2012. szeptember-október
Hungarian Jazz Store, 2005. (4 CD-s
válogatás)
5 óra 15 perc a 4 CD, s 61 szám, 60 előadótól! Elég gigantikus
válogatás. Ami a legfontosabb, hogy szinte senkit sem hagy ki a magyar jazz
életből, akik 2002-2005 között annyira működtek, hogy lemezt is adtak ki
(egy-egy 1997-es, 1999-es és 2001-es felvétel van rajta, tehát nagy többségében
4 év termése ez). Egészen átfogó helyzetjelentés az ezredfordulós magyar
jazzről. És meglepően jó, ha ezt valaki meghallgatja, biztos megnyeri a
tetszését. Mi azonban tudjuk, hogy azért elég sok középszerű jazz is születik,
s nem mindig attól függ, hogy milyen nagy név az illető. Szóval, le a kalappal
a szerkesztő előtt is, hogy ilyen izgalmas antológiát állított össze, ami
egyébként tematizált, négyféle stílusra bontja az előadókat (modern, ethno,
énekes és tradicionális). Mennyi mindenki, akit külön-külön is szeretünk, itt csak
néhányat: Gadó Gábor, Binder, Borbély Mihály, Tóth Viktor, Dresch, Grencsó,
Yengibarjan, Tin Tin Q., Szabados, Dél-Alföldi stb. De a rengeteg nagy öreg is:
Babos, Szakcsi, Kőszegi, Pege, Dés, Vasvári Pál, Csepregi Gyula, Berki Tamás,
Bendó Dixie stb. Amit eddig is tudtam, most itt jól látszik, hogy hány zenész
van, aki rengeteg formációban játszik egyszerre. Ezen a lemezen a következők
voltak keresztbe-kasba a legtöbbet: Szandai Mátyás dr., Tóth Viktor sax., Dés
András perc., Horváth Kornél perc., Jeszenszky György dr., Borlai Gergő dr.,
Borbély Mihály sax., Vasvári Pál bass. (B-)
Far East Family Band: Tenkujin, 1979.
Azt hiszem, ezer éve nem hallottam ezt a lemezt. Érdekes volt
újból hallgatni. Rögtön felidéződtek azok az idők, amikor ezt a lemezt
megismertem. Janó katonatársam vette fel nekem ezt a lemezt, s bent a
katonaságnál is sokat hallgattuk, főként esténként a tiszti konyhán, ahol Janó
felszolgáló volt, s biztonságban voltunk az ügyeletes tiszttől. Ha jött is,
akkor is mindig kunyerálni valami kaját, így ő volt inkább alárendelt szituban.
Általában szaunáztunk, s utána Janó mindig rántottát sütött, a walkmanre volt
kapcsolva egy kis sztereó hangszórópár, azon hallgattuk a kazettákat. Bár ezek
sem voltak megengedett dolgok, de nem tartottunk tőle, hogy e miatt bajunk
származik. Janónak rengeteg progresszív rock lemeze volt, csupa olyan, amit
akkoriban nem ismertem. Kicsit lájtosabbak voltak, mint amit én szerettem, de
azért fura volt, hogy többféle zenei világ van, az érdeklődésedtől függ, hogy
mennyit ismersz meg. Janó pedig kevésbé ismerte az általam kedvelteket, pl.
Enot, Frippet, Zappát, a jazzt, alternatív zenéket stb. Így kiegészítettük
egymás zenei ismereteit. Janó lemezei közül ez volt az egyik, ami nagyon
tetszett akkoriban. Csak annyit tudtam róla, hogy japánok. Akkor még nem
ismertük Kitarot, s amikor később feltűnt, mint a nagy szintis zenei guru, egy
kicsit elfelejtették közölni, hogy bizony nem a semmiből jön, még a
szólósikerek előtt volt egy-két próbálkozása, amiből a FEFB elég jól is
sikerült. A 70-es években több lemezük jelent meg, Yt-on látva, nem volt kis
zenekar, nagy koncertekről vannak felvételek. Ráéreztünk, amikor azt mondtuk,
hogy a „japán Pink Floyd”, úgy tűnik, valóban így volt. A japánok nagyon
szeretik a prog-rockot, hatalmas tábora van, s szerintem még most is lehet a
FEFB-nek rajongótábora. Egyébként kellemes zene, hallgatható mai füllel is.
(B-)
Gato Barbieri: Last Tango in Paris, 1972.
A film és a zene éppen 40 éves. Ezt is régen hallottam. Maria
Schneider egyébként nem olyan régen halt meg, még 60 éves sem volt. Jó lenne
újra megnézni a filmet, kíváncsi vagyok, mennyire tetszene ennyi idő után. A
zene azonban némileg fakult, mert úgy emlékeztem, hogy nagyon bevadulós is
amellett, hogy filmzenés hangulata is van. Ez igaz vagy két számnál, de a többi
olyan igazi franciás filmzene, ami nem rossz, de zeneileg nem is korszakalkotó.
Ettől függetlenül azért jó volt újrahallani, hiszen GB-nek a 60-as évek vége és
a 70-es évek a legjobb korszaka. A Don Cherrys és Carla Bley-es lemezeken
nagyon jó (egyébként Carla Bley közel a 80-hoz még most is koncertezik, azt
hiszem, nem különben GB is, amúgy olyan egykorúak). Később az úgy nevezett
smooth jazz felé ment el, hallottam lemezeket, amik tiszta Kenny G.-k voltak,
nem igen nyerte el a tetszésemet, de emlékszem olyan világzenés lemezére is,
ami jobb volt az utóbbi korszakából. Egy biztos, ezután a lemez után nagyon sok
filmzenében tetten érhető az utánérzet, még a jóval későbbi Betty Blue-nál is. Tehát,
hehehe, hogy ellentmondásba keveredjek magammal, filmzene vonalon mégiscsak
korszakalkotó volt. (B-)
Material: Hallucination Engine, 1994.
Azt nem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára ezt a
formációt, s pláne azt sem, hogy pont ezt a lemezt mikor. Nagyon kedveltem,
érdekesnek tartottam ezt az állandó mozgásban, változásban levőséget, hogy
mindig kerül az együttesbe valami nagynevű zenész. Ennek a lemeznek is nagyon
impozáns a tagsága: tablán Trilok Gurtu és Zakir Hussain, szaxofonon Wayne
Shorter, Jonas Hellborg basszusozik. De egy másik lemezen, pl. ami így eszembe
jut, Ginger Baker dobolt és Fred Frith is játszott. Annak idején azt is
szerettem benne, hogy megfoghatatlan stílusú, az erőteljes keleti zene és jazz beütés
mellett azért az alternatív zene és az elektronika is helyet kap. De szinte
minden szám más, egy Weather Reportos szám után jöhet teljesen keleti hangzás,
sőt, számokon belül is vannak átváltások. Nem néztem utána, hogy léteznek-e
még, de ha igen, biztos, hogy ezredszerre átalakult a tagsága. (B)
Molendinar: Folk music from Scotland, 1979.
Azt hiszem, nem kell írnom, hogy most megint elővettem a régi
zenéimet. Van, amikor rám jön, s csak olyan zenéket akarok hallgatni, amiket
már nagyon régen nem hallottam. Sokszor nagyon jó érzés újra felfedezni egy-egy
lemezt, zenekart stb. Nem nosztalgia ez, hanem pont hogy az tud kedvemre lenni,
hogy itt és most mennyire jön be valami. Ha nem, akkor sincs baj, de
legtöbbször azért inkább az újrahallás öröme szokott lenni. Itt van ez a M,
halvány fogalmam sincs róluk. Teljesen ír-kelta hangzás, ráadásul eléggé autentikusan,
attól függetlenül, hogy skótföldi folk zenének titulálja a cím. Ezt még
szerintem a 90-es évek elején hoztad nekem Ausztráliából. A név megmaradt az
emlékezetemben, de más nem nagyon. Egyébként nagyon jó kis népzene, egészen
újból kedvem támadt a keltákhoz (bár vagy 10-15 éve már annyira nem lelkesedem
értük). A neten próbálok keresgélni, de csak az derül ki, hogy mindössze ez az
egy lemezük jelent meg, az alapító Mick West szóló karrierbe kezdett, ill.
ismertebb együttese a Mick West Band, ami szintén skót folkzenét játszik. Akkor
ezek szerint ez a lemez egy ritkaság, a gyűjtőkön kívül biztos más nem is
ismeri. (B-)
Anne Dudley & Jaz Coleman: Songs from
The Victorious City, 1991.
Azt már el is felejtettem, hogy ezt honnan ismerem, tőled vagy
Lajostól. Mindenesetre szerettem régen ezt a lemezt. Most sem érzem rossznak,
bár meg kell mondanom, hogy azóta elég sok ilyen hasonló arabzenét hallottam, s
van bennük valami sematikus, ahogy a szintivel imitált vonósok meg a dobok
egymásra válaszolgatnak. Nem arról van szó, hogy nem tetszik, csak ez lett az a
zene, amit olyan jól ki lehet szintisen pöccenteni, ha érted, mire gondolok. De
ez még akkoriban úttörőnek számított. AD az Art of Noise, és JC a Killing Joke
két billentyűse fura, hogy ebben az arab feelingben találta meg a közös pontot.
Kairó, mint egy kulturális kavarcs azért lejön nekem. Legalábbis ez a zene ezt
a képzetet tudja adni. (B-)
Míró: Angel No. 1. 1989.
Míró: The Grain of The Voice, 1992.
Az biztos, hogy ezt sem hallottam már legalább 15 éve. Most is
tetszik, sőt, meglepődtem, milyen jó kis zene ez. Utánanéztem a neten, s nem
sok mindent találtam. Talán pont Bloomsbury-ből indultak, s nagyon úgy tűnik,
hogy csak ez a két lemezük volt, hamar feloszlott. Roddy Harris, Julia Jackson,
Sonja Kristina, Julia Palmer a zenekar tagsága, a hangszerek pedig
akusztikusak: gitár, hegedű, cselló, néha klarinét. Nagyon érdekes
hangszerelés, izgalmas, egyedi hangzás. Sonja Kristina talán a zenekarból, aki későbbi
szólópályán a legsikeresebb, ill. más együtteseknek is volt a tagja. Ennél nem
sokkal több, amit megismerhettem háttér információnak, de nem is olyan
lényeges, a zene az jó, kellemes. (B / B)
Neil Young, 1968.
Neil Young: Everybody Knows this is Nowhere,
1969.
Neil Young: After The Gold Rush, 1970.
Neil Young: Harvest, 1972.
Nagyon örültem ennek a „dobozos” 4 lemeznek. NY-ot mindig is
szerettem, jellegzetes hangját, azt a puritán rock hangzást, amit évtizedek óta
játszik. Olyan tipikus amerikai rockzene ez, de mégis van benne valami plusz,
amit csak ő tud. Ez az első 4 szólólemeze, s nem is ismertem mindegyiket, meg
amúgy is régen hallgattam NY-tól régi zenét. 1960-tól zenél, de előbb a Buffalo
Springfieldben, majd a Crosby, Stills, Nash & Young formációban, így
viszonylag későn jelent meg az első szólólemeze (pontosabban a CSNY formáció
alatt). Ezen négy lemez között van némi eltérés, talán az 1970-es inkább
hasonlít a CSN&Y stílusára, még az első kettő rockosabb, az utolsó, a
Harvest meg kissé countrysabb. Nem is igazán tudnék azonban olyan nagy
különbséget tetnni, most mindegyiket jólesett hallgatni. (B- / B / B / B)
Sztravinszkij: Le Baiser de la Fée
Sztravinszkij: Oedipus Rex
Sztravinszkij: Symphony of Psalms Mars
Cantium Sacrum
Sztravinszkijtől teljesen véletlenül 3 közel egyidőben készült
művét hallgattam legutóbb. Az 1928-ban írt, A tündér csókja allegorikus
balettet hangversenyre átírt kivonatként, Divertimentóként 1934-ben mutatta be. Ez egy szép, finom dallamokkal és
nagyhangzásokkal operáló mű, amit Csajkovszkij ihletett, az ő emlékének
állított. Az Oedipus Rex 1927-es oratorikus opera, Jean Cocteau írta a
szövegkönyvet Szophoklész alapján. Ez nekem kevésbé tetszik, túl operaszerű,
teátrális, szóval nem az én világom. A Zsoltárszimfóniát 1930-ban írta, ami már
sokkal közelebb áll hozzám, a gregorián és a barokk zene ihletettségével
szerezte ISz. Igazi nagy volumenű mű. (B /
C+ / B)
Patti Smith Group: Easter, 1979.
Biztos, írtam már erről a lemezről valamikor, hiszen minden
évtizedben legalább egyszer felfedezem PS-t, és újból-újból magával ragad. Természetesen
leginkább a legendás 70-es évekbeli 4 lemez. Így ez is, a harmadik lemeze. Most
itt van Tőled, eredeti kiadásban (nekem másolt CD-n van meg jóideje). Mindig
más volt a kedvencem a 4 lemez közül, volt, amikor ez. A Because to night és a
R&R Nigger egyfajta himnuszként éltek. Most is nagyon jó volt hallgatni, s
úgy össz-vissz vagy nyolcszor meg is hallgattam, fejhallgatóval telefonról
majdnem egy egész héten át ezzel jártam-keltem. Egyébként nem is olyan régen
hallgattam PS-t, csak nem pont ezt a lemezét. (B+)
Bin-Jip: Enter, 2010.
Elég erős ez a lemez, a hangszerelése nagyon karakteres, főleg,
hogy szinte minden szám olyan hirtelen lesz vége, pedig elektronikával elég oda
van sózva így már a számok vége felé. Ez is a feszültséget emeli. Talán ezt a
fajta zenét hívják nu-jazznek, mindenesetre nagyon határozott jazz alapja van
(és az ének is idehúz), de az elektronikus hatások egészen sajátos színt adnak
neki. Harcsa Veronika egyik legérdekesebb formációja ez. Fura, hogy a nevüket
Ki-duk Kim Bin-Jip (Lopakodó lelkek) c. filmje után választották, nekem
valahogy nem passzol a két hangulat, de mindegy. HV ebben a zenekarban is
nívósan énekel, ehhez az elektronikával megspékelt jazz zenéhez is könnyen
idomul (B+)
The Offspring: Rise & Fall, Rage &
Grace, 2008.
Ha van rockzene, amit nagyon nem bírok, akkor ez a fajta dallamos
rock. És hiába a punkos beütés, ezt a 70-es évek gyenguska rockját házasítja a
későbbi divat-rockkal. Tudod, ez a Bon Jovi és tsai, amiket kb. a diszkóval
egyformán kedvelek. Hiába ez a keménykedő körítés, ezek az elhúzott, nyávogós
refrének nem az én fülemnek valók. Egyébként úgy tudom, népszerű együttes, a
Szigeten már többször is voltak (ki nem?). A borító alapján valami nívósabb
zenének gondoltam. (C)
Kishúg (Szalóki-Borlai), 2010.
A K nem kimondottan duó, ahogy a címben szereplő két név
sugallja, a lemezen sem, de a koncerteken sem duóban lépnek fel. Ez azt
jelenti, hogy a K ennek a két embernek a zenei-szellemi projektje. Szalóki Ági
és Borlai Gergő is már nagyon sok formációban játszottak, még SzÁ a folktól és
a jazztől olykor az alternatívig is eljutott, addig BG az alternatív és a jazz
mellett nem szégyell olykor poplemezek és koncertek session zenésze lenni
(Presser, Charlie stb.). Most egy vadi új zenei stílust próbálnak ki: az
elektronika és a népzene, a jazz ötvözése, amiből az alap elektronikus, az ének
általában folk, s valahol olykor jazzes elemek is feltűnnek, de van egy-két
szám, ami kifejezetten inkább popszám. Első hallásra nagyon kavalkád, s nem is
igen értem, mit is akartak, de aztán csak elkapom a hangulatát, néhol egészen
jól eltalált a hangszerelés, viszont olykor nem az én ízlésem. Ha valamihez
hasonlítani lehetne, akkor talán a Balkan Fanatikhoz. Összességében mégis egy
nem kiforrott próbálkozásnak tűnik. Meglepő, hogy két ilyen sokat próbált
zenész ilyen bizonytalan, inkább hullámzó színvonalú zenét csinált. Azért nem
akarom nagyon lehúzni, de tényleg tőlük jobbat vártam volna. (C+)
Apocalyptica: 7th Symphony, 2010. (album +
DVD)
Szomorúan tapasztaltam, hogy ezzel a lemezzel kezd az A
rajongásom elszállni. A koncerten sem volt kedvencem az ének, de a koncert
hevében még elment, viszont lemezről nekem ezek a számok kifejezetten a 70-es
évek - általam nemigen kedvelt – rockzenéjét hozza vissza, s a csellós
virtuozitást teljesen a háttérbe szorítja. Azért a lemez nagy része nem ilyen, nekem
is élvezhető. Amit már a koncertfelvételeknél is írtam, most úgy gondolom,
egyre inkább beigazolódik, az ugyanis, hogy az állati nagy népszerűségnek meg
kell felelni, a hatalmas fesztiválok közönségének már nem elegendő a torzított
cselló metálhangzásának újdonsága, nekik már úgy kell az A, mint egy igazi
metálbanda, és ennek muszáj megfelelni. Ezért egyre inkább erre mentek el, de
azért érzem, hogy nem akarják teljesen feladni az eredeti koncepciót. És
koncerten hallhattam-láthattam, hogy még azért most is a hangsúly azon van,
hogy a csellókkal olyat produkáljanak, amit más zenekartól nem hallhatsz. A DVD-n
néhány szám (6) unplugged változatban, próbatermi környezetben lett felvéve.
(B-)
Könyvekről
Michel Houllebecq: A térkép és a táj (La
carte et le territoire)
Magvető,
2011.
Azt nem tudnám megmondani, mikor volt, de jó régen, amikor az
történt, hogy vagy 8-10 könyv, amiket egymásután olvastam 30-40-es kiégett
férfiakról szóltak (címeket most nem tudok kapásból mondani, hiába töröm a
fejem). A közös még annyi, hogy mindegyiket XX. századi férfiíró írta, de volt
az írók között amerikai, angol, francia, talán német, olasz is. A történetek
térben és időben eléggé távol voltak egymástól, de a főhősök narrációi sok
azonosságot mutattak. Érdekes volt, így egymásután, mintha maga a személy
ugyanaz lenne csak a helyszínek és a korok változnának. Igen, van ebben valami,
mintha a XX. század végi életérzés ez lenne. S minden író ezt érezné, ezt akarná
megörökíteni. Persze, ez már korábban felsejlett regényekben, s a XX. század is
lezárult, de az újabb művekben mégis ott vannak a férfiak, akik így vagy úgy,
de nem találják a helyüket, kiég az életük, olykor teljesen céltalanul élnek
bele a világba. MH főszereplője is - egy kapcsolatot és két-három alkotói
periódust kivéve - csak elvan, mint a befőtt. Ráadásul a könyv második
főszereplőjévé lép elő az író, saját nevén szerepelve a cselekményben, s hát
nem túl szép képet ad önmagáról, ha lehet, még inkább egy szétesett figurának
ábrázolja MH MH-et, azaz önmagát. Egyébként valóban érdekes dramaturgiát ad ez
a fordulat, hogy a könyv nagyobbik része a főszereplő és a regényíró közti nem
túl intenzív kapcsolat köré épül. A könyv hangneme egyébként nagyon kellemes,
inkább mindent megmagyarázó, ami olykor mintha önparódiává menne át, mert
néhány oldalon is képes, ha feljön valami témának, akkor részletes háttér
információkat adni arról. Beszáll a szereplő egy autóba, s máris az autó
márkájáról, típusáról kapunk információt, aztán meg egy fogalmat magyaráz meg,
vagy egy növénynek a származását ismerteti stb. Mindez kissé vicces, de nem
erőltetett, ad egy érdekes stílust a könyvnek. És az egész írásmódja is eltér a
legtöbb előző századi írótól, nem akarja az olvasóját depresszióba dönteni.
Nincs szándékában a világot feketére festeni, hogy átérezzük főhősünk
lelkivilágát, itt ennél sokkal szelídebb a narráció. Érdekesek a
képzőművészettel kapcsolatos leírások, s az a közeg is, amiben működik,
leginkább hírré és pénzzé válik a művészet. Alapjában egy könnyen olvasható,
érzelmileg is azonosulható történet, ami azért elgondolkodtató is. (B+)
Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland
(Hitsuji o meguru bóken)
Geopoen,
2011.
Az első nagy sikeréről, a Norvég erdőről már sokat hallottam,
olvastam, kíváncsivá is tett néhány vélemény. Most véletlenszerűen választottam
ezt a regényét, hiszen van miből válogatni, ugyanis nagyon sok könyvét kiadták
magyarul. Leginkább a borító és a könyv címének viccessége kapott meg. Ehhez
képest a könyvnek nem jellemzője a humor, inkább visszafogott iróniája van.
Maga a „birkatörténet” ironikus, vagy a főszereplő önreakciói is olykor, de
talán leginkább ez a krimiszerű műfaj alkalmazására jellemző. Nem igen szeretem
az olyan maszlagokat, amiket ráaggatnak könyvekre, s kerültem is azokat a
könyveket, amiknek a borítóján ilyen baromságok ékeskedtek, de ma már a jobb
művek borítóira is ráírnak minden marhaságot. Itt is ott van: mitikus-misztikus
irodalmi thriller. Az irodalmi jelző azért, hogy ne riassza el az
irodalomkedvelőket, a többi meg azoknak, akik a szórakoztatóbb regényekre
fogékonyak. De a thriller marhaság, inkább krimi, ha meg a mitikus-misztikus
jelzőről van szó, na, ebben van inkább az ironikus felhang. Egyébként nagyon jó
stílusa van, alig veszed észre, hogy már a könyv negyedét el is olvastad,
tényleg olvastatja magát. Nyári szabadságra kiváló olvasmány, főleg, ha a
szabadban valami nyugodt helyet talál magának az ember, legalábbis nekem az
ilyen könyvek így esnek a legjobban. (B)
Bohumil Hrabal: Házimurik (Svatby v Domé)
Európa,
1992.
Azt nem tudnám megmondani, mikor olvastam BH eme regényét, és
nagyon nem is emlékeztem rá, de arra igen, hogy nagyon szeretem BH stílusát, és
ez a könyv is hozza azt tőle, amit annyira kedvelek. Nem is igen emlékezhettem
nagy történetre, mert, hogy az egész kisregény csak arról szól, hogyan
ismerkedett meg BH a leendő feleségével, így nem az emlékezetemből tűnt el a
történet, hanem amire emlékeztem, annál nincs is több benne. Mármint sztori, de
annál több minden van benne BH-ból, az egész ismerkedős-beszélgetős folyamból
megismerhetjük az életrajzát, finoman ráismerhetünk a jól ismert regényeinek
történetére, színhelyeire, ahogy a már nem fiatal BH mesél az életéről a leendő
szerelmének. Megelevenedik előttünk egy kicsit így a Szigorúan ellenőrzött
vonatoktól a Sörgyári capriccio-ig, a Táncórák idősebbeknek és haladóknaktól az
Őfelsége pincére voltamig, vagy a Gyöngéd barbárokig egy csomó regénye is, kis
körutazás teszünk BH világában. Mindezt úgy, hogy ö meséli, de a regény elbeszélője
nem ő, hanem a lány, aki az írót rögtön megkedveli. Ez az ügyes húzás teszi a
történetnélküliséget izgalmassá, de persze attól, hogy jelen időben csak éppen
az egymás megismerése történik, Hrabalnál mindig egész életeket ismerhetünk
meg, számtalan sorsot. A kollégák, kocsmai iszogatósak, szomszédok stb. ahogy
megjelennek a színen, már halljuk is az élettörténetüket, amikben rengeteg
tragédia és veszteség van, de az emberek többsége mégis úgy-ahogy boldog, még
BH főbb szereplői szinte mindig visznek magukban valami ősi optimizmust, valami
erős életösztönt, akkor is, ha eddigi életük inkább rácáfolna ennek az
értelmére. Humanizmusa felülmúlhatatlan stílussal párosul. Ha egy kicsit el van
keseredve az ember, anyagiak vagy más hasonló dolgok miatt, egyszerűen BH-t
kell olvasni. (A-)
Videókról
Russkaja, 2007. A38, Budapest
A Bécsben székelő együttes 7 tagjából csak 3 orosz és ukrán, 2
éppenséggel magyar. Ska-punknak mondott zenéjük elég sok egyebet is behoz ebbe
a zenébe. Elsődlegesen a szláv alapú zenét, de egy kicsit a balkán is érződik.
Mindenesetre egy nagyon bulizós zene, hangulatos, felpörgetős, táncos zene, de
egészen jó fúvós és hegedűs játékok is vannak benne. Különösen a fúvós tetszik
nekem. De nagy show az egész, az orosz nyelv és a szovjet időket idéző miegymás,
jó fogás, hogy maguknak sajátos imázst teremtsenek. Az orosz énekesnek jó
erőteljes hangja van, amit ki is használ, jó keményen nyomja oroszul. (B-)
Arcade Fire, live – Madison Square Garden,
NYC. 2010.
illetve
különböző fesztiválokról, koncertekről teljes videóanyagok (2005, 2007, 2008,
2010, 2011.)
Egyszerűen hihetetlen, hogy Yt-on az AF-től mennyi teljes
koncertanyag van felpakolva. És jobbnál jobbak! És itt nemcsak a kép- és
hangminőségre gondolok (bár a Yt-nál az is fontos megjegyzés, milyen minőségben
lett felvéve, felpakolva), hanem a zenére. Az első lemezüket, amikor
megismertem, rögtön írtam neked, hogy ez a zenekar biztos fantasztikus lehet
élőben. Valóban, nagyon pörgős koncertek ezek, de mindvégig zeneileg is állja a
helyét. Tényleg érdemes lenne őket immár nemcsak képernyőről látni koncerten,
hanem élőben is! (B+)
Balogh Kálmán & Kovács Ferenc koncertje
az A38-ban, 2006.
A BK ezerféle formációja mellett gyakran lép fel magyar és
külföldi jazz zenészekkel is fesztiválokon. KF a magyar jazzben szintén elég
sok zenekarban játszott és játszik, leginkább a Dresch Quartetből ismerem,
valahogy DM mellett a Grencsó és majd később a Lajkó helyét is egyszerre képes
volt betölteni, lévén, hogy hegedűn és fúvóson (trombitán) is játszik. KF
nagyon tehetséges, a trombita és hegedűjátéka is kiváló, mégis valahogy mindig
a háttérben marad. Amikor hegedülni hallom, mindig eszembe jut, hogy Lajkótól
elájultunk, hogy egy taknyos zseni, hogyan képes ilyen fiatalon így játszani,
és itt van KF, aki szintén nagyon jól játszik, mégsem kap akkora figyelmet.
Amikor meg trombitál, Chet Baker jut eszembe, abból a korszakból, amikor már
nem az a fiatal szépfiú, de még nem is az a kiégett öregember, hanem a kettő
közötti átmenet, kirajzolódik az arcának szögletessége, kicsit már megtört.
Biz’ isten hasonlít rá. De játékában is van hasonlóság. (B)
Maria Serrano társulata & Balogh Kálmán,
2007. Budapest
A MS társulat hozza a spanyol zenét és táncot, a flamencot, Balogh
Kálmánék meg a magyar cigányzenét és táncot. Ebből lesz egy nagyon érdekes
ötvözet, igazi tüzes zene, ahol a dobozgitár flamenco stílusban párbajozik BK
fergeteges cimbalomjátékával, a spanyol ének keveredik a cigánnyal, a táncosok
is együtt vannak a színpadon. Egy gyökér, de a két kultúrában megváltozó zenék nagyon
különleges fúziója lett ez az est. (B)
Sigur Rós: Heima, 2007. (97 perces
dokumentfilm)
A 2006. nyári izlandi koncertkörútjukról készült 97 perces
dokumentumfilm egyszerűen gyönyörű. A film hagyományosan interjúkból,
koncertrészletekből áll, meg egy-két kis életkép az útba ejtett városokból, de
e mellett rengeteg gyönyörű természeti képet is láthatunk. De nemcsak a
természetképek, a városok hangulatát is nagyon plasztikusan adja a film.
Egyszerűen szép a szemnek, s jó mindehhez hallani a SR-t. Jónsi személyisége
nagyon fura, néha olyan, mint egy nagyra nőtt autista gyerek, miközben
eszméletlen szép, katartikus számokat játszanak. Nagyon megkedveltem. Ez a film
egyáltalán nem uncsi dokumentumfilm, akár többször is engedi magát megnézni. A
Yt-on találtam tőlük még 3 koncertfelvételt, amik 1 óránál is hosszabb
felvételek. Legközelebb ezeket szeretném megnézni. (A-)
Bright Eyes: Live in Austin, 2004.
A Yt-on találtam ezt a teljes koncertfelvételt, ami nagyon
tetszik. Egy kicsit countrysabb, mint amit lemezekről ismerek tőlük, de ez nem
baj. Azt hiszem, szokták indie folknak is behatárolni a zenéjüket. Az énekes
Conor Oberst hangja legelőször, vagy 5-6 éve már elvarázsolt, ez az
elcsukló-remegő hangtónus annyira intimmé teszi a zenét, olyan törékeny-szomorú
hangulatot kölcsönöz neki. De nem szentimentális, éppen ez a jó benne, hogy tud
távolságot tartani a giccstől, szerintem a többség nem is tartaná ezeket a
dalokat „szépnek”, szóval, nemigen éreznének rá a szépségére. Úgy olvastam,
hogy azért szép fun-tábora van, s a 2007-es Cassadaga lemez után valamikor
bejelentették a feloszlásukat, ami elég nagy csalódást okozott, de aztán mégsem
oszlottak fel, azóta már adtak ki új lemezt. (B+)
Keith Jarrett: Vermont solo, (Shelburne) 1977.
aug. 26.
A kölni koncert után egy évvel már volt egy japán szólókoncert
lemeze, s most egy teljes filmanyag, 90 perc, erről az 1977-es koncertről. Egyébként
néhány évente szokott kiadni szólólemezeket, tehát úgy tűnik, hogy a Köln
lemezt nem akarta soha sem egyetlen nagy sikerének betudni, mármint a
szólólemezek terén. Hát, az istenadta közönség a Kölnt ettől függetlenül
kiemelt szeretettel kezeli még most is, látom, generációk nőttek fel 1975 óta,
de Jarrett Köln lemezét mindegyik felfedezi (már akik a jazzt kedvelik). És
most nézem, hallgatom ezt a szólókoncertet, csodálatos, de egy pici kis fokkal
Köln marad a szívem csücske. Már itt viszont a hangulat is fantasztikus, egy
épületnek, ami inkább étteremnek, fogadónak néz ki, egy kis nyitott
pavilonjában van elhelyezve a zongora, a közönség pedig egy nagyon szép parkban
fekszik a füvön. Az estének abban az időszakában játszik KJ, amikor a fényes
nappalból 90 perc alatt sötét este lesz, s ez is ad az egésznek egy különösen
szép hangulatot, meghittséget. Ez a zene ezzel az idilli környezettel,
feelinggel megteremti az „itt és most” soha megismételhetetlen érzését, de maga
a szépsége viszont napokig ott jár a fejedben, s ritkán szoktam videóról
többször megnézni koncertet (hallgatni még ma is jobban szeretem a zenét, mint
képet is nézni hozzá), de ezt most többször is megkerestem a Yt-on. (A)
El Flamenco por Moraíto Chico (concerto en
homenaje Moraíto Chico), 2012.
A 2 perc híján kétórás koncertfilmben minden benne van, ami maga a
flamenco: szenvedély és szenvedés, büszkeség és lobbanékonyság. Mindez rengeteg
előadóval, átélt előadásmóddal, magával ragadó hangulat. Micsoda arcok, micsoda
hangok, ezt tényleg látni-hallani kell. (B+)
Filmekről
Ha megszólal a csengő (La Cloche a sonné)
by
Bruno Herbulot, 2005. fsz. – Fabrice Luchini, Elsa Zylberstein, Francois
Cluzet, Amira Casar
A film egy kissé szatirikus vígjáték, éppen ezért inkább mondjuk
németnek vagy valamilyen északinak nézném, mint franciának. A téma a különböző önismereti
és személyiségfejlesztő tréningekből összegyúrt párnapos tréning, s azok trénere
és résztvevői. Egy zártabb csoport
ábrázolásában nagy lehetőség van a különböző karakterek megrajzolására, amit a
legfőbb szereplőknél egészen jól teljesít a film. De amiért érdemes megnézni a
filmet, az a csoportvezető. Zseniálisan hozza a kissé elszállt trénert, aki
mindenféle apró gesztussal, allűrrel adja a magát gurunak képzelő, ill. magát
gurunak mutató csoportvezetőt. Éjszaka, alvás helyett buddhista papok „óbégatását”
hallgatja (Tantras of Gyütö – ezt valószínűleg soha nem fogom megkedvelni).
A keleti filozófiákon
keresztül a pszichológián át az ezotériáig mindennek bölcse, amúgy meg valahol
rokona az újoncokkal keménykedő kiképzőtiszteknek. A csoportért van minden, de
azért a csoport önálló ötleteit nagyon nem szereti, a maga kis sunyi módján még
büntet is érte. Rengeteg jó poén van benne, jókat röhögtem, de nemcsak poén
szintjén találták el jól. (B-)
Szégyenfolt (The Human Stain)
by
Robert Benten, 2003. (Philip Roth regénye alapján) fsz. – Anthony Hopkins,
Nicole Kidman, Ed Harris, Gary Sinise, Wentworth Miller
Akkor most nem kezdem el a szokásos rinyálásomat, amit az
amerikai filmek kapcsán szoktam előadni a túlspirázás és egyéb hatásvadászat
miatt. A színészek játéka nagyon jó, és a film felvezetése a végkifejlethez is
ügyes, bár itt is van bugyután hangzó narrátor szöveg, de a múlt és a jelen
idősíkjait, meg kell mondani, nagyon jól keveri a dramaturg. De aztán mégiscsak
betülemkedik a gondolataimba, hogy a film egy regényből készült, ráadásul nem
is akárkitől, Philip Roth-tól származik a könyv! Napokig járt a fejemben ez a
film, s arra kellett gondolnom, hogy itt egy átkozottul jó regényről lehet szó,
ami társadalmi rajza miatt valószínűleg eléggé ismert is lehet, bár én sajnos
eddig nem tudtam róla, tőle más könyveket olvastam (olyat is, ahol a könyvbeli
író, Zuckerman a főszereplő és nemcsak narrátor, mint itt). A film nézése közben
eléggé leköt az öreg Hopkins és a fiatal Kidman kapcsolata, és a múltbeli
szerelmek, mint történetek, s csak a film végén érthető, hogy a főszereplőnk
életét egy nagy hazugságban élte, s milyen a sors, ennek a hazugságnak a
felfedésével az egész élete valószínűleg másképpen végződött volna, de elvitte
az igazságot magával a sírba (ahogy mondani szokták). A túlélő regényíró, mint
krónikás azért is kell, hogy el tudjon gondolkoztatni ezen az egészen, mi vajon
hogyan gondolkodunk erről. Morálisan elítéljük, vagy meg tudjuk érteni ezt az
embert. Mi mit tettünk volna a helyébe? És ebben lehet a könyv nagyon erős, a
film meg alapvetően is gyengébb. Ma már, hogy négernek született valaki, nem
okoz gondot a karrierben. Többnyire a karriert nem a bőrszín, hanem a
társadalmi helyzet határozza meg. Magyarul, pl. egy néger tanár vagy rendőr
gyereke sokkal jobb eséllyel indul, mint egy fehér deviáns szülő gyereke. De
nem volt ez így kb. a Martin Luther King halála előttig, az 50-60-as évek alatt
szépen, lassan állítódott át az amerikaiak gondolkozása a faji kérdésekről. Már
az is valamelyest hátrány a főszereplő részéről, hogy néger szülők nevelik, de
őt mindenki zsidónak hiszi, de az örökké titok marad, hogy a néger szülők vér
szerinti szülei, tehát ő a fehér bőre ellenére 100%-ig néger. Nem ismeretlen ez,
időközönként felröppen hír hasonló esetekről. Több generációra visszamenőleg,
ha volt legalább egy más bőrszínű felmenő, akkor nagyon véletlenszerűen, a
génkeveredés megfejthetetlen kifürkészhetetlen útjaiból adódóan előfordulhat,
hogy a gyerek nem a szülei bőrszínét örökli, hanem egy - akár sok generációval
ezelőtti - ükjéét. Az öreg professzor titkát ismerve nehéz a fentebbi
kérdésekre válaszolni, de egy biztos, a film után a regényt el fogom olvasni,
mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet. (B-)
Jelenetek egy házasságból (Scener ur ett
aktenskap)
by
Ingmar Bergman, 1973. fsz. – Liv Ullmann, Erland Josephson, Bibi Andersson
Megnéztem újból. Nem tudom, hányszor láttam. Láttam a négyrészes
tévévariációt is, már nem is egyszer. Moziban is annak idején ezt a kétrészest,
de ezt a mozi-verziót is adták régen tévében. Pont most beszélgettünk róla,
hogy tizenévesen is szerettük ezt a filmet, pedig nem mi rólunk szólt, a mi
korosztályunknak nem sok köze lehetett ehhez, mégis értettük. Nem tudom,
mennyivel lehetett másabb tinédzserként nézni, de azt kell mondanom, hogy még
mindig képes vagyok úgy nézni, hogy nem untat. Egyszerűen minden párbeszéde,
szava, színészi játéka a helyén van, hiteles. Tényleg zseni volt IB, de
természetesen a két színész játéka is felülmúlhatatlan. (A-)
Egymásra nézve
by
Makk Károly, 1982. fsz. – Jadwiga Jankowska-Cieslak, Grazyna Szapolowska, Jozef
Króner,Andorai Péter, Pogány Judit, Reviczky Gábor
Az egyik olyan film volt annak idején, amin mindenki csodálkozott,
hogy bemutathatták. A politika volt a legkényesebb kérdés nálunk, ami mindent
felülírt, éppen ezért a szex vagy a keményebb durvaságok kevésbé voltak a
cenzúrának szemet szúróak. Az egész szockó táborban ebben kivételek voltunk,
nálunk pl. Pasolini vagy Fassbinder sem volt cenzúrázva (legfeljebb csak a szűk
látogatottságú filmmúzeum hálózatban forgalmazott), még volt szoci ország, ahol
Bergman(!) is már túllépte a tűréshatárt. De az, hogy magyar rendező nyúljon
egy eddig filmvásznon tabunak számító témához, a leszbikussághoz, ez tényleg
komoly kihívás volt. És ráadásul az 1956 utáni ötvenes évekbe helyezve a
cselekményt, így nyilván a politikai lécet is magasra emelve, mintha MK direkt provokálta
volna a szocialista kulturkampfot. Az biztos, hogy nem akarta Jancsó
Magánbűnök, közerkölcsök mintájára a filmet csak külföldön eladhatóvá tenni.
Ugyanis olasz pénzből, valamikor a 70-es évek közepén készítette Jancsó ezt a
filmjét, Balázsovits Lajossal a főszerepben, aki a film háromnegyed részét tök
meztelenül, himbilimbiző farokkal játszotta végig, s ezt úgy gondolták, hogy a
színész karrierjére rossz hatású lenne, ha itthon is bemutatnák. Azért
filmklubokban elég sokan megnézhettük már a 80-as évek elején is. Nos, Makk
talán ezért választott két lengyel színésznőt a főszerepekre, hogy ne legyen
ebből gond. Tudom, annak idején tetszett a film, de 30 év után mégis
meglepődtem, hogy milyen jó film ez. Nem direkt tabudöngető, nem direkt
politizáló, hanem egy szép film egy tragédiába fulladó szerelemről. Ma is érzed
a merészségét az azonos neműek közti szerelmeskedésnek, meg egyebek, de a
politikai vetületen már nekem is gondolkodnom kellett, hogy akkoriban mi is
volt ebből vállalhatatlan filmvásznon, mert tényleg nincs benne direkt kritika.
Hát igen, de van benne alapvetően abban a rendszerben tiltott elem: pl. határon
lelőtt disszidens, ami nagyon nem szeretem téma volt a nemzetközi jogi
megítélések miatt. Aztán, hogy volt, aki 1956-ot forradalomnak nevezi a filmben,
még akkor is, ha kijavítják, hozzátoldják az „ellen” jelzőt, ez nagy tabu volt.
De a filmben többször is nagyon határozottan beszélnek a politika
hazugságairól, ami megint csak kényelmetlen téma volt az akkori hatalomnak.
Ezek ma már az ötvenes évekről nem is annyira kritikusan, inkább csak a
korszakot bemutató háttér adalékként jelennek meg az értelmezésünkben, de
akkoriban simán elég lehetett volna ahhoz, hogy kiverje a biztosítékot. Tudjuk,
hogy Aczél György nem volt annyira bunkó, s sokszor engedett olyan filmeket,
műveket megjelenni, amik egyébként politikailag neccesek voltak, de művészileg
úgy ítélte meg, hogy jelentősek. Azt nem tudom, hogy ezt jelentős alkotásnak
látta-e, de szerintem nekünk a 60-as, 70-es, 80-as évek filmjei között
mindenképpen annak kell tartanunk. (B+)
Őfelsége pincére voltam (Obsluhoval jsem
anglicjého krále)
by
Jirí Menzel, 2006. fsz. – Oldrich Kaiser, Julia Jentsch, Ivan Barnes, Martin
Huba, Marián Labuda
A filmet annak idején nagy várakozás előzte meg. Menzel már vagy
10 éve nem készített filmet, s amúgy is a 90-es években is csak két filmet
forgatott (ebben az időben a világon mindenfelé rengeteget rendezett
színházakban). Éppen 40 év telt el az első jelentős filmje óta (Szigorúan
ellenőrzött vonatok), na, és persze a világhírnevet hozó Oscar-díj óta. A két
végpont. És a film az első pillanataitól kezdve azt a kellemes jó érzést hozza,
amit annyira szeretünk Hrabalban és Menzelben, azt a finom humort, amivel
látják, láttatják a világot, ahogy az emberek hibáikkal együtt is szerethetők.
Pedig Hrabal itt egy nagyon kemény dolgot vet fel, mi van akkor, ha az embert
elbolondítja a pénz, a sikervágy, s ezért hajlandó bármire is, amit utána
nagyon megbán. Hrabal megint egy fura kanyart visz bele a regénybe, hogy a
főhős a szocialista bebörtönzést megtisztulásnak érzi, s ezután tud öregen, de
tiszta lappal indulni, s örülni magának az életnek, kesernyésen visszagondolva
régi önmagára. Mindezt olyan humánummal, amit tőlük megszokhattunk és mindig jó
újra átélni. Ezt a filmet is bármennyiszer meg lehet nézni, mint a Sörgyárit, a
Hóvirágünnepet vagy az Én kis falumat is. (B+)
Felkavar a szél (The Wind That Shakes the
Barley)
by Ken
Loach, 2006. fsz. – Padraic Delaney, Cillian Murphy, Mary Murphy, Liam
Cunningham, Orla Fitzgerald
A film 1920-ban játszódik, ha egy mondatban kellene
összefoglalnom, lényegében az IRA megalakulásának előzményéről szól. De nyilván
ennél több, s ez az év nekünk is kultikus év, de az I. világháború utáni
történelem feszültsége egész Európában jelen van. És ott vannak a filmben a
történelem mellett az emberi sorsok, és az a terror, ami a szabadság kivívására
ösztönözte az íreket. A hatalom terrorja leginkább kisszerű, jelentéktelen
emberek kegyetlenkedéseiben ölt testet. Persze, ezt a rendszert fölülről kell kiépíteni,
karbantartani, de „tökéletessé” ezek a névtelen, kínzó és gyilkoló láncszemek
teszik, amit ez a film is bemutat. A XX. századunk tele van ilyen történelmi
időkkel, s mint jeleztem, 1920 nekünk Trianon, de a vesztes világháború és a
tanácsköztársaság utáni válság is sújt bennünket, na, és Európát is a
világháború romjai, az országok újrafelosztása, vagy a németeknél a weimari
köztársaság zűrzavara, az olaszok forradalmias sztrájkhulláma, az 1917-es orosz
forradalom utáni európai kisebb-nagyobb munkászendülések, nem sorolom. Így a
világháború befejezése a szűken értelmezett, háború nélküli békét hozta el
Európának, a békességet nem. Ebben a közegben az írek elnyomása a nemzetközi
politikában nemigen hallattatta hangját, magukra maradtak problémájukkal. A 
sok áldozatot hozó
ellenállás ráadásul az íreknek egy nem túlságosan kedvező kiegyezést,
fegyverszünetet hozott, ami aztán szinte permanenssé tette az ír-angol
konfliktust. A film leginkább azt mutatta be, hogyan alakul át a személyiség,
hogy az „ügy” érdekében akár gyerekkori játszótársat is, majd akár saját
testvérünket is kivégezhetjük. Mi különböztet meg akkor a hatalom terrorizáló
embereitől? Talán a fájó lelkiismeret, de a film nem ad választ, csak bemutat
egy sorsdrámát, mint ahogy Shakespeare vagy a Háború és béke is tette. Az írek
nehéz történelmének egy sorsdrámája, ami kerüli a pátoszt, és az igazságtevést,
talán ezért is fejeződik be a film úgy, mint aminek nincs is vége. (B-)
sok áldozatot hozó
ellenállás ráadásul az íreknek egy nem túlságosan kedvező kiegyezést,
fegyverszünetet hozott, ami aztán szinte permanenssé tette az ír-angol
konfliktust. A film leginkább azt mutatta be, hogyan alakul át a személyiség,
hogy az „ügy” érdekében akár gyerekkori játszótársat is, majd akár saját
testvérünket is kivégezhetjük. Mi különböztet meg akkor a hatalom terrorizáló
embereitől? Talán a fájó lelkiismeret, de a film nem ad választ, csak bemutat
egy sorsdrámát, mint ahogy Shakespeare vagy a Háború és béke is tette. Az írek
nehéz történelmének egy sorsdrámája, ami kerüli a pátoszt, és az igazságtevést,
talán ezért is fejeződik be a film úgy, mint aminek nincs is vége. (B-) 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése