Steppenwolf: Gold
A S-ot mindenki ismeri a Szelíd motorosok miatt, de a lemezeit
annál kevésbé. Én sem. Ez az extra hosszúságú dupla CD-s válogatás egy kis
keresztmetszetet ad a S munkásságáról, legalábbis a 60-as, 70-es évekről, mert
kisebb kihagyásokkal még napjainkban is létező együttes, akármennyire is ez meglepő
(biztos az USA-ban is van sok motoros találkozó, ahol az öreg rocker csókákat
szívesen látják). A Born to be wild időszak a legkeményebb, de ezelőtt még
kicsit kezdetlegesebb, szolidabb rockot játszanak, aztán a 70-es évek már az
USA mainstreamje, kicsit soulosabb hangzás, fúvósokkal, nagyvokálos, szépen
csengő refrének, dallamok. Nem azért írok így róla, mintha nem szeretném az
ilyen zenét, de ez már szelídültebb, mint amit gondolnánk. Persze, sok ilyen
váltás volt a 70-es években (pl. Wishbone Ash). E mellett most nekem jó volt
hallgatni ebben a hirtelen hideg ősszé váló napokban, kicsit felfrissített.
(B-)
Genesis: Trespass, 1970.
Genesis: Selling England by the Pound, 1973.
Genesis: A Trick of the Tail, 1976.
A G első nagy fénykora, sokak szerint a legjobb kora, amit már P.
Gabriel távozása után csak a folyamatos amortizáció követett. Ebben egy kicsit
elfogultnak kell lennünk, hiszen mi is ezeket a lemezeket ismertük meg
legelőször a G-től, s nyilván hozzánk is ez a korszak állt a legközelebb. PG
nélkül már kevésbé, s a 3 tagú újhullámos G meg inkább show-nak volt jó, Phil
Collins vezénylésével, bár meg kell jegyeznem, hogy én voltam G koncerten, s
nagyszerű hangulatú volt, akkor nyilván nem minősítettem a régebbi korszakuk
alá, de a koncert az show is, meg nagy lehetőség újból progresszíven
megszólalni, a lemezek meg rekord milliószámokban keltek el a nagy slágerekkel.
Ha ezt a három lemezt egyszerre hallgatom, nem tudok különbséget tenni,
egyformán tetszenek (B / B / B)
Bob Dylan: Nashville skyline, 1969.
A BD munkásságából leginkább a 60-as éveket csípem, de persze
vannak későbbiekben is jó lemezei. Ez a 27 perces, 10 számos igen rövid lemez a
címéből tudható, hogy erőteljesen country beütésű lesz. És az is, nem túl sok
fantáziával megáldott country-rock. Viszont az első szám, Johhny Cash-sel
nagyon jó! (C+)
Fairport Convention: Full house, 1970.
Fairport Convention: House full - live,
1970.
Annak idején kerestem/tük a nálunk ritkaságnak számító zenéket,
azokat, akiknek a nevét éppen hogy hallomásból ismertük, vagy látni lehetett
lexikonokban, hogy nem akármilyen pályafutásokról van szó. Talán így
találkozhattam a FC-nal is, akit itthon nem igen sokan ismertek. A folk-rock
angol úttörőjeként nem lettek olyan ismertek, mint a Byrds, vagy Crosby az
USA-ban. Talán azért, mert zenéjük folkosabb, mint amit a pezsgő rock-korszak
megszokott. Az archív felvételek azért azt mutatják, hogy nagy-nagy fesztiválok
és koncertek közönségei előtt is léptek fel. És azért ők is igazodtak az
érához, egészen jó kis pszichedelikus számaik is vannak. Először nem volt
énekesnőjük, majd Judy Dyble énekesnővel készítették első lemezeiket, s csak
utána jött Sandy Denny, aki korai haláláig volt a tagja a zenekarnak (bár
sokszor külön írták: SD & FC). Talán ez volt a virágkorszaka a zenekarnak,
s a 80-as évektől (szerintem) a napjainkig inkább a nosztalgia tartja fent ezt
az együttest is, mint oly sok másikat. De a konkrét albumokról is írjak.
Meglepően a koncert gyengébb, a stúdiófelvételeken több a műfaji kavalkád:
pszichedelika, rockos gitárszólók és a folk elemek jól megférnek egymás
mellett. (B- / C+)
Sandy Denny: The Music Weaver
Sandy Denny: No More Sad Refrain – The
Anthology, 1966-1977.
Ez két dupla válogatás lemez, gondolom nemcsak a szólólemezeiről,
hanem a Fairport Conventiontől és a másik két együttesében énekelt számokat is
tartalmaz. Hosszú mindkettő, két és fél órás az egyik, 36 szám, a másik 34 szám.
Kellemes zene, sok a dobozgitáros vagy finoman kísért lírai szám, ballada,
amiknek van egy különleges hangulata. De kifejezetten slágeresebb számok is
vannak (főleg az elsőn). Az előbbiek kicsit a Joan Baez és a Joni Mitchell
vonalra hasonlítanak, az utóbbi pedig nekem a Fleetwood Mac hangzását juttatja
eszembe. SD legendás lett, 31 évesen halt meg, ha nem tudnánk, hogy kábítószer
és alkohol van a háttérben, csak meg kell nézni a fotókon, hogy néhány év alatt
mennyit öregedett, s az utolsó éveiben jóval idősebbnek nézett ki 30-nál (bár a
halál oka közvetlenül egy baleset volt, ahogy olvastam). A zenei pályafutása
1966-1977 között mindössze 11 év volt. A második lemezen talán több a folkosabb
szerzemény, s érdekesebb hangzások is jobban előfordulnak. (B- / B)
Hossam Ramzy: Best of Mohamed Abdel Wahab,
1993.
Hossam Ramzy & His Egyptian Ensemble:
Egyptian Rai
HR talán az egyik legtöbbet foglalkoztatott egyiptomi zenész a
nyugati világban. Ahogy néztem az életrajzát, talán Peter Gabriel Passionje
volt az első meghatározó állomás, aztán Jimmy Page és Robert Plant No
Quarterje, de az arab világban is sok mindenkivel játszott együtt, pl. Rachid
Taha, Khaled. És rengeteg zenében szerepelt, még a divatzenék sem kímélik, úgy
tűnik szinte mindent elvállal. Nem tudom, hogy az indiai tablától mennyire tér
el az arab tabla, de leginkább ezen játszik. Főként beduin, rai, sufi és belly
dance meghatározásokat olvastam, hogy ezekben mennyi az átfedés, azt ne tőlem
kérdezd. Ez a két album inkább hagyományos arabzene, a Mohamed Abdel Wahab
egyiptomi zeneszerző, előadó volt, aki hosszú élete alatt nagy hatással volt az
egész arab világra. (B- / B-)
Khaled: Sahra, 1996.
Taha – Khaled – Faudel: 1, 2, 3 soleils (live
in Paris, 1998. szept. 26.)
Khaledtől ismerek már régóta egy lemezt, amire úgy emlékszem,
hogy jó zene volt. Ez is az, bár most egy csomó keleti zenét hallgatva, annyira
nem tűnik ki a többi közül. Viszont a három énekessel tartott párizsi koncert
annál inkább. K és Rachid Taha neve ismerősen cseng, a Faudel név pedig semmit
nem mond nekem. Nagy volumenű koncert, ez még lemezről is érződik. Jó kis
pörgős ütemű, jól hangszerelt számokat hallunk többnyire. Egy nagyon nyálas
francia szám feldolgozásán kívül minden más tetszik. (B- / B)
Ofra Haza: Kirya, 1992.
Ofra Haza: Grand Collection
OH-tól több lemezt is ismerek, s volt, amit nagyon kedveltem, s
olyan is volt, ami nagyon slágeresen középszerű volt. S lám, ez a két lemez is
ugyanezt hozza: az első az inkább világzenés, etnosabb, s a válogatáslemez
pedig leginkább slágereket tartalmaz, amiknek nem sok közük van a keleti zenei
kultúrához. Érdekes, hogy OH zsidó, de a zenéjében az arab zenei hangzás is
érződik. Izraelben ő volt az elsőszámú énekes, ráadásul kevesen vannak, akik
csak valamelyest nemzetközi ismertséget tudnak szerezni, nem úgy, mint OH, aki
világhírű lett. Ebben a keleti világban ráadásul a modern, nyugati nőt
testesítette meg, egyfajta szex-szimbólum is ebben a tekintetben (másrészt
tényleg egy szép nő volt). Váratlan halála 2000-ben nemzeti gyász volt
Izraelben. 42 éves volt, igazán még ezután tudta volna bizonyítani, hogy
mennyire képes sikeresen folytatni a pályafutását úgy, hogy a sztárság mellett
a komolyabb zenei műfajokban is állja a sarat. (B- / C+)
Nusrat Fateh Ali Khan: Shahen-Shah, 1989.
A tradicionális zenei világát adja ez a lemez, semmi világzene meg
nyugatias fúzió. Ezt is szeretem tőle, bár kétségtelen, a kedvencem a Michael
Brookkal készült lemeze, ami zeneileg behatárolhatatlan, mégis nagyszerű zene
(de talán két közös lemezük is van). Az istenként imádott énekes nemcsak
hazájában, Pakisztánban, hanem az egész világban nagyon ismert lett, s
kivételes énekesi teljesítményével ismertette meg a világgal ezt a zenét
(szufi?), aminek az első számú előadója lett. (B)
Natacha Atlas: Diaspora, 1995.
Natacha Atlas: Halim, 1998.
Natacha Atlas: Gedida, 1999.
Natacha Atlas: Ayeshteni, 2001.
Az első lemezét és néhány albumot a 2000-es évekből ismertem, na,
és a Szigeten élőben is volt szerencsém (egyébként úgy tudom, hogy háromszor is
volt a Szigeten). Érdekes kavarodás az élete, hiszen angol és arab-zsidó
szülőktől származik, Belgiumban születik, de majd már Angliában nő fel. Korán
keresi a zenei gyökereit, mivel hastáncos lesz, mégis a Transglobal
Undergroundban lesz ismert énekesnő (állítólag az együttes legjobb időszakában,
olvasom. Egyébként a TGU pont a Natacha utáni időkben a magyar Balkán Fanatikkal
évekig ilyen-olyan módon együttműködött). A Diaspora az első lemeze. Szeretem a
hangját, s a zene is jó, az elektronikus hangzás és a keleties, főként arabos
íz nála nagyon jól összeforr, s végre a szinti nemcsak arra jó, hogy a
jellegzetes arab be-beszóló vonósokat egy billentyűssel helyettesítse, hanem
egészen jó kis kavarásokat is hallani. (B- / B / B / B)
Cimbaliband: Transbalkan Express, 2007.
Az egyik leginkább feltörekvő folk banda manapság. Képes nagy
fesztiválokon is hangulatot varázsolni a sok keményebb, dögösebb zenék között.
És valószínű, hogy a népszerűség is okozza, de nehéz eldönteniük, merre is
menjenek. Mert pl. a Kerekes Band egyértelműen a progresszívzene mellé állt, s
egy-két hangszerben, külsőségekben, zenei motívumokban tartotta meg a népies
vonalat, viszont a Cimbaliband úgy tűnik, jobban maradna a folk mellett, de
azon belül egy kicsit csapong. Persze, a Csík zenekar hatása, a népszerű
popzenei számok feldolgozása, népzenei köntösbe helyezése nekik is bejön, s ők
sem csinálják rosszul. És még az is érződik, hogy lenne kedve a Budapest Bár
féle feelinghez is, mert már most olykor közelít az afféle örömzenéhez, aminek
viszont nem sok köze van az népi alapokhoz. Mindenesetre nem rossz zene ez. Ez
az első lemezük, s a balkáni zenéket veszi közre, köztük természetesen a
cigányzenét. (B-)
Myrtill Micheller & Tibor Pintér: Same
as You, 2006.
A borító alapján azt gondolnád, hogy egy - feltehetően - angol
énekesnő készített egy magyar gitárossal közös lemezt. Aztán a wikipédia
lapjáról kiderül, hogy magyar születésű magyar énekesnőről van szó, aki jazzben
és egyéb műfajokban is már eléggé befutott (véletlen lehet, hogy én még nem
találkoztam a zenéjével). Van már vagy 7 lemeze. Nem rossz, kis pubhangulat,
egészen jól válogatottak az ismertebb dalok, tényleg kellemes lehet egy
iszogatós kikapcsolódáshoz. És jó hangja van, nem tűnik üresnek, hogy csak egy
szál gitár a kíséret. (C+)
R.E.M.: Green, 1988.
R.E.M.: Collapse Into Now, 2011.
Az R.E.M.-től két, számomra meghatározó lemez volt: ez és az Out
of Time. Az utóbbi az akkori bulik miatt, hiszen mindenki kedvence volt, nem
lehetett buli Iggy Pop, B-52’s, Trabant, Európa Kiadó, Sziámi és R.E.M. nélkül.
Ezt pedig a rádióból ismertem meg frissében. Akkoriban volt Herskovits Ivánnak
egy műsora, ahol pár hete megjelent lemezeket játszott le, csupa feltörekvő új
zenéket. Innen sok új zenét ismerhettem meg, pl. még INXS, Sinead O’Connor első
lemezeit. Emlékszem, ez a lemez is nagyon bejött nekem, nagyon friss, eleven,
jó hangulatú muzsika, amire jó reggel elindulni, walkmannel végiggyalogolni a
városon. Pár éve újra meghallgattam az Out of Time-ot, s megállapítottam, hogy
nosztalgia ide, nosztalgia oda, ma nem lenne a kedvencem. De ez sem. Valószínűleg
az a több száz, gitár alapú indie-britpop hatása, de már évek óta kevésbé
vagyok oda az ilyen hangzásért. Nem mondom, hogy nem jó, de nem hoz már úgy
lázba, mint régen. Azért telefonról reggel, a munkába menet még jó hallgatni. (B-)
És az első mellett itt az
utolsó lemezük. Ugyanis e lemez megjelenése után, 2011-ben feloszlott és a
jelenlegi állás szerint valóban a pályafutásuk utolsó albuma. Nem rossz, van
néhány szám, ami a régi önmagukat hozza, de vannak újabb hangzásúak is. Ami
meglepő, hogy néha kiköpött PG Csoport. Tehát nem a PG REM-es, hanem ez az új
lemez hasonlatos a régebbi PG-re. Komolyan, van szám, amiben tisztára Jantyikos
az ének (Oh, my heart). És jó hallani Patti Smith-t, őt nem meghazudtolva egy
kicsit kavarósabb számban. (B-)
Eric Bibb: A Ship Called Love, 2005.
Azt hiszem, eddig nem találkoztam még ezzel az előadóval. Szolid,
könnyű, laza r’n’b, amit már főként Eric Claptontól megszokhattunk, de
idetartozik pl. Chris Rea is, vagy magyar képviselője leginkább Charlie az
ilyen zenének. Olykor szeretek ilyen kellemesen lazító zenéket hallgatni.
Főleg, ha jól hangszerelt, pl. fúvósokkal is megvan spékelve. (C+)
Für Anikó: Kitalált világ, 2010.
A színészlemezek aranykora kétségkívül a 80-as években volt.
Előtte is, utána is születtek albumok színészekkel, de a legtöbb nívós ebben az
évtizedben volt. Mindig is kedveltem a színészlemezeket, még ha kicsit gyengébbecskébb
is, vagy az előadó hangja nem éppen a legjobb, akkor is. Egy kicsit másabb, ha
színész énekel, ha jól csinálja, nem kell összehasonlítani a profi énekesekkel,
valami mást tud beletenni, mint az énekesek, amitől jó lesz a produkció. De az
évek során egyre többször csalódtam. Valamikor mostanában a Kálloy Molnár Péter
lemeze volt kiábrándító, s most ettől sem vagyok odáig. Emlékszem,
megjelenésekor olvastam, hogy Bereményi a szövegíró, még gondoltam is, hogy
biztos jó lemez lehet. Bereményi nem adja a nevét csak úgy. De mégis. Sőt, még
a dalszövegek sem annyira jók, némely dalnál el sem hiszem, hogy ezt ő írta
volna. Az egész lemezre, szövegre, zenére és előadásra is jellemző, hogy nagyon
jellegtelen. A rockosabb számok nem eléggé azok, s FA sem igen bírja ezt a
műfajt, a sanzonos, lírai dalok meg túl bárgyúak. Egy-két számnál csak
pislogok, komolyan gondolták ezt, mert érthetetlen, hogy ilyen neves művészek
ehhez a nevüket adják. Für Anikó sem egy színésznőcske, méltatlan hozzá, s ez
elsősorban nem az ő hibája, hanem azoké, akik értenének hozzá. (C)
Ferenczi György – Herfli Davidson –
Rackajam: Koncert, 2008.
Nem olyan régen hallgattam egy FGy lemezt, ami olyan jó
közepesnek elment. Koncerten kedveltem a játékát, bár kicsit idegesített a
szövegelése, kevésbé tehetséges ebben, mint Takáts Tamás (ma már azonban
megváltozott, olyan szelíd, mint egy buddhista pap). Viszont tényleg nagyon jól
herflizik. Ezért is tetszik ez a lemeze jobban, igazi koncerthangulat, jó kis
szólókkal, dinamikával stb. A különlegességét az adja, hogy a régi és a mostani
együttesét hozta össze egy közös koncertre, ami bizonyára a jamelős hangulatot
fokozza ezen a lemezen. (B-)
Besh O Drom: Kertünk alatt, 2011.
A BOD zenéjét kedvelem, érdekesen nyúl a balkán zenéhez. Van benne
vagányság, ahogy a saját szájuk ízére formálják a folkzenét, olykor punkos,
olykor világzenés, de sohasem unalmas. Ez a lemezük viszont egy kicsit
gyengébbre sikeredett. A jó zenei alapok ott vannak, de sok mindennel nem
vagyok kibékülve. Nem igen tetszik az, hogy egynémely számnál azt érzem, hogy
ezt a kusturicás és a magyar autentikus cigányos vonalat akarná másolni. Aztán
a 70-es évekből itt maradt szintetizátoros hangok sem igen találóak akkor,
amikor csupa jó hangszeres szólókat is hallhatunk. Falusi lagzikon játszanak
szintisen cigánydalokat, s ez engem idegesít. Koncerten sokkal
jobban eltalálják a zenei arányokat. (C+)
Kozma Orsi Quartet: Embrace, 2010.
Végre egy profi magyar jazzalbum. A mainstream jazzt nagyon
ügyesen, izgalmasan házasítja egy modernebb hangzással. Végig magabiztos a
megszólalás, jó hangszeres részekkel, s az énekesnő hangja, előadásmódja is
kedvelhető. KO a könnyűzenében is otthonos, ill. a pop és a jazz fúziójában is.
Volt tagja a Jazz+Aznak, a Cotton Clubnak és csinált önálló poplemezt is, ami
utóbbi annyira nem jött be nekem. De ez a quartet igen. A kedvencem, Tony
Lakatos vendégzenészként szaxizik a lemezen. (B-)
Buda Folk Band: Sűrű vándor, 2011.
A nevük ismerős volt, de nem emlékszem, hogy hallottam volna őket
valahol is. Nagyon jó kis népzenei lemez ez. Van hangulata, bár én nem vagyok
olyan nagyon ennek a műfajnak a rajongója, de ez szerintem korrekt zene. Igazából
én a Muzsikáson szocializálódtam, s e miatt minden olyan folkbanda, ami
hasonlóan nyúl a népzenéhez, mint a Muzsikás, az nagyon tud tetszeni. Ami pedig
hagyományosabb, az nekem közelebb áll a magyarnótához, s ez kicsit elidegeníti.
Ezen zenekar viszont olyan kis finom imprókat nyom, ami igazán tetszőek nekem,
bár tudom, hogy ez inkább a világzenéhez való elmozdulás, de nem
erőteljesebben, mint ahogy a Muzsikásnál is volt valaha. (B-)
Budapest Bár: Hoppá! Vol. 4., 2011.
Már ismertem a lemezt, de most jött el az ideje, hogy egymásután
vagy tízszer meghallgassam (ha nem többször). Nagyon kedvelem, s szeretem, hogy
az alapkoncepció mellett mindig van valami újítás. Most például Beatles és
Doors a klasszikusok közül, na és egy kis magyar underground, ami ma már
történelem: Trabant és Európa Kiadó. Nagyon jók ezek a feldolgozások is. Csak
azt tudnám leírni, amit már oly sokszor: nagyon jó ezt a kortalan és fesztelen
előadásmódot hallgatni, a jó zenékhez partner, a bugyuta dalocskákat meg
felturbózza. De a zene nem teljes, ha az énekesek előadásmódja nem lenne ilyen
jó, nagyszerűen megvalósított. Felszabadult előadásmód ez, ami lemezről is
átjön. Egyszerűen csak szeretni lehet. (B+)
Csík Zenekar: Lélekképek, 2011.
Ezt a lemezt is ismertem, de nem írtam róla, a koncertjükről
akkor pont inkább volt kedvem írni. Most így, télen, decemberben jó az ilyen
hangulatkeltő zenéket előkapni. Az igazság az, hogy a lemezeik közül talán ez
volt, ami kevésbé tetszett. Nem úgy, hogy nem tetszett, talán csak a többihez
képest kevésbé tetsző. Most viszont úgy hallgattam, hogy de jó újrahallgatni, s
rájöttem, melyik két szám volt, ami nekem nem jött be, s ezek miatt értékeltem
kevésbé ezt a lemezt. De most már kibékültem a lemezzel. Még mindig a csúcson
vannak. (B)
Lajkó Félix: Makovecz turné, 2011.
Lajkó Félixről már annyit írtam, annyit áradoztam, hogy nem igen
tudnék hozzátenni sok újat. Úgy látszik Brasnyóval duóban találta meg azt a
harmóniát, azt a hangot, amit talán most egy ideig így akar csinálni, s nem
érdekli más felállás, más zenei út. Kíváncsi vagyok, mikor lép túl, s merre.
Addig viszont itt vannak ezek „duós” lemezek és a Yt-on is elég sok
koncertfelvétel. Ennek a lemeznek az a különlegessége, hogy csupa Makovecz
épületben játszott koncertekről valók. Egy turné alkalmával kereste fel a legkülönlegesebb
Makovecz épületeket: templomokat, művelődési házakat, iskolákat stb. Az ötlet
egyedi, s így ez a turné is az. Szép, de virtuóz album született. (A-)
Videókról, DVD-kről
Renaissance: Sight & Sound, BBC 1977.
(66 perc)
Azon néha el szoktam gondolkodni, hogy milyen véletlenek alapján
ismertük meg tizenéves korunkban a zenéket. Mert volt egy trend a progresszív
zenékben, s már az is érdekes, hogy hazánkban hogyan kerültek vagy maradtak ki
ebből zenészek, együttesek. Itt van ez az együttes is példának, tipikusan 70-es
évek progresszív zenéje, egy pici folkos beütéssel, de annak idején erről
semmit sem hallottunk. Ahogy nézegetem a neten, pedig nem volt egy ismeretlen
együttes, elég sikeresnek tűnik a maga műfajában, na, mondjuk annyira nem, mint
a Jethro Tull, de mindenképpen ismert. Jó nagy koncertek és interjúk a YT-on
további adalékkal szolgálnak erről. S több teljes (vagy majdnem teljes)
koncertanyagot is találtam itt, köztük ez a BBC-s talán a legjobb. Egyébként
később megismertük az Azure D’Or lemezét, a Jekyyl és Hyde számra emlékszem
erről. A zenekar egyébként ekkor, a 70-es évek végén, a 80-as évek első felében
élte az aranykorát, egymásután jelennek meg lemezeik, utána fel is oszlott, a
90-es évek végéig nem léteztek, majd újra összeálltak, de lemezt azóta
ritkábban csinálnak, s talán azóta is, jelenleg is koncerteznek. A 60-as évek
végén alakultak, a zenéjüknek jellegzetes karaktert adó énekesnő, Annie Haslam
csak a 70-es évek elején csatlakozott. Néhol kicsit olyan nekem, mint Ács
Enikővel a Panta Rhei, de ez is a 70-es évek feelingjét erősíti. (B-)
Filmekről
A bosszú ura – Mr. Vengeance (Boksunem nani
geot)
by
Chan-wook Park, 2002.
fsz. –
Ha-kyun Shin, Kang-ho Song, Du-na Bae, Ji-Eun Lim, Bo-bae Han
Oldboy
by
Chan-wook Park, 2003.
fsz. -
Min-sik Choi, Ji-tae Yu, Hye-jeong Kang, Byeong-ok Kim, Jin-seo Yun
A bosszú asszonya – Lady Vengeance
(Chinjeolhan geumjassi)
by
Chan-wook Park, 2005.
fsz. –
Lee Yeong-ae, Choi Min-sin, Su-hee Go, Tony Barry, Kim Byeong-ok
Mindhárom filmet láttam, fel is vettem DVD-re. Már akkor
gondoltam rá, hogy ezt a trilógiát egyszerre kellene majd újból megnézni. Most
itt volt a négynapos ünnep, a legjobb alkalom arra, hogy egy-egy éjszaka
egy-egy filmet újból megnézzek, s most kronológiai sorrendben, ahogy a filmek
készültek. Már azért is jó volt ez, mert első látásra mindhárom film
brutalitása a földbe döngölt, nagyon borzasztó mindhárom film, nagyon kemény
hatást gyakorol az emberre. Most sokkal objektívebben látom, s azt kell
mondanom, hogy egy átlagos horrorfilm a sok értelmetlen gyilkolászásával messze
túlszárnyalja ezt a trilógiát, s ahogy lenni szokott, a film pszichésen nagyobb
pressziót jelent, mint a brutalitása. Nem mondom, hogy nincsenek benne brutális
részek, de az összhatás az érdekes. Márpedig ezek a filmek emóciókban nagyon
erősek, hiszen a téma, a bosszú is egy olyan érzelmi indulat, ami
felfokozottságot sejtet. A szereplők lelki állapota, a bosszúszomj kialakulása,
majd a bosszúból adódó történések dramaturgiailag is, lélektanilag is nagyon
jól fel vannak építve. Ezek a filmek ebből a szempontból megkerülhetetlen
mestermunkák. Van különbség a három film között, s e miatt is jó volt újra
megnézni, és így, egymásután nézni, mert sok olyan dolog szembetűnő volt, ami
első látásra nem. Az első film talán a legérdekesebb, hiszen itt bosszúláncolat
alakul ki, s a húgát elvesztő főszereplő és a lányát elvesztő apa bosszúja más
és más, ráadásul két olyan ember öldököl, akik korábban erre képtelenek lettek
volna. Az utolsó bosszút egy anarchista szervezet tagjai követik el, de rajtuk
is látszik, hogy inkább elméleti harcosok, a késelés eléggé merev, darabos,
rutintalan. A film érdekesessége még, hogy a főszereplő siketnéma, mi pedig a
filmben leginkább háttérzajokat hallunk (azokat, amiket a főszereplő nem),
ettől nagyon fura hangulata van a filmnek. Maga a film látványban, képi
világban, vágásban inkább művészfilmes feeling, még a másik kettő már
kifejezetten tele van thrilleres látvánnyal, hanggal, egyéb elemekkel. Talán
ebben a filmben tudunk leginkább azonosulni a szereplőkkel és átélni azt a
sodródást, ami a tragédiákba torkollik. Sorsdráma, de az az Oldboy is. A
második bosszúfilm, ami a lehető legtökéletesebben van kidolgozza, megírva,
felépítve. A szereplők itt kevésbé sodródnak, inkább a néző. Ördögi bosszú,
több mint 15 év alatt felépítve, ehhez illett is a filmet hasonlóan ördögien
dramatizálni, hogy a főszereplővel együtt érezzük át a tanácstalanságot, majd a
végkifejlet, az ödipuszi sorsdráma a nézőt is a földbe döngöli. A három film
közül ez talán már több thrilleres elemet tartalmaz, viszont a legizgalmasabb
is. A trilógia harmadik darabja sem rossz film, de nem rendelkezik azokkal az
erényekkel teljes mértékben, mint az előző kettő. Itt a női főszereplő már egy
kicsit az akciófilmekből megszokott kemény figurát hozza, ami 15 év börtön után
hihető is, de így kevesebb lélektani tartalmat kapunk. A filmben, ha már
lélektanról van szó, akkor a legkeményebb rész, a gyerekeiket elvesztő szülők
fájdalma, s az abból kialakuló kollektív bosszú. A főszereplő átadja a
szülőknek a bosszú lehetőségét, s mivel így egy egész csoport kínzásával ölik
meg a pedofilt, ez nagyobb elégtétel számára, mintha ő egyedül végezne vele.
Nagyon kemény ez a rész, brutalitása pedig átlagos, de nehéz azonosulni a
történtekkel, mindemellett a film erre van felépítve, így nincs benne több
olyan zseniális csavar, mint a másik két filmben. (B+ / B+ / B-)
A vizsga
by
Bergendy Péter, 2010.
fsz. –
Nagy Zsolt, Kulka János, Hámori Gabriella, Scherer Péter, Haumann Péter
Végre egy film, ami az 50-es évekről nem sematikusan szól, de nem
is annyira művészfilm, hanem kifejezetten izgalmas, krimiszerű és mégsem
kommersz. Több lengyel filmet is láttam, amelyek hasonlóan jó megközelítéssel
nyúltak a sötét 50-es évekhez. És persze a no. 1., az Eldorádó, amit sem
külföldön, sem itthon nem übereltek még (szerintem). A magyar filmek olykor
kicsit erőltetettek, túllihegik, meg nagyon politikai mondanivalót akarnak
nyomatni. És nem veszik észre, hogy ellaposodnak. De ennek most sikerült. Nagyszerűek
a karakterek, a színészi játékok, kamaradarab, ami fokozza a feszültséget, és
eltakarja egyben, hogy ez bizony egy szerény költségvetésű film. És a krimiben
van jó nagy csavar is, de azért nem rugaszkodik el túlságosan a valóságtól, bár
azt nyilván nem gondolja senki, hogy az 50-es években mindenben pont ugyanígy
történtek a lehallgatások, hogy a lehallgató lehallgatóját is így figyelték,
vizsgáztatták. A kor hangulatát azért sikerült eltalálni, és szépen kijön a
végére a dráma is. (B-)
Egy veszedelmes viszony (En kongelig affaere
/ A Royal Affair)
by
Nikolaj Arcel, 2012.
fsz. –
Mikkel Boe Folsgaard, Mads Mikkelsen, Alicia Vikander, David Dencik
A moziban most mutatták be, Zentropás film. Gondoltam, hogy jó
lesz, bár a történelmi kosztümös filmeket annyira nem kedvelem, ill. nekem
sokszor hangulat kell hozzá. De nem csalódtam, tényleg jó film, nagyon szépen
megtalálta az arányokat, hogy a történelmi-politikai dolgokról, a szerelmi
szálról és a különös, ambivalens érzelmi kapcsolatokról egyaránt tudott
érdekeset mondani, s mint film sem ment el semmilyen végletbe, nem lett
szokványos romantikus film sem, de nem is szikár művészfilm, valahol a kettő
között leledzik, de Zentrópás filmeknél ezt már sokszor tapasztaltam. A
színészek nagyon jók, különösen a két férfi főszereplő, a király és az orvosa
egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. A történetet nem írom le, meg kell
nézni! (B)
1
by
Pater Sparrow, 2009.
fsz. –
Mucsi Zoltán, Sinkó László, Mácsai Pál, Kerekes Vica, Balázs Zoltán
Az idétlen álnév Verebes István fiát takarja. Talán nem akarta,
hogy az apuka ismertsége belerontson a megítélésébe. És ezt lehet, hogy az apa
is pártolta, tekintve, hogy ő lehet, élt meg kellemetlenségeket apja neve
miatt, s ettől kímélné a fiát. Mindegy, kicsit hatásvadász név, mint ahogy a filmcím
is az, így nem is meglepő, hogy a film is kissé olyan lett. De mielőtt
lehúznám, vannak érdemei, ezt nem akarom a filmtől elvenni. Az első szubjektív véleményem
szerinti erény, hogy a kedvencem, szerintem az egyik legnagyobb színészünk,
Sinkó László kapott benne jelentős szerepet (nagyon kevés filmben játszott, ott
sem mindig jó szerepeket). Az már más kérdés, hogy kissé erőltetett, ahogy
bölcsességeket jelentős hangsúllyal mondatnak el vele. De jól játszik a
főszereplő Mucsi Zoltán is. A másik erénye a képi világa. Nem akar erőltetett
lenni, aztán hogy röhögjünk a Hollywoodhoz képest low budget miatti kínos
amatőrizmust feltételezendő. Szépen, ügyesen alakít ki egy sajátos képi világot,
ami azért épít arra, hogy milyen előképeken szocializálódott a közönség (pl.
Brazil). Magyar filmeknél gyakorta előfordul, hogy az alapötlet jó, de aztán
valahol a megvalósítás nincs már olyan kóser. Itt is, Stanislaw Lem
novellájának (Az emberiség 1 perce) sajátos feldolgozása, vagy inkább
inspirációja egészen kreatív forgatókönyvet eredményezett, de a történet
túlságosan túlterhelt a misztikusságától, ami ráadásul logikai összefüggések
hiánya miatt egyáltalán nem áll össze az emberben. (C+)
Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall
Dark Stranger)
by
Woody Allen, 2010. fsz.- Naomi Watts, Josh Brolin, Antonio Branderas, Anthony
Hopkins, Gemma Jones
Woody Allent temettük egypárszor. Életművében voltak csúcspontok,
kevésbé jól sikerült filmek, de öregkorában sikerült egy-két kínosan gyenge
filmet is csinálnia. Erre most még öregebben minden évben kijön legalább egy
filmmel, Európát körbejárva filmez, ha elél 100 éves koráig, talán még
Budapesten is forgat egy filmet. És egyre jobb kritikákat kap, mintha újra
magára találna. Valóban így van, legalábbis ez a filmje ezt mutatja. Jót tett
neki Európa, kezdett önmaga epigonja lenni, „woody allenes modorosságba”
fulladni. Jól kiszámítható, hogy mondjuk két író az utcán sétálva, két
középkorú nő pl. a könyvesboltban, ill. társaságban, fehér bort iszogatva mit
fognak egymásnak mondani stb. Pedig ez a film sem szól másról, mint a
manhattani filmjei, sőt, még a szereplők is hasonló értelmiségiek. Házasságok
üresednek ki, férfiak és nők várják azt, hogy egy új partnertől megváltozik az
életük, úgy en bloc keresik önmagukat, amit még nyugdíjason sem igen találnak
meg.
Mégis sokkal
frissebb lett a stílus, nincs kényszer, hogy hangosan röhögjenek a nézőtéren,
végig viszont kedvelhető humora van, amin jókat lehet mosolyogni. Leginkább
Robert Altman készített ilyen tablókat, ahol több szereplő is főszereplő, vagy
inkább van fókuszban a kapcsolatuk. Jó és ismert színészekkel dolgozik,
vélhető, ezeket a filmeket szélesebb körnek európai színészekkel már nem
lehetne eladni. Így is le kell mondani azokról, akik szerint a vígjáték egyenlő
a harsány röhögéssel. Legjobban a két öreg tetszett, ez lehet azért, mert WA,
mint korosztálybéli kritikusan, de mégis empatikusan dolgozta ki a jellemeket.
De lehet azért is, mert a középkorú hősöket meg túl jól ismerjük, és ő maga is
túl sokszor hozza ezeket a figurákat, így több bennük a klisé-gyanú. (B-)
Lökött Jane (Jane White is Sick &
Twisted)
by
David Michael Latt, 2002.
fsz. –
Kim Little, Will Wheaton, Alley Mills, Richard Kline
Az amerikai B kat. filmek olykor egy kicsit érdekesek lehetnek.
Régen, még a rendszerváltozás után volt egy tévécsatorna, ahol rengeteg ilyen
másodvonalú film volt, gondolom, a jogdíjak miatt egy ilyen kicsi adó leginkább
ezeket csípte meg. Ha már olcsó videókazetta-kiadás volt, akkor csak le kellett
adni a műsorost, minőség meg nem számít. A szuper hollywood után nekem ezek olykor
érdekesebbek voltak, mert a legtöbb ugyanolyan széria, csak mint a szuperprodukció,
viszont itt még inkább ügyefogyottabban van megírva a történet, na, és a
megvalósítás meg olykor olyan amatőr, hogy ezért már ez jobban szórakoztat.
Volt, amit hangosan végigröhögtem, annyira gáz volt az egész. De ezeket is meg
lehet unni. Aztán volt olyan filmes produkció is, ami - mivel nincs vesztenivalója
ezért - eltért a hollywoodi berögzülésektől, és telerakták blődségekkel,
mintegy ellensúlyozva az amatőrséget, legyen akkor már poénos, vagy művészien
talányos. Akkoriban nagyon kedveltem Szőke Andrásékat, s értékelni tudtam az
ilyen filmeket annyiban, hogy ez is egy kicsit lázadás. Nem sok ilyen filmet
láttam, de érezhető volt, hogy ez is egy stílus lett. Nos, ez a film ebbe a
kategóriába tartozik. Olykor kínosan amatőr a film, amire rá is dolgoznak,
szinte direkt képileg, játékban stb. is azon dolgoznak, hogy amatőrebbnek
nézzen ki, mint amennyire amatőr. S elég sok blőd poén van benne, amiből
kifejezetten néhány nagyon jó, egy jobb filmbe kívánkozna. Hogy miről szól, nem
írnám le, bár ez is a marhaság vonalhoz tartozik, de annyira nem érdekes.
Összességében feledhető film, de nem kevésbé, mint egy Richard Gere film, amiben
lassan már az önmaga paródiáját alkotja meg ábrándos, szenvedő nézéseivel, s ha
ismerné Zoránt, akkor dalra is fakadna, hogy a szerelem fáj, a szerelem jó.
(C+)
Életrevalók (Intouchables)
by
Eric Toledano & Olivier Nakache, 2011.
fsz. –
Francois Cluzet, Omar Sy, Anne Le Ny
Nagyon kedves film. Nem az a nagyívű nagyfilm, de a témához
nagyon jól nyúl, s a humora is élvezhető. A bevándorolt proli negró és a
lebénult gazdag arisztokrata barátsága kissé banális, de a jó francia filmek
képesek az ilyen melodramatikus történetekből jót kihozni. Nagyon sok ponton
elcsúszhat, idegesítően érzelgőssé vagy hollywoodiasan felszínessé válhat egy
ilyen film. De itt jók az arányok, s a humor is rásegít, hogy ne legyen nyálas.
És persze a színészek játéka is fontos. Nos, ezekre nem lehet panasz, s még e
mellett azon is elgondolkoztathat, hogy ha én lennék ilyen helyzetben, hogy
csak a fülemet tudom mozgatni, vajon nekem mi tenné az életet élhetőbbé? (B-)
A zongorista (The Pianist)
by
Roman Polanski, 2002.
fsz. –
Adrien Brody, Daniel Caltagrione, Frank Finlay
A film kapott egy csomó Oscar díjat, nagy sikernek számított 10
évvel ezelőtt. Sejtettem, hogy nagy formátumú háborús, holocaust film lesz.
Igen az. Nekem a legnagyobb bajom az ilyen filmekkel, hogy ugyanolyan kosztümös
filmek, mintha pár száz évvel ezelőtti történelmi időszakról szólnának. Persze,
ez is történelem, de mindenképpen itt van még mögöttünk, egyre kevesebben, de
élnek még, akik ezeket az időket elszenvedték. Valahogy jobban szeretném, ha
közelebb hozná a korszakot nekem, minthogy precízen megvan őrizve a korhűség, a
történelmi hitelesség stb. (vannak persze kivételek, pl. A bukás). A másik,
hogy ennek a hosszú bujdosásnak az elmesélése nem passzol az ilyen nagy,
színes, szélesvásznú filmek mesélési formájába. Egyszerűen nem lehet egy ilyen
élethelyzetet ebben a formában átélhetővé tenni. Azt látjuk, hogy olykor beteg,
olykor éhes, várja az újabb élelmet, de a nap 24 órájában bujdokolva mégis mit
érezhet, mit csinálhat az ember? Azzal, hogy a szakálla egyre nagyobb, s a
tartása is egyre görbébb lehet az idő múlását jelezni, hogy hetek teltek el, de
a lelki része így még nulla. A lassan pergő idő eseménytelenségét kompenzálja,
hogy nagy tablót látunk a holocaust elejéről és a németek embertelenségéről.
Nyilván hatással van az emberre, de amikor egymásután látjuk az
embertelenséget, talán ilyenkor szoktuk mondani, hogy a kevesebb több lenne.
Persze, tudom, hogy Polanski mindezt átélte, elveszítette a szüleit, majd tök
egyedül, éhezve bujdosott gyerekként. Ezt a személyes érintettséget is
díjazták, s illik is figyelembe venni. Én sem vagyok cinikus, tiszteletem
Polanskié, meg egyébként a film nagyon korrekt. Igen korrekten, szép színészi
játékokkal, hitelesen megcsinált film. Nem akarom fikázni, csak a műfaj
korlátaira hivatkoztam. (B-)
Könyvekről
Harry Mulisch: Siegfried Fekete idill
(Siegfried. Een zwarte idylle)
Európa,
2002.
Harry Mulisch: A merénylet (De Aanslag)
(Európa, 1986.)
HM egy holland író, akitől még nem olvastam
semmit. Talán ez a két legismertebb regénye, amiket most könyvtárból kivéve
elolvastam.
Először a Siegfriedet
olvastam el. A könyv jól felépített, kíváncsivá teszi az olvasót, hogy mi sül
ki a történetből, de nem mindenben vagyok vele megelégedve. Pl. az író és a
Falk házaspár közötti párbeszéd olykor banális, vagy legalábbis mesterkélt. Az
író filozofikus fejtegetésével sem vagyok mindig kibékülve, így egy kissé
kinyilatkoztatásra sikeredett, mint egy lázasan alkotó író gondolatainak.
Másrészt mintha az egyszerű lineáris történetet nem tudná másképpen érdekessé
tenni (hiszen a történet csak annyi, hogy megérkezik Bécsbe, a szokásos
protokollon kívül találkozik az idős házaspárral, akik elmesélik a nagy
titkot). Maga az író önmaga bemutatása, ill. életének hátteréről elmélkedése
nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, ebből nyit egy kissé bizarr Hitler téma
felé, ami egyébként izgalmas, a történelmi tények és a fikció jól vannak
„keverve”. Még a Nietzsche párhuzam is érdekes, de egy kicsit túlkomplikálja a
filózgatást, kevesebb hatásosabb lenne. A végén a slusszpoén, hogy sírba viszi
a titkot, nekem egy kicsit a Galaktikás sci-fi novellák frappáns befejezéseit
juttatta eszembe. Nem akarom nagyon lehúzni, olvasni jobb volt, mint agyalni
rajta, hiszen olvastatja magát, főként a már általam megdicsért történelmi
időszak hiteles ábrázolása miatt. (C+)
A merénylet már sokkal
jobban tetszett. A történetet nagyon empatikusan meséli el, egy kisfiú
szemével-lelkével ugyanúgy hiteles, mint azon részek, ahol már felnőttként találkozunk
a főszereplővel. Szerintem az is nagyon hiteles, ahogy láthatjuk, hogy egy
végzetes esemény, egy trauma mennyire végig követheti egy ember életét. A
mindennapokat talán „szabadon” hagyja legtöbbször, de rengeteg alkalommal
előfordulhat, hogy a magunkban eltemetett trauma felelevenedik, előjön, szembe
kell nézni vele. Ez a regény tulajdonképpen erről szól, hogyan követi végig
valakinek az életét egy háborús tragikus esemény emléke (amikor szüleit és
testvérét veszti el). Kicsit Kertész Sorstalansága jutott eszembe erről a
könyvről. Nem mintha hasonlítana rá, csak mégis, a hangneme rokon. Ami érdekes
lehet, hogy az 1956-os magyar forradalom, mint forradalom van megemlítve a
könyvben, amit nálunk magyar fordításban először 1986-ban, 56 után 30 évvel
adtak ki. A cenzúra olykor elég elnéző volt. (B)
Ephraim Kishon: Hajvédők
(Magyar
Könyvklub, 1997.)
Kishontól régen olvastam már, annak idején még a tévében is
lehetett vele találkozni, de csak arra emlékszem, hogy szatirikus írásai vannak.
Ez a regénye is szatíra, s tudtommal egészen ismert és népszerű a nemzetközi
irodalomban. Azt olvastam, hogy Karinthy és Szathmári Sándor (Kazohínia) hatott
rá, de számomra nagyon ott van Rejtő is. Rengeteg a „rejtős” poén, maga a két
főszereplő karaktere is inkább a RJ légiós figuráihoz hasonlítanak. Ettől a
humortól számomra végig mulatságos olvasmány, de a másik olvasata, amit
pellengére állít, nos, az kíméletlenül lényegre törően mutatja be a politika
árnyoldalát, s az ebből adódó uszítási technikákat, a politikusok és úgy
általában az emberek viselkedését, torzulásaikat. Annyira jó érzékkel írta,
vette alapul a fasizmust, hogy ettől nem ragadt le csak a fasizmus és a
zsidóüldözés történelmi korának a szatirikus ábrázolásánál, hanem egyetemleges
képet ad az ellenségképpel manipuláló, mozgalomszerű politikai törekvések
diktatórikus hatalmi harcáról. Akár az ötvenes évek (kuláküldözés és
imperializmusellenesség) vagy napjaink, mindegy, milyen színezetű, kit
üldöznek, a lényeg mindenütt ugyanaz, s Kishon a szubtanciáját adja mindennek.
(B)
Osvaldo Soriano: Nem lesz többé gyötrelem,
sem feledés (No habrá más penas ni olvido)
Magvető,
1983.
Ez a kisregény abból a szórakozásomból adódóan került a kezembe,
hogy a kisalakú könyveket véletlenszerűen kapom le a polcról, hogy legyen
buszon, villamoson olvasnivalóm. Olykor 30-40 évvel ezelőtti könyveket olvasok
el, olyanokat is, amiket már olvastam. Játékszabály, hogy nem lehet cserélni,
ha már levettem, olvasni kell. Nos, ez az 1974-es könyv a régi ra-re sorozatban
jelent meg, s pár napig olvastam jártamban-keltemben, de a végét már este
fejeztem be, mert érdekelt. Argentína Perón alatti káoszos időszakában
játszódik, s jól mutatja be, hogyan működnek egy diktatúrában az abszurditások.
A mi ötvenes éveinkben, 56-ban voltak hasonlóságok, hogy kommunisták harcolnak
kommunisták ellen, mert ők kevésbé kommunisták (itt peronisták peronisták
ellen), hogy az évekig a párt, a kormány bizalmát élvező kinevezettek nem
tudhatják, mikor válhatnak kegyvesztetté, egyáltalán miért, s hol döntöttek
így. Itt a kormánybiztos fellázad a menesztése miatt, amiből a kisvárosban
valóságos polgárháború alakul ki, s szép lassan mindenki kinyiffan így vagy
úgy. A könyv hihetetlenül filmes látásmóddal írja le az eseményeket, annyira, hogy
magad előtt látod az eseményeket, s nagyon jó kis filmet lehetne belőle
készíteni. És a téma egyáltalán nem idejét múlt. (B-)
Nem hagyott nyugodni, s
hamar kiderítettem, hogy pont abban az évben, amikor megjelent magyarul,
készítettek belőle filmet. Itt a teljes film a Yt-on, igaz spanyolul, de
belenézve teljesen követi a kisregényt.
Csernus Imre: A férfi
(Jaffa,
2009.)
A nő
2007-ben jelent meg, s várható volt, hogy A férfi c. könyv is meg fog születni.
Két évre rá meg is jelent. A nő elég kemény odamondogatósága után várható volt
az is, hogy a férfiak sem fogják megúszni, bár a nőkről szóló könyv is sok
kritikát tartalmaz a férfiakról. A nő tetszett, s nem is tudom miért telt el ilyen
sok idő, hogy A férfit is megismerjem? Pedig sokszor bele akartam kezdeni, de
aztán valami miatt mégsem. Talán azért, mert sokszor nem akartam olyan könyvet
olvasni, ami egy kicsit szakirodalom is. Hát igen, mert lehet ezeket a
könyveket úgy is tekinteni, mint szakirodalmat, amiből sok hasznos dolog
ismerhető meg, de leginkább önvizsgálatra jók ezek, hogy én hogyan is állok
ezekkel a problémákkal. Amiket feszeget, azok nagyon is hétköznapi problémák,
és bizony elég kevesen lehetnek, akiket így vagy úgy ne érintene. Mármint
mindenkit érint, de lehet olyan, akit itt és most nem érint, mert megküzdött
már ezekkel. Meg kell mondanom, hogy nagyon hatásos könyv, én magam is nehezen
emésztettem meg azokat a felismeréseket, amiket okozott. Mert nem attól jó ez a
könyv, hogy milyen okos lélekbúvár ez a Csernus, hanem attól, hogy hatást tud
gyakorolni az írással. Sokan fanyalognak, hogy durva és csúnya szavakat használ
stb. Pedig ezek is a hatáskeltés részei. Amikor drogosokkal foglalkozott, akkor
alakíthatta ki ezt a stílust. Egyrészt drogosokkal foglalkozni nem éppen
sikerélmények kavalkádja. Sok a visszaeső, és sok a pofán csapás, mert a
paciens ígér fűt-fát, aztán semmit sem tart be, mert nem ő intézi a dolgait,
hanem a függősége. Na, és olykor halálesetek, azért a pszichiátriának több az
olyan területe, ahol a betegeknél a halálozás nem kalkuláció. Itt igen. Ezen a
területen nagyon hamar ki lehet égni. Csernus viszont nem vette át a megszokott
módszereket, hanem egy sajátos hangnemmel közelített a drogosokhoz. Rögtön
feltűnt, durván beszél, mégis magázza a pacienseket. Legtöbbször ez inkább fordítva
lehetséges segítő és segített között, az „udvariasságból” és a magázódásból
csak az utóbbi változhat. De éppen ezzel közel engedi a klienst, amit Csernus
nem akar, mert azzal a feszültséget csökkentené. Az orvostól szokatlan
bárdolatlan beszéd nem jópofizás, hanem éppen ellenkezőleg, olyan, mintha
megrázná a klienst. Azzal tud hatni, hogy az ingerküszöböt átlépi, s azt mondja
pl., hogy kurvára nem érdekel senkit, hogy egy drogos a saját mocskában
döglik-e meg egy árokba fordulva. Ez azért jobban üt, mintha az mondaná: kedves
XY, vigyázzon már az egészségére. A másik, hogy megérti ebből, nem a doktor
bácsinak kell jófiúnak lenni, nem azért kell valamit csinálni, hogy az megsimogassa
a buksiját, hanem a saját érdekében. Kérdés, hogy az életüket nehézségekkel
megélők „megérdemlik-e” ezt az „alpári” stílust? Lehet-e egy korosabb illetőnek
azt mondani pl., hogy ne bassza már el az életét? A könyvet nem kötelező
elolvasni, akit sért a hangnem, hát ne olvasson Csernust, szép ezoterikus
bölcsességekkel teli a könyvesbolt. Azokból is lehet tanulni, s fejlődni meg
csak az tud, aki akar. (A)
Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
(Sputnik sweetheart / Szupútoniku no koibito)
Geopen,
2006.
Kezdem megkedvelni a stílusát. A birkakergető könyve is tetszett,
de akkor még bizonytalan voltam, olykor olyan kis limonádésnak éreztem. Mintha
direkt játszaná azt, hogy most akkor egy kicsit lektűr leszek. Ez a könyve is
hasonló. Olykor a ponyvairodalomból jól ismert kis, pici elemeket csempész a
regényébe, de nem viszi túlzásba. Inkább csak játék ez, de azért jól csúszik az
ilyen. Arisztokratikus szépségű és megjelenésű középkorú nő, a minőségi borok
és konyhák ismerője az izzó napsütésű görög szigeteken titokzatosan egy
fiatallánnyal. Ez fájin kis ponyvához is illene. Emlékszem, a 90-es években a
soft pornó vagy erotikus regényfüzetek aranykorában ezerféle jelent meg postán,
utcán, trafikban, mindenhol. A tévében láttam egy nénit, aki falun,
otthonkában, a nyári konyhában írta az ilyen történeteket piroskockás füzetbe
ceruzával, mert sem írógépe, sem számítógépe nem volt. A helyeket térképről
olvasta le, a neveket már nem tudom, honnan írta ki. A kisregényei
arisztokraták és milliomosok között játszódtak, mert a néni is ilyeneket
olvasott, onnan tudta, mi a szokás arrafelé. A disznóetetés és ganézás között
leül a drága, és a nyári konyha hengerelt mintáját bámulva írja, pl. azt, hogy
az arisztokratikus szépségű középkorú nő a görög szigeteken… Ez annyira
megmaradt bennem, hogy ilyenkor mindig eszembe jut a néni, aki magabiztosan
alkotta a ponyvaregényeit. Lehet, hogy mellétrafálok, de nekem az a gyanúm, MH
ironizál, s csupán viccből használja
ezeket az elemeket. Ha ezek nem lennének, akkor kapnánk egy kissé depressziós
történetet, ami csak egy kiégő férfi lelkivilágáról szólna. És ilyet már
olvastunk jó néhányat. Csent hát egy kis fűszert, amitől ízletesebbé vált. És
ezt kezdem megkedvelni. (B)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése