2011. augusztus-szeptember

2011. augusztus-szeptember


Eric Dolphy: Out to Lunch!, 1964.

Az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje a jazz nagy fortyogó katlana, az egész műfaj hihetetlen erővel újul meg, s még a mai napig van hatása a jazz zenére ennek a kb. 10 évnek (ill. az ebben az időben tevékenykedő zenészeknek, az ezekben az években megszületett zenéknek). Eric Dolphy az egyik nagy újító volt ezekben az években. Csak nagyon korán, 1964-ben 36 évesen hal meg (cukorbeteg volt, Berlinben koncertturnén lesz rosszul, nem tudják róla, hogy inzulin baja van, az akkori sztereotípia szerint azt gondolták, hogy bekábítózott, s szegénynek ez lett a veszte). Ez a lemeze az utolsó lemeze. És egy fantasztikus gyöngyszem. Ebben a műfajban azt is mondhatnám, hogy tökéletes. ED az avantgarde és a free jazz nagyon sok nagynevével játszott együtt (Coltrane, Ornette Coleman, Max Roach, Charles Mingus stb.), ezt a lemezt mégsem ilyen nagyágyúkkal készítette. Szinte mindenféle fúvós hangszeren játszott, egy-egy lemezen is 3-4 féle hangszert szólaltatott meg, ami ebben az időben még nem volt annyira gyakori. Ezt a lemezt egyébként már többször választották a minden idők legjobb jazzlemezei között a legeslegjobbak közé. Nem csodálom, tényleg végig nagyon izgalmas. (A)


Stanley Turrentine: Look Out, 1960.
The Horace Silver Quintet: Song for my Father, 1964.

Az a hamisítatlan 60-as évekbeli hangzás! Mindkét lemez nagyon jó kis régi, kellemes, lendületes jazz. ST tenor saxis, itt éppen quartetben (dr, bass, p). Ő talán a bebopos hangzás, és inkább a kortalanabb, amin azt értem, hogy ma is sokan játszanak hasonló mainstream jazzt, ez az a sound, ami nem kopik el, a jazz kánon fővonala. A HSQ sem másabb pesze, nekem legalábbis ugyanolyan tetsző, mint a másik lemez. HS zongorista rengeteg ismert zenésszel játszott együtt. Ezen a lemezen Joe Henderson saxizik, aki szintén sok mindenkinek az együttesében megfordult. A címadó szám ismert standard lett. Az elmúlt napokban, sőt hetekben ez a három jazzlemez volt a kedvencem, nagyon sokszor meghallgattam őket, nem tudtam megunni. (B / B)


Susumu Yokota: Sakura, 2000.
Susumu Yokota: The Boy & The Tree, 2002.

A wikipédia nem sokat ír róla, legfeljebb annyit, hogy vagy 15 éve még dj volt, s house meg ilyen hasonló stílusokat nyomatott. Most meg leginkább ambient. Jelentős japán szerző, de nem nagyon nyomul a nyilvánosság előtt. Mindkét lemez tetszik, szeretem éjszaka az ilyen sejtelmes hangulatokat, a bejátszott hang- és zörejek áttetszőségét, na, meg az olykor egészen szépre komponált részeket, amelyek a kevésbé elvont zenéket kedvelőknek is hallgatható. Nem tudnám hova sorolni, ebben a műfajban nem vagyok otthon, de nem is ez a lényeg, érdemes meghallgatni, egy önálló kis világ, s érdemes ezt a két lemezt úgy hallgatni, mintha egy duplalemez lenne, ugyanis nagyon jól illeszkednek egymáshoz. Régen így voltam pl. a két Cameron Allan CD-vel is. (B+ / B+)


Lucius Annaeus Seneca: Vigasztalások, 2009.

Azt hiszem, két éve hallottam Máté Gábor előadásában Herman Hesse Sziddhárta (egyetemes értelemben) nagyművét, s akkor az egekig magasztaltam magát az előadóművészt is. S itt egy új hangoskönyv MG előadásában, s megint csak ámulok, hogy milyen gyönyörűen mondja el ezt a nehéz szöveget. Maga a mű is szép, bár valóban nehéz szöveg, nemcsak az archaikussága miatt, hanem a rengeteg ókori névhivatkozások miatt is. Seneca vigasztalásai örökérvényű bölcseletek, s nyilván filozófiai értekezések is az életről, a halálról, az élet és a halál értelméről. De maga az előadás leginkább a gondolatok szépségét emeli ki, olyan szelíd empátiával mondja el MG. Ezért is érdemes többször meghallgatni, no meg a szöveg jobb megértéséért is, hiszen olvasva egy-egy mondatot könnyű újból elolvasni, ha valami miatt nehezebb értelmezni, hallgatva ez a lehetőség nincs meg. De elolvasni is érdemes, mert nagyon szép gondolatokat tartalmaz, amiket akár idézetekként is ki lehet írni. (A-)


The Pop Group: Y, 1979.

A névválasztás eléggé vicces, hiszen elég messze áll a hagyományos popzenétől. A Joy Divison kortársa, de ez az underground vagy avantgard, experimental (ki hogyan hívja) hangzáshoz még a JD is populárisnak tűnik. Ha hasonlítani akarnám, akkor leginkább a Pere Ubu-hoz vagy a Cabaret Voltaire-hez tudnám. Esetleg a holland The Ex jut eszembe, meg a Birthday Party, magyar vonatkozásban pedig a Tudósok. Nem volt hosszú életű együttes, kb. 3 év és 3 album (ez az első lemezük). Valamikor lelkes híve voltam az ilyen zenéknek, most már olykor tud fárasztani is. De ez az együttes nem rossz, egészen izgalmas ez a lemez. (B-)


Jeff Beck: Emotion & Commotion, 2010.
DVD: Crossroads Guitar Festival, 2007.

Arra már nem emlékszem, hogy mit hallottam tőle, de azt tudom, hogy jó volt. A neve kevésbé ismert, pedig mindig nagyon jó gitárosnak tartották. Azt tartják, hogy a 3 legjobb angol gitáros a Yardbirdsben volt: Eric Clapton, Jimmy Page és Jeff Beck. Csak a hatvanas évek végén volt egy balesete, ami miatt kiesett a zenei körforgásból (állítólag ekkor akarták a Rolling Stonesba hívni, ha nem lett volna a balesete talán még ma is ott nyúzná a gitárt). A 70-es években olyan zenéket játszott, amik az új metálos rockhoz is közel álltak, de igazi koncertzenész, blues-rockot és jazz-rockot is sok mindenkivel játszott együtt. Leginkább instrumentális zenét, és nem dömpingben nyomta a lemezeket, valószínűleg ezek miatt nem annyira sztárolt. Persze úgy tűnik, nem is az a típus. Ez a lemez viszont nem tetszik. Egy-egy szám kifejezetten idegesítő a szinti-művonós aláfestéssel. A legjobb az a néhány szám, amiben énekesnők közreműködnek. Az egyik számot Imelda May énekli, akit amúgy is kedvelek. A CD-hez jár egy ajándék DVD, amin a 2007-es Crossroads Guitar Fesztiváli fellépése van (a fesztivált Eric Clapton hozta létre). Ez a félóra viszont tényleg ajándék, mert itt csillantja meg, hogy milyen koncertzenész is valójában. Nagyon jó. Nagyszerű jamelés. Úgy tűnik, ez az igazi terepe, amikor a kortalan rockot játssza, olyan alázattal, ahogy a jazz zenészek a jazzt, és olyan összjátékkal, impróval, ahogy a jazz zenészek… Még egy érdekessége is van: a 60 körüli JB egy huszonéves ausztrál új felfedezett basszgitáros lánnyal játszik együtt (Tal Wikenfeld). A lány ráadásul olyan fiatalnak tűnik, mintha 12-14 éves lenne, de nagyon jó összhangban van a gitáros nagypapival. (C / B+)


Világzene itthonról 2. 2010.
Palya Bea, Szirtes Edina Mókus, Holdviola, Muzsikás, Kerekes Band, Bognár Szilvi - Herczku Ági – Szalóki Ági, Besh O Drom, Balkan Fanatik, Budapest Klezmer Band, Anselmo Crew, Szalóki Ági, Söndörgő, Balogh Kálmán, Firkin

A cím egy kicsit inkább elidegenítő, egy ilyen cím komolytalan, olyan válogatáslemezt sugall, ami hót gagyi, olyan közönségnek készült, akik nem is ismerik a zenei műfajokat, világzeneként adjunk nekik, most ez a divat! De a lemezen csupa nagy név szerepel, tulajdonképpen a népzene, és különböző alternatív zenék krémjei. És ha maga a zenészek komoly előadók, a zenék is jók, de a cím mégis magában hordja azt, hogy rosszul választottak ilyen címet. Mert mi is a világzene? A népzene, már csak, ha egy kicsit is kevésbé autentikus megszólalású, akkor idetartozik? Vagy ide soroljuk azt az alternatív zenét, ami egy kicsit népies, keleties motívumokkal van megtűzdelve? Vagy ha két nép zenéjét összekutyulom, történetesen a magyart és az írt, vagy a magyar egy kis balkán ízzel, akkor az már világzene? Az az érzésem, egyre inkább tágítják a világzene kategóriát, ma már szinte mindenre ráhúzzák ezt. Ezen a lemezen van nagyon szép magyar népzenei beütés hagyományos, és elektromos, elektronikus feldolgozásban, van ír és balkán hangzás, és még minden, de alig van olyan, amit a hagyományos értelemben világzenének nevezhetnénk. Mindegy, a számok jók, és mint válogatás is egészen jól sikerült, talán egy-két szám van, ami nem az én ízlésemnek való, de ezek sem vészesek. (B-)


Quimby: Lármagyűjtögető, 2009.
DVD-n Három 2009-es koncertrészlet, ill. az MTV Unplugged műsora 2008-ból (összesen kb. 125 perc)

A Q valamikor nem volt éppen a kedvenc zenekarom. A kétezres évek elején ismertem meg, Leótól kaptam néhány CD-t, amik között volt olyan is, ami nagyon nem tetszett, de a többség inkább a jó közepes kategória volt számomra. Ebben az időben pedig már kialakult a fesztivál „nagy-hármas”: Tankcsapda-Kispál-Quimby, nélkülük fesztivál nem lehet, egyértelműen az überelhetetlen 3 szupersztár banda, minden fesztivál 3 fénypontja. És ez van töretlenül tizenvalahány éve, igaz, tavaly a Kispál feloszlott, de helyébe lépett Lovasi újabb együttese, a Kiscsillag. Hosszú éveken keresztül valahogy elkerültem a Q-t fesztiválokon, még egyszer „ráfanyalodtam”. És kellemes csalódás volt. Minden szempontból. Zeneileg egy nagyon színes, pörgő, jó hangulatú, de mégis nagyon felszabadító örömzenélés. A zenészek igazán profi játéka, de a koncert izzásában eleven jelenléttel, elsöprő lendülettel játszó tagok összjátéka kell ehhez. Nincs háttér jelenlét, az ütősök vagy a trombita ugyanúgy viszi előre a zenét, mint az ének vagy a gitár. Ilyen szempontból olyan gördülékeny zene, mint mondjuk a Korai Öröm. Az is meglepő volt, hogy a frontember, Kiss Tibor nem is uralja a terepet, Varga Livius, az ütős nagyon sok számot énekel, vagy „vezényel” le, s a trombita is mennyire végig meghatározója a zenének, nem olyan kis színesítő, vagy csak olykor szólózó hangszer ebben a zenekarban. Akkor megállapítottam, hogy ma az ország legjobb koncertzenekara, ez nem vitás. Felszabadultan lehet rá táncolni, ugrálni, de lehet élvezni zeneileg is.
Ez a CD nagyon rövid, leginkább csak a DVD miatt adhatták ki. Rövid, de jó, a DVD viszont kb. 125 perc, igazán jól bemutatja a koncertzenekart, a koncerthangulatot. Akár audio változatban is megállta volna a helyét ez a koncertanyag. Ebben az elmúlt pár évben volt/van igazán a csúcson ez a zenekar. Nagyon ráéreztek. (B+ / B+)


Rammstein: Liebe ist für da, 2009.

Az elsöprő brutalitását kedvelem. Van benne valami lehengerlő, olyan, mint egy tank, maga alá zúz mindent. Kicsit félelmetes is. A német nyelv még inkább keménnyé teszi. Nem vagyok nagy metál rajongó, de ez a zene a műfaj szokványos jegyeivel is tetszik. Ezen a lemezen viszont van néhány szám, ami dallamosabb, kevésbé ütős, s így pont azt az erejét veszti el, ami nekem bejön a R-ből. Youtube-on láttam néhány koncertfelvételét, s azt hiszem, nekem leginkább koncerten tetszene. Az Apocalypticával közös koncertjük meg még inkább. (B-)



Filmekről, videókról



Jethro Tull 1968-1982 közötti felvételek

A múlt hónapban kedvet kaptam JT hallgatására, s most előbányásztam egy VCD-t, a Lajos féle válogatások közül. A CD-n 15 mpeg fájl van, néhány másodperc híján egy óra, s 1968 és 1982 közötti koncertfelvételeket (köztük az 1970-es Isle of White Festival) és tévéfelvételeket tartalmaz. Nagyon jó kis körkép a JT-ról. A 15 számból több is a kedvenceim közül való, pl. Too old to rock and roll, too young to die, Heavy Horses, vagy Song for Jeffrey, amiről most látva megtudtam, hogy nem Ian Anderson harmonikázik, hanem a basszgitáros. IA jellegzetes őrült mimikája, a „gólyaállós” fuvolázása néhány régebbi fotóról, mozgóképről amúgy jól ismert számunkra, itt - főleg a korai koncertfelvételeken – újból láthatók. (B-)


4 hónap, 3 hét, 2 nap
(2007. by Cristian Mungin, fsz.: Annamaria Marinca, Laura Vasiliu)

Amikor Cannes-ban díjat nyert, hallottam-olvastam a filmről. Nagyon sok jót írtak. Nehéz ilyen után megnézni egy filmet, kialakítani a saját véleményed. Most azonban sok idő telt el (3-4 év?), így nem befolyásolnak a kritikák. S valóban nagyon jó film. A szocreál korszakról kevés ilyen film készült, ami nagyon magánügyről szól, de mégis minden képkockájában ott van a korszak, a szockó világ. Ezek sokkal megrázóbban tudnak egy korról szólni, mint a nagy politizálós filmek, meg a történelmi freskók (utóbbiak mindig a leghamisabbak). Ezért csúcsfilm Bereményi Eldorádója, nemhiába kapott annyi díjat, na, meg Európa díjat is. A másik a kamarajelleg. Ez még nagyon nehéz filmen, de én szeretem, s van jópár rendező, aki tud élni ezzel a kihívással (pl. Jarmusch, Hartley, hogy most csak amcsi függetleneket említsek). És a film visszafogott stílusa ebben a kamarajellegben, a szereplők hiteles játéka mellé még hozzáadódik a forgatókönyv, a sztori nagyon arányos tálalása. Pontosan négy nagy részből áll a film, ezekben kisebb bevezető jelenetek után a hosszú főjelenetek. Így összességében nagyszerű munka. Érdekes, mostanában láttam néhány filmet, amik az olasz neorealizmust juttatják eszembe (pl. a belga testvérpár Jean-Pierre & Luc Dardenne). És ez a film is. A történet valamikor talán a 80-as években játszódik Romániában, egy kollégista lány terhes lesz, és a szobatársa segít neki az illegális abortuszt megszervezni. Ugyanis, ha nem emlékeznénk rá, náluk tilos volt az abortusz, így rengeteg illegális abortusz volt (meg Postinor csempészés tőlünk). Mindeközben a barátja hívja, hogy bemutatná a szüleinek, éppen az anyja szülinapja van, aminek ünneplése jó alkalom a mennyasszonyosdira. A film első részében a két lány beszélgetéséből és a fiú-lány beszélgetéséből nem derül, ki, hogy mire is készül a két lány, de érzünk feszültséget, valami ki nem mondott, meg nem mutatott dolgot, s csak apránként derül ki, miről is van szó. A második részben jelenik meg az abortuszt elkövető férfi, maga az abortusz, s a két lány zsarolása, szexre kényszerítése, mindez úgy, hogy szövegben és képben is hihetetlen visszafogott a film, ettől még inkább feszültséget teremt a nézőben. A harmadik rész, a fiú szüleinél, ahol az apa orvoskollégáival van egy vacsora, majd a befejező rész a lezáró rész, ami befejezetlenségével szintén feszültségben hagy. Az egész korszakról ezek az életsorsok, a szereplők és megnyilvánulásaik nagyon plasztikus képet fest. Érdekes látni, hogy micsoda különbség volt köztünk és Románia között, hiszen az egész szituáció és az egész miliő, na, meg pl. a Kent cigivel való lefizetések, stb. abszolút nem az a világ, amiben mi éltünk. A fiú szüleinél az értelmiségi felnőttek viszont nagyon is ismerősek voltak. Az emberek tehát igen. Nyugodt hangvételével is felkavaró film, sokáig befészkeli magát az ember gondolataiba, nehéz tőle szabadulni. (A-)


Nők férfiak nélkül
(2009. by Shirin Neshat, fsz.: Shabnan Toloni, Tóth Orsi, Pegah Ferydony, Arita Shahvzad)

A filmről már hallottam, olvastam is valamit, de főként a magyar főszereplő miatt nyerte el az érdeklődésemet. Na, meg hogy iráni film. Az Apolló mozi valószínűleg jóval a magyar bemutató után játszotta, talány számomra a műsorpolitikájuk. Olykor több évvel ezelőtt bemutatott filmeket vesznek elő, ami nem annyira baj, de máskor olyan filmeket nem mutatnak be, amikről ódákat zengenek, nagyon az érdeklődés középpontjában vannak, mégis olyan filmek, amiket a plázák mozijai nem játszanak, így természetes lenne, hogy egy művész jellegű mozi vetítse. Azt megértem, hogy a megélhetésüket az biztosítja, hogy premier utáni, „másodjátszó” moziként a plázákban lement filmeket vetíti (ami a közönségigényeknek is megfelelő, hiszen sokan inkább itt nézik meg a sikerfilmeket, mert nem mindegy, hogy 500-700 Ft egy jegy vagy 1000-1200 Ft.). De azt nem látom át, hogy milyen elvek alapján válogatják a művészfilmeket.
Tehát vissza a filmhez. Igazából el sem olvastam a műsorajánlót, így nem tudtam, mit is várhatok. A film érdekes képvilággal rendelkezik, nagyon erős a színészi játéka is, de gyengécske a forgatókönyv, olykor nem igazán hiteles dramaturgiailag. Az első negyedórában éreztem, hogy ez túlzottan európaias művészfilm, minden ízében ott, a főként a 70-es éveket jellemző művészfilmes gyökér. Utólag derült ki, hogy ez nem is iráni film, a rendező és a színészek – Tóth Orsi kivételével – irániak, amúgy meg európai koprodukció, de nem is az az iráni film, amit mi iráninak azonosítunk. Mint ahogy fent, tömören írtam, szép képi világa van a filmnek. A film középpontjában lévő villa kertje nagyon álomszerűen jelenik meg. Akkor leginkább, amikor a narrátor szöveg a halálról szól a film elején és végén, de a film főszereplőinek találkozásai a kertben is képileg megemelt. A Teheránban játszódó politikai tüntetések viszont kissé amatőrre sikeredtek. Az rendben, hogy minden tüntetés ugyanazon utcarészen történik, kicsi a költségvetés, de a tüntetők mozgatása olyasmire sikerült, mint amikor a Tenkes kapitányban a labancok támadás gyanánt össze-vissza csámborognak, majd a lövésekre hanyatt vágják magukat, hogy a következő képsorban ugyanaz a 20-30 labanc ugrabugráljon megint a kamera előtt (érdemes megnézni egy részt, annyira kínos, hogy már e miatt végigröhögi az ember.). A színészi játék viszont nagyon jó. 4 nő a főszereplő, akik az ötvenes évek (és talán még ma is) az iráni vallási-társadalmi rendszeréből kilógnak, talán egy modernebb gondolkodást képviselnek. Ettől még nem feminista a film, amúgy mindegyik sorsa más, így másképpen is tör ki, mond ellent a férfirendnek. A nők nagyon jók, nem is tudnám rangsorolni őket, Tóth Orsi játéka is megrázó. A film viszont egyenetlenül gördül. Egy nyugaton kedvelt iráni írónő regényből készült az adaptáció, így lehet, abba a hibába estek, hogy az eredeti könyv gúzsba kötötte az alkotókat. Szokott ez így lenni. A néhol zavaró logikátlanság csak a színészi játék miatt tűrhető. A történet egyébként tulajdonképpen a négy nő története: egy tábornok felesége 50 évesen elhagyja a férjét, vidéken vesz egy villát, ahova beköltözik, s ide menekül egy szökött prosti, ill. egy megerőszakolt lány, akiket a nő befogad. A negyedik nő pedig 30 évesen nem akar férjhez menni, pedig a bátyja már régen megválna tőle. Leugrik a tetőről, eltemeti a bátyja, de mégis feléled, s beáll a forradalmárok közé. Így persze hülyén hangzik, de röviden tényleg ennyi. A zenéje nagyon kellemes Ruyichi Sakamato, de többször is megszólal a filmben eredeti iráni zene és dal, amelyek különlegesek. (C+)


Tréfa
(2009. Gárdos Péter)

A filmet egy Kosztolányi Dezső novellából készítették. Az eredeti írást nem ismerem, így nem tudom, miben lehet másabb a film. A film stílusa, kamarajellege, a konfliktusok kiéleződésének megjelenítése, de a színészi játék is egy jobb színházi előadáshoz jobban illő, mint filmhez. Nagyon el tudnám képzelni ezt a forgatókönyvet színpadon. A színészek egyébként filmen sem rosszak, de ez a teljesítmény valóban inkább színházi. Maga a sztori pedig oly jól ismert, a régi polgári írók által annyiszor feldolgozott téma: főként a gimnazista fiúk férfivá cseperedése, de sokszor megíródott már a bentlakásos iskolák kegyetlen világa, a katonasághoz hasonlatos hierarchia, parancsuralom és egymás szívatása, fegyelem a rendszer szempontjából, de valójában az agresszivitás vezérelte rend ez, ami egyáltalán nem áll renddé, csak akkor fegyelmezettséggé, amikor muszáj, amikor a felettesek elvárják, egyébként az állandó rivalizációban, mások ellen törésben nincsenek „rendes” pillanatok, csak állandó készültség a felső parancsok végrehajtására, ill. a többiekkel szembeni agresszivitás kiélésének a lehetőségére, vagy a többiek agresszivitásának kikerülésére. Lehet ez katonai iskola, mint Ottliknál, lehet egyházi, mint ebben a történetben, lényegében ugyanaz a felállás. A tréfák olykor komolyra fordulnak, ezek a rendszerek előbb-utóbb az agresszivitásából adódóan visszafordíthatatlan szintre viszik a buta gyerekcsíneket. Mert ezek legtöbbje nem csín, hanem egy agresszori támadás, még akkor is, ha nagy sérelemmel nem jár, nem okoz pl. nagy fájdalmat. Az agresszió agressziót szül, de én mindig csodálkoztam ezen, hogy egy alárendelt, elnyomott szerepben nem elég a vertikális megküzdés, még horizontálisan is megy az adok-kapok, mintha így könnyebb lenne a másikat, a ránk erőltetett autokráciát elfogadni. Ami érdekes ebben a történetben, az az agresszív (pap)tanár, aki a gyerekek közti terrort a saját terrorjával akarja legyőzni. Ebből adódóan nem azért, mert pacifista, hanem, mert ezzel is jobban akar uralkodni felettük. Nem tűri a konkurenciát, tőle féljen mindenki, az ő parancsai szerint éljenek, más ne is számítson nekik. Sajnos nem tudom a színész nevét, de nagyon jól játszotta a szerepét (fiatal színész, kicsit hasonlít a fiatal Beri Arihoz, ha még emlékszel rá). De a Nemecsek Ernők és a Röfik azért mégis a közösség áldozatai szoktak lenni. (C+)


Le a fejjel!
(2004. Tímár Péter)

A TP munkásságának minden filmjét nem ismerem, de az biztos, hogy ennél gyengébbet nagy megerőltetés lehetne számára csinálni. Az egész idegesítően olyan tévé show-ba illő filmes betétnek tűnik, csak az ott megszokott 3-4 percnél hosszabbra nyújtva. Van is ilyen, pont a film főszereplőjének a műsora: Gálvölgyi show.
Mivel azt nem nézem, nem is tudom színvonalban összehasonlítani, de ez filmnek rém gyenge, talán tévében még elmenne. TP lehet, úgy gondolta, hogy a komikus színészeink elviszik a hátukon az egészet, s ha már meglátjuk Gálvölgyit vagy Bajor Imrét, akkor önkéntelen, permanens röhögésbe kezdünk, s a film végéig kitart ez az állapot. Pedig meglepő, de a történet egészen jól megírt, a középkori mondák és mesék világához jól igazodik, ez még nincs is elrontva. Van benne néhány jó geg, ezt nem lehet elhallgatni, de 90 percből még 9 perc sincs, ami „vígan” tartana. A”tímárpéteres” képi effektek sem jönnek be most igazán, teljesen funkciótlanok a jelenetek közötti gyors bevágások. És a rapes zene Ganxsta Zoleeval, a középkori hóhér szerepében, na, ez már nekem sok. (C)


Neil Young: Le Noise – The Film, 2010.

Az egy szál gitár, ha elektromos, akkor az rendhagyó. Az elektromos gitár hangos, nyivákol, önmagában nem kiegészíti az emberi hangot, hanem rivalizál vele, vagy el is nyomhatja. Lássuk be, a rockzene két alaphangszere az elektromos gitár és a dob. Ha megszólal, várjuk, mikor jön a dob, percek után eshet le, hogy ez nem egy intro, ez maga a szám. Ezért nem sokan merészelnek az egy szál elektromos gitárjukra ráénekelni. Két embernek sikerült ez igazán: Lou Reednek és Neil Youngnak. Egyiknek sem az a képzett, klasszikus hangja van, mindkét hang éppen ettől egyedi, de azt is hinnénk, hogy szabálytalanságuk miatt kevésbé rugalmas, azért nem képesek mindent leénekelni. De ez megy nekik, sőt, amellett, hogy az elektromos gitár hangos, mégis képesek intimitást kihozni a dalokból, nem csak dobozgitárral lehet úgy kísérni az éneket, hogy az bensőséges marad. Ez a39 perces film a Youtube-on van fent, bárki megnézheti, s NY új lemezének a számait tartalmazza, tulajdonképpen végig valamilyen kastélyszerűben NY játssza a számokat, s a képi világ a számok hangulatához igazodik, de nem távolodik el a helyszíntől. Fura ez, látni már öregen, de közben a hangja még mindig azt a fiatalembert sugározza, aki régen volt. A számok nagyon jók, egyáltalán nem egysíkú, na, jó, van azért olykor egy kis csalás, egymásra játszott gitárok, s azért egy kis elektronika is besegít, de ez nem vesz el semmit abból, hogy végig csak őt hallod és a gitárját. Van ebben a zenében valami drámai, még azokban a számokban is, amik egyébként inkább hagyományosabbak, dallamosabbak (nem sok ilyen van, de a megindítóan szép Love & War ilyen). Drámai és nem mindennapi. De magányos is. Kicsit olyan, mint a Paris, Texas Travisének a sivatagi bolyongása. Még azok a képkockák mennének is ehhez a zenéhez (az amerikaias hangulat szempontjából is). Hihetetlen, hogy mi van még ebben a NY-ban, belül nem öregszik, az biztos (nem úgy, mint Bob Dylan, sajna). De az is igaz, hogy ehhez a lemezhez meg kellett érni, biztos 20 évesen (a dobozgitáros énekmondó) nem tudott volna ilyen kvalitást létrehozni. Hihetetlen, de most olvastam, hogy 1960 óta zenél. És minő meglepetés, a zenei rendező Daniel Lanois ezen a lemezen. Tehát azok a finom kis trükkök, amik színesítik a zenét DL-tól vannak. Ilyen téren is profi munka. (A-)
http://www.youtube.com/watch?v=wU5B53b9ntQ&ob=av2e

Koncertekről


A 40. debreceni jazz napok

40 év, 40 koncert – volt a szlogen, s így a 40 koncertnek 4 naposra bővült a fesztivál, s 5 helyszínen, esti időben egymással párhuzamosan. Így megint visszatért az igazi fesztiválhangulat, nyüzsgés, ide-oda belehallgatás, majd késő este a Modem udvarán a megállapodás, amikor már szinte mindenhol befejeződtek a koncertek. Az is jó, hogy az 5 helyszínből 3 ingyenes, nemcsak a Baltazár téri szabadtéri, hanem a Kölcseyben még két terem is. A másik kettőnek elfogadható ára van: a nagyterem az aznapi sztárral, plusz még két zenekarral került 2000 Ft-ba, a Modem udvara pedig 1000 Ft-ba. Ma már ez nem olyan drága, de bérlet is van, amivel olcsóbban is ki lehet hozni. Tényleg most olyan hangulat volt, mint a jazz napok fénykorában. Igaz, most nem voltak akkora nagy sztárvendégek, mint akkoriban, de egészen jó érzékkel voltak kiválasztva a fellépők. Volt jazz-rock, mainstream, újfajta hangzások, és techno jazz is. A free és majdnem free irányzatok viszont hiányoztak. Reprezentálva volt a lengyel-cseh-szlovák tengely, és osztrák est volt az első nap a Modemben. A hazaiknál is jó arányok voltak, hiszen volt néhány nagy öreg (pl. Szakcsi), aztán a már középnemzedék (pl. Egri János), és az új generáció (pl. Váczi Eszter, Harcsa Veronika, hogy itt most csak nőket említsek). Hiányzott viszont a jam session. Az nem rossz, hogy éjszaka megy dj-k jazzes ihletettsége, mondjuk a háromból két éjszaka, de legalább egy éjszaka meg a jamé legyen. Jazzfesztivál csak ezzel teljes. A legemlékezetesebb élmények a jam sessionök. A Modem udvara erre alkalmas is lehetne. Én szeretem ezt a helyszínt. Sokan nyavalyognak, hogy jellegtelen, de hát egy modern kiállítóhely nem igen lehet más építészetileg, s ezt a beton-üveg valamit töri meg ez az udvar.
De néhány szót a fellépőkről. Most nem akarnám leírni mindet, inkább csak az összbenyomást. Ebből is a legfontosabb, hogy a magyar jazz ifjú generációja izgalmas, egészen egyéni hanggal jelenik meg. És erőteljesek a nők. Első a sorban Harcsa Veronika, akinek van vagy három-négy egyidőben működő formációja, amiből a Bin-Jip a legérdekesebb (bár a hagyományosabb jazzt játszó zenekara külföldön, főként Japánban népszerűbb). A jazznapokon is három koncerten lépett fel. De Váczi Eszter is sok mindenben kipróbálhatta magát, neki is vannak külföldi sikerei. Érdekes zenét játszik a Singas is, aminek szintén énekesnője van: Berger Dalma. És Kertész Erika nevét is hallottam már, mint új tehetség. Rajtuk kívül még volt a fesztiválon hét! fiatal magyar énekesnő, tehát erős a női vonal. Hol volt jazz napokon 11 magyar női énekes? Jó pár év alatt sem. De a fiatalnemzedék a fiúknál sem áll meg. Főként Subicz Gábor és Barabás Lőrinc trombitások és Szabó Dániel zongorista, de még vannak mások is. Subicz Gábor debreceni születésű, s neki is van több együttese. Az SG5 nevű formációját hallottam, jó volt. Barabás Lőrinc most nem saját együttessel volt, csak közreműködőként. Érdekességként, volt a programban még egy Debrecenből elszármazott, Tóth Sándor szaxis, őt viszont nem hallottam. (B)