2011. november-december

2011. november-december

Bürkös Zenekar: Címerünk a Magyar Szürke (Pergő Hagyományőrző Műhely, 2011.)

A zenekart már élőben is hallottam, táncosokat kísérve is. Viszonylag nagy múltú zenekar, kb. másfél évtizedes pályafutásuk alatt sok fellépés, köztük rengeteg külföldi szerepléssel. Szóval mára egy profi, megbízható színvonalú zenekarról van szó, mégis ami a „vidékiség” átka hazánkban, az náluk is megvan: a népművészeti körön kívül alig ismertek, meg kevés média megjelenés, egyetlen egy CD-jük van, az is csak nemrég jelent meg. És ez lesz a második lemezük. Azért csak lesz, mert az együttes menedzserétől, a PHM vezetőjétől, Pete Lacitól kaptam a stúdióban frissen felvett anyagot. Ahogy beszélgettünk, számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ma a zenészeknek talán a legnehezebb, legfáradságosabb munka a menedzselés, a zenei anyag kutatása, kialakítása, a próbák, a fellépések stb. még a megfeszített tempóban is élvezet és szórakozás ehhez képest. És általában sikerélményre számíthatnak, míg több kudarc is érheti őket, amikor a projektjeik útját egyengetik. Ezen album mögött sok munka van, ilyen is, olyan is. A népzenében a koncept album nyilván kutatást, gyűjtést jelent, ami izgalmas, de időigényes is. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az mindig meghálálja magát, ha egy album, egy koncert repertoár nem egy találomra összedobott dalhalmaz, hanem tudatosan felépített, valamilyen témára felfűzött, gyűjtött zeneanyagról van szó. Egy magára adó folkzenekar képes ilyen műhelyként (is) felvállalni a népi kultúra művelését. Azt hiszem, ebből kiindulva, jelen esetben csak pozitívan nyilatkozhatunk erről az albumról. Bár nem értek hozzá, ill. nincs olyan sok információm erről, de engem meggyőzött, hogy a szürke marha témakör, itt, a Hortobágy tövében népi gyökereinkben létező, sokféleképpen feltűnő motívum, amit érdemes volt gyűjteni, összerendezni egy albumra. (B)


Harcsa Veronika: Red Baggage, 2008.

Alig egy-két hónapja írtam róla, a debreceni jazznapokon való szerepléséről. Lemezeire gyakorta megkapja, hogy a popzenével elegyíti a jazzt. Gondolom, abból adódóan, hogy közismerten több nem jazz formációban is megfordult már, olykor csak vendégként is, de az Erik Sumo Band pl. ennél sokkal több is. Szerintem az ö zenéje igazi jazz zene, énekmódja határozottan a jazz alapokon áll. Csak a mainstream is változik, Stan Getz idejében is másabb volt, mint mondjuk akár 15 éve. Igen beszűrődik egy kicsit a mai zenei világ, de mikor nem volt ez így? Ettől még ennek sokkal kevesebb köze van a könnyűzenéhez, mint a jazzhez. Élvezhető, igényes zene, legelőször utcán mozgolódva hallgattam, s utána még vagy háromszor ugyanígy, annyira illett hozzá ez a menőkés dinamika. Szeretem az ilyen jazzt, ami ráadásul még jól is szól, mármint hi-fi értelemben. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=L_EU2enbnoE&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=L_EU2enbnoE&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=L_EU2enbnoE&feature=colike


Bobby McFerrin: VOCAbularies, 2010.

Az 1988-as év berobbanó slágere (a U2, George Harrison, Enya, Tanita Tikaram, Tracy Chapman, Ofra Haza stb. mellett) a Don’t Worry volt. BM hirtelen világhírű lett, mindenki ezt a számot fütyülte. Pedig ez már legalább az 5. lemeze, az 1983-as első lemeze nekem fel volt véve, nagyon kedveltem, jó jazzalbum. És még ezelőtt operaénekes volt, amit kevésbé tudnak róla. Én főként a Jack Nicholson meselemeze után (1987-es Elephant’s Child) kezdtem igazán zseniként tisztelni. Hihetetlen mire képes a hangjával, illetve nemcsak a hangképző szerveivel, minden testrészével játszi könnyedén zenét tud produkálni. Koncertfelvételt is láttam régen, ami elképesztő élő mutatvány volt. Igen, de ezek már inkább cirkuszi mutatványok voltak, míg az első jazzlemeze nagyon jó kis jazz zene volt, amin szintén bravúrosan énekel, de itt még lényegesebb volt az össz-zene, mint a show. Ez a 2010-es lemeze viszont egyáltalán nem akar olcsó sikert. Leginkább világzenének nevezném, nagyon visszatér az afrikai gyökerekhez, de mindettől függetlenül többségében olyan oratórium hatású. Nagy hangzás, a viszonylag hosszú számokban nagy felfelé ívelés, kb. ez az, ami rögtön megmarad az első hallgatás után. Utána viszont a kórus és maga BM „viszonya” is érdekessé válik. BM nem mindig nyomul az előtérbe, sokszor a kóruson van a hangsúly, de nagyon jól „kavarodnak” az énekhangok. Érett zenei anyag, olyan koncept albumnak tűnik. A hallgatása utána legalábbis így marad meg az emlékezetben. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=9nUHIFNydQc
http://www.youtube.com/watch?v=zyeZQyW0oGU
http://www.youtube.com/watch?v=b5LPFKjEeWA


Frank Sinatra: My Way (The Best of)

Azt hiszem, nincs is ezen a válogatásalbumon olyan szám, amit ne ismernék, s úgy általában nem ismerné jól az átlag zenehallgató. Nekem nem volt soha a kedvencem, nyolc másik énekest tudnék ebből a korból, műfajból felsorolni, akiket jobbnak tartok, bár soha nem kérdőjeleztem meg a jelentőségét, s azt is tudom, hogy tulajdonképpen ő volt az első világsztár. Most azonban egészen jó passzban kapott el ez a kb. 75 perc, többször is élvezettel hallgattam egy régi jazzkorszak slágereit. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=Fq4OP5mVc_8
http://www.youtube.com/watch?v=FcV7oPRCw8U


John Coltrane: Ballads, 1963.

Az egyik legszebb jazzballada-album, amit ismerek. Nagyon régen hallottam már. Aki nem ismeri JC-t, s a jazzben sem a legmodernebb stílusokat kedveli, annak nagyon jó kezdőzenének. JC érzelmes, ihletett játékához nagyon szép, hagyományos dob-bőgő-zongora kíséret jár, magas, profi szinten (McCoy Tyner, Elvin Jones). Ma már mind standard örökzöld erről az albumról. A Love Supreme kvalitását nem is érdemes összehasonlítani ezzel a lemezzel, ezt „szívvel kell hallgatni”. (B+)


Erik Sumo Band: The Trouble Soup, 2009.

Az egyik legjobb hazai alternatív zenekar manapság. Ez a zene már egyáltalán nem viseli magán a magyar alternatív zenekarok sajátos stílusjegyeit, erre azt tudom mondani, hogy olyan „globál alternatív”, van benne némi brites beütés, de sok minden más is. Alternatív pop, vagy inkább alternatív slágerzene, hiszen lendületes, jól hangszerelt, de mégiscsak könnyen fülbemászó számok ezek. Nincs semmi izzadságszag, laza, könnyed, de zeneileg jól megkomponált. Ha a magyar aktuális alternatívzene egyik végén mondjuk a Korai Öröm van, s közepe táján a ColorStar, akkor a másik végén lehetne az ESB, az Anima Sound Systemmel karöltve, ugyanis, ha magyar viszonylatban valakihez tudnám hasonlítani, akkor hozzájuk. Nem is annyira a hangzásvilágban, inkább karakterben. Bár az ASS matuzsálem korú hozzájuk képest, ez mindössze a második lemezük, de Európában is forgalmazták, állítólag egészen jó fogadtatása volt. Harcsa Veronika azért is lépett ki a zenekarból ezután a lemez után, mert a saját együttese is egyre felkapottabb lett, s a két együttes külön-külön is nagyon foglalkoztatott lett itthon is, és külföldön is. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=52MRmVb_7jg
http://www.youtube.com/watch?v=AnLVED2LxSU
http://www.youtube.com/watch?v=PNShkHXVZSI&feature=colike


Stan Getz – Charlie Byrd: Jazz Samba, 1962.

De régen hallottam már ezt a lemezt! Régen mennyit hallgattam ezt, meg a többi bossa nova lemezét, köztük a válogatás lemezét is, aminek a címe is Bossa nova volt. Úgy emlékszem, ez volt SG első bossa nova lemeze, ami szinte berobbant, üzletileg is igen sikeresnek számított, holott már ebben az időben inkább a r’n’r zenére tevődött át a „nagybiznisz”. Most kifejezetten éjszakai munkára, nyugtatónak (de mégsem álmosítóként) tettem be, észre sem vettem, hogy hányszor ment le a 33 perc, hatszor-nyolcszor. Nem lehet megunni a számtalan újrahallgatással sem. (B)


Nick Cave & The Bad Seeds: Kicking’ Against The Pricks, 1986.

A harmadik lemezük volt, ami méltánytalanul elfelejtett lett. Talán azért, mert nem saját számokból áll az album, hanem feldolgozásokat tartalmaz. Állítólag NC legkedvesebb számait, ill. olyanoktól számok, akiket valamilyen szempontból példaképnek tart(ott). Én nagyon szeretem ezt a lemezt, igaz, most már elég régen hallottam, de amikor előveszem, nem tudom abbahagyni a hallgatását. Tele van feszültséggel, nagyon jó zenei megoldásokkal, még a mai napig friss ez a lemez. Arra emlékszem, hogy az alternatív rajongók ennél a lemeznél inogtak meg, kicsit szokatlannak tartották, hogy régi slágereket is feldolgoz a kedvenc NC-ük. Aztán a következő lemezeket már inkább slágergyárnak érezték, így a nagyon elvakultak el is fordultak NC-től. Pedig nagyon jók ezek a lemezek, s olykor-olykor kijön olyan lemezzel azóta is, hogy az elvontabbaknak is lehet tetsző. NC-ben még sok minden van, nem hiszem, hogy csalódni fogunk benne. (B+)
http://www.youtube.com/watch?v=tKk9X5KXU3E
http://www.youtube.com/watch?v=mmuGAP8iCuM
http://www.youtube.com/watch?v=Uw_Khlt3NiQ


Magna Cuma Laude: 999, 2009.

Kb. 5-10 éve kezd feltörni ez az együttes. A „nagyháromság” (Tankcsapda, Kispál, Quimby) után egy újabb vidéki zenekar. Ha jól tudom, akkor Gyuláról. Az utóbbi években ők is nagy nyári fesztiválozó zenekarrá léptek elő, húzónévként. Ez a lemez nem adja ezt vissza, mert ez egy jó kis magyar slágerzene. Az a régi, a 70-es években gyökerezett slágerzene utódja. A MCL úgy viszonyul mondjuk egy Kispálhoz vagy Quimbyhez, mint annak idején egy régi Generál vagy M7-es az LGT-hez vagy a Skorpióhoz. Azért nem annyira anakronisztikus zene, ha valamihez hasonlíthatnám, akkor távolról az Emil RuleZ!-hez lehetne. Talán a szövegvilága miatt inkább. Csakhogy a Hajós szövegek inkább irodalmian lazák, nemcsak úgy lazák, mint ezek. Nem lennének rosszak ezek a kis életképek, amik a szövegekben megjelennek, de hiányzik valami kis finom stílus, ami az iróniáját élvezetesebbé tenné. Az ER zenében is tud magának egy sajátos stílust kialakítani, kissé szalonjazzes elemekkel. Ez az együttes viszont láthatólag csak keresi a legjobb megszólalást, így egy-két szám nagyon baklövés, már-már idegesítő. (C)


Frente!: Marvin The Album,1993.
Frente!: Whirled - singles, 1991.
Frente!: Clunk - singles, 1992.
Frente!: No time - singles, 1993.
Frente!: Accidently Kelly Street - singles, 1993.

Húú, már közelebb a húsz évhez, mint a 15-höz, amikor ezt a zenekart megismertem, azokban az időkben küldted dömpingben az új zenekarok albumait, na, és a temérdek singles CD-iket. Ebből az időszakból talán ez az együttes volt, amelyik a legjobban tetszett. Valami könnyed frissesség jellemezte, amihez nagyon jó énekstílus, és laza, egyszerű, de mégis szépen megcsinált zene párosult. Most előbányásztam, és nem bántam meg. Még most is tetszik, annyi éve nem hallottam már, de a női hang és ez a felhőtlen előadásmód ma sem rossz. (B- / C+ / C+ / C+ / C+)
http://www.youtube.com/watch?v=f2sPV7Nm148&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=uLomLiAQR6I&feature=colike
http://www.youtube.com/watch?v=tJ9iR_hxgdQ&feature=colike


Snog: Hey, Christian God (singles), 1993.

Azt hiszem tavasszal kerestem elő a maxi CD felvételeimet ettől az együttestől. Hármat találtam, de egy hiányzott. S a meghallgatásuk után rájöttem, hogy pont az, amelyiket a legjobban kedveltem. Végre megtaláltam, ez a leghosszabb singles CD-je (ebből a 4-ből bizonyosan), több mint 70 perc. Ezen vannak ambientes részek is, de ami nem az, az meg nagyon ütős. Nekem bejön ez az indusztriál techno. A Yt-ra kattintva derült ki, hogy még mindig léteznek, átkattintok a wikire, s tényleg, 1989-ben alakultak, s máig működnek, van egy halom lemezük. Vajon milyen lehet a 21. századi Snog? Ha lesz egy kis időm, meg kedvem, vissza megyek a Yt-ra, keresek tőlük valami újabb zenét is. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=2faibGqZgLY
http://www.youtube.com/watch?v=4jGdNlHurJA&feature=colike


Primal Scream: Screamadelica, 1992.

A zenekart alig ismerem, szinte semennyire, konkrétan pár éve, egy maxi CD-t, amit Kate Moss-szal készítettek, s eléggé diszkós volt, bár a koncepcióból azt éreztem ki, hogy ez valami irónia lenne (ill. még néhány videoclipet). Ez a lemez viszont nem rossz. Kellemesen hangszerelt indie zene, eléggé fülbemászó is, de nemcsak errefelé tör. Megjegyzem, az ilyen zenék dömpingjében lehet, hogy kevésbé jött volna be ez az album, de most egészen rá tudtam hangolódni. Azon gondolkozom, hogy szinte biztos, hogy régen hallottam már lemezüket, a név már régóta megvan nekem, csak a zene kimosódott az agyból. Nos, akárhogy is volt, ez egy ügyes lemez. A zene végig érdekes tud maradni. Hol soulos kórus és fúvós elegyedik rave-es elemekkel, hol pedig kifejezetten rockos beütések tarkítják. De van hagyományos, zongora-dobozgitáros kellemeskedés, kissé visszanyúlva a GB gyökerekhez, a szép (Beatles fémjelezte) időkhöz. De ebben is van olyan vagány az ének, hogy ne legyen a szám túl szimpla. Meglepően hosszú, 65 perces lemez, ebben a műfajban kevésbé bevett 6-10 perces számok túlsúlyban vannak, jó sok zenei kibontakozásnak lehetőséget adva. (B-)
http://www.youtube.com/watch?v=L3vvn2qOh58
http://www.youtube.com/watch?v=3O9sLkn3nz0
http://www.youtube.com/watch?v=gFkhNPDoKyM
http://www.youtube.com/watch?v=mZpUcp-wgKM


Napoleon Boulevard: Best of

A NB-t sokan cikizték, de nekem tetszett annak idején. Igaz, tudtam, hogy a Solaris tagok együttese. A Solarist az LGT tabáni előzenekaraként ismertük meg, s nagyon ráéreztünk a Panta Rhei és az East sorsát járó progresszív együttes zenéjére. Fura, de abban is hasonlítottak, hogy Erdős Péter mindhárom együttesnél a lemezkiadást énekes beiktatásához kötötte. Így lett a PR-nek Laár Andrással lemeze, így hagyta el az East az instrumentális zenét, s így juthatott a Solarisnak is eszébe a váltás. De ők meg akarták őrizni a Solaris nevet olyannak, amilyen volt, így más névvel próbálkoztak, ill. ha lúd, legyen kövér, akkor hát nem egy Yes-es, Pink Floydos vagy Genesises zenét csinálunk énekessel, hanem új hullámot – gondolták. Az anekdota szerint azért először kipróbálták, tesztelték a közönségen, ugyanis a NB-ot a Solaris előzenekaraként hirdették a plakátokon, s beöltöztek nagyon újhullámosnak, mintegy Szikora Robival versenyre szállva, majd a Solaris fellépéshez visszaöltöztek utcai ruhákba. Állítólag a Solarisra jegyet vásárlók nem fütyülték ki, egészen jól fogadták. Nos, valahogy így lett egy progresszív rockzenekarból new wave banda. A zenei új pálya, ami úgy tűnt, hogy kifejezetten tetszhetett nekik, kreatívvá tette a zenekart, érződött, hogy keresik a lehetőségét annak, hogy minden számba tegyenek valami szokatlan elemet, zajt vagy effektet, esetleg ritmusváltást stb. De kellett még egy jó énekes is, s Vincze Lilla meglepően profi az első pillanattól. És hogy egy zenekar több legyen, mint a többi, kell még valami, amitől másabb is lesz. A NB-nak volt egy alaphangulata, zenében, szövegben, egy kissé nosztalgikus, elvágyódós, sok számban ott van az elrepülés, mint szimbolikus motívum. Én egy kicsit az R Go ellenpólusának éreztem akkor, hogy igényesebb, de mégis slágeresebb, nagyobb közönséget is megtaláló, mint mondjuk a KFT (a kezdetekben). Meg hát akkor azért már pl. a Bikini is nagyon slágeres lett, később a KFT is, másokat most nem is említve, nagyon popularizálódott a könnyűzene (kivéve az akkorra már tobzódó alternatívokat). Ebben a vonalban nem tartottam egyáltalán rossznak a NB-t. Persze ez nem jelenti azt, hogy a rajongója voltam, s nyilván sajnáltam azt is, hogy a Solarisnak vége (mint ahogy a Panta Rheinek is). Nem volt látványosan sztárbanda, de elég nagy tábora lehetett. Úgy tudom, pár éve újra összeálltak Solarisként is, s NB-ként is. Nincs illúzióm egyik formációval szemben sem. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=Xa9yBN1L0dU
http://www.youtube.com/watch?v=DZcMZ4KrEXs
http://www.youtube.com/watch?v=zDrh_KNQPvI


Hawkwind (1970.)
Hawkwind: Stasis (1971-1975)

Nagyon furcsa, hogy tizenéves korunk óta ismerjük, szeretjük a progresszív rockzenét, s még a mai napig is van rengeteg olyan zene, amit évtizedek alatt sem hallottunk. Főleg akkor érdekes ez, ha nem is ismeretlen zenekarról, előadóról van szó. Ez a név nekem egy metálzenekar volt eddig, hallottam is tőlük valamit az újkorból, meg láttam a rengeteg pólót metálos gyerkőcökön, ami ugye teljesen a mai trendről szól. Erre hozod ezt a két lemezt, s kiderül, hogy egy pszichedelikus zenét játszó angol prog-rock zenekar volt a 70-es évek elején. S nem ám a kezdeti első egy-két, kis kiadós lemezen, hanem masszívan jópár évig. (Ebből is látszik, semmit sem lehet teljesen megismerni, így a zenei választékot, akár egy-egy műfajból sem). Szóval, ragyogó kis csemege ez a két lemez. Ami talán fura, hogy olyan viccesen keverednek a r ’n’ b számok az elszállós pszichedelikusokkal, ami nem baj, elvégre az amcsi hasonlóak is ugyanebből a műfajból vedlettek át, így ismerős ez a kettősség, csak talán az albumszerkesztés szempontjából lehetett volna kedvezőbben kialakítani a számok sorendjét. Egyébként minden ott van benne, amit szeretünk ebből a műfajból, s érdekes, hogy ez a 75 perces válogatás (5 év terméséből) nem a megszokott best of, slágerválogatás, mert ha az lenne, akkor nem tudom, milyenek lehetnének az ennél „nehezebb” számok? Nagyon jó korlenyomat, de van saját stílusa is. (B+ / B+)
http://www.youtube.com/watch?v=O7up1MzwxhI
http://www.youtube.com/watch?v=Uv_HUt2kTHQ
http://www.youtube.com/watch?v=r7DdbcLZd7w


Tin Tin Quartet: Ütközés/Confrontation, 1994.

A 90-es évek elején alakult zenekar, a Makám egyik utódzenekara, vagy inkább helyesebb úgy írni, szatelit zenekara. Ezt a lemezüket teljesen elfelejtettem, pedig annak idején nagyon kedveltem. Kiköpött Makám, különösen a 80-as évek végén megjelent Makám Közelítések lemezéhez hasonlít, ahol még Szőke Szabolcs és Szalai Péter Makámos volt. Ugyanaz a zenei leosztás: Szőke gadulka (azt hiszem, jól írom), ill. más pengetős-vonós hangszerekkel egy fúvós hangszerrel közösen játsszák a keleties hangulatú motívumot, amit Szalai tablázása és egy bőgő egészít ki. Ez a jellegzetes etno jazzes hangzásuknak az alapja, persze, azért ennél némileg többrétűbb. A hangsúly a jellegzetesen van, mert tényleg mással össze nem téveszthető a megszólalásuk. Letisztult zene, de mégsem unalmas. (B)
http://www.youtube.com/watch?v=ZqfVX_nxwxI
http://youtu.be/t21JbauqK-U


Fela Ransome Kuti & The Africa ’70: He Miss Road, 1975.

Az egyik kedvenc lemezen volt. Hogy’ lehet, hogy majdnem 10 éve nem hallgattam ezt a lemezt? Ahogy betettem, rögtön erőt vett rajtam a régi feeling, nagyszerű élőzene ez. Igen, FK stúdiólemezeit sem lehet másképpen fogadni, csakúgy, mint a koncertanyagokat, hiszen az ének-kórus-fúvósok párbeszéde, a zene lüktetése olyan elevenné teszi az egészet, mintha egy koncertélmény lenne. A Yt-ra rengeteg zene van felpakolva, ennek a lemeznek az örömére kicsit lecövekeltem FK mellett. Sokszor Bob Marleyhoz hasonlítják, hogy ugyanolyan meghatározó, majd’ egy földrésznyi, harmadik világból származó népesség érezte a zenén túl egyfajta társadalmi „vezérnek” is (már-már politikainak), amit a koncertek csak alá tudnak támasztani. Több mint karizmatikus. (B+)
http://www.youtube.com/watch?v=f9zrYv4HWWQ
http://www.youtube.com/watch?v=M0RJTmbNf2Y
http://www.youtube.com/watch?v=Si0_ufBUVuQ


KFT: bootleg, FMH, 1981. okt. 20. Bp.

Ez most nagy csalódás volt nekem. A saját emlékezetemet hazudtolja ez a felvétel. 1981 nyarán az első koncertjei között volt a KLTE aulája, itt ismertük meg a KFT-t. Ekkor kellemesen csalódtunk, mert nagyon tetszett a koncertjük. Azért írom így, mert volt bennünk előítélet. Laár András a Panta Rheibe légiósként került, az áhított nagylemezért vették be. A koncerteken eleinte nagyon nem jött be a zenei világa, aztán csak-csak megdumáltuk magunkat, hogy nem rossz ez, Laár képviseli a Yes zenei világát, ami kétségtelen, hogy a PR-t elvitte az ELP és Crismson féle zenei világtól, de integrálódik, s a végeredmény egy kicsit fesztelenebb, lazább zene lett. De aztán a nagylemez első hallásra nagyon kiábrándító volt. Az egész Laárról szól, olyan mintha LA szólólemeze lenne, kísér a PR zenekar. Ezután a lemez után újból fújoltunk LA-ra. S jött a KFT első koncertje. Egy feszes, nyers zene, hozzá nagyon ütős humor, igazán jó párosítás. A zene ráadásul olyan puritán, tömör, mint akkoriban a Crimson Discipline-ja, Első pillanattól megkapott az újszerűsége. S újból megbocsátottunk LA-nak, nem vele van a baj, csak azzal, hogy olyan zenei műfajba került, ami nem az ő világa, így nem tudott kibontakozni, ráadásul a PR zenéjére sem volt jó hatással. De ez most igazán az a terep, amiben kiélheti tehetségét. Aztán a táncdalfesztivál után, meg a Bartók teremben egy őszi, Bódi Magdis koncert után újból kicsit csalódtunk, mert azok a vadhajtások, amik igazán újszerűek voltak, le lettek csipkedve, s kikerekedett egy jó kis újhullámos, de mégiscsak slágeresebb, emészthetőbb zene. Aztán ezt megszoktuk, kedveltük is, a KFT első lemeze egészen jól sikerült (de az utána következő 2-3 is), elfogadtuk ezt a fajta zenét tőlük, bár emlegettük, hogy a kezdetekben mennyire másabb, izgalmasabb zenével rukkoltak elő. És itt ez a bootleg, ebből az időből, s nem igazán igazolja vissza ezt az értékelést. Ezért kiábrándító, hogy most nem hallom ki a zenéből ezt a formabontó hangzást, sőt, nagyon sokszor egészen amatőr a feeling, az ének olykor pl. nagyon pocsék. A számok közötti poénkodások vagy unalmasak, vagy idegesítően modoros Laár. Azért van néhány zseniális számuk, a szövegvilága soha eddig nem hallott látásmódot, megközelítést hoz, ebben az eredetisége még ma is kitapintható. És tényleg nem tudom, a debreceni koncert volt jobb, vagy az emlékezet szépít (objektíven az utóbbira szavaznék), de egyetlenegy számból is lemérhetném, ha lenne a debreceni fellépésről felvétel. Ez pedig a kocsmadal, ami itt egyáltalán nem releváns, emlékeimben a debreceni koncerten nagyon ütős volt. (C+)
http://youtu.be/aygJSpXx59A
http://www.youtube.com/watch?v=XFWPW5NUec4
http://youtu.be/XfW4c0FeIa4


Al Jarreau: Love & Happiness

Azt hiszem, hogy ez egy válogatás lemez, mégpedig a 70-es évek elejéről. Pont nem olyan régen írtam Bobby McFerrinről, hogy virtuozitásával hogyan tört be a 80-as évek végén. Nos, AJ ebben az elődje, s 10 évvel korábban nyűgözte le a közönséget az éneklési technikájával. Ráadásul ő is keverte a műfajokat, a funky-jazz és a soul-pop sajátos, AJ felfogásban a nagyközönséghez gyorsan eltalált. Mindemellett a jazz világában is rajongótábora lett. Tényleg lenyűgöző az előadásmódja (a Take five interpretálása a kedvencem, a 70-es évek végéről). Ez a lemez viszont még valószínűleg az early időkből, inkább a funky és a soul próbálkozásokból állt össze. Nem rossz, de itt még nem a bravúros AJ-t ismerhetjük meg. Olyan számok ezek, hogy bármelyik beférne egy Tarantino filmbe. (C+)
http://www.youtube.com/watch?v=hhq7fSrXn0c
http://www.youtube.com/watch?v=YCsNGdCDaXo
http://www.youtube.com/watch?v=go0-hCiLV4k


H. P. Lovecraft: live, may 11. 1968.

Az együttesről semmit nem tudtam, a wiki szerint mindössze két lemeze jelent meg 1967-68-ban, a pszichedelikus- és folk-rocknak titulált zenekarnak (a két rövid nagylemez gondolom, inkább az utóbbi műfaji besorolást érdemelné meg). Majd 1991-ben adták ki ezt a koncertlemezt, miután a két régi lemezüket is újranyomták, s viszonylag nagy érdeklődés övezte a régi zenék rajongói által. És ezt nem csodálom, mert nagyon takaros kis zene a 60-as évek végéről, a Crosbytól a Soft Machine-ig, vagy az Iron Butterfly-ig sok minden régi kedvencet eszembe juttat, tényleg igazi csemege. (B)
http://www.youtube.com/watch?v=idGe9fg3GhA
http://www.youtube.com/watch?v=D8prQYOhFak
http://www.youtube.com/watch?v=MarLS2JZIi0
http://www.youtube.com/watch?v=GsfPkfHKwxE


Frank Zappa & The Mothers: The Grand Wazoo, 1972.

Az egyik legjobb lemeze ebből a korszakból. Na, meg a Waka/Jawaka, amit egyébként ezzel a lemezzel egyidőben, párhuzamosan készítettek. Ezek az évek is nagyon termékenyek voltak FZ életében. Ezt az is bizonyítja, hogy könyvekből olvasva kicsit zavaros is ez az időszak. Nincs már MOI, viszont a The Grand Wazoo lemezt The Mothers néven készítik, de közben Wazoo néven koncertkörútra indulnak, amiben az a csavar, hogy a Wazoo turné zenei anyaga nem egyezik a Grand Wazoo lemez anyagával. Mintha FZ maga sem tudná, merre akar menni, csak nyomja a különböző projekteket, zenéket kifelé magából. Ez a lemez mindenesetre korszakának egyik legjobb jazz-rock lemeze. Ritka, amikor egy lemez FZ-nál ennyire egyöntetűen besorolható egy műfajba. Ha túl is lép a jazz-rockon, akkor is inkább a jazz felé. Erőteljes a fúvósok játéka, de a jellegzetes zappás elemek is itt vannak (pl. vibrafon).
FZ ezen korszaka szerintem a Zoot Alluresig tartott (1975-76), majd a 70-es évek második fele lett egy újabb nagy csavar, rengeteg lemez párhuzamban, különböző stílusokban, és felállásban. Volt néhány ilyen korszaka, amikor besűrűsödött minden körülötte, s egymásután adta ki az egymástól különböző stílusú lemezeket, bár azért minden zenei megnyilvánulását fel lehet fűzni egy vonalra. (A-)
www.youtube.com/watch?v=Jsw9V2WjITI
www.youtube.com/watch?v=vOz0dyRScWc


Könyvekről


Stephen Leacock: Rosszcsirkeff Mária és társai
(Európa, Bp. 2000.)

Azt hiszem, gyerekkoromban olvastam tőle már valamit. Emlékezetemben csak az maradt meg, hogy humoros. Ez a novelláskönyv talán a legismertebb, s megtudható belőle, hogy a magyar olvasóknak maga Karinthy Frigyes fedezte föl ezt az írót. A fordításain érezhető KF humora, olyan poénok, amik biztos eredetiben másként voltak leírva, itt viszont tipikusan karinthysak. SL szellemisége sem áll távol Karinthytól. Több novellája stílusparódia, vagy műfajparódiának is mondhatnám. Egy ilyen sci-fi, vagy negatív utópisztikus regények stílusát karikírozó elbeszélésében olvastam csodálkozva az éghajlatváltozás említését. Nem is tudtam, hogy ez már a 20. század első felében is téma lehetett. Bár nem ettől modern, ezt csak megemlítettem, de a humora olykor az abszurd felé hajlik, a stílusa nem áll távol a mai kortól. Élvezhető olvasmány és szerethető is. Egy-két novellája a humanizmusát is megmutatja. (B)


Filmekről, videókról


Soul Kitchen
by Fatih Akin, 2009. fsz.: Adam Bousdoukos, Moritz Bleibtreu, Anna Bederke, Gryllus Dorka, Udo Kier

A német filmek egyre jobban tetszenek. A nagy művészkorszak (Fassbinder, Herzog stb.) után mintha űr lett volna, ill. nekem mindenképpen eltűnt a képből a német filmművészet. Aztán a 90-es években jött néhány jó film, kultfilm is (pl. Run Lola, Run), ill. mainstream vonalból is láttam néhány nagyon jó vígjátékot. Ez utóbbiakról írtam már neked többször is, hogy nagyon jó vígjátéki helyzeteket filmesítenek meg, nincs benne a hollywoodi infantilisség, nyálasság stb., inkább igazi európai a stílus, ízlés, na, meg a filmre vitt sztori is. A Soul Kitchen ebben a kategóriában, a legtetején leledzik, ugyanis nagyon hozza ezt az európai feelinget, vígjátéki elemeket, de ügyesen, jól felépítve igazi brand ez a film. Mi kell ehhez? Jó sztori, jó humor, jó színészek, jó, kedvelhető karakterek, egyfajta sajátos feeling… Na, és persze szerelem, meg összeveszések, és gubancok a pénz körül, fordulatos történet. Mindez, ha nem olyan istenverte módon kimódolt, mint az amerikai átlagban, akkor igazán élvezhető. A kedvenc német színészem (Moritz Bleibtreu) mellett kedveltem a többi főszereplőt is, s Udo Kier is játszik a filmben egy egy-két mondatos mellékszerepet, ő az a nagykapitalista, aki megkaparintja magának az étterem épületét (amit aztán lebontva, nagy building, nagy biznisz). Jelentéktelen szerep, inkább jelképes, hogy ezt UK-re bízták, bár nem vitás a feje meg a gülü szeme megvan a negatív szerephez. (B)


Péterfi Bori & Love Band, 2008. május 10-én a Trafóban (Bp.) km. – Nich vor dem KIND (Duna TV felv.)

Ahogy meghallottam, rögtön tetszett. Bár tudod, a hirtelen sikerekkel szemben mindig gyanakvó vagyok, de ez levett a lábamról. PB valóban nagyon hamar a csúcsra ért, ami az ilyen alternatív zenében nagyon ritka, eddig talán nem is volt ehhez hasonló, de hát az internetes világban gyorsabban terjed a zene, mint CD-n vagy rádión, tévén keresztül. Ezen a 2008-as felvételen még csak az egy éves születésnapjukat ünneplik, de már olyanok, mintha legalább egy 5-10 éves zenekar lenne, repertoárban, sikerben stb. egyaránt. Én ezt a stílusukat szerettem, ezt a tipikus magyar laza alternatív zenét, a sanzonos, melankolikus hangulatot. Ezért is volt nekem csalódás, hogy a fesztiválokra ők is bekeményítenek, s ugyanazon az egyenrock hangzással szólnak, mint mindenki, a színpadoktól színpadokig menet, mindenütt majdnem egyformán szól a zene. Ez a hangzás viszont nekem nagyon bejön, s ezzel az ütős együttessel kiegészülve még egészen érdekes is. A Csókolom feldolgozása után már nem tudom hányan játsszák ezt a számot, utólag lett sláger. Igazából nekem azt jelképezi, hogy azt a vonalat erősíti PB, ami a 80-as években indult, a 90-es évek Ujj Zsuzsiján keresztül vezetett ide. De ha már feldolgozás, a Bizottság Szerelem számát nem értettem, minek feldolgozni, Wahorn után mégis hogyan?, de nagyon jó, másabb, de tényleg jó. (B)
http://www.youtube.com/watch?v=arHn7eYYwzs
http://www.youtube.com/watch?v=YAQ3gG51Aa0
http://www.youtube.com/watch?v=hWaW1eOVBsk
http://www.youtube.com/watch?v=TqmManfUlk0
http://www.youtube.com/watch?v=-R4Pbbun8vs


Zatoichi – A Szamuráj
by Takeshi Kitano, 2003.

TK japán egyik legkultikusabb rendezője, színésze. 40 éves elmúlt, amikor az első filmjét rendezi a 80-as évek végén, előtte tévézett. Filmekben már előtte néhány évvel szerepelt, mégpedig egy nemzetközileg ismert filmben is, ez a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence, amit régen én is láttam, de leginkább azzal vált ismertté, hogy David Bowie is játszik benne egy kisebb szerepet. TK mint színész eléggé karakteres, van egy sajátos nyugodt stílusa, jellegzetes karizmája. A Zatoichi már a sokadik filmje, s ahogy olvastam, nagy várakozás előzte meg. A nagy szamuráj kultuszban rögtön előkelő helye lett a filmnek. Nekem a szamuráj elsősorban a Kurosawa Testőrében Toshiro Mifune volt mindig is. Ha cowboy, akkor Charles Bronson, ha szamuráj, akkor az csak TM lehet (volt is egy közös filmjük, ami erre a képre játszott rá). TM borostás, kissé mogorva, vakarózós figurája, akiről senki nem gondolná, hogy villámgyors kardforgató. Nos, itt egy vak öregről van szó, akiről szintén csak már harc közben derül ki, hogy nem igen lehet legyőzni. A karakter azért másabb, bár a sztoriban is vannak hasonlóságok, a magányos szamuráj egy ismeretlen településre ér, ahol bandaháború dúl, amibe aztán szépen belefolyik, leginkább úgy, hogy aprítja a társaságot rendesen (bár gyanítom, ez a sztori is műfaji „kötöttség”, még egy dolog, ami a westernnel rokonítja). TK az öreg vakot zseniálisan játssza, olyan mimikája van, ami többet mond a beszédnél. A történet, most jut eszembe, azért megvan egy kicsit bonyolítva, hiszen ez egy kettős bosszú története. Egy testvérpár és a főszereplő ugyanazt a maffiafőnököt akarja megölni, ami persze végül a szamurájnak sikerül is. A testvérek családját gyerekkorukban mészárolták le, majd a fiú-lány testvér lányruhában bolyong, gésaként szegődnek ide-oda, aztán a részegeket markecolják. A film flashbackjei nagy empátiával mutatják be a gyerekek sorsát, a felnőtt társadalom hogyan használja ki őket, szexuális abúzusok nemcsak a lányt, hanem a kisfiút is érik. A filmben nagy szerepe van a zenének. A rendező talán a zenével is a hangokra akarta felhívni a figyelmet. A zene nem korhű, sőt, eléggé gépzene, kissé dallamosabb, mint a techno, de érdekes módon a filmmel kedvelhető. Viszont a hangok, zajok szerepet kapnak a zenében. A főszereplő bandukolása, csoszogása közben a földeken a parasztok kapavágásainak hangja beépül a zenébe, de ugyanitt, ugyanők az esőben tocsognak, ami szintén a zene része lesz. Több ilyen ötlet is van még, míg a végén egy ház építésénél a fa gyalulása, a szögek kalapálása már majdnem magát a zenét teszi kísérőhangokká. A legvége egyébként egy tánc show-val fejeződik be. Történet szerint kezdődik a valamilyen fesztivál, film szerint pedig egy vidám, feloldó finálé, ahol önfeledten együtt táncolnak a főszereplők rengeteg táncossal. Ez egyébként fergeteges zene, a tánc is nagyon jó, kicsit szokatlan megoldás, az már biztos. Talán az volt a rendező elképzelése, hogy ezzel is erősítse a film vígjátéki formáját, ugyanis nekünk, európaiaknak akármennyire is meglepő, ez a film vígjáték. Persze van benne humor, de összességében mégiscsak egy durva erőszakot is megjelenítő műfaj darabja ez az alkotás. A keleti gondolkodás lám itt is kijön, mennyivel másabb, mint a miénk. Amúgy a harci jeleneteivel hozza leginkább a szokásos stílusjegyeket. Magyarul, ebben nem tér el, nem is emelkedik feléjük. Annyira én azért továbbra sem vagyok a csihipuhik lelkes híve, a keleti vérfürdők látványa nélkül is megvagyok (szó szerint vérfürdő, az egyik jelenetben TK vagy 10-12 harcost mészárolt le, a szakadó esőben, felülről filmezve, nagytotálból látjuk, hogy a hullák körüli terület hogyan lesz egyre nagyobb felületen piros). A zeneszerző Keiichi Suzuki, lehet, hogy utána kéne nézni a zenéjének, mert nem rossz. A finálé Kusturicát juttatja eszembe, a zenével tematizálni filmet, itt pl. lezárni, ráadásul ilyen oldottan, ez rá jellemző. Gyerekkoromban, még a régi Művész moziban láttam a Kardforgatónő c. japán filmet, amiben a gyerekkorában egy villámcsapástól megvakult nő vív meg sorozatosan támadókkal. Egyébként ez az egyik első moziélményem volt, meghatározó élmény, máig sem tudom, hogy 6-8 évesen hogyan láthattam moziban ezt a filmet. Ugyanebből az időből volt egy még durvább japán film, amit láttam, az Onibaba. Jól emlékszem a filmre, nagyon kemény, szinte a horrorral vetekedő film volt, hisz pl. azért az alig levehető maszk alatti leprás arc eléggé rémisztő. De meglepően erős volt benne a szexualitás is, ami a 60-as évekről lévén szó, nem mindennapi a filmekben. Arra is emlékszem, hogy a film fiatal női főszereplője éjszaka a nádasban meztelenül futott, s a testét a nád levelei összevagdalták. De hogy ezeket miért kezdtem el emlegetni, már nem is tudom, így be is fejezem. (B)


A Fekete Angyal – The Black Angel
by Takashi Ishii, 1997.

Akkor itt egy másik japán film. Néhány nagyon jó keleti maffia film után (elsősorban a Szigorúan piszkos ügyek – Internal affairs) feladtam a thriller-előítéletemet, s a rengeteg piff-puff mellett képes lettem a filmet értékelni az érdemei miatt. A keleti filmek erőszakdömpingjét tényleg más szemmel kell nézni, ha e miatt kezded fikázni, akkor nehezen tudsz azzal azonosulni, amivel egyébként meg tudnál. Ez a film a „modern szamurájok”, ölőgépek világából való, a film címében szereplő Fekete Angyal egy bérgyilkosnő. A film címe egyébként inkább valami B, vagy még gyengébb szériás film színvonalát sugallja. Pedig nem az, nagyon is profi módon megcsinált film, nagyon jó színészekkel, a szokásos sorsdráma japán módra. Igen, ezek a filmek többnyire sorsdrámák, akkor is, ha a múltban játszódnak, s akkor is, ha a modern jelenben. A görög drámák és Shakespeare utódjai, nem véletlen Kurosawa Macbeth filmje, mennyire illeszkedett ebbe a kultúrába is. Ebben a filmben is, mintha egy Oidipuszhoz vagy egy Elektrához hasonló dráma lenne modern környezetbe helyezve. Mindez nagyon izgalmasan, s a feszültség növelése mellett, a tragédia felfedése is apránként, a kifejletig történik, hogy akkor döbbenjen rá a néző, amikor egy igazi tragédiához méltón az összes szereplő lekaszaboltatott, mint a sötét történelmi múltunkban játszódó daraboknál is. Meg kell még említenem az operatőrt is, a szokványos thrilleres látványok mellett volt egy-két nagyon kemény jelenet, amit igazán emlékezetessé tett. (B-)


Blöff – Snatch
by Guy Ritchie, 2000. fsz.- Brad Pitt, Vinnie Jones, Jason Statham, Benicio Del Toro, Stephen Graham

Amikor bemutatták ezt a filmet, én is láttam, de nem volt rám nagy hatással. Nem mondom, hogy nem tetszett, de a poénkodós alvilági thriller típusú filmek valahogy mindig Tarantino utánzatnak tűntek. Mégcsak azt sem mondanám, hogy epigonnak tartottam, egyszerűen csak olyan egyszer használatosnak. Most megnéztem a tévében, s egyszerűen bejött, végig jól szórakoztam rajta. Valahogy a karakterekre nem figyeltem fel annak idején. Pedig zseniálisak, mindegyik, de tényleg. Brad Pitt cigány vigéce talán a legjobb alakítása, nagyon jó ebben a szerepben. És a dramaturgia sem rossz, s a történetszövés, amiben már valóban van egy kis Tarantinós, de ez egyáltalán nem baj. Szóval, kellemesen csalódtam. (B-)


A bőr, amelyben élek
by Pedro Almodóvar, 2011. fsz.- Antonio Banderas, Elena Anaya, Marisa Paredes

Az új PA film, aminek a híre már felkeltette az érdeklődést. Persze én is kíváncsi lettem, sok mindent hallottam-olvastam össze-vissza: bizarr, extrém, PA-tól megszokott, mégis minden eddigieken túlmegy… Meg kell mondanom, hogy igaz is, meg nem is. Az igaz, hogy le se lehetne tagadni a rendezőjét, minden részében jellegzetes, arról nem is beszélve, hogy még ismétlődő elemek is vannak (régebbi filmjéből ismert). Az is igaz, hogy jó nagy csavar van benne, amit még bizarrnak is nevezhetünk. De nem megy túl mindenen, inkább krimiszerűségével visszatér Hitchcockhoz. A klasszikus krimi feszültség megteremtésének szabályai és izgalmai között bontakozik ki az A-os történet. Egy kettős tragédiát ismerünk meg úgy, hogy a jelen időben, a történetbe akkor kapcsolja be a múltat, amikor dramaturgiailag a leginkább hatásos. Ebből a szempontból is a legjobban kidolgozott filmje. Ráadásul a múltat nem kronológiailag ismerjük meg, így a történet kibontakozása nagyon hatásos tud lenni.
Jó a színészi játék is, Banderas nagyon remekel ebben a szerepben, s nagyon tetszik a női föszereplő, Elena Anaya (de tetszik, mint nő is, igazi jelenség!). A zene is telitalálat, szóval, nem tudnék semmi rosszat írni róla, kivéve egy dolgot: nagyon-nagyon szimpla a befejezés. Hirtelen nem is értettem, hogy akkor most vége a filmnek?! Egy ilyen film nem végződhet ennyire egyszerűen, mintha elfogyott volna a szufla, vagy a nyersanyag. (B+)


A hódkóros – The Beaver
by Jodie Foster, 2011. fsz.- Mel Gibson, Jodie Foster

Mel Gibson nem tartozik a kedvenc színészeim közé, bár utóbbi idők rendezői törekvéseit (Passió, Apocalypto) érdeklődve figyeltem, s meg kell hagyni, elég egyértelműen szakítani akar(t) a hollywoodi klisékkel, s szegény producerekre gondolom a frászt hozhatta, még azzal is megtetézve monumentális filmötleteit, hogy nem angolul, hanem holtnyelveken fognak az ismeretlen színészek megszólalni. Mintha ablakon szórnák ki az idióta filmeken fiadztatott vagyonkájukat. Aztán közben olyan botrányok vannak körülötte, amik már a sztárallűrökön is túlmennek, s hát az sem túlságosan mentség, hogy általában betonrészegen viselkedett így, mert azt szeresse a bulvár, ha egy sztár például részegen lehányja a bárpultot, de már a drasztikusabb dolgok nem túl jók, mert elidegenítik a bukszanyitogatókat. MG tehát eléggé ellentmondásos személyiség, ráadásul az utóbbi időkben rá is jár a rúd. Ebben a filmben, a legelején annyira bejönnek ezek a dolgai, hogy a színészt és a szerepet nem tudod egymástól elválasztani. Tátott szájjal nézed, s annyira benne van a pakliban, hogy ezer százalékra veheted, ebben a játékban ott van az élettapasztalat. Döbbenetes, s nem mellesleg nem az a klisé amerikai filmes illusztráció, hogy egy depressziós alkoholista így nem találja a helyét. Ezekben a percekben ott van az a szenvedés, amitől nem lehet menekülni, éppen ezért menekül olyan esetlenül, szétrobbant agyatlansággal. A legnagyobb erénye ez a része a filmnek. De jó a családhoz való visszatalálása is, tetszett a filmben a fia és a barátnője közötti kapcsolat kidolgozottsága, az egyébként eléggé sikeres gyerek depresszióra hajlama, s mint kiderül, nemcsak az apa, már annak az apja is depi volt, s és hát öngyilkosságban halt meg, ami után a fia, MG örököl meg egy játékokat készítő céget. És elértünk a hollywoodi Móricka, ahogy elképzeli, és előadja az amerikai bizniszvilág termelési sikerének működését. Ez pedig az agyoncsépelt klisé, ahogy az igazgatótanács ülésen a megdöbbent tanácstagoknak előadja a főszereplő az ötletét, fokozatosan győzi meg őket a humorával, sármjával, karizmájával, nőiességével (ha nő az illető), s utána már látjuk is, hogyan termelnek a termelők, kerülnek a boltokba a termékek, a vevők meg viszik, mint a cukrot, esetleg újságcikkeket is látunk, hogy micsoda növekedés, mekkora siker stb.. Ráadásul ebben a filmben ennek a didaktikus ellenpárját is látjuk, amikor lefut a dolog, s egymásután rakják ki a termékekre a leértékeléses cédulát, majd a szemétbe dobják az el nem adott cuccot. Kár volt ezzel elrontani a filmet. Pedig Jodie Foster jól nyúlt a témához, s MG mellett ő is jól játszik a feleség szerepében, de a fiatalok játékával sincs semmi gond. Egy kicsit az Amerikai szépséget juttatja eszembe, ahogy a párhuzamok kijönnek a fiú és az apja között, s ez is lehetett volna olyan jó film, mint amilyen az volt. (B-)


Színház


Moilére: Scapin, a szemfényvesztő (vígjáték 2 részben)
Csokonai Színház, bemutató: 2011. október, rendezte: Silviu Purcarete, fsz: Trill Zsolt, Garay Nagy Tamás, Varga József, Vranyecz Artúr…

Mit lehet írni egy vígjátékról, komédiáról? Jó volt, sokat nevettünk, ennyi!? Egy komédiától ugye, nincs más elvárásunk? Nagy mondanivalókat nem ettől a műfajtól várjuk. Elsősorban jó játékot, magát a játékot várjuk, de szerintem minden színházi előadástól. A legfontosabb, ami miatt mindennél másabb a színház, a játék, a játékosság. Ebben van minden ereje, kreativitása, innovációja, megismételhetetlensége stb., amitől/amiért szeretjük a színházat. És erről lehet írni. És ennél az előadásnál nagyon is lehet írni, mert nagyon jól megrendezett, nagyon játékos előadást láthattunk. Az első nagy meglepetés, hogy a világhírű román rendező stílusa rettenetesen hasonlít a házigazda Vidnyánszkyra. Ha nem tudnánk, hogy ki rendezte, akkor 100%-ig meg lehetnénk győződve arról, hogy ez Vidnyánszky munkája. A színpadkép, pl. a hegyekbe állított thonet székek, vagy a színészek által hangszer(ek)en megszólaltatott zene, a színpadi mozgást valami tárgy, díszlet strukturálja, játék fénnyel. füsttel stb., ez mind a színházigazgatónknak is kedvence. Nála is ezeket élvezem a legjobban, a játékossága, kreativitása ezekben az elemekben mutatkozik meg leginkább. Na és a színészi játék. Ezt a darabot uralja Trill Zsolt. Annyira rá van minden poén kihegyezve, hogy ez egy igazi jutalomjáték neki. És él is a lehetőséggel, végig komédiázza az egészet (és ezt itt most jó értelemben kell érteni). Néha már egy kicsit úgy éreztem, hogy igazságtalan is ez az aránytalanság a többi színésszel szemben. Szinte elnyomja a többit. De mégsem, csak nyilván ebből a darabból ez jön ki. Elvégre, mint minden ilyen darabnak, a vásári komédia az alapja, ahol igazán hős, a hős. Ez jön le abból a jelenetből is, amikor Scapin a zsákban megbújó Geronte urat elveri. Úgy csápolja (s közben úgy löki a dumát), ahogy Vitéz László szokta az ördögöt a palacsintasütővel. Moliére sem sokat pepecselt egyébként a sztorival, a vásári komédiák bárgyú tévedéses logikátlanságával megelégedett. Trill tehát megérdemelten arat ebben a darabban. Azért megemlíteném még Garay Nagy Tamást is, akinek viszonylag több lehetőség jutott játékra, amit jól ki is használt. (B)


Koncertekről


Pleszkán Frigyes emlékkoncert
2011. december 9. DE (KLTE) Templom

Azt hiszem márciusban jött a szörnyű hír, hogy milyen brutális módon végzett magával. Annyira nem ismerem a munkásságát, tudom, a jazz napokon már hallottam annak idején, s most megtudtam róla, hogy csodagyerek volt, pl. 16 évesen már a Pori Jazz fesztiválon játszott. De később mintha eléggé mellőzött zenész lett volna itthon, talán ezért inkább külföldön próbált szerencsét. Zenésztársai gondolták, hogy egy koncertem eljátsszák azokat a mainstream standardeket, amik PF kedvencei voltak, amiket nagyon szeretett zongorázni, vagy sokszor játszotta koncerteken. Ebből adódóan egy ilyen laza mainsteram hangulatú koncerten vehettünk részt, ahol azért jó kis szólakat is hallhattunk Csepregi Gyula szaxistól, Gyárfás István gitárostól, ifj. Rátonyi Róberttől (aki már nem ifjú, s most már nagyon hasonlít a néhai apjára) és a vége felé Jeszenszky György is remekelt a doboknál. (C+)