csináltak belőle. Ráadásul a kor egyik nagyágyújával, R. Burtonnel. Nálunk úgy emlékszem, hogy hamarabb mutatták be a Vígben Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval a színdarabot, mint a filmet. Óriási siker volt az előadás, ezután minimum, hogy a filmet is vetítették. Gálffi akkor volt a fiatal férfiszínész „ügyeletes” ideál, aki nemcsak jó pasi, hanem drámai szerepekre is alkalmas (mint évekkel előtte Hegedűs D., meg Cserhalmi). De valamikor az ötvenes években Darvas is hasonló volt az akkori korban. Darvas idősödve meg az a drámai színész lett, aki mindent képes eljátszani, az Egy őrült naplójától akár az Equus pszichiáteréig minden drámai szerep „jól áll” neki. Pár éve Alföldi játszotta az orvos szerepét, akkor újból többet lehetett a műről olvasni, s Alföldiéknek is sikerült nagyon jó kritikákat besöpörni. A darab nagyon hálás kis alkotás. Eleve kamaradarab, ami a színházban adja magát, hogy intim, nehéz levegőjű drámává álljon össze. Aztán sok minden nyitva van ebben a darabban, ami minden színházi embert meg tud szólítani. Maga a színház lényege adott ebben, sokféleképpen lehet hozzányúlni. Hamletet is láttuk már százszor, de mindig más, hol sorsdráma történelmi miliőben, tablóban, hol lélektani dráma, akár üres színpadon eljátszva, de láttam már politikai krimiként is, és misztikusabb megközelítésben is. Az E-t is körülveszi egy kis misztikusság, főként a fiú szertartásaival, de a lélektani dráma még ezen felül számtalan megközelítést is adhat, a fiatal lelki fejlődésétől a párkapcsolati és szexuális elakadásokig sok mindenre helyezheti a hangsúlyt. És még sorolhatnám, akár az orvos kiégése, társadalombírálati olvasata is másabb előadást teremthet. Ehhez képest a film mindent akar markolni, s ha nem lennének jók a színészi játékok, olykor még ki is siklana ettől. Nem mondom, hogy ma már nem állja meg a helyét, de színházi játékhoz nem ajánlanám a filmet mintának. Kár, hogy nem gondoltam végig, mi maradt nekem meg ebből a filmből régről, vajon mi kapott meg annak idején. Így már nehezebb a film újabb megnézése után, de azt hiszem, hogy leginkább a sivár szülők negatív hatása a gyerek (lelki, szexuális stb.) fejlődésére és az orvos saját életétől való megrémülése. (B+)

Holdfény Királyság (Moonrise Kingdom)

by Wes Anderson, 2012.

fsz. – Gilman Jared, Kara Hayward, Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, Harvey Keitel, Tilda Swinton

Ez egy remek és kedves, szeretnivaló film! A történet meg a gyerekek, a cukisága stb. olyan mintha egy ifjúsági film lenne, de e közben azért nem ennek a műfajnak a szűkös határain belül van. Már azért a színészgárdából is sejthető, hogy nem a vasárnapi ebéd utánra szánták az hbo-ra. Igazi humanista film, ahol két gyerek a szeretetlenségben egymásra talál, levelekben írják meg egymásnak a rejtett érzéseiket, s empatikus válaszokban próbálják egymást támogatni. Mindeközben a környezetükben lévőkről is kiderül, hogy nem olyanok, mint amilyennek látszanak, esetlenségükkel ők is szerethetőkké válnak, s ki is derül róluk, hogy nem is gonoszak. De még az agresszivitásra felajzott cserkészfiúk is a szerelmespár oldalára állnak, egy nagy csapatként segítenek a menekülésükben (mondom én, hogy olyan a történet, mint egy ifjúsági regény). Talán csak a gyámügy hatósági személye a gonosz ebben a filmben, de ő aztán érzéketlenségével mindenkit elriaszt. Zseniális, hogy nincs neve, ő maga a Gyámügy, így is szólítja mindenki, sőt ő maga is így hívja magát. És ez is hozzátartozik a film sajátos humorához. A film humora a második nagy érdeme (első a jellegzetes karakterek, ha konkrétan eddig nem derült volna ki a leírtakból). A harmadik pedig a képi világ. Ebből csak azt emelném ki, 1965-ben játszódó film színekben, hangulatában nagyon eltalálta a kort. (B+)

Barbara

by Christian Petzold, 2012.

fsz. – Nina Hoss, Ronald Zehrfeld, Jasna Fritzi Baner, Mark Waschke, Rainer Bock

A film nem az a tipikus „képes” beszámoló a komcsi időkből, bár kétségtelen, a film harmadik percében felismerni a jó öreg Ikarust, ez már a mi keresztünk. Mondjuk én fekete színű Ladákra nem emlékszem, de elég ennyit a tárgyiasult szocializmus feelingről. Ez a film inkább északi, skandináv stílusú a lassú, szaggatott dialógusaival, az egész képi világával, ahogy a szereplők belső lelki működését megjeleníti stb. És ebben a stílusban is tud nagyon kegyetlennek megmutatkozni a hatalom, és ehhez nem is kell túlságosan alaposan bemutatni ennek a mechanizmusát. Elég a megalázó házkutatás a gumikesztyűs nő látványával, a ház előtt álló kémlelő autó stb. Ebből a szempontból a leginkább kilóg az osztályvezető főorvos magyarázkodó története. E nélkül is elhisszük, hogy nem passzióból ír jelentéseket a beosztottakról. Nagyon erős film, nagyszerű színészekkel, a szockó időkről az egyik legjobb film, amit láttam. (B+)

Egy szerelem története: a nő (The Disappearance of Eleanor Rigby: Her)

by Ned Benson, 2013.

fsz. – Jessica Chastain, James McAvoy, William Hurt, Isabelle Huppert, Viola Davis

A filmről olvasottak felkeltették az érdeklődésemet. Már egyszer ezt az ötletet elsütötték a 70-es években Elisabeth Taylorral és Richard Burtonnel, hogy külön egy-egy film mutatta be egy házaspár válását, hogy mindkét oldalt még jobban megértsük (Válik a férfi/Válik a nő címekkel). A trailert megnézve viszont olyan „majdnem” romantikus amerikai filmnek tűnt. Szerencsére nem így volt, már az első percektől leginkább franciás hangulatú, de legalábbis az a fajta - párkapcsolati problémákról szóló - film, mint a Blue Valentine. Talán viszonylag kevés film foglalkozik a krízis utáni állapottal, amikor üresség és tétovaság vagy céltalanság van az emberben, amikor próbálkozik a külső elvárásoknak megfelelni, de nem nagyon megy, vagy másként élni, de ebben is több a kudarc, mint a siker. A filmek nem éppen egy ilyen állapot dinamikájára vannak kihegyezve, s erre a filmre is azt írták, hogy olykor lassú, egyenetlen, érdektelen stb. Megértem ezt is, azonban nem értek vele egyet, mert nagyon jól ábrázolja ezt az állapotot és a színészi játék nagyon erős ebben a filmben. Különösen a főszereplő, Jessica Chastain nagyon ott van, olykor Liv Ullmant juttatja eszembe. De a többiek is nagyon jók, nekem különösen William Hurt tetszett (aki már huszonéve a Füstben is hasonló karaktert hozott), de jó Isabelle Huppert is, bár itt majdnem csak annyi a szerepe, hogy reggel-este borospoharat szorongasson (tényleg, nincs olyan jelenet, ahol előkelően ne kortyolgatna). Szinte alig tudunk valamit a válásról és az öngyilkossági kísérlet okáról, és csak apránként, félmondatokból sejtjük a tragédiát. Ettől egyrészt a film izgalmas kognitív munka, másrészt jól jellemzi a krízis utáni kapcsolatokban lévő defektet, senki nem tudja, hogyan viselkedjen vele, mindenki hallgat „arról”, mintha ezzel óvnák. Ezért lehet, hogy csak egy valakivel tud normálisan beszélgetni, azzal a tanárnővel, akivel már az „események után” ismerkedik meg, mert vele nem kell semmit sem kerülgetni. Keveset tudunk, ismerünk meg az előző életükből, zavaróan kevés utalás van egy meghalt gyerekről, de a film kevés szereplőjének mindnek volt/van valami baja a „szülőségével”. Ebben még zseniális ez a film, hogy nem egy történetet mesél el szokványosan, hanem élethelyzetek apró cserepeiből építkezik. A lélektan mellett nagyon jól felépített és szépen fotografált film.  A zene, Son Lux telitalálat. (B+)

Egy szerelem története: a férfi (The Disappearance of Eleanor Rigby: Him)

by Ned Benson, 2013.

fsz. – Jessica Chastain, James McAvoy, Ciarán Hinds, Isabelle Huppert, Ryan Eggold

Az előző film után erről kicsit ambivalens állapotban jön ki az ember a moziból. Jó a film, de a női rész sokkal erősebb, elsőre olyan, mint egy kis kiegészítés a „fő” filmhez. Mellékszál. A másik, hogy semmi nagy fordulat nincs, hogy alapvetően átértékelje az előző filmet. Nincs nagy fordulat, nagy durranás, vagy eddig nem tudott dolgok leleplezése, amit kicsit várt az ember, elvégre miért két film ez, de pont ettől hiteles. Hiszen ez nem krimi, hanem két zakkant ember sorsáról szól. És akkor apránként kezdtem újra élni és gondolni a filmet. Igen, a női oldal erősebb, egy öngyilkosság utáni újrakezdéssel. A férfi oldal ezzel szemben egy tehetetlen, olykor szerencsétlen figura, a munkája sem megy, becsődöl, jól mutatja, hogy állandóan van rajta valami sérülés, az a tipikus rakás szerencsétlenség állapot. A személyes kapcsolatai sem éppen rózsásak, meg is kapja, hogy megváltozott, agresszív, türelmetlen, ideges lett. És ekkor derül ki, hogy a feleség már 6 hónapja van krízisben, ami nem lehet, tehát krízis utáni depresszióban, amiből menekülne az öngyilkosságba. Fél éve próbálja a férj tehetetlenül megérteni, elfogadni ezt az állapotot, azzal a reménnyel, hogy egyszer csak visszaevickélnek a normális életbe (a legtöbb ember ennél többet nem tud tenni). A feleség öngyilkossága és szakítása csak még jobban összezavarják. Idétlenek a kapcsolat felvételi kísérletei. Az előző filmben észre sem vettem, itt domborodik ki, hogy ebben is milyen esetlen. Követi a feleségét, beül az órára, és küld egy papírt, amire csak annyit tudott írni, hogy szia. Ezzel szemben a felesége megkeresései sokkal direktebbek, ezt is ebből a filmből vettem észre. És hogy milyen összetört a női részben, s itt meg, amikor fel-feltűnik milyen másabb ebből a szemszögből. Olyan titokzatos, nem határozott, de mégis ő „diktál”. Az autóban zseniális az a kis nüansz, hogy a két verzióban egy kicsit másképpen hangzik el a megcsalás beismerése. Komolyan, ezt nem lehet csak úgy poénként beleírni egy filmbe, ennek annyira a zsigerekben van a tapasztalata. Nagy erőssége a filmnek, hogy tényleg nemcsak a kameraállások egyedül a más szemszög megvalósítói, hanem a finoman tálalt részletek adják az összképet. De a legnagyobb erőssége az apa-fia kapcsolat. A szerencsétlenség fiú eleinte a mogorva apával elég tűz és víz, ráadásul, mint egy tinédzser hadakozik is az apjával. Aztán nagyon szépen kezd alakulni ez. A valaha sikeres apa az öregedését nehezen viseli, s kezd rájönni, hogy az élete tele van sikertelenségekkel, amiken ő túllépett. Ahogy egyre őszintébbek egymáshoz, egyre inkább hatással vannak egymásra, ami meg visszacsatolódik, így nemcsak egymás elfogadásában lépnek előre, hanem a saját megoldatlan élethelyzetükben is. Legalábbis lelkileg. Ez azért talán van olyan mély, mint a feleség krízis utáni állapota. Csak ez nehezebben jutott el hozzám. (B+)

Délibáb

by Hajdu Szabolcs, 2014.

fsz. – Isaach De Bankolé, Török-Illyés Orsolya, Razvan Vasilescu, Polgár Tamás, Dragos Bneur

A marketing most igazán profi volt. A filmről mindössze három mondatot tudtunk, ennél nem több fotót, amiből ráadásul a plakátra kerülten Bankolé géppisztollyal vágtat – nem is volt a filmben. Ezzel a kevés ismerettel lebegtette a filmet, mindenkit kíváncsivá téve. HSz mindig tud egy sajátos hangulatot teremteni, így nehezen lehetne bárkihez is hasonlítgatni (pedig itt is lettek volna elődök, akikhez lehetett volna kicsit hasonlítani, mondjuk Szomjas hortobágyi westernjéhez, vagy a sokaktól ismert szociografikus képi világhoz, de a puszta adta képi lehetőségek még Jancsót is megihlették, s nemcsak a Szegénylegényekben). A westernhez sem igazodik annyira, mint ahogy ezt írják róla. Valóban, a pusztában bolyongás nagyon westernes, de a többi legfeljebb jól adaptálható lenne westernbe, mint a 7 szamuráj Kurosawánál. Bankolé viszont tény, olyan, mint egy magányos westernhős. Nagy nyeremény volt ennek a filmnek ez a színész, olyan arca van, hogy na. De egyébként ez is a hátránya, túlságosan erre helyezte a súlyt. Sajnos beugrott a Honfoglalás Franco Neróval, ahol csak azt kérték tőle, nézzen olyan nagyon, mint ahogy a westernekben szokott, úgyhogy végig nagyon nézett, de ennél többet nem igen produkált. Bankolé nem lett önmaga paródiája, s tényleg nagyon csúcs volt, de nem lehet egy filmet egy alig beszélő karakterre ennyire építeni, ezt a film valamennyire megsínyli. És ez áll is, mindamellett, hogy olyan sok hibát ezenkívül nem tudok mondani. (B)

A lövés utáni csend (Die stille nach dem schuss)

by Volker Schlöndorff, 1999.

fsz. – Bibiana Beglau, Martin Wuttke, Nadja Uhl, Harald Schrott

VS számomra nem ismeretlen, több filmjét is láttam, első helyen van a Bádogdob (a Katharina Blum és A szolgálólány meséje sem volt rossz a maga idejében). Ez a film is tetszett, de néhány dologban azért kicsit kritikus vagyok. A történelmi idő engem megviccelt, mert az NSZK-beli baloldali terrorizmus tudtommal a 70-es években tobzódott, amit elég könyörtelenül igyekeztek elnyomni (ezt pl. Margarette von Trotta dolgozta fel). A 68-as diáklázadások utáni üres (ideológiai) térben valameddig úgy tűnt, hogy a balosság elég progresszív, de a hülye is látta, hogy a jóléti államok problémái közel sem olyan nagyok, mint a kelet-európai szocialista országoké. A bölcsebbek ezért a megvalósult (keleti) államszocializmus helyett egy, csak az ideológiákban létező baloldali világban hittek. A film baloldali terroristái idáig nem jutottak el, NDK-ra, mint „jó államra” néztek, nem mellesleg onnan várták is a segítséget. Csak mellékesen mondom, hogy a megnyomorított nép barátai hihetetlen, de a valóságban is nagyon sokszor végig lébecolták az életüket úgy, hogy természetesnek vették, azért, mert ők forradalmárok, jogos, hogy állandóan pénzelve legyenek, amiért nekik a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, az úgy jár nekik. Ők viszont Nyugatról az NDK-ba emigrálnak (nekünk már ez szinte röhejes), amikor ég a talaj a lábuk alatt, s van, aki innen tovább megy forradalmárkodni, de van, aki itt marad új személyiséggel, átlagembernek. A főhősnő is az utóbbit választja, meggyőződése, hogy milyen jó lesz proliként élnie a szocializmusban. Persze ehhez kapásból kap a Stasitól lakást meg egy Trabantot is, amik amúgy a világ ezen felén nem olyan könnyen megszerezhetőek. Nem csoda, hogy egyesek rögtön utálni fogják. Számunkra szinte hihetetlen, hogy ezt a rendszert valaki önként vállalja, s a naiv balos szövegek is úgy hatnak ránk, hogy a moziban mindenfelől röhögéseket hallok. Egyszerűen a múltunk miatt nem tudunk másként reagálni. Szóval, azt hittem, hogy a 70-es évek végén járunk, de a diszkóban szóló life is life tudatta velem, hogy a 80-as években vagyunk, de csak a végén derült, ki hogy annak is a legvégén, az NDK összeomlása előtt közvetlenül. Mindettől függetlenül a személyes dráma nagyon átélhető, a színészekre sem lehet kifogásom. A múltkori film, a Barbara talán inkább közelebb áll ahhoz a képhez, amit alkottunk „arról” a világról, de ez sem hiteltelen. Csak azokat a naiv komcsi szövegeket nem tudjuk elfogulatlanul hallgatni. Mi nem. (B)

Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás (Micmacs á tine-largiot)

by Jean-Pierre Jeunet, 2009.

fsz. – Dany Boon, André Dussolier, Nicolas Marié, Yolande Moreau, Dominique Pinon

Jeunet-től csak jó filmet vár az ember. És kicsit fanyalog, ha nem mindenben volt csúcs. Pedig ez a film jó, nagyon szórakoztató, tele van nagyszerű gegekkel, jól megírt, a színészek zseniálisak, a Jeneut-féle látványvilág itt is nagyszerű, csak olykor leül a film. Ezt másnak jobban megbocsájtjuk, tőle a tökéletest várjuk. Talán mégsincs annyira jól megírva, mert a sok aprólékosság döcögteti a filmet. Ettől függetlenül nagyon szerethető film, a kiscsapat minden karaktere jópofa, a film pár perc alatt olyanná teszi őket, mint akiket mindig is ismertünk. JPJ kisemberei mindig is szerethetők voltak, most ez a maroknyi csapat e mellett bosszút is áll a kőgazdag gonoszokon minden kisemberért. Modernkori mese, mondom, nem lehet nem szeretni. (B)

Irodalom

Tóth Krisztina: Vonalkód, 2007.

Pelsőczy Réka előadásában

TK-t régóta ismerem, eleinte csak versei rémlenek, meg hogy tetszettek. Amúgy vagy 10-20 éve a kortárs költők közül nekem jobban kitűnnek a nők (ez egy új generációnak tűnt számomra). Őszintébbek, nem kínlódnak, nem akarják megváltani a világot, de mégis sokkal hitelesebbek, mint jónéhány férfi költő. S nem is érzelgősek, mert sokan ezt gondolják. Annyira nem követem nyomon a kortárs költészetet és irodalmat, de úgy gondolom, hogy ennek az új nemzedéknek lehet TK az egyik első és meghatározó költőnője. Aztán később, valamikor olvastam tőle novellát is, amire már nem emlékszem, de tetszett. És pár éve, a nagyon híressé vált Szóláncot már neten olvastam, és rám is elég nagy hatást gyakorolt. Egy hatalmas nagy felkiáltójel, nagy erővel szól arról, amit mindenki ismer, de így még nem döbbentett meg. Ez a 15 novella is tetszik. Igazi női szemszög, jó értelemben írva: nem palástolja érzéseit, gyengeségeit, tévedéseit, kudarcait. A megcsalt nő kétszer is jelen van, erősek a gyerekkori élmények, ami szintén több novellának a tárgya. Közülük több is erős érzelmi involválódást indukál. Nagyon könnyű befogadni TK novelláit, de mondatai olykor súlyosak, ha olvashatom, akkor újból elolvasom, merenghetek rajta. Hallgatva ez kissé hiányzik, de az előadó, Pelsőczy Réka értő, szinte tökéletes előadásmódja kárpótol. (B+)

http://www.youtube.com/watch?v=5-fHFt2SWPs

Tari Annamária: Y generáció

Klinikai pszichológiai jelenségek és társadalomlélektani összefüggések az információs korban

(Jaffa, Bp. 2010.)

TA jó előadó, és jól is ír. Izgalmas a téma, de a közérthetően, világosan megírt könyv még inkább segít abban, hogy ne unalmas szakkönyvként olvassuk. Az alcím ezért is egy kicsit megtévesztő, bár lehet, hogy funkciója van, jelezné ezzel az író, hogy népszerű könyvet írtam, de ez mégiscsak szakkönyv, nem pedig „népszerű ismeretterjesztő kis színes”. Szóval, könnyen olvasható, de a kb. 300 oldalon elég sok mindent érint. Elsőre azt gondolnánk, csak a címben szereplő generáció leglényegesebb jellemzőjét fogja megtárgyalni. Magyarán az internet és egyéb képernyő beszippantását (tv, mobil), vagyis az online világban „élést”. De e mellett elég sok minden terítékre kerül, párkapcsolattól a dominanciáig, a munkavilágától a tanulásig. És az előző generációkkal összehasonlítva. A következő két könyve is ezt viszi tovább. Érdemes lesz azokat is elolvasni. (B)

Patricia Wallace: Az internet pszichológiája

(Osiris, Bp. 2006.) f. – Krajcsi Attila

Azt hogy milyen gyorsan változik a világ, ebből a könyvből is meg lehet állapítani. 2003 óta eltelt kb. 10 év alatt alapvetően sok minden változott az internetes virtuális világban. A fentebb lévő Tari Annamária könyvek már lényegében a közösségi oldalak dominanciájából vizsgálódik, még 2003-ban nem is léteztek ilyenek, csak chatszobák. Ettől függetlenül nem elavult az, amit ebben a könyvben leír, csak a hangsúlyok tolódtak el. Az új trendekben bizony már újabb perspektívák vannak, újabb problémákkal. Legizgalmasabb a könyvben, amikor a klasszikus szociálpszichológiai kísérleteket, kutatásokat hasonlítja össze a virtuális világban lévő tendenciákkal. Ezek kárpótolnak azért, hogy nem up to date anyag. (B)

Boris Vian: Tajtékos napok

f.- Bajomi Lázár Endre, 2007.

ea.: Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter

Azt nem tudom, mikor adták ki először, úgy gondolom, kb. a 70-es években. Azóta viszont kultregény, bár nem hiszem, hogy sokan olvasták, de sokan ismerik. Maga BV neve is a polgárpukkasztó, irodalmi fenegyerek skatulyában landolt. Én sem olvastam, de hallottam róla, tudom, vannak, akiknek a kedvenc regénye. Tényleg egy különös, szimbolikus, meseszerű világot fest meg, nagyon egyedi módon. Egy szerelem a kezdetektől a végkifejletig, olyan banális is lehet. A love storys halálos betegség gyötrelmét, szenvedését hogyan lehetne elmondani, egyáltalán elviselhetővé tenni? Egy fantáziavilág segít abban, hogy a szentimentalizmustól megóvja az írót, az olvasó pedig úgy tudja átérezni, mint gyerekkorában a meséket. A szimbolikus elemek, pl. a betegséggel fakuló és szűkülő lakás, ugyanúgy működnek, mint a mesék szimbolikája. És mindemellett nagyon szép lett a narratívája. Nem utolsósorban érdekes is, hiszen nagyon kreatív új szavak alkotásában. Számomra az volt érdekes, hogy a történetben egyre inkább szerepet kap a humor, s mire egészen szatirikussá válik, közben egyre szomorúbbá is. A regény előadása újból Rudolf Pétert dicséri. RP most is, mint mindig élményszerűen adja elő a szöveget, pedig nem könnyű szöveg, már csak a sok szürreális elem miatt is, s jónéhány szereplőt is meg kell különböztetnie. N-KE inkább csak színesíti Chloé szerepével, igazán nem is mindig értettem, hogy némelyik fejezetben milyen koncepció alapján szólalt meg Chloé női hangon vagy RP elbeszélése által. De ez csak agyalás, nem olyan lényeges, az elbeszélés magával ragadó, a végén sajnálja az ember, hogy vége van, hallgatná még sokáig. (B+)

Marcello Venturi: A senki földje

(Terra di nessuno, 1975.)

f. – Telegdi Polgár István, Magvető, 1983.

A terhelt gyerekkorral, a múlttal való szembenézés elég sok műben, filmben megjelenik. Talán nem véletlen, hiszen lélektanilag az egyik legnehezebb dolog, a múltat feldolgozni és lezárni. Ennek a kisregénynek a fiatal férfi főszereplője a haldokló anyjához látogat vissza falujába, ami felszakítja a múlt sebeit. Eleve nem lehet tudni, hogy ki volt az apja, vagy német tiszt vagy amerikai katona, a háború alatt az anyja az egymással harcolókkal egyformán jóban volt, ha megjelentek a faluban a katonák, nála szívélyes fogadtatást kaptak. A falunak meg is volt a véleménye róla, s a fia ezt vitte tovább, úgy gondol anyjára, mint egy idegen lotyóra, bár az emlékek egyre több gyermeki hiányérzetet is felhoznak. És rengeteg elfojtott szexuális ingert, amiket az író jó arányérzékkel ír le. A gyerekkorban nincs kihez igazodnia, ezért katonásdiban – vélhetően az ismeretlen apja is katona volt – leli örömét, ami most, felnőttként is sokszor eszébe jut, hol német, hol amerikai katonának képzelve magát, persze nem komolyan, csak önmaga szórakoztatására, de érezzük, hogy ez nem valami természetes. S a céltalan lövöldözése sem mindennapi. A tragédia felé sodródás más jelekből is érezhető, leginkább abból, mennyire nem tudja anyja halálával lezárni a múltat. Pedig tinédzser kora óta bontogatja, most is közönnyel gondol a halálára, magától eltávolítaná a múltjával együtt, de sikertelenül, a feldolgozatlanság devianciába csap. (B-)

Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége

vagy: Miből lehet erőszak, és mit tehet velünk

(Die verlorene Ehre der Katharina Blum oder: Wie Gewalt entstehen und wohim sie führen kann, 1974.) f. – Bor Ambrus

(Kriterion, Bukarest, 1981.)

A tizenéves korom középiskolás időszakában olvastam, s most csak úgy leemeltem a polcról (random), s újraolvastam. Érdemes volt, mert már csak foszlányokban emlékeztem rá, s jó kisregény, élvezetes olvasni. Ami feltűnt, hogy abban az időben nekem nagyon a társadalomkritika domborodott ki, ami persze most is benne van, de nem emlékeztem az iróniájára. Biztos, akkor ez nem volt annyira „sorvezető”, a tinédzseri agy az igazságtalanságra, a világ tökéletlenségére, hibáira fogékony. A film is úgy emlékszem, ezt erősítette, egyébként arra sem emlékszem tisztán, de Schlöndorff – Von Trotta párostól nem is várhatunk mást. Pedig az irónia fontos ebben az elbeszélésben. Igaz, a hetvenes évek óta a sajtó-média nyomulás meg még rosszabb, s szeptember 11-e óta a rendvédelem sem lacafacázik, ha bárhol terrorizmust gyanít. Erről számos példát hallottunk, hogy békés, ártatlan emberek ugyanúgy áldozatokká váltak, mint ennek a könyvnek a címszereplője. Szóval, aktualitása ma sem halványult. (B+)

Efrájim Kishon: Veszett ernyő nyele

(Tel-Aviv 1967/1975)

f. – Dalmáth Ferenc

Európa, Bp. 1984.

A Hajvédők regénye tetszett, ebben a műfajban értékes alkotás. Ezek a szatirikus kisnovellák, olykor pamfletek, önironikus történetecskék is a kiváló humorérzékéről tanúskodnak. Egy kicsit veszít a színéből némelyik elbeszélésmódja, ma már olyan „öreguras” stílusa. Meg néhány írását amúgy ki is lehetett volna hagyni, nem annyira sikerültek. Azonban ettől függetlenül kikapcsolódásnak, pl. vonaton utazva hangulatjavító olvasmány. Úgy tudom, nagyon termékeny író volt, sok könyve jelent meg. Ez a könyv inkább a sajtónak szánt humoros írások gyűjteménye, ami mentségére szolgál, hiszen más magyar íróknál is tapasztalhattuk, hogy a rendszeres sajtómegjelenés nem adott mindig egyenletes színvonalat. (B-)

Ligeti György: Úristen, megint tréning!

(M-Érték, Bp. 2011.)

A szerzőt hallottam már előadni, s voltam konferencián workshopján is, úgyhogy tudtam, nem lehet rossz a könyv. Úgy emlékszem rá, mint aki nagyon lelkes, ilyen, örökmotor típus. Ehhez képest a könyv egy sokkal bölcsebb, higgadtabb tréningvezető képét sugallja (hosszú évek alatt változhatott, de az is lehet, hogy a belső és a külső munka egy kicsit más módon működik). Mielőtt bármit is írnék, a könyv engem meggyőzött, a szerző minden csínját-bínját ismeri a tréningvezetésnek, a tréningezésnek. És erről jó stílusban, érthetően, meggyőző érvekkel tud beszélni. Nem véletlenül használom az írni helyett a beszélni szót, mert a könyv nekem teljesen olyan, mintha beszélgetnénk, vagy legalábbis hozzám beszélne: a szerző segítségképpen elmondja a tréningezésről a gondolatait. És megszólít, hogy én is hozzászóljak, ugyanarról a témáról a saját tapasztalataimat elmondjam, vagy jobbára csak végiggondoljam. Szerintem ennél jobb dicséretet nem is vár LGy, erre utal, hogy az előszóban lábjegyzetek készítésére szólít fel (van is kihagyva stilizáltan egy mini hely a lap alján), ez is a párbeszéd közegét pótolná. Ill. azt írja még szintén az előszóban, azért rövid egy-egy rész, hogy villamoson egy-két megállóig is el lehessen olvasni egy ilyen szakaszt. Ez engem szintén abban segített, hogy így apránként olvassam, s mindig legyen lehetőségem a saját gondolataimra is. E miatt, a könyv „jó megemésztése” miatt is tudom azt írni, hogy LGy nekem nem írt sok újdonságot, de kétségkívül nagyon hasznos volt az is, ami újdonság volt számomra. Azonban nagyon hasznosak voltak azon dolgok is, amiket már tudtam, ismertem. Egyrészt, ha lefitymálom, hogy ezeket én ismertem, s megkérnek, hogy akkor írjak már én a tréningezésről, ha ezt a könyvet nem ismerem, bizony sok minden eszembe sem jutott volna. És ami eszembe jutna, azt sem biztos, hogy ilyen jól, világosan és tömören le tudtam volna írni. De ha igen, akkor sem árt ezeket a dolgokat mindig újragondolni, mert egy idő után már el is felejtjük, mit miért csinálunk, csak mechanikusan alkalmazzuk és az nem jó se nekünk, de leginkább a tréning résztvevőinek nem lesz jó. (B+)

John Updike: Nyúlketrec (Rabbit Redux, 1971.)

(Európa, Bp. 2002.) f. – Göncz Árpád

A nyúl sorozat öt kötetből áll, JU minden évtizedre írt egy folytatást. Ez a második kötet, a főszereplő életében a második krízis megjelenése az alaptörténete. Az első nagy krízis a kislányának a halála, s akkor egy időre otthagyja a feleségét, lesz egy nője, majd visszamegy hozzá. Az első regény itt ér véget, a második olyan 10 év múlva folytatódik, amikor a feleségének lesz egy viszonya, ő költözik el a szeretőjéhez, s ezután Nyúl és kiskamasz fiának teljesen felborul az élete. 1969-ben, a holdra szállás idején játszódnak az események. Vietnami háború, diáklázadások, békeharc, emberi- és szabadságjogok és faji egyenlőség dübörög egyszerre, az európai 68-as ideológiák és szemlélet áll szemben a konvencionális átlagpolgári gondolkodással és a politikával. Máig izgalmas időszak ez, nem véletlen, hogy sok szemszögből láthattuk már. JU is egy bizonyos szemszögből mutatja be ennek a korszaknak a hatását, mégpedig a kisvárosi amerikai átlagpolgár oldaláról. Nyúl itt már középkorú, s talán a harmincvalahány événél még idősebb is mentalitásban. Ezért is tűnik fel neki, hogy a felesége mintha újból fiatalosabban létezne. Az apjával való beszélgetésekből is láthatjuk, hogy Nyúl nem igen nagyratörő, leginkább csak az a vágya, hogy békén hagyják, élhessen céltalanul, a munka-család felelőssége éppen elég, amivel a komfortzónájában maradhat. Mindebből zökkenti ki Janice elköltözése. Még céltalanabb lesz, de most már bizonytalanul. JU szokás szerint nagyon jól képes feltárni hőseinek a lelki működését. A könyv elején Janice szeretőjével, egy göröggel még szenvedélyesen vitatkozik Vietnamról, de ahogy sodródik, már nincs ereje megvédeni a háború jogosságát egy feketével szemben. Nekem ez a fejezet, a Szúnyog c., ami arról szól, hogy egy otthonról, gazdag családból elmenekülő lányt, majd egy fekete fiút befogad a saját házába, nos, némiképp nehezen volt hihető. Egyrészt tudjuk a könyv elejéről, hogy mennyire nincs odáig a feketékért, a buszon kifejezetten viszolyog tőlük, másrészt a fiát és a lányt is ösztönösen védhette volna, akármennyire is szétesett, hiszen a kötelességtudata úgy tűnik, működik. Azt is elnézi, hogy a fiú a lányt droggal látja el, aki ettől egyre rosszabbul van, és még könyörög is, hogy zavarja el a fiút. Ráadásul nekem az a sok zagyvaság, amit összehord a feketékről Szúnyog Nyúlnak, az sem olyan, ami meggyőzhetne egy velejéig fehéret arról, hogy a négereket egyáltalán emberszámba vegye. De ettől nem érzem rossznak a regényt, hogy a főszereplő jellemfejlődéséből kicsit kilóg ez a furcsa háromszög. A lány, Jill ragaszkodása is érdekes, hiszen egy kicsit az elkényeztetett gyerek állapotában megmaradt, mégis beéri ezzel a fura kapcsolattal, élettel. Talán az apapótlás is szerepet játszhat ebben. A házaspár visszatalálása egymáshoz viszont nagyszerűen van megírva. (B)

Krúdy Gyula: Kisvárosi bohémek és más figurák – Novellák

(Argumentum, Bp. 1993.)

A magyar modern novellaműfaj tengelye Mikszáth-Móricz-Krúdy. Holott Mikszáth írói pályája akkor indul, amikor Krúdy és Móricz születtek, s mire ők pályakezdők lesznek, addigra Mikszáth neves író. De az elbeszélés új „hangja” mégiscsak összeköti őket, s a századforduló után közvetlenül ők hárman a legjelentősebbek ebben a műfajban. Ebben a könyvben KGy-tól válogatást kapunk az 1902-1919 között írott novelláiból. Tulajdonképpen ez a fénykora, hiszen a tanácsköztársaság utáni időkben meghurcolják, mert eleinte kiállt a forradalmi eszmék mellett, majd egyre szerényebben kell élnie, egészen el is szegényedik a haláláig. Ráadásul az egészsége is megromlik, így az evészet-ivászat e miatt is ellenjavalt számára (bár halála előtt még nem sokkal azért volt részegen pisálás közbeni összetűzés, majd e miatt párbaj, - a 30-as években!). Szinte mindannyiunkban a Szindbád vagy Rezeda Kázmér és az élvhajhász KGy képe maradt meg, a tabáni kerthelyiségekben nagyokat evő és ivó polgár, aki valahogy a boldog békeidők megtestesítője is lett. Ám nyilván ennél azért több a Szindbád elbeszélésfolyam, a hangulat azonban erősen megmarad. Ez a kötet meg másabb is, bár a címe alapján ezt a nosztalgikus hangulatot várnánk. Sokféle élettörténet, figura jelenik meg ebből a kb. 50 novellából, és nem annyira ez a kép, inkább egy realistább, főként a kibicsaklott életutak megmutatója. (B)

Nádas Péter: Játéktér

(Szépirodalmi, Bp.1988.)

A nagyon vékony, néhány írást tartalmazó könyvecske félrevezető, hogy egy vonatút alatt elolvasható, ill. mennyiségre igen, de az írások többsége nem könnyű olvasmány. Okfejtéseit nehezen lehet követni, nem azért, mert ködösek, hanem inkább azért, mert nagyon összetett, s kell egy kis idő, amíg elkapja az ember a fonalát. Különösen a Hazatérés ilyen, ahol az írás nehézségeiről ír, az író lelkiállapota sem könnyű eset, de az írásról kifejtett gondolatai elsőre eléggé nehezen értelmezhetők. Több írása is olyan Hamvas Bélához hasonló elmélkedések, amik nem éppen sűrűn késztetik az átlagolvasót ezekkel foglalkozni, ezért nem biztos, hogy mondjuk esetleg a vonaton ezek most annyira eltalálják. A Mélabú viszont egy kis remek, amiben Caspar David Friedrich festményéről, ill. Georg Friedrich Kersting CDF-ről festett portréjáról ír. Izgalmas, ahogy egyre több részletet kibont, elemez a képekről. A másik kedvencem a Mese a tűzről és a tudásról, ami egy igazi szarkasztikus humorú, erősen társadalmi bírálatú karcolat. (B-)

William Wharton: Éjfélre kitisztul (A Midnight Clear, 1982.)

f.- Szilágyi Tibor

(Európa, Bp. 1989.)

Azt hiszem, hogy könnyű lenne nyerni egy olyan fogadást, amiben azt mondanám, hogy „amerikaiak a II. világháborúban” felvetésre szerintem csak két mű jutna rögtön eszükbe az embereknek: A 22-es csapdája és Az ötös számú vágóhíd. És nemcsak Magyarországon. Rendben is van ez, hiszen tényleg alapművek. Mindkettő a 60-as években jelent meg (nálunk csak a 70-es évek elején, ami nem olyan „csak”, ebben az időben csak ennyit késni, az még rendben is volt), de megjelenésük után néhány évvel már kult-könyvekként a világirodalomban nagyon erős pozícióhoz jutottak, mondhatni bebetonozódtak, ami kb. 50 év távlatából sem inog meg. Heller és Vonnegut mellé felzárkózni így nemigen lehetne, gondolnánk, de WW megcsinálja a lehetetlent, egy nagyon sajátos hangvételű könyvvel árnyalja az európai harcokban részt vett amcsi katonák ábrázolását. Humora neki is van, de másabb, mint az elődeinek, a háborút ő is ugyanolyan értelmetlennek állítja be, mint az előző könyvek, de egészen másként megközelítve. Nagyon érzékletesen mutatja be a katonák zaklatott, szűkös életét, az érzéseiket, félelmeiket, a lelki-fizikai állapotukat. A történet egyszerű, egysíkú, lineáris, nincsenek mellékszálak, leginkább csak az a féltucat katona van középpontban, akik egy rajt képeznek. Néhány emlékkép, ill. magyarázat a szereplők a civil életből/múltból hozott egyéniségeikről vagy rövid életrajzi utalások. Ennyi, a többi jelen időben a történések, hol a hideggel, őrséggel és fáradtsággal dacoló katonák mindennapjai, hol pedig izgalmas akciók, amik nem thrillerbe illők, hiszen nem akcióhősökről van szó, nagyon is hétköznapi figurák ezek a katonák a félelmeikkel. Ettől még izgalmas, hogyan alakul a sorsuk abban a valóban sorsfordító néhány napban, amit reménytelenül élnek át. (B)

Karinthy Ferenc: Alvilági napló

(Magvető, Bp. 1979.)

Tizenévesen olvastam ezt a két novellát, akkor, emlékszem, nagyon tetszett. Az, hogy a két novellát milyen finoman, egy azonos szereplő jelenlétével fűzi láncba, úgy, hogy a két történet között van kb. 12-13 év. Két férfi, két magyar, két különböző időben kóvályog a görög szigeteken, önmagát keresve. Érdekes hasonlóságok, s még akkor is keressük a párhuzamot, amikor valószínűleg nem volt szándék. Olyan „világpolgáros” feeling, a hetvenes évek nyitottságával. Jó volt újraolvasni. (B)

Színház

Deszka Fesztivál, 2014. Debrecen

Agota Kristof: A nagy füzet

Szkéné Színház & Forte Társulat

by Horváth Csaba

fsz. – Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert, Simkó Katalin és Ökrös Csaba – zene.

Pintér Béla: Titkaink

Pintér Béla Társulat

by Pintér Béla, fsz. – Friedenthal Zoltán, Enyedi Éva, Roszik Hella, Pintér Béla, Szamosi Zsófi, Csákányi Eszter, Póta György

Amikor hétköznap egy átlagos előadást megnéz az ember, ha nem is olyan nagyon, de mégis elégedett lehet. Aztán olykor besikerül egy olyan darab előadása, ami szinte fejbe vágja az embert. Akkor érzi igazán, hogy mi is a színház. Mi is lehetne mindég. De hát filmben, irodalomban, zenében is vannak kiemelkedő művek és kevésbé azok. A mainstream jazz szeretnivaló, jó hallgatni, de nem vág fejbe, s nem is várja ezt el az ember, de egy jazz fesztiválon egy nagyon fergeteges hangszeres játék után kevésbé vágyik az ember a rádióban is felcsendülő örökzöldekre. Valahogy évek óta így vagyok én a deszkás fesztivállal. Mindig sikerül elkapnom egy-egy olyan előadást, ami kicsit átértelmezi a színházról alkotott elképzelésemet. Illetve nem is átértelmezni, inkább csak átprogramozni, hiszen valahol mindig is bennem volt a színházzal kapcsolatban ez az igény, csak aztán amikor több konvencionálisabb előadást lát az ember, akkor tud annak az értékeinek is örülni. Pedig az igazi színház ez, ez a felkavaró érzés, ez a merész, kísérletező vagy szokatlan hatásokkal megkínáló, senkit és semmit nem kímélő előadás. Ennek van ereje, ez tud szinte beleégni, szembe, agyba, fülbe.

Ez a két előadás most újból a felkavaró, a nem hétköznapi színházat adták nekem. Főleg A nagy füzet. Két óra hihetetlen intenzitású, expresszív játék, mozgás a színpadon, mindez egy iszonyatosan nehéz tartalommal. A könyvet nem olvastam, de sejtem, hogy az alapmű már nagyon kemény olvasmány lehet. Egy ilyen komoly művet kell színpadra állítani úgy, hogy érthető is legyen és hasson is. Az ilyen anyagoknál pl. nagyon sok narrációra van szükség, hogy érthető legyen a történet, a narráció viszont a színház halála. Egy alapanyag akkor tud a színházba integrálódni, ha van az adaptálónak egy erős víziója. E nélkül csak eljátsszák majd. Ez a vízió aztán egy olyan vivőanyag, ami megteremti azt a keretet, amiben meg tud születni a darab. Ha nem, akkor nem volt jó az alapgondolat, de ha korrekt, akkor kreatívan lehet feszegetni ennek a keretnek a határait. A nagy füzet tényleg egy erős vízió, egy vizuálisan, játékmódban, dramaturgiájában egyformán szilárd koncepciójú előadás. Pintér Béla újból sokszoros szerepben: társulatvezető, rendező, a darab írója és az egyik főszereplője. Nem tudom, úgy ír már, hogy tudja, hogyan fogja megrendezni, vagy az csak később jön-e. Mindegy is, viszont nem lehet elmenni amellett, hogy a darab maga is nagyon jó. A hetvenes-nyolcvanas évek ügynökös világáról nem didaktikusan, de elég plasztikusan, életeket, sorsokat meghatározó hatásáról muszáj a darab után is elgondolkodni. A rendezés és a színészi játék a megszokott színvonalat hozzák, a humora nagyon ott van, a drámát nem oldja, sőt, olykor kegyetlen is. Viszont rengeteg mindenen röhöghetünk, ami visszaköszön azokból az időkből, a saját múltunkból. Zseniálisan csepegteti ezeket, nem túl sokszor, mert akkor átfordulna ócska kabaréba, de amiket megkapunk, azokért hálásan röhögünk. A végén napjainkban járunk, ez egy kicsit viszont didaktikusra sikerült, nocsak, kiből lettek az új korszak politikusai. De jól van ez így, ha nem csatolná össze a múltat és a jelent, akkor hiányérzetünk maradhatna. Így viszont talán még inkább a keserűbb oldalát mutatja az előadás. És úgy érzem, ez lejött a közönségnek is, mert itt már nem volt akkora nagy nevetés, hiszen amikor a régi párthű lányt államtitkárasszonyként látjuk, még felharsant a nevetés, valószínűleg azért is, mert azt a politikust is felismertük, akit ábrázolni akart, de utána már csak azzal lehetett szembenézni, hogy a múlton milyen jó volt röhögni, a jelenen már kevésbé. (A / A-)