2011. május
Eric Clapton: Just one night (live), 1980.
Eric Clapton: Pilgrim, 1998.
Eric Clapton: One more car, one more rider (live), 2001.
Eric Clapton: Reptile, 2001.
Eric Clapton: Me &Mr. Johnson, 2004.
Eric Clapton: Back home, 2005.
Az egyik legnagyobb zenész, tudjuk, de nem mindig értékeltük így. Életében volt néhány mélypont, ami a zenében is meglátszott/hallatszott. Most volt alkalmam egyszerre 6 lemezét meghallgatni, amikből már hármat ismertem (az 1980-as, az 1998-as és a 2004-es lemezeket), és az 1980-as lemezt eltekintve a többi nagyjából egymás utáni lemezek, egy nem is régi korszakát öleli fel. Nekem most kifejezetten jól esett EC zenéje, nem fikáztam magamban, ha egy-egy töltelék számot hallottam, amik kissé enerváltra sikeredtek, olyan tipikus amerikai mainstream lapossággal. Ezek sem rosszak, csak nem dobod el tőlük magad, de korrekt, intelligens rockzene. A véleményem, hogy EC–nak több jó koncertlemeze van, mint stúdióalbuma, ezt bizton a 70-es évek végére és a 80-as évek stúdiólemezeire érthetem leginkább, mert ezek az 1998-2005 között készült stúdiólemezek jók tudnak lenni, igaz az is, hogy az itt meghallgatottak közül a két koncertlemez továbbra is kiemelkedik számomra. A két koncert lemez között 21 év van, de mindkettő színes, jól előadott, sok hangszerszólós hosszú számokat is tartalmaznak, úgy szólnak a számok, ahogy koncerten szólniuk kell, dögösen, keményebben, mint a stúdióban (nem is a Cream keménysége van itt, hanem a gyökerek, a blues, és így inkább a John Mayall vagy a Yardbirds gyökerek, évek). Ezekhez képest a stúdiólemezek slágeresebbek, de ezt sem műveli rosszul, s egy-két számot leszámítva, a slágeresség sem azt jelenti, hogy átlépi a r ’n’ b műfajt. És kiemelkedik a Mr. Johnson lemez, amit az egyik legnagyobb blues-klasszikus gitáros-énekes emlékére készített. Robert Johnson, aki a 30-as évek végén halt meg, már az EC előtti blues-zenész generációnak is a példaképe volt. Ez egy igazi blues lemez, rockosan, de mégis kortalanul, nagyon jó zenészekkel, jó hangszeres betétekkel. A gitár mellett a herflizés és az orgona is sajátos hangulatteremtő. Egyébként Billy Preston ezeken a lemezeken mindegyiken közreműködik, úgy tűnik, egyik legközelebbi zenésztársa lehet (a Beatles és a Rolling Stones stúdiózenésze is volt nagyon régen, tehát ő is tapasztalt csóka). A Back home azért meg kell írnom, hogy a leggyengébb ezek közül, a borítón fotósorozaton EC kiscsaládja idilljében, a zene is mintha ezt akarná visszaadni, de túl színtelen-szagtalan lett. Összességében EC még mindig tud megbízható színvonalat nyújtani, s ekkora nagy életműnél természetes is, hogy van néhány gyengén sikeredett lemez. (B+ / B- / B+ / B- / B+ / C+)
LGT, Székesfehérvár, 1982. december 22. koncert (bootleg)
Az elmúlt ősszel jelentkezett egy srác nálam, hogy szeretne velem bootlegeket csereberélni (valakitől hallotta, hogy nekem lehetnek érdekes felvételeim). Kiderült, hogy nagyon sok jó magyar koncertfelvétele van, amik engem is érdekelnek, s aztán lista cserék és kívánságlisták után egy tucat CD-t átmásolgattunk egymásnak. Közben chatelgettünk a zenékről, meg amikor találkoztunk, akkor is beszélgettünk a felvételekről. Én meglepődtem, hogy milyen sok élvonalbeli zenekartól van régi felvétele, ő pedig megkérdezte, hogy nekem meg miért csak alternatív zenekaroktól vannak korabeli felvételeim. Miért nem vettünk fel, pl. LGT koncertet, miért csak Bizottságot, VHK-t, Európa Kiadót, Balatont stb.? Hirtelen nem tudtam rá válaszolni. Annyira egyértelmű volt, hogy ezeket mi magunk is felvettük, meg kerestük az ilyen felvételeket, csereberéltük, de a professzionális zenekarok koncertjeit nem. Talán azért, mondtam, mivel ezeket a zenéket lemezekről is tudtuk hallgatni. A koncertekre elmentünk, szerettük, élmény volt, de hallgatni lemezről hallgattuk őket. Az alternatív zenekarokat koncerten kívül csak akkor tudtad hallgatni, ha volt kalózkazettád, amiket hihetetlen rossz minőségben másolgattuk egymásnak, s kincsnek számított egy-egy jobb minőségű felvétel. Hiánypótlók voltak. A nagy zenekarok meg ott voltak a lemezeken és koncerteken kívül a tévében, rádióban is, újságokban, plakátokon, különböző más módon is (pl. filmekben, vagy filmzeneként stb.). Ma viszont már kortörténeti jelentősége van egy bootlegfelvételnek attól is, aki annak idején még a vízcsapból is folyt. Itt van példának az LGT, milyen koncertzenekar volt? Emlékeim szerint az egyik legjobb magyar koncertzenekar, nagyon profi, húzós, színes megszólalással. A koncertfelvételek, amik lemezen megjelentek viszont kozmetikázottak, mint minden koncertalbum, s ma már nem tudnád megmondani, hogy élőben tényleg így szólt-e. És itt egy bootleg, ami (a rövid 50 percével is) bizonyítja, jól szólt ez a banda. Karácsony János gyenge, hamis hangjára is ráismertem, igen, ez volt a gyenge pontja a zenekarnak, de Solti dobjátéka, vagy Somló fúvós betétei meg kárpótolnak. A lemezekről ismert számok nagyon jól vannak koncertre hangszerelve. Jó volt erre ráismerni, a régi LGT koncerteket feleleveníteni. (B-)
Eric Clapton: Pilgrim, 1998.
Eric Clapton: One more car, one more rider (live), 2001.
Eric Clapton: Reptile, 2001.
Eric Clapton: Me &Mr. Johnson, 2004.
Eric Clapton: Back home, 2005.
Az egyik legnagyobb zenész, tudjuk, de nem mindig értékeltük így. Életében volt néhány mélypont, ami a zenében is meglátszott/hallatszott. Most volt alkalmam egyszerre 6 lemezét meghallgatni, amikből már hármat ismertem (az 1980-as, az 1998-as és a 2004-es lemezeket), és az 1980-as lemezt eltekintve a többi nagyjából egymás utáni lemezek, egy nem is régi korszakát öleli fel. Nekem most kifejezetten jól esett EC zenéje, nem fikáztam magamban, ha egy-egy töltelék számot hallottam, amik kissé enerváltra sikeredtek, olyan tipikus amerikai mainstream lapossággal. Ezek sem rosszak, csak nem dobod el tőlük magad, de korrekt, intelligens rockzene. A véleményem, hogy EC–nak több jó koncertlemeze van, mint stúdióalbuma, ezt bizton a 70-es évek végére és a 80-as évek stúdiólemezeire érthetem leginkább, mert ezek az 1998-2005 között készült stúdiólemezek jók tudnak lenni, igaz az is, hogy az itt meghallgatottak közül a két koncertlemez továbbra is kiemelkedik számomra. A két koncert lemez között 21 év van, de mindkettő színes, jól előadott, sok hangszerszólós hosszú számokat is tartalmaznak, úgy szólnak a számok, ahogy koncerten szólniuk kell, dögösen, keményebben, mint a stúdióban (nem is a Cream keménysége van itt, hanem a gyökerek, a blues, és így inkább a John Mayall vagy a Yardbirds gyökerek, évek). Ezekhez képest a stúdiólemezek slágeresebbek, de ezt sem műveli rosszul, s egy-két számot leszámítva, a slágeresség sem azt jelenti, hogy átlépi a r ’n’ b műfajt. És kiemelkedik a Mr. Johnson lemez, amit az egyik legnagyobb blues-klasszikus gitáros-énekes emlékére készített. Robert Johnson, aki a 30-as évek végén halt meg, már az EC előtti blues-zenész generációnak is a példaképe volt. Ez egy igazi blues lemez, rockosan, de mégis kortalanul, nagyon jó zenészekkel, jó hangszeres betétekkel. A gitár mellett a herflizés és az orgona is sajátos hangulatteremtő. Egyébként Billy Preston ezeken a lemezeken mindegyiken közreműködik, úgy tűnik, egyik legközelebbi zenésztársa lehet (a Beatles és a Rolling Stones stúdiózenésze is volt nagyon régen, tehát ő is tapasztalt csóka). A Back home azért meg kell írnom, hogy a leggyengébb ezek közül, a borítón fotósorozaton EC kiscsaládja idilljében, a zene is mintha ezt akarná visszaadni, de túl színtelen-szagtalan lett. Összességében EC még mindig tud megbízható színvonalat nyújtani, s ekkora nagy életműnél természetes is, hogy van néhány gyengén sikeredett lemez. (B+ / B- / B+ / B- / B+ / C+)
LGT, Székesfehérvár, 1982. december 22. koncert (bootleg)
Az elmúlt ősszel jelentkezett egy srác nálam, hogy szeretne velem bootlegeket csereberélni (valakitől hallotta, hogy nekem lehetnek érdekes felvételeim). Kiderült, hogy nagyon sok jó magyar koncertfelvétele van, amik engem is érdekelnek, s aztán lista cserék és kívánságlisták után egy tucat CD-t átmásolgattunk egymásnak. Közben chatelgettünk a zenékről, meg amikor találkoztunk, akkor is beszélgettünk a felvételekről. Én meglepődtem, hogy milyen sok élvonalbeli zenekartól van régi felvétele, ő pedig megkérdezte, hogy nekem meg miért csak alternatív zenekaroktól vannak korabeli felvételeim. Miért nem vettünk fel, pl. LGT koncertet, miért csak Bizottságot, VHK-t, Európa Kiadót, Balatont stb.? Hirtelen nem tudtam rá válaszolni. Annyira egyértelmű volt, hogy ezeket mi magunk is felvettük, meg kerestük az ilyen felvételeket, csereberéltük, de a professzionális zenekarok koncertjeit nem. Talán azért, mondtam, mivel ezeket a zenéket lemezekről is tudtuk hallgatni. A koncertekre elmentünk, szerettük, élmény volt, de hallgatni lemezről hallgattuk őket. Az alternatív zenekarokat koncerten kívül csak akkor tudtad hallgatni, ha volt kalózkazettád, amiket hihetetlen rossz minőségben másolgattuk egymásnak, s kincsnek számított egy-egy jobb minőségű felvétel. Hiánypótlók voltak. A nagy zenekarok meg ott voltak a lemezeken és koncerteken kívül a tévében, rádióban is, újságokban, plakátokon, különböző más módon is (pl. filmekben, vagy filmzeneként stb.). Ma viszont már kortörténeti jelentősége van egy bootlegfelvételnek attól is, aki annak idején még a vízcsapból is folyt. Itt van példának az LGT, milyen koncertzenekar volt? Emlékeim szerint az egyik legjobb magyar koncertzenekar, nagyon profi, húzós, színes megszólalással. A koncertfelvételek, amik lemezen megjelentek viszont kozmetikázottak, mint minden koncertalbum, s ma már nem tudnád megmondani, hogy élőben tényleg így szólt-e. És itt egy bootleg, ami (a rövid 50 percével is) bizonyítja, jól szólt ez a banda. Karácsony János gyenge, hamis hangjára is ráismertem, igen, ez volt a gyenge pontja a zenekarnak, de Solti dobjátéka, vagy Somló fúvós betétei meg kárpótolnak. A lemezekről ismert számok nagyon jól vannak koncertre hangszerelve. Jó volt erre ráismerni, a régi LGT koncerteket feleleveníteni. (B-)
The Cure: 4:13 Dream, 2008.
Igen, végre, ez egy jó lemez. A C valamikor a 90-es években kezdett ellaposodni. Nem is az volt a gond, hogy önismétlő, mert erre sok példa van, hogy kedvenceinket nem tudjuk megunni, még akkor sem, ha már nem annyira mutatnak újat. Inkább erőtlenné vált, s az önismétlés ilyenkor már nem kap felmentést. A régi lemezekből a kedvenceket továbbra is szívesen hallgatta az ember, de az újak nagyon haloványak voltak, legyen az sorlemez vagy koncertfelvétel. De ez most újra egy feszes anyag, jól eltalálva az arányokat, s különösen tetszenek a pszichedelikusabb számok. Szerintem ez az album az új generációknak is tetszhet, akik nem ismerik a 80-as évek kult lemezeit, meg mondjuk később is születtek. Nem akarok igazságtalan lenni, a 2004-es lemeze sem volt rossz, legalábbis akkor tetszett, azóta viszont valami miatt nem hallgattam ezt a lemezt. (B)
Add nekem azt a régi hitem, Székesfehérvár, 1982. július 3. (Fiatal Dalosok X. Országos Találkozója)
Azok a régi folk másfélnapok a műv. központban! Hát, igen, nem voltak olyan fesztiválok, mint manapság, de sok olyan tematikus fesztivál volt, amik nagyon jó kis életet vittek az életünkbe. Ez a két nap is minden évben tiszta pezsgés, nyüzsi volt, egyszerre olykor három-négy helyszínen is felléptek, azt sem tudtad, hogy mikor hova menj, mert mindent meg szerettél volna hallgatni. Egyébként a műv. központban öt helyszín volt, plusz egy nagy koncertnek adott helyet a szabadtéri. Ez a lemez abból az időkből, s azoktól a zenészektől van, csak nem Debrecen, s nem folk másfélnap, hanem Székesfehérvár és Fiatal Dalosok országos találkozója (ma már meg lehetne velük csinálni öreg dalosokként). Egyébként a lemezt ismertem, talán nekem is megvolt a megjelenésekor, de már azóta majdnem 30 év telt el, el is felejtkeztem róla. Egészen kellemes élmény volt újrahallani, emlékezni ezeknek a koncerteknek a hangulatára. Ez a lemez jó ízelítő, a műfajról jó összképet ad. Az előadók többsége humoros, inkább ironikus, picike társadalombírálattal (pl. Boros, Voga-Turnovszky, Berkes). A kisebb része, kb. harmada meg az „elvontabb” gondolatoknak ad teret, kissé tipikus magyar depresszióval körítve, nagyobb társadalombírálattal (pl. Dévényi, Dinnyés). De egy-egy előadó mindkét helyre besorolható, emlékszem pl. Vas Zoltán egyik nap komolyabb számokkal lépett föl, másik nap Vas Művek néven csupa poénossal, paródiával. Vagy Dinnyés a szokásos műsora után a parkolónál lévő lépcsőknél Voga-Turnovszkyval és Boros Lajossal Szatyrok néven (Szatírok) pedig végig humorra vett számokkal lépett fel. (a beavatatlan járókelők csodálkozására). Szerettem ezeknek a napoknak a hangulatát, nem is tudom hány évet élt meg, nem olyan sokat, de emlékezetesek maradtak. (C+)
Mulatu Astatke: NYC-Addis-London (1965-1975)
Ez tényleg egy nagyon különleges zene. Az etnósabb számok is nagyon jók, de az avantgarde jazzhez közel álló számok nagyon az én zenei világom. Leginkább a kedvenc Carla Bley lemezem jut eszembe, Gato Barbieri, és másik nagy ritkaság, a korábban felfedezett Doug Carn. A 8. szám, Emnete című fantasztikusan pörgős, a 3 és félperces számból egy negyedórás jamelést is el tudnék képzelni. Nagyon jók a fúvósok. A régebbi, ötvenes-hatvanas évek hangzása mellett az újabb, avantgarde jazzes elemek is jelen vannak, na, meg persze az etnikumból hozott zene. A 10. szám (Yefikir Tizita) a másik kedvencem, amiben nagyon szépen ott van mindaz, amit az előbb írtam. Ennek a számnak ráadásul van egy lüktető vibrálása is, ami izgalmassá teszi, mindeközben felületes hallgatással nem tűnik többnek ez a szám, mint egy cirkuszi akrobata mutatvány alá játszott zenekari impró. (A)
Az etióp Mulatu Astatke (vagy franciásan Astatqé) vibrafonos, billentyűs és zenekarvezető a hatvanas évek elején érkezett Nagy-Britanniába, eredetileg azért, hogy mérnöknek tanuljon, de beszippantotta a jazz; zenét tanult Londonban és Walesben, majd Amerikába ment, ahol az első afrikai diák volt (vagy más források szerint ezek egyike) a nagynevű Berklee College of Musicon, illetve élt az akkoriban (is) pezsgő zenei életű New Yorkban is. Az őt ott ért hatásokból és hazája tradicionális zenéjéből létrehozott saját stílusát Ethio-jazzre keresztelte; egyébként a pentaton skálát használó etióp zene kívülálló számára meglehetősen "arabos" (vagy "keleties") is. 1965-től készített felvételeket; egy időben az Ethiopian Quartet névre hallgatott a zenekara, bár rajta kívül Puerto Rico-i zenészek játszottak benne. A hatvanas évek végén tért vissza Etiópiába, a fővárosba, amely (a rasztafari-mitológiából ismert, az emberiség maradék része számára érthetetlenül istenített) Hailé Szelasszié uralmának vége felé éppen a "Swinging Addis" névre keresztelt korszakát élte. Helyi sztárénekesek számára hangszerelt felvételeket, illetve (például a b-oldalakon) instrumentális számokat is készíthetett. Egészen 1975-ig: az 1974-ben puccsal uralomra került katonai kormányzat (Derg) azután véget vetett mindennek, ami addig legalább jó volt; továbbá népet is irtott. Mulatu Astatke újrafelfedezése az etióp zene nagy napjait szemléző, a francia Buda Musique által kiadott, nagyszerű Ethiopiques sorozathoz köthető: ennek negyedik, megjelent része válogatott instrumentális darabjaiból; ez hozta vissza az - egyelőre viszonylag szűk - köztudatba a szerzőt. 2005-ben Jim Jarmusch az ő zenéjét használta fel a Broken Flowers (Hervadó virágok) című filmjében. (Rónai András, Quart)
Grinderman, 2. 2010.
Az első lemez nagyon jó volt, bár én egy kicsit értetlenkedtem, miért kellett NC-nek új együttest alapítania, hiszen ez is nagyjából hasonló zeneileg, ugyanerre a zenére a Bad Seeds is képes lenne. Gondoltam, hogy lesz folytatás, a facebookon láttam klipeket, nagyon jó új számot pl. tavaly nyáron, azóta meg már többször is számokat, infókat stb. a második album apropóján. Fura, hogy az első lemez 2007-es, nekem kevésbé telt az idő. Ideje volt új lemezt kiadni. És megint sikerült egy hihetetlenül feszültségteljes albumot összehozni. NC nagy mestere a feszültségteremtésnek, szinte olyankor is izzik a levegő, amikor éppen nem tombolnak a hangszerek, hanem a majdnem csöndbe balsejtelmesen éppen-éppen belevakkan a basszus, vagy belevisít a gitár, vagy a dobos hirtelen egy erősebb leütést produkál. Ezen számkezdéseknél biztos lehetsz abban, hogy nagy dráma van kialakulóban, nemsokára lesz itt olyan zúzás… Nagyon erős lemez, s megint rövid, amit nem igen értek, miért ez a visszatérés a 40 perc körüli hosszúsághoz. De egyébként tartalmilag meg olyan a zene, hogy nem érzed rövidnek. Szóval, pont jó. (A-)
Jean-Michel Jarre: Sessions 2000, 2002.
Az elmúlt évtizedben néhány 90-es évekbeli lemezével is találkoztam, amelyek nem voltak annyira jók, inkább olyan közepesek. Ez a lemez viszont egészen jó. Tetszik, hogy jól használja a hangszereket, olyan jazzes hangzást ad a számainak, de tetszik a spontán ambient hangulat is. Van egy szám, ami tisztára a régi kelet-európai hangzásvilágra emlékeztetett, ilyenekre gondolok, mint Niemen, meg a csehek, pl. Fermata. Rövid lemez, ennél több is lehetett volna ebben a zenei projektben. Azt gondolom, hogy ez a session feeling jobb, mint amit nagy, kolosszális koncerteken varázsol, fényekkel, lézerrel és hókuszpókusszal. Ez sokkal inkább követhető út lenne, vagy legalábbis érdemes lenne olykor ezt a zenei világot is folytatnia. (C+)
Dire Straits, 1978.
Dire Straits: Communiqué, 1979.
Dire Straits: Making movies, 1980.
Dire Straits: Love over gold, 1982.
Dire Straits: Alchemy – live, 1984.
Dire Straits: Brothers in arms, 1985.
Megint egy véletlen folytán került hozzám egy zenekartól egyszerre több lemez, a DS pályafutásának első hat lemeze. A DS számomra sok zenekarral hasonlatosan egy ívet írt le, aminek a kezdetét nagyon szerettem, aztán a későbbi lemezeit nem igen tudtam kedvelni. Régen hallgattam, s most egymásután hallgatva ezeket a régről jól ismert, annak idején agyonhallgatott lemezeket, újra rácsodálkoztam, hogy milyen üde zene ez. Még ma is. Nem akarom most kifejteni, hogy a punk és a keményrock előtörése idején, a divatzene diszkó üressége környékén milyen kellemes meglepetés volt ez a keserédes hangulat, tiszta hangjai. Maga a gitárjáték, az „üveghangú” gitár (amit azért Zappa a Joe’s garage-ban tökélyre vitt, s a kettőt összevetve, inkább a DS mondjuk a korabeli Pink Floyd Animals-hez jobban hasonlít gitárilag) és Mark Knopfler jellegzetes hangja meghatározó lett ezekben az években. Az első emlékem az első lemezhez köt, amit meglepő módon állami boltokban lehetett kapni (még azelőtt, hogy világhírű zenekarként a szerény választékban üzletileg is megérte volna). A pécsi osztálykiránduláson a buszban, mivel csak ez a kazetta volt, így egész idő alatt ez ment, s számomra összekötődött annak idején a hegyekkel, völgyekkel, az on the road érzéssel. Ez már még nosztalgiaként is csak halvány emlék, most nem is így hallgattam. Aztán a katonaságnál a Brothers, ami már a címével is kapcsolódott (s aki a Bikinis, R-Go-s katonanótáktól már hányingert kapott, inkább hallgatta mondjuk ezt). Ott stúdiósként ezerszer meghallgattattam a kajálások közben a katonákkal a lemezt, mivel a stúdió egyik normálisabb LP-je volt (hiszen ezt is lehetett boltokban kapni), s ha nem akartam saját kazettát berakni, akkor mindig ezt nyomattam. Hát erre a korszakra sem emlékeztet rózsaszínű nosztalgiával a DS, inkább most csak az jön fel, hogy a hat lemezből melyeket hallgattam többször az átlagon felül (egyébként a 6-ból LP-n 4 volt meg, a másik kettő kazettán). A katonasághoz kapcsolódik az is, hogy ekkor voltak először nálunk, s nagyon el akartam menni Bp-re, a koncertre, de végül nem sikerült, így aztán a katonaság falán kívül aznap az IPK-ban, Zazou-Bikaye koncerttel kárpótoltam magam (ami egyébként nagy élmény volt). Hallgatom a hat lemezt időrendben, s azt tapasztalom, hogy már ebben a felágazó időben is nekem a lemezek egyre kevésbé tetszenek, ahogy az első lemeztől távolodunk. Az első lemez olyan, mint egy konceptlemez, kapcsolódnak egymáshoz a számok, legalábbis így érzed. Aztán egyre inkább feloszlik slágernek szánt és nem slágernek szánt számokra (azért kivétel is van, a Love over gold). Biztos a sikernyomás hatása, s ez most jobban szembetűnő, mint akkor, amikor up to date hallgattuk ezeket a lemezeket. Mindenesetre egyéni stílust alakítottak ki, ami a rocktörténet egyik meghatározó színe lett, s a zenei ízlésem formálásában is valószínűleg játszott szerepet a DS. Ebben a tavaszi hangulatban egészen jó érzés volt erre a zenére dolgozni. (B / B- / B- / B / C+ / C+)
Moby: Last night, 2008.
Nagy csalódás ez a lemez. Eddig egészen kedveltem a lemezeit, igényes szórakoztató-tánczenének tartottam, ami ráadásul arra is ad, hogy ne legyen egysíkú. Erre ez a lemez olyan igénytelen, mint a diszkóláz után egy 80-as évekbeli, az újhullámból kinőtt (lecsúszott?), stúdióban összeeszkábált nyári egyszámos zenekar. Tele ennek az időszaknak a sematikus hangzásával, gyengécske slágeresség, idegesítő hangzás, diszkópuffogás tinglitangli diszkódallamok… A „self made”-ek közül kedveltem, bár amikor a Burialt megismertem, azt írtam, hogy kétségtelenül jobb, mint Moby. Hát tényleg az. (C-)
Art of Noise: Best of, 1992.
A 80-as évek közepén egészen kedveltük ezt az akkor jó időben, jó helyen berobbanó zenekart, ami jól kihasználta a videóklip újdonságát, a meghökkentést, a hangzásvilág kissé formabontóra fésülésének előnyét. És tényleg nem szólt rosszul, érződött, hogy jó zenészek ezek, ha még populárisak is akarnak lenni. Laurie Anderson árnyékában egyáltalán nem fitymáltuk le, elfogadtuk ilyennek. Ez a válogatás lemez viszont nagyon gyengécske, persze rajta az a 3-4 sláger, ismert szám, amit mindenki ismer, de a többi nagyon siralmas töltelékzene. Pedig voltak ennél sokkal jobb számai is, ambientes is, de pörgősebb is. Vagy csak én emlékszem jobbra? Mindenesetre úgy tűnik, hogy nem is a kezdeti sikert hozó számok, hanem a Tom Jones: Kiss száma lesz, ami megmarad, s a többi, sajnos az utókornak lényegtelenné vált. (C)
Nick Cave & The Bad Seeds: Best of, 1998.
A válogatásokban otthon vagyunk, rengeteg elméletünk, besorolásunk van ebben a témában. Nekem már évek óta ebben semmit sem változott a véleményem, de nem akarlak ezzel évente többször is untatni. Elég annyi, hogy ez a válogatás abból a szempontból korrekt, hogy a legismertebb számokat úgy válogatta, ahogy én csinálnám egy bulira. Nagyon érezni kell, hogy milyen számokkal lehet bemelegíteni, elkapni a NC-et kevésbé kedvelőket, mivel tud megmelegedni a lejátszóban az anyag. Minél jobb az eleje, annál kevésbé ösztönöz később más zenék berakására, még akkor sem, ha már kissé vadabb NC számok mennek. Ez a válogatás ezt a vonalat követi, s nekem nagyon jó hallgatni a NC számokat, bármilyen sorrendben is vannak, na, meg az sem baj, hogy az album a sokat hallott slágerekre fókuszál. (B-)
Tangerine Dream: 220 volt – live, 1993.
Tavaly egy régi lemeze egészen kellemes meglepetés volt, néhány éve pedig egy válogatás lemeze is tetszett nekem. Ez a hangzás viszont már másabb, mint a 70-es éveké. Csak olykor ismerem fel a jellegzetes elektronikus hömpölygést, és a számok többsége lendületes, gitárjátékra épülő zene, amilyet még ma is sokan művelnek. Inkább a Solaris-ColorStar tengelyre tudnám elhelyezni, hogy most csak magyarokhoz hasonlítsam. Van azonban olyan is, ami nem tetsző nekem, a Kenny G. és a még inkább kifényezettek mű progresszívzenéje, már-már kissé giccs, mint a mi Szent Martinunk (hogy megint egy hazait említsek). A gitárfutamos számok nekem bejönnek viszont, s az is szimpatikus, hogy koncertanyag létére nem olyan nagy handabanda super show feeling. Hogy egyértelműbb legyen a gitáros váltás, még Hendrix Purple Haze számát is eljátsszák, ami a koncerten érezhetően a legnagyobb ovációt érte el, ettől függetlenül elsőre eléggé meglepő volt a TD-től hallani. (C+)
Koncertekről
Henryk Górecki (1933-2010): III. szimfónia
Justyna Reczeniedi, Debreceni Filharmonikus Zenekar, Kocsár Balázs
(2011. május 10. KLTE – aula)
Amikor a kétezres évek elején megkaptam Tőletek ezt a művet CD-n, rögtön a kedvencem lett. Semmit sem tudtam a műről, a szerzőnek a nevét legfeljebb láttam már leírva. Nagyon nem kellett kutakodnom, hogy kiderüljön, ez a mű egyre népszerűbb a világban. Kicsit a holocaust emlékének a méltó zeneművévé lépett elő, majd a UNICEF is használta a gyermekszegénység (éhezés, kirekesztés stb.) áldozatainak a figyelemfelhívó kampányához, ami biztos még inkább ismertté tehette Górecki nevét és ezt a szimfóniát. Egy mai zeneszerző humanizmusa (vágya?) érződik belőle. Nagyon szívhez szóló mű, de ettől még nem populáris, a hangszerelése figyelemreméltó, a nagy művekre jellemző alaposság stb. Már akkor vágytam rá, hogy ezt a szimfóniát élőben halljam. Nos, eljött ez is, tavaly ősz óta nagyon vártam ezt a koncertet (akkor ismertem meg a bérlet programját).
Külön érdekesség, hogy egy fiatal, de feltörekvő lengyel szoprán adja elő a debreceniekkel. A lengyel nyelv sem könnyű, akárcsak a magyar, biztos ezt a darabot is másképpen énekli az, akinek anyanyelve a lengyel. Tehát még ez is különlegessé tette a koncertet (emlékszel? – „Djugyit, nyess ke!” mennyit röhögtünk ezen).
Igazi jószagú, májusi nagyerdei estébe illeszkedett a koncert. Az egyetem aulája ugyan nem a legjobb terem akusztikailag, de most az aula is ünnepélyessé tette az estét. A besötétített teremben csak a kottákat megvilágító kis lámpák égtek, olyan hatást kölcsönözve, mintha rengeteg kis gyertya lenne a zenészek között szétszórva. Illetve az énekesnő hátul, a dobogón egy fejfénnyel emelkedett ki.
Tényleg megvolt az ünnepélyessége. Nagyon szép koncert volt, átélhető, emlékezetes. Tulajdonképpen ezt vártam már jó néhány éve, s most a lehető legszebben valósult meg. És amikor az egyetemről kijött az ember ugyanaz a kellemes, jószagú nagyerdei tavasz vett körül. Ennél tökéletesebb feeling már nem is lehetne. (A)
A válogatásokban otthon vagyunk, rengeteg elméletünk, besorolásunk van ebben a témában. Nekem már évek óta ebben semmit sem változott a véleményem, de nem akarlak ezzel évente többször is untatni. Elég annyi, hogy ez a válogatás abból a szempontból korrekt, hogy a legismertebb számokat úgy válogatta, ahogy én csinálnám egy bulira. Nagyon érezni kell, hogy milyen számokkal lehet bemelegíteni, elkapni a NC-et kevésbé kedvelőket, mivel tud megmelegedni a lejátszóban az anyag. Minél jobb az eleje, annál kevésbé ösztönöz később más zenék berakására, még akkor sem, ha már kissé vadabb NC számok mennek. Ez a válogatás ezt a vonalat követi, s nekem nagyon jó hallgatni a NC számokat, bármilyen sorrendben is vannak, na, meg az sem baj, hogy az album a sokat hallott slágerekre fókuszál. (B-)
Tangerine Dream: 220 volt – live, 1993.
Tavaly egy régi lemeze egészen kellemes meglepetés volt, néhány éve pedig egy válogatás lemeze is tetszett nekem. Ez a hangzás viszont már másabb, mint a 70-es éveké. Csak olykor ismerem fel a jellegzetes elektronikus hömpölygést, és a számok többsége lendületes, gitárjátékra épülő zene, amilyet még ma is sokan művelnek. Inkább a Solaris-ColorStar tengelyre tudnám elhelyezni, hogy most csak magyarokhoz hasonlítsam. Van azonban olyan is, ami nem tetsző nekem, a Kenny G. és a még inkább kifényezettek mű progresszívzenéje, már-már kissé giccs, mint a mi Szent Martinunk (hogy megint egy hazait említsek). A gitárfutamos számok nekem bejönnek viszont, s az is szimpatikus, hogy koncertanyag létére nem olyan nagy handabanda super show feeling. Hogy egyértelműbb legyen a gitáros váltás, még Hendrix Purple Haze számát is eljátsszák, ami a koncerten érezhetően a legnagyobb ovációt érte el, ettől függetlenül elsőre eléggé meglepő volt a TD-től hallani. (C+)
Koncertekről
Henryk Górecki (1933-2010): III. szimfónia
Justyna Reczeniedi, Debreceni Filharmonikus Zenekar, Kocsár Balázs
(2011. május 10. KLTE – aula)
Amikor a kétezres évek elején megkaptam Tőletek ezt a művet CD-n, rögtön a kedvencem lett. Semmit sem tudtam a műről, a szerzőnek a nevét legfeljebb láttam már leírva. Nagyon nem kellett kutakodnom, hogy kiderüljön, ez a mű egyre népszerűbb a világban. Kicsit a holocaust emlékének a méltó zeneművévé lépett elő, majd a UNICEF is használta a gyermekszegénység (éhezés, kirekesztés stb.) áldozatainak a figyelemfelhívó kampányához, ami biztos még inkább ismertté tehette Górecki nevét és ezt a szimfóniát. Egy mai zeneszerző humanizmusa (vágya?) érződik belőle. Nagyon szívhez szóló mű, de ettől még nem populáris, a hangszerelése figyelemreméltó, a nagy művekre jellemző alaposság stb. Már akkor vágytam rá, hogy ezt a szimfóniát élőben halljam. Nos, eljött ez is, tavaly ősz óta nagyon vártam ezt a koncertet (akkor ismertem meg a bérlet programját).
Külön érdekesség, hogy egy fiatal, de feltörekvő lengyel szoprán adja elő a debreceniekkel. A lengyel nyelv sem könnyű, akárcsak a magyar, biztos ezt a darabot is másképpen énekli az, akinek anyanyelve a lengyel. Tehát még ez is különlegessé tette a koncertet (emlékszel? – „Djugyit, nyess ke!” mennyit röhögtünk ezen).
Igazi jószagú, májusi nagyerdei estébe illeszkedett a koncert. Az egyetem aulája ugyan nem a legjobb terem akusztikailag, de most az aula is ünnepélyessé tette az estét. A besötétített teremben csak a kottákat megvilágító kis lámpák égtek, olyan hatást kölcsönözve, mintha rengeteg kis gyertya lenne a zenészek között szétszórva. Illetve az énekesnő hátul, a dobogón egy fejfénnyel emelkedett ki.
Tényleg megvolt az ünnepélyessége. Nagyon szép koncert volt, átélhető, emlékezetes. Tulajdonképpen ezt vártam már jó néhány éve, s most a lehető legszebben valósult meg. És amikor az egyetemről kijött az ember ugyanaz a kellemes, jószagú nagyerdei tavasz vett körül. Ennél tökéletesebb feeling már nem is lehetne. (A)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése