2011. március

bea (c.n. és é.n.)

A CD-n nincs semmilyen információ, sem évszám, sem a zenészekről valami leírás a neveken kívül. Szép borító, sok kép, szöveg, de támpont, hogy ki lenne ez a nő, semmi. Azt is szoktam nehezményezni, hogy nem írnak évszámot, rengeteg helyen lehetne leírni (stúdió, kiadó, egyéb infók után, magán a lemezen, diszken is stb.), de mintha direkt nem akarnák tudatni. A neten sem volt egyszerű, de megtaláltam, a hölgy nem más, min Tisza Bea, aki már 90-es években sok jazz együttessel énekelt, de sok poplemezen is vokálozott (Presser, Charlie és hasonló profik lemezein, koncertjein). Így nekem is ismerős volt a neve. A lemezt is megtaláltam, 2003-ban a londoni 606 jazz club előadója volt, s itt jön össze angol zenészekkel, s így ez a lemez velük, plusz magyar kísérőivel jön össze, még ebben az évben (Nagy János, Kormos János, Lukács Péter, Winston Clifford, Ben Castle, Steve Rubie stb.). A lemez kellemes mainstream jazz, korrekt, intelligens előadásmód, könnyeden hangszerelve, de azért nem túl populárisra. TB hangja kellemes, jól áll neki a jazz, főként az érzelmesebb, zongorával kísért lassúbb számokban. Klubban biztos kellemes háttérzene lehet, de esti otthoni ilyen-olyan tevékenységekhez is jó. Tetszenek még benne a fúvósok is (szaxi és fuvola). A családnév elhagyása gondolom, az angol nyelvterületnek szólt, mert az itthoni lemezein teljes névvel szerepel. (C+)

Lord Of The Rings – soundtrack, 2002.

A trilógia mindhárom filmzenéjét Howard Shore szerezte. A film ismerete nélkül talán még inkább élvezhető ez a zene, ill. konkrétan ez az album, mert önálló kompozícióként jól megállja a helyét. Egy szép, modern szimfonikus darab, ami nem igazán megy el romantikába a filmes hatások miatt, mint ahogy nagyon sok filmzenénél tapasztalható. Végig nagyon kellemes hangzású, de nem tesz engedményt, csak olyan színezések, megoldások hallhatók, ami a komolyzenétől nem áll távol. Olyan érzésed van, mintha egy mai darab valamilyen középkori témára ihletett lenne, éppen ezért kevésbé elvont, mint egy mai kortárs zene. Azért album, filmzene nem maradhat dalbetét nélkül, nem meglepően az első rész filmzenéjében Enya volt hallható. Ebben viszont számomra érdekesebb, hogy a „fődalt” Emiliana Torrini adja elő, ill. egy-egy tételben hallható Sheila Chandra, és Elizabeth Fraser. A negyedik hölgy operaénekes, egy feltörekvő híresség, Isabel Bayrakdarian. Mindegyik szépen illeszkedik a zenéhez, az oratórium feeling jól bejön velük. (C+)

Egy Kiss Erzsi Zene: Kinono, 2006.

Ezt a lemezüket nem ismertem még. Továbbra is szeretem a zenéjüket, igazán lendületes, jól hangszerelt muzsika, szeretem útközben hallgatni, de koncerten is nagyon jók. Bírom KE következetességét, hogy csak halandzsa nyelven énekel. Olyan ez már, mintha az ő anyanyelve lenne, teljesen természetes, hogy ezen énekel, mint Gulácsy na’conxypanja (de régen írtam le ezt a kifejezést, el is bizonytalanodtam, hogy jól emlékszem-e az írásmódjára). Szóval, szerintem a hazai könnyű/alternatív/bármi zenei világ egyik legjobb színfoltja továbbra is az EKEZ. Egyébként nem olyan régen jelent meg a következő lemezük (nem sűrűn készítenek lemezeket, annál sűrűbben koncerteznek). Az is igaz, hogy ma már egy-egy lemez megjelenését észre sem veszi az ember, mert boltokban vagy nem lehet kapni, vagy el van jól dugva (az az egy-két db). Ha véletlenül valahol olvasol róla, ill. én onnan tudom, hogy a facebookon lájkoltam az EKEZ-t, így az információik megjelennek az üzenőfalamon. Amióta a facebbokon fent vagyok, sokkal több információhoz jutok zenékről is. Így azt is láthatom, hogy milyen sok koncertet nyomnak ők is, meg mások is. (B+)

Cocteau Twins: Treasure, 1984.

Az 1982-es Garlands c. lemezüket pár éve hallgattam utoljára. A 90-es években volt néhány lemezük felvéve kazettán, így például ez is. És ez volt a kedvenc lemezem. Jó volt újrahallgatni, még most is szeretem ezt a fura lebegős hangzást, Elizabeth Fraser különleges hangját. Úgy tudom, már régóta nem működnek, pedig ez a zene kiaknázhatatlan, bár az is igaz, hogy emlékszem egy-két kevésbé jól sikerült lemezükre is. És a 4AD megvan még? (B-)

Kate Bush: The hounds of love, 1985.

Kate Bush: The sensual world, 1989.

Nem is olyan régen hallgattam a Lionheart lemezét 1978-ból. Azt is, de ezt a két lemezt is kedveltem, olyan bármikor, bárhol hallgatható kategória volt nekem. És a 80-as évek elején, közepén egy üde színfolt. A diszkóőrület után az újhullám sem hozott csupa jó zenét. De legalább a rádióban is lehetett a sok silány sláger között nagyon kedvelhető számokat is hallani. A new wave legalább megtörte a diszkó uralmát, s olyan zenék, mint a Police vagy a Dire Straits is teret kaphatott. Na, meg Kate Bush. Aki sem alkatilag, előadóként, sem zeneileg nem a szokványos sztártípus, nem sok lemezt készített, de azok nagyon színvonalasak. A hangja nagyon egyedi, s nagyon szerethető, emocionálisan is megkapó. A zene még akkor sem kommersz, ha egészen populáris dalról van szó. 1985-ig is, az addigi 4-5 lemezével bizonyított, hogy a modern, művészi popzene jelentős előadója, alakítója, de ekkor Peter Gabriel lemezén megjelenik a Don’t give up duett, ami szinte biztos, hogy a minden idők legnagyobb dalai között szerepelhet, annyira gyönyörű szerelmes dal, s ráadásul az első videoklip, ami készült belőle, az ölelős (biztos, emlékszel rá) még inkább kiemelte a szám „erényét”, azt a bensőséges, intim érzelmi töltetett, ami mindenkit meghat egy kissé. Ekkor éreztük igazán azt, hogy KB ilyen nagyságokkal egy úton halad, mint Peter Gabriel. S a Sensual még inkább zeneileg a PG-i hangzás felé vitte, most csak a bolgár női kórust említem, akiknek a szerepeltetésével megelőzte PG-t, és Goran Bregovicot is. (B- / B)

Laurie Anderson: Strange Angels, 1989.

Ezt a lemezt annak idején, kazettán tényleg szó szerint rongyosra hallgattam. Bár sokan mondták, hogy ez sokkal populárisabb, mint előző lemezei, ami igaz, de én teljesen elvarázsolódtam ennek a lemeznek a hangulatától. Egyébként hangszerelése egyáltalán nem rosszabb, kissé erőteljesebb zeneileg, kevésbé érződik belőle a néhai útkereső performer, de nem ettől lett népszerűbb. Inkább attól, hogy sokkal érzelmesebb, mint eddigi lemezei, emocionálisan rögtön magával ragad. Az énekmódja sokkal finomabb, melodikusabb is. Még ma sem tudom elfogulatlanul hallgatni. Zenei szempontból viszont: rengeteg zenész közreműködik, s jól ismertek is, pl. Tony Levin, Bobby McFerrin (pont ekkoriban lesz világhírű) vagy Nana Vasconcelos (aki a Garbarek együtteseivel a 80-as években, Debrecenben itt volt kétszer is a jazznapokon). Mindenképpen ennek a korszaknak egy jelentős lemeze ez. (B+)

Portishead: Dummy, 1994.

Az első lemezük ez, ami emlékeim szerint eléggé berobbant a köztudatba. Nekünk ez a trip hop stílus ismeretlen volt, nagyon fura, különleges hangzásnak ítéltük meg. Van benne valami drámaiság, nem pusztán melankólia, annál jóval több. Nem sok lemezük van, de leginkább ezt az elsőt kedvelem, mert nekem ez maradt meg nosztalgikus emléknek is. (C+)

Ministry: The mind is a terrible thing to taste, 1989.

Arra emlékszem, hogy felfigyeltünk erre az együttesre. Először egy kazettán összekevertük egy másikkal, tulajdonképpen az tetszett, de azt hittük, hogy Ministry. S aztán az igazi Ministryt megismerve már ez is tetszett, attól függetlenül, hogy soha nem voltam metal rajongó. De ez az industrial metal nekem újabb hangzás volt, mint a jól ismert metálos sémák. Ez valahol a hagyományos metal és a trash között van szerintem. A wikipédia azt írja, hogy 1981-ben alakultak, s ez már e negyedik lemezük volt. Ami meglepett, hogy a Nine Inch Nailsre is nagy hatással volt. Bár, jobban bele gondolva, annyira mégsem meglepő. (C+)

Shriekback: Go Bang!, 1988.

A new wave-ből nőhetett ki, hiszen 1981-ben alakult, de ez a lemez nekem az a tipikus populáris indie rock, indie britpop, ami azért tényleg onnan indult, ill. a post punkból fejlődgetett. Semmit nem tudok róluk, lassan 20 éve ismerem ezt az egy lemezüket, s most, hogy szelektálom a régi CD-ket akadtam rá (s a hetekben több ilyen hasonló lemezre). Most nekem nagyon hétköznapi, kissé középszerű zenének tűnik, bár emlékeim szerint annak idején azért hallgattam. Egy sor kortársát tudnám felsorolni, ami sokkal jobb, ill. még a mai napig is jobban tetszik, így nem is igen koptatom a billentyűzetet. (C)

Shy Reptiles, 1989.

Akkor itt a következő, kb. 20 évvel ezelőttről. Erre jobban is emlékeztem, hogy kedveltem a dögösségét, meg azt a jellegzetes 80-as évekbeli alternatív hangzását, ami persze sok minden más zenekarra is jellemző volt (pl. Cure). És valóban, most is tudom hallgatni, egészen jó, nem gyengébb mai füllel, nyugodtan el lehetne a mai felhozatalban is, sőt, kicsit hangszerelésben még cizelláltabb is, mint a mai indie rockosok. Google-lal semmit nem találtam róluk, csak azt, hogy ez az egyetlen lemezük (több CD-ket áruló site felhozatalában jelenik meg néhány mondatos információval), ill. még a Radioheadnél találtam utalást a zenekarra. (C+)

Zawinul Syndicate: Dialects, 1986.

Ezt is Tőled kaptam, mint a fentieket is, ebből a 20 évvel ezelőtti „csomagból”. Tök jó „leporolni” a régen hallgatott lemezeket, újra hallani sok-sok év után, néhány gyöngyszemre újra rácsodálkozni, egy-két lemeztől nosztalgiába esni, s bizony azt is felismerni, hogy nem minden maradandó, vannak feledhető zenék is. És bármilyen furcsa, olykor még átértékel is az ember olyan módon, hogy valami jobban tetszik, mint régen. Ezek a legizgalmasabbak, hiszen a leginkább elgondolkoztató, megfejtésre szorulhat. Nos, vissza Z-ra. Ez a lemez tetszik, bár lehet, hogy nem jobban, mint régen, de mindenképpen nagyobb rálátással fogadhattam, mint 20 éve. Akkor elsőre úgy tűnt, hogy Z is meglovagolja a világzene vonulatot. Most meg inkább úgy tűnik számomra, hogy a világzenés motívumok másodlagosak, ez bizony még mindig a Weather Report kabátja alól kandikál ki. Persze, ez nem túl eredeti megállapítás, de ezt most jobban érzékelem, mint két évtizede. A WR-nak a 70-es években óriási hatása volt a fúziós jazzre. És itt jön az, amit már sokszor végiggondoltunk, hogy objektíven milyen top listákat lehetne felállítani, hogy korrekt megközelítéssel tudjuk egy-egy zene értékét megállapítani. A múltban (adott korban) is és az utána jövő időkben is a hatás, ill. a sikeresség (másképp ismertség) tűnt fontos szempontnak. Nos, a WR a kortársaira is, és az utána jövő korokra is óriási hatást gyakorolt. Ha azt kellene megmondani, hogy Miles Davis után ki a második ebben az értelemben, akkor egyértelmű, hogy a WR. Z ezen lemezén ezt érzem én még inkább, s az afrikaias sound kevésbé jelentős (meg ilyet azóta hallottunk már sokat). Elfelejtettem már, mikor is halt meg, de nem olyan régen, mint hittem, 2007-ben. (B-)

The Tubes (?)

Azt hiszem, hogy ez is egyike azoknak, akiket nálunk alig ismernek, de külföldön eléggé népszerűek. 1975-ben alakultak 9 fővel és a rockot társították a punkkal, a színházzal, ill. minden olyan dologgal, amivel feltűnést lehet kelteni. Még ma is léteznek, talán ma már kevesebb taggal. Sokat parodizálnak, a humor még, amivel jól tudnak sáfárkodni, de hagyományosan zenét is parodizálnak, régen pl. countryt, musicalt, később meg világzenét. De ezen a gagyi válogatáson nem igazán érvényesül semmilyen formában sem, néhány rock sláger, semmi több. (C)

Inti-Illimani: En directo, 1980.

Inti-Illimani: Imagination, 1987.

A 60-as évek óta létező formáció. Nem is tudtuk, hogy a Viva Chile! 1973-as lemezt ők jegyzik, csak gyerekkorunkból jól ismertük ezt a lemezt, hiszen a kommunista szolidaritás jegyében minden intézményben megtalálható volt a lemez. A dél-amerikai zenével talán ez volt az első találkozásunk. És Chile fogalom volt akkoriban, a régi korok forradalmárai helyett itt voltak up to date, farmernadrágos fiatalok, akik a szabadságért harcolnak. Ez a Vietnam utáni időszak nemzetközi figyelmet érdemlő eseménye, a Pinochet rezsim. Aztán később már annyira nem is téma, mi sem igazán foglalkoztunk olyan dolgokkal, ami a pártállam propagandista masszájából kijött (egyszerűen kontraveniáns lesz az érdeklődés ilyen közegben), de valami nosztalgiaként megmaradt a chilei zene. Amúgy meg engem mindig is érdekelt Dél-Amerika, hiszen hihetetlen furcsa egy kontinens, milyen sok kulturális behatással rendelkezik (elsősorban spanyol-portugál, indián, néger, aztán egyéb európai, észak-amerikai, de még cigány is). Ebből kavarcsból egy nagyon érdekes, számunkra ismeretlen, távoli világ látható csak, ami izgalmasnak tűnik, de ismeretlensége miatt megfejthetetlennek is. A dél-amerikai zene viszont vérpezsdítő, nagyon sokszor a divatok közkedveltté tették már ezeket a zenéket. Ez a zene is néhány divathullámban felszínre kerülhetett, kezdetben, a dobozgitáros, tábortüzes pol-beates időkben ugyanúgy, mint napjainkban, a világzene műfajában. (C+ / C+)

Könyvekről

Az utóbbi években, évtizedben(?) divat lett, hogy napilapok adnak ki könyvsorozatot, amit kedvezményes áron újságárusoknál lehet megvásárolni, könyvesboltokban nem kaphatók. Olcsó áruk miatt népszerűvé vált ez az akció, s kéthetente érik egymást a könyvek, lényegében ennyi idő alatt az átlagolvasó el is tudja olvasni az adott könyvet, s jöhet a következő. Én is jó ötletnek tartom, ezzel is egy kicsit vissza lehet szoktatni az embereket az olvasásra. Most ősszel-télen kezdődött az összes Rejtő ilyenformában kiadása. Rejtő évtizedekig az Albatrosz sorozatban jelent meg, egy-egy regény akár milliós példányszámban is úgy, hogy vagy 8-10 kiadást is megértek a legismertebbek (egy kiadás 100-200 ezer példány között mozgott a legnépszerűbb műveinél!). Aztán jött a könyvkiadásban is a rendszerváltás, s egyre-másra jöttek új Rejtő sorozatok. Volt, ami szép, elegáns borítóval, aztán ami a klasszikusokhoz illő kötés és borító, de volt újabb ponyvás változat is. Nem tudom, mennyire voltak ezek sikeresek, de szerintem RJ-t még most is el lehet adni, ha nem is milliós példányban, de hosszú évek alatt százezres számot egy-egy olvasottabb könyve biztos megüt, legfeljebb úgy, hogy többféle kiadásokból adódik össze a nagy példányszám. Ez az újságárus sorozat ott hibádzott, hogy az elsőt és a másodikat sokáig láttam a standon, az utána lévőket viszont már nem. A magyarázat az, hogy a Tizennégy karátos autó volt az első bevezető áron, így ebből nyilván nagyobb példányt nyomtak ki, a Vanek úr Párizsban volt a második, ezt viszont nem ismerik, így kevesebben vették meg, viszont a következők megint ismertebb regények voltak, így hamar elkeltek. Mire láttam újat a standokon, akkor már a 6-nál járt a sorozat. Persze, ez az én hibám is, mert havonta csak néhányszor fordulok meg újságosnál, tehát így könnyű lecsúszni a sikeresebb könyvekről. Mindegy, annyira nem volt bennem a gyűjtőszenvedély, csak utazáshoz vettem az első kettőt is. De az utazás után nem fejeztem be az elolvasását egyiknek sem, így hetekkel később olvastam el mindkét regényt. Rejtő A tizennégy karátos autó regénye a klasszikus légiós történetei közül való, s benne van minden, amit oly jól ismerünk tőle: humor, krimi, fordulatok, karakterek stb. A Vanek úr Párizsban ennek a folytatása, s ez kevésbé ismert. És ez valószínűleg nem véletlen. A könyv több szempontból is eltér a klasszikus légiós regényeitől. Először is nagy merészen magyar vonalat tesz a regénybe. Aztán a könyv két részből áll, az egyik légiós történet, a másik viszont Párizsban játszódik, s már nem is igen kötődik a légiós vonalhoz (az első rész két főszereplője és két mellékszereplője lesz fontos kapocs majd a könyv végén, addig egy kicsit levegőben lógnak a szálak, ami lehetne zseniális krimifogás, de nem igazán az). Ez a két rész eléggé elüt egymástól. Az első rész, ami a légiós regényekből ismert sivatagi menekülést írja le, itt most túlságosan körülményes, nem túl izgalmas, lomha cselekményű, egy igazi kalandfilm forgatókönyve nem tudna belőle mit kihozni. A második rész az eleven, a Párizsban dekkoló művészféle magyarok közül az egyik bohém fiú lesz a főszereplő és a mesélő. A magyar léha társaságról sokat ír, ami a krimiszerűséghez képest szokatlan. RJ hősei mindig romantikusak, a viccesen túlkarikírozott hősök fő tulajdonsága, hogy a valóságban nem is létezhetnek, csak a fantáziánkban, így a párizsi pénztelen, de mégis gondtalan magyar fiúk leírása sem másabb. De emlékezetemben van néhány olvasmányom, ahol magyar írók írnak párizsi életükről, vagy fiatal magyarok kinti létéről, s hasonló romantikus hangvételre emlékszem. A pénztelenség, a bohém élet tivornyázásai mind úgy jelennek meg, mint a legvidámabb gondtalan élet kellékei. Persze a korabeli pesti éjszakai élettel kapcsolatos írások sem másabbak, de Párizshoz ez a fiatalos bohém könnyelműség nagyon odatapadt. Sok oka lehet ennek, pl. Párizs a művészetek központja, ahova minden valamirevaló magyar kezdőnek is el kellett látogatnia. Aztán a nosztalgia is, hiszen általában egy biztos polgári létformából tekint vissza az író (és mi magunk sem vagyunk másabbak, ha régi sztorikat emlegetünk bulizásokról, ivászatokról stb.). Szóval, ezeken töprengtem, miközben elkezdtem olvasni Szini Gyula: Különös álmok novelláskötetét, amiben több novella szól hasonlóan a párizsi magyar fiatal (ilyen-olyan) művészekről és bohém életükről. Fura egybeesés, ha ugyanazon a napon két írótól is véletlenül egyazon témában olvasol. SzGy írásait egyébként nem ismertem, de szeretem a XX. század első feléből származó írók elbeszéléseit, s az ő novellái nagyon illenek a sorba (a 30-as évek elején halt meg). Van humora is, érdekfeszítően ír, sok novellája elgondolkodtató, empatikus, stílusa nem avult el. (B / C+ / B)

Filmekről

Somersault – Cigánykerék (by Cate Shortland, zene: Decoder Ring, 2004.)

A tévében láttam tegnap éjszaka, most a reggeli kávé közben gondolkodtam a filmről, s a google segítségével megnéztem egy-két információt róla. A 2006-os Titanic fesztiválon mutatták be hazánkban, ahhoz képest elég sokára került képernyőre (valószínűleg moziforgalmazásban nem volt). A filmről írnak egy pár mondatot, de már a romantikus ausztrál film meghatározásnál kicsit furcsállottam a dolgot (mint romantikus film, amit a Duna tévén piros 18-as karikával játszanak éjszaka), meg a leírás is nagyon olyan volt, mintha aki írta, nem is látta volna, hiszen egy kamaszlány felnőtté válása előtti kalandról ír, s ez így tényleg egy lányregény. A film azért ennél realistább, s kicsit mélyebb is. Valóban egy tizenéves lány otthonról elmegy, hogy önálló életet kezdjen, s egy vidéki porfészekben köt ki, ahol szállást, munkát, kapcsolatokat és egy pasit is talál, de mindez nem igazán hollywoodi módon, tinifilmként, ahogy általában szokták az ilyen sztorikat feldolgozni. A vidék zordsága, zártsága, bizalmatlansága, nyersessége, kegyetlensége sok mű (könyv, film) témája. Itt is ezt láthatjuk, hogy a lánynak mennyire nehéz beilleszkednie, ami nem is sikerül, s mindebből jönnek a konfliktusok, aminek csak az lehet a vége, hogy elmegy az idegen. Jóformán talán ezt is akarják a helyiek ilyen esetekben, mert az idegen bármire képes lehet, vigyázni kell vele, meg kell védeni a mi jól megszokott életünket, hiszen ő neki mindegy, továbbáll, ha nem tetszik valami, mi meg itt maradunk. Ezért nem bűn az idegennel szemben az előítélet és a gáncsoskodás, mert ez csak önvédelem. Nos, a mi lányregényünk főszereplője egy ilyen szituációba keveredik, ahol persze elrontja a dolgokat, s könnyen lesz deviáns, amivel még jobban kitaszíthatóvá válik, most már van ok megvetni is. Ez azért nem annyira csak a lány felnőtté válásáról szól. A szereplők jó színészi alakítást nyújtanak (a fiúját alakító színész, Sam Worthington most már felkapott, hiszen az Avatar főszereplője volt), a lánnyal azonosulni képes az ember, pedig Abbie Cornith nagyon kevés színészi eszközzel, amolyan igazi independent filmes módon játszik. A film nekem olyan fura kettősséget hozott, a környezet egy kissé amerikai, a színészek játéka pedig inkább észak-európai (nem lepődnék meg, ha a rendező kedvence Trier lenne). A film vége, hogy a lányért érte megy az anyja, a lány pedig a fiúra búcsúzásként mosolyogva tud nézni, s nem csalódással, kiábrándultan. Valóban azt tükrözi, hogy nehéz erőpróba volt ez, de sikeresen túljutott ezen a kudarcon (beilleszkedés, szerelem, otthonról menekülés stb.). Az utolsó jelenetben a kocsiból nézi a vidéki tájat, valószínűleg úgy, ahogy máskor már nem fogja, inkább pozitív lecsengésű. De ettől még nem romantikus. (B-)

Fantastic Mr. Fox – A fantasztikus Róka úr (by Wes Anderson, Roald Dahl regénye alapján, 2009.)

A könyvtárból találomra gyerekeknek vettem ki, aztán már az első perctől látható volt, hogy ez nem elsősorban gyerekeknek készült animációs film. A dialógok, a karakterek, a megjelenítés mind-mind mintha a 60-as, 70-es évek krimijeit utánozná, vagy arra a stílusra hajazna. Egyébként nagyon szórakoztató, s végig leköti az embert az animációs technika is. Inkább finom poénjai vannak, ami gyerekeknek végképp nem jön be, bár Anna jókat nevetett rajtuk. A sztori egy kicsit az Állatfarm ember-állat harcára emlékeztet, de nyilván ott a végkifejlet egészen más, még itt a krimis-akciós filmekhez áll közelebb. Megmarad az ember emlékezetében ez a film, ez tény. (C+)

Egy mukkot se! (Muxmauschenstill, by Marcus Mittermeier, fsz. – Jan Henrik Stahlberg, 2004.)

A tévéből megint elcsíptem egy érdekes filmet. Az alaptörténet abból áll, hogy van egy fiatalember, aki nem tudja tétlenül nézni, hogy emberek szabálytalankodnak, megsértik a törvényt, mindezt úgy, hogy a társadalom, és akiknek a megakadályozása, leleplezése dolga lenne, hagyják. Ezért önkényesen/öntevékenyen, erkölcsi buzgalomból elkezdi módszeresen üldözni a tévútra tévedőket. Talán szimpatikus is ez, egyfajta civil ethosz, s mi magunk is sokszor érzünk tehetetlen dühöt azokkal szemben, akik lazán felrúgják a szabályokat, s mi magunk is gondolunk arra, hogy a rendőrség helyett nekünk kéne beavatkozni. Nekem pl. a Batthyány utca a heppem, mivel ez egy sétálóutca, ennek ellenére tele van autókkal, s egyszer hátulról már majdnem elütöttek, a táskámat érte az autó eleje, ill. amikor kicsik voltak a lányok, akkor majdnem egy autó alá futottak. Pofátlanul autóznak, s ez a mai napig feldühít. Egyszer azt mondtam, hogy csinálni kéne ilyen kötőtűszerű, hegyes hosszú tűket, aminek a végén egy mókás kis zászlóra „no parking” felirat kerülne, s ezt kéne az összes autó kerekébe beledöfködni. (egyébként ilyen polgári engedetlenségről sokszor hallani, pl. olyan no parking matricákat ragasztanak a szélvédőkre, amik leszedhetetlenek, vagy forgalmas zebrákon, ahol alig lehet átmenni a sok tahó autóstól, megfordítják a dolgot, és olyan gyalogos forgalmat csinálnak, hogy az autók közlekedését bénítják meg, ill. a gyalogosok a zebrán az autók felé fordulva táblákon közlik, hogy miért van ez az egész.). De ez az én dühös elgondolásom már ennél továbbment, s szabálytalanra szabálytalannal válaszolt. És ott is vagyunk a régi jó dilemmánál, hogy a törvénytelen, igazságtalan, szabályokat megsértő cselekedetekre lehet-e hasonló módon válaszolni, lehet-e erkölcsileg felmentést kapni, ha a fogat fogért elvet alkalmazzuk, hogy mi csak azért, hogy a másik rossz tettét bosszuljuk meg, vagy példát statuálunk, vagy leállítjuk, megszüntetjük ezzel a további rossz cselekedetét. És bárkinek lehet-e fellépni a vétkezőkkel szemben, ill. milyen válaszlépés a helyes, elfogadható, magyarán, mi lehet a büntetés, annak súlya mennyire van arányban a vétekkel. Ezek olyan kérdések, ami a közösségben élő embert mindig érinthetik, mindig felvetődhetnek, még akkor is, ha bűnök feltárására, elítélésére ott van az intézményesített igazságszolgáltatás. De itt van egy ember, aki az igazságszolgáltatást kevésnek érzi, vagy gyenge hatékonyságúnak, s ezért ő maga kezdi el üldözni a bűnelkövető embereket. A vállalkozása egyre nyereségesebb, ugyanis büntetéseket szed be a leleplezettektől, így már alkalmazottat is tud dolgoztatni, aki egy digitális kamerával rögzíti az akciókat, ill. a főnöke moralizálós kiselőadásait. A film ügyesen keveri a képeket, dinamikát ad a filmnek, hogy sokszor a kézikamera felvételeit látjuk, a leleplező akciók (pl. graffitis elkapása) az izgő-mozgó, sokszor a filmezendőkről lemozduló, földre, égre, bárhova elszaladó kép életszerűvé teszi ezeket a jelenteket. A film másik érdeme, hogy fokozatosan kezdünk a főhőstől émelyegni, a bennünk esetleg már az elején is meglévő fenntartás egyre inkább ellenszenvvé válik, még a végén egyértelművé válik, hogy a morálistartás, a bűn üldözése, az erkölcsösség, mind-mind egy pszichiátriai eset leple, ami akár még kezdetben szimpatikussá és gondolataiban vállalhatóvá teheti ezt az embert. Ezekben a hétköznapi pszichopatákban egy kicsit ott lehet a nagy zsarnokok személyiségzavarából sok minden (itt, a filmben pl. a közönségestől, hétköznapitól irtózás, a magabiztosság, a saját, megrögzött filozófia, amivel minden tettét igazolni tudja, az erkölcsi über mensch-ség, ill. mások lenézése e téren, a terjeszkedési vágy, a népszerűség vágya, a kitartó, lankadatlan munkatempó, precízség, a számára alárendeltek állandó oktatgatása, a magasabb rendűség kinyilvánítása és a mindezek mögött lévő valódi kisebbségérzés stb.). Ezek mind fokozatosan jönnek elő, s egyre inkább érezzük, hogy ez egyre rosszabbra fordul. A film vége eléggé nyersen zárul, mondhatnám úgy is, nincs katarzisa, mintha nem akarna filmes, epikus lezárást, inkább a befejezés helyett a hangsúly maradjon a „folyamaton”. (C+)

Szeretni bolondulásig – A la folie… pas du tout (by Laetitia Colombani, fsz. - Audrey Tautou, 2002.)

Audrey Tautou az Amélie-vel engem elvarázsolt. Azóta minden filmjét szívesen nézem meg. Ez a film az Amélie sikere után egy évvel készült, s remek lehetőség a színésznőnek arra, hogy továbbvigye azt a karaktert, amit oly jól játszott, de hogy ezzel tovább is léphessen, hiszen a bűbájos fiatallány mögött meghúzódó elmebeteg megformázása már más tészta. Szerintem sikerült. A legnagyobb érdem azonban a forgatókönyvé és a rendezésé. Miért? A történet az, hogy egy egyetemista lány szerelmes közeledéseit láthatjuk egy jóképű orvoshoz, akinek viszont felesége van, s e viszonyból egyre inkább konfliktusai származnak. A film első része szerint legalábbis ennyi dióhéjban. Ez a lány szemszögéből. Aztán egy dramaturgiailag nagyon jól eltalált csúcsponton fordul a kocka (A Lé meg a Lola óta nem láttam ilyen frappáns váltást), s az orvos szempontjából láthatjuk a történéseket, amik persze annyira nem fedik az első részben látottakat, hogy az orvos és a lány között nemhogy viszony nincs, hanem alig ismeri még látásból is a szomszédban babysitterkedő lányt. A forgatókönyvnek tehát olyan módon kellett a (két) történetet elénk tárnia, hogy ne legyen mesterkélt, hihető legyen, a film pedig jeleneteivel, vágásaival teremtse meg a tökéletes illúziót. És ezt remekül hozza, olyan jelenetek vannak, amelyek teljesen más értelmet kapnak, ha tudjuk az igazságot, ill. az is telitalálat, ahogy egy-egy snittet kettévág, s akkor derül ki minden, amikor a második részben látjuk ennek a snittnek az elejét vagy pont a végét. Nagyszerű stílusgyakorlat, örömjáték Laetitia Colombani rendezőnek ez, amit ráadásul franciás könnyedséggel művel. Mindezek mellett a jellemhitelességre is ad, az egyre kialakuló gyanús történések amellett, hogy a film dramaturgiai vonalát is erősítik (értsd: dráma van kialakulóban), még a jellemfejlődéseket is alá tudja támasztani. Ezért aztán, ha könnyednek is van „sminkelve” a film, egyáltalán nem az, mint Angélique „ártatlansága” sem az, aminek látszik. És hogy mennyire jól felépített a film minden szempontból, azt még egy dologgal támasztanám alá: ez pedig a lány barátainak a szerepe. A kolléganő, aki elváltként olykor alkalmilag bepasizik, ill. az orvostanhallgató fiú, aki plátóian szerelmes a lányba. Nagyszerűen statisztálnak a képzeletszülte szerelmi idillhez. A fiú végig megvan hülyítve, s ez azért lehet, mert belezúgott a csajba, meg nagyon tapasztalatlan ezen a téren. Így orránál fogva vezeti, míg a kolléganő tapasztaltságából adódóan egyre inkább gyanakodni kezd, de ezt egy ideig ügyesen kivédi, majd pedig inkább természetesen a fiúra támaszkodik. Ezek a karakterek és a cselekmény szempontjából nagyon fontos szereplők is hozzásegítik a filmet ahhoz, hogy a történet fixen megállja a helyét. És ha valakinek még nem esett le, hogy a film a manipulálásról is szól, hát a legvégén van egy jó kis poén, ami ezt egyértelművé teszi. (B)

Képzőművészetről

Jack Vettriano

A név és a képek alapján azt hinnéd, hogy egy amerikai olasz maffiacsalád leszármazottja. Közben egy művésznevet felvevő skót ex-bányász, aki soha sem tanult festészetet, sőt, semmilyen művészeti alapokat sem. Autodidakta módon kezdett el már felnőttként festegetni, és egy kis szerencsével felkapták a képeit. Mára hihetetlenül népszerű, bár ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a szakmai körök fanyalognak. Ők fanyalognak, JV meg sepri be a 100 millió fontokat. A népszerűségét legjobban az mutatja, hogy csak a poszterek eladásából származó jogdíjakból évente több százmillió font bevétele van! JV valamit megtalált, ami bejön az embereknek, és ez szerintem az amerikai álom, az american dreams, ami tudjuk, hogy nincs, meg nem úgy van, ahogy van, meg az egész csak egy kollektív tudatban létező sejtelem. Olyan, mint egy modern vallás. Erre talált rá, ami izgalmas, hiszen ezzel mindenki a világon találkozik, s tényleg egy kollektív tudati kép szerint „látjuk”, megfogalmazni nem is igen tudnánk. Tárgyak, enteriőrök, mozdulatok, testhelyzetek, hangulatok és egy kis erotikus „kipárolgás”, leginkább ezek adják meg az alapot, ezekben találjuk meg azokat a pontokat, amikkel be tudjuk mérni, igen, ez az, ezt már ismerem, de milyen jól mutat itten, ezen a festményen. Aha élmény. Mindezt azért meg kellett emelni, az úgy nem ment volna, ha a 90-es évek USA-ját föstögeti, mert az lehetne dokumentarista pl., és akkor az illúzió nem teremtődik meg. Ezért kell egy – látszólag - régebbi korszakba beemelni, s már rögtön jobban érezzük ennek a világnak azt a hangulatát, amire vágyunk (még akkor is, ha a képek többségéből valami szomorúság, melankólia árad). Ez a zseniális benne, az időt távolítja, ezáltal mégis közelebb hozza számunkra ezt az álomvilágot. Valószínűleg azért is lehet ez, mert az amerikai álomról a kollektív tudatunk nagyon sok elemet régebbi képkockákból állított össze. A (Humphrey Bogartos) kalapos emberek, a (Marylin Monroe-os) strandoló hölgyek egy letűnt kort testesítenek meg, de mégis ma is imádott ikonokra utalnak, ill. arra a képi és tárgyi világra, amit abból a korból ismerünk, amiben ők éltek. De arra is gondolhatunk, hogy egy kicsit megállt a világ, a vágyak, illúziók nem változtak, még ha a környezet változott is, de bennünk az érzések nem. Ezek kivetítve lehetnek akár az ötvenes évek „köntösében” is. És még az is lehet, hogy azt mondja az alkotó, hogy a helyszínek többnyire Nagy-Britanniából valók vagy, hogy nem több évtizedes múltat, hanem a jelenben történést ábrázol. A mintha érzés akkor is ott van, milliók tudatában ez egy régebbi amerikai képivilággal mérhető össze. Az illúzió a fontos, mint az erotikában is. A pusztán meztelen testek soha sincsenek annyira erotikusak, mint amikor erotikus ruhadarabokkal keltenek hangulatot. Erre épít jónéhány ipar, ebből van nagyon nagy haszon, ez az, ami soha sem megy ki a divatból. És lassan is változik, az öltözködési divathoz képest állóvíz. Némely képéről süt az erotika, holott, alig van benne meztelenség, csak nagyon kevésnél láthatunk meztelen testrészeket, mégis ezerszer erotikusabbak, mint az aktok. Itt a másik nagy hatáskeltése dominál, a filmszerűsége. Erős dramaturgiával rendelkezik, magyarul jól leképezhető szituációk ábrázolásával egy történetbe csöppenünk. Ez minden festményére jellemző, de az erotikus képeknél ez az erotikát még fel is erősíti. Nem egy jól pózoló, jó testű manökent látunk, aki egy pillanatra kívánatos nő, de nem több, később legfeljebb már csak a reklámozott termékre emlékszel. Itt az erotika egy történet egyetlen képkockájából tör ránk, egy folyamat részesei lehetünk, és elképzelhetjük az előzményt, ill. a folytatást is. Nem is lenne rossz játék, mindenki elmondaná, ki-ki milyen történetet tudna kerekíteni JV egy-egy képéről. Lehet fanyalogni, JV mégis talált valami olyan kifejező stílust, egy rá jellemző világot, ami elgondolkodtatni is képes. Egyébként meg az arisztokraták is isznak olykor Coca-Colát, nemcsak könyvekben nyilvántartott évjáratú borokat. (C+)