2012. április
Bat For Lashes: Two suns, 2009.
Egészen tetszik ez a lemez. Leginkább azok a számok, amikben dominál a zongora, s énekmódja is eléggé emlékeztet Tori Amosra. Utána néztem, hogy ki is ez a kellemes új hang. Valóban új, hiszen alig múlt 30, s ez még csak a 2. lemeze a félig pakisztáni származású, de egyébként londoni Natasha Khan-nak. A slágeresebb számok annyira nem jönnek be, azok amúgy is inkább egy régebbi kort idéznek, lehet, hogy hülyeségnek gondolod, de inkább Kate Bush vagy Siouxsie Sioux jut az eszembe (de tőlük sem a legjobb korszakuk). A 4. szám (Daniel) nekem azért nem jön be, mert nagyon sláger akar lenni, kicsit erőlködés. Ebben a nőben még sok van, szerintem. Ha nem megy el a sláger világba, akkor még sok jó várható tőle. Megelőlegezem neki a bizalmat. (B-) Black Sabbath: Technical Ecstasy, 1976.
Azon meglepődtem, amikor most ajándékba adtad, hogy azért, mert ez volt a kedvenc BS lemezed annak idején. Persze, úgy érthető, hogy ez volt az első felvételed, de én határozottan emlékszem, hogy nagyon nem voltunk ezzel a lemezzel megelégedve. A BS első 4-5 lemezét kedveltük (talán nem mindegyiket ismertük), mert olyan primitív, egyszerű rockzene volt, el is neveztük favágó rocknak. Amellett, hogy tényleg nagyon egyszerű a basszus és a gitár torzított összjátéka, nagyon kedveltük azokat a számokat, amikben ritmikai váltások voltak. És erre ez a lemez egy kicsit szokványosabb rockzene lett (a 7. lemezük). Mondtuk is, hogy ez a Slade, Smokey, Mud középszer felé vezet, meg a sok zongora inkább a Queenhez illik. Hiányzott a favágó hangzás, ami akármennyire primitív, mégiscsak kitűnik a slágeresebb rockzenéből. Talán egyetlen szám, az utolsó (Dirty Woman) hozza a régi formát, a többi között inkább többségben van az olyan szám, ami nem is hasonlít a régebbi BS-hoz. Persze a rajongóknak van itt is népszerű szám, sokan szerették a R ’n’ R Doctort, vagy a Gypsyt, de emlékezetem szerint sokan e lemez hatására lettek inkább Led Zeppelin rajongók. Köztük én is. Azért jó volt nosztalgiából hallgatni, nem tudom, hogy pont ezt hallgattuk-e, de beugrott egy őszi Nagyerdős csavargásunk, már hamar sötétedett, s hideg is lett, a tök sötétben botorkáltunk ki az erdőből. Talán akkor ezt hallgattuk? Lehetséges, ennyi év távlatából, hogy ilyen élesen beugorjon? Mindegy, akárhogy is van, „a mútat ki nem tépheti szívébő” a zember. Erről jut eszembe, hogy ennyi idő után mennyire feltűnt nekem, hogy az akkori magyar rock viszont hangzásban nagyon hasonlított erre a BS-os stílre. (C+)
Cseh Tamás – Novák János: Ady, 2004.
Azt gondolnád, hogy leginkább egy szál gitár illene Adyhoz, de ez az album CsT-hoz képest is eléggé hangszerekkel színesített. Nyilván ez Novák érdeme, hatása. Így első hallásra eléggé meglepő, hogy bluesos és egyéb hangzásokat is hallhatunk, ami úgy kapásból CsT-tól még kevésbé kipróbált. De már az első meghallgatás után is megbarátkozik vele az ember. Jónéhány dal, pl. az első egy tangó, kiköpött CsT feeling, a többi meg előbb-utóbb belesimul, összeáll az album, nem érzem most már egyik dalt sem kilógónak. Az Ifjú szívekben élek talán egyedül, azzal a régi pol-beates, chileis hangzásával. De ez a vers igazából tartalmában is abba a korba visz vissza engem. Az előző rendszerben ezt elmondani, elénekelni egy fricska volt, hiszen Adytól is az, egy zseniális, ördögi fricska, aminek minden sora, szava beteljesült. A vers maga is egy kicsit kilóg, hiszen ezen a lemezen nem a komor, világfájdalmas, politikus Ady versek szólalnak meg, hanem inkább a szelídebb, vagy finomabb iróniával megírtak, elég sok a nőkről szól. Van egy-két ismeretlenebb vers, ami meglepetés is, pl. a Hogy délre jussunk egy igazi country (western) szöveg, ehhez illő zenét kap. De az Álmodik a nyomor egy ismert vers (hiszen a szockó időben ezt olyan proli versnek tartották, meg hát a verssor/cím szólássá vált), a tangó zenei aláfestése át is értelmezi ezt a régi felfogást. Összességében, jó ez a lemez, némelyik Ady vers így, dalként egészen énekelhetővé vált, mármint úgy értem, hogy mintegy sláger, vagy az ismert CsT dalok, s így találkozhatunk többször is velük, akár mások előadásában is. (B)
http://www.youtube.com/watch?v=vb8xay9UIIw&feature=colike
Az első hallgatás közben eléggé kapkodtam a fejem, egymást érik a különböző stílusok, jazz és rap, repetitív és kortárszene elemek, íres, pszichedelikus beütésű, echte 60-as évek hangulata stb. Az egészben az a vicc, hogy pont ettől tök jó ez a lemez. Nem tudom megmondani, melyik a legjobb szám, de így egyben jó hallgatni. Aztán a szokásos 4-5 hallgatás után, amikor már ez a fenti véleményem megerősödött, kezdtem a neten utánanézni, s ekkor láttam, hogy egy kiadó 2001 óta ezen a címen, Late Night Tales ad ki egy sorozatot, aminek egy-egy albumára neves zenészeket kérnek föl, hogy mindegyik a kedvenceit sűrítse egy albumba. Már talán 20-nál is több ilyen album jelent meg, Air, Jamiroquai, Fatboy Slim, Nouvelle Vauge, hogy csak néhányat említsek meg a sok közül. Nagyon erős zenék vannak ezen a lemezen, Max Roach, Joe Handerson, Terry Riley vagy Manfred Mann, hogy csak az általam inkább ismert neveket említsem. (B-) http://www.youtube.com/watch?v=Odv5JgSijJU Vanessa Paradis: Divinidylle, 2007. Még nincs 40, de már elég régóta ismerhetjük a nevét, főként filmekből. Bár régóta nem hallottam róla, legfeljebb csak azt, hogy Johnny Deppel él együtt, gyerekeik vannak, stb. Ez a lemez elég kellemes, jó ízléssel van keverve a rockos hangzás az újhullámos játékos elemekkel. Nem tudom, hány lemeze lehet, úgy tűnik, nem olyan sűrűn jelentett meg (én csak azt a lemezét ismerem, amit szintén Te küldtél nekem). Ez egy rövid lemez, de fel sem tűnik, olyan kis színes, hangulatos. (C+)
www.youtube.com/watch?v=sJrHSfDSm34
www.youtube.com/watch?v=pwKn6fhtxtQ
http://www.youtube.com/watch?v=F5widTOLfmM&feature=colike
Wayang: demó, 1994.
Az 1993-as koncertjüket kazettáról is, majd később CD-ről is szívesen hallgattam. Szerettem ezt a kissé melankolikus hangulatot, ami az első időkben jellemző volt rájuk. A Jéger zongorajátéka, Boros némileg „elnyújtott” éneke jól passzolt egymáshoz. Ez a demókazetta már több energikusabb számot tartalmaz, de még nem annyira rockos, mint a későbbi Wayang, ami már inkább a fesztiválokra, egyetemi bulikra volt kiélezve. Ez 9 szám, ami gondolom, a legeladhatóbb lehetett, de egyáltalán nem rosszak, nincs se zeneileg, se szövegileg sem megfakulva (pedig már 18-19 évesek), inkább csak érződik, nincs olyan átütő hatása, amire szükség lett volna akkoriban, hogy felfedezzék. (C+)
Zorán koncert a Petőfin, 2011.
Az eleven c. műsorban volt ez az órás koncertrészlet. Úgy tűnik, a 70 körüli Zoránnak a koncertezés egészen jól megy, csak a kétezres évekből 3 koncertlemezére is emlékszem, amiből volt, ami tetszett, de volt egy, szimfonikus zenekarral és Vásáry Tamással készült, amire úgy emlékszem, hogy nem volt nagy szám. De amúgy meg tényleg ez a nagykoncertes, sok jó zenésszel, vendéggel feltuningolt hangzás egészen élvezhető. Jól szólnak a számok, s van a koncertnek egy ünnepélyes hangulata. Zoránt és hasonló zenésztársait (Rózsi, Presser, Charlie, Tátrai stb.) elneveztem a középkorú középosztály zenészeinek, ez az a réteg, amelyik leginkább az ilyen nagykoncertekért rajong. (C+)
www.youtube.com/watch?v=eK9tXoUWt9w
www.youtube.com/watch?v=jMxd9EjLtkI
Goldfrapp: Seventh Tree, 2008.
www.youtube.com/watch?v=uco-2V4ytYQ
www.youtube.com/watch?v=eF8-eIL5WZM
www.youtube.com/watch?v=tSdZAkA4VpA
http://www.youtube.com/watch?v=tSdZAkA4VpA&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=mnHlGONToIc&feature=colike
A mongol torokéneklés nem ismeretlen számomra, több alkalommal is találkoztam vele. Legelőször azt a lemezt ismertem meg, amit az amerikai Paul Pena bluesgitáros-énekes készített a mongol Kongar-ol Ondarral. A közös zenélésből nemcsak CD, hanem film is készült. Érdekes így a blues és a mongol zene együtt. A világzenéből hallottam valamilyen előadót, akinek a nevére már nem emlékszem, de az nagyon „sámános” volt ehhez a mostani lemezhez képest, egy nagyon komor, ráadásul egyedül, saját magát kísérő előadóról van szó. Egy kicsit fárasztó volt. És maga ez a formáció is rémlett, hiszen 2010-ben Pesten Lajkó Félixszel léptek fel együtt! Ők Mongólia mellől, Tuvából származnak, de talán nem európai összemosás, hogy a mongolokkal a gyökerek azonosak. Hihetetlen érdekes ez a torokéneklés, hogy a saját „hangszálas” énekét még egy torokhanggal képes kísérni, félelmetes tónust teremtve. Ezen a lemezen meglepő, hogy több a kevésbé beborulós dal, még egészen vidámak is vannak. (B-)
www.youtube.com/watch?v=hGaTLs-GsFw
www.youtube.com/watch?v=fU-lKRORx30
www.youtube.com/watch?v=bVkJ1Bf-QzU
www.youtube.com/watch?v=tDxLPYRh47A
www.youtube.com/watch?v=RxK4pQgVvfg
Jacques Loussier Debrecenben, 1980. (rádióból)
Nem tudom, erre a koncertre emlékszel-e? A Bartók teremben volt, s Bach feldolgozásokat játszott. Számunkra nagyon meglepő volt, hogy zongora-dob duóban szólaltak meg, elég fura párosítás, azóta sem hallottam ilyet (a trióban mindig ott a basszus, bár már olyat hogy basszus-dob azóta hallottam, de még mindig jobban következetesebbnek tűnik, mint a zongorához dobot párosítani). Másrészt Bachhoz volt szokatlan. De tetszett. Örültem is, amikor a rádióból meg tudtam csípni egy félórányit archiválni egy csepp múltat. (B-)
http://youtu.be/Q1cKPn-xBbw
http://www.youtube.com/watch?v=s8l3ruyJu60&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Dtqevc1QrSY&feature=related
A leírás szerint Makk Károly Egy hét Pesten és Budán c. filmjéhez készült filmzenéről van szó. Maga a lemez egyáltalán nem olyan, mint a filmzene, pl. alig van rajta rövid, aláfestő-betétzene típusú track, s a legtöbb szám inkább karakteres jazz zene, kevésbé képzelem el filmzenének, főként magyar filmhez. De van néhány csöndes, hangulatos szerzemény, ami viszont jobban passzolna filmhez. Ezek inkább olyan Pat Methenys, Jan Garberekes stílusúak. Összességében hallgatható zene, a magyar jazz „krém” közreműködésével (pl. Juhász Gábor, Balázs Elemér, Szandai Mátyás), olyan esti elcsendesülős. (B-)
Hilda Bronstein: Yiddish Songs with Chutzpah, 2010.
Azt hiszem, ez egy igazi mai klezmer lehet, ahogy Izraelben ma éneklik, játsszák, s amit mi ismerünk, az az európai klezmer, ami egyrészt itteni, tehát sok más zenétől befolyásolt, összekavart stb., másrészt múlt idő, olyan népzene, amit kutatnak, gyűjtenek, öregzenészekkel játszatnak stb. A mi fülünknek ez ismerős, ill. a modern, főként jazzes fúziók. Ez egy kicsit szalonzene nekem, bár lehet, hogy a hazájában nagyon népszerű (és az előadó is), s ott ez az etalon, de én ezt kevésbé tudom kedvelni. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=1Diutlh6mO0&feature=colike
Másik János: Hídember – Filmzene, 2002.
A Dés filmzene lemeze után közvetlenül hallgatva ezt a lemezt, hát, azt kell mondanom, hogy egy kis unalom, szokványos szimfonikus filmzene, olyan igazi kosztümös filmzene, ahol nincs egyénieskedés, csak a képet kell kiszolgálni, aláfesteni. Olyan szempontból is csalódás volt, hogy Másik filmzenéit eddig nagyon kedveltem, és nemcsak a jól ismerteket (pl. a Szemzővel közös Meteo), hanem pl. zseniális a Leo és Fred rajzfilmsorozat zenéje is. Itt úgy érzem, mintha a nagy kosztümös filmre be akarná bizonyítani, hogy ő nem egy kis stílű alternatív fickó, hanem a projekt súlyához mérten képes nagy ívű zenét komponálni. És ez nekem valahogy az is lett, amit akart, de mégis – mondjuk úgy, közhelyes. Az kezdő tétel, a főmotívum elég izgalmas, dinamikus, de ezután aztán déja vuként van itt szép barokk, enyhén Morriconés beütés, de tipikus westernfilmhez illő téma (már látom is magam előtt a vadnyugati tájat), és egy helyen még a Csillagok háborújához hasonló dallamvezetést is felfedeztem. Gonosz vagyok? Lehet, de maradjunk annyiban, hogy az általam ismert MJ ennél nagy klasszissal jobb. (C)
Ernst von Dohnányi: Violin concertos
Nagyon tetszett ez a hegedűverseny. Dohnányi viszonylag kevésbé ismert magyar zeneszerző, ami nekem is megmaradt, hogy szokták mondani, Liszt és Bartók közötti „kapocs”, vagy „híd”, vagy valami ilyesmi. Egy mp3-as CD ment a gépemben napokig, amin csupa komolyzenei album volt (Bartók, Schubert, Liszt, Boulez stb.), egyszer csak úgy kitűnt a többi közül ez a darab. Nagyon magával ragadó, dinamikus, lehet, hogy a komolyzenéhez értők nem osztanák a véleményemet, de nekem nagyon Dvorák jött be ennek a műnek a hallatán. (B)
Azt sem tudom, mikor hallottam utoljára M-t. Ezt a lemezét nagyon szerettük annakidején (a Birds of Fire mellett), de állatira régen nem hallgattam. Nagyon jó volt újra meghallgatni. Nem sokat kopott, most is igazán érződik rajta a zenészek virtuozitása. Talán a hegedű néhol elárulja, hogy nem mai zene, de még ez sem annyira igaz, annyira nagyon jól megcsinált lemez. John McLaughlin gitározása és a dob hihetetlen friss (a dob végig lenyűgözött, ebből a szempontból nem is emlékeztem a lemezre). A dobra azt gondoltam Billy Cobham, de aztán láttam, hogy valamikor ezelőtt a lemez előtt cserélődött le a dob is, Jan Hammer billentyűs is Narada Michael Waldenre és Gyle Morane. Waldenről semmit nem tudok, de tényleg nagyon jó dobos. Jó néha leporolni a régi zenéket (B+)
www.youtube.com/watch?v=MtSIEkPqVgk
www.youtube.com/watch?v=ujcYw2QTPzM
http://www.youtube.com/watch?v=U4oeFNZudRA
http://www.youtube.com/watch?v=R3_c7OHs_fo
http://www.youtube.com/watch?v=SPAaDiZwK6k&feature=colike
Shafgar Ali Khan: Sufi Songs from India-Pakistan, 2010.
Nem sok mindent tudok írni róla, még a Yt-on sem találtam felvételt tőle. A zene-ének Nusrat Ftateh Ali Khant idézi. A nagy öregtől néhány lemezről ismerem az ilyen zenét, és kedvelem is. Van, amikor teljesen felpörög, olyan lesz az egész, mint egy jazz jamelés, imprózás. Ezt szeretem a leginkább. Fantasztikus, ahogy énekelnek, bár ha nem erre vágysz, akkor tud kifejezetten idegesítő is lenni. Persze olyankor nem ezt kell hallgatni. (B-)
Könyvekről
Az Aronson-Tavris: Történtek hibák c. könyve után egy újabb, nagyon jó kis szakirodalom. Aronson a kognitív disszonanciával foglalkozik, hogy mennyire tévutakra terelhet, magyarul irracionális gondolkodásunk sokszor e miatt hibáztatható. Sutherland pedig bemutatja, mennyi minden miatt dönthetünk helytelenül, milyen sok minden befolyásol minket úgy, hogy saját magunknak mi okozzuk a rosszat. A kognitív disszonancia (az a konfliktusos állapot, amelyet átélünk, miután olyan döntést hoztunk, amely korábbi véleményünkkel, érzelmeinkkel és értékeinkkel ellentmondásban áll) és az énvédő torzítás (amikor ragaszkodunk egy döntéshez, még akkor is, ha minden jel azt mutatja, kár), abban jól felismerhető, hogy nem akarunk gyengének mutatkozni, éppen ezért ragaszkodunk a hibás álláspontunkhoz, ill. minden erővel tagadjuk a tévedést. Elméletben legtöbben elfogadják, hogy az erő és nem a gyengeség jele, ha változtatunk álláspontunkon azután, hogy nyitottak voltunk megismerni más álláspontokat is, de valójában legtöbben bizonyos szituációkban körömszakadtáig védik a saját igazukat, mert ezzel úgy gondolják, magukat védik. Leginkább politikusoknál láthatjuk, micsoda lavinát indíthat, ha nem látják be, hibáztak. A rendszerváltozás után az új kormány felé nagy volt az elvárás, valahogy mindenki úgy érezte, ettől kezdve minden más lesz, magunk után hagytunk minden rossz politikai ármányt. Azzal mindenki tisztában volt, hogy nagyon rossz a gazdasági helyzet, nem is igen érte váratlanul a lakosságot, hogy áremelések lesznek, hiszen a szockó időkben is megszokhattuk. A benzináremelést viszont letagadta a kormány, majd kijutott iratok alapján kiderült, Antall Józsefék hazudtak. Ekkor kellett volna azt mondani, bocs, valóban volt terv, de ez még nem 100% stb. E helyett defenzívába mentek, s amikor a taxisok (valóban a benzináremelés miatt!) megbénították az egész országot, a lakosság többsége melléjük állt, főként a hazugság miatt, másrészt az áremelkedések miatt. Egy illúzió tört össze az emberekben, az az illúzió, hogy a szabadon választott kormánnyal már minden másabb lesz. Ezt nem mérte föl jól a kormány, viselkedése sokkal nagyobb kárt okozott, ráadásul a hazugság is rajtuk maradt. Most, hetekkel ezelőtt Schmitt Pál is hazudott, majdnem 95%-a a doktori szakdolgozatának másoktól vett fordítás. Végig kitartott amellett, hogy ez abban az időben megengedett volt. Mindenki tudja, hogy ez nem igaz, de egyszerűen hülyét csinált magából, a végén már inkább egy sajnálatra méltó, szánalmas, szerencsétlen, mentálisan zavart embert láttunk, aki 24 óra alatt önmagának is ellentmond, de a hazugságot képtelen magáról levenni egy beismeréssel. De ennél sokkal csip-csup ügyekben is észrevehető az önsorsrontás. Ott az az országgyűlési képviselő, aki a Tescóban vásárlás közben elmajszolt egy kiflit, majd a pénztárnál letagadta, felszólítás után meg verte magát a mentelmi jogával. A lehető legrosszabbat tette. Felhívta magára a figyelmet, hogy nem egy pitiáner tolvaj. Ahelyett, hogy egy laza bocsival kifizette volna azt a pár forintot, be akarta bizonyítani, hogy ő nem akárki, márpedig akkor nem lehet őt lopással gyanúsítgatni. Ezért nagy árat fizetett. Több mint 10 éve történt az eset, de a neve mellől azóta sem kopik ki ez az affér, és még 10 év múlva is emlegetni fogják. Az a paradox az egészben, hogy a jelenben a szavahihetőségét akarta védeni, ezáltal lett leterítve, s a jövőre nézve a szavahihetősége megpecsételt. Ez történt az elnökkel is, sőt, az első kormányunkkal is, aminek a 4 évvel későbbi bukásához nagyban hozzájárult a taxisblokád, ill. az előtte történtek. Annyira büntették a választók, hogy az MDF, a rendszerváltó nagypárt ekkor gyengült le kispárttá, pedig annyira nem volt rossz kormány, mint amennyire lealázták a választásokkor. Ezek a magyar politikai példák jól mutatják, hogy kívülről nézve milyen jól látható, micsoda ballépéseket tesznek az emberek, csakhogy takargassák a hibájukat. Kívülről jól látszik, de aki benne van ezekben az esetekben, úgy gondolja, ezt kell tennie. A vezetőktől sem áll távol az önáltatás. Sutherland szerint, ha célunk a boldogság, akkor racionális dolog az önáltatás, ha boldoggá tesz bennünket a valóság eltorzítása, a tartalom ettől függetlenül viszont irracionális (és előbb-utóbb az önáltatás vissza is üthet). Tehát amikor az önáltatással találkozunk, akkor nem az önáltatást kell irracionálisnak tartanunk, hanem a tartalmát, hiszen a valóságot eltorzítja az a kép, amit magáról gondol, tehát a gondolkodása irracionális. A politikus és a vezető, ha autoriter típus, akkor könnyen belemegy a következő zsákutcába: olyan tanácsadókat választ, akik vele azonos nézeteket vallanak, és nem vitáznak, tehát elszánt hívei. Akinek viszont túl sokan hízelegnek, abból kivész az önkritikára való képesség, és hajlamossá válik rossz döntések meghozatalára. De a bizniszvilág is megkapja a magáét ebből a könyvből, hiszen a különböző technikáik is kikényszeríthetnek belőlünk irracionális döntéseket. Ott van például a látszat korreláció, amikor egy életszerű állítás növeli egy nem életszerű állítás hitelét (egyébként ezt a csalók, de a már említett politikusok is használják manipulálásra). A legegyszerűbb példa, ha az üzletkötő felvázol egy valóságos problémát, amiről tudja a leendő vásárló, hogy létező dolog, sőt, érinti is, ezután már könnyebb elhitetni, hogy az általunk tett ajánlat is életszerű, ebből adódóan jó megoldás. Sok példát tudnék még hozni, de itt abba is hagyom. Érdemes elolvasni ezt a könyvet, izgalmas, érdekes példákkal alátámasztott szakkönyv, így egyáltalán nem unalmas. (B+)
Filmekről, videókról
Keresztutak (Intalniri incrucisate), 2008. by Anca Damian, fsz.- Doru Boguta, Mimi Branescu, Marius Chiru
A film címe tulajdonképpen azt összegzi, hogy a filmben lévő szereplők útjai kereszteződnek véletlenszerűen. Ezt a filmes elbeszélést ismerhetjük már, pl. Jarmusch, Hartley ugrik be. Az ilyen filmeknél fontos az idősíkok változása, dramaturgiai szerepe. Ezt leírva Tarantino jut még eszembe. A különböző szereplők oldaláról megismert történet így más-más értelmezést kaphat, az egyidőben történés érdekes helyzeteket láttathat. Ez a film nem igen tud újat mutatni ezzel a sztori feldolgozással, talán csak az lehet érdekes, hogy kicsit lebegteti, mi is történik tulajdonképpen egyidőben a más-más helyszínen lévő szereplőkkel. Azt mondanám, hogy közepesre sikeredett vállalkozás ez a film, de rögtön hozzáteszem, hogy ettől függetlenül érdemes megnézni a filmet, mert hihetetlen jó az atmoszférája. A rendező úgy látszik, ehhez ért jobban. A színészi játék is jó, de van egy hangulata a filmnek, amit most nem is igen tudok leírni, de mindenképpen ez teszi nézhetővé. Utóbb láttam, hogy a rendező elsőfilmes, tehát lehet, hogy kezdetnek ez nem is rossz. És egy rövid időre színpadon látható a Taraf de Haidouks, a „madzaghúzós” hegedülés, amitől én mindig megborzongok. (C+)
Marcela (by Helena Trestikova, 2007.)
Egy érdekes, különleges dokumentumfilm ez. 26 éven keresztül, egy nő életét követték nyomon ebben a filmben. Ez már nekem is eszembe jutott, ott vannak a szociológiai panelkutatások, hogy ezeket lehetne plasztikusan is, nemcsak száraztényekkel, adatokkal, hanem pl. lefilmezve a kutatásban megkérdezettek életét (a társadalomtud. kutatásban azt nevezik panelkutatásnak, amikor újra és újra megismétlik a felmérést (pl. 5 évenként), ezáltal az időmúlásával beálló változókra is jobban lehet figyelni. Éppen ezért legtöbbször az életmód, életszínvonal, szabadidőtöltés, egészségi állapot stb. szokott a fókuszban lenni (nálunk Kopp Mária vezetésével történik egy nagyon átfogó panelkutatás, ha jól emlékszem, 1985 óta). A kutatási témák tehát adottak is lennének a szociografikus megközelítésre, s egy ilyen dokumentumfilm érdekessé is teheti (egyébként ilyen utánkövetős dokumentumfilm nálunk is van több, ami a rendszerváltozás utáni változásokról szólnak, pl. a legnagyobb az Almási Tamás filmjei: 10 évig az ózdi munkások életét követte, de van Székesfehérváron munkanélkülivé válókról, aztán egy húsipari vállalat dolgozóiról is hasonló okból stb.). Ez a film 1980-ban kezdődik Marcela esküvőjével, aztán a gyerekszülés, majd gyors válás, ahogy lenni szokott. Aztán a 90-es évek változásai, a bizonytalanság, munkanélküliség. Az egész nagyon ismerős, akár nálunk is történhetett volna, még a régi-újabb miliők is hasonlóak. A film végén mindössze 46 éves, de 10-15 évvel majdnem idősebbnek néz ki. Szomorú így látni egy életet, elgondolkodtató, hogy egy film kell hozzá, hogy a saját életünkből, környezetünkből is ismert dolgokra, helyzetekre felfigyeljünk, elgondolkozzunk. (B-)
Koncertekről
Az együttesről semmit sem tudtam, csak annyit hallottam FM-ról, hogy tehetséges fiatal gitáros, s már elég sok formációban játszott. A repertoár elég érdekes volt, mert Björktől a Police-ig sok mindent játszottak, de mégsem főként olyan számokat, amiben eredetileg is dominált volna a gitár. Nem voltak rosszak a feldolgozások, egészen jó gitáros is ez a fiú, de kissé bosszantó volt, hogy tele volt üresjáratokkal. Nagyon hosszú felvezetések, amikben egyik hangszer sem remekel, inkább olyan jól bevált szokásos stílusban botorkálnak, s mindezek után egészen jól bontakoztak ki a számok, de amikor egészen élvezhetők voltak, akkor vége is lett, lezárták. Szóval, teljesen kiforratlan, szerintem, de lehet ez még jó. Trióban azért nem könnyű remekelni, teszem hozzá még, (C+)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése